Miközben elvettem én is az asztalról a tányéromat, beleharaptam a pizza szeletbe. Előző válasza járt a fejemben. Tényleg eljönne velem? Nem válaszoltam a kérdésére akkor, azonnal, most mégis azon járt az agyam. A város fényeit figyeltem, mint megannyi szent jános bogár, fénylett a sötétségben. A csillagok ragyogtak, de a szívem, mégis nyugtalanul zakatolt. A hétvégén történtek miatt talán. Vagy a fogadalmam... Hogy soha többé nem engedek senkit magamhoz közel. Senkit. Erre tessék, egy kölyök farkast oktatok bodhran készítésre, és már arról beszélgetünk, hogy elutazzunk Írországba. Raven, te... Mélyet sóhajtottam, majd csendesen megszólaltam. - Egyszer elutazhatunk Nori, persze. De azért még várjunk ezzel rendben? - mosolyogtam rá. Még nincs itt az ideje, legalábbis számomra még meredek dolog lenne. Amíg nincsenek elrendezve a feladataim, amíg nincs nyugalom körülöttem, nem tudok elutazni sehova. Meg aztán, most költöztem be, sokan várják, hogy lelépek a városból, és aztán pont most tűnnék el? Nem, még... még nem. Ehhez idő kell. Sok idő. Farkasom a terasz egyik sarkában helyezkedett el, oldalánál a kicsi összegömbölyödve feküdt. Halkan pihentek, bundájukat az esti szellő cirógatta. Farkasom gyengéden a kicsi feje alá dugta a maga fejét, és így szunyókált, bár érezni lehetett, hogy még éber, s ha bármi történne, akkor felpattan azonnal. De az este csendes volt, csak messziről néhány autó zaja szűrődött fel hozzánk, s valahol, egy nyitott ablak mellett az éjszakai rádió adás hallatszott. - Furcsa, hogy emberként nem tanultál zenét. Különleges tehetséggel bírsz, remélem tisztában vagy ezzel. - néztem a város fényeit, s belekortyoltam a sörömbe. - Hajdanán én is bizonytalan voltam a hangszerekkel szemben, de rájöttem, könnyen tanulható bármelyik, de ehhez egy olyan kivételes érzékkel kell rendelkezni, mely igen keveseknek adatik meg. Vérfarkasként pedig ez az érzék még erősebbé válik, hisz a mágia és a varázslatok világa még közelebb hozza a zenét, s ezáltal, mint az érzékeid, minden másod is kiélesedik. Elhallgattam, majd tűnődve haraptam egy újabb falatot a szeletből. Mikor lenyeltem, folytattam. - Te felfedezted a benned rejlő lehetőségeket, hát használd ki, Nori! Tanulj, és hidd el, bármire képes leszel. Többre, mint azt bármilyen Vérfarkas gondolná. - mondtam a szemeibe nézve. Érezhette, hogy komolyan gondolom szavaimat, s érezhette, hogy milyen, magabiztosság érződik belőlem. Olyan erők birtokosa, olyan megérzésekre képes, melyeket nagyon kevés személy birtokol a világban. Ha megtanul élni ezzel, ha megtanul a varázslatok világában élni, ha megtanul a természettel élni, amit ma már sokan nem követnek, hatalmas Vérfarkassá válhat. - A farkasod, mikor csatlakozik a lelkedhez, nem csak az ösztöneivel, erejével, és hosszú életével segít. Vannak dolgok, melyek számára is rejtélyek, de segít tanulni, és megérzéseivel segíti azt, amire hivatott vagy. - Viszont, kérdeznék valamit. Mesélj magadról kicsit Nori. Hogy lettél farkas első sorban? Milyen a sorod a Betolakodók közt? Ha válaszolsz, utána te is kérdezhetsz rólam, és válaszolok rá. - befejeztem a pizza szeletet, s most a másikból véve egyet kezdtem enni. Persze nem akartam tolakodó lenni, és megbántani sem akartam kérdésemmel, csupán szerettem volna, jobban megismerni a kislányt.
A pizza isteni, nem sokáig tart egy szelet, hamar kivégzi, ám még nem nyúl újabb szeletért, éppen a csillagképeket igyekszik felismerni a feje fölött, már amit be tud azonosítani. A csöndből érti, hogy talán túl korai volt egy ilyen kérdést feltenni, de nem is azonnali indulásra gondolt, és nem is arra, hogy akkor ő készpénznek venné azt, hogy Ravennel mehet. Dehogy. Maga se tudja, miért kérdezte többesszámban, de az úgy jött, ahogy sok minden más is, amit nem tud megmagyarázni, de nem is akar. -Nem akartam bunkónak tűnni, bocsi, csak... csak... mindegy. Most hogy magyarázza el a hímnek, hogy először érzi azt, talán valaki elfogadja őt, olyannak amilyen, és nem tekint rá gyűlölettel, lenézően, nem tartja tehernek, mióta farkas lett. Nehéz dolog ez, és ugyan rendkívül optimista meg vidám, de magának is hazudna, ha azt mondaná, azért nem fáj kicsit. Farkasa meg nyugodt, ez is ritka, úgy gömbölyödik oda a nagy mellé, mintha mindig is együtt lettek volna. Furcsa, ilyet még nem csinált senkivel sem, egyedül Bradley farkasával, de az más történet. Ráadásul alszik is, és nem úgy néz ki, mint aki egyhamar fel fog ébredni, kirohangálta magát. A zenéről szeret beszélgetni, de azért megdöbben azokon, amit a férfi mond. -Csak elméletben, de az egészen más. Nem tudtam róla, tényleg nem, magamat is megleptem. Aha, akkor ezt ne találjam furának, ugye? Az az érzésem, hogy hagynom kell az ösztöneimet, és akkor azt választom, amit kell, mert ráérzek. Ez de jóóóó. A mágiához mindig volt érzéke, és ha a zenével a benne lévő kettőséget még inkább össze tudja hangolni, az csak jó lehet. Számító dög? Nem, keresi a harmóniát, és meg is fogja találni, ráadásul ezzel még fejlődni is tud, és azt csinálja, amit szeret. -Gondolod? Remélem, mert... mert szeretnék meglepetést okozni. Nem fejti ki bővebben, mire gondol, de igen, elhatározta, hogy mindenkit meg fog lepni, és meg fogja mutatni, hogy ő nem csak egy szerencsétlen kölyök, hanem sokkal több annál. Persze hosszú még az út odáig, és kicsit fél attól, hogy nehogy elbízza magát, mert azt nem szabad. Helyén kell kezelnie mindent, de azért az nem megy mindig könnyedén. Viszont ahogy a farkasát figyeli, már érti a jeleit, és próbálja a helyes irányba terelgetni, bár elég megterhelő a feladat. Bólogat, aztán felsóhajt, amikor Raven a múltjáról kérdezi. Nem neheztel rá, sőt, nem is érzi olyan témának, amit el kellene hárítania. -Igyekszem, most már azt figyelem, ő mit mutat, vagy mit jelez felém, mert ő végülis egy részem, a tükröm. Hú, ez egy nagyon jó kérdés, de elmondom. Szóval tudnod kell rólam, a szüleim és a nagybátyám is őrző volt, mindannyian mágusok. 5 éve haltak meg egy összecsapásban, nem tértek vissza az akcióból. Én is annak készültem, illetve az lettem volna, és többnyire magántanulóként éltem, mert sokkal jobban érdekelt, ők mit csinálnak, szinte éheztem a tudásra, ha érted. Aztán idén, illetve még tavaly szilveszterkor elmentem a Három Medvébe, és hazafelé gyalogoltunk az országút mentén, amikor jött az intercity. A többiek meghaltak, én mázlival túléltem, és lettem farkas, mint megtudtam a kórházban. Ó, ne bánkódj, szeretem ezt az életet, sokkal szabadabb vagyok, és lehet, nem leszek sem harcos, sem mágus, de új célokat tűztem ki magam elé, és akkor majd itt érem el őket, ez nem gond. Hogy érzem magam? Hm... őszintén? Nem tudom. Az apámat szinte nem látom, mivel kölyök vagyok, semmibe nem vesznek, de ezt még megérteném, csak... csak... a hímek ellenségesek, tudod? Teher vagyok mindenkinek, nem akartak, és megkaptak. Oké, fogjam be a számat, mert élek, tudom, csak... nem esik jól, mert... mert... én akarom ezt az egészet, fejlődni, haladni, megmutatni, hogy nem vagyok elveszett, nem kell fogni a kezem, de ez őket nem érdekli. Biztos azért, mert kicsi vagyok. Tulajdonképpen ennyi, elmondta, vagyis keresi a helyét még, csak nem találja. A mentorokat leépítette magáról, azokat puhának találta, Calebet csípi, mert lehet, tuskó, de kemény. Brody is az a maga módján, a nőstények közül normálisakkal találkozott, de az Alfát nem kedveli. Ciki. Pedig állítólag kellene, mert ez lenne az alapja az egésznek, de nem megy, mert szerinte kettős mércéje van, még ha követel, akkor is. -Te hogy lettél farkas? És... és miért hagytad ott a falkádat? Csillogó szemekkel kérdez, és ha Raven ránéz, láthatja, hogy hiába van kettősség benne a falkáját illetően, egyáltalán nem sír azon, hogy ilyenek. Így fogadja el őket.
