Ez most nagyon nem hiányzott neki. Kialvatlan volt, nyűgös és még nem is evett ma. Abban reménykedett, hogy a mai nap után végre lezárhatja magában a dolgokat és ha nem is túl boldogan, de folytathatja az életét. Persze miért is menne valami is zökkenőmentesen? Az ember nem arra számít, hogy egy végrendeleti tortúra után mint egy eszelős rohangál majd az utcán. És ha őszinte akar lenni magához nem is tenné, de most nem igazán tudott logikusan gondolkozni. Amit az idegen elvet tőle, az volt az utolsó emlék amit az apja hagyott rá és a lány legbelül érezte, hogy nem egy egyszerű kulcsról van szó. Így nem volt mit tenni, gondolkodás helyett csak rohant. A szűk, kacskaringós, egymásba nyíló utcák sem könnyítették meg az üldözést, de mint egy vadászkopó kitartó volt és szívós. A pasas fellökött pár szemetest melyeken a lány akár egy kecses jaguár szökkent át, majd tompán földet ért és folytatta a hajszát. ~ Már majdnem! ~ lendítette a kezét a pasas háta felé, de az hirtelen irányt váltott és egy másik utcán loholt. A lány megmarkolta a ház oldalán futó ereszt és éles kanyart vett. Aztán egy újabb akadályba botlott. Egy rendőrautó gurult be elé és nem kis híja volt, hogy nem csapódott a fémhintóba. - Nem lát a szemétől!- mordult a kocsiban ülőre. Normális esetben nem tenne ilyet, hisz tudja nem bölcs dolog a rendőrökbe belekötni, de most nem éppen ez járt a fejében. - A fickónál van valami, ami az Enyém!- dühöng és nem kis erőfeszítésébe kerül, hogy ne csapjon rá a kocsi tetejére. Már majdnem elkapta a zsebtolvajt erre tessék, kicsúszott a markából. Viszont ha nem akarja szem elől veszteni azonnal indulnia kell. Kikerülte a járművet, de jócskán le volt maradva. Átvágott az utcán és a következő pillanatban arra lett figyelmes, hogy egy egyenruhás fazon robog el mellette. Ő se épp csiga, de a rendőr... meg kell kérdeznie milyen kávét iszik, gondolta, miközben azt figyelte ahogy eltűnik a szemben lévő házban. Megtorpant. Legszívesebben be ment volna, de nem akarta magát lelövetni, így elindult a hátsókijárat felé. Még félúton sem járt, mikor a zsaru jelent meg a zsebtolvajjal. - Igen.- mosolyodott el megkönnyebbülve, mikor a rendőr felé nyújtotta kulcsot. Nagyon megkönnyebbül, pont mintha valami igen értékeset kapott volna vissza. Pedig csak egy ósdi kulcsról volt szó. - Beviszi?- nézett szúrós szemekkel a tolvajra. Az esze tudta, hogy attól amit mondani akar bajba is kerülhet, de a szívében fortyogó harag elnyomta az ész érveket. - Ha nem jelentem fel, orrba vághatom?- tett egy határozott lépést a rendőr és a fogja felé.
- Igen, be kell vinnem. - A fickó nagyon bölcsen tette, hogy nem pattogott. A nő viszont... Csak most szúrtam ki; olyan energia áradt belőle, ami arra engedett következtetni, hogy egy őrzővel van dolgom. Az öreg Mort papa most büszke lenne rám; törpilllának visszaszolgáltattam a lakáskulcsát. Ma is érdemes volt felkelni.. A nő kérdésére féloldalas vigyorra húzódott a szám. - Ezt nem engedhetem hölgyem. Ha ön nem is tesz feljelentést, a pénztárca tulajdonosa - mutattam fel a fekete bőr tárcát - lehetséges, hogy megteszi, akkor pedig ön bajba kerülhet. - Szavaim éles ellentétben álltak biccentő fejmozdulatommal, amit csak a nő láthatott, mivel az a marha előttem állt. Tegye, ha akarja, úgyis pipa vagyok rá a késő esti edzés miatt. - Ilyen sokat ér az a kulcs? - Gyanakodva méregettem a tárgyat; mivel egy őrzőről van szó, sose lehet tudni. Még hasznomra is lehet a hölgy hálája a későbbiekben. Bár amilyen fiatalnak tűnik, nem sok haszna lehet, valószínűleg még nagyon kezdő, tekintve hogy úgy jött le, hogy még az se tűnt fel neki, hogy farkas vagyok. - Megtudhatnám a nevét, hölgyem?
- Persze, gondoltam.- vett egy mély levegőt és próbált lehiggadni. Egy részről örült, hogy a zsaru látszólag tenni akart valamit a polgárok védelmében, ettől némi tisztelet ébredt benne a rendőrség iránt, mert mi tagadás manapság csak fánkzabálásra futja nekik. Tisztelet a kivételnek! Másrészről nem hiányzik még az is, hogy bekasztlizzák a rend akadályoztatása miatt. Végül is nem ér annyit egy pofon, mint hogy a tolvaj szabadon garázdálkodjon és másokat is kizsebeljen. Vagy mégis? Szerette volna jól orrba nyomni, hogy a pasasnak örökre elmenjen a kedve az enyveskezűségtől, de ha lecsukják és a cellatársai megkínálják a zuhany alatt egy kis szappannal, neki az is elfogatható elégtétel lesz. - Megértem. Nem akarok bajba keveredni.- mondta és már visszatért az a kimért nyugodtság ami jellemezte.- Még egyszer köszönöm!- nyújtotta a zsaru felé a jobbját, de mikor közelebb akart lépni úgy tett mintha megbotlana. A mozdulat mely ezután következett szabad szemmel követhetetlen egy átlag embernek. A keze, akár a villám a tolvaj gyomortájékát célozta meg. Az "áldozat" felnyögött és megingott, de összecsuklani nem tudott, mert a rendőr tartotta. Ennyit a hideg fejről, józan észről... - Hupsz.- húzódott elégedett mosolyra a lány ajka.- De ügyetlen vagyok.- fonta össze a mellkasa előtt a kezét. Jól tudta, hogy az ütésnek nem marad látható nyoma -az apja erre jól megtanította-, de egy darabig még érezni fogja. Ettől végre jobb kedve lett, még ha nem is volt túl etikus, de ez most cseppet se izgatta. - Nem hinném.- vont vállat. Ettől a kérdéstől most kicsit hülyén is érezte magát, hisz végigkergetett valakit a fél városon egy ózsdi kulcs miatt.- Családi ereklye. Inkább érzelmi, mint pénzbeli értéke van... b@rom!- válaszolt, de az utolsó szót a mondhatni, hogy a tolvaj képébe köpte. - Oh, milyen udvariatlan vagyok.- zökkent vissza a lány.- Marama Wati.- nyújtotta automatikusan ismét a rendőr felé a kezét, de ahogy a kinyújtott végtag a zsaru aurájába hatolt a lány megtorpant. Maga sem tudta miért. Csupán csak egy furcsa érzés kerítette hatalmába, mint mikor valaki érzi hogy valami nem stimmel, csak épp azt nem tudja, hogy mi. - És Önben kit tisztelhetek biztosúr?- kérdezte rezzenéstelen hangon, bár a szeméből óvatosság áradt. Az agya kattogni kezdett: túl gyors, túl fürge, már-már emberfelettien. - Tudja nem volt semmi ahogy elkapta. Ha minden járőr ilyen könnyedén ugrana kerítéseket, sokkal nagyobb lenne a közbiztonság.- mondta kedves mosollyal és fürkésző tekintettel, miközben azon tanakodott, vajon tényleg egy farkasba botlott vagy szimplán üldözési mánia kezd kialakulni nála.
