Hát én még ilyen hideg helyen életemben nem voltam! És szinte állandóan sötét van. De a város legalább felkészült, és láthatóan ilyenkor sem áll meg az élet. Ez azért megnyugtató. A ligetben például már készülődnek a jégfesztivál kezdésére. Itt si lesz egy helyszín, ahol valami jégszobor fog kezdődni. Persze még mindenki csak később kezdi a munkát, mert a szilveszter éjjel nem félig kész jégszobroknak való még itt sem. Már majd megvadultam a bezártságtól, így csak kijöttem egy kicsit levegőzni, bár rengeteg a munka most is. Felkészültem nem várt találkozások esetére, azaz nem jöttem fegyver nélkül. De Vincent és bandája remélhetőleg a síparadicsomban tivornyázik, vagy riogatja a vendégeket, és ma nyugalom lesz. De az is lehet, hogy ez egy hiú ábránd, mert a többiek is lépten-nyomon beléjük botlanak mindenhol. Már gongolkodtam rajta, hogy a többieknek is kélne fegyver. De nem tudom, nem-e csak az őslakosok arzenálját bővítenénk vele. A kisebbektől úgyis elveszik. Nem tudom mi lenne a jó megoldás erre az igen feszült helyzetre.
Lazítottam a nyakkendő fullasztó szorításán, és letelepedtem egy padra. Monoton mozdultak a kezeim; cigit elővesz, meggyújt, majd jöhet az élvezet rész. Elővettem egy gyűrött jegyzettömböt és belenéztem a zavaros írásba. Leginkább akkor szoktam bele írni - feltéve ha nálam van - mikor erősen ittas vagy illuminált állapotban boldognak érzem magam, vagy ismeretlen-idegen érzések kerítenek hatalmukba. Na már most gyakran előfordul, hogy a végletek erejétől szédült gondolatok később értelmezhetetlenek számomra. A simán csak ittas állapotban szótározottak még feleleveníthetők, de az úgynevezett boldog pillanataimban papírra vetetteket, ha megértem is, túl szentimentálisnak vagy egyszerűen baromságnak tartom. Ilyenkor mindig rájövök, bár az emberek többsége úgy gondolja, hogy tudatát módosító szerek hatása alatt fergeteges agyi intenzitás és megmagyarázhatatlan transzendentális erők mozgósítják, józanul belátható, hogy ez a szanaszét élvezett megvilágosodás nem több, mint a koncentrációs kihagyás önnállósodása, ingyenjegy a saját elcseszett világunkba, amely így még színesebben pompázik előttünk. Na most keverhetném ezt a végtelenségig, most józan vagyok, és ha részeg lennék, azon agyalnék, hogy milyen szar józannak lenni. Az előttem leledző füstfátyolon keresztül is megéreztem, hogy társaságom akadt, izgalmasabbnak elkönyvelhető, mint a körülöttem lézengő embertömeg, vagy az értelmetlen gondolataimmal teli papír. Lassan néztem körül, szinte már unottan. A cigim épp hogy szám szegletéhez ért, mikor tekintetem majdnem biztosra vehetően rátalált valamire. Igen, határozottan a jelenleg is közeledő nőt éreztem. Minden esély megvan rá, hogy ő is egy a betolakodó falkából. Akaratlanul is sötét vigyor terült szét az arcomon.
Amint csak leghalványabb jelét észlelem annak, hogy másik farkas van a közelben, megtorpanok. Először nem is akarom elhinni, aztán állgogálok még egy ideig, és végigzongorázom a falakbelieket, de nem, ezt a farkast még nem ismerem. Mivel magam is új vagyok a falkában, azért beletelt egy időbe, mire ezt eldöntöttem. De az arcomra az eredménytől azonnal kiült a bosszúság. Keresnem már nem is kellett, mert mikor a következő pillanatban körbetekintettem, egy fickó bámult rám pimasz vigyorral a képén. Na, hogy ezek hogy tudnak örülni nekünk! Ez az eredménye, ha egy falka sokáig el van zárva a külvilágtól, márpedig erre az istenhátamögötti helyre gondolom elég kevesen jönnek. De az is lehet, hogy az egész banda állandóan be van szíva. Ezt a rohadt hideget szerintem nem lehet tartósan bírni valami tudatmódosító nélkül. Ez nem igazság! Én friss levegőt akartam, ez meg itt idebüdösít a jelenlétével. Visszamosolyogtam rá egy amolyan "kapd be" féle mosolyt, aztán tüntetőleg hátat fordítottam, és elindultam a másik irányba. De a kezem a zsebemben a pisztolyt és a kést ellenőriztem, és vékony kesztyűt húztam fel, mert ha kekeckedik, és valahonnan ezüst kerül elő, akkor az jól jöhet. Ha esetleg utéánam jön, közeledik, azt úgyis megérzem, és csak nem lesz olyan barom, hogy itt a parkban csak úgy rám lőjön.
