Elvakultan üldöztem Lauryst, mintha az életem függne rajta. És függött is, csak nem olyan formában, ahogy azt maga a szó rejti. Hosszú évek, hosszú elmúló napok vannak a hátam mögött, és most egy karnyújtásnyira vagyok tőle, hogy bevégezzem a régóta áhított vágyat: egyesíteni Hardyt a halál mocskos testével. Épp olyan drasztikusan kívánom ezt megtenni, miként ő akarta. Anno. Tekinthető betegségnek, üldözési hajlamom, ölni vágyásom átkos kettőse. Mit számít minek nevezzük? Le fogom róni rajta az idő kárhozott, elhullt homokját! Ez nem vitás... Olyan régóta érlelődött bennem ez, olyan régóta akartam érezni vérének koszlott ízét, hogy szinte hivatásommá vált, végezni vele. És most... most, hogy láthatom esendő testét, ahogy fürgén szedi lábait - mindhiába -, egyre erősebben tőrt rám ez az érzés. Érezhetem a szenvedését, ahogy vonszolta magát, szinte már kétségbeesve menekült előlem, óvva, védve élete utolsó perceit. Gyönyörű... Káprázatos összkép, elmét zsongató gyönyör fogott körbe... Sérülése baljós árnyakat lengetett feje fölött, ahogy hátráltatta őt; lucskos vérében ázott, elhullajtva azt olykor önmagából.
Tompa fény villant át retinámon, miként mögé érkeztem; csupán méterek választottak el tőle. A hó dermedten roppant talpam alatt, inaim veszettül ringtak testem minden szegletén. Éles fájdalom hasított belém, végig rázva az alkaromon ketté nyíló húst, miután elkaptam, s magammal rántottam őt, be a sikátorok szorosan lihegő teste közé. Mellkasomból a vér csíkozva ömlött továbbra is, én pedig kénytelen voltam többször is felszisszenni a maró, csípős érzés alatt, mely átjárt. Hódarában, és temérdek koszban fürödtünk, amik jótékonyan felvájt bőröm alá siklottak, mígnem sikerült fellökni magam onnan, és Lauryst egész testemmel a falhoz nyomni. Bűzlött... önön vérétől és persze attól az ártó, rothadó szagtól, amit ő képviselt. Hányni támadt kedvem, ám ezzel jócskán megelőzött, ahogy tajtékzó szavai során az arcomba ontotta gyomra maradványait. Gusztustalan fintor járta körbe arcomat, groteszk, torz vonalakat rajzolva így vonásaimra. Váladékától megfordult a gyomrom, de nem eresztettem, ennyitől még nem tántorodok el. Így, mialatt teste az enyémhez szorulva vergődött, egyszerűen felsőjére toltam arcomat, és ívesen beletöröltem az általa viselt nyákot. Szavai kétségbeesettnek tűntek, ahogy ordítva nekem szegezte azokat, apámról... Feltornyosult bennem az aggresszió, a düh. Ne merd a szádra venni apámat, te undorító patkány! Hát, mit képzel, hogy ezzel megcsorbítja a lelkemet? Hogy ezzel majd ernyednek az izmaim, melyekkel fojtón tartom épp? Kiabálj hát Laurys, félj, rettegj! Nem vagy több egy utolsó ganajtúró bogárnál! Préseltem őt, minduntalan, egyre nagyobb erővel, miként azt csak lehetett, karmaimmal csuklójába vájva, feltépve azon az egységes bőrt.
Felüvöltöttem, kínzó, gyötrő, mélyről felszakadó hanggal, és morgással, ahogy sípcsontomba éreztem lába karmait. Kissé megrogytam, de húztam őt magammal, még és még jobban elmerülve csuklójában, hogy lassan már ujjaim vége se látszottak ki onnan. Lerántottam magammal a földre, és hasmánt elterültem rajta, hogy ezúttal lábaimmal az övéire ollózzak, s hogy kezemmel továbbra se engedjem bilincsbe zárt karjait. Íriszeimbe közvetlen közelről villantak bele arcának meggyalázott vonásai, mely vérben, és az utcai porban, lucsokban úsztak. Kedvem lett volna képen köpni, megalázni, de ennél jobban egy magafajtát nem lehet. Erővel tartottam, miközben szemréseim mentén kósza könnycseppek gyűltek a belém álló fájdalom által, mely mostanra nem csak karomból, és mellkasomból érződött, de lábamból is. - Valóban Laurys? A pokolban? Oda csak te jutsz el! Egyedül TE! - ezzel együtt pedig már csuklóját törtem, csontja szilánkokban reccsentek fel, miként azt kifordítottam járatukból. A testünk dobálózott, vergődtünk, mint egy partra vetett hal, kinek nem jut elég víz, melyből oxigént nyerhetne. A fejem rázkódott, újra és újra kínzó lüktetés vetette fel bennem a fejét. A mellkasom égett, ahogy a hímhez törleszkedtem, megtépázva vájva lejjebb az így is kettészakadt bőrt rajtam. - Megöllek. A szívedet pedig megrágva köpöm majd a flaszter sáros porába! - megemeltem egész felsőtestét, hogy megint a földhöz vágjam gerincét, erővel taszítva őt folytonosan magam alá. Szinte már elme háborodottan röhögtem fel, miként hallottam hátának csattanását a betonon, csontjainak kopását, belsőszerveinek fuldoklását torkában. Végezni akartam vele, kárhozott életét kioltani... itt és most... csak ne ficánkolna ennyire... Kerestem a fogást rajta, minél közelebb akartam kerülni légcsövéhez, melyből fáradt gőz csapott fel, ismételve önmagát. Ehelyett azonban megállás nélkül kúsztunk egyre kijjebb, az utca felé, ami ugyan eddig még néma nézője volt csupán haláltusánknak...
Mennyi időm lehet hátra? A kérdés magától kúszik be alattomosan a fejembe, ahogy a koponyám repedése feletti régió elérzéketlenedik lassan: vibráló feketeséget és Jãde idétlen, hátborzongatóan váltakozó tisztaságú vonásait látom csak. Betölti a látóteremet, a mögüle szűrődő fény csak szórványosan jut el a tudatomig... a csont fülem mögötti domborulatáról egyre ritkuló cseppekben potyog a vér. Felületesen lélegzem, érzem a tüdőmet vergődni - teli pofával kell zihálnom, hogy a szédülés ne váltson azonnali sötétségbe. Fairbanks jeges levegője leömlik a torkomon, végigdermesztve a nyelőcsövem. A jobb térdem megdagadt, hogy nem tudom már behajlítani - ez az éles, goromba fájdalom is tompának tűnik most, amely csak azt jelentheti, hogy van valami sokkal komolyabb bajom is. Például koponyatörés.
Megadó ropogással nyomódik össze a bordakosaram, ahogy nekem feszül teljes erőből: a szemem káprázik, de a vonásain átvonagló fintorgást azért látom, a sötét epével együtt, amely az arcát borítja. Dübörögve pattognak az erek a nyakamban és a fejemben, elárasztva vérrel az agyamat - szinte hallom a felháborodott üvöltését, ahogy felidézi az apját, de késő is. A félelem - mert félek tőle, elárulja a szemem zavart, homályos reszketése, a fogaim sajgása és az idegeim érzékeny rezgése is - nem fogja őt kisegíteni. Jãde saját tragédiája, hogy nem teheti meg nem történtté, amit tett... akkor sem, ha halálra rémiszt vagy megöl.
Eszelős vinnyogással görbítem előre a lábujjaim karmait: édesen tud üvölteni, villan át a fejemen, ahogy a hangja a fülembe cseng, aztán újabb rosszullét tör rám, mikor megbillen az egyensúlyom - a földre kerülünk megint marakodva, és én egyre jobban szédülök. Hallom, hogy a beszédhangom egy ponton dühös, kínlódó morgásba fúl, a látásom kiélesedne, ha teljesen magamnál volnék - előregörbített háttal, vergődve birkózom Jezebellel, érezve, ahogy egyre fogy az erőm. Panaszos, magasra ívelő rekedt vonítás jár neki megint, ahogy a határozott mozdulata nyomán eltörik a csuklóm: a mondanivalója elúszik, keresztülbukdácsol a fejemen, de szinte észre sem veszem. Érzem a leheletét a nyakamon, hallom a hangját, de amit mond, az elvész valahol a hidegben... a csontom velejéig belerázkódom, ahogy a gerincem hirtelen az útburkolatnak ütközik, nyögés szakad föl belőlem és csak tekergek, mászva elfelé, ki alóla: nem érzékelem se a talajt, se az eget.