Úgy ütött, hogy nem marad majd nyoma; ügyes, bár én nem fűszereztem volna ennyi színjátékkal, de egy nőtől egész tűrhető. - Nehogy össze ess itt nekem, csak egy nő. - Rántottam egyet a fickón, majd újra törpillára néztem. - Elnézést, tudja hogy értem. Szép volt. - Megeresztettem egy mosolyt is. Aránylag türelmesen vártam, hogy kihőbörögje magát a nő. A bemutatkozásnál darabos mozdulata azt suggalta, hogy észrevett valamit. Nagyon kezdő lehet, ha csak most tűnt fel neki. - Rowen O'Dowood - viszonoztam a kézfogását, álnévre nincs szükség, tekintve hogy egy őrzőpalántáról van szó. Most már Westmoreland is tudhatja a valódi nevemet, és az sem kizárt, hogy törpilla is hallotta már az őrzőktől. Túl óvatossá vált, mégsem árulta el rögtön, hogy leesett neki a dolog, szóval nem biztos a dolgában. - Ha minden járőr ilyen gyors lenne, még ennyire sem lenne jó a közbiztonság. - Felnevettem és nagyot taszítottam a fickón, majd követtem én is, közben bevártam a nőt. - Mert az azzal is járna, hogy mindegyik veszélyesebb is egyben. A fickó, alighogy látótávolságon belül került a járőrkocsi, bepánikolhatott, és könyökével gyomorszájon vágott, a következő ütése pedig súrolta az államat. - Mért kell megnehezíteni a saját dolgodat? - Töprengtem hangosan, majd tarkón vágtam a fickándozó szerencsétlent, mire az szó szerint magába roskadt előttem. - Jobb lesz, ha nyugton maradsz. - Felkapartam a földről, talpra rángattam és tovább haladtam vele a kocsihoz.
Nem volt túl büszke magára, hogy megütötte a tolvajt, de az is igaz, hogy ő hiába sportszerű ha az ellenfél nem játszik becsületesen. Nem szép dolog olyanra támadni aki nem tud védekezni, de az indulatok gyakran erősebbek mint a józan ítélő képesség. Persze más lett volna, ha ő kapja el, de most már mindegy. Ilyen az élet... Mikor a zsernyák ráripakodott a tolvajra, hogy össze ne essen és azt mondta, hogy "csak egy nő"; Mara nem húzta fel magát. Persze cseppet sem örült, hogy lenézik, de jól tudja, hogy ilyenek az emberek és főleg a férfiak. Most kezdjen el szájalni? Ugyan, annak semmi értelme nem volna. - El van nézve.- vont vállat, közben magában még hozzá tette: eszéhez van értve. - Köszönöm.- mosolygott pont annyira őszintén a zsarura mint az a lányra.- De nem nagy kunszt, csak egyensúlyérzék kérdése és máris nem nyalom fel a járdát.- vigyorodott el. A mondatban volt némi önirónia és gúny, na meg persze hárítás is, mert volt egy olyan érzése, hogy a sunyi kis gyomorba vágás nem maradt észrevétlen. Akárhogy is, de persze esze-ágában sem volt bevallani a rendőr előtt. - Megjegyzem.- mondta miközben kezet fogtak. Ahogy bőrük összeért, Mara-ban csak jobban erősödött a gyanú, hogy nem hétköznapi egyenruhásba botlott. Apja mindig azt mondta neki, ha vérfarkasba botlik azt tudni fogja, de mivel eddig még egy sem keresztezte az útját nem volt százszázalékos a dolgában. A helyzet egyszerre csigázta fel és frusztrálta, hisz nem igazán tudta mi is lenne most a dolga, de hogy ha tényleg egy farkasba botlott az azt jelenti, hogy végre saját szemmel is szemügyre veheti az "ellenséget". - Nem értek egyet.- nézett határozottan a zsaru szemébe.- A rendőrök a jó fiúk, nem igaz? Mi lenne a halandó pórnéppel, ha már a rendőrség jóravaló tagjaiban sem bízhatnánk..?- nézett kérdőn a fickóra. Nem akarta leírni, hisz a kissé morcos és tüskés modor mögött egy jóravaló jellem is lapulhat, de volt egy olyan érzése, hogy nem az a nemes hős fajta. Persze lehet csak ő túl naiv, mindenesetre remélte, hogy Rowen nem olyan, aki saját kis önző céljaira használja a jelvényét. - Bár, ha bele gondolok a juhokat sem bízzák csak a kutyákra, ott van a juhász, aki őrzi a békét...- mondta elgondolkozva és igen, cseppet sem volt véletlen a szóhasználat. A rendőr öles léptekkel indult meg a gyanúsítottat maga után húzva az utca felé. A lány a nyomukban marad és magában jegyzetelt: átlagos külső, se karom, se agyar; nincs ázott-kutya szag; gyorsabb és erősebb. A lista nem volt túl hosszú, szóval volt még mit tanulnia. Mikor látótávolságba került a járőrkocsi a tolvaj szabadulni próbált. A lány automatikusan ugrott, de mielőtt bármit is csinálhatott volna rendőr lerendezte a dolgot. - Úgy látom ma nincs szerencséje.- vigyorodott el a lány. A kocsi mellett megállva Mara nem igazán tudta hogyan tovább. Feltételezte elválnak az útjaik -hacsak őt nem akarja bevinni-, de még olyan sok mindent nem tudott, ami furdalta az oldalát: Pl. mit csinálnak a farkasok teliholdkor, véresen szeretik a húst és hogy lesz egy farkasból rendőr? Stb. - Nincs társa?- szólalt meg végül, mert csak most tűnt fel, hogy üres a kocsi.- Úgy tudtam, hogy mindenkinek van parnere. Vagy maga Mr. O'Dowood nem szeret falkában járni?- kérdezte szemrebbenés nélkül, halvány mosollyal az arcán. Mara nem az a sokat csevegős fajta, de azt viszont jól tudta, hogy csak úgy válhat jó Őrzővé, ha minél jobban tájékozott. És lehet annál hasznosabb, mint első kézből megtudni dolgokat..?!