Észrevett. Hát persze, hogy észrevett. Az, hogy menekülőre fogta, arra engedett következtetni, hogy szeretné elkerülni a számomra kétségtelenül elkerülhetetlen konfliktus. Azt hiszem gúnyosnak szánta azt a mosolyféle képződményt az arcán. Tekintetem kaotikus volt és erőteljes, akár egy célzórendszer nélküli lézerfegyver. Hátat fordított. Részemről ezzel semmi gond, sokkal élvezetesebb, ha megnehezítik a dolgomat. Nem hagyhattam ki, hogy az aszfaltba döngöljek egy fejet. Jó stesszoldó. Mint a drog. Erőt ad, és olyan élvezetet, amihez semmi más nem fogható. Felemelkedtem a padról, a jegyzettömböt a zsebembe gyűrtem, a cigi lazán lógott a számban. Éreztem a szuka erejét. Nem mai példány már. Tartottam a távolságot, amíg fáktól takart részre nem ért. Persze itt is látható helyen vagyunk, de mégsem teszem magunkat közszemlére olyan nyíltan. Annyira törékenynek és vékonynak látszott, hogy attól tartottam - ez azért túlzás - hogy egy erőteljesebb érintéstől összetörik. De ez csak a látszat lehet. Mivel mindig is kíváncsi természet voltam, tenni akartam egy próbát. Előhúztam tokjából az ezüst késemet. Hüvelykujjamat végighúztam a pengén. Megnyugtató érzés kerített hatalmába. Ahogy csökkent közöttünk a távolság, magam mellé eresztettem a kést. - Sietsz valahova? - Elnyújtott szavaimnak volt valami fenyegető mellékíze, mégis úgy hiszem egész barátságosra sikeredett. Legalább részemről. Bár a barátságosság fogalma nem feltétlenül egyezik a szótárainkban.
Persze, hogy utánam jött. Mért is vagyok én ennyire roppantul optimista? Kivárta amíg beérek a fák közé. Ez is eléggé beszédes volt. Nem baj. Vincent látogatása óta úgyis viszket a tenyerem. Belépek egy vastagabb fa mögé, amint közelebb ér, és gyorsan kicsusszanok a kabátomból, a jobb kezemen egyetlen ujj karommá alakul, majd mikor meghallom a szavait, és így már teljesen biztosan tudom, pontosan hol is tart, megperdülök ki a fa mögül, és a jobb kezemmel egy hatalmas pofont szándékszom lekeverni, míg a másikkal a támadásokat védem, ha jönne. - Már nem. - felelem közben. A pofonba, ha sikerül, igyekszem belevinni minden energiámat, szép első bemutatkozásnak szánom, de a karmommal vigyázok, hogy ne szántsak túl mélyre, csak egy pár napig ott virító szép emléket akarok hagyni, nem feltépni a száját fültől fülig. Persze lehet, hogy kivédi, vagy elhajol. Tudom, hogy igen jók a harci képességeik, de hát én sem a két szép szememért tudtam béta lenni.
A mozdulatából arra következtettem, hogy szívére vette a közeledésemet. Sikamlós gyorsasággal perdült meg, kezével pedig egy lavina erejével kaszált az arcom felé. Olyan gyorsasággal, erővel és dühvel támadott, ami kikerülhetetlen volt abban a pillanatban, akárcsak az Úr tettei - amikre ráadásul biztosítást sem lehet kötni. Hátraléptem, az alkarommal blokkoltam a csapást, így karomat szántotta fel karmával. Nem a karomon tátongó seb zavart... - Ez egy drága öltöny volt - morogtam miközben késemmel a gyomrát vettem célba. A penge sivítva szelte a levegőt, hogy végül felvághassa a szukát, akár egy húsvégi sonkát. Rohadtul pipa lettem az öltöny miatt. Most vághatom a kukába az egészet, ráadásul egy ilyen miatt. Akár célba talált támadásom, akár nem, hátráltam egy fél lépést, hogy újabb csapásai elől ki tudjak térni, még mielőtt darabokra szaggatja az öltönyöm. Farkasommal összhangban voltunk, már nagyon vágyott a veszélyre, az izgalomra és az újabb kihívásokra. De még nem engedtem utat neki. Agyam kiürült, és már csak egy dolog lebegett szemem előtt, elragadta maradék emberségemet is egy pillanatra. Látni akartam, amint a vér gejzírként bugyborékol fel a szájából, ahogy megpróbál szétroncsolt légcsövén keresztül levegőt venni. A fejemben lévő képet valósággá akartam tenni; a következő csapásom a torkát vette célba, ezzel egy időben másik kezemmel karja után kaptam, hogy kevesebb eséllyel tudjon kitérni a támadás elől.
Védte, ami persze azért kellemetlen, mert az arcára akartam valami emléket tetoválni, de majd ... viszont én is felkészültem az ő támadására, így ő sem vághatta fel a hasamat, megtorpantam, kissé hátrébb csusszantam, és behúztam a hasam, hogy a támadásának íve ne törjön meg, azt akartam, hogy a keze ott legyen, ahová lendíteni akarta, csak ne legyen a hasam az útjában. A szabad kezemmel az alkarjára fogtam rá, és teljes erőmből rámarkoltam, miközben ez a kezem teljesen manccsá alakult, és a megfogott végtagot megcsavartam. Egyik kezén vágás, a másikat meg, melyben a kést tartja, ha minden jól megy most törtem szilánkosra. - Kit érdekel a öltönyöd, csórikám? - az arcomra gonosz, kárörvendő vigyor került. Ha minden jól megy pár perc múlva ő sem az öltönye miatt fog aggódni. Elhátrált, majd újra támadott, a torkomat célozva. Egy oldalra fordulással tértem ki ez elől, s közben újra ráfogtam a kezére, és megszorítottam újra ott, ahol az előbb már megtekertem, majd a másik kezemmel oldalról ennek a kéznek a könyökére ütöttem teljes erőből.