- Ez nem volt bunkósság Nori, sőt, örülök, hogy szeretnél velem jönni. Én érezném magam megtisztelve, és hidd el, szívesen megmutatnám a helyet. Csak még számomra kicsit korai. Úgy értem, visszamenni oda... - elhallgatok. Igen, még mindig nehéz volt. De talán ha visszamennék, megváltozna egy kicsit a lényem. Nem lennék ennyire határozatlan, márpedig ez nem vallt rám. Igen, egyszer majd visszamegyek. És ha Nori velem jönne, biztosan örömmel venném. Támogatna, és a világom egy újabb darabjával ismertetném meg. A csillagos égre pillantottam, mely gyönyörűen beragyogta az éj fekete palástját. - Ez egyáltalán nem fura, ami veled történik. - pillantottam rá - Legalábbis nekem egyáltalán nem tűnik annak. Sőt, az a jó, hogy magadat is megleped. Ösztönös dolgok ezek, magunkban megbújó erények. Következő szavaira elmosolyodok, bár kissé meg is lep. Meglepetést? Először nem értem miért mondja ezt, de mikor kérdéseimre választ ad, már tisztábban látok. Ahogy sejtettem. Egy, a maga módján kirekesztett kölyök. Furcsának tartom, hogy az apjával alig találkozik, mert azt hiszem, aki már kölyök nevelésre adta a fejét, az vállaljon is felelősséget érte. Persze nem az én dolgom ezt megítélni, de akkor is. Nori kivételes kislány, és azt hiszem, a Teremtőjének ez a legkevesebb, hogy vele van, vele foglalkozik, a figyelmét rá szenteli. Mikor befejezte, sokáig néztem arcára. Sok gondolat kavargott a fejemben, hogy mit mondhatnék. De nem szorul vigaszra, nem kell bátorítás sem, hisz mindent tud magától. Mégis, furcsa mód sajnáltam, ha nem is másért, hát azért, mert ilyenek vele a Falkájában. Éreztem, hogy örül az életének, ennek az új létnek, hogy tele van lelkesedéssel, és bizonyítani akar. De azt is éreztem, hogy fáj neki, ahogy viselkednek vele. Pizzámat letéve az asztalra, elővettem a cigarettámat, majd rágyújtottam. A lányra pillantottam, és szemében látva a csillogást, nyugodtság vett erőt rajtam. Nincs elveszve. Talpra esett kislány. Kifújtam a füstöt, majd a kérdésére újból a város felé pillantottam. - Már nagyon régen történt... Az anyám egy norvég gazdag ember lánya volt, ide utaztak az 1700 évek elején az akkori Fairbanksbe. Itt ismerte meg az apámat. Az ő szerelmük gyümölcse lettem én. Szüleim elváltak egymástól a "különbségek" miatt, és Norvégiában láttam napvilágot. Anyám nem vállalhatott fel, így nevelő szülőkhöz kerültem. 25 éves koromig emberként, átlagos életet éltem. Az egyetem után eljutott hozzám egy levél, innen Alaszkából. Az apám küldte. Ide utaztam, s az apám úgy döntött, Beharap. Így váltam Farkassá. A Teremtőm a vér szerinti apám is egyben. Manapság ez igen ritka dolog. - mosolyodtam el, és újabb slukkot szívtam a cigarettából. A második kérdése előtt azonban csöndesen hallgattam. Nem tudtam, hogy fogjak ehhez. Aztán végül csendesen megszólaltam, a szemem kéken felragyogott, de nem néztem Norira. Mégis érezhette, hogy használom képességemet. - Megmutatom. - suttogtam végül. Egy hatalmas gyár udvarán találta magát Nori. Orrába füst, vér szaga, és égett hús bűze áradt szét. Üvöltések, sikolyok, farkasok vonyításai vették körül. Holttestek hevertek szanaszét, vagy égetten, vagy lövési sebtől halva. Néhány tűzoltó autó állt a lángok mellett, de senki sem oltott... testek feküdtek a földön. A lángok az éjszakai eget vörösre festették. Egy nő teste feküdt a földön, vérbe fagyva. A nő, lassan felpillantva, a lányra nézett, majd mosolyogva kinyújtotta felé a kezét. Nori arca a lányéhoz simult, s gyengéden megnyalta véres arcát. Keserű kétségbeesés, harag, és fájdalom érződött a farkasból, akinek emlékeit most Nori láthatta. A nő, aki gyengéden simított végig bundáján, mosolyogva nézett fel rá. ~ Élj Raven... Ne félj... - a mentális hang úgy hangzott, mint egy kedves kis harang éneke. - Jeg elker dar... - suttogta végül, s végül keze a porba hullt. Norit harag, düh, keserűség és fájdalom övezte körül. Gondolataiba Raven hangja csendült. ~ Evig, Melissa - forró könnyek szöktek a lány szemébe, s végig folytak bundás pofáján. A sötétség elnyelte a lelkét, üresség, félelmetes üresség keletkezett benne. Egy fájdalmas vonyítás szakította félbe a halál szagától terhes éjszaka csöndjét... Az este csöndje körbeölelt minket, ahogy ismét kitisztult az elme, s Nori tekintete is ismét tisztán csillogott rám. Szemem kékjét elvontam, s csendben néztem rá. Cigarettám félig elégve hevert a hamutálban. - Egy vérfarkas bosszút állt rajtam, mert féltékeny volt, amiért nem őt választottam magam mellé társnak. Bosszúja lángtengerré változtatta az életem. Megölték a családom, kiirtották a Falkám, én pedig nem tudtam megvédeni őket. Megbuktam az Alfák közt, Infamia lett belőlem. Bosszút álltam a gyilkosokon, de... - elfordítottam a tekintetem - azóta is menekülök még az Árnyak elől. Nem segített rajtam a bosszú. Sőt, még mélyebb mederbe lökött. De megtanultam élni ezzel. És nem adom fel. - mosolyodtam el szomorúan, s érezhette, hogy az üresség, melyet az emlékkép során érezhetett, már nem olyan nagy, mint akkoriban. - Elvesztettem őket, de az emlékük tovább él bennem. Egyszer talán majd, ismét láthatom őket... Farkasom egy pillanatra felemelte a fejét, de vissza is tette a kicsi mellé. Reméltem, hogy nem kavartam fel túlzottan, bár tény, nem egy túl nyugodt emlékképet mutattam. Farkasom, nyugodt hullámaival cirógatja a kicsit, s reméli, nem ijesztette meg. Óvón gömbölyödik köré, testével védelmezi.
-Tényleg? Akkor jó, azt meg azt hiszem értem. Illetve nem teljesen, inkább sejti, hogy ennek köze lesz Raven falkájához is, ahonnan valamiért eljött. Ám az nem most lesz, hogy utazzanak, ami nem baj, elvégre ő akkor is örülni fog, ha majd a férfi szól, hogy most. Nem sokat fog gondolkodni azon, hogy megtegye, vagy sem, hiszen saját maga kérdezte meg többes számban, mikor indulnak? -Az a durva, hogy ha belegondolok, akkor ezt soha nem tanultam, ugye? Innen jön, belülről... tehát ehhez közömnek kellett lennie valamikor. Egykor, ez egészen biztos, csak talán szerencsés vagyok, hogy erre ráébredek, vagy most jött el az ideje, hogy ismét a felszínre kerüljön. Egyedül arra nem jött még rá, hogy miért éppen most, illetve mi lesz ezzel a feladata? Mert az lesz, az egészen biztos. Az, hogy ez Ravennek nem fura, mosolyt csal az arcára, hát neki még azért szoknia kell, bár nem lesz nehéz. Elütött a többiektől, most már tudja, hogy miért. Az ő világa egy kicsit más, illetve talán több, mint a többieké. Figyelmesen hallgatja a férfit, amikor a családjáról beszél. -Ez de jó, akkor már értem, miért akarod megtalálni, de azért az durva, hogy az anyukád nem nevelhetett fel. Azt hiszem ez az, amit sosem fogok megérteni abból a korból, hogy a társadalmi különbségek mikre nem vittek rá embereket. Őrület. Tehát te itt éltél, és utána elmentél? Bár azt is értem. Raven druida, nem csak farkas, nem csak olyan, mint a többség, persze, hogy mennie kellett, mert itt sok dolog nem adatott volna meg ahhoz, hogy elérje azt, amit ma tud. Ugyan nagyon szívesen látná náluk, de így persze, hogy az őslakos falkához húz, hiszen az apját keresi, mint említette. A kérdése lehet, kicsit meredek, de érdekli, tényleg szeretné megtudni, ha Raven elárulja neki. -Rendben. A képek borzalmasak, illetve maga a látvány, a szagok, a vér, az égett hús és minden. A lángok pedig... senki nem tesz semmit, de már késő. Mindenhol holtak, és csak az égő terület... a nő pedig... ő az, ő lehetett a férfi szerelme, akiről beszélt. Durva úgy végignéznie ezt az egészet, hogy Raven szemével látja, érzi mit él át, min megy keresztül. Szomorú... a rengeteg holttest, és az, hogy nem mozdulnak menteni, mind azt mutatja, hogy már nincsen kit. Ezért ostorozza magát ezek szerint? Ezért nem találja a helyét, ezért magányos most? Minden bizonnyal. Mindent ért, Raven nem kivált, hanem elvesztette azokat, akik fontosak neki, a kép amit kirakott a szobrok közé... lehet, nem kellett volna, de az nem véletlenül került elő, most kellett neki. Csendesen szólal meg. -És mi van akkor, ha azért nem tudod lezárni, mert magadat okolod? Nem tudtál ezer felé szakadni, de ők is farkasok voltak. Vagyis védekezhettek volna, ez nem a te hibád, de amíg magadat marcangolod, sosem fogsz tudni tovább lépni. A bosszú... szeretném megismerni a családom gyilkosait, de nem akarok bosszút állni rajtuk, attól nekem nem lesz jobb. Ha ennyire bánt, akkor menj vissza oda, arra a helyre, tedd meg, és beszélj velük. Tudom, hogy tudsz. Akkor túl leszel rajta, nem? De láttad a képet, tudod mit jelent? Tudod miért került elő? Az egy falkát ábrázol... ami azt jelenti, hogy itt az ideje falkát alapítanod, vagy tartozni valahová. Komoly, nagyon komoly szavak egy kölyöktől, mégis olvas a sorok között, érthetetlen módon azonnal megfejtette, hogy az a kép miért éppen most bukkant fel. Az egy jel, amire figyelni kell, legalábbis ő így értelmezi, és hiszi, hogy a férfinek erre van szüksége, még ha csak egy kis hülye is, akinek még ott a tojáshéj a fenekén. Farkasa nem nagyon illetődött meg szerencsére, felnézett, aztán visszabújt a nagy mellé, és alszik tovább. Lehet, azért, mert ő sem rettent meg a látottaktól, csupán megértett sok mindent.
