Ez az... Mondjad csak még, te hitvány féreg, még hallok, még látom azt a rohadék pofádat, még nem kapcsolt ki minden érzékem... Te vagy a központjában minden lépésemnek, csak a te vinnyogásodat hallom, csak a te pofádat látom és csak a te bűzödet érzem. A fájdalom, amit okoz, most ezredrangú, semmit nem érzek abból, amit kapok, fene se tudja hát mérlegelni, mennyire súlyosak a sérüléseim. Nem érdekel, hogy mi lesz egy nap múlva, vagy egy perc múlva. Kevin akkor már halott lesz. Ez az egyetlen dolog számít. És én ölöm meg, és ha nekem is halnom kell miatta, hát legyen. Úgysem hiányoznék senkinek, de legalább ez a takonypóc is megdöglik velem. ~ Az én seggem legalább kell valakinek, a tiedet csak Anyánk nyalja egyfolytában, de csak azért, mert még a szarod is tele van százdollárosokkal! ~ Engem bezzeg úgy mart be, hogy nem volt a világon semmim a testemen kívül, és nagyon sokáig nem is kellett neki Kevin. Lefogadom, hogy George parancsolta, hogy szerezze meg a bankárfiút, hogy kurvákat vehessen a pénzén. Futni kezd... Megint. Hátakurvaapádat! Amikor azt látom, hogy Masát kapja el, nos... Nem érdekel. Nem tud vele felbosszantani, egyáltalán nem érdekel, kit próbál éppen felhasználni ellenem. Halk és őrült nevetést küldök az elméjébe, és figyelem, hogyan tépik egymást Masával. ~ Ne húzd az időt Kevin. Legalább a halálod előtt ne legyél ennyire sunyi, így is-úgy is meg foglak ölni, és akkor valószínűleg én is beledöglök, de tudod mit? Szarok rá... ~ Dörrenek az elméjébe, és már ugranék is rá, nem számolva azzal, hogy ha balul sül el a mozdulat, azzal Masa fejének is annyi, de... Mielőtt megtehetném, látom, hogy valami Masa és Kevin felé suhan. Lövedékek. Gondolkozhatnék azon, hogy ez mégis mi a franc, de nem teszem. Nehogy már valaki más végezze el helyettem azt, amiért idejöttem! Felmordulok, hátrakapom a fejem, amikor érzem, hogy valami csípősen a combomba hatol. Sietnem kell... Valószínűleg Őrzők, és azért vannak itt, hogy megállítsanak. Hát persze! Kezd ám összeállni a legó... Nyílt terep, három farkas, egy kupacnyi hulla, hát, ezért senki nem fogja megveregetni a vállunkat, de talán nem is lesz vállam, mire odáig jutunk. Egyelőre nem érzek különösebben semmit, és nem törődve továbbra sem senkivel és semmivel, habzó pofával próbálom meg leteríteni Kevint, a torkát megcélozva, közben pedig a mancsaimmal kaparom és nyúzom róla a bőrt, ahol érem. Lehet, hogy a műveletben Masa is sérül, hiszen ha nem engedi el őt Kevin, akkor igen szépen egymásba fogunk gabalyodni, szóval.... Sok sikert kívánok az Őrzőknek hozzánk. ~ Tegyél egy szívességet, és dögölj meg, MOST! ~ Próbálom még eljuttatni neki az üzenetet, ám nem tudom, hogy egyáltalán eljutunk-e idáig, vagy kapunk e még abból a cuki kis darts-izéből, ami eddig a combomból meredt előre.
~ Igen, az enyémet ő illeti a mesés nyelvével, mert én képes vagyok száz dollárosokat szarni ~ Nekem legalább egyértelműen van hasznom, ha létszámépítésre kerülne a sor úgymond, fix, hogy megúsznám, Jamie... nos őt seggbe basznák, aztán megölnék, vagy egyszerre csinálnák a kettőt, ez a hülye meg élvezné is, mert végre vele foglalkoznak. Oda ne rohanjak, évtizedei voltak, hogy elérjen valamit, s lám, nem ment neki, így én ilyen fiatalon is előrébb vagyok nála. Szar ügy. A nyomi szukája szabadulna, de olyan szerencsétlenül vergődik, hogy épphogy meg-megpofoz, ez pedig kevés, nem is kívánom, de azért az alsó fertájam a megfelelő helyre nyomom, és kicsit mozgatom, mintha már dugnám, ezzel próbálva hergelni Jamie-t. ~ Hát hoooogyne, te pont az vagy, aki szar bele mindenbe, igen-igen ~ mondtam kenetteljes hangon, annyi gúnnyal átitatva, hogy szinte csöpögött tőle minden szó. Jamie-ke éppen támadna, a nagy domináns tesztoszteronbomba, hogy oda ne rohanjak, amikor lövedékek fúródnak az én tökéletes bundába! Ki az a pofátlan, aki meg meri zavarni a bulit? Őrzők! Hogyan tudnak ilyen szarul időzíteni, de komolyan? És akkor Jamie se fogja ám fel, hogy vége a mókának, neeem, ő ugyanúgy nekem ugrik, hát én meg nem eresztem a kis nőstényt, szóval szépen egymásba kuszálódunk mi hárman, egyszer fekete bundából tépek szőrt, bússal együtt ha tudok, másszor fehérből, mindenesetre a kis szuka jobban megszívja, mert tulajdonképpen rajta verekedünk, egészen addig, amíg a nyugtató lövedékek egy lórúgásnyi lendületet véve el nem kezdik kifejteni a hatásukat. Kezdem érezni, hogy elnehezül a fejem, hogy a mozdulataim lassabbak, nehézkesebbek, kóvályog a világ a picsába is, pedig egy kortyot nem ittam! Megrázom a fejem, de nem segít, csak abban bízok, hogy legalább félholtra sikerült szedálni a nőstényt is, hadd legyen utána lelkiismeret-furdalása a kedves bátyámnak, és húzza össze magát bocsánatért szűkölve, a talpnyalás, pitizés úgyis annyira jól áll neki. ~ Kis buzi... remélem Anya... kicsinál! ~ Aztán K.O...
Azt hinnénk, hogy legalább táplálkozás közben békén hagyják a farkast, de neeeem. Még ezt sem lehet békességben kiélvezni. Mégis mikor van ilyesmire lehetőség? És még ezt a pillanatot is csak elrontja két verekedő, ostoba hím. A kölyök morgása csak még hangosabbá, agresszívabbá válik ahogy csak még jobban szorítja a hím és mikor már a túl közel is érzi magához, főleg a hátsó fertályon. Nem foglalkozik a másik ismerős hímmel. Jelenleg csakis az a célja, hogy levakarja magáról ~Te aztán tényleg egy bátor, erős pióca vagy! A gyengébbeket valóban sokkal nehezebb a földre kényszeríteni!~ Nem adja meg olyan könnyen magát. Lehet, hogy semmit sem érnek a próbálkozásai, de küzd és nem adja fel a dolgot, mind addig, míg Jamie rá nem ugrik a tesójára. Mivel továbbra sem engedik el, így neki is kijár jó sok pofon, harapás. A morgása elhalkul és nyüszítésbe kezd helyette. Minden egyes harapásnál, csak hangosabban nyüszít fel. Próbál minél jobban a földhöz lapulni, hogy kevesebb támadás érhesse, de nem sokat segít ez most rajta. A harapások okozta fájdalmak mellett már nem is érzi meg annyira a bőrébe fúródó tűt, csak a testén lassan eluralkodó fáradságot. A szemével nagyokat kezd el pislogni. Próbál küzdeni a szer hatása ellen, nem akar most elkábulni, de végül teljesen megadja magát. Az izmai elernyednek, szíve lelassul és végül minden elsötétedik körülötte. Teljesen elterül a földön és már nem foglalkozik semmivel. A szer hatásának köszönhetően a visszaalakulási folyamat is elkezdődik. Pár perc és a fehér bundás helyén már csak egy mezítelen, több sebből vérző japán lány fekszik.