Nem hatotta meg az öltönyöm. Ráadásul a karomat csontrepesztő erővel tartó szorítás sem volt túl kellemes. A fájdalom sok mindenre képes. Felélínkít és erőt ad. Az elme számára a fájdalom a meg nem értésből származik. Röpke pillantást vetettem csupán a karomra, és az egyenlőre negyeddolláros nagyságú vérfoltra a ruhám ujján. A csont átszúrta a bőrömet, ennek idő kell majd, hogy begyógyuljon. És a kés is kiesett a kezemből. B@szza meg. Alábecsültem a szuka erejét. Viszont ennyi idő alatt feltérképezhettem a harcmodorát. A düh irányítja, abból merít erőt, ha élvezi is a küzdelmet, nem az ölni akarás vezérli, hanem a felülkerekedni vágyás. A további tökörészés már nem tűnt jó ötletnek. Ideje mutatni is valamit, mert ennek a játszadozásnak így semmi értelme. Farkasom izgatott volt, erőt gyűjtött a fájdalomból, de ez még édes kevés volt neki. Fogaim tépőfogakká alakultak, tekintetem sárgán villant, arcom eltorzult, torkomból öblös morgás tört fel. Hagytam, hogy a fájdalom átjárjon. Ép karom karmos manccsá alakult, majd szétroncsolt végtagomat szorító karja felé kaptam vele. Ebben a mozdulatban már több erő volt, mint az eddigi időpocsékoló bemutatkozásomban. Ezzel egy időben nekirugaszkodtam, akkora erőt beleadva, hogy ha összejön a tervem a fának csapódunk, és a lendület hatására fogaimat bele tudom mélyeszteni a nőstény kulcscsontjába. Közben igyekszem kivédeni ép karommal az újabb támadásait.
Mivel a jobb karja már hasznavehetetlen volt szinte, és a kést is elejtette, nem volt értelme tovább szorongatni, el is engedtem, amint a másik kezével támadást indított arra, de most már ő is gyors volt, és főleg nagyon vad, így a karmai így is elérték az alkarom. Most már az én karom is vérzett, ahogy a karmai felszántották a bőrt. Elkezdett egyre jobban átalakulni. Ez azért volt meglepő, mert úgy tűnt, nincs igazán tekintettel az álcára. Eddig azért a környezetben lévők a sötétben csak azt láthatták, hogy két emberi alak verekszik, ha errefelé pillantottak esetleg. De ah az egyiknek hirtelen farkasfeje lesz ... A váratlan hevességű támadás a fának présel, a levegő részben kiszorul a tüdőmből. És a fogak! Sehogy másképp nem tudok kitérni a harapás elől, csak ha lecsúszok a fatörzs mentén. Így az egyetlen értelmes visszatámadási felület, melyre egyenesen előre ütni tudok, a lábai között található. Akkorát bokszolok bele, amekkora tőlem kifér, aztán kihasználva, hogy ettől azért remélhetőleg megrogy kissé, ellökve magamat a fatörzstől megpróbálom olyan messzire taszítani, amennyire csak lehet, és a ez sikerül, és van időm biztonságosan pisztolyt rántani, akkor ráfogom. - Elég! Igen, dühös vagyok, vagyis inkább ingerült, de az egész verekedés alatt sokkal inkább használtam az eszem, mint ő, és az, hogy jobban jövök ki belőle talán, egyedül ennek köszönhetem. Sem gyorsabb, sem erősebb nem vagyok nála, úgy tűnik. De ha most rám támad újra, kénytelen leszek ezüst golyót ereszteni belé.
Erre nem számítottam... tökön rúgott a rohadt szuka. Összegörnyedtem, ez már nem ugyanaz, mint a karomba hatoló éles fájdalom; szétmarcangolhatja az egész alkaromat, de ez szó szerint is övön aluli ütés volt. Mire észbe kaptam, és elhessegettem az újabb fájdalmat, már fegyvert fogott rám. Ezzel számomra mindössze annyit sugallt, hogy feladta. Bár azért kíváncsi lettem volna, hogy mi lesz a vége a küzdelemnek, mert hogy nem kis ereje van, abban biztos vagyok. Felegyenesedtem, karmaim visszahúzódtak, és erősen fontolóra vettem, hogy én is fegyvert rántsak. Viszont, ha e mellett döntök, gyorsabbnak kell lennem, mint hogy ő felfogja mire készülök. És a reflexeivel nincs gond, ezt már megtapasztaltam. ~ A gyűjteményem újabb gyönyörű foggal fog gazdagodni~ Szám örömteli mosolyra húzódott; nekem nincs veszteni valóm. Épp hogy ezt kigondoltam, éles sikoly hasított a tudatomba. Ez egy olyan mellékhatás volt, amire se nem számítottam, se nem tudtam hirtelen kezelni. Mikor hátra tekintettem vállam fölött, egy halálra rémült nőt láttam. Arca eltorzult a rémülettől. Gyönyörű látvány volt. Visszafordultam egy másodpercre a szuka felé, majd a rám szegezett fegyverre esett a tekintetem, végül biccentettem, jelezve, hogy elintézem, de... Ha megmozdulok lelő. Ha nem, hamarosan idevonz egy közelben járőröző zsarut, ami azért is kellemetlen, mert tudtommal két kollégám is erre lébecol az este folyamán. Időm sem volt végigzongorázni a lehetőségeket, előbukkant egy civil ruhás férfi, fegyverrel a kezében. Egyre jobb. Fegyver volt nála, de nem ismertem, valószínűleg valami polgárőr féle lehetett, esetleg új és még nem hallottam róla. Vagy csak egy önkéntes szerencsétlen megmentő, fegyvertartási engedéllyel. Mindez pár másodperc alatt történt, én pedig döntöttem. Megláttam egy törött üveget az egyik fa tövében... - Azonnal dobja el a fegyvert,... - Nem tudta befejezni, a légcsövébe döfött törött üveg segített rajta. Gyorsan cselekedtem, fel sem foghatta mi történik, ráadásul ide a közvilágításnak csak igen gyenge fénye jut el. A földre dobtam az üveg nyakának maradékát, a fickó belezuhant az egyre terjedő vértócsába. A nő sikítoltot, valószínűleg sokkot kapott. Átléptem a rángatózó férfi testén, és a nő felé mozdultam...