- Hidd el, édesanyám sem repesett az örömtől. De akkoriban megkövetelte a kor, és a becsület. Titkon támogatott, figyelemmel kísérte az életem. Egészen haláláig. - a csillagokra pillantottam - Nem hibáztatom, amiért nem volt mellettem. Ahogy az apámra sem vagyok dühös, amiért a Falkát választotta a szerelme helyett. Sajnos sokszor kell az életben áldozatokat hozni. Vérfarkasként pedig még annál is többet. A hold lassan araszolt az égen, és furcsa volt látni, ahogy beragyogja ezüstös fényével a várost. - Igen, elmentem. Wagabond lettem, Világjáró. Oh, ha láttál volna ifjúként, biztosan nem ismertél volna fel. Még nem voltam ilyen rasztakóc, rövid hajam volt, be nem állt soha a szám, és olyan életkedvvel álltam neki mindennek, hogy csak na. - felnevettem, ahogy régi önmagamra emlékeztem. - De azóta már sok évszázad eltelt. Az emlékképek után hallgattam szavait. Nem félt, nem gyűlölt, és nem nézett le. Ami azt illeti, először találkoztam olyannal, akiből nem negatív érzelmeket hoztam ki emlékeim átadásával. Újabb szál cigarettára gyújtottam. - Mire oda értem, a gyárakhoz, már semmi nyomát nem leltem élőknek. A Falkám védekezett, vagy próbált menekülni, de ez az egész csapda volt. Felbérelt, pénzért és vérért bármire képes vérfarkasok a lángok közt tartották, vagy ezüsttel ölték meg a társaimat. A kijövő tűzoltókat is ők mészárolták le. mindezt azért, mert Tia, Falkám egyik tagja szerelmet várt tőlem, de nem adtam meg neki. Melissa, utolsó emlékeit átadta nekem, s így tanúja voltam a véres mészárlásnak. Kifújtam a füstöt, majd a szálat nézve merengtem a cigaretta égő végén. - Egy Alfa feladata az, hogy biztonságban tudja a Falkáját, megvédje őket, bármilyen áron. Magamat emésztem, mert igen, ez az én hibám. Bármikor elejét vehettem volna ennek a vérontásnak. De tévedtem, és megfizettem az árát. - a kezem megremegett a dühtől, ami hirtelen átjárt, de gyorsan beleszívtam a cigarettába, és igyekeztem lehiggadni. Nem néztem Norira. - Tudom, hogy nem segít a bosszú, hisz tapasztaltam. De tudod, van, amikor nem tudsz a józan ész keretein belül maradni. A Falkám elvesztése után én egy vérengző vadállat lettem, megrészegített ellenségeim vére. Drogoztam, alkoholista lettem, és a fájdalmamat vérfürdőbe fojtottam. Rengeteg ártatlan ember vére tapad a kezemhez. Nem csak férfiaké... nőké, és gyerekeké is. Őrzők és Falkák vadásztak rám, hogy leállítsanak. Magam elé néztem. Nem fájtak az emlékek, ahogy felidéztem őket. Nem éreztem dühöt. Csak ürességet. - Gyűlöltem magamat Nori. És gyűlöltem farkasomat is. Eszemet vesztettem, és hosszú, nagyon hosszú ideig éltem így. Évekig... Ráadásul... - keserűen felnevettem - Melissa emléke is kísérteni kezdett. Megőrjített, üldözött, követett. Azt hittem, totál káros lett az agyam. Elmentem mágusokhoz, hogy hátha egy Védőszellemmel van dolgom... De kiderült, csupán egy illúzió. Gyakran még, most látom... Elhallgattam, aztán mélyet szívva a cigarettából, folytattam. - A hallucináció a kétségek közt gyötrődő lélek, biztos jele. Nem néztem Norira. Nem tudtam a szemébe nézni. A szavai bennem csengtek, de nem éreztem azt, hogy le tudom vetkőzni a gyászt teljesen. Az Ashel történtek után pedig még kevésbé éreztem ezt. - Te vagy az első, akivel erről így beszélgetek, azóta, mióta megtörténtek. Az, hogy az a kép most bukkant fel, furcsán érintett, nem tudtam mit kezdeni vele. Már azt hittem, régen elveszett, és sose gondoltam, hogy valaha viszont látom így az arcukat. Tudtam, hogy változtatnom kell, hogy céljaim vannak. Hogy egy Falka lenne a gyógyír. Hisz ezért jöttem Fairbanksbe. De a döntésem kis híján újból valaki életébe került, és ez megrémített. Beszélgetésünket, a benti óra csörgése zavarta meg. - Letelt a 3 óra. Le kell venni a bodhrant a sablonról. - mondtam színtelenül, majd a lányra néztem. Gyorsan felálltam a székből, majd a még mindig zengő órához léptem, majd kikapcsoltam. Ha közben Nori levette a sablonról a hangszer alapjait, még egy gyors ránézéssel ellenőrzöm, nincs-e hiba, bár nem valószínű, hogy találnék bármi kivetnivalót. Ha minden rendben van, a lány felé fordulok. - Innentől számítva még egy napig kell pihentetnünk. Utána folytathatjuk rajta a munkát. - rá mosolyogtam, eltűnt belőlem a düh, és az üresség, mert arra gondoltam, hogy most itt van velem. - Nah, most viszont takarodó oké? Már későre jár. De még tévézhetünk, állítólag ma megy a Farkasember című film a tv-ben, ha gondolod, megnézhetjük. - mondom egy torz grimasszal az arcomon. - Farkas leszek, és megeszlek, ha nem mész el fürdeni, de most rögtön! Muhahaha! - majd megcsikálom, és addig kergetem, míg végül a fürdőbe nem landol. Amíg pancsol, addig a teraszról összepakolok.
Hallgatja a férfit, érti és megérti, hiszen abban a korban ő nem élt, csak olvasott róla, de lehet, jobb is így. Minden bizonnyal kiközösítették volna, ha úgy viselkedik, mint most, bár a fene se tudja, mert a környezet nagyban képes befolyásolni sok dolgot. Wagabond... édes kifejezés, ezen el is mosolyodik. -Akkor itt az ideje, hogy visszaszerezd a életkedved, nem? Az ott van benned legbelül, ne nyomd el. Ennek ellenére akkor sem érti, hogy a férfi miért ostorozza magát, főleg amikor elmondja, mi történt. Megrázza szőke loboncát, úgy néz Ravenre. -Ez egy dolog. És az Alfa feladata az, hogy őrült módjára a halálba menjen, amikor már nincs segítség? Csapda volt, te magad mondtad, vagyis tudták, mikor nem vagy ott. Akkor meg? Mit tehettél volna értük? Semmit Raven, semmit. Ezt akkor is el kell fogadnod, ha az bánt, hogy te voltál a vezetőjük. Téged is tőrbe csaltak, őt is. Az elég szomorú, ha valaki egy viszonzatlan szerelem miatt erre képes, de ettől te nem leszel kevesebb. Téged nem mert kihívni, választotta a könnyebbik utat. Bosszút álltál, nem segített, oké, de mégis megtetted a többiekért, de hagytad, hogy a támadóid győzzenek. Ők nem a falkádra pályáztak, hanem rád, arra, hogy téged tönkretegyenek. Azzal, hogy magadat okolod, elérték a céljukat. Tudod mikor erős egy Alfa? Ha ebből a helyzetből feláll, és megmutatja, hogy képes a nulláról is építeni. Akár új falkát alapít, akár csatlakozik, de azzal, ha magányosan kóborol, azzal saját magát legyőzöttnek mutatja, és akkor is, ha értelmetlenül gyilkol. Tudom, utólag könnyű ezt mondani, meg úgy, hogy én például ezeket nem éltem át, de... de így érzem. Kimondja ezt is, vagyis azt, amit gondol erről az egészről, meet ahogy érti, a férfi utána tényleg majdnem beleőrült ebbe, és majdnem a vesztébe rohant. -Ne add fel, tessék felállni a padlóról. Melissa pont azért jelenik meg, mert üzenni akar, üzenni, hogy menj tovább, élj, ahogy ott is mondta. Nem hallucinálsz Raven, ezt te is tudod, csak félre akarod söpörni, és azt hinni, hogy az az, de te is tudod, nem arról van szó. Itt az idő... változtatni kell. Lehet, nemsokára kap egy pofont is, de nem szokta magába fojtani a véleményét, ha akad, márpedig szinte mindig akad. Persze túl kölyök még ahhoz, hogy tanácsokat akarjon osztogatni, pláne olyasvalakinek, aki Alfa volt. Az is lehet, ő túl optimista ehhez a világhoz, és még a legrosszabban is képes észrevenni azt a pici jót, ami majd előre viszi. Az óra meg közbeszól, talán nem is baj, de felpattan. -Oké, szedem. Azzal el is nyargal leszedni a kész kávát, lecsavaroz mindent, aztán tüzetesen átnézi, mielőtt Ravennek megmutatja. El nem tört, nem is deformálódott, így nagy baj nem lehet, még ha a munka nehezebbik fele hátra van, akkor sem. -Rendben. Máris? Még korán van, vagy nem? Hú, az jó film, mármint úgy, de nem egészen, mert nem is hiteles. Na nem baj. Most ettél vacsorát, ez nem ér. Nevetve tűri a csiklandozást, aztán elrobog a fürdő felé, ahonnan a már kicsit nagy alkalmi "pizsamában" kerül elő, és ha még van valami a teraszon, akkor segít bepakolni, és eltüntetni a mosatlant is.
A hozzászólást Norina Stefanson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jún. 22, 2013 10:15 pm-kor.