Roppant bosszantónak találtam a kialakult helyzetet, márpedig én nem szoktam ennyire bosszús lenni. Általában vidám vagyok és pozitívan állok a dolgokhoz, magukhoz az emberekhez is, de amikor itt fekszik több vérben úszó holttest is a sétányon szerteszét, akkor valahogy nem az jut eszembe, hogy bájologjak mindenkivel. Nem tartom magam egyáltalán vérengző típusnak, ám most legszívesebben mindegyik farkast fognám és kihúznám az összes fogukat, a karmukkal együtt. Aztán nézhetnének, én pedig egy csepp elégedettséget sem éreznék sajnos emiatt. Még szerencse, hogy ilyen gyorsan ideértünk, különben kitudja, hogy mennyi áldozatot szednének ezek az engedetlen kölykök. Mert úgy sejtettem, hogy azok lehetnek, több száz éves egyedek nem lennének olyan ostobák, hogy egymásnak ugorjanak itt a nyílt színen. Istenem, hogy ebből mi lesz még… Miközben továbbra is célra tartottam, azon fohászkodtam magamban, hogy legyen elég lövedék, és hassanak is, valamint a mágusaink a lehető leghamarabb érjenek ide. Mondjuk, most! Sajnos ez ugyan még nem következett be, de lassacskán láttam, hogy a következő két találatom is célba talált és az egyik bundás megrogyott kicsit, majd nem mozdult többet. Remek, egyel kevesebb tennivaló maradt tehát! Valószínűleg a fehér kis kölyöknél azért is hathatott hamarabb a véletlen eltévedt találatom, mert elég sok sérülést sikerült szereznie. Őszintén szólva, most nagyon nem értem rá sajnálni, csak annak örültem, hogy ezzel kicsit megkönnyítette a dolgunkat. És nem, még mindig nem tartottam magam kegyetlennek, mert egyáltalán nem volt rám jellemző. Egészen egyszerűen inkább az emberek életét tartottam igazi veszteségnek, nem ezt a csürhét, ami bevetődött ide. Mire a két általam becélzott mozdulatlanná vált a földön, a harmadik még mindig éber volt valamennyire. Úgy döntöttem hát, hogy biztonság kedvéért még rá is leadok egy lövést, ha esetleg Kyleé közül nem találta volna el mind. A három hatalmas farkas ott feküdt egy csomóban alig egy perccel később, és nekünk csak annyi dolgunk volt, hogy lehetőleg minél hamarabb eltüntessük őket, mielőtt elkezdődne a visszaváltozásuk. Így is eleget láttak már az itt ténfergő halandók, pluszba ez már igazán nem hiányzott hozzá. Pár pillanatig azért még célra tartottam a kábító fegyvert, de végül úgy döntöttem, hogy ezek már nem fognak mozdulni. Mivel nem igazán fért be a rendes fegyverem helyére, így belöktem a hátsó ülésre, és körülnéztem. Már közeledtek viharos gyorsasággal az autók, amiből arra következtettem, hogy a mágusaink végre elérhető közelségbe kerültek. - Kérem, senki ne mozduljon! Bishop hadnagy vagyok, a kollégáink mindjárt felveszik a vallomásaikat, az állatokat pedig elszállítjuk. A veszély elmúlt, mindenki nyugodjon meg! – fennhangon beszéltem a már megszokott módon, ahogyan ilyen helyzetekben szoktam. A jelvényemet feltartottam, hogy mindenki láthassa, azok a bizonyos kollégák pedig vallomások helyett emlékeket fognak most törölni, hála a jó égnek. Kettőt közülük megkértem, hogy segítsenek még lehetőleg az előtt bepakolni a csomagtartóba az ernyedt testeket, hogy azok teljesen visszaalakulnának. Bár már azt sem bántam volna igazából, mert akkor legalább jobban beférnek majd. Ezek a böhöm nagy vadállatok már bajosabban zsúfolódnának oda. Mivel nem voltam harcos, hogy akkora erővel rendelkezzek, így csak valaki segítségével tudtam bepakolni őket, de legalább sikerült. Az alatt a pár perc alatt tényleg visszaalakultak meztelenné, mire én rájuk terítettem egy pokrócot, amit a csomagtartóban találtam. Bizonyára nem fognak felébredni az alatt a rövid idő alatt, amíg beérünk velük a megfelelő helyre, így az a veszély sem állt fent a továbbiakban, hogy szégyenlősen egymás előtt takargatva magukat, eltolják a másikat a saját testüktől. - Kyle, jössz velem te is, igaz? - fordultam a férfi felé, amikor végeztünk a teendőinkkel végre.
Amikor az általam célba vett vérfarkas nem szándékozik kidőlni a sikeresnek nevezhető találatom után, ijedtemben vagy a fél tárat belé engedem a szerencsétlenbe, míg Mandy a tapasztaltak rutinjával intézi el a másik kettőt. Huhh, hát izé... oké, hogy egy ideje már itt vagyok Fairbanksben, de eddig nem volt alkalmam még ezt a fegyvertípust kipróbálni. Nem is nagyon vagyok az a fajta, aki mindenáron a kiiktatást pártolja, ha meg lehet oldani máshogy is. De lássuk be, egy belvárosi helyen gyors és hatékony reagálást követel meg a helyzet, nem lehet itt úgy indítani, hogy "Figyu már, kölykök, dumáljuk meg, kaptok jutalomfalatot is, ha rám figyeltek!" Leengedve a fegyvert, aprót szusszantam, mikor mindhárom kölyök kifeküdve terült el az aszfalton. Mandy-re sandítottam, aprót biccentve: tegye csak amit tennie kell, én bevárom és röviden tájékoztatom a kiérkező mágusokat a helyzetről, majd segítek bepakolni Amanda kocsijába a delikvenseket. - Persze, úgyis le kell jelentenünk a dolgokat meg ilyesmik. - Na meg, reménykedtem benne, hogy kapok visszafelé is fuvart a szerkesztőséghez. Cserébe meghívom egy kávéra a csajt vagy valami... - Na tiplizzünk!