A fickó megjuhászodott, és nem támadott. De emiatt csak egy fél pillanatra érezhettem némi elégedettséget, mert hamar felhangzott egy sikoly, és aztán felgyorsultak az események. Már amikor feltűnt a másik fegyveres, tudtam, hogy itt gyilkolászás lesz. Lőni nem akartam, mi több, én igazából meg sem akartam ölni a fickót, de biztos voltam benne, hogy ez a másik őrült nem fogja életben hagyni. Alapvetően nekem sem fájt a halála, én is ezt tettem volna, ha nem az lenne a helyzet, ami. Mármint hogy az őrzők azért hoztak ide minket, hogy Vincent idióta bandája velünk foglalkozzon, és ne haljon meg több ártatlan civil a sportbalesetekben. Erre mindjárt egy hulla, és feltehetőleg még egy, ha a csajt is kinyírja. Én nem fogom megtenni, az biztos, de megakadályozni sem. Vigye el ő a balhét, nem mi gyilkoltunk, én csak védekeztem, megint Vincenték lesznek a bűnösök. Ha ezt sikerül így rendezni, az nekünk csak jó lesz. Mivel ez az őrült valóban megindult a nő felé, felhasználtam az alkalmat, hogy felkapjam a kabátomat, és lelépjek a nem messze parkoló autóm felé. Persze nem biztos, hogy elérem, és ha igen, akkor is kellemetlen lesz erről beszámolni Castornak.
Hátra néztem vállam felett a nőre, és elégedetten vettem tudomásul, hogy nem akar megakadályozni. A nőre már jobban koncentráltam, mint a férfira. Hátrálni kezdett, majd elbotlott valamiben, és négykézláb mászott tovább a fagyos földön. Tudtam, hogy a farkas nem fog lelőni, úgyhogy nyugodt szívvel nyúltam a késem után. Szétroncsolt kezem magam mellett lógott élettelenül, de ahogy bal karom ujjai a markolat köré záródtak, valami halálosabbra vágytam, ami egy fokkal nehezebb ennél, és amivel távolról is könnyedén kiírtom a földön nyüszítő nőt, utána pedig a pisztolyt tartó szukát. De nem nyúltam a fegyverem után. Sokkal szebb pusztítást lehet végezni egy késsel. Aprólékosabb munka, véresebb és sokkal közelibbé teszi a gyilkolást, mint egy golyó. A nő könyörgött, sírt és kúszott a földön egyre távolabb, de pár lépéssel átszeltem a közöttünk lévő távolságot. Imádom ezt az érzést. Mikor a kezemben van az előttem heverő húsdarab élete, és csak rajtam múlik mikor szökik ki végleg belőle az élet. Térdre vágódtam mellette és belevágtam a kést a torkába, átvágta a gégéjét, majd nagyot rántottam rajta lefelé, amíg meg nem akadt a csontba a kés. Végül kihúztam a vértől csöpögő pengét és lenyaltam róla a pár perce még ereiben száguldó vérét. A következő lépés az lett volna, hogy a szájába nyúlok és kitépem a metszőfogát, de... a nőstény megfutamodott. Bassza meg, így nem hagyom, hogy elfusson. Kelletlenül álltam fel az élettelenül heverő test mellől, véres késemet nadrágomba töröltem, majd visszacsúsztattam a tokjába, és a nő után iramodtam. - Valamit elfelejtettél! - Hangom megtörte a csendet. Eszembe sem volt rátámadni a nőre. Már bizonyította, milyen ellenfél, több egyenlőre nem kell. Ha sikerült utolérnem, megálltam előtte, és kaotikus tekintettel meredtem rá, a meggyilkolt nő vérétől nedves szám vigyorra húzódott, majd.. széttépázott jobb karom felé nyúltam, a csuklóm alatt kiálló csontot megragadtam, összeszorítottam a fogamat, és ellenrántottam rajta. Inak és izmok szakadtak, a vérem eláztatta ingujjam maradékát, majd egy utolsót rántva a csonton kiszakítottam a helyéről. Zihálva görnyedtem össze, ép kezemmel térdemre támaszkodtam, ujjaim között ott lógott a vékony csontdarab, amit körülölelt némi húscafat és ín. - Üdvözlöm az alfádat - préseltem ki a szavakat magamból összeszorított fogakkal, majd odahajítottam a kocsija mellé a csontomat. Tessék, legyőzöttnek nyilvánítottam magam. Nekem nincs vesztenivalóm, nem ijedek meg a fájdalomtól, sőt, annyi adrenalint termel, ami jobb mint a legtöbb drog. Megfordultam, hogy elpucoljak, még mielőtt a zsaruk ideérnek. Bár ilyen karral könnyű lenne másra terelni a gyanút, de azért jobb, ha nem kísérletezek ezzel.