Egyáltalán nem vagyok ostoba. Sőt, valójában nagyon is okos, és szemfüles nő vagyok én a magam módján, de ma valahogy sikerült annyira elmerülnöm a gondolataimban, miközben hazafelé tipegtem az irodából, hogy rossz sarkon kanyarodtam be, és már kész is volt a probléma. Mikor besötétedik, tisztában vagyok vele, hogy mennyi veszély leselkedhet egy magam fajtára. Mint mondtam, cseppet sem vagyok könnyelmű, még akkor sem, ha a helyzet jelenleg egészen másként állt. Tanácstalanul álltam meg az egyik árnyékba burkolózó sikátor közepén. Először jobbra, majd balra fordultam, azon tanakodva, hogy vajon merre van a jó irány. Azt erős túlzás lenne mondani, hogy eltévedtem, egyszerűen csak összezavarodtam, hogy merről is érkeztem, és hová is tartok. Arra pedig valahogy még gondolni sem szerettem volna, hogy mi lapulhat azokon a részeken, ahová én nem látok be. Nekem sajnos nem voltak olyan jól fejlett érzékeim, mint egy farkasnak, vagy esetleg az idősebb társaimnak, így némiképp hátrányba kerültem. Végül arra jutottam, hogy nincs más út, mint folytatni tovább, előre. A nyakamat amennyire csak lehetett behúztam, hogy a sál még többet védhessen, az amúgy szabadon maradó bőrömből, az ujjamat pedig a zsebembe mélyesztettem, jó mélyen. Így egészen egy percig biztonságban is éreztem magamat, csakhogy kezdett az a határozott érzésem lenni, mintha valaki figyelne. Hátranéztem a vállam felett egyszer, majd még egyszer, de a félhomályon túl semmi mást nem láttam, és ez csak még inkább felébresztette a gyanakvásomat. Abban a pillanatban, amint eljutott a tudatomig, hogy a nemrég magam mögött hagyott konténer adta ki a kellemetlen zajt, szaporábbra fogtam a lépteimet. Még csak gondolni sem akartam arra, hogy megijedtem. Meggyőztem magamat, hogy csak hamarabb haza szeretnék érni, és ez minden. Lehet, hogy már üldözési mániám is lett az utóbbi egy hónapban? Annyira kattogott az agyam, hogy mire észbe kaptam, már ki is értem a sötétből, a forgalmasabb út biztonságot adó lámpáinak fényébe. Még mindig nem mertem lassítani, helyette figyelmetlenül leléptem az úttestre, elfelejtkezve arról, hogy még ilyenkor is van néhány ember az utakon, akik autókkal közlekednek. Már csak a hangos dudálásra eszméltem, és arra, hogy a szívem a torkomban dobog.
Mostanában kicsit kevésbé vagyok fáradt, bár egyáltalán nincs kevesebb dolgom. Talán az segített, hogy mióta nem kizárni és elfojtani próbálom a bevillanó képeket, megérzéseket, azóta nem fáj a fejem, csak olykor-olykor, ha kimaradnak a gyakorlatok, amikkel ezt a mágiaérzékenységet igyekszünk átprogramozni más jelzéssé, mint a fejfájásom. Bár most sem alszom soha többet öt óránál, sokkal összeszedettebb és nyugodtabb vagyok. A kapitányságon rákérdeztek ugyan, miért hordok két pisztolyt, de a válaszom, miszerint így szoktam meg otthon, úgy tűnik kielégítő volt, nem is foglalkoztak vele többet. Most is egyenruhában vagyok, kivételesen sétálok hazafelé, mert a kocsim az éves szerviz idejére elérhetetlenné vált, a szolgálati autót meg otthagytam a rendőrség előtti parkolóban. Már nem vagyok szolgálatban, és fejben már a holnapi nap időbeosztását próbálom kicsit élhetőbbre szervezni, de azért közben figyelek a körülöttem zajló dolgokra is. Szeretem tudni, mi történik körülöttem, azóta pedig még inkább, mióta ebbe a természetfeletti cirkuszba beavattak. Így az sem kerüli el a figyelmemet, ahogy az egyik sikátorból sietősen előbukkanó nő előttem vág át a járdán, és egyenesen egy autó alá sétál, ha rajta múlik. Szerencsére nincs messze tőlem, így nem lehetetlen feladat, hogy utána ugorjak, és elkapjam a hozzám közelebb eső karját. Erőből rántom vissza az úttestről, valószínűleg megmarad a szorításom nyoma a karján, esetleg ki is bicsaklik a lába. Ha nagyon kibillen az egyensúlyából, még az is lehet, hogy mindketten a földön kötünk ki, de mindenképpen neki lesz a jobb. Egyrészt meg fog úszni egy meglehetősen hosszú kórházi tarózkodást – ha nem mindjárt a saját temetését -, másrészt ő fog rám esni, ha borulunk, szóval mindenképpen nyert ügye van. És valószínűleg nem látta az autó sofőrjének szemében megvillanó páni félelmet sem, ahogy a fickó rájött, hogy képtelen időben megállni, hiába tapossa az aszfaltig a fékpedált. - Hölgyem, az ég áldja meg, nézzen a lába elé! Én is öregedtem így hirtelenjében pár évet az egészen biztos…
Egy pillanatra mintha az egész világ lelassult volna. Tudtam, hogy mit kellene csinálnom, hogy mi lenne az, amivel megmenthetném a saját életemet, de mégsem tudtam megtenni. Egyszerűen egyet, vagy talán kettőt kellett volna hátrálni, de a lábam a földbe gyökerezett, ahogy a vakító lámpafénybe néztem, teljes pánikba esve. Nem láttam semmit, a szívem azonban olyan hangosan, és hevesen dobogott, hogy szinte úgy véltem hallani, mintha hatalmas dobokon játszott volna valaki, közvetlenül a fülem mellett. Nem túlzás azt mondani, hogy még félni is elfelejtettem. Mikor váltam ilyen könnyelmű kis csitrivé, mikor nekem fontos feladatom van egyébként? Aztán szó szerint egy erős kéz rántott vissza a valóságba, az életbe, és ezzel együtt le a lábamról. Ahogy a fájdalom a testembe hasított, ijedten sikítottam fel, és tántorodtam hátra, a lendületnek hála. A kocsi csak úgy csikorgó gumikkal húzott el előttünk, mikor nekiütközött a cipőm a padka szélének, a felső testem pedig valami keménynek, vagy sokkal inkább valakinek. Ha a megmentőm nem volt elég jó reflexekkel, vagy elég erővel megáldva, akkor bizony nem kizárt, hogy elesett mögöttem, ahogy én nekidőltem, egy pillanatra elveszítve az egyensúlyomat. - Én… nem… én… - olyan sebesen kapkodtam levegő után, hogy nem tudtam értelmesen megformálni a szavakat, amik a fejembe tolultak hirtelen. Annyira kellemetlen volt ez az egész, amihez hasonlóban még soha nem volt részem. Csupán félve tekintettem fel a vállam felett, és amikor ráeszméltem, hogy nem más, mint egy rendőr tart a karjaiban, egy kicsit még el is pirultam. Első felindulásomban kiabálni akartam, de annyira megrökönyödtem a saját butaságomon, hogy egy szó nem sok, annyi sem jött ki a torkomon, csak némi tátogást követően. - Le kell ülnöm… - jelentettem ki olyan hangon, ami egy cseppet sem hasonlított, a jól megszokott, határozott hangszínre, amit egyébként meg szoktam ütni. Gyereknek ugyan nem éreztem magam, de védtelennek jelen helyzetben mindenképpen. Hiába a tanulás, az okítás, hogy hogyan legyek résen minden helyzetben, néha még saját magamra sem tudok vigyázni. Hogyan is bízhat rám bárki fontos feladatot? Muszáj lesz elbeszélgetnem valakivel. Remegve engedtem magam még inkább a férfi testének, ami jelenleg a járdán kívül, az egyetlen biztos pontnak tűnt, és szerencsére még olyan kemény vagy hideg sem volt, mint az aszfalt, amivel könnyedén köthettem volna közelebbi barátságot is, bármennyire is nem fűlött hozzá a fogam.