// Az esetről Darren lesz az őrzők által értesítve, mivel Jamie és Masako az ő falkájához tartoznak. Őket kettejüket haza is juttatják a hegyre, míg Kevinnek lesz egy baráti beszélgetése (név, kiféle, miféle, mit keres errefelé, ki a beharapója, honnét jöttek, stb. - Rutinkérdések, hogy az aktáikat átkérhessék.) az őrzők közül valakivel, aki utána kér tőle elérhetőséget, amin értesíti Sharont, hogy jöjjön a kölykéért. //
Ennyi év után megint ugyanazon a földön lenni, ahol megszülettem, iszonyatosan szokatlan volt számomra. Minden annyira, de annyi megváltozott, hogy már képtelen voltam felidézni azt, hogy a városnak melyik részén mi volt egykor. Talán nem is volt fontos, csak maga az atmoszféra, az, hogy végre itt lehettem. Igazából nem tudnám megmondani, hogy az utóbbi évtizedekben mi volt az az erő, ami távol tartott Alaszkától. Olyan sokszor megtehettem volna, hogy felülök egy repülőgépre és meg sem állok eddig, mégsem vállalkoztam az utazásra sohasem. Talán azért, mert valahol titkon féltem attól, hogy mit fogok itt találni. Még akkor is, ha nem vagyok hajlandó elismerni olyan szavak létezését, mint a félelem. Miközben ezen gondolkoztam és ittam magamba a látványt, nagyon elveszettnek éreztem magam. Minden annyira más volt, hogy a világnak bármely részén lehettem volna, de ugyanakkor mégsem. Elég volt csak felnéznem a hegyek irányába, és máris felismertem a valaha volt táj képét az emlékeim tengerében. Talán egy kicsit szentimentális vagyok, most mégsem zavart ez a fajta gyengeség, hiszen nekem is lehetnek érzéseim. Sőt, vannak is, és éppen úgy honvágyam volt, mint amilyen bárki másnak lehetett. A különbség annyi volt, hogy nekem hosszú századok álltak rendelkezésemre ahhoz, hogy elnyomjam magamban az érzést. Gyakorlatilag egészen eddig nem is tudatosult bennem, csak most, amióta leszálltam a gépről és itt sétáltam egy olyan városnak az utcáin, amik valaha sehol sem voltak még. Akkor, amikor én utoljára itt sétáltam, valószínűleg még sűrű erdő zöldellt a nyári hónapokban. Fiona egyébként mindent példásan elintézett, pontosan úgy, ahogyan szerettem volna, és ahogyan elvártam tőle. A repülő ugyan napokkal később indult és át is kellett szállnom kétszer, de még ez sem zavart, kivételesen nem húztam fel az orromat miatta. Ennyit még én is kibírtam, és a fennmaradó időben, amit még otthon tölthettem, legalább elintézhettem mindenféle ügyes-bajos dolgomat az őrzőkkel és az ismerősökkel kapcsolatban. Tonnányi program várt volna rám mind az év végén, mind az újév elején. Megnyitók, gálaestek, pótszilveszterek és még kitudja, hogy milyen megbeszélések. Mindent lemondtam, átszerveztem és egy egészen kicsit sem éreztem magamat kellemetlenül, holott mindig úgy szoktam, ha megszegem az adott szavamat és nem végzem el a kötelességemet, amit én várok el magamtól egyébként. Most, hogy újra kimerészkedtem a hotelből, ahol szobát foglalt nekem az én drága asszisztensem már napokkal ezelőtt, egészen jól éreztem magam. Friss levegőt szívtam magamba, faltam a látnivalókat és tanulmányoztam a körülöttem lévő embereket. Még egyetlen Testvéremmel sem sikerült összefutnom, és sajnálatos módon azt sem igazán tudtam egyelőre, hogy hol kereshetném fel az őrzőket. Mivel sehol nem volt kitáblázva és olyan szerencsém sem volt eddig, hogy belebotoljak egybe, így nem volt valami biztató a helyzet. Immár azt is tudtam, hogy a hely, ahol megszálltam, egy falka által lakott terület. Milyen furcsa, hogy egy egész falka lakjon egy hotelben, nem igaz? Még sohasem találkoztam ilyennel eddigi életem során, pedig elég hosszú adatott meg nekem, ezzel valószínűleg senki sem szállna vitába. Ismét körbenéztem, és szokatlan érzés lett úrrá rajtam, immár nem is tudom, hogy hányadszor. Azt hiszem, hogy az elveszett jelző illett volna most rám a leginkább, hiszen annak éreztem magam. Nem tudtam, hogy mit hol találok, ráadásul úgy látszik, hogy olyan régen éltem már ennyire északon, hogy elfelejtettem, milyen viselet a kényelmes. Csizmám sarkai időnként megcsúsztak a félig lefagyott havon, de szerencsére elég jó reflexekkel áldott meg a sors ahhoz, hogy ne essek el. Két kesztyűbe bújtatott kezemet most a kabátom zsebébe süllyesztettem, és úgy fordultam körbe újra. Nem mintha bármi is ismerős lehetne a tájon kívül, egyszerűen csak meg akartam szokni az új környezetet. Úgysem tudhatta előre még senki, hogy meddig kell majd itt maradnom…
Aznap csendben üldögéltem a padok egyikén, töltve kevés szabadidőm egyikét. Őszintén szólva már kezdtem besavanyodni odalent az egyetem pincéjében. Annyi időt töltöttem ott, minden pillanat jó volt, ha kijöhettem. Nem, egyáltalán nem volt bajom az ott levőkkel… egyszerűen már kezdett sok lenni. Szóval úgy döntöttem, hogy a mai szabadidőmet, azt a pár órát idekint töltöm, a szabad levegőn. Csendben sétálgattam, mire megakadtam itt és helyet foglaltam. Tekintetemet feltereltem az égre, figyelve a fehér felhőket. Úgy tűnik, ma is esni fog a hó, munkát adva a hómunkásoknak. Mondjuk engem nem zavar. Egészen megszerettem a havat, nézni, ahogyan szállingózik alá. Megmosolyogtat… ki tudja, talán ma is fogok, miközben visszasétálok.
Az elmúlt napok után szükségem is volt rá, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem… amik történtek, s gyakorlatilag váratlanul. Nem tudtam, hogy mit hozhat a jövő, de egyelőre még nem volt semmi. Ugyanakkor valami azt súgta, hogy nem árt résen lenni. Pontosan nem tudtam, mi miatt, de így éreztem. Bár ki tudja, talán csak paranoiás lettem kicsit, hogy állandóan rendkívüli eseményeket várok. Hiába, harcosoknál bevett dolog. Mindenesetre legalább a mágiánk már újra működött, szóval valamelyest megnyugodhattunk, hogy csak átmenetileg kellett lemondani róla. Egy őrző a mágia nélkül… nem sokban különbözik az átlagembertől, sajnos.
Mindenesetre akárhányszor léptem ki az egyetem ajtaján, mindig aktiváltam a Hatodik érzék varázslatot. Ez igaz volt azóta, hogy újra tudtunk varázsolni. Jobbnak láttam ezt meglépni… bár így elég vicces eseményeknek lehettem hatással. Sajnos a varázslatnak volt egy olyan kellemetlen hozadéka, hogy téves riasztást okoz. Amikor csak egy galamb leszállt mellém valamelyik nap és majdnem ráugrottam véletlenül a mellettem álló nőre… amikor valaki leejtett egy vázát, ripityára tőrt és azt hittem, hogy lőnek… és így tovább… bár egyszer ennek köszönhetően elkaptam egy zsebtolvajt, szóval volt pozitív hozadéka is.