Pontosan tudtam, mikor lett vége a nőnek, érzékeltem a másik farkas "gyönyörét". Nem tudok rá jobb szót. Ez egy őrült! Tényleg az. Eszelős, elmebeteg gyilkos. Jó tudni, hogy van egy ilyen a falkában náluk, mert a kölyköknek jobban kell majd vigyázniuk magukra. És aztán megéreztem, hogy megint utánam jön. Már az autónál álltam, de nem szálltam be. Már csak az kéne, hogy vérfarkas alakban loholjon utánam a főutcán, akkor inkább megvárom itt. A pisztolyra szorítottam a kezem a zsebemben, készen rá, hogy ruhán át lelőjem, ha kell, de úgy éreztem, nem akar már verekedni. Amit aztán tett ... egy pillanatra még én is elszörnyedtem tőle, de aztán emelt fővel, nyugodtan néztem végig az öncsonkítást. - Jól van, látom van benned becsület. Ha így folytatjátok az egész falkától lesz nálunk valami szuvenír. Nem, nem tudtam megállni, hogy ezt oda ne bökjem. Én ugyan nem vártam volna el ezt, de ha neki így jó, hát legyen. Nem tudom, hogy fordítva én ezt megtettem volna-e. Valószínűleg nem. Felesleges hősködésnek tekintem. Persze fordított helyzetben talán megöl, de ha életben is hagy, valószínűleg ő lesz az, aki kiválasztja, és leválasztja a szuvenírt rólam. De már iszkolt is! Nekem is tanácsos volt eltűnnöm a helyszínről, hát felszedtem a csontdarabot, és az autóba ülve visszahajtottam a hotelbe.
Az ember azt hinné, hogy amikor hírtelen valóra válik az irányú kívánsága, hogy az anyja legyen otthon és főzzön, minden finomat, de leginkább a kedvenc kajákat. Akkor, ennek csak örülni lehet. Nos, nem, nem egészen! Rossz visszagondolni a borzalomra, ami a konyhában, nem is, már a lépcsőn fogadott. Nincs bajon anya főztjével, legalább is mind addig, amíg megmarad az általa már elkészíteni is megtanult ételeknél, mert az a valami sem szagra és mivel balszerencsémre a főkóstoló szerepét is megnyertem, állagra sem tűnt levesnek. Éget, narancsos, tésztafőzelék, ami csalafinta módon akkor igyekszik szétégetni az ember száját, mikor már letuszkolta a falatot. Minden esetre örök hálám annak, aki véletlenül kidobta a receptet! - Mit szeretnél? – Fordulok, mindig hű segédemhez, Smarthoz, aki történetesen igyekszik megszabadítani a kesztyűmtől. – Azt mondod elég, ha én a padhoz fagyok, neked nincs kedved? – Egyértelmű reakciója, mellyel tömören képen nyalt, egyértelművé teszi, hogy jó felé tapogatódzom és ahogy rám telepszik mancsaival, érzem hogy csóválja magát. Na, nem azért mert lapul néhány kutyakeksz a bal zsebemben. Ó nem, őt inkább a másik zsebem tartalma érdekel, amiben egy már igen csak viharvert, nem egyszer és nem is kétszer megcsócsált labda pihen. Megvakargatom a feje búbját, nem kell látnom a minden bizonnyal a legmarconább embert is a lábáról levevő pillantását, már rég megnyerte magának az ügyet. Ilyen hidegben nem túl kellemes, ha a kutyanyál szépen rádermed az ember arcára és ha már van választási lehetőség, akkor a réteg legyen minél vékonyabb és ezt egyetlen módon tudom csak megoldani. Illetve menne más képen is, csak azzal nem tartanám be az ígéretemet. Tudom, hogy csak egy kutya, de a sok segítségért, amit nekem ad, ennyit igazán megérdemel. - Ha nem maradsz nyugton, nem tudom levenni. Én is szeretlek, de az ért ez túlzás. – Tolom el pofácskáját és pakolom le a földre a lábait is, aztán nekiállok felkutatni és kihámozni a szíjakat a bundájából. Nem nehéz feladat a hámot levenni, már ha ismeretes a dolog nyitja, négy éve tanulom, úgyhogy bátran mondhatom, már profin megy. A keresztes mellényt azért rajta hagyom, világos legyen minden járókelőnek, hogy nem kóbor kutyával van dolguk, hanem egy dolgozó ebbel. Előveszem a golyóbis, amivel szépen szóló, de ilyen közelről nem kicsit hangos ugatást csalók elő belőle, felkaparom magam a padról, reccsen is az anyag, de szerencsére nem hasad csak a padot ellepő finom hórétegtől válik el. - Parancsolj! – Kicselezve, de óvatosságból csak igyekezve térd magasságban hajítom el a labdát. Nagyjából tudom is merre, egy kedves unokáját sétáltató hölgynek köszönhetően. Hallom az elvágtázó dobogást, a csúszást is, amivel valószínűleg el is kapta a labdát, ezért leguggolok és úgy várom, hogy visszahozza, de tudom, hogy csak azért, mert tudja még jó párszor el fogom neki hajítani.