Tudom milyen érzés az, mikor megfagy a pillanat, és az ember nem tud mozdulni, pedig minden idegszála feszíti az izmait, és minden porcikájában érzi, tudja, hogy mozdulni kellene. Ez a nő is olyan a reflektorok fénycsóvájában mint az autópályára tévedt őzek. Szerencsére sikerül elérnem, és nem csúszik le a kezem a karjáról. Ahogy az adrenalinlöket múlik, majd rájövök, hogy talán ennyire nem kellett volna erősen megrántanom, de majd bocsánatot kérek, ha panaszkodik. A sikítás nem lep meg, ahogy az sem, hogy megbotlik. Bár számítok a lökésre, elvégre én rántottam magamhoz, még én is hátrálok, és alaposan megbillenek, ahogy nekem ütközik a teste. Egek, tényleg nagyon erősen rántottam meg, ha ilyen erővel esett nekem… Mindenesetre sikerül talpon maradnom, és így őt is meg tudom tartani. Látom, hogy az autó az utcasarkon lehúzódik, és leparkol, gondolom a sofőr most hord ki lábon egy szívinfarktust. Biztosan reszket keze-lába… Persze ráförmednem nem kellett volna a nőre, de én is megijedtem, és nem tudtam visszanyelni a feddést. A hebegésre már én is összeszedem magam egy kicsit. Talpra állítom, de nem engedem még el, nem is tolom el magamtól, csak megsimogatom a karját a kabáton keresztül nyugtatólag. - Nyugodjon meg, Hölgyem. Csak lélegezzen nyugodtan, szedje össze magát… Túl sok értelmeset úgysem tud mondani, míg le nem csillapodik. A megjegyzésére megcsóválom a fejem. - Sajnálom, itt most nem ülhet le. Azonnal felfázna. Nekem dőlhet, míg megnyugszik, addig megtartom. Valóban így is gondolom. Türelmes vagyok, hagyok neki időt, hogy csillapodjon a légzése, elmúljon a reszketés, és visszanyerje a hangját. Ha hallgat, nem faggat, ha beszélni szeretne, meghallgatom. Majd csak akkor ajánlom fel, hogy hazakísérem, ha már stabilan meg tud állni a lábán, és ő lép távolabb tőlem.
Valószínűleg csak azért sikerült valamennyire talpon maradnom, mert a férfi a teljes súlyomat megtartotta, és nem hagyta, hogy összeroskadjak egyből. Pedig istenem, de nagy kedvem lett volna hozzá, hogy a térdeim összecsuklását követően leüljek a jéghideg földre, és egy kicsit várjak, míg kitisztulnak a gondolataim. Ez azonban túl nagy luxus lett volna a jelenlegi helyzetben, és mielőtt a maradék önbecsülésemet is sikerült elveszítenem, össze kellett szednem magam mindenféleképpen. Olyan nincs, hogy ezt nem teszem meg. Egy idegen előtt egyébként sem mutatkozhatok ilyen gyenge nőnek. - Nem érzem a lábam… - azt gyanítottam, hogy sokkot kaptam. Legalább annyi pozitívum volt a dologban, hogy az eszem a helyén volt, rendesen gondolkozni már képes voltam, és mindent felfogtam, ami körülöttem történt. Szinte kétségbeesetten szorítottam a férfi ruháját, kapaszkodóként használva, amíg sikerül összeszednem magam legalább annyira, hogy képes legyek megállni a saját lábamon. Nem volt ez ám olyan nagy dolog, én mégis megerőltetőnek éreztem jelen pillanatban. - Köszönöm – hangom alig hallhatóan, és nagyon tompán szólalt meg, de mivel közel volt, nem is láttam túl sok értelmét annak, hogy kiabáljak, vagy hisztériás rohamot kapjak. Az soha nem volt rám jellemző egyébként sem, míg az összeszedettség annál inkább. Most is hűnek kellett lennem önmagamhoz, így megkíséreltem visszanyerni az egyensúlyomat, és kicsit elhatárolódni, a segítő, és egyben meleget jelentő karoktól. - Én… nem szoktam ilyen figyelmetlen lenni – kezdtem el mentegetőzni, mintha ennél mi sem lenne természetesebb. Zavarban voltam, ami rám korántsem jellemző, sőt, már azt is elfelejtettem, hogy utoljára mikor pirultam el. Most is inkább csak a hidegre fogtam azt ,hogy úgy éreztem, lángol az arcom, de az igazságot azért nem volt nehéz kitalálnom még a mostani állapotomban sem.