Kinyitottam a szemem, még mindig láttam a felhőket. Lassan vissza kell mennem, éreztem, még pár dolgot el kell intéznem. A lassan napi rutinná vált oktatás… na igen. Ezzel töltöttem mostanában a hónapokat… s még jó pár hetem ezzel fog eltelni… de hát ez van, ez a kötelességem, én pedig szívesen csinálom. Szóval megtámasztottam magam mellett a padot, s készültem felállni. De megtorpantam. Visszarendeződtem az eredeti helyemre… nem mozdultam. Ugyanis bejelzett a varázslat. Valami közeledik, marad a helyeden. Egyáltalán nem olyannak éreztem viszont, mint amikor baj készül. Nem az a bizonyos, szirénázó érzés, amikor valaki éppen neki akar ugrani az ember torkának… mint anno teliholdnál. Sokkal inkább olyan bizsergető, jelző érzés… amikor tipikusan közeledik egy fontos pillanat.
Szóval maradtam a helyemen és elkezdtem körbe kémlelni. Minden feltűnés nélkül, lassan hordoztam körbe a tekintetemet a terepen. Fogalmam sincs, mit keressek. Embert… tárgyat… állatot… fát? Ah, nem tudom, csak azt, hogy keresnem kell valamit. Figyelmes tekintetem időről időre pásztázta át a terepet. Vajon mi lehet az, amit jelzett nekem a Hatodik érzék? Mi az a fontos dolog, ami miatt még maradnom kell… hát nagyon remélem, hogy nem egy madár fog a következő másodpercben a fejemre szállni és ezt kellett kivárnom, különben mérges leszek. Viszont kíváncsi is voltam. Rég éreztem már hasonlót a varázslatnak köszönhetően… s szerettem volna utána járni, hogy mi van a háttérben.
Fogalmam sem volt arról, hogy milyen érzés lesz majd megint itt állni. Hirtelen olyan volt, mint bármelyik más város a világon, ám mégis valahogy más. Első ránézésre egyáltalán nem tűnt volna fel semmi különleges ezen a vidéken, hiszen ugyanúgy volt hotel, boltok, házak, még bevásárlóközpont és mozi is, mégis volt valami a levegőben, amit semmihez sem lehetne hasonlítani. Ahogyan magamba szívtam, tudtam, hogy itthon vagyok. Sok helyen éltem már a világban, sok helyen otthon is éreztem magam, mégsem volt ennyire intenzív az élmény számomra. Miközben ott álltam a sétány közepén és valószínűleg úgy néztem ki, mint aki totálisan tanácstalan és azt sem tudja, hogy hol van és merre kéne mennie, valójában csupán a környezetemet figyeltem meg egy kicsit jobban. Oké, talán az is közrejátszott, hogy tényleg nem ismertem a helyet, így memorizáltam magamban, hogy mit és hol találok, már amit innen is láthattam. Már napok óta gondolkoztam azon, hogy felkereshetném a helyi könyvtárat – biztosan volt -, és utána olvashatnék a történelemnek, meg némi hasznos információnak magáról a jelenlegi városról, de végül mégis úgy döntöttem, hogy előbb talán célravezetőbb lehet az, ha magam próbálom meg felfedezni. Igaz, hogy minden sarkon azt gondoltam, hogy eltévedtem, de ez nem is lehetett meglepő. Amikor utoljára itt jártam, még egyetlen épület sem csúfította el az erdő és a hegyek utánozhatatlan, lenyűgöző szépségét. Hirtelen ötlettől vezérelve megindultam egy kávét árusító bódé felé, és vettem magamnak egy pohárral, csak úgy a rossz időre való tekintettel. Oké, sütött azért a nap, de a felhők már reggel óta gyülekeztek, és ettől függetlenül még alaposan a nulla fok alatt járt a hőmérséklet. Még én sem vagyok legyőzhetetlen és teljesen ellenálló mindennel szemben, legnagyobb bánatomra. Miután beszereztem a számomra szíverősítőként funkcionáló italt, ismét körülnéztem, és meg kellett állapítanom, hogy csupán néhány ember lézengett erre, mégis majdnem az összes pad foglalt volt. Messze sétálni a szabadig nem volt kedvem, itt pedig a legtöbbre már nem fértem volna rá. Kivéve talán egyet, de a férfi olyan álmodozónak tűnt, hogy nem szívesen zavartam volna meg. Akkor sem, ha más lehetőségem nem volt, bár most tényleg nem akadt egyéb alternatíva. - Elnézést! Nagyon zavarná, ha leülnék ide addig, amíg ezt megiszom? – kérdeztem udvariasan, miközben felemeltem egy kicsit a poharamat. Igazából már eleve úgy szólítottam meg, hogy nehogy véletlenül ráhozzam a frászt. Gyakran az emberek annyira hajlamosak elmerülni a saját kis világukban, hogy nem érzékelik azt, ami körülöttük van. Valószínűleg én is valahogy így nézhettem ki percekkel ezelőtt, amikor körbe-körbe forgolódtam, mint valami teljesen meghibbant nőszemély. Pedig nagyon is helyén volt az eszem és még a jó modorról sem felejtkeztem meg. Nem is tudtam volna, az utóbbi néhány évben már teljesen a részemmé vált.
Elmélyedve figyeltem a környéket, mintegy keresve, hogy mire akarhatta a mágiám ennyire felhívni a figyelmemet. Főleg úgy, hogy azon ritka eseményt éltem meg, amikor nem vészhelyzetre akart rámutatni. Ez teljesen más volt... mint amikor valakinek próbálják felhívni a figyelmét egy közeledő, nagy eseményre. A jelek szerint ez nem egy közeledő csete-paté lesz, mert akkor sokkal kellemetlenebbül éreztem volna magam. Ez inkább... valahol inkább kellemes volt, mint baljós. Várható, fontos esemény... na de vajon milyen? Ölembe hullik egy győztes kaparós sorsjegy? Szemtanúja leszek egy bűvész trükkjeinek? Vagy találkozok valakivel? Nem tudhattam és ez volt a mágia határa. Megvolt az érzés, de semmi konkrétabb. Csak a figyelmeztetés, hogy figyeljek oda.
Szépen lassan szemügyre vettem az utca népét. Egyesével nézegettem meg az embereket. Kis eséllyel talán észreveszem, mit vagy kit akar nekem mutatni. Egyre inkább kíváncsibb lettem... főleg, miután semmi eredményt nem hozott a kutakodásom. Bár lehet, inkább fel kellett volna állnom és körbejárni, de valahogy hallgattam a megérzésemre és ültem továbbra is. De így viszont semmi, pedig mindent megnéztem magamnak. Se a hot dog árus... de a fák... se a mosolygós kávéárus... egyszerűen semmi. Csak azért nem hagytam fel a próbálkozással, mert nem múlt el az érzés. Szóval így üldögéltem...
... egészen addig, míg közvetlen közelről valaki megszólított. Nem ijedtem meg, de eléggé meglepődtem, hogy... egy éles visítást éreztem a fejemben, majd a mágia miatti érzés megszűnt, kihunyt, minden visszarendeződött. S rádöbbentem, hogy hoppá, megvan a forrása a dolognak. Egy fiatal nő állt mellettem, s nekem szegezett egy kérdést. Döbbenetes, hogy annak ellenére ilyen közel tudott jönni, hogy éppen éber figyelésben voltam. Lehet kezdek berozsdállni így fél évszázad után. - Persze, parancsoljon - mondtam barátságosan, majd félre húzódtam, mert egészen idáig a pad közepén ücsörögtem. Alapvetően ideengedtem volna a nőt, elvégre úriember voltam s nem szokásom állva hagyni valakit az ellenkező nemből. Ám most fokozottan speciális volt a helyzet. Egyrészt mert bejelzett nekem a mágia az éppen helyet foglalóval kapcsolatban és emiatt jobban oda kell rá figyelnem.