Már nem volt sok hátra... Éktelen haragom, dühöm körbejárt, pumpálta ereimben az adrenalint, mintha intravénásan nyomnám magamba a heroint. Meg akartam ölni, ez kétségtelen volt... Minden idegszálam kívánta a gyötrő, kínok közt sarjadó halált, amit rá mérhetek. A testünk együtt vonaglott, miként ő kúszni kezdett alattam, én pedig akaratosan kapaszkodtam belé, elválaszthatatlanul. Karmaim ezúttal már minden testrészét feltérképezték, megszaggatták az egységes bőrt rajta. Húsáig vájtam, feltett szándékkal, hogy: nem fog tudni kiszabadulni alólam. Lehelete az arcomba, fülem tövénél zihált, bűzlő nyákja még mindig orromba szivárgott... gyomorforgató volt. Torkomból halk nyögések szálltak alá az éjszakának, ahogy minduntalan araszoltunk egymásba égve a nedves, saras betonon. Mintha csak hozzá kötöztek volna, úgy szorítottam őt, többször is erővel taszítva rajta, ha túlságosan nagy hévvel próbált volna lerázni magáról. Egyik kezem átfogta ép- és törött csuklóját, hasunk, mellkasunk közé ékelve azokat, míg másik alkarom torkán át állának feszült, ezzel is feljebb szegve fejét, beleerőszakolva az érdes aszfaltba. Úgy járt alattunk a talaj, mintha ki akarna lökni magából minket, ahogyan egyre kijjebb és kijjebb kerültünk a sikátor rothadó falai közül... Éles fény csapódott a szemembe, felerősítve önmagát a fehér, lejárt hó tükröződésével. Hunyorogtam, majd egyetlen mozdulattal felrántottam Lauryst a földről, és kilöktem őt a széles útburkolatra. A lábam megcsuklott, térdkalácson nyalt a jégpáncélba öltözött beton, de nem ismertem már lehetetlen... Félszívverés, még annyi sem kellett, és már vetődtem is a hím után, elsodorva magammal, fújtatva, nyögve, zihálva, hogy végre torkát érjem. Ujjaim, karmaim nyakát keresték, majd leltek is rá, röpke pillanat alatt. - Vége van, Laurys... - suttogtam mocskos, kosz áztatta pofájába, egészen ajkaiig hajolva. Szemeim villámokat szórtak, bennük borostyán cirkák rajzolódtak ki. Lábait sajátjaimmal leszorítottam, míg bordái aljába nyomva csípőmet, fojtón vájtam karmaimat nyakába. Csak egy mozdulat kell... egyetlen egy, és légcsövének porcai felsikoltva reccsennek darabokra. Szinte már hallottam... szinte már éreztem azt a felpezsdítő érzést, ami ezzel járt volna, mikor az egyik ház alól három suhanc szökött ki az éj leple alatt... Tekintetem rájuk villant, kétszeresére nőtt bennem a düh... Miért most? Miért pont most?! Visszavezettem íriszeimet kapkodón a hímre, aki alattam szenvedett, majd éles fogaimmal ráharaptam állára, kitépve belőle egy darabot, amit arrébb köptem, bele a koszban fürdő hóba. - Ezt most megúsztad... De megtalállak... És akkor nem játszom veled ilyen sokáig... - sziszegtem arcába, még egyet rántva rajta, hogy vérző koponyája megérezze a törődésemet. Aztán felpattantam, egész testemben éreztem az általa nyert élesen áthasító fájdalmat... Mellkasomban, alkaromban, sípcsontomban remegett a kín. - Még látjuk egymást. - pillantottam rá vissza, megfeszült állkapoccsal, majd egyszerűen futásnak eredtem - ugyan botladozva, és fájdalmasan -, el innen, el a sikátorokon át... Hát elengedtem... Újra szökni hagytam... De ez volt az utolsó...
// Köszönöm a játékot! *-* Imádtam! ^^ A folytatást meg még egyeztetjük //
Egész faszán sikerült összenyalnom magam ahhoz képest, hogy micsoda kalandban volt részem azzal a szőke döggel. Meg kell hagyni, kaptam tőle rendesen, bár talán (talán) el kellett volna inkább hívnom egy randira. Minden esetre már vállalható képem van - tehát mehetek emberek közé anélkül, hogy megbotránkoznának rajtam, leszámítva persze a szériatartozék ellenszenves pofámat, de azzal nem tudok és nem is nagyon akarok mit kezdeni. Akinek nem tetszik, szopjon lovat, engem meg kerüljön ki. Alaszka az Alaszka... Meg kell hagyni, még csak szeptember vége van, de kurvára gyorsan lett nagyon hideg. Legalább is nekem. Szóval muszáj vagyok valamiféle pulcsit is felvenni a fekete bőrkabátom alá, bár ha megfáznék, Milos biztos szívesen kanalazná az arcomba a köptetőt. Mondtam már, hogy szeretem az öcsémet? Még mindig semmi hírem nincs arról a kopaszról. És érdekes módon nem liheg kéjesen a nyakamba senki azért, mert kissé megcsócsáltam egy puncit abban a diszkóban. Jó nekem, mi? Ahogy követtem, még a hírekben sem voltam benne, amit azért eléggé sajnálok. Majd legközelebb. Az egyik sikátor szájánál, a sarkon állok meg. Végső soron este nyolc óra van, már most rohadtul sötét és csak néhány túlbuzgó melós csörtet fel és alá, mintha csak rakétát dugtak volna a stressztől összeszorult seggükbe. A hátamat a hideg falnak vetem, a jobb lábam talpa döngve csapódik fel a függőleges felületre, én pedig rágyújtok. Gyűlölök séta közben blázolni. Semmi értelme, mert csak a felszálló füst marja az orromat, mintha passzív dohányos lennék, pedig nagyon is aktívan tevékenykedem, hogy ezt a vádat elkerülhessem.
A hozzászólást Žarko Vaskovic összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Okt. 05, 2013 11:15 am-kor.
Infószerzésre küldeni valakit, akinek a megfigyeléshez és a követéshez annyi türelme van, mint tescós tésztában a tojás nem épp nyerő ötlet. Bizonyítsak a falkának, kösz szépen, Bognár, megszopatsz a csini-rucis tánccal, aztán folytatod ezzel, egyszerűbb lenne, ha fejbe lőne, de értem én, hogy nem akar magának plusz balhét és magyarázkodást, azt azonban gyűlölöm, ha feltett szándékom nélkül még nekem kell a halálom után teperni. Milyen munka ez már? Félreértés ne essék, nem azzal volt itt a probléma, hogy vásárra viszem esetleg a bőröm, ha nem vigyázok, a probléma a körülményekkel és a mikéntekkel meg a miértekkel volt, ezekkel nem tudtam kibékülni. Éljen a haragtartás! Anne-t leadtam Elinek megőrzésre, ő gyakorol a gyerekekkel, én biztos kézben tudom a Tökmagot - fura mi, hogy emberre bízom a Kölyköm! És hogy a Kölykömben megbízom annyira, hogy emberrel hagyom. Miért? Hosszú lenne felsorolni az okokat, vannak az a lényeg. Egy "nem sokára jövök"-kel elköszöntem a két lánytól, motorra ültem és cirkáltam kicsit a városban, minden különösebb cél nélkül. Ha megfigyelem egy hónapig... istenem, nem vagyok kukkoló! (Néha elgondolkodtam azon, hogy min mennyit tudok hisztériázni, de hadd ne röpködjek örömömben mindentől!) Megálltam egy kisebb parkolóban, hogy utána gyalogszerrel folytassam az utam, a pajzsom félig volt csak fent/lent, éberen figyeltünk, s szívtuk magunkba az utca zaját-szagát. Egészen addig tök érdektelenül baktattam, míg az egyik kis köznél a tekintetem át nem siklott egy pöfékelő alakon. Aztán visszasiklott a pöfékelő alakra. Bingo! Fegyverek voltak nálam, de ha a szimatom nem csalt, nála is, bár ha olyan a helyzet, nem érdekel, hogy a város közepén vagyunk, abban viszont azért bíztam, hogy nem lesz olyan a helyzet. Én és a rózsaszín légváraim... - 'Estét! - Jaj de udvariasak vagyunk... - Az Upper után ez elég nyugis és csendes környék - sétáltam oda hozzá teljes nyugalomban és vele szemközt álltam meg, én is a falnak dőltem, bagóra azért nem gyújtottam - nincs is -, szóval csak zsebre tettem a kezem. - Szép megmozdulás volt. Hogy ezt most komolyan gondoltam-e vagy sem, azt lehet, hogy a jóisten se tudná megmondani. Én tudom: is-is.
Persze nem vagyok teljesen hülye, elég hamar kiszúrom és megérzem, hogy valaki kipécézett magának, és ha ez nem volna elég, még van olyan pofátlan, hogy felém tart. A cigi füstjén át is érződik az a szag, ami a falkalét sajátja, de mivel ez a.... valaki, ez a korcs nagyjából annyira tűnt jelentéktelennek, mint egy darab bot, így még csak a fejemet se fordítottam felé. Megáll velem szemben és megszólal. Már a köszönésére lomha érdektelenséggel emelem fel a fejem, hogy a tarkóm is felsimuljon a falra, a szemeim pedig most először vizsgálták meg az érkezőt. - Mi a faszt dumálsz? - ráncolom össze a homlokom, a hangom érces és szokatlanul türelmes. Mélyet szívok a cigiből, mialatt a másik zsebre teszi a kezét, aztán elhajítom a csikket, ellököm magam a faltól és a másik hímre fújom a füstöt. A pajzsom fent van, csak annyi rés akad rajta, hogy megérezhessem, ha valami gebasz van. - Na jó, kapsz kettő percet, hogy elhadard, hogy mi a retket akarsz. Nem is tudom, mit mondhatnék... Komolyan ezt a nyikhajt küldték utánam? Esetleg valóban egy rajongóm, aki azért jött, hogy átadja nekem a Kopasz elérhetőségeit? Persze, szép álmok. De ettől függetlenül ha már ennyire rendes volt, belőle is megpróbálhatom kiszedni, ami nekem kell. Úgyis rég foglalkoztam már ezzel a dologgal.