Érzem, hogy minden erő kifutott belőle, de ez annyira nem meglepő, ekkora ijedelem után. Valóban az sincs kizárva, hogy komoly sokkot kapott. Arra, hogy nem érzi a lábát, csak erősödik a gyanúm, hogy valóban komoly sokk lehet a háttérben. - Akarja, hogy felemeljem? Ha úgy könnyebb neki, akkor nem nagy megerőltetés a karomba kapni, csak ne kelljen vele a fél várost végigsétálni, mert lehet akár negyven kiló is, hosszú távon azért megerőltető lenne, hiába vagyok edzésben. Mindenesetre a kérdés komoly, és ha szeretné, valóban fel is emelem, úgy már csak kicsit kell tartania magát. Leülni viszont semmiképpen nem fogom engedni. És nem panaszkodom a görcsösen szorító ujjak között gyűrődő egyenruhám miatt sem. Legfeljebb kivasaltatom a személyzettel a hotelben… Ááá, onnan is ki kell cuccolnom holnap… - Nincs mit, Hölgyem! Örülök, hogy nem esett baja. Ha távolodni szeretne, akkor lazítok az ölelésen, de ha megbillenne, kész vagyok megtartani. Hagyom, hogy a saját tempójában nyerje vissza a lélekjelenlétét. - Gondolom, különben már nem lenne életben. – Na jó, ez még humornak is nagyon gyenge volt, nem is kísérletezem vele tovább – Talán valami baj van? Segíthetek? Végülis ha üldözik, vagy mástól fél, elveszett, vagy kirabolták, akkor pont illetékes is vagyok… Nem kellene zavarban lennie, de megértem, hogy mégis pirul. Végtére is a figyelmetlensége komoly bajba is sodorhatta volna. Visszanézve pedig ezek mindig olyan butaságok…
- Nem, azt hiszem, hogy rendben leszek – motyogtam alig hallhatóan, de tudtam, hogy lassanként máris elkezdtem magam összeszedni, ami határozottan jó hatással volt a visszatérő önbizalmamra, és magabiztosságomra. – Csak még kell néhány perc, hogy ténylegesen is visszataláljak magamhoz – a bizonytalanság valószínűleg kihallatszott a hangomból, de nem törődtem vele különösebben, mert igyekeztem meggyőzni magamat arról, hogy valóban minden oké lesz velem. Csupán idő kérdése volt, nem igaz? - Hát még én! - halványan képes voltam most már egy mosolyt is küldeni az én újdonsült hősöm felé. – És kérem, hagyja ezt a hölgyem megszólítást! Nyugodtan hívjon Ananak – kértem őt, enyhén oldalra billentett fejjel. Nem szerettem az ennyire udvarias megszólítást, kivéve, ha hivatalos ügyről volt szó, jelenleg azonban semmi ilyesmi nem állt fent. Nem az, hogy zavarba hozott, hanem egyszerűen csak frusztrálttá tett, mert akkor nekem is udvariassági köröket kellene futnom, az pedig most érthető okok miatt, nem számított az erősségemnek. Máskor talán ellavíroznék, de ezen az estén semmi kedvem nem volt hozzá, és úgy véltem, hogy ő sem fog megsértődni. - Ha maga azt tudná… - vérszegény mozdulat volt, ahogyan legyintettem egyet, nemtörődömséget színlelve, de azt hiszem, hogy ez az alakításom most nem lett volna elég egy Oscar-díjra. Természetesen eszem ágában sem volt felvilágosítani arról, hogy hányszor voltam már veszélyben, és hogy valószínűleg most sem csak a paranoiám játszott velem teljesen, de ezt egy rendőr komolyan vette volna, holott jobb volt, ha nem ártja bele magát egyetlen percig sem. - Nem hiszem, hogy segíthet. Azt hiszem, hogy kicsit paranoiás vagyok… Biztosan csak egy macska ment neki a konténernek, de megijedtem tőle, és ezért nem figyeltem a lábam el – gyenge próbálkozás volt ugyan a részemről, hogy ezzel megetessem, de reménykedtem benne, hogy az ártatlan pislogásom, és a korábbi bizonytalanságom azért meggyőzi majd arról, hogy nem vagyok más, csak egy kicsit szeleburdi nő, aki egész nap dolgozott, és most kicsit fáradtabb a szokásosnál.
- Rendben, csak nyugodtan… Utóbbival arra céloztam, hogy nem kell elsietnie semmit, ráérünk, míg teljesen összeszedi magát a nagy ijedtség után. - Nem sietek, és néhány perc alatt megfázni sem fog… Azért ha sokáig álldogálnánk egy helyben, valószínűleg csúnyán áthűlnénk mindketten. Bár valószínűleg először ő fázna meg. Egyre inkább kezdek beletörődni, hogy ebben a városban mindenki a közvetlenség híve, így már egészen könnyen veszem az akadályt. - Rendben, akkor Ana. Az én nevem Jake Westmoreland. Mivel abszolút nem hivatalos az ügy, ezúttal a rangom ismertetésétől eltekintek. Nincs semmi jelentősége. Persze ha magáznom sem szabad, azért majd szintén külön kell szólnia. - Ha akarja, elmesélheti… Legfeljebb majd nem merem egyedül elengedni hazáig sem, ha nagyon balesetesnek, vagy veszélyesnek bizonyul az előélete is Valószínűleg egy rendőr is komolyan vette volna, de egy rendőr, aki halmozatként még Őrző is, valószínűleg _nagyon_ komolyan. - Lehet, hogy csak megijedt, lehet, hogy valaki tényleg volt a konténernél. Mit szólna, ha elkísérném? Néha nem árt, ha biztonságban érezheti magát az ember, mikor valamiért jobban megijesztik apróságok. Ilyen voltam, mindig ilyen is maradok, hacsak valami szörnyűség miatt ki nem égek, vagy meg nem hasonlok idő előtt. Nem erőszakoskodom, és nem akarok jobban ráijeszteni. Ugyan egy-két villanás most is jelentkezik, de a képek egyelőre semmitmondóak, nem tudok belőlük következtetni, és a megérzés sem elég erős hozzá, hogy bármire gyanakodhassak. Most még csak valami halvány motoszkálás, de ez nálam nem ritka. Dönthet belátása szerint. Ha nem akarja, hogy elkísérjem, hagyom, hogy menjen egyedül, végtére azt tesz, amit csak akar.
- Igazán figyelmes – immár egy magabiztosabb mosoly virított az arcomon, amikor felemeltem a fejemet, hogy felnézhessek rá. Mindig is szokásom volt, hogy annak a szemébe nézek, akivel éppen beszélgetek. Sajnos az emberek többségénél ez nem számít alapvető udvariasságnak, de én úgy lettem nevelve, hogy ezt megtegyem. - Jake… - hogy jobban gondolkoztam, ismerősnek tűnt a neve, de egyelőre még nem esett le, hogy az Őrzőktől hallottam róla. Azt gyanítottam, hogy mikor a városba érkezett, akkor mutatták őt be, és onnan emlékszem rá. Nos, idővel úgyis fel fogok világosodni, hogy miért éreztem úgy, hogy valamire nem emlékszem, igaz? - Hívhatom Jakenek, vagy inkább maradjunk a Mr. Westmorelandnél? – ahogy teltek a percek, sikerült egy kicsit felengednem, és ezt mi sem bizonyította jobban, minthogy elkezdtem vele kötetlenebbül beszélni, nem pedig dadogtam össze-vissza, mint ahogyan az elején tettem. Istenem, még csak gondolni sem akartam rá, hogy milyen lehetetlenül viselkedtem. Kislánykorom óta nem fordult elő velem, hiszen mindig pontosan tudtam, hogy mit akarok, és azt hogyan érhetem el. Ez állt arra is, hogy vágott az eszem, és a szavakat úgy formáltam, hogy jól jöjjek ki az adott szituációkból. - Igazán nem szeretném untatni a légből kapott történeteimmel… - legyintettem egyet, és próbáltam úgy tenni, mintha én sem venném komolyan az egészet, és csak egy vicc lenne. Az lett volna a jobbik eset, ha tényleg merő kitaláció, de a valóság ennél sokkal szomorúbb volt, hiszen ténylegesen is veszély leselkedett rám, nem csak képzelődtem, efelől teljesen meg voltam győződve. - Hm… azt hiszem, hogy hálás lennék, ha elkísérne – megint rámosolyogtam, egyre könnyebben, mint ahogyan az kezdetben történt. – De csak akkor, ha tényleg nem okoz gondot… - közben próbáltam egy kicsit ellépni tőle, hogy egyedül is képes legyek megállni a lábamon. Már biztosabbnak éreztem magamat, és sokkal összeszedettebbnek, ami elég jó hatással volt rám.