Miközben pakoltam össze, elhangzott szavait gondoltam újra, és újra. A gyógyulás ígéretével jöttem ide Fairbanksbe. Mert igyekeztem felállni. Igen, fel akartam állni. Nem újrakezdeni akartam. Hanem újra boldog akartam lenni. De ez nem ilyen egyszerű. Bármennyire igyekszem, bármennyire tudtam, hogy a felém nyújtott kezek segítve rántanának ki a mélységekből. Talán már megszoktam, hogy a gyász, az üresség az életem része. A lényem része. Miközben némi kukoricát pattogtattam, igyekeztem kitisztítani a fejem. A zene szobába vittem, ahol a fal mellett álló kanapé közelébe helyeztem. A tv a kanapé előtt helyezkedett el. Mikor kiléptem a zene szobából, Nori épp akkor jött ki a fürdőből. - Jól áll a pizsoma. - nevettem el magam, mikor megpillantottam a pólómban - Néhány reklám, és kezdődik. Én is hamarosan csatlakozom. - mondtam mosolyogva, majd beléptem a fürdőbe, magam után becsukva az ajtót. A zuhany alatt kicsit kitisztítottam a fejem. A hátam még mindig fájt a hétvégi harctól, de néhány hegen kívül már nem igazán lehetett észrevenni. Nem akarok erre gondolni, most... most nem. Kilépve a tusoló alól, vettem magamra egy alvós boxert, meg egy ujjatlant. Hajamat összefogtam, majd a zene szobába vettem az irányt. Letelepedve Nori mellé (ha ott ül esetleg) teszek egy párnát a hátamnak támasztásból, meg nyújtok egyet Norinak is. A film elkezdődik, a kukorica egy kis széken, előttünk helyezkedik el, hogy kényelmesen elérjük. Figyelem a filmet, de igazából gondolataim messze járnak, mindazon, amiről beszélgettünk. Kicsit furcsa volt, hogy így megnyíltam Nori előtt. Ashnek is sokat mutattam magamból, de ez... furcsa. Áh, kölykök... A kanapé hátára tettem fel kezeimet, így volt kényelmes. Farkasom továbbra is a kicsi közelében maradt, ő nem foglalkozott efféle kavargó gondolatokkal. Nyugodt volt, és békésen el volt a kölyök mellett.
Miközben zuhanyzik azon gondolkodik, amit Raven mondott, illetve látott, mert a férfi megmutatta neki. Eszébe jut az is, hogy lehet, talán durva volt, túl erős vagy keményen fogalmazott, nem tudja, de így látta, és most sem tudná másként mondani. Érti Raven félelmét, azt, hogy ez neki nagyon nehéz lehetett, de nem élhet a múltban, csak az emlékekben, és ha az kell hozzá, hogy túl tudjon lépni, akkor bizony vissza kell mennie arra a helyszínre is, ahol a tragédia történt, csak hogy beszélhessen a többiekkel. A férfi druida, ezt nem tudják róla ezek szerint, de az nem is baj, mert ezáltal lebecsülik, és meglepetést okozhat, viszont ha az, akkor egészen más eszközökkel tud élni mint a többség. Felsóhajt, ő a helyében nem tartaná magát bukott Alfának, mert ha valaki egy kicsit is logikusan gondolkodik, beláthatja, nem tehetett semmit. Lépre csalták őt is, ahogy a falkáját is, akkor meg? Ráadásul nem is egy farkas, hanem több, de ő hiába látja így, ha Raven nem akarja. Annyi jelet kapott, annyi üzenetet, hogy biztosan tudja, mit kellene tennie, viszont arra csak ő képes, senki más, de nem, nem élhet a múltban, és ha Alfa volt, akkor fel kell tudnia állni a földről, ahol ki tudja, mennyi ideje van. Mivel végzett, kikotor a fürdőből, és lehet, a póló lazán a térdéig ér, de nem különösebben zavarja. -Ugye? Ez aztán a kényelmes viselet. Megvárlak. Nevetve nyugtázza, nem csak ő látja így a dolgot, és amíg Raven tusol, addig az üdítőket beszállítja, hátha nem borítja ki, aztán a kanapéra huppan, ott várja meg a férfit. A film érdekes, amióta farkas, még nem is nézte meg, de arra rájött, hogy igencsak messze van a valóságtól, tehát inkább viccesnek találja, semmint félelmetesnek. Farkasa az beájult, vagy nem tudja, mit csinált, de olyan békésen szuszog a nagy oldalánál összegömbölyödve, mint még soha.
- Köszönöm, hogy hoztál üdítőt! - mondtam mosolyogva, mikor megpillantottam a poharakat. Őszintén, én megfeledkeztem róluk. Ahogy a filmet néztük, néha a lányra pillantottam. Arcán sokszor vettem észre mosolyt, vagy csupán csak együtt nevettünk fel néhány olyan jeleneten ami amúgy abszurd lett volna. Elvégre ez csak fikció a vérfarkasokról. Mégis, mikor arcát fürkésztem, valamiért elmúltak a bajok, elmúltak a zavaros gondolataim, és csak az ő szavai maradtak. "...azzal saját magát legyőzöttnek mutatja..." "Ne add fel, tessék felállni a padlóról!" "...csak félre akarod söpörni..." "Akkor itt az ideje, hogy visszaszerezd az életkedved!" Igaza van. És tudom, hogy ezt kell tennem. Mert föl akarok állni. Földbe döngölt egy feladat, de... De nem adom fel! Nem mondtam neki, és jobb, ha nem is tudja, hogy tegnap még azon gondolkodtam, hogy elhagyom a várost. De ígéretet tettem Norinak, hogy segítek. És nem bántam meg, hogy maradtam. Még biztosan lesz rosszabbnál rosszabb élményem, el fogok még esni, de farkas vagyok, Alfa voltam, és nem, nem fogom hagyni, hogy maga alá temessen a bánat, s a sötétség. Vannak, akik hisznek bennem, köztük Nori. És ez nekem elég. Megsimítottam a haját, aztán ismét a tv képernyőjére emeltem tekintetem. Amikor vége lett a filmnek, a telefon órájára pillantottam. Már hajnali 1 óra volt. Nem mintha zavart volna minket. Kinyújtóztattam tagjaimat, majd felkapcsolva a villanyt lekapcsoltam a tv-t. - Nem kell összepakolni, majd reggel elrendezem. - mondom, ha esetleg Nori nekiáll rendezkedni, majd betessékelem a hálószobába. Ott nem kapcsoltam villanyt. Az északi fény és a hold fénye kellemesen bevilágították a szobát. Eszembe jutott egy dallam, és halkan azt dúdoltam, Omnia - Luna miközben néztem, ahogy kényelmesen befészkeli magát a takaró és párnák közé. Leültem az ágya szélére. Farkasom a marjánál fogva hozta a kicsit, majd óvatosan leheveredve az ablakhoz közel, ismét lefeküdt, s tovább szundított a kicsivel. Nagyon szeretett vele lenni, bár ezt nem csodáltam. - Nos, jó éjt Nori! Aludj jól! És köszönöm! - mondtam mosolyogva, megsimítottam a fejét, majd elindultam ki a szobából. Még az ajtóban visszanéztem. - Ha bármire szükséged van, a szomszédban leszek. - mondtam, majd becsuktam magam után az ajtót. Halkan elpakoltam a tv környékéről, majd kihúztam a kanapét, aztán egy vékonyabb pokrócot magamra terítve nyúltam el rajta. Még sokáig nem tudtam aludni. Két kezemet a fejem alatt tartva, a plafont bámultam. Halkan dúdoltam a dallamot, de valahogy nem akart jönni álom, a szememre.
-Szívesen. Nem okozott nagy problémát, de a kukorica mellé bőven elfér, hiszen az akkor is sós, ha azt mondják, nem. Viszont finom, és filmnézés mellé nagyon jól jön, de le is kell öblíteni. A film pedig tényleg vicces, persze azért, mert van hasonlítási alap, ami régebben nem volt. Pár éve lehet, még komolyabban is vette volna, na de most már nem. Azt azért még most is észreveszi, hogy a hím szótlan, és ennek nem a film az oka. Lehet, tényleg megbántotta, amikor nem az volt a szándéka? Igaz, ő nem élt még annyi, és a felén nem ment keresztül annak amin a férfi, de ő is elvesztette a családját, még ha az nem is egy teljes falka, és nem is volt vezető. Pedig mindenki azt hitte, hogy majd depressziós lesz és magába temetkezik a történtek után, de nem tette, és ezzel alaposan meglepett mindenkit. Ugyanaz az életvidám kislány maradt, aki volt, ahogyan most is az. Nem érdekli a múlt, előre tekint, és ha még nem is teljesen, de nagyjából megértette, mi miért történt. Amikor Raven végigsimít a haján, mosolyogva fordul felé. -Tudod mi jutott még eszembe? Druida vagy, használd ki. Segíteni fog, használd újra. Az a képesség, minek a férfi a birtokában van... igen, ő kihasználná, még ha ez sokaknak érthetetlen lenne, vagy úgy tűnne, saját érdekre történik, akkor is. Ezt a világot aki még megérti, bár kicsit másként, az Brody, bár ő a keletit gyakorolja, de legalább tudja, miről van szó, és nem nézi teljesen hülyének, amikor ez szóba kerül. A többieknek meg nem is mondja, mert fogalmuk nem lenne arról, mit magyaráz. Ahogy az őrzők többségének sem volt, hiába használták a mágiát. A filmnek viszont vége, így felugrik, hogy mindent kiszállítson a konyhába, hogy reggelre kevesebb jusson, de Raven megállítja. Farkasa olyan álmosan néz fel, hogy ezen elneveti magát, és visszakucorodik a nagy mellé. Na jó, nem fog vitázni arról, hogy nem akar aludni, mert nem, hanem bevonul a hálóba és pillanatok alatt ágyba bújik. Az viszont meglepi, hogy a férfi odaül az ágya szélére, ilyet nem csinált vele senki nagyon régen, és ugyan már nem kislány, de azért jól esik neki. -Jó éjt Raven, köszi, hogy itt lehetek. Ja, nincs mit, tudom, hogy erős vagy. Még bólint, rendben, ha baja van, akkor sikít, vagy kivándorol, hogy megkeresse Ravent, ezzel nem lesz probléma. Amint a férfi kimegy hasra vágja magát és pillanatok alatt elalszik. Ennyit arról, hogy nem fáradt, bár tudhatta, a farkasa jelezte már, aki azóta is a nagyhoz bújva szundikál... pontosabban beájult.
Végül egy fél óra múlva elnyomott az álom. Néha figyeltem farkasomat, de ő is békésen el volt benn a kicsi mellett. Mindenki a hálómban alszik csak én nem? Nah... De csak mosolyogtam ezen. Szavai csengtek bennem. De az álmok vetettek véget végül gondolataimnak. Nem épp a legszebb álmok közé tartoztak, de fel-fel riadva, s megérezve Nori jelenlétét, hamar lenyugodtam, s vissza is aludtam, majd egy idő után már nem is keltem fel.
Mégis, korán ébredtem. Még be kellett mennem a városba beszerezni néhány elfogyott festéket, s pár faanyagot a vendégszoba befejezéséhez. Halkan tettem vettem, készülődtem, nem volt nehéz, s farkasom is némán csatlakozott hozzám egy idő után. Egy rövid kis levelet hagyva Norinak a konyhaasztalon csuktam be magam mögött a bejárati ajtót:
"Jó reggelt kislány!