A képembe fújt a füstöt, lelke rajta, a pajzsán lévő kis rés úgyis jobban érdekelt, de a szemem se rebbent. - Miért, teljesítenéd, amit akarok? Azt nem tudtam, hogy te vagy a Mikulás. Ja, ezt lehet, hogy nem kellett volna, de már kint volt. Sóhajtottam egyet, mert körülbelül annyi humorom volt ehhez az egészhez, hogy semennyi. - Megszopatni azt, aki ezzel a szarral baszogat mindkettőnket - böktem ki végül. Igen, ez nem pont az, amit egy testőrtől elvárna az ember, de ad egy: ő nem tudja, mi voltam; ad kettő: kicsi faszom is tele van azzal, hogy olyanokért, olyankor állok a szőnyeg szélén, mikor puszta szívjóságból segítek valakinek, teszek valamit. Bognár ráállított erre a hímre, s azt már levettem a korábbi beszámolója alapján, hogy nem kispályás, erre odalök, hogy kezdjek vele valamit. Kezdek, Bognár, ne aggódj, kezdek, csak abban neked nem lesz köszönet. - Gondolom cseszi a csőröd, hogy valakinek a pucájában annyi vér sincs, hogy személyesen tolja eléd a képét, nekem se tetszik, hogy engem ugráltat a kopasz.
A Mikulásos megjegyzésére hirtelen ráncolom össze még jobban a homlokomat. Halk, fenyegető morgással konstatálom egyelőre a dolgot. Még nem mondta el, hogy mit kering itt körülöttem, szarrá verni pedig ráérek utána is. Ahogy hallgatom, unott érdeklődéssel mozgatom az állkapcsom jobbra-balra. Aztán ahogy befejezi a rögtönzött monológját, gúnyosan elröhögöm magam. - Te komolyan képes lennél elárulni a saját falkatársadat? Mekkora egy gennyes pöcs vagy te, gyerek... Csóválom meg a fejem vigyorogva, aztán hirtelen felindulásból a jobbommal megcélzom a gyomorszáját, hogy istenesen eltaláljam - az se zavar, ha lehányja a kabátomat -, közben a bal kezemmel a jobb vállába kapaszkodok. - De ez tetszik. Suttogom romantikusan a fülébe, ha betalált az ütés, és esetleg kissé legörnyedt. Oldalirányba taszítok rajta, ahogy eleresztem és már nyúlok is egy újabb cigiért. Nem érzem rajta, hogy hazudik. Merne is hazudni... Úgy, mint a vörhenyes fehérnép, de ő lehet, hogy sokkal szarabbul járna. - Tudni akarom a nevét. Ez az első. Aztán ott van még az is, hogy az első gyanús megmozdulásnál feldugom a fejed a seggedbe. Értesz? Recsegem ércesen tovább, és feltüzelt vadként fel-le járkálok úgy, ahogyan a farkasom is teszi odabent. - És mégis hogy gondoltad azt a szopatást? Nem feltétlenül követném az ötleteit, de egyrészt ő ismeri, másrészt pedig... Nincs másrészt. Ha jó dolgot mondd, talán be kellene adnom a derekamat. Talán. Bár még nem bólintottam rá a dologra, csak pofátlanul tapogatózom.
Ja, tudok az is lenni különösebb szívbaj nélkül, de ez az, amit addig nem hisznek el, míg meg nem teszem. Mielőtt viszont megszólalhatnék, kapok egy cseppet sem finomkodó gyomrost, amitől az a kevés kis kaja turnézott egyet a nagyvilágban. Hogy mijére ment, mijére nem, azt nem tudom, nem azzal voltam elfoglalva, amit súgott, jobban tetszett, annyira, hogy megrándult a szám sarka. Visszaegyenesedtem, mielőtt a görnyedés berögzülne a hátamban, csúnya lennék púposként és hasznavehetetlen. - Idővel elmondom. - Persze, itt kiböfögöm neki, aztán megy, megtalálja, ő kiszórakozza magát én meg utólag csak ábrándozhatok. Nem tartok attól, hogy bepöccen és kijönne a béketűréséből, engem meg szarrá venne/megkínozna/megölne. Egyelőre más kapocs nincs neki Bognárhoz, nem tűnik hülyének, bár azt meg nem tudja, hogy a kínzás rajtam nem sokat fogna. - Világos - biccentettem, teljes hidegvérrel fogadva a fenyegetését, de nem vettem félvállról, majd megtöröltem a szám. Kényelmesen visszadőltem a falnak, mintha az előbb mi sem történt volna, csupán az okádékom árulkodott, tekintetemmel pedig követtem a hím mozgását, mert épp nem volt jobb dolgom. - Ismerem az egyik legnagyobb gyengepontját, amivel könnyen elcsalhatom ahová csak szeretnéd. Nekem bőven elég, ha valaki végre megmutatja neki, nem ő legnagyobb kutya és kisebbre szabják a pofáját. Hogy mit szórakozol vele, azt leszarom, de hosszan, sokáig kínlódjon és tudja, kinek köszönheti... részben. Mire rájön, hogy csapda, már késő és senki nem fogja tudni megmenteni az irháját. Mocskos egy dög tudok lenni, ha tele lesz a hócipőm, márpedig Bognár azzal a "meg merem-e tenni" felszólalással beletrappolt az önérzetembe és a büszkeségembe.
Nem érdekel túlságosan, hogy ráokádott a bőrkabátomra. Látott az már ennél sokkal ocsmányabb dolgokat is. Azért leveszem magamról, és amíg ismertetem a játékszabályokat, addig a másik hím melletti falrészre kenem fel a kabátomról a mocskot, majd amikor elég tisztának ítélem meg, visszaveszem. Csendesen járkálva és pöfékelve hallgatom, a szemem éppen csak felvillan arra, hogy majd idővel közli velem a Kopasz nevét. Egy pillanatig sem akarom, hogy azt gondolja ez a csipszar, hogy nélküle nem tudok lépni, mert megoldom én, ha kell, de amit utána mond, eltörli a domináns gondolatokat a picsába. A gyenge pont mindenképpen hasznos, főleg akkor, ha valaki ilyen készségesen megosztja velem, és nem nekem kell melóznom érte. - Nem szeretek túl sokáig bajlódni felesleges dolgokkal. Majd meglátom, mennyire fogom élvezni. Vetem oda az idegennek, és egy hosszú pillanatig legszívesebben viszkető tenyérrel nyúlnék hátra, hogy érezzem Zora és Natasa hideg, barátságos markolatát a bőrömön. De nem teszem. - Holnap dolgozom. - gondolkodom egy sort hangosan... Az öcséméknek is szólni kellene, túl régóta ülnek túlságosan nyugodtan a seggükön, ennyi szórakozás kijár nekik is. Főleg azok után, hogy bármennyire elbaromkodták azt az estét, amikor a verekedés után hazavezettem a Kopasz kocsijával, azért legbelül kurvára nem toleráljuk, ha egy idegen kezet emel bármelyikünkre. - Ismered a reptér felé vezető lehajtót az autópályánál? Attól nem messze ismerek egy csendes kis helyet. Nyugis környék, nem is kérhetne jobb sírhelyet magának senki. Vigyorodom el újra, aztán megcsóválom a fejem. Hülye majom... - Helyszínnek megteszi. Mikorra tudod elintézni? Ó és a másik... A szabad kezemmel megkísérlem elkapni a másik hím nyakát, nekipréselni a falnak és körbenyaldosni a tarka-farkas erejével. Nem erőfitogtatás, pusztán megszokás. Hát hol érdekel engem a fölényem, amikor tudom, hogy bármikor eltaposhatom ezt a pondrót? - Biztosíték kell. Szóval vagy itt és most letétbe helyezed nálam a golyóidat vagy kitalálsz valami kevésbé megalázót.