- Nem tesz semmit… Nekem ez valóban nem megerőltető. Neveltetés, és persze jellem kérdése. De a jómodorral sosem volt gondom. Mikor Ana a szemembe néz, nem fordítom el a fejem, viszonzom a pillantását. Engem nem hoz zavarba, ha a beszélgetőpartnerem rám néz. Azon nem csodálkozom, hogy ebben a városban mindenkinek ismerős lehetek, elvégre az újságban is benne volt a képem már az érkezésem napján. - Ahogy magának kényelmesebb… Nem ragaszkodom már a formális megszólításhoz, úgy tűnik itt sokaknak csak kellemetlenséget okoz. Mondjuk még Bostonban sem szívesen használták a marha hosszú vezetéknevemet. - Igazából bármiről beszélhet, ha nincs kedve hallgatni. Engem nehéz untatni. Megtanultam hallgatni, és minden érdekel, legalábbis ha valaki beszél hozzám. Ha valakinek figyelhetem közben a gesztusait, az arckifejezései változásait, akkor akkor is le tud kötni, ha maga a téma egyébként érdektelen lenne számomra. - Nem gond. Szívesen elkísérem. Merre tart? Végtére is nem árt tudni, hogy merre kell indulnunk. Közben hagyom eltávolodni. Ahogy mozdul, lazul a karom a dereka körül, szabadon mozoghat, nem tartom vissza. Ha már nincs szüksége a támaszra, akkor teljesen elengedem.
- Köszönöm, bár általában nem szoktam csak úgy az ostobaságaimmal lerohanni az embereket, ha nem muszáj – a mosolyom egyre magabiztosabbá vált, emlékeztetve arra, amilyen általában szokott lenni. Persze ezt a férfi nem tudhatta, ezáltal valószínűleg azzal sem volt tisztában, hogy kezdek szépen lassan helyrejönni. Ez nekem nagyszerű hír volt, mivel gyűlölöm, ha esendőnek tűnök, vagy gyengének. Én egy erős, és talpraesett nőszemély vagyok, aki olykor még veszélyes is tud lenni, már ha valaki magára haragítja. Az elmúlt néhány percben azonban ennek az ellentétét mutattam. - Igazán figyelmes – mondtam őszintén, miközben megtettem az első lépést. Még nem mertem ugyan eltávolodni tőle teljesen, ugyanis jól esett az, hogy fogta a derekamat, mert biztonságérzetet keltett bennem. Nem nagyon, de annyira mindenképpen, hogy még hagyjam magam egy kicsit támogatni. Ha máskor nem is szoktam segítséget kérni, néhány kivételes esetben igazán megtehetem, nem? Egyébként sem tűnt olyannak, aki visszaélne a helyzettel. - Egyébként éppen hazafelé igyekeztem. A város határához közel lakom… tudja, ahol a házak már kezdenek ritkulni – miközben magyaráztam neki, a kezeimmel is gesztikuláltam, mint ahogyan általában szoktam. Nem tehetek róla, ez nálam már megszokás, az pedig, hogy ez kit zavar, és kit nem, már nem az én gondom, igaz? - Maga merre lakik? – kérdeztem kíváncsian, és mielőtt válaszolhatott volna, még hozzátettem. – Remélem, hogy nem veszi tolakodásnak, csak azért kérdezem, hogy nem kell-e túlságosan nagyot kerülnie miattam… - alig láthatóan bár, de elhúztam egy picit a számat. Én aztán igazán nem akartam ugráltatni őt, már így is sokkal tartoztam neki azért, hogy megmentette az életemet. Korábban még soha nem volt ilyenben részem, de be kell, hogy valljam, piszkosul jó érzés volt, ahogyan a tudat is tetszett, hogy a rend őrei tényleg vigyáznak ránk. Vagy csak én voltam olyan szerencsés, hogy kifogtam az egyetlen kötelességtudót…
- Muszájnak nem mondanám, de a lehetőséggel bármikor élhet. Már én is látom, érzem rajta, hogy kezd visszatalálni önmagához, és múlik a zavarodottsága. Nagyon helyes, nem kell aggódni miatta, és nem kell győzködni, hogy mégis nézesse meg magát egy orvossal a sokk utóhatásai miatt. - Ez csak természetes. Persze, hogy figyelmes vagyok. Erre neveltek, és én is akkor érzem jól magam, ha segítségére lehetek másoknak. Enyhén furcsa érzés úgy sétálni vele az utcán, hogy a kezem még mindig a derekán, de amíg szüksége van a támogatásomra, vagy csupán a jelenlétem nyújtotta biztonságérzetre, addig nem én leszek aki eltávolodik. Ezt meghagyom neki, de nem sürgetem. A helyzettel eszemben sincsen visszaélni. Én semmit nem nyernék vele, különben sem teszek ilyet soha. - Az északi határához közel? Azért az még egy bő negyed órás séta, én meg utána még mehetek vissza a hotelhez, de tulajdonképpen nem számít. Az elmúlt három napban stabilan megvolt az öt óra alvásom, úgyhogy egy kis csúszás nem számít a programban. Ha jól sejtem, melyik részen lakik akkor pedig még képben is vagyok, hová kell mennünk. A kérdésre nem kellett sokáig várnia a választ. - A Holiday Inn Expressben. Holnapig legalábbis. Akkor átköltözöm egy bérlakásba. Előre fázom a dologtól, elvégre ha nincs aki mosson, takarítson rám, hamar káosz alakul ki körülöttem, lévén csak a munkámmal foglalkozom. Az alvásra szánt kevés időt nem szívesen pazarlom házimunkára. És nem, nem vettem tolakodásnak a kérdést, de azért megpróbálom megnyugtatni. - Ne aggódjon. Szívesen elkísérem. Nem okoz gondot. Ha tudná a rendőrökről, amit én tudok! (Legalábbis párukról) Nem sétálna ilyen nyugodtan mellettem. Én pedig őszintén fájlalom, hogy vannak a rendőrség kötelékében, akik miatt szégyellhetem magam… - Elárulja, min gondolkozott olyen mélyen? ...hogy besétált egy autó alá? De a végét persze már nem mondom hangosan, nem akarom, hogy feddésnek vegye, mostantól csak jobban odafigyel majd magától is...