De... emellett farkas is volt. Éreztem belőle azt a jellegzetes érzést, amit a farkasok közelében szoktam. Ez még magában nem lett volna rendkívüli, hisz annyival találkoztam már Fairbanksben... de akkor miért jelzett? Valaminek különlegesnek kell lennie ebben a farkasban, ha így történt... s talán ő se véletlenül jött oda hozzám, hiszen a farkasok ugyanúgy megéreznek minket, mint mi őket... pláne, hogy nem is rejtegettem magam. - Új a városban? - kezdeményeztem beszélgetést. Talán rendes körülmények között nem szólítom meg, de... oké, nem mondom azt, hogy speciális eset, mert már eleget asszociáltam rá... de azért kimondom, na remek. Még jó, hogy senki se lát a fejembe. Na mindegy. Itt az ideje kideríteni, miért hívta fel a Hatodik érzék a figyelmemet erre a nőre...
Nem tudatosan mentem oda a padon üldögélő férfihez, egyszerűen csak éppen őt láttam meg, hogy egyedül üldögélt. Ám úgy látszik, hogy a szerencse mégsem pártolt el tőlem, hiszen ma is ő vezette lépteimet, miként odaértem az ismeretlenhez. Mire kiejtettem számon az egyszerű, udvarias kérdést, már azt is tudtam, hogy kiféle, miféle. Persze a nevét, a vércsoportját vagy egyéb személyes adatát homály fedte előttem, de azzal mindig tökéletesen tisztában voltam, hogy mikor hozott össze a sors egy őrzővel. Életem során elég sokszor futottam már össze velük és elég sokat is köszönhettem nekik. Többek között azt is, hogy újra az élők között lehettem, még ha a legtöbb hozzá hasonlónak fogalma sem volt arról, hogy mikre képesek egyes rituálék. Kis híja volt, hogy végül nem mosolyodtam el a gondolatsor végén, tekintetem azonban még így is a férfi felé kalandozott. Kicsit magányosnak tűnt, de nem feltétlenül volt magányos az, aki egyedül ült. Én speciel most annak éreztem magam, talán tudat alatt ezért is csatlakoztam éppen hozzá, mert beszélgetni akartam valakivel. Az utóbbi évek olyan rohanásszerűen teltek el, hogy azt is elfelejtettem lassan, milyen kapcsolatot létesíteni új emberekkel. Többnyire csakis az érdekelt, hogy összehozzak egy üzletet, megszerezzek egy ősi fegyvert, de bánni az esetleges új ismerősökkel már nem feltétlenül tudtam, bájos külső és kiváló modor ide vagy oda. - Köszönöm! – szólaltam meg végül, amikor ráeszméltem, hogy már legalább fél perce lehuppantam mellé és még mindig nem szóltam egy árva kukkot sem. Egyébként, ha esetleg kedve támadt volna valamiféle varázslat segítségével kideríteni, hogy milyen idős farkassal hozta össze a sors, akkor valószínűleg csak annyit tudhatna meg rólam, hogy háromszáz körüli vagyok, meg természetesen a vérvonalamat. Ezen mindig jót mosolyogtam, hát most sem fogtam vissza, csupán elrejtettem a pohár pereme mögött, mielőtt belekortyoltam volna a forró kávéba. Egyből meg is bántam, mert megégette a nyelvemet, de néhány sűrűbb levegővételen túl nem jeleztem a külvilág felé, hogy valami bajom történt. A látszat továbbra is nyugodt volt, kiegyensúlyozott, a megjelenés pedig majdhogynem tökéletes. Erre mindig kényesen odafigyeltem, pedig Alaszka eldugott szegletében senki nem figyelte, hogy kifogástalanul simul-e idomaimra a ruha. - Igen, akár így is mondhatjuk! – bólintottam egyet, miután felfogtam a nekem címzett kérdést és félig-meddig a férfi felé fordultam egész testemmel. – Nagyon régen már jártam itt, de akkor egyáltalán nem hasonlított arra, amilyen most. Szóval igen, azt hiszem, hogy új még nekem ez a hely! – fejeztem be végül, mielőtt túl hosszúra nyúlt volna a válaszom. Nem volt szokásom ömlengősen válaszolni, mióta ezt a testet birtokolom, viszont szükségem volt az őrzőkre, ő pedig történetesen az volt, és már napok óta ő volt az első, akivel találkoztam. Nem szabadott veszni hagyni ezt a kiváló lehetőséget, megjátszani magam pedig egyáltalán nem volt kedvem. Bizonyára már ő is rájött, hogy farkas vagyok.
Láttam a felismerést a szemében, így már azt is tudtam, hogy innentől nyílt kártyákkal játszunk. Oké, nem voltak túlságosan sokan körülöttünk, az tény, de annyira nyíltan azért biztosan nem fogunk beszélni, csak utalgatva. Mindenesetre jó volt látni, hogy nem csak én vagyok elvarázsolva, elvégre neki is volt egy kis fáziskiesése a leültét követően. Azt viszont jól sejtette, hogy meg fogok próbálni információkat kinyírni róla a mágiám segítségével. Ez főleg azután lett evidens, miután közölte velem, hogy régen járt itt. Namár most, a régen egy vérfarkas esetében sokkal képlékenyebb, mint egy öregembernél, így lehet következtetni a státuszára is. Nem akartam elkezdeni faggatni nyíltan, azt egyetlen farkassal sem játszottam el, hacsak nem olyan célból találkoztunk. Mindenesetre megkockáztattam a Mérce varázslatot. Valamennyivel több, mint háromszáz év, ahhoz arányos erővel párosítva... ah, ilyenkor jut eszembe mindig, hogy az ártatlan külső miket rejthet... meg nem is láttam azt a mosolyt, amit elbújtatott a próbálkozásom hatására.
Mindenesetre jó pontként könyvelem el, hogy válaszol készségesen. Az első kérdés és a rá adott válsz egy farkasnál nem kis jelentőséggel bír. Ez jelzi, hogy mennyire együttműködő és közlékeny. Mondhatjuk úgy is, hogy ez az első benyomás. - Meg tudom érteni, hogy így látja - jegyzem meg. - Elvégre, Fairbanks meglehetősen fiatal város, talán még az első palánkok sem voltak felállítva, mikor legutóbb itt járt. A hivatalos adatok szerint a város idén lesz 111 éves... hm, vajon szerencsét fog hozni nekünk ez a szám, vagy inkább viharfelhőket? - Amúgy, mi szél hozta ide a fagyos északra? - kérdezem. - Jött meglátogatni az anyaföldet? Fogalmam sem volt róla, kivel beszélek és mennyire teszek fel félreérthető kérdéseket. Korábban volt már szerencsém beszélni olyan farkasokkal, akik ezt a térséget, mintegy fajuk bölcsőjének tartották. Ebben pedig igazat kellett adnom nekik. Ez volt az a térség, ahol mindkettőnk múltja elkezdődött... a vérfarkasoké és az őrzőké egyaránt.