*Lassan kezdem azt hinni, hogy valami nincs velem rendben. ezek a folytonos rémálmok és fekete rózsák megrémítenek. De ezek honnan vannak? Már van vagy négy-öt a fiókomban, pedig a wikipédia szerint nincsenek fekete rózsák... Most vagy kezdek megkattanni, vagy már megkattantam... Vagy az internet hazudik... De akkor valaki a nyomomban van, és figyel. A fenébe, ez sehogy sem jó. Végül Spirit csak kirángat otthonról, ugyanezzel biztosítva arról, hogy vannak más fontos dolgok is valami rózsákon kívül. Kivételesen nem az erdő, hanem a város felé vesszük az irányt. Mint mindig, most is Spirit vezetett, mert ő mindig jobban tudta, hova érdemes menni. Most is ő megy elöl, én pedig mögötte/mellette haladok. De amikor a kutya eltűnik valahol a padok közt, megállok, és körülnézek. Nemsokára meghallom az ugatását, majd meg is látom a piszkosfehér bundáját.* - Spirit! *De ő nem hallgat rám. Ehelyett egy másik kutyával próbál barátkozni. Sápadtan elmosolyodok, miközben tekintetemmel az állat gazdáját keresem. Nemsokára meg is látom őt, az egyik pad mellett guggol. Odasétálok hozzá, és leülök a padra.* - A te kutyád? *A tekintetemmel a border collie felé mutatok. Spirit ott járkál körülötte, halkan ugat, barátkozni próbál...*
Senki nem sikított és nem is kezdet hangos szidalmazásba, tehát nagy a valószínűsége annak, hogy nem sikerült senkit sem eltalálni. Azt hiszem ez remek teljesítménynek minősül, számomra mindenképpen, hogy jó múltkor simán bedobtam a fagylaltárus kocsijának az ablakát és még ugyan azon a napon a vaníliába is sikerült berepítenem. Mondjuk itt nem hiszem, hogy csak puszta véletlenségből előfordulna, de mondjuk egy gesztenyést simán letarolhatnék. Csak fessem az ördögöt a falra! Had szabadkozzak, aztán meg, nagy mosollyal fogadjam a ..a .. Szóval most kaptam egy komplett kutyát az arcomba és hogy nem nyomtam mellé egy minden eleganciát mellőző hátast a pad karfájának lehet köszönni. - Ez igazán jól esett! – Nem, nem esett jól, de hát, ha ő örül, nekem is kötelességem és mellé még a fogai közül is ki kéne operálnom a labdát. De haladjunk sorban, talpra állok, hogy lehajolva kérhessem el a labdát. – Édes öregem, veled együtt dobjam el? Kérem szépen! – Csak nem adja és nekem kezd az a sanda gyanúm lenni, hogy esetleg rossz játékot hoztam el, de tapintásra ez az, ami a kedvencek kedvencének van kikiáltva Smart által. Megunva a huzavonát, csak a tenyerem tartom, tudom, hogy azt várja, hogy utána menjek és lenne benne valami jó is, átmozgatnám a tagjaimat, de nem. Kénytelen kelletlen csak ideadja és én már röpítem is, visszahelyezkedve a guggoló pózba, a következő apportírozás már zökkenőmentesen megy és újra várom, hogy érkezzen. És ha jól hallom társaság is akad, csak azt nem tudom, hogy mennyi. - Amennyiben fekete-fehér és kajlafülű, akkor igen! – Lehet nyilvánvaló, de azt nem tudhatom, hogy Smarton kívül hány eb van még errefelé. Az egyértelműen női hang forrása felé fordulok, de már elővigyázatosságból markolva bele a pad részébe. Az előbbi emelt hang mintha, egészen hasonló, akkor. – Szintén kutyasétáltatás? – Ha nem, majd elnézést kérek. Esetlegesen a kutyáinkat nem, legalább is Smart nem olyan, aki rögvest a másik után kap, nem-nem, inkább játszik. Talán éppen most is. Biztosan állíthatom, hogy játszik, ide hallom a kissé éles ugatását és nem azért mert jóstehetség vagyok, de azt hiszem mindjárt a nyakába veszi a lábát, hogy játszópajtását rávegye egy kis fogócskára, versenyfutásra. A biztonság kedvéért felállok és inkább leülök, csak hogy előtte nem túl udvariasan sikerül megfognom a hölgy lábát. - Elnézést! Nem szatír vagyok vagy valami ilyesmi! – Néztek már annak is, így inkább hátrálok egy lépést.
*Jobban szemügyre veszem a másik kutyáját. Azt eddig is láttam, hogy fekete-fehér, csak az nem tűnt fel, hogy az egyik füle enyhén le van konyulva. Igaz, nem is gondolhatok más kutyára, mert csak a collie, meg Spirit vannak a párszáz méteres körzetünkben.* - Igen, igen. *Ugyanebben a pillanatban Spirit felugrik mellém a padra, kényelmesen elfekszik és a fejét az ölembe hajtja. Így a legjobb esetben is a másik csak a kutya fejét, esetleg orrát foghatja meg. Persze Spirit erre felmorran, és nem éppen barátságosan a másik keze után kap, de aztán összeszedi magát. Mikor kiszúrja a másik kutyát, ugrik is le a padról, és rohan utána. Egy ideig még figyelem a két állatot, majd a tekintetem a mellettem ülőre téved.* - Felejtsük el, nem történt semmi.