Mikor közöltem, hogy egyelőre nem kap nevet, nem ért váratlanul, hogy ez cseppet se tetszett neki, sőt, a gyomrosa után számítottam itt is valamiféle tettlegességi megtorlásra, a folytatás viszont eléggé a kedvére volt ahhoz, hogy ne döngöljön a falba. Megvan a napi sikerélmény, éljen! Biccentettem arra, hogy mennyire fogja húzni a dolgokat, akármennyire legyen nagy a szám és legyek alapvetően flegma, van az a pont, amit nem ajánlott átlépni, ha eredményt akarok, már pedig azt akartam, szóval ráhagytam. Mindketten megkapjuk, amit akarunk és így majd elvonulhatunk a szivárványba. Külön-külön természetesen és az ellenkező irányba. Vártam, míg végiggondolta, hogy neki hogyan és miképp lenne jó. - Ismerem. Lesír róla, hogy csapdahely. - Vagyis nem tartottam túl jó ötletnek, de többet nem mondtam, ha ő így akarja, legyen így, bár ezzel kétség kívül megnehezíti a dolgom. Mivel volt összetűzése BB-vel, tudhatja, hogy erősebb, mint én, kvázi nem tudom csak leütni és akármerre vinni, bár tény, hogy Eliért a világ végére is elmenne szerintem, de ha irreleváns helyre hívom, vagy terelem azzal, hogy ott van a párja, gyanút fog. Már nyitottam volna a szám, hogy feleljek, mikor mozdult, s ezzel együtt én is reflexből. Egy szívdobbanásnyi idő alatt száguldott végig az agyamon, hogy erősebb és gyorsabb nálam, nem tudnám csak úgy elkerülni a mancsát, szóval nem is ezen voltam. Zsigerből mozdultam, kaptam elő az egyik hátulra csatolt, ezüstgolyós pisztolyom és nyomtam az ágyékának a csövét - ha sikerült -, számra pedig torz mosolyt varázsolt, hogy ezzel párhuzamosan ő is a golyóimat kezdte fenyegetni. Álltam a tekintetét, szemrebbenés nélkül. Odaadtam volna neki egy gránát biztosító pöckét, mint biztosítékot, de nem voltam benne biztos, hogy megfelelően tudná értékelni a humorom, egyszer mindenesetre kipróbálom, előtte viszont a biztonság kedvéért majd írok egy végrendeletet. - Ha letéped, tudni fogják, hogy összeakaszkodtunk, és azok után, hogy a Kopasz már tudja, hogyan harcolsz, nem fogják bevenni, hogy engem csak úgy elengedtél. Utána meg ha elcsalnám valamerre, lebukok, mint a szar, és egyikünk se kapja meg, amit akar. Te még lehet, csak jóval később és kurva macerásan. - Egyébként meg a cucc visszanő, szóval nem izgatott, bár azért jobban szeretem a helyén tudni. - Adj egy napot és megkapod a jövő heti beosztását. - Fájdalom, de fejből nem tudom, ilyenkor pech, hogy nem vagyok a nap huszonnégy órájában a seggében. Farkas ott nyomult az enyémre - szerintem buzi -, szinte agyonnyomta, de nem szűköltünk, egyszerűen csak rohadt kényelmetlen volt. Mint mikor több mázsás paplannal takarózik valaki, s megér alatta szuszogni. Ha kétszer akkora volt, mint én, akkor még keveset is mondok, semmi perc alatt szét tudna kapni.
- Akkor béreljek neki egy luxusapartmant, vagy mi a pöcsöm? - vetem oda neki, amikor közli, hogy mennyire csapdahely az a lehajtó - Különben is, ha annyit mondasz neki, hogy reptér, akkor arra kell hajtani, innentől kezdve pedig az én dolgom, hogy miként intézem. Vetem oda neki foghegyről. Nem hiszem el, hogy leáll pampogni, amikor én már akkor mások vérében fürödtem, amikor ő még lábra se tudott állni. Elkapom megint, megragadom, felnyomom a falra, mintha csak egy kurva lenne. De az átlag kurva nem hord magánál fegyvert, és nem céloz az ember farkára, mert pontosan tudja, hogy akkor bukná az esti zsozsót. Szar ügy. Nem szeretem, ha csesztetek valakit és visszapofázik. Főleg akkor nem, ha a vakmerőségéhez merő hígagyúság is társul. Vigyorog, de vigyorgok én is, felőlem aztán szétlőhet, telepumpálhatja ezüsttel a brémet, és gyanítom, hogy a gyereknek lövése sincs arról, hogy mennyire nem érdekel és hogy mennyire a saját sírját ásná ezzel a ballépéssel. A szabad kezemmel előrántom én is az egyik fegyveremet, és ha tudom, akkor a srác állkapcsához nyomom a csövét. - Kurvára el vagy tájolva, ha azt hiszed, hogy rád vagyok szorulva. Te nekem csak egy könnyű út vagy, de közel sem az egyetlen, kettőnk közül aki nem tudja elpicsázni a riválisát, az te vagy. Közlöm vele indulatosan, és kibiztosítom a fegyvert. Az energiák tettre készen szikráznak körülöttem, amiben az is benne van, hogy számolok azzal, hogy esetleg szitává lövi a golyóimat. Ha nem fajult el a dolog, akkor ellököm magam tőle, egy utolsó fojtó taszítást kifejtve az ádámcsutkájára, hogy aztán lendületből, törzsből fordulva könyökölhessen pofán a szemtelen bolhás fajtáját. Megpróbálok annyi erőt belevinni, hogyha lehet, akkor boruljon. És hát... miért ne lehetne? - Ha nem vagy itt holnap nyolckor a beosztással, a Kopasz előtt téged foglak megkeresni. Elfordulok tőle, turházok és köpök egyet a földre. Mintha már indulnék, de hirtelen fordulok vissza, hogy a bakancsomat közelebbről is megismertessem a gyomrával - megint. - Hja, addig ne told haza a képed, amíg össze nem szedted magad. A végén még lebuksz és elver a csúnya Kopasz farkas. Engem pont nem érdekel, ha rájön, így is-úgy is meg fog dögleni. Látod... Akinek itt félnivalója van, az egyedül te vagy, buzigyerek. Na tűnés.
- Oké - hagytam rá, mert ha neki ez így oké, akkor nekem is. Mondom, nem feszítem túl... legalábbis igyekszek. Az utána lévő megmozdulásom, ahogy arra számítani lehetett, nem nyerte el a tetszését - nem is értem, miért -, neki nyilván pofátlanság volt, nekem foglalkozási ártalom egyrészről, másrészről semmivel nem tartoztam neki. A szemében ez felért egy sértéssel, de hiába vagyok hozzá képest kicsi és nyikhaj nem kötelességem mindent "szó" nélkül tűrni. Az, hogy ezzel módszeresen viszem vásárra a bőröm az meg az én dolgom, együtt tudok vele élni már jó ideje, arról sincsenek tévképzeteim, hogy milyen idős, erős farkas ellen mennyi esélyem lehet. A korlátaimmal is rendben vagyok, ismerem őket, legfeljebb nem veszek róluk tudomást. Annyira a nyelvem hegyén volt a válasz, de ahogy nálam, úgy nála se a felhőtlen jókedv bizonyítéka volt a vigyor. Ez egy beteg állat, és úgy tűnik, ilyen téren van némi hasonlóság. Nekem pedig nem célom a halálom kiprovokálása, ha nem muszáj, így is épp eléggé kísértettem a sorsom ezen az estén - és még hány ilyen lesz! -, úgyhogy kivételesen befogtam. Félelmet nem érezhetett felőlem, magam miatt sose aggódok. A nekem szegezett stukker nyomására kicsit felszegtem az állam, de a szemkontaktust nem szakítottam meg, farkasomnak nem volt ínyére a helyzet, nekem se, ám ennek az izgága energiáinkon kívül mással nem adtunk hangot. Egy búcsúlökéssel eleresztett, de rögtön utána képen is talált a könyökével, amitől borultam, mint a tekebábú, szabad kezemmel azért tompítottam az esést. Holnap nyolc, kényelmes huszonnégy órám lesz az infó beszerzésére, az alatt még zuhanyozhatok is egyet, több, mint pazar! Az már kevésbé, hogy megint a gyomromat molesztálta, de ezúttal csak üres köhögés-nyögés keverékére futottam, az előző turnusban kiadtam apait-anyait, sajnálom, nincs ráadás. A monológja végére már összekapartam magam és felültem, majd felsandítottam rá. - Rettegek - mondtam teljes odaadással, majd felálltam, eltettem a fegyverem, ráérősen megigazítottam a bőrdzsekim és ha már ilyen kedvesen eltessékelt, hát mentem. A szám felrepedve, a képemen zúzódásnyom, a gyomorszáj környéke nem érdekelt, azt nem látják, s ha azt veszem, a felületi sérülés sem annyira. Buktam a motorral, előfordul - mondjuk nem nem velem, de most fogjuk arra. Visszasétáltam a pár saroknyira lévő motoromhoz és elhajtottam.