Túl régóta koptatom már a Föld porát ahhoz, hogy ne tudjam, mi jár egy őrző fejében. Ahhoz is, hogy átlássam a kérdései mögött megbúvó valódi kíváncsiságot, azon információk utáni vágyat, amit nem akart csak úgy udvariatlanságból szemtől-szemben megkérdezni tőlem. Sajnálatos módon nem lehetett engem könnyen átejteni, de most nem is éreztem ezt a férfi felől. Inkább úgy sejtettem, hogy tényleg kíváncsi volt és ki szerette volna deríteni, hogy mennyire vagyok veszélyes. Legalábbis azt követően mindenképpen ez lehetett a célja, hogy rájött, hogy nem egyszerű emberrel akadt ma össze. - Igen, talán így volt… - konkrét választ immár nem tudott belőlem kicsikarni, bár úgy sejtettem, hogy arra volt kíváncsi, mikor járhattam itt. Ezt a város alapításának évétől számítva könnyedén be lehetett volna lőni, de nem volt kedvem ilyeneken gondolkozni most, ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Nem kellett mindent az orrára kötnöm ahhoz, hogy könnyedén beszélgethessünk egymással. Egyébként is, ha tudta volna, hogy amikor utoljára itt jártam, mindenhol csak az anyatermészet uralkodott, bizonyára meglepődött volna, ám én beavatni nem akartam. Talán még egyszer össze fogunk futni és akkor kiérdemli, de nem voltam ebben olyan biztos. - Ugye tudja, hogy nem lennék köteles válaszolni a tapogatózásaira? – immár úgy ült ki a mosoly az arcomra, hogy ő is tisztán láthatta. – Egyébként egy szánhúzó verseny miatt érkeztem ide. Kedvem támadt kipróbálni magam egy efféle megmérettetésen, és igen, gondoltam meglátogatom az ősi földet is egyúttal – ó, ha tudta volna, hogy mennyire beletrafált, szerintem egyből el is szégyellte volna magát. Legszívesebben elnevettem volna magam, de mégsem tettem. Helyette csupán újabbat kortyoltam a kávémból, de ezúttal már sokkal óvatosabban. - Maga az első őrző, akivel összefutottam itt – jegyeztem meg egy kicsit halkabban. Nem akartam egyből lerohanni azzal, hogy miért kerestem én őrzőt itt. Előbb inkább szerettem volna egy kicsit tájékozódni a városban lévő ügyekkel kapcsolatban, és mivel amúgy sem nagyon volt most körülöttünk senki, aki hallhatta volna a beszélgetésünket, ezért kérdeztem rá ilyen bátran a dologra, emlegetve azt, hogy ő egy őrző. Nem mintha azok tudhatták volna, hogy mit jelent, akik nem voltak beavatva, de ez már abszolút mellékes. Még jó, hogy a padok viszonylag távol voltak egymástól, így nyugodtan cseveghettem tovább még egy kicsit. – Kevesen vannak, igaz? – kérdeztem közben, ahogyan tovább gondolkoztam. Volt olyan hely, ahol egy magamfajta jóval előbb össze tudott találkozni egy olyannal, mint amilyen a férfi volt itt mellettem. Nos, ez itt nem történt meg velem, ezért is vontam le ezt a következtetést. Az, hogy talán hibásan, már nem nagyon zavart, majd most úgyis felvilágosít, ha tévedtem.
Naszép, ilyenkor is megérzi az ember, mikor találkozik képzett farkassal vagy épp tudatlannal. Már az is elég gyanús lehetett volna, amikor olyan tömören, már-már sejtelmes megjegyzést tett a fejtegetésemre. Egen, az lehetett volna, de azért én nagy bátran elkezdtem kérdezgetni. Mondjuk mire számítottam? Előveszi a határidő naplóját és elkezdi nekem felolvasni a napirendi dolgait, sorról sorra, betűről betűre? Áh, nem. S mint kiderül, eléggé át is lát rajtam, hogy miről szól ez az egész. Bár tény, amúgy is érdekelt volna, miért jön valaki erre az Isten háta mögötti helyre, ha éppen nem vagyok őrző ő pedig nem vérfarkas. Ám esetünkben ez nem állt fenn, szóval, játsszuk tovább a dolgot.
- Elnézést, szakmai ártalom. Fokozottan oda kell figyelnünk az új jövevényekre. A mai napi ott él lelki szemeim előtt, amikor olvastam a parancsot. Gyanakodva figyeljünk mindenkire, aki mostanában jön, pláne, ha magányos farkas. A nőről ugyan nem derült ki, hogy őslakos-e, vagy magányos, de parancsot akkor se vonták vissza. Tartom hát magam hozzá. Amikor viszont elmondja, hogy érdekesen hangzik. Hirtelen nekem is berémlik, hogy olvastam nemrég valahol az ilyesmiről. Bár akkor ebből azt szűröm le, hogy nem szándékozik soká maradni. - Akkor sok sikert hozzá, úgy hallottam, elég nagy nevek jönnek... s ha elfogad egy tanácsot, legyen óvatos, míg itt tartózkodik. Sajnos a város jelenleg nem pont vendégbarát hely. A hangnemem árulkodott róla, hogy ez most nem burkolt fenyegetés volt az őrzők részéről. Tőlünk ugyan senkinek se kell tartania, amíg nem csinál galibát. Ám ugyanezt a falka nevében nem mondhattam... persze ha tudtam volna, hogy kivel beszélek, nyilván nem mondok ilyesmiket.
A megjegyzésével eléggé meglep. - Ez furcsa, elvileg már a megérkezésekor is találkoznia kellett volna velük. Persze ez csak akkor igaz, ha tömegközlekedéssel jött, s nem magánúton. A kérdésére viszont... hááát... nem tudom, hogy reagáljak. Nem szerencsés kiadni olyan információkat a farkasoknak, ami utalhat arra, mennyire is van szarban a haza, meg a protektorátus. - Fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem elegen. Sajnos ezt a csodálatos helyet sem kerülik el az élet viszontagságai. Most ugyan normalizálódott a helyzet valamelyest, de inkább nem akartam hinni a látszatnak... sosem tudhatjuk, mi van a bőr alatt. - Mindenesetre, mint az első magamfajta, akivel itt találkozott, megkérdezem: szüksége van valamire a részünkről? Ebben semmi furcsaság nem volt, a legtöbb ,,újonc" maga keres meg minket és jelzi, hogy itt van a környéken. Valahogy úgy sejtettem, hogy most is erről lesz szó, szóval már gondolkodtam is rajta, melyik informátort fogom hívni a szokásos eljárásra... hm... nem, Amanda valószínűleg még dolgozik most...