- Tényleg nagyon figyelmes… - bólogattam mosolyogva, majd folytattam is a fecsegést. – Tudja, a legtöbb ember már nem rendelkezik ilyen jó modorral. Lehet, hogy más nem rántott volna vissza az autó elől… ezért nem lehetek elég hálás – a szavaim őszinték voltak, és ugyan még mindig nem tudtam, hogy ki mellett sétálgatok olyan nyugodtan, valami azt súgta, hogy ismernem kéne őt valahonnan. Nagyon nem szeretem, ha nem vagyok tisztában minden aprócska részlettel. - Igen, pontosan ott – válaszoltam kicsit elmélázva, de azért szerencsére nagyon jól tudtam, hogy miről is beszéltünk az előbb. Hiába kalandozok el olyan gyakran, közben tudok ám figyelni a környezetemre is, amit nagyon jó tulajdonságomnak tartok. Sőt, mi több, az összes nőnek remek tulajdonsága, ha már itt tartunk, hiszen meggyőződésem, hogy a nememből fakad, ez a különleges képességem. Már ha lehet annak nevezni… - Ó… - mindössze ennyit tudtam kinyögni, miután megtudtam, hogy hol szállt meg. Egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy ez a legjobb hely neki, de amint közölte, hogy csak holnapig fog ott tartózkodni, kicsit máris nyugodtabbá váltam. Tudtam jól, hogy kinek a tulajdonában van a hotel, ebből kifolyólag nyugtalanná tett mindig, hogy védtelen emberek szállnak ott meg. Akár van fegyvere, és a rend elkötelezett őre, akár nem. Van, amivel szemben egy ember képtelen megvédeni magát, ez tény. Olyan tény, amit ő nyilvánvalóan nem tud. Remélhetőleg nem is fog megtudni. - És tudja már, hogy az hol van? – közben óvatosan lépkedtem, vigyázva, hogy még véletlenül se csússzak meg a helyenként jeges járdán, habár a támaszom még mindig megvolt, az oldalamon sétáló férfi személyében. Mennyivel könnyebb, ha egy kicsit rábízhatom magam másokra. Kár, hogy ez csak szökő évente egyszer történhet meg, és nem többször. - A balesetkor? Illetve majdnem baleset… - tettem hozzá gyorsan, és hatalmas mosollyal ajándékoztam őt meg, újfent. – Csak azt hittem, hogy valaki követ, de nem hinném, hogy tényleg így volt. Néha nagyon el tudnak ám kalandozni a gondolataim – próbáltam ismét nagyon meggyőző lenni, és szerencsére még hazudnom sem kellett. Egyszerűen csak nem mondtam el mindent, többek között azt, hogy Őrző vagyok, és a városban lévő farkasok figyelmének középpontjában vagyok én is, hiszen lényegében részem van, az új Őrzők toborzásában. Elég hihetetlen mese lenne, annyi biztos.
Azt hiszem a legjobb taktika, ha többször nem válaszolom azt, hogy nem tesz semmit, mert újra kötelességének érzi elmondani, hogy hálás nekem a segítségért és figyelmességért is, én pedig nem azért teszem, hogy hálálkodjon. Inkább a jómodor témájához szólok hozzá, talán kicsit elkanyarodik a téma. - A szüleimnek fontos volt, hogy jólnevelt gyerek legyek, elvégre csak akkor lehet belőlem előzékeny és illemtudó felnőtt. Mindemellett szerintem más is visszarántotta volna, ha képes elég gyorsan reagálni. A baj inkább az, hogy az emberek már nem tanulnak meg észrevenni dolgokat, és időben reagálni rájuk, mert úgy érzik magukat biztonságban, ha inkább elfordítják a fejüket. Legalább őket nem éri akkor baj. Sulykolják beléjük a rémségeket, meg hogy farkastörvények uralkodnak, és ennek következtében nincsenek is sokan, akik másokért is ki mernének állni… A válaszára biccentek egyet, és már mehetünk is. Nem lesz ez olyan túl nagy kerülő nekem. - Nem kedveled a szállodákat? Az az „ó” nem úgy hangzott, mintha irigykedne rám, amiért fényűző hotelben lakom a zsarufizetésemből. Ami így persze nem is igaz, mert az eddig megtakarított pénzemet csappantotta meg alaposan a pár hét Holiday Inn-beli tartózkodás. Ha Ana tudná, hogy Castor már egy alkalommal kicsipkézte a bőröm, és én is tudom, kicsoda a tulajdonos valójában, akkor talán kevésbé aggódna értem. - Igen, már megvan a lakáskulcsom is. Van házsor a külváros belső peremén, amiket csak bérelni lehet. Azok közül költözöm az egyikbe. Nekem nem nagyon kell figyelnem hová lépek, a rendőrbakancs recés talpa csak komoly méretű tükörjégen tud veszélyesen megcsúszni. A kérdésre bólintok. - Igen, akkor… A válaszon elgondolkodom egy kicsit. Túlságosan próbálja elbagatellizálni ezt a dolgot. Vagy tényleg követte valaki, vagy valami másról van szó. Mindenesetre elég nyilvánvaló, hogy nem akarja, hogy foglalkozzak a dologgal. - Legközelebb azért jobban figyelj oda! – csak kérem, nem utasítok. Azt nem is tehetném. – És ha úgy gondolod, hogy tényleg baj van, felhívhatsz bármikor… Amennyiben mutat bármilyen hajlandóságot az ilyesfajta segítség elfogadására, adok neki egy névjegykártyát, bár sok információ nincs rajta, csak a nevem a rangom, és egy mobilszám.
Leparkolom a kocsit az első helyen, amit látok. Körülnézek, hogy nem fizetős-e, de úgy tűnik most az egyszer szerencsém van. A kocsit jól bezárom magam után csak azt a táskát veszem ki, amelyben a készpénzzel teli táska van. A teljes félretett pénzem. Azt hiszem egy darabig most kölcsönökön kell élnem. Magamban vigyorogtam azon, hogy mit fog reagálni Lily és baromira örültem, hogy nincs elég közel ahhoz, hogy nyakon vághasson. Persze szeretem azt a lányt, talán jobban, mint kellene, de tény és való, hogy vészesen nagyot tud ütni. Én hülye meg még hagyom is neki. Teszek pár óvatos lépést az utcán, próbálom felmérni, hogy ki is lehet az alak, akit keresek. Bár az utcát sem nagyon tudom, hogy hol lehet, ami komolyabb probléma. Bár volt egy címem, hogy hová kellene mennem, de nem ismertem igazán ezt a helyet. A járókelők intenzív kérdezgetésével végül sikerült eljutnom oda, ahová akartam. Ott egy alakot láttam, akihez odaléptem és kezem nyújtottam neki. - Üdvözlöm, Paul MacMurth vagyok, az ingatlant jöttem megnézni. Ön az, akit keresek? – kérdeztem és vártam a választ.