Készítettem neked kis reggelit, az asztalon megtalálod! Remélem nem veszed zokon, hogy így leléptem, de még akad egy kis dolgom a városban, és van munka bőven. Következő találkozásunkkor elmegyünk vadászni, úgyhogy úgy készülj! Még a héten szólok, mikor! Összekészítettem az ajándékaidat, amiket választottál, meg a tegnapi ebédet is, vidd el nyugodtan. A bejárati ajtó nincs kulcsra zárva, ha elmész, csak csukd be magad után. Hamarosan újra találkozunk!
Vigyázz Magadra, Az Istenek kísérjenek!
Raven
Ui.: Takk til danse du kaller din sjel!ami annyit jelent Köszönöm, hogy táncra hívod a lelkem!"
Az utóbbi időben még soha nem aludt olyan jól, mint most, teljesen kipihent, mikor felébred. Volt egy érdekes álma, amit hirtelen nem is tud hová tenni, így kipattan az ágyból, szépen lehúzza az ágyneműt és rendet csinál, hogy utána azonnal el tudja mondani Ravennek. A farkasa lusta ásítással kecmereg fel, hogy utána meg is előzze, és előbb érjen ki, mint ő. Kirongyol, de a férfit sehol nem találja, csak a konyhába érve talált rá a levelére. Elmosolyodik, gondolhatta volna, hiszen farkasa egyedül aludt ott reggelre, tehát ebből is tudhatta volna, hogy maga maradt a lakásban. De hogy nem ébredt fel arra, hogy Raven elment? Ezt még nem érti, de ha így alakult, nem tud mit tenni. A vadászatra fellelkesül, bólint, és összeszedi azt, amit a férfi említett. Szépen rendet rak mindenhol, átöltözik, az alkalmi pizsamáját az ágyneművel együtt kicipeli a szennyestartóba, aztán jöhet a reggeli. Ahogy végez, a mosatlant is eltünteti, ez a minimum, hogy nem hagy kupit maga után. Még egyszer átfutja a levelet, azt a mondatot megjegyzi a végén, aztán pedig megfordítja és a hátára írja a választ.
Jó reggelt!
Köszönöm a reggelit, isteni finom volt. Amit tudtam, elpakoltam, rendet csináltam, és köszi, hogy itt aludhattam. Várom a jelentkezésedet, meg a találkozást is.
Puszi:
Norina
Az asztalra teszi a papírt, majd még egyszer megnézi az elkészült kávát, szeretettel húzza rajta végig a kezét, végül felkapja a csomagot, és ahogy a férfi meghagyta, behúzza maga után az ajtót.
Aggódik, mert pontosan hallotta Raven hangján, hogy baj van. Az is furcsa volt, hogy nem jött a megbeszélt időben, mert tudja, hogy nem verné át, de amikor felhívta, egyértelművé vált, valami nem oké, bajban van. Az, hogy kinyomta a telefont, azzal ne tudta palástolni, hogy nincs minden rendben, ettől azért még ő is okosabb. Akkor már tudta, mennie kell, egyenesen Ravenhez, na de Bradley-t nem találta, így Rose-hoz rohant, és őt rángatta el magával, hogy jöjjön, mert szeretne a városba menni. Nem szól arról, hova tart, arról sem, hogy miért, csak ezerrel robog a bérházakhoz, hogy minél előbb Ravenhez érjen. Egy kis édességet is hoz magával, hogy legyen, de első az, hogy végre a férfi ajtaján kopoghasson be. Szegény Rose, egy szót sem szól, csak rohan, fel az emeletre, és máris csenget, kopog, csinál mindent, szinte rátapad, maximum vele együtt nyitják ki. -Ha nem nyitja ki, betöröm, jó? Előre szól, mert felkészül arra is, ez fog következni, addig is türelmetlenül vár farkasával együtt. Néha Rose-ra néz, majd elmagyarázza talán, majd elmonda, csak jussanak be végre a lakásba, addig nem megy innen sehová, amíg nem tudja, mi a helyzet a férfivel. Letáborozik az ajtóban, ő ráér, és itt fogja megvárni, míg beengedik, vagy kinyitják, vagy akármi történjék is. ~Raven, nyisd ki, ha itthon vagy engedj beeeeeeeee. Persze ha a férfi pajzsa fent van, akkor sokat ér vele, de sebaj, maximum elbeszélgetett magával. Ismét Rose-ra néz, ketten már tutira betörnek egy ajtót, de az nem tűnik olyan erősnek, hogy ez gondot okozzon.
Épp a hotelben ténferegtem, mert néha olyat is kell... na jó nem, az Upperbe mentem volna be, amikor Norina jelent meg a színen és némileg zaklatottan vázolta, hogy azonnal a városba kell mennie. Vártam, hogy megtudom miért is, de erre nem került sor, mert csak elkapott és mire észbe kaptam, már ki is léptünk az épület bejárati ajtaján. Láttam Norinán, hogy valami komoly dologról lehet szó, különben nem akarna lélekszakadva rohanni valahová és nem ilyen állapotban, ezért engedtem neki, mert attól tartottam, ha nem megyek vele, akkor képes lenne egyedül is nekivágni, ami valljuk be nem lenne túl okos dolog. Hegyiek grasszálnak a városban és már csak az kellene, hogy Norit elkapják. Nem, mintha én olyan nagy falat lennék bármelyik farkasnak is, de legalább felnőtt vagyok, hát reméltem, hogy tudok rá vigyázni. A városnak olyan részén járunk, amit még nem ismerek, erre még korábban nem jártam. Nori azonban remekül eltájékozódik, úgy tűnik pontosan tudja, hogy hová tart, én pedig nem teszek még egy felesleges kísérletet arra, hogy kihúzzam belőle, mégis hová tartunk. Előbb-utóbb úgyis ki fog derülni. Gondolom. Már egy épület lépcsőin kajtatunk felfelé, majd Nori az egyik ajtóra tapad. Elkerekedett szemekkel nézem a lányt egy ideig és a szavai még nagyobb meglepetést okoznak. - Nori, kihez jöttünk? Talán nem kellene rátörni az ajtót valakire... És ha nincs is itthon?! - lejjebb engedtem a pajzsom, mert az az érzésem, hogy nem egy szimpla ember ajtajában ácsorgunk. Próbálok bármit megérezni és ha a másik pajzsa nincs teljesen fent, akkor fel is tűnik az ismerős farkas. - Eljöttem veled ide egyetlen szó nélkül, szóval most már áruld el, hogy miért loholtunk ide ilyen sebtében?! - a hangomban kérés van, semmi utasítás. Nem én vagyok az a farkas, aki bárkinek megmondaná, hogy mit tegyen. Még akkor sem, ha történetesen a másik egy kölyök farkas.
Farkasom dühös morgása riasztott fel, és az a nem kevés fájdalom, ami a testembe mart. Az álmok véresen kavarogtak még az elmémben, és olyan fáradtnak éreztem magam, hogy azt hittem, rögtön visszazuhanok a helyemre. Hol is... Miért vagyok vizes? A kádban feküdtem, a víz már teljesen kihűlt, mocsok, és vér keveredett benne. Fölakartam emelni a kezem, de újabb fájdalom hasított belém, s ekkor vettem észre a totális sebeket a bal kezemen. Mintha valaki keresztre feszített volna, csak az ujjaimon. A csuklóimon a bőr, mintha megégették volna. A vállam is sajgott, és kezdett derengeni, mi is történt. Illetve, foszlányokban... Nem tudtam még eldönteni, most még ébren vagyok-e, vagy álmodok. Sajgott a fejem, és próbáltam felülni. Mire nagy nehezen sikerült, kezdett az a fura, csattogós, dörömbölős hang is a tudatomig eljutni, ami eddig folyamatosan hangzott kintről. A csengőt kikötöttem anno, szóval ez csak az ajtó lehet. Pajzsomat fenn tartottam, legalábbis nem igazán éreztem, ki lehet az. Talán ösztönös védelemből tettem, vagy csak farkasom dühét igyekeztem elrejteni, pontosan nem tudom. Arra sem emlékszem, hogy jutottam haza! Mennyi az idő? Nagy nehezen kikecmeregtem a kádból. Nehezebb volt, mint hittem, annak a fura szernek, amit beadtak nekem, elmúlt a hatása. Jobban éreztem a mozdulataimat, mint azt kellett volna. A pofám is be volt dagadva, a vállam is fájt, az ágyékomon a seb pedig nem igazán akart beforrni. Sebtében bekötöttem magamon a sebet, már ahogy sikerült, majd felvettem egy kényelmesebb farmer nadrágot. A kezemet, majd akkor, ha megtudtam, mi a zaj forrása. Kiléptem a fürdőből, majd óvatosan a bejárati ajtóhoz léptem. Farkasom morgott, de a pajzs elzárt minket, ahogy a külvilágot is tőlünk. Nem volt kedvem újabb sebeket szerezni, de ha megint verekedés lesz, akkor legyen! Leengedtem a pajzsom, Nori mentális üzenete pedig úgy süvöltött át az agyamon, hogy azt hittem, ott szakad szét a koponyám. Farkasom az előbb még felborzolt szőrrel, dühtől eltorzultan morgott, de amint megérezte a kölyköt, higgadtságot erőltetett magára. És volt itt még valaki... Rose? A döbbenettől egy pillanatig nem tudtam mozdulni, mégis mi a francot keresnek ezek itt? Ezt nem hiszem el... Újabb dörömbölés hullám rázta meg az ajtót, és valami olyasmi, hogy... betörik az ajtót? Kis híján felnevettem, de mivel a fájdalom gyorsabb volt, csak egy torz grimasz sikeredett, és amilyen gyorsan csak lehetett, kinyitottam az ajtót. Ami ezek után történt, azt hiszem, megér egy misét... Nori tényleg eltökélten beakart jutni a lakásomba, s a mozdulat, mellyel igyekezett semlegesíteni az ajtót, az én hastájékom berúgására sikeredett, ami azt eredményezte, hogy a meglepetéstől, és a fájdalomtól görcsbe rándultam, és mint egy szerencsétlen, akinek húgyhólyag problémái vannak, előre görnyedve igyekeztem nem összeesni, és a kilincset úgy markoltam, hogy azt hittem, letörik. - Ó, hogy Loki tréfáljon meg... azt a kurva... - a hangom rekedten hangzott, de valahogy észbe kapva, igyekeztem kiegyenesedni, majd rájuk emeltem szemeimet, az öreg bolhás meg, mit sem törődve velem, olyan természetesen fogadta és köszöntötte a többieket, hogy megint nevethetnékem támadt, de sajnos csak újabb torz grimasz sikeredett a pofámra. - Ha ez lett volna az ajándék, ezt máskor is ráértetek volna átadni... - szorongattam a hasam, valami azt súgta, felszakadt a seb, de érezhették, hogy örülök a látogatásuknak, s igyekeztem arrébb állni az ajtóból, hogy betudjanak jönni. Igaz, nem ilyen belépőre számítottam, de van ilyen. Az Istenek így büntetnek... - Amúgy üdv!