A havon roppanó lépések hangja egy kissé elvonja a figyelmemet, van egy erős, de lassan elhalványuló reménysugár, hogy talán Smart ilyen hamar megunta a játékot és inkább tőlem követeli ki a labda újbóli eldobását, miután persze szokásos, már-már szertartásnak is beillő „add ide a labdát” műsort lezavartuk. De egy egyértelmű dolog megától abban, hogy újra lehajoljak, ugyan is ő nem ugrana fel a padra, vagy is igen, de csak abban az esetben, ha az történetes nem ki van párnázva és én is ott ülök, hogy kényelmesen rám telepedhessen, párnaként használva. Viszont ez megnehezíti az én dolgomat is az elhelyezkedéssel kapcsolatosan, bele is botlok valami meleg, szőrős dologba. Prémes kabát e vagy bunda? Ezt a talányos rejtvényt az segített megfejteni, hogy a kabátoknak nem szokása morogni és harapni is akart, fogalmam sincs, a biztonság kedvvért a figyelmeztetést komolyan véve inkább elhúztam a kezem. Újabb lépések hangjával érkezett meg Smart is, elém parkolva be, világosan kifejezve ezzel a másik ebnek, hogy az „enyém” és meg is védem, de szerencsére nem mordul fel. Helyette inkább kesztyűbe bújtatott kezemet veszi puhán a fogai közé, de nem csak az anyagot fogva meg, hanem az ujjaimat is és tesz néhány lépést. Egyértelmű mit is szeretne, elvinni a pad közeléből, teljesen kizárva a másik már játékra kész kutya jelenlétét. - Igen. – Mosolyodom el halványan, eleget nem téve Smart kérésének, inkább a pad felé lépve vissza azt az egy lépést. Most, hogy már nincs ott a kutyus valamivel határozottabban nyúlok előre, megbizonyosodva, hogy a karfa akadt a kezembe és le is ülök. Bár jókor jut eszembe a kérdés. – Remélem nem zavarok? – Az előbbi hang forrásának az irányába figyelek, bár meglehetősen nehéz úgy, ha közben a másik oldalról hangos ugatás hallatszik és még az nem is olyan rég levett hámot rakják az ember lábára. Smart buksiját keresem, őszintén nem értem, hogy mi ütött belé. Hiszen él-hal a futkározásért, azért a már kidobásra megérett labdáért meg egyenesen meg van veszve, most meg menni akar és mivel nem járt sikerrel, a minden gazdát lábáról levenni képes nyüszögést is beveti. - Hozd szépen ide a labdád, aztán majd .. – Meglátjuk? Valami olyasmi lenne a mondat vége, de szerencsére nem hezitál sokat, hogy a nem túl messze tespedő játékot játékra rá tegye a fogait, hiszen ez minél előbbi indulást jelentene. - Úgy látszik ez amolyan meleg váltás lesz, pedig nem rég jöttünk .. lehet a hideg nem tetszik neki annyira. – Találgatok hangosan, akaratán kívül megosztva ezt a hölggyel, kissé szétszórt vagyok.
*Úgy tűnik, Spirit hamar ráunt a másik társaságára. sosem értettem, miért nem viselkedik úgy, mint a többi kutya: kergeti a macskákat, morog a tükörképére (legalábbis néhány kutya szokott...), ás el csontokat a kertben. Egyszerűen érthetetlen a számomra, miért szeret egyedül lenni. Vagy velem. Egyszerűen nem lehet rajta kiigazodni.* - Nem, dehogy. *Kicsit elgondolkodtam, így én is meglepődök azon, hogy sikerült összehoznom egy értelmes mondatot. Emellett még biztatóan rámosolygok a másikra. Spirit közben odatelepedik a lában mellé, és most érdeklődve figyeli a másik kutyát. Hihetetlen, milyen gyorsan változtatja meg a véleményét. A másik szavaira felkapom a fejem.* - Majd idővel megszokja... Mármint a hideget. *Ez is egy elég érdekes mondat lett... Részletkérdés. Spirit sem itt született, Milwaukee-ból hoztam, amikor elutaztam meglátogatni az egyik régi ismerősömet. Ott találtam rá az utcán. Aztán meg idehoztam. Azóta sem tudom eldönteni, hogy ez jó, vagy rossz döntés volt. Igaz, eddig még nem panaszkodott az időjárásra. Sem egyéb dolgokra. Mintha egy kutya tudna panaszkodni...*
- Nincs mit… Vonom meg a vállam, miközben kilépek a kocsmából. Én tulajdonképpen most is a saját szórakozásomat keresem, nem az ő kedvét keresem, így aztán valóban nincs mit megköszönni. De ha már udvarias… egy egész picikét én is lehetek az. Az egy jó pont mindenképpen, hogy nem kell miatta lassítanom, és nem nyafog, hogy nehéz a táskája, vagy a cipőjét nem rohanásra találták ki. Mivel gyorsan haladunk, valószínűleg kevesebb idő alatt megérkezünk majd, mint amennyit becsültem a sétára. Mikor Tara válaszol, megvetően elhúzom a szám, de hamar kiderül, hogy nem amiatt, mert csórónak találom (persze lehet, hogy a hamar is későn ebben az esetben). - Ha annak a patkányfészeknek a tulajdonosa többet kér tizenöt dollárnál, azt javaslom nyugodtan tépd fel a torkát. A magyarázat kevésbé izgat. Egyáltalán nem érdekel, hogy miért keres olcsó szállást. Az ő dolga, hogy van-e pénze, és ha nincs, akkor miért. - Nos, én sem tudom, mennyit engedhetsz meg magadnak, de egy ilyen porfészekben biztos találsz egy olyan kis lakást, ami belefér… Nekem nem volt ilyen problémám, úgyhogy fogalmam sincs konkrétan az ingatlanárakról, csak a saját bérleményem árát tudnám megosztani, de az aligha van Tara pénztárcájához szabva. - Alapvetően olcsóbb, mint a nagyvárosok, ha átlagos dolgokra van szükséged. Ha különleges holmik kellenek, akkor drágább megrendelni. Ami a hirtelen döntést illeti, csak bólintok, és nem firtatom az okait. Ha szeretné úgyis elmondja, attól függetlenül, hogy engem konkrétan érdekel-e vagy sem (egyébként nagyobb a valószínűsége, hogy érdekes a történet, mint annak, hogy nem), ha viszont nem akar róla beszélni, hiába is faggatnám. - Mindenesetre remélem, az élet elég izgalmas lesz hozzá, hogy kárpótolja a magunkfajtát a nagyvárosok elveszített előnyeiért.