Eljött az üzlet napja. Nem hittem volna hogy lesz olyan balek valaki hogy megveszi tőlem, bár nem kértem érte irreális árat, az értékével egyenlőt, így még logikus is lehet hogy valaki vásárláson gondolkodik. Bár, én ha mesterember is volnék tovább adnák rajta, hiszen, egyáltalán nincs kedvem hónapokat tölteni a javíttatással. Inkább megszállok majd a szállodában, viszont, ha valóban kocsma lesz egyszer ebből a helyből azt ki kel használnom. Már egy ideje a városban vagyok, de nem kezdtem bele az üzletbe, ebből a pénzből pedig megvásárolhatom a készleteket amit majd árulnom kell. Megpillantottam a férfit, ahogy az ingatlan előtt állt, valóban ő volt az akivel üzletelni akartam, interneten és telefonon keresztül beszéltem még csak vele, de ahogy ott ácsorgott teljesen megbizonyosodtam róla. -Jó estét. Igen engem keres, Jacob Hell vagyok. Magam is felé nyújtottam a kezemet, majd egy gyors kézrázás után, úgy döntöttem itt az ideje, ha már üzletet kötünk, megbeszélni a részleteket. -Nos, nézzük meg az ingatlant. De előtte leszögezném hogy csak készpénzzel üzletelek, egy összegben nem részletben. Fontosnak tartottam ezt elmondani, ugyanis, a tőkére nekem most volt szükségem. Mikor idejöttem, nem számoltam bele hogy nincs időm szépen kellemesen pénzt keresni, a farkasok frissek a városban, ha még most terjeszkedni kezdek, kompromisszumokat kötök, akkor uralhatom is akár a piacot.
Őszinte leszek: mikor először láttam meg a házat kissé elbizonytalanodtam. Bár ennyi pénzért azt hiszem nehezen kaphatnék jobbat. Fontos volt úgy okoskodnom, hogy maradjon némi tőkém a felújítások elkezdésére. Istenem, ennél még Irakban is jobbat láttam egy bombázás után! Mindenesetre eltökélt ember voltam, és ha jól láttam, minden fala megvolt a helynek, így aztán legalább nem kell azzal szórakoznom, hogy újakat húzok fel. - Bizalomgerjesztő név – vigyorogtam a férfire. Minekutána rájöttem, hogy a kicsusszant megjegyzés nem a legmegfelelőbb kezdés, így aztán a továbbiakban próbáltam megnyerő képet vágni. – Persze, készpénz is van nálam, én sem vagyok híve a bankoknak és a csekkeknek. Követem a férfit a ház belsejébe. Amikor meglátom próbálom nem kimutatni, hogy mennyire megdöbbenek az állapotán. Igazából valami ehhez hasonlóra számítottam, amikor meghallottam az árát, de csak most jöttem rá, hogy mennyire reális is a dolog. A dolgok valódibbá váltak, amikor szétnéztem. - Nos – mondom -, nem is annyira rossz. Persze elleszek vele egy darabig, de a sereg után ez kéjutazás… Mondja az árat és adja az adásvételi szerződést, uram, ha megkérhetem. Essünk túl a dolgon.
Úgy látszik, a férfi egy poén elsütésével próbálkozott, amikor épp meghallotta a nevemet, amit úgy tűnik rosszul választottam. Nem akartam eredeti nevemen beszélni itt az emberekkel, mivel a sajtó karrierem miatt, páran könnyen az életem után nézhetnek. Jobb ha egy új Betolakodó falka tagnak néznek csak. De esküszöm, ha minden bemutatkozásnál meg kell hallanom egy ilyen poént, akkor falra mászok. Tekintve, hogy van más elfoglaltságom is, egyszerű civakodásnál, pontot akarok rakni az ügy végére. Enyhe mosolyt azért villantok, hogy ne a fapofa üzletembert tisztelje bennem. -Remek! Ha jól sejtem, azt tartalmazza a táska. A házba beérve, kíváncsian fürkésztem hogy mit reagál, ehhez a nyomortanyához. De úgy látszik, az eladás mégis csak sikeres lesz, hiszen már az árat kéri. Elővettem közben pipámat, amibe egy kis dohányt tömködtem, már csak a nosztalgia kedvéért. Az üzletet, ezzel fogom ünnepelni, bár valóban kellemes élmény volna, nem tömtem bele ópiumot, sem marihuanát, bár azt túlságosan nem is kedvelem. Miután megforgattam a számban a füstöt és kieresztettem, úgy döntöttem az árra térek. -Egyezzünk meg 250 000 dollárban, tekintetben a hely milyenségére. Se lentebb se föntebb, ha van magánál elég pénz, azonnal aláírhatjuk a papírokat.
Úgy tűnik az úriembernek nem tetszett a viccem. Hiába no, az emberek nem igazán szeretik, ha a nevük kerül terítékre poén gyanánt… Na mindegy. Még mindig elfátyolosodik a szemem, ha körbenézek ezen a helyen. Azt hiszem mégiscsak közelebb leszek ezzel szerény kis álmom megvalósításához, mint voltam teszem azt pár évvel ezelőtt, de nem kellemes érzés látni, hogy honnan kell indulnom. Szimbolikus jelentéssel is felruházhatnám ezt a romhalmazt, csak ahhoz találnom kellene valami jó dolgot, amivé változtathatnám gondolatban. - Két és fél rongy? – kérdezem, a szemöldököm pedig magasba szalad. A táskában háromszázötvenezer van, szóval még viszonylagosan jól is jönnék ki a dologból. Azonban most, hogy láttam a ház belső állapotát kezdem úgy érezni, hogy Lilyt halálra kell szipolyoznom pénzügyileg, hogy bármit is kihozzak belőle. Beletörődötten sóhajtok. Mindig is sejtettem, hogy ez nem lesz valami húdekönnyű menet, de azt nem hittem volna, hogy ennyire keménynek ígérkezik. – Rendben. Adja a papírokat, ha aláírtam, már számolom is le a pénzt. Kissé félni kezdek, amikor belegondolok, hogy én ezért Lilytől mit fogok kapni. Jót nem, az biztos. Az a lány mindig enyhén szadista volt velem szemben, de tartok attól, hogy ha rájön, mekkora marhaságra bólintottam rá az imént, letépi a golyóimat és célbalövést fog játszani a fejemmel.A fenébe, még én is nehezen hiszem el, hogy tényleg beleegyezek.
Kezdőlap