Az ajtóra tapad, és örül annak, hogy Rose eljött vele anélkül, hogy bármit is említett volna, igaz, megtette volna egyedül is. Nem mondott semmit, tényleg nem, de rohant, mert tudta, hogy baj van, nagyon nagy baj. Érezte, nem is kellett konkrétum hozzá, biztos legyen benne. Rose kérdésére nagyot sóhajt, végül is nem titkolózhat végig, ideje, hogy kibökje. -Itthon van, biztos, hogy itthon van. Olyasvalakihez, aki bajban van és segítségre szorul. Raven azt mondta a telefonba, hogy hazajön, tehát akkor nem lehet máshol, no meg miért mondta volna ezt, ha nem is ide jött? Tudja, hogy itt van, de nem nyit ajtót, tehát akkor komolyabb a baj, mint hitte elsőre. -Azért, mert... mert ez a valaki fontos nekem, és bajba került, tudod? Azt mondta, hazajön, vagyis itt kell lennie, és azért szeretnék bejutni, hogy lássam, jól van. Érzi, hogy Raven bent van, farkasa aggódva szűköl az ajtóban, ő pedig azon van, hogy betörje az ajtót, hiszen az üzenetére sem érkezik válasz, most pedig nem ér rá azzal foglalkozni, hogy azért, mert a pajzsa fent van a druidának, vagy azért, mert más oka van. Nem vár tovább, egyszerűen berúgja az ajtót... azaz a mozdulat megvan, de a lába nem az ajtót éri el, hanem már Raven hasát, azaz egyenesen beleszáll. -Juuuj, bocsi. Jól vagy? Azaz... voltál, tudom én, de nem így akartam. Hát ez ciki, ez tényleg az. Annyira jót akart, hogy tessék, még segített is plusz sérülést szerezni Ravennek. Biztos örül neki. -Nem ez volt, sütit hoztam, csak... aggódtam miattad. Szia! Farkasa már vígan ugrál a nagynál, és ha Raven beengedi őket, akkor beljebb lép, de közben végignézi a férfit... hát nem fest túl jól.
Az itt lakó - már ha egyáltalán itthon volt - fent tartotta a pajzsát, vagyis pontosabban erre tudtam tippelni, mivel nem éreztem felőle semmit. Vagy pedig tényleg valahol máshol van. Nori felé fordulok és kérdezek, mert most már tényleg nagyon szeretném tudni, hogy kihez is jöttünk. - Neve is van az illetőnek? És honnan veszed, hogy bajban van? - tettem fel szinte automatikusan a kérdéseket és az ajtót figyeltem. Mi van, ha igaza van a kölyöknek és esetleg odabent valaki olyan rosszul van, hogy képtelen arra, hogy bármit is reagáljon. Most már én is aggódni kezdek, noha egyelőre azt sem tudom, hogy kinek a lakásánál dekkolunk éppen. - Lehet, hogy még nem ért haza. Nem tudom, hogy jó ötlet-e összetörni az ajtaját... - annak nem hiszem, hogy örülne, főleg ha még egyéb rossz dolog is közrejátszik. Persze ezt sem tudtam, hiszen még mindig csak lövöldöztem gondolatban, kinél vagyunk, mi baja lehet és Nori egyáltalán honnan tudja, hogy történt bármi is. Egy felnőtt farkas, csaknem egy kölyköt riadóztat, ha baja esik?! Elvégre mit tudna tenni Nori? Nem, nem becsültem, vagy néztem le a nőstényt, de tény, hogy egyedül még csak nem is közlekedhet a Hotelen kívül, és szerintem alig lehet több 16 évesnél. Ha valaki bajba kerül csaknem egy kamaszt riadóztat?! És miközben ezen gondolatok cikáznak a fejemben, egyszer csak ismerős energiákat érzek meg. - Raven...? - rebegem a nevét halkan és döbbenten. Ismerem a hímet és nagyon is kedvelem, és most már határozottan nagyon aggódom és remélem, hogy Norinak nincs igaza és ő jól van. - Várj! - és ezzel a mondatta elkések, hiszen a lány pont betalálja a hímet, aki valóban nem fest túl jól. Ó, te jó ég... Egyetlen pillanatig néztem csak az összegörnyedő hímet, és szavait teljesen figyelmen kívül hagytam, akárcsak Noriét. Egyetlen pillanat töredéke alatt léptem oda Ravenhez, egyik kezemet a hátára tettem puhán, a másikkal a hasa felé nyúltam, hacsak nem lökött el magától. - Te vérzel. - szólaltam meg köszönés helyett aggódva, mert az orromat elkezdte betölteni a vére szaga. Szerintem felszakadhatott egy sebe. Aggódok érte, nagyon is és ezt nem titkolom előtte, nem csak a pajzsom résén áradt ez az érzésem, hanem egyszerűen rám volt írva. - Le kellene ülnöd, segítek! - nem kérdés volt, hogy szabad-e és reméltem, hogy nem most akar nagy és erős hímet játszani, aki félkézzel kezeli azt is, ha épp kilapítja egy úthenger. Ha hagyja, hogy segíthessek neki, ettől még nem lesz kevésbé férfias, akkor egy ülőalkalmatosság felé grasszáltam vele, de ha nem hagyta, akkor szépen ott tiperegtem a sarkában. - Hadd nézzem meg. Kérlek! - ha vérzik, akkor lehet össze kellene varrni, vagy legalább bekötözni vagy... amíg nem látom a sebet, addig nem tudom mit kell vele tenni.
A vér kicsordult a sebemből, aminek rohadtul nem tudtam örülni. Farkasom felborzolta a szőrét, érezve a fájdalmat, de inkább az érkezőkre koncentrált, én pedig hálás voltam neki ezért. Az ujjam rései közt halvány csíkban csordult ki a vörös nedű, le a padlóra. Rose érintését azonban ösztönösen elkerültem, nem azért, mert nem esett volna jól, nem azért, mert erősnek akartam mutatni magam, csupán az évek alatt belém ivódott az, hogy egyedül birkózzak meg a problémákkal. Ez a magányosság egyik tulajdonsága. Mikor beljebb léptek, belöktem az ajtót, ami nagyot csattanva került vissza a helyére. Nem voltam dühös, csak a lendület irányított, s mielőtt még nagy segítségükben valóban támogatni kezdtek volna, kikerülve őket elindultam a nappaliba. Még csak most vettem észre, hogy a mocskos, véres ruháim ott hevernek a padlón, és vércseppek borították a padlót, s a szőnyeget. Francba is... A hullámaim nem tükröztek haragot, csupán zavarodottságot, s feltűnhetett nekik az is, hogy szavaikra nem éppen reagálok, legalábbis csöndbe burkolóztam egyenlőre. A sebet még mindig fogva, az egyik polchoz léptem, majd a tetejéről egy fém dobozt kotortam elő, amit aztán a kanapéra dobtam, majd a fürdőbe lépve kihoztam onnét a kötszert, s az elsősegély dobozt. Mindez nem volt túl gyors tempójú dolog, tekintve az állapotomra, s ha segíteni is akartak, intettem, hogy ne. Nem erőszakosan utasítottam vissza, de határozottan villant rájuk a szemem. Mikor végre a kötszeres dobozzal visszatértem a nappaliba, leültem a kanapéra, majd a véres kötszert letéptem a hasamról. A rúgás nem tett túl jót neki, a vérzés erősebb lett. Farkasom mordult bennem. Eléggé ingerült volt, de a két nőstény jelenléte nyugtatta. Lefeküdt, figyelt, s ha a kölyök a közelében van, megcsípi a fülét játékosan, szemeivel a másikat is figyeli. A dobozból kivettem egy tűt, s közben mentálisan beszéltem mindkettőjükhöz, képességemmel ez nem volt nehéz, Rose pajzsán a résen keresztül pedig könnyen tudtam neki is üzenni. ~ Nem vártam látogatókat mára. Nyugi, nem olyan vészes, mint amilyennek látszik. ~ ha Rose közelebb lép, láthatta a sebet, s azt is, hogy nem állítok teljes igazságot, de nem különösebben mutattam érdeklődést a téma iránt. ~ Köszönöm a sütit Nori! És nyugi, nincs semmi baj! ~ próbáltam mosolyogni, de a pofám be volt tagadva, és ez a malőr nem különösebben sikerült. ~ A cél szentesíti az eszközt. Te sütötted a sütit? - úgy beszélgettem velük, mintha teljesen normális helyzetben lennénk. Megnéztem a tűt, nem akartam tompával elkezdeni itt bohóckodni, de a megszúrás után, az ujjamból kiserkenő apró vér elég bizonyíték volt arra, hogy megfelelő lesz. ~ Ha kértek bármit, van a hűtőben, kaja, pia... még mézsör is akad. - kacsintottam Nori felé, tudtam, hogy a múltkor megkedveltettem vele az italt. A fejem enyhén fájt, a mentális beszédtől pedig még inkább sajgott, de legalább ettől kijózanodok, s kitisztul az elmém. ~ Ne haragudj Nori, hogy lemondtam a vadászatot. Nem akartam csalódást okozni. - lelkiismeret furdalásom volt még mindig, amiért le kellett mondanom. A tűbe próbáltam a kötszeres dobozban talált furcsa szagú fonalat beleerőltetni. ~ Rose, kérlek... a kötszeres dobozban van egy kis fehér tubus. Azt kérlek vedd ki! - igazából meg voltam lepve az ő érkezésén, nem tudtam, hogy Nori ismeri, de mindketten egy Falkába tartoznak, szóval nincs min végül is meglepődnöm. Hullámaim egyre nyugodtabbá váltak, ahogy megéreztem az övükét, csupán a jelenlétüktől lehiggadtam. És ez jól esett. Mostanában nem sokszor éreztem ezt.