Épp ebédszünetem van... ...párdon, csak macskakörmök között. Felénk nincsenek ilyen luxus, hogy szünet vagy, hogy vége van a munkaidőnek. Nulla-huszonnégyes szolgálatban vagyunk az év minden napján, így csak jóindulattal és a civilek kódnyelvezetét használva nevezhetjük a látens szabad pillanatainkat „breaktime”-nak. A maga módján, a „külsősök” számára szokatlannak és kényelmetlennek tűnhet a folyamatos készenléti feszültség, de a saját nevemben beszélve: egyáltalán nem nehéz beleszokni és együtt élni a tudattal, hogy bármelyik pillanatban behívhatnak... még a karácsonyi pulyka felvágásakor is. Szóval... Míg a pirosnál álltam és búgott a motor épp kiállt az egyik autó a járda mellől, nekem, pedig pont kapóra jött a felszabaduló hely. Kapva kaptam az alkalmon és álltam be a kijelölt területre, egyszer-egyszer oldalt pillantva, egyenest az üzlet kirakatára. Különféle munkák képei, vázlatrajzok voltak láthatóak, ami alapján az egyszerű érdeklődő, vásárló el tudja dönteni pontosan mit, mifélét és milyen technikával kéri. Az én elképzelésem... elképzeléseim megvoltak, már mielőtt idejöttem volna, de pár apróságot nem árt egyeztetni és jobb szeretem ezt személyesen megtenni, mint telefonon vagy levelezőrendszeren keresztül. A rövid „szünetem” tehát épp kapóra jött. Leállítom a járművet, kiszállok, végül bezárom, amit egy csipogással jelez a biztonsági rendszer. A slusszkulcsot a kabátzsebembe süllyesztem a kezeimmel egyetemben. Céltudatosan indulok meg, de nem az ajtóhoz elsőként... hanem a kinti munkákat tanulmányozni. Puszta kíváncsiság ez, semmi több. Nem ezek az első referenciák, amiket láttam. Charlienak is található egy a lapockáján, az ő ajánlásával jöttem végülis ide és hosszas gondolkodás után csak most adtam be a derekamat, határoztam el magam a bőrvarratás mellett. Csak két emlékeztető. Könnyen elrejthetőek, ezáltal igazán személyesek, hisz csak magamnak készülnek, az ő emléküknek tisztelegve. Nem kell túlburjánzott minta, a lehető legegyszerűbb és legletisztultabb vonalakra van szükségem hozzá. Már bő egy perce csak kint állok és szemlélem hol az üveg mögé rakott darabokat, hol a benti teret. Nem arról van szó, hogy hezitálok vagy halogatom a pillanatot, dehogy. Sarkalatos pont lesz ez, mondhatni egy perces néma csenddel és friss levegővel becsülöm meg mindezt, mielőtt felvezetem a fejemben lévőket. Illetve... Megvárom, míg végez a jelenlegi munkájával a nő. Nem zavarnám meg, az én dolgom egyáltalán nem sürgős.
A mai napom nem indult valami kellemesen. Igaz az óráim elmaradtak hála egy vizsgámnak, de lehet, hogy inkább végighallgattam volna több órát mindenféle törvényről, mint hogy levizsgázzak. a napokban alig ettem, vagy aludtam valamit. teljesen kikészültem. Mondjuk úgy, hogy ez a vizsga az egyik legfontosabb. Ha ez nem sikerül máris csúszol egy évet a tanulmányaiddal és no a tanár nem pont e kedvességéről híres, így igen be voltam szarva! De a sok szenvedésem meghozta az eredményt és az évfolyamról én lettem az egyik, aki a legjobban teljesített. Büszke vagyok magamra nagyon is! bevallom őszintén arra számítottam, hogy azonnal kivágnak a vizsgáról, de e helyett megdicsért! Köztudott, hogy ez a tanár nem szokta csakúgy dicsérgetni a diákokat. Az este ezt biztosan meg fogom ünnepelni Karennel és holnap az egész napot átalszom! Viszont ma még be kell mennem dolgozni. Van pár vendégem mára beírva. Legszívesebben lemondanám őket, de nem nézné jó szemmel Karen és én sem vagyok ilyen gennyláda, így nem marad más, mint hogy az egyetemről egyenesen a szalonba megyek. Ahogy odaérek egy srácot pillantok meg, aki nagyban nézegeti a műveket. Most vagy nem tudja eldönteni, hogy szeretne e tetoválást, vagy csak várakozik valakire. Mindenesetre ha a többiek eddig nem vették észre akkor kénytelen leszek én megszólítani őt, bár azt terveztem, hogy először megkajálok, mert iszonyat éhes vagyok, de ahogy mondai szokás a vendég az első! -Hello! Segíthetek valamiben? Én is itt dolgozom!-Mutatok a szalon felé, majd egy gyors pillantást vetek a képekre. Igen pont az enyémet stíröli. -Szeretnél egy tetoválást, vagy vársz valakire?-Ha jól látom bent szinte mindenki dolgozik, így majd nekem kell bevállalnom őt. elvileg még van időm a vendégeimig, így bőven belefér az időmbe. így már csak az a kérdés, hogy ő is szeretné, ha én varratnék rá tetkót.
Imádom a régi verdákat. Nem hiába esett a választásom egy hatvanhetes Impalára. Egy autó, ha jól működik, tök lényegtelen hány éves. Az enyémmel nem szokott gond lenni, a mai napot leszámítva. Szokásomhoz híven későn zártam be az üzletet, majd hazavéve az irányt megálltam az egyik szupermarketnél, hogy szerezzek valami ehetőt a mélyhűtött készletükből. Unottan toltam magam előtt a kosarat, elhúztam a hűtőpult tetejét, és előpanírozott csirkecombot vágtam a kosaramba. Otthon még van a fagyasztómban krumpli, úgyhogy azt most nem veszek. A pénztár felé tolva a kosaramat belerámoltam egy hatos pakk Guinness sört is, meg egy csomag rágógumit. Szeretek rágózni, segít a gondolkodásban. A bevásárlószatyrot a hátsó ülés elé tettem le, mielőtt beszálltam volna a volán mögé, és folytattam tovább hazafelé az utamat. Letértem az egyik mellékutcára, hogy rövidítsek, s alig hoztam egyenesbe a kocsit, amikor meghallottam a jellegzetes durranó hangot. - Anyád! – Lehúzódtam az út szélére, majd leállítva a motort hátra dőltem az ülésben, és a tarkómat kétszer belevertem a fejtámlába. - A lehető legjobbkor! – Morogva löktem ki az ajtót, majd kiszállva gyorsan körbenéztem. Vastag barna pilótakabátom cipzárját teljesen felhúztam, mert nincs túl barátságos idő. Hátrasétáltam, majd szembesültem azzal, amit eddig csak hallottam. A jobb hátsó kerekem csont laposra eresztett. Nem lenne annyira nagy probléma – mert tudok kereket cserélni, mily’ meglepő -, ha nem lennék olyan rohadtul éhes. A csomagtartóból kivettem a pótkereket, aztán az emelőt és a szerszámokat is a kerékcseréhez. Nem tettem ki az elakadásjelzőt, felesleges lenne, mert sikerült úgy ahogy normálisan leparkolnom az útpadka mellé. Az utcán sincs igazából forgalom, gondolom errefelé többnyire csak a környéken lakók járnak.. vagy még azok se, mert a sok sikátorral nem túl bizalomgerjesztő itt a légkör. A defektes kereket levettem, aztán feltettem a helyére a jót. Már pakoltam össze az eszközöket a kocsim mellett guggolva, amikor meghallottam a rohanó léptek zaját. Megálltam a pakolásban, és fülelni kezdtem. Innen, ahol most vagyok, nem látom, hogy ki az aki közeledik, de a zaj alapján egy ember. A hang felerősödik, aztán halkulni kezd. A szerszámosládát a kezembe véve kezdenék felállni, mikor újra futólépteket hallok. De most sürgetőbben, és szerintem legalább két embertől. Óvatosan emelkedik fel a fejem a kocsi takarásából, és látok két jól megtermett, egyáltalán nem bizalomgerjesztő alakot, akik valamilyen fegyvernek látszó tárggyal befordulnak a közeli sikátorba. Igazából semmi közöm hozzá, de nem tetszik a dolog. Amikor eltűnnek, felnyitom a csomagtartómat, bedobom a defektes kereket, beteszem az emelőt is a szerszámosláda mellé. Ekkor hallok egy fojtott kiáltást a sikátor felől. Felpattintom a szerszámosládámat, kiveszek belőle egy csavarkulcsot, majd lecsapva a csomagtartó tetejét behajolok a slusszkulcsomért, és a kocsit bezárva zsebre vágom azt. - Kurvára nem kéne oda bemenned kisanyám! – Figyelmeztetem magam félhangosan. Az sose vezet jóra, ha mások dolgába beleszól az ember… de mi van ha egy csajt készül az a két King Kong megerőszakolni? Nem vagyok Terézanya, se valami elcseszett szuperhős, de azt sose bírtam, ha valakik gyengébbeket bántották. Verekedjen mindenki a saját súlycsoportjában. Bakancsomban elég halkan tudok surranni, ezért jó eséllyel nem hallják meg a közeledtem. A sikátor széléhez elérve a hangok felerősödnek, de továbbra se tudok kihámozni semmi érthetőt belőle. Mély lélegzetet véve befordulok a sikátorba, és ládák, szemetesek takarásában megpróbálok közelebb lopakodni. Ha mázlim van, akkor nem vesznek észre…
-Löwenstein… - zihálta King, lassítva léptein, ahogy észrevette, az üldözött bárányka zsákutcába futott. Fura, de Rúben utálta, mikor King a vezetéknevén szólította. Talán a tapasztalat miatt. Viselkedéskutatóként ösztönösen szívta magába nem csak az állatok, hanem az emberek nüansznyi rezdüléseit is. És az elmúlt fél évben, mióta a fairbanksi uzsorással kapcsolatban állt, ha vezetéknevén szólította a „privát bankár” az sosem végződött jól. King és nagydarab testőre kélt saroknyira az O’Connors pubtól „csapott le” rá. Hatkor végzett a műszakjával, de mivel sok volt a meló, besegített a váltótársainak egy darabig. Kilenc is elmúlott, mire végzett, és kijött a sörözőből. Mivel a tömegközlekedés nem tartozott Fairbanks erősségei közé, szokás szerint gyalog indult haza. Kellemes tempója eszeveszett rohanásba torkollott, mikor Kingék lecsaptak rá. Nagyjából harminc másodperce szitkozódott magában, mikor realizálta, rossz felé vezették ösztönei. A sikátor egy három és fél méter magas tűzfalba torkollott. Mivel G.I. Joe képességei sosem voltak, tudta Rúben, reménytelen kapálózás lenne megugorni a falat. Így szembenézett a sorsával. Szembe fordulva üldözőivel, lihegve várta a kellemetlen „beteljesedést”.