Mivel nem tolakodásnak vettem a válaszokat, csupán ugyanolyan tapogatózásnak, mint amilyen az enyém is volt, így nem hagytam magára a férfit sértetten. Amúgy sem voltam az a sértődékeny alkat, inkább szálltam helyette vitába, minthogy bárki elől is elvonuljak, mint valami hisztis díva. Az észosztást már sokkal jobban kedveltem, de most ennek sem láttam okát, úgyhogy ki is hagytam. Egyébként is örültem neki, hogy végre az utamba akadt egy őrző, én igazán nem akartam éppen most elszúrni ezt a lehetőséget. Már azt is furcsának találtam egy kicsit, hogy nem tolongtak a városban, mikor olyan sok farkast éreztem a környéken. Mindenfelé ott volt a szaguk. - Miért, sűrűn előfordulnak itt? – érdeklődtem, miközben finoman felvontam a szemöldökömet. Ez nálam az érdeklődés jele volt, vagy legalábbis azzal lehetett a leginkább azonosítani. Nem ártott tudnom, hogy mekkora itt a forgalom mostanság. Azt sokan tudták tapasztalataim szerint, hogy ez volt az ősi föld, de ettől függetlenül az egész világban fellelhetőek voltak hozzánk hasonló farkasok. – Tényleg? – most már nem egyszerűen érdeklődés, hanem kíváncsiság csillant meg a szemeimben, miközben újabb kortyot ittam a kávéból. – És miért nem? – kérdezősködtem tovább, ha már magától felhozta a témát és nem nekem kellett ebbe az irányba terelnem a beszélgetést. Számomra így sokkal kényelmesebb és kedvezőbb volt a dolog. - Nem sokat tudok az itteni farkasokról egyelőre. A hotelben szálltam meg, ott elég erősen érzem a jelenlétüket. Mire kellene vigyáznom? És mi zajlik jelenleg, amiért nem életbiztosítás idejönni? – a kérdéseimet szinte egymás után soroltam, mintha mindig újabb és újabb dolog jutna eszembe, amit meg akarok tudni. Igazából ezeket már mind ki szerettem volna deríteni, csak éppen nem találkoztam össze senkivel eddig, aki tájékoztathatott volna az aktualitásokról. Valószínűleg kicsit szokatlan volt, hogy ilyen sokat szerettem volna megtudni a helyiekről, de szerintem feltűnő még mindig nem lettem tőle. Ki ne akarná tudni, hogy hová érkezett, ha nem ismeri a várost? Számomra teljesen magától értetődő volt ez. - Egyébként köszönöm a jókívánságokat. Azért jöttem ennyivel hamarabb, mert kicsit szokni akartam a környezetet és a kutyáimat sem ismerem még – egy kicsit cseverésztem, de csak azért, hogy az esetleges gyanút is eloszlassam magammal kapcsolatban. Még szerencse, hogy mindent kitaláltam már előre, különben kellemetlen helyzetekben lehetne részem. A versenyig amúgy is még két hónap volt hátra, de így talán nem olyan feltűnő, hogy máris megérkeztem. Anchorageból indul majd amúgy is, háttér sztorinak pedig teljesen megfelelőnek ítéltem ezt a mesét. - Hát, én bizony nem találkoztam senkivel – vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel. Ha így lett volna, a kötelező köröket már rég magam mögött tudhatnám. Egy kicsit örültem volna neki, de már úgyis mindegy, a múlton nem lehet változtatni. – Szerintem a világban nincs olyan hely, amelyet elkerülnének. Mindenhol vannak gondok, mindenkinek megvan a maga baja – vontam meg kecsesen a vállaimat, bár ez a kabát nélkül hatásosabb lett volna. Olyankor jobban sugárzott a mozdulataimból az előkelőség, amely az utóbbi egy évtizedben olyannyira rám ragadt. A válaszát amúgy tudomásul vettem egy egyszerű bólintás kíséretében. Ha lettek volna elegen, biztosan hamarabb összefutok az őrzők valamely képviselőjével. Így viszont várnom kellett napokat, nem egyszerűen órákat. - Mire gondol? – kérdeztem vissza enyhe meglepettséggel. Nem számítottam rá, hogy az őrzők újabban úgy fogadják a farkasokat, hogy csak úgy ajánlgatnak nekik segítséget. Nem ehhez voltam szokva, csak azután, hogyha nagy ritkán felfedtem az igazi kilétemet. Ez nem gyakran esett meg, ez a férfi pedig nem is sejthette. – Mire lehetne szükségem? – egészítettem még ki a korábbi kérdésemet Nem tudtam elképzelni sem, hogy mi az, amire itt nekem akkora szükségem lehetne tőlük. Leszámítva a nyilvánvalót, de a mellettem ülő előtt ez mind rejtély maradt továbbra is.
Az elkövetkezendő percek után valahogy megfogalmazódik a fejemben a kérdés, hogy akkor most ki is kérdezget ki. Picit megfordul a dolog, bár igazából nem zavar. Semmi olyan dolog nem jön elő a kérdéseivel kapcsolatban, ami főbenjáró lenne, inkább normál érdeklődésnek véltem a dolgot... meg igazából amiket innentől megtudhat tőlem, azt némi információgyűjtéssel úgy is megtudhatja. Elvégre, ki mondta, hogy ezt a játékot nem lehet visszafele is játszani? - Elég gyakran. Vannak, akik önhöz hasonlóan szeretnék látni az anyaföldet, mások csak átutazóban állnak meg... megint mások falkát keresnek és azért érkeznek ide. Egy időben elég sokan voltak itt Fairbanks-ben. Jók is... rosszak is. Amikor visszakérdez az intelmemre, sóhajtok egyet. - Tudja, az elmúlt két évben állt a bál Fairbanks-ben - itt elhallgatok, amikor elballag mellettünk két, egyenruhás ember, majd folytatom, amint hallótávolságon kívül vannak. - Két falka vetélkedett a területért: az őslakosok, meg egy betolakodó brigád. Mondhatjuk, hogy hidegháború volt a városban, időről időre összecsapásokkal, de nyílt falkaharc nem volt. Viszont azokat a jövevényeket, akik nem tudtak együttműködni, nem csatlakoztak, vagy bajt okoztak, rövid úton eltüntették, vagy jobb esetben elzavarták. Nekünk is parancsba volt adva, hogy lépjünk fel szigorúbban a magányosokkal szemben a szokottnál. Most pedig, hogy már csak egy falka van, minden változni fog valószínűleg... szigorúbb irányba - amikor említi a helyet, elhúzom a számat. - Amennyiben a Holiday Special Innre gondol, az a betolakodó falka fészke volt és gondolom maradnak is ott még. S most, hogy a két falka ,,kéz a kézben" van, várható, hogy ők is megszigorítják a hozzáállásukat. Elvégre, most már nem kell annyira odafigyelniük egymásra, tudják úgy koncentrálni a tagjaikat, hogy fokozottan ügyeljenek a kóborokra. Csak remélni mertem, hogy ez majd a bajkeverőket távol tartja huzamosabb ideig... bah, mit nem képzelek, olyan nincs, hogy nem lesznek bajkeverők. - Nos, egy szurkolója már van - mosolygok, szerintem ennyi humort bőven megengedhetek, elvégre nem hivatalos beszélgetésen vagyunk. - Amúgy hogyhogy szánhúzó verseny? Valljuk be, egyetlen egy hasonlóval foglalkozóval se találkoztam még, szóval most csak személyes érdeklődés szintjén érdekelt, hogy miért pont ezen sportágban akarja kipróbálni magát... főleg úgy, hogy a ,,legénységével" még nem igen van összeszokva. Mondjuk kissé elkeserít, hogy a jelek szerint pár nap után tényleg én vagyok az első. Ennyire megcsappantunk volna? Bár amennyire az elmúlt hónapok után képben lehettem... - Igen, ebben igazat kell adnom önnek - pillantok fel az égre. - Mindegy, hogy az ember Fairbanksben, Pekingben, Edinborough-ban vagy esetleg Párizsban él, a nehézségek mindenkit megtalálnak, mint valami húsra járó dögevő. Bár... a nehézségek meg a rá adott válaszaink azok, melyek egyáltalán előre hajtják az életet - na körülbelül itt kapok észbe, hogy hoppá, elragadtattam magam, halványan mosolyogva döntöm előre a fejem. - Elnézést, megint előtört belőlem a filozófus. Hiába, a keleti életmód és egyáltalán az, hogy a külsőm ellenére már nagypapa is lehetnék, azért eléggé rányomták a bélyeget a viselkedésemre. De legalább már nem vagyok annyira egymondatos operátor, mint korábban. Amikor viszont visszakérdez, összevonom a szemöldökömet... majd szépen visszacsengenek a fejemben a szavaim és legszívesebben homlokon csapnám magam a tenyeremmel, hogy basszus, ezt hogy tudtam így megfogalmazni. - Tudja, az értelmesebb utazók, magányosok meg szoktak keresni minket, hogy jelezzék, itt vannak a városban. Ilyenkor felveszünk néhány átlagos adatot, megkérdezzük, miért vannak a környéken, meddig szándékoznak maradni, hasonlók. Mint egyfajta bejelentkezés. Így utólag belegondolva tényleg olyan volt a kérdésem, mint ha megkérdeztem volna, hogy esetleg parancsol-e egy ötcsillagos lakást vagy hasonló...