-Persze, van, de hidd el, tudom, hogy bajban van. Itthon kell, hogy legyen, ez nem kérdés. Még mindig nem böki a férfi nevét, sem azt, honnan veszi, gáz van, és azt sem, honnan tudja, hogy márpedig Raven idehaza van. A betörést ő sem gondolta komolyan, de ha ennyi ideig nem nyitnak ajtót, akkor muszáj. Rose pedig kimondja a nevet, tehát most már tudja, hová rohant ennyire, mi volt ilyen sietős, és ezek szerint ismeri is. A figyelmeztetéssel viszont a lány elkésik, ő pedig olyan gyönyörűen talpalja hasba Ravent, hogy ha ezt most kérték volna sem tudta volna így kivitelezni. Tényleg nem így akarta, de honnan tudhatta volna, hogy Raven akkor nyitja ki pont az ajtót? Még nem olyan ügyes, hogy a levegőben manőverezzen, ez van. Látja, hogy a férfi vérzik, tehát sikerült egy sebet eltalálnia, és ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, hogy a druida szarul fest, most már mindenképpen az. Inkább nem áll neki segíteni, mindenki jobban jár, Rose már amúgy is ott van, de amikor meghallja, hogy nem olyan vészes, csak megcsóválja a fejét. A fenét nem vészes, hiszen látja, főleg amikor leveszi a pólóját is. ~Szívesen, igen, én. Addig tálalok. Jobb, ha nem zavar, és ha már felkínálták a lehetőséget, akkor megrohamozza a konyhát, addig sem kérdezősködik... annyit. Kipakolja a sütit egy tálra, és italokat is bekészít, hogy azzal térjen vissza a nappaliba. A véres ruhák láttán csak Ravenre mered. ~Ugye nem árulod el, ki tette ezt? A nyakát merné rá tenni, ezért a kérdés inkább költői, így csak felsóhajt. Farkasa azért próbálja jobb kedvre deríteni a nagyot, neki csóvál és őt nyúzza, hogy elterelje a figyelmét. Elnézést kérni a lemondás miatt? Ezek után? Az is csoda, hogy a férfi él. ~Nincs miért. De ha megtudom, ki tette, akkor... akkor... mindegy. Egy szót sem szól, csak beáll a szobrok elé, és szinte észrevétlenül veszi el a képet, azt, ami Raven falkáját, a családját ábrázolja, hogy elrejtse. Ő tette ki, nem véletlenül, na de most úgy érzi, nincs itt az ideje annak, hogy az szóba kerülhessen. Erre pedig tökéletes az idő, amikor Rose a tubust szedi ki. Leül a földre, úgy várja meg, míg végeznek, de tényleg szeretné tudni, mi történt, és nem várja szóban, egyáltalán nem. Van, amiről igen, csak ő tud, Rose nem, és azokat a témákat most nem is szeretné felhozni. -Rose, most már tudod, kiért aggódtam.
Úgy tűnik Noritól nem tudom meg, hogy kihez is jöttünk, de gondolom idővel erre is sor kerül, hiszen vagy itthon van és ajtót nyit, vagy azt hiszem a kölyök töri rá az ajtót. Ha meg nincs itthon mégsem, akkor... akkor nem tudom meg, hogy kinél is vagyunk. És abszolút feltételezem, hogy Nori képes lenne rátörni az illetőre az ajtaját... Végül aztán csak kinyílik az az ajtó és kiderül, hogy ki is a lakás lakója. Nori pedig... Nori. A padlót vércseppek borítják, annak a szaga betölti az orromat, és nem marad számomra észrevétlen a véres ruhakupac sem. Megkímélem attól Ravent, hogy faggatni kezdjem. Nem az én dolgom, hogy hol és mit csinált, csupán az érdekel, hogy most jól legyen. Nem engedte, hogy segítsek neki és ilyenkor abszolút az jut eszembe, hogy a férfiak gyakran olyanok, mint az ovisok. Már csak azért sem hagyják, hogy segítsenek nekik, mert attól túl gyengének tűnnének. Ó anyám borogass! Figyelem, ahogy egyedül végigcammog a lakáson, láthatóan fájdalommal téve azt, de nem szólok semmit. Az az érzésem, hogy Raven egyszerre képes mindkettőnknek gondolati úton üzenni. Nem ismerem a vérvonalát túl jól. - Bocs Raven, de ezt valahogy nem hiszem el. - pont olyan rossznak tűnt a seb, mint amilyennek látszott. Én nem gondolatban válaszoltam. - Biztos nem engeded, hogy ellássam a sebet? - oké, ha nem hagyta, hát nem hagyta. Közben figyeltem Norit, aki úgy tűnt elég otthonosan mozog a hím lakásában, ahogy kipakolta a sütit. - Te tudsz sütni? - nem illett ide a kérdés, de Raven kérdését érzékeltem, viszont Nori válaszát nem, ha csak a hím felé közvetítette azt. Ráadásul épp mostanában kezdtem el én is érdeklődni a konyhaművészet iránt. Magyarán nem tudok se főzni, se sütni, de Jesse unszolására elkezdtem tanulni. Minden elismerésem Norié, hogy ilyen ügyes. Észreveszem, ahogy egy képet vesz el a lány, habár igyekszik feltűnés nélkül tenni. Nem hozom szóba, nincs rá okom. Ami nem rám tartozik, az nem rám tartozik és kész. Felderítőként sem úgy dolgozom, hogy mindenbe beleütöm az orrom, hiszen akkor nem lenne élő lélek a közelemben, aki hajlandó lenne megbízni bennem, vagy kinyílni felém. Pedig fontos infókat enélkül biztosan nem tudtam volna szerezni. De most mondjuk nem ezért vagyok itt, szóval nem számít, hogy mit, hogyan szoktam, amikor a falkának és az alfámnak dolgozom. - Oké. - feleltem Ravennek és kivettem, amit kért, majd egy pillantást még Norira vetettem, aztán Ravenre figyeltem a továbbiakban. - Tessék. - adtam át neki a tubust. - Kifejezetten szépen tudok stoppolni. - tettem még egy utolsó kísérletet, de tovább tényleg nem erőszakoskodtam. Ha magának akarta csinálni, akkor ez van és kész. - Nori, lenne kedved valamikor gyakorolni velem... sütni? Én nem tudok, de szeretnék megtanulni. - vetem közbe. Nem tartozott ide, de ez most mindegy is. Ha Raven hajlandó elmesélni, hogy mi történt vele, természetesen érdekelt és szerettem volna hallani. De ha nem, akkor nem fogom erőltetni a dolgot, tiszteletben tartom, hogy ez rám nem tartozik.
Nem igazán tudtam mit hozzáfűzni ahhoz, hogy most jó állapotúnak minősülök-e vagy sem. Francba is, hogy így kell látniuk. Azt tudtam, mire föl kaptam ezt. És tudtam, hogy ez járt. Elviseltem, el kell viselni, és kész. Hogy ki okozta, azt már nem tudtam, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel. De akkor is, sose szerettem, hogy sajnálattal néznek rám, ezt sose bírtam elviselni. Nem büszkeségből, csupán a jellemem ilyen volt. ~ Ügyes vagy Nori, a múltkori is nagyon ízlett. Köszönöm! - üzentem neki, de mindketten hallhatták. Mikor a lány kiment a konyhába, utána pillantottam, majd visszanéztem Rosera. ~ Örülök, hogy itt vagytok. - üzentem neki. A hullámaim már nem kavarogtak, de egyenlőre még nem engedtem a sebhez. Mikor Nori visszatért, folytattam tovább a befűzést, de a mentális kérdésére megállt a kezem a levegőben. Rá pillantottam, farkasom dühösen felmordult, a szőre felborzolódott, s az emlékképek úgy tolultak az elmémbe, az érzések, a fájdalom, hogy azt hittem, újabb sebem szakadt fel. A hullámaim újból felkavarodtak, s kellett egy kis idő, míg megint lehiggadtam. Megráztam a fejem, s végre sikerült a tűbe belefűznöm a fonalat. Ám a mondata, mely elhangzott, meglepett. ~ Nem tudom Nori... Nem tudom ki volt. - feleltem végül, s tudhatta nem hazudok. ~ Örülnék, ha nem erre koncentrálnál. Nincs baj, jól vagyok! Amit kaptam, megérdemeltem. - ezeket csak Nori hallhatta. A kölyök fellépése meglepett, és nem akartam, hogy ostobaságot cselekedjen. Ha bármi olyanba keveredne, amibe nem kellene, csak azért, mert ő így látja jól, én... beleőrülnék, ha miattam kerülne bajba. Elfordítottam a tekintetem, s Rose kérdése ekkor hangzott el. Nem láttam, mit csinál ezután Nori. ~ Nagyon finoman süt - ismét mindketten hallhatták szavaim. ~ A múltkori isteni volt! - hullámaimat igyekeztem lecsitítani, farkasom pedig a kölyök oldalához simította fejét, mintha próbálta volna indulatait ő is elnyomni. Nem voltunk jó állapotban, nagyon nem jó, mikor ennyire ingatagak a hullámaink. Én legalábbis gyűlöltem ezt az állapotot. Mikor Rose átadta a tubust, letettem a tűt, majd lecsavarva a tubus tetejét egy finom illatú, kenőcs jött ki belőle, s abból körbekentem a sebet. Rose szavai ekkor értek el hozzám, szemeimet rá emeltem, majd sóhajtva felé emeltem a tűt. ~ Köszönöm! Tessék, én nem igazán tudok stoppolni. - hátra dőltem a kanapén, hogy könnyebben a sebhez férjen, de elfeküdni nem nagyon akartam. Norira emeltem tekintetem, szavaitól összefacsarodott a szívem. Nem lenne szabad, hogy ennyire ragaszkodjon, ez veszélybe sodorja. Francba is, ez... Hátra döntöttem a fejem, halkan, egyenletesen lélegeztem, s ahogy a tűt Rose a bőrömbe szúrta, a seb körül jobban fájni kezdett, de nem nyikkantam meg, figyeltem, ahogy igyekszik összefércelni. Norira pillantottam, majd egy idő után kezemmel intettem, hogy üljön mellém a kanapéra. Fejére tettem a kezem, és kicsit összeborzoltam a haját. - Nincs baj, nem kell aggódni. Tudod, öreg farkas, nem vén farkas. Rosszabbul is festettünk már. - mondtam rekedten, de nyugodt voltam, hullámaim a szokásos módon cirógatta a farkasokat, melyeket mindig is érezhettek a közelemben. - Köszönöm, hogy eljöttetek hozzám. Megleptetek, de jól esik. - mondtam kedvesen - És örülök, hogy nem rúgtátok be az ajtót a... Au! - összerándult a hasam, ahogy a tű jobban belemélyedt a húsba, de Rose ügyesen tette a dolgát, én pedig csak azért is elmosolyodtam, még akkor is, ha így bedagadt pofával ez eléggé szarul sikerült.