Röviden felkacagok azon ahogy arról a motelről beszél ahová tartunk. Nem harsány hahota volt, amint felhangzott, már el is holt. Ám annál jobban esett. Az utóbbi hetekben nem volt túl sok alkalmam erre. Na nem mintha fakutya lett volna jelem az oviban, vagy egy smiley... De ez most nem számít. Aludni ígyis-úgyis kell valahol, ha patkány a motel tulaj, ha nem. Tovább csörtetek a farkas tempójában, közben hallgatom mit mesél a környékről, illetve az árakról. Nem lesz gond, azt hiszem. - Különösebb igényeim nincsenek, mint bejárónő, vagy francia sütik. Takarítani, sütni meg főzni én is tudok, szóval ilyenért akkor sem fizetnék, ha nem tudnék mit kezdeni a pénzemmel, annyi lenne belőle. Oké, ezen a ponton befejezem a csacsogást. Szép dolog az, ha van valakinek önálló gondolata, csak nem feltétlenül érdekli ez a másikat is. Jelen pillanatban Raymond az egyetlen segítségem, még akkor is hálás lehetek neki, ha ilyen... fura a fickó. Tehát igen, itt az ideje befogni a szám. Így is teszek, míg a nagyvárosról- porfészekről alkotott véleménye fel nem vet bennem egy ártatlan kérdést. - Hol éltél eddig, hogy Alaszka egyik legnagyobb városát leblamáltad? - nem pontos lakcímet követelek, csupán társalgás szinten kérdezem, és akkor sem sértődök meg ha nem válaszolja meg a kérdést. Egyrészt azért, mert csak olyan sérthet meg, aki közel áll hozzám, másfelől meg neki értelemszerűen nem kötelessége az, hogy válaszoljon. Ettől azonban még nem érdekel se jobban, sem kevésbé a válasz.
Tara kacagására válaszul egy kis mosolyárnyék megjelenik az én szám sarkában is. Úgy tűnik mégis viccesebb figura vagyok, mint azt gondoltam volna. Egyébként pedig ha valami fura oknál fogva én kényszerülnék abba a motelba, ahová most tartunk, akkor elég ingerlékeny lennék hozzá, hogy a pult mögött rágózó tulajdonosnak nagyon kevés esélye legyen a túlélésre. Nos, francia sütikre nekem sincs szükségem, de bejárót, azt konkrétan tartok. Szerencsém van, sikerült megtalálni annak a fajtának a képviselőjét, akivel zökkenőmentesen ki tudok jönni. Ha például nappal alszom, nem zavar fel a rohadt porszívóval, és nem morog állandóan munka miatt. Viszont nem is próbál velem barátkozni. És nekem így tökéletesen meg is felel. - Én pedig nem főzök, és takarítok, még pénzért sem... Tara pedig… a tökéletes megtestesülése a középszerűséghez ragaszkodásnak (vagy roppant fura hobbija van), de hát ha szeret takarítani, nem az én dolgom. Közben ritkulnak körülöttünk a házak, és hamarosan megérkezünk a motelhez, amiről már ebből a távolságból is lesír, hogy melyik árkategóriát képviseli. A neonfelirat U betűje pislákolva dől az utána következőnek, az E örökre kihunyva fejjel lefelé lóg a bejárattól jobb kézre eső ablak elé, a többi pedig neonhoz nem illő fáradt narancssárga színben tündököl, kivéve a második S-t, aminek bántóan éles fénye a valahavolt búra éles szilánkjai közül messziről is időleges látáskiesést okoz. Az épület eredetileg fehér, immár szürke vakolata hámlik, az ablakkeretei a zöld szín több árnyalatában pompáznak, míg az ajtó fényes fekete színe – mely tökéletesen egyezik a közelében parkoló fekete sufnituningos verda eredeti színével – arról árulkodik, hogy itt bizony mindent a rendelkezésre álló anyagokból javítanak. A Sunset motel nem túl hívogató jelenség... Mikor elérünk a több helyen horpadt fekete autóig, én megállok, és nekitámaszkodom, és vállat vonok. - Alaszka második városa porfészek rengeteg nagyváros mellett. Lássuk be, nem ez a legfelkapottabb állam az országban. Most pedig egyébként Los Angelesből jöttem… De ott nem laktam igazán sokáig, még ha ezt most nem is teszem hozzá, az előugró emlékeimet nem is próbálom elfojtani. - Itt megvárlak, ha még akarsz futni… Ha bólint, valóban megvárom, csupán rágyújtok, míg visszaér, ha pedig esetleg elég volt neki, akkor megvárom, míg belép, és köd előttem, köd utánam, már itt sem vagyok.
Kezdőlap