King testőre, Little, foglalkozásához méltón hagyta a hátország biztonságában főnökét, és megállíthatatlanul közeledett a fal tövében levegőért kapkodó férfi felé. -Mr. King, tudom, hogy még tartozok egy ezressel. Hétfőn megadom… -Udvariasabb is lehetnél, Löwenstein. Ha tudod, késve fizetsz, miért nem mondtad? – vált King pillanatok alatt stílust, amikor nyeregben érzi magát, látva, hogy Rúben nem menekülhet sehová. Tempója lassul, Humphrey Bogart stílusában igazítja meg irhakabátját, és próbálja ujjaival rendezetté gereblyézni szétzilálódott brillantinos tincseit. Szavai a barátságosság, visszafogottság mázát viselik, ám Rúben tudja, hogy King ilyenkor a legfeszültebb. -.. … … volt valaha bárki is, aki bevallotta előre, hogy nem tud időben fizetni, Mr. King? – próbálja a helyzetet valami békésebb mederbe terelni Rúben egy apró élccel, míg megteheti, megtoldva egy csibészes vállvonással. Tekintete nem fürkészi a lehetőségeket, hogyan tudna esetleg elslisszolni a szélmalomkarú Little mellett, elfutva az uzsorás mellett is. A macska-egér játék hosszútávon nem vezet sehová. King tudja, hol lakik, és hálát adhat a sorsnak, hogy az utcán várták be, nem otthon. Inkább szembenéz a roppant „kellemetlen” helyzettel. Az iménti 15 perces futólecke inkább csak egy - sikertelen – próbálkozás volt.
Zippo lángja lobban, ahogy King egy cigarettára gyújt, miután rendbe szedte légzését. Lassan sétál tovább Rúben felé, és fejével biccent az adósától kartávolságban lévő testőrének. Little a kétajtósszekrény-méretét meghazudtoló fürgeséggel a legalapvetőbb közelharci fogással csak le Rúbenre, kb két másodperc alatt mögé kerülve és Nelsonba feszítve egyik karjával az erősen kocsmaszagú „áldozatot”. A „kényszerpályán” lévő Rúben és King között immár nincs semmi. És Little akár egy marionett bábut, úgy irányítja Rúben testét, miközben szemmel tudja tartani immár a sikátor bejáratát is. Bár ebben a pillanatban nem azzal foglalkozik. -NEM FIZETSZ ÉS MÉG FENYEGETSZ IS, LÖWENSTEIN???!! – robban ki minden feszültség Kingből és tépi le a hóna alatt szorongatott cipősdoboz tetejét, Rúben „arcába okádva” fenyegető sárkányként a cigaretta füstjét. -Hogy… mi? – lepődik meg King szavain Rúben, miközben Little által félig előre görnyedve kénytelen tekintetét a doboz tartalmára vetni. -Ez… ez egy kingfisher – hökken meg őszintén. Mindenre számított, de arra nem, hogy madártetemet rejt a cipősdoboz. A jégmadarak morfológiailag igen jellegzetesek, egyből felismeri a jobb sorsot érdemeltet. -NEM EGY, KETTŐ! Mi a fenét jelentsen ez?? Döglött madárral üzened, hogy ne baszogassalak, mert kitekered a nyakam, mint ezeknek itt??!! Little tökéletes harmóniában él főnökével. King dühének minden lobbanását a nyakcsigolyájában és vállízületében érzi Rúben, ahogy a testőt feszíti karját és nyakát. De a fájdalom másodlagossá válik lassan, ahogy elméje és érzékszervei megpróbálják feldolgozni a kapott inputokat. -Én… soha, Mr. King. Én csak megfigyelem és filmezem őket… - halnak el szavai a fájdalomtól. Little amikor főnökének nem tetszőt hall, már automatikusan fokozza a feszítést. -A lakásod egy kész stúdió. Micsoda perverz vagy te, hogy madarakat pornózol??! - kezd King visszatérni az üvöltözés helyett a pengeélesen visszafogott szavakhoz. Rúbenben immár egy szemernyi kétség sem maradt, hogy mikor ünnepek alatt fellátogatott hozzá a páros, turkáltak a cuccaiban. Kutatásának filmanyaga afféle munkacímekkel rendelkezett, mint Yvette és Brigitte, Az alaszkai kakas meghódítja Fairbanks-t, Szerepcsere, Tavaszi orgia a Tanana völgyben. És hogy King tudja, az alaszkai ludakat filmezte, nyilvánvalóvá teszi, hogy bele is néztek a cd-kbe, míg haza nem ért Rúben. Nem kezdett boncolgatásba, hogy viselkedéskutatási doktorijában a lúdcsapat minden aspektusát vizsgálja, próbálva feltérképezni a szociális hálót a csapaton belül. -Ez a két king… fisher nem is él itt. Csak költeni járnak Alaszkába tavasszal. Ilyenkor télen mind elhúzott délre. Szóval bárki küldte, csak olyasvalaki lehetett, aki pár napja Acapulcóban vagy Floridában volt kb. Bocsi Mr. King, de … roppant találó. Kingfisherek egy „királynak”, aki a fairbanksi zavarosban „halászik” – teszi túl magát Rúben egy tollvonással szorult helyzetén. Ha kívülről szemlélné az eseményeket, legszívesebben röhögni lenne kedve. Sajnos Mr. King agyi kapacitása nem ér fel a csomag küldőjének finom metaforájához. Viszont Rúben látatlanban is már imádja a fickót. Vagy nőt. -Szórakozol velem, Löwenstein?!!!
Órákig tartó hiábavaló, eredménytelen keresgélés után a remény szikrája, ha nem is huny ki teljesen, de olyan szinten elhalványul, hogy újjáéleszteni már szinte lehetetlen. Az én esetemben is ez történt. Annyira, de annyira szerettem volna, ha megtalálom egyiküket, ha tudok róluk valamit. Akármit. Bármit! Még azt is jobban viseltem volna, ha kiderül, hogy… hogy meghaltak, mert a biztos tudás még akkor is jobb a kétségeknél, mint ez a bizonytalanság.. Hol lehetnek? Mi lehet velük? Nem tudom és ezt így nem is fogom sokáig bírni.. Azért vettem fel a Hope nevet pár évvel ezelőtt, mert bíztam benne, hogyha a lelkemben már nem is igazán él a remény, talán a nevem majd minden nap emlékeztet arra, hogy de, igenis bíznom kell, hinnem kell.. én megpróbáltam.. igyekeztem, de a körülmények csúfosan és kíméletlenül adták az újabb és újabb pofonokat és én sem bírom örökké.. Elfáradtam, eszméletlenül elfáradtam.. Fizikailag és lelkileg is teljesen megtépázva, összetörve érzem magam. Nem tudom, hogy mit csináljak, elveszettnek érzem magam, nem tudom, hova menjek, mihez kezdhetnék most így.. Egyedül vagyok, mérhetetlenül egyedül, a magány pedig olyan erősen szorít satuba, hogy a levegővétel is nehéz. Észre se veszem, mikor kezdenek el folyni a könnyem, némán sírok, pedig ezzel nem adhatok ki magamból minden fájdalmat. Milyen jó is lenne, ha ilyen könnyen meg lehetne szabadulni minden kínunktól.. A végső döfést az adja, hogy Eska is magamra hagy.. Ahogyan az égről szépen lassan alábukik a Vörös Hold, úgy foszlik szét körülöttem Eska köde, mely eddig jótékonyan rejtett el minden kíváncsi szem elől. Engem, a ronccsá vált.. akármit. Már azzal sem vagyok tisztában, mi is, ki is vagyok valójában. Valaha egy vidám leány voltam, nővér és barát, aki mindig megpróbált a szerettei mellé állni, kiállni értük és óvni őket, amitől csak lehet. Aztán Első lettem, hatalmas felelősséget nyomta nap, mint nap a vállam, tiszteltek és én magam is tisztában voltam azzal, ki is vagyok. Most azonban.. csupán árnyéka vagyok egykori önmagamnak, a vidám percek elmúltak, a boldogság már kiváltságnak számít, amiben én, mi nem részesülhetünk. A gondolataim szürkévé válnak, mindent elnyom az elkeseredettség, a magány é a félelem. Most kaptam vissza a Testvéreimet, nem veszíthetem el őket újra!