~Nincs mit, örülök neki. Még egy mosoly is megjelenik az arcán annak ellenére, hogy aggódik, mert igenis aggódik Ravenért. A sérülései komolyak, és már most biztosra veszi, ezt nem egyvalaki követte el ellene. Aztán ki tudja? Lehet, egy jóval idősebb farkas volt, de ez akkor is túlzás. A kérdése olaj a tűzre, nem akart ezzel rosszat, csak érdeklődött. A konyhából jön vissza, amikor Rose kérdezi. -Ó, dehogy, pogácsát tudok, azt még anyutól tanultam, de itt ki is fújt. A férfi farkasa is morog, az övé ennek ellenére pofán nyalja, mert hát na. Mellette tessék vidámnak lenni, bár érzi, hogy a másik rossz kedvű, így végül lefekszik mellé és nem cseszteti túlzottan. Hogy Raven nem tudja, ki támadta meg... az durva, tehát számára idegen volt, és amikor azt mondja, megérdemelte... na akkor kiakad és felkapja a fejét. ~Mert? Olyan nincs. Tudod, miért kaptad? Miért? Miért bántottak? Az is egy támpont lehet, mert az ok alapján lehet következtetni a támadóra. Talán. Ahogy a férfin végignéz, hát kapott rendesen, és mindenfélét, ami fura, hiszen erős, ezt tudja. A képet pedig elteszi, mikor megfordul, látja, Rose őt nézi, mégsem szól egy szót sem. Azt nem mutatja meg, maximum ha Raven akarja, de nem, az egy egészen más tészta. Ő tette oda, hogy a férfi végre elfogadja, nem véletlenül most bukkant fel, na de ezt nem kell mindenkinek tudnia. -Aha, de ha felgyullad a konyha, akkor bibi lesz. A pogira megtanítalak, azt az egyet tudom. Azon kívül meg nem megy a konyha közelébe. Na jó, a kókuszgolyókat is tudja, azt hozott a múltkor Ravennek, de azt meg nem kell sütni. Figyeli, ahogy Rose stoppolni kezdi a férfi hasát, és amikor int neki, mellételepszik. -Én azért nem így látom, Raven, de ha te mondod. Én egy kicsit aggódok. Öööö, azt azért nem, mert kinyitottad közben, de így meg téged találtalak el. Halvány mosollyal néz a férfire, mert amilyen elánnal nekiugrott az ajtónak... hát na. Igen, be akart jutni, mert tudta, baj van, és az nem holmi rosszullét. Belerepült a férfi hasába... sajnos bele, és most lehet varrni, mert felszakadt a sebe. Lehet, jobb lett volna, ha csupán dörömböl, és vár. -Persze, de mondom, csak pogit tudok. Az is jó? Abban szívesen segít, de többet tőle se várjon Rose, mert hát nem konyhatündér. Azt eszi, amit talál, vagy édességet, mert az is jó.
- Én is örülök. Bár annak nem, hogy nem vagy jól. - pillantottam Ravenre, mikor a gondolatokat felém küldte. Nem tudom mi történhetett vele, talán nem is fogom megtudni, de egy biztos, valaha ismertem egy rövid ideig és nagyon kedveltem, és abszolút nem örülök annak, hogy most ilyennek látom. Éreztem, hogy felkavarja őt valami, gondolom Nori kérdezhetett, vagy mondhatott valamit, de mivel a mondandóját Raven felé közvetítette, nem tudhattam, hogy miről van szó. - Ezt jó hallani. Én még mindig nem vagyok egy konyhatündér. - somolyogtam a hímre, hiszen mikor őr ismertem, akkor még szajha voltam és egyszerű ember. Nos, akkor sem épp a tűzhely foglalt le és ami azt illeti a származásom és neveltetésem okán sem kerültem soha a lábasok közelébe. [color=#FF6600- Én pogácsát sem tudok sütni. A csokis keksszel elboldogulok, de azt is csak pár napja csináltam először, szerintem a kezdők szerencséje tehet arról, hogy ehető lett.[/color] - pillantok Norira mosolyogva. A pogi is több, mint amit én tudok, szóval szerettem volna megtanulni, hogy azt, hogyan is lehet elkészíteni. - Hát, remélem, hogy nem gyújtjuk fel... - mert ellenkező esetben Castor szerintem simán keresztbe nyel le bennünket. Kétlem, hogy díjazná, ha a fejére gyújtanánk a saját otthonát... Aztán újra Ravenre pillantok, mikor megengedi, hogy összevarrjam. Elveszem a tűt, amibe már befűzte a cérnát, aztán melléülök és megnézem a sebet közelebbről is. ~ Ne haragudj, egy kicsit fájni fog. ~ most gondolatban üzentem neki, engem is varrtak már össze, nem is olyan régen éppen Jesse, miután egy ezüst tartalmú kést vágott a combomba. Nem kellemes, ha egy tűvel szurkálnak, de azért nem is elviselhetetlen. Óvatosan bántam vele, de a szúrásokon nem tudtam enyhíteni. Az ujjaim finomak és fürgén dolgoztak, hogy minél kevesebb ideig húzzam a dolgot. Szavaira rá emeltem a tekintetemet. - Pont úgy festesz, mint akiért aggódni kell. Azért ne kapasd szét magad. Ha lehet. - majd újra a varrásra koncentráltam, már csak pár öltés van hátra. - Bocsánat! - az utolsó öltésnél szisszen fel Raven, de ekkor már csak egy csomó kell és el is lehet vágni a cérnát. - Örülök, hogy itt lehetünk és ezt igazán nem kell megköszönnöd. - mosolyát viszonoztam, majd megnéztem a varrást. Nem vagyok egy orvos, de attól még egész szép lett, már amennyire szépnek lehet nevezni az ilyen öltögetést. - Nori, a pogi tökéletes lesz, és köszi, ha megtanítod nekem. - pillogtam immáron a nőstényre. - Raven, kezet moshatok valahol? - került némi vér a kezemre és bár semmi bajom a vérrel, ettől még szerettem volna lemosni magamról. Viszont a lakásban nem vagyok ismerős, fogalmam sincs merre lehet a mosdó.
Nem akartam goromba lenni a kölyökkel, egyikőjükkel sem, elvégre eljöttek hozzám, és segíteni próbáltak, ugyanakkor ehhez éreztem most legkevésbé lelkierőt, hogy meséljek. De ismertem ugyanakkor Norit. ~ Egy feladat elé állítottak. De elbuktam a feladatot. Kérlek Nori, ne feszegesd a témát, egyenlőre legyen ennyi elég. Ha úgy érzem, tudok beszélni róla, elmondom... - Hullámaimba szomorúság költözött, ahogy eszembe jutottak az események, elvégre nem is történtek még olyan régen. Biztos voltam benne, hogy ez büntetés, amiért nem tudtam megvédeni Asht. Amiért a hibámból kis híján az életével fizetett. A döntésem, kis híján egy kölyök életét követelte. Farkasom a kölyök mellett tűrtőztette magát, abbahagyta a morgást, és letette a fejét a kölyök mellé, aki pofán nyalta, válaszul farkasom az orrát a kölyök oldalához dörgölte. ~ Majd begyógyul. - legyintettem Rose szavaira. Örökké úgysem fogok így kinézni, de a vállamba szúró fájdalomra inkább abba hagytam a legyintgetést. Fura volt hallani, hogy nőstény létükre nem nagyon főztek, sütöttek, Norit még megértem, de Rose... Na mindegy, így alakult az életük, és kész. De a jövőre való tervezgetésük mosolyt csal az arcomra. Huhúúú... ~ Én kérek elsőként a süteményeitekből! - küldöm feléjük az üzenetet. Rose mentális üzenetére bólintottam. Hát igen, nem kellemes összevarrni a sebet, sajna ez van, de még mindig jobb, mintha magamnak csinálnám. Nem arról van szó, összetudom fércelni magam, de örülök, ha más foglalatoskodik vele. Nori mosolyára rákacsintottam. - Nem kell aggódni, még nem haltam meg. Másrészről megnyugtattatok, ha valóban bajban lennék, egyszerűen betudtok jutni a lakásomba. Szerintem, ha riasztót köttetnék be, az se akadályozna meg titeket. Tiszta Missin Impossible! De ígérem, máskor jobban vigyázok majd. - mondtam, hogy azért őket is megnyugtassam. A szúró fájdalom egy pillanatig tartott, de Rose ügyesen bánt a tűvel, egykettőre összevarrt. Amint végzett, kiegyenesedtem, és megköszöntem, hálás voltam. Megvizsgáltam a varratot, egészen meglepett, milyen ügyesre sikeredett. Na, talán egy darabig nem fogok szétszakadni. Rose kérdésére bólintottam, majd a fehér ajtóra mutattam, ami félig nyitva állt a zeneszoba mellett. Elvettem az egyik üdítővel teli poharat az asztalról, és belekortyoltam. Még mindig fájt a pofám, de reméltem, ez hamar elfog múlni. Norira pillantottam: - Hé, csajszi. Minden oké, rendben? Tudod, farkascsont. Beforr. De tudom miért aggódsz, és köszönöm, ez jól esik. Én is így aggódnék érted, ha veled történne hasonló. - érezhette, hogy őszintén beszélek.
Kezdőlap
Hamarosan újra találkozunk! 
//