Órák óta bolyongok a városban és mondhatni nem öltöztem túl melegen. Ahogyan biztonságban tudtam Nicholas-t, egyből indultam, mit sem törődve magammal, vagy azzal, hogy melegebben kell öltözni. A nővérruha vékony anyagára csupán egy a kórházban talált kabátot húztam és a cipőm sem igazodik a hűvös időjáráshoz, de ahogyan a fájdalom, úgy ez sem érdekel túlzottan. Az viszont már sokkal inkább aggodalomra ad okot, hogy a hajnal első sugaraival a járókelők kicsiny csoportja is megindul, én pedig közel sem nyújtok olyan csodálatos látványt. A ruhámat foltokban borítja száradt vérem, ahogyan a látható bőrfelületek – arc, nyak – is mind a saját véremtől feketéllenek. A sebek ugyan már szinte mind begyógyultak, de nyomuk még látszik és a fájdalom sem múlt el teljesen, viszont ebben az állapotban nagyon is feltűnő jelenség voltam. Megtehettem volna, hogy nem veszek róla tudomást, had bámuljanak csak tágra nyílt szemekkel, had hűljenek csak el teljesen, nem érdekel. De ilyet nem engedhettem meg magamnak, ideje hát kevésbé forgalmas környék felé indulnom, ahol.. fogalmam sincsen, hogyan tovább..
Hátam a hűvös falnak döntöm, majd szépen lassan guggolásba csúszok, hogy megtámaszkodva a térdeimen temessem két tenyerembe az arcomat. Szemeim előtt továbbra is arcok lebegnek, Sangilaké, Biisáé, Kilauné.. Lehunyom a szemem, hogy teljesen átadjam magam az érzéseknek, hátha kapok valami sugallatot, merre keressem őket, merre menjek, mit csináljak.. De semmi. Megrekedtem, félek és tényleg nem tudom, hogyan tovább.. Inkább hagyom, hogy az emlékek szépen lassan elárasszanak. Az első találkozás Kilaunnal, amikor is megígértem neki, hogy soha többé nem hagyom magára. Megszegtem a szavamat, hiszen azt sem tudom, hogy hol van, hogy mi történt vele, így hogy segítsek neki, hogy álljak mellette? A kétségbeesés és a szomorúság újabb hulláma elemi erővel tör rám és szinte teljesen maga alá temet, amikor is változik a kép és az erdőben találom magam. Rohanok, ahogyan csak tudok, majd a fülem vonyítás üti meg. Sangilak vonyítása, a testvéremé, a hosszú évszázadok utáni találkozás, mely nem is olyan régen esett meg kettőnk között. Az együtt kavargó vonyításunk, mely azt hirdette, hogy itt vagyunk, együtt, ismét együtt, két testvér. Az örömteli pillanatok, amikor tényleg jól éreztem magam, amikor a boldogság megcsillant előttem. Hiányzik… - Sangilak, merre jársz? Motyogom továbbra is a tenyerembe, kezeim kicsit tovább siklanak, ujjaimmal szántok a vértől összetapadt tincsek közé, így támasztom tovább a fejemet, miközben tekintetem a semmibe veszik. Ismét végigfolynak a vértől ragacsos orcámon a sós cseppek, lehunyom a szemem, hogy újra és újra pörgethessem lelki szemeim előtt azt a délutánt, amikor visszakaptam a testvéremet.
Sok vért vesztettem, mert elég "jó" helyen sikerült csonkítani engem. Kicsit szédelegtem, s amerre jártam, kisebb-nagyobb vércseppek, tócsák jelezték az utam. Fanyar humora a helyzetnek, hogy egy bizonyos nézetből ez olyan, mintha megjelölném magamnak ezeket a területeket, ott hagyom a nyomom... pedig mi ez? A valódi területjelölés groteszk karikatúrája. Az én vérem egyáltalán? Declannel új testet kaptam, a farkas külsőm a régi, mégis idegennek éreztem magam. A vállaim minden lépéssel fájdalmasan húzódtak, fogalmam sem volt, merre vitt négy mancsom, hol fogok végül kilyukadni, elérek-e egyáltalán valamerre. Fáradt vagyok. Nem jelent meg senki se lelki szemeim előtt, inkább el akartam rejtőzni, eltűnni minden lehetséges kíváncsi tekintet elől, nem akartam, hogy bárki így lásson, hogy bárki megtudja. Hagyjanak békén, tűnjön el mindenki, legyen kopár puszta az egész világ egy teremtett lélek nélkül. Szó szerint a semmit akartam. Megfosztott a férfiasságomtól. Attól, ami egy hímet hímmé tesz. Első voltam köztük. Emberként és farkasként is. Mintha a büszkeségemet is a porba tiporta volna, esetlennek és mihasznának éreztem magam, s hiába a beharapás az elsődleges szaporodási forma nálunk, mégis... Nem! Kirázott a hideg. Akiak... Hosszú évek óta először jutott eszembe az elsőszülött fiam. Az én nagy, erős fiam, akit olyan gyáván meggyilkoltak. Az első beharapottam. Az első kudarcom. Mert az volt, nem tudtam elég erőssé tenni, nem tudtam megvédeni, nem tudtam megakadályozni a halálát, csak a bosszú maradt, ami után ugyanolyan üresnek éreztem magam. És Sikuaq...
Nekitántorodtam egy szemeteskonténernek, aminek ettől kissé behorpadt az oldala. A zajra kutyaugatás harsant, majd ijedt nyüszítés és csend. Az egyik farkas - az utolsó, amelyik még a nyomomban volt - megölte. Gyengült Nagi ajándéka. Ó, szellemek, a Testvéreim! Ugye nem esett bajuk! Én buzdítottam őket annak idején az árulásra, ha emiatt jött Alignak... ha valamelyiküket megölte... Eeyee! Megpróbáltam gyorsabban menni, de csak a szívem kalapált ijedtebben, próbáltam koncentrálni, ám az is egyre nagyobb erőfeszítésbe került, hogy talpon maradjak. Egyre-másra úszott be a szemem elé egy értetlen, gyermeki szempár, amely tele volt kérdésekkel, s amelyekből egyet se mert feltenni. Soha nem kérdezett, csendes volt, olykor pedig éreztem, hogy fél tőlem. Unalaq közelsége, Kilaun meséi... ezeket szerette. Hozzám legfeljebb a szükség hajtotta, s akkor is gőggel fogadtam. Emberként jó életem volt. Akkor minden olyan egyszerűnek tűnt. De megkaptam Alignak ajándékát és szörnyeteggé váltam. Nem akartam. Tényleg nem, és olyan könnyű lenne a körülményeket hibáztatni, másokra fogni, miközben pontosan tudom, hogy én vagyok a hibás mindenért, amit el kellett szenvednem. Az éjszakákat szerettem. Kimentem a sátorból, hallgattam az éj neszeit, távoli susogásokat, a többi sátor felől érkező békés szuszogásokat, a törzs lélegzetét. Olyankor éreztem, hogy van miért harcolni. Van kikért. Hogy azért kaptam ezt a mérhetetlen erőt, s fele a bestiális indulatot, hogy megvédjem őket. Hogy ha eljön az idő, vezessem őket. A nappalok azonban rémálmokat hoztak, minden egyre nehezebb lett, s én nem láttam, merre megyek. Nem láttam kiutat... csak árulást. Vétettem. Sokszor és sokat. Nagyokat. Gyűlölködtem, irigyeltem és a harag lett az állandó társam, azokat is képtelen voltam szeretni, akik hozzám tartoztak. Sikuaq... bárcsak... bárcsak visszacsinálhatnám és jó apja lehetnék.
A nevem. Hallom a nevem! Olyan csendes, olyan halk és törékeny hangon szól, amit hirtelen fel se ismertem, s megrémültem, hogy amíg támolyogtam, meghaltam. Észrevétlen elsuhantak az évtizedek, engem pedig újra valakihez láncolnak szellemként. Nehezen felemeltem a fejem, hogy a buszmegálló óta először felmérjem, hová is keveredtem. Egy szűk, mocskos és sötét sikátor egyik végében álltam, a gyomorforgató szagok bántották az orrom, de nem számított. Csak az a fal tövébe roskadt alak... az, ő volt a lényeg. Meg akartam szólítani, jelezni, hogy itt vagyok, hogy megyek, ne féljen. Éreztem a vérszagot, ahogy közelebb értem, láttam is a sebesülések nyomait. Itt vagyok, Yee, nem lesz semmi baj, meggyógyulsz, ne félj, nem bánt senki, minden rendben lesz... minden jó lesz... Ezt, vagy ehhez hasonlót akartam mondani, ehelyett azonban csak egy elkínzott nyüszítésre futotta, ahogy odaértem mellé. Karmazsinvörös szemem elgyötörtségről és fájdalmakról üvöltött, mintha csak Eeyee tekintetét akarta volna tükrözni. A lábaim megremegtek, egész testem megrezdült, ahogy némi megkönnyebbülés elvette az utolsó csepp erőmet is egy időre, én pedig ennek megadva magam csuklottam össze, s ejtettem fejemet Yee ölébe. Átkozottak legyetek szellemek, amiért képtelenek voltatok megóvni minket ettől az estétől; és köszönöm... Köszönöm, hogy él az én kis nővérem...
Sosem hittem olyasmiben, hogyha valamit nagyon akarunk, ha nagyon sokat gondolunk rá, akkor majd valóra válik. Ostobaságnak tartottam, hiszen ilyen egyszerűen nem létezik. Ám ahogyan itt ülök a fal tövében, a koszos, sötét sikátorban, egész egyszerűen már nem tudok mást csinálni, nem tudok mibe kapaszkodni… Újra és újra lepörgetem magam előtt azt a bizonyos napot, hátha így visszakaphatok belőle egy darabkát. Legalább a melegséget, a boldogság egyetlen aprócska szikráját. Felidézem magamban Sangilak hatalma bundás alakját, amikor úgy döntött le a lábaimról, mint holmi plüssállatot.. Ugyanezt teszem Kilaunnal is, felidézem azokat a perceket, amikor együtt nevettünk, amikor nem számított az a töménytelen fájdalom, amit mind a ketten átéltünk, amikor elfelejtkezhettünk kicsit a múltról és csupán élveztük a másik üdítő társaságát. Ezekhez hasonló képekre gondolok, mert nem maradt számorma más, csak a rengeteg emlék. Sangilak, merre jársz?
Az idő megszűnik számomra, fogalmam sincsen, mióta ülök itt, a fogaim össze-összekoccannak, érzem, ahogyan a hideg egyre beljebb és beljebb eszi magát, csontról csontról haladva, nem kímélve semmit. Nem is számít, talán a legjobb, ha elszenderedek és soha többé nem kelek fel.. csendes és nyugodt távozás lenne, arról nem is beszélve, hogy ezúttal talán végre a szeretteim mellett maradhatnék. Fel sem figyelek a motoszkálásra, egész egyszerűen nem érdekel, lásson meg így bánki, próbáljanak csak meg kihasználni, tudom, hogy nem a legbiztonságosabb környéken leltem menedéket magamnak, de ahogyan sok mindennel, úgy ezzel sem tudok most foglalkozni. A pajzsomat teljesen felhúztam, nem akartam, hogy bárki is érezzen, vagy hogy én érezzek bárkit. Nincsen szükségem a felesleges szavakra, vagy arra, hogy valaki ápolgatni kezdjen és feltegye a kérdést, miszerint jól vagyok-e, de a válasz már egyáltalán ne érdekelje.. Nem kell most senki és semmi, csak Ők.. Akkor kapom fel hirtelen a fejem, amikor a látómezőmben furcsa mozgást észlelek, majd meghallom a nyüszítést és azok a karmazsin szemek és a bennük kavargó ezernyi, beszélő érzelem.. Legalább tudom, az én tükreimből mi olvasható most ki. Ösztönösen emelkedik egyik kezem, hogy lassan közelítve a bundás felé megérintsem.. Álom, vagy valóság? Meg kell róla bizonyosodnom, látnom kell, hogy az érintésemtől szétpukkan-e, mint egy buborék, hogy a kegyetlen tréfával szórakozó elmém még jobban beledöngöljön a földbe. De a testvérem marad, nem tűnik el sehova, érzem az ujjaim alatt a bunda puhaságát, a teste melegségét, melyek szinte égetik a már lassan jéggé fagyott ujjakat. Orcámon is könnycseppek folynak végig, ajkaim szóra nyílnak, de semmi hang nem bukik ki rajtuk, képtelen vagyok bármit is mondani, olyan érzés nyom maga alá, amitől ezúttal sem kapok levegőt.. ám ez ellen nem szeretnék küzdeni… Az öröm egy olyan forrása, amit ritkán tapasztaltam, hiába van mögöttem az a rengeteg évtized. Nem veszítettem el, él, habár hozzám hasonlóan megtörten, de él és nekem jelen pillanatban csak ez számít. Ujjaim a bundába siklanak, amikor megérzem ölemben a fejet, érezni akarom, hiszen még mindig nem tudom elhinni, hogy ez a valóság, hogy Sangilak áll előttem, hogy nem vették el tőlem.. hogy nem maradtam egyedül. Törzsemből dőlök előre, mit sem foglalkozva az oldalamba nyilalló fájdalommal, hogy ráhajolhassak, hogy fejemet ráhajthassam, furcsa mód ölelve így át. Arcomat a bundájába fúrom, ujjaim szinte belemarkolnak a puhaságba, ezzel is kifejezve, hogy nem akarom elengedni, hogy szükségem van rá. A szavak helyett most a tettek beszélnek, melyek sokkal kifejezőbben adják a másik tudtára, mit is érzek. Zokogok.. Testemet a sírás rázza, hangomat és könnyeimet a testvérem bundája nyeli magába. Az idő megáll, összesűrűsödik, ragacsos kulimászként tekeregve és kavarogva, elvéve az időérzéket. Nem tudom, meddig sírok Sangilakba kapaszkodva, de egy idő után csitul, már én sem reszketek annyira, de ha San nem áll fel, akkor én még továbbra sem eresztem el. Kissé oldalra fordítom a fejemet, hogy szavaimat ő is megértse, melyek halkan, remegve, könnyfátyolos hangon kélnek rövid útjukra. - Ugye.. ugye soha többé nem hagysz magamra..?
Mielőtt összecsuklottam volna, megnyaltam az arcát, hogy megszabadítsam pár könnycsepptől. Nem szerettem ezeket a könnyeket, mert mélyről, belőle törtek fel, több évszázad súlyát jelezve, s ez ellen tehetetlennek éreztem magam. Ha a sebei miatt sírt volna, meggyógyítom, ha valaki bántalmazása miatt, az illetőt megölöm, akárhogy, de eltüntetem a fájdalom okát, vagy jókedvet lopok belé, ahogy annak idején tettem pár kis csínnyel, ám most... Most itt voltunk, mind a ketten egy szakadék peremén imbolyogva és csak az fogott minket vissza, hogy még időben egymásra találtunk. Szinte beleremegtem abba, ahogy ujjaival a bundámba túrt, abba a mélységes kínba, ami a tekintetéből áradt felém, aminek... valahol örültem, hogy láthatom. Elbírom Yee, megoszthatod velem, nem rogyok meg alatt, bízz bennem. Fejem az ölében pihent, s ahogy rám hajolt, hogy arcát belém temetve zokogjon, kicsit erőtlenül megemeltem a fejem, hogy közelebb legyek hozzá, hogy jobban el tudjon rejtőzni a világ elől. ~ Nincs semmi baj... ~ mondtam még gondolatban is csak halkan, mintha egyetlen hangosabb szó, vagy gondolat szilánkjaira törte volna a pillanatot. ~ Itt vagyok... itt vagyok... Kérdésére kissé megmoccantam, s némi helyezkedést követően egyik mellső mancsomat is a lábára tettem, egyfelől nagyobb felületen melegítve - szellemek, de hideg volt a keze, vajon mióta ülhetett is? -, másfelől jelezve, hogy én innen, tőle, mellőle egy tapodtat se. ~ Mihez kezdene... az én kis nővérem... egyedül... ebben a... hatalmas világban? ~ Fojtogatott az elvesztésének a gondolata, s ezt csak most éreztem át igazán. Most, hogy ilyen végtelenül gyámoltalanok és kiszolgáltatottak voltunk, mint két riadt madár a viharban. Kérdés mardosott belül, olyan kérdés, amire valójában azt hiszem, tudtam a választ, de kellett a megerősítés, szükségem volt rá, már csak azért is, hogy biztos lehessek benne, már nem tudna ilyen sebeket okozni neki. ~ Téged is... Alignak...? ~ Még őt is? Tényleg még őt is megtalálta? Ha Eeyee-t előráncigálta a múltban elkövetett árulás miatt, akkor biztosan a többiek se maradtak ki. Mocorogni kezdtem, nyugtalanná váltam, de a pontos okát nem tudtam, csak éreztem, hogy nem heverhetek itt, mint akit ízekre szedtek, amikor csupán... valójában egyedül a büszkeségemen esett hatalmas csorba. ~ El kell... el kell innen mennünk Yee. Átfagytál ~ néztem fel az arcába. ~ Fel tudsz kelni? Nehézkesen, de feltápászkodtam, orrommal a vállát bökdöstem. Csak az járt a fejemben, hogy biztonságos helyre kell vinnem, ha kell a hátamra fektetve, de muszáj. Minden más ráér, minden más elodázható, s ez az apró küldetéstudat volt az, ami háttérbe szorított rengeteg keserű emléket, megbánt tetteket, szégyenletes viselkedést, elszenvedett csonkítást. A Testvéremnek segítség kellett, én is arra szorultam, s kikben bízhatnánk jobban, mint egymásban. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedtem, még levegőt se vettem, csupán néztem Yee elgyötört tekintetét, és a szavak lesújtottságom egyik csúcspontján úgy buktak fel gondolataim mélységes kútjából, mint rég elfeledett visszhangok. ~ Bocsáss meg. Jaj, Yee... ~ Hátráltam tőle pár lépést, lesunytam és megráztam a fejem. ~ Ne haragudj rám! Ha nem... ha nem uszítalak titeket is akkor... Talán most másképp lenne. Talán ennek az estének nem kellett volna megtörténnie. Talán sose válunk szét. Lesütöttem a szemem. Előtte mertem gyenge lenni. Előtte mertem tévedni. Előtte ki mertem mutatni, hogy ugyanolyan kevés és gyarló vagyok, mint mindenki más. Tehetetlenül topogtam. Menni akartam, elvinni őt innen, aztán beszélgetni. Mindent átrágni vele, mindenről kifaggatni, mindent meggyónni...
Kezdőlap
//
//