Én egyáltalán nem éreztem rosszul magam amiatt, hogy kérdezgettem a férfit. Számomra valahogy magától értetődő volt, hogy ha én választ vártam valamire, akkor azt meg is kaptam. Az utóbbi időben már rég mindegy volt, hogy azért, mert tudták, hogy ki vagyok és tiszteltek, vagy azért, mert a civil életben valami olyat képviseltem, aminek a mellékterméke volt. Szerencsére az őrző elég közlékenynek bizonyult és én ennek nagyon örültem. Minél többet meg akartam tudni a jelenlegi helyzetekről és talán annál előrébb lehetek majd. Abban bíztam egyébként, hogy ebből majd rá fogok jönni arra, hogy miért izzott fel a tetoválás és hívott engem haza. Az első körben elmondott információkat csupán némán vettem tudomásul és tároltam el az agyam egy rejtett kis zugában. Nem tudtam mit hozzáfűzni, de szerintem nem is nagyon várt rá választ. Egy egyszerű kérdésemre válaszolt és ez volt minden. Megy ez, én szívesen adom be neki a háttértörténetet, amit már előre kitaláltam gondosan, ő pedig csöpögteti nekem apránként mindazt, ami engem érdekelt most a leginkább, amióta csak megérkeztem ide. Persze kétségem sem volt afelől, hogy a Protektor is beavatna az elmúlt eseményekbe, viszont szerettem felkészülten érkezni mindenhová. Ez most jó lehetőség volt arra, hogy kicsit felzárkózzak, ugyanis az interneten sajnos ezt nem találhattam volna meg sehol, mint mondjuk a város nevezetesebb részeit. Ehhez őrzőre volt szükségem, és mit adnak a szellemek, éppen itt ült egy mellettem. - Nem hallottam róla – mondtam őszintén, bár az igaz, hogy nem is azzal voltam elfoglalva, hogy mi történik itt egy isten háta mögötti kisvárosban. Amúgy sem ennek a szülötte voltam, hanem a környező földeké. Engem az erdők, a hegyek, a tavak érdekeltek, az volt az én világom és nem a betondzsungel. – Régen láttam már arra példát, hogy két falka állt szemben egymással egyetlen kisváros irányítása miatt… - jegyeztem meg elgondolkozva, kicsit elrévedve a távolba. A poharamat automatikusan emeltem a számhoz és kortyoltam belőle egyet. Kezdett langyosodni a kávém, de ahhoz szerencsére még mindig elég meleg volt, hogy iható hőfokú legyen. – És hogyan lett egy falka? Elment az egyik, vagy bekebelezte őt a másik? – érdeklődtem kíváncsian, miután újra leeresztettem a papírpoharat az ölembe. Arra egyébként már magamtól is sikerült rájönnöm, hogy a hotel valamiféle bázisa lehet egy csoportosulásnak, ugyanis ennyi farkas energia nem terem csak úgy minden bokorban. Ezért is akartam többek között eljönni a hotelből, de egyelőre ez volt az egyetlen hely a városban, amely azt a színvonalat kínálta nekem, amit megszoktam. Ettől függetlenül már ma reggel nézegettem a kiadó házakat, vagy esetleg az eladó ingatlanokat is. Kitudja, hátha szerencsém lesz és kifogok valami egészen kiválót. - Köszönöm! – mosolyodtam el barátságosan. – Igen, tudom, hogy nem a legnőiesebb sportág, de tudja elég szívós vagyok – egy pimasz, játékos kis kacsintás is társult az általam elmondott szavakhoz. Azért volt idő, amikor fel tudtam engedni, csak nem szerettem reklámozni. Most fontos volt a benyomás, az első találkozás az őrzőkkel és szerettem volna egy laza, tényleg ártalmatlan háromszázas farkas látszatát kelteni. Lehet következőnek színésznőként kéne szerencsét próbálnom, olyan sokféle magatartásformát kellett már megszemélyesítenem az utóbbi években. – Szeretek kipróbálni új dolgokat, és egyébként is mindig keresem az ihletet. Tudja, én művész vagyok… - vontam meg a vállaimat, mintha szégyellős lennék a téma miatt. – Szobrászkodom – tettem hozzá, mielőtt megkérdezte volna. - Miért, ön talán filozófus? – vontam fel kíváncsian a szemöldökömet. Volt már néhányhoz szerencsém, amikor virágkorukat élték, de mostanság a modern világban még nem találkoztam egyel sem. Talán ostoba kérdés volt, de a mondatai alapján akkor is meg kellett kérdeznem. – Értem. Most akár meg is sértődhetnék, amiért én nem tartozom az értelmesebb fajták közé, de nem érzem úgy, hogy bárkinek is be kellene jelentkeznem maguknál. Semmi közük nem lenne ahhoz, hogy mit keresek a városban – mondtam nemes egyszerűséggel, bár egy kis él mégis vegyült a hangomba, noha arcom teljesen nyugodt maradt. Nem szerettem soha, ha számon akartak kérni, így ezt mindenféle helyzetben nehezebben viseltem el. – Bár ön most már tudja, másnak pedig nincs hozzá köze. Kivéve a Protektorát, akivel mindenképpen találkoznom kell. Ne aggódjon, egyáltalán nem jelentek veszélyt ránézve! – biztosítottam gyorsan, mielőtt fellépett volna itt nagy védelmezőként. A beosztottak és hűséges méhecskék bizony hajlamosak voltak a túlzott lojalitásra. Amennyire tiszteletreméltó volt ez, olyannyira idegesítőnek is találtam időnként.
Az idő lassan telt körülöttünk, s a hideg idő ellenére elég kellemesen is. Mondjuk ehhez kellett a társaság, az tény... bár ha a nő nem jár erre, akkor már rég nem vagyok itt, szóval... ah, ne merüljünk el a részletekben mert a végén leragadok már megint. Aztán a végén még elsiklok valami lényeges felett, mely később még fontos lehet. Mindenesetre szívesen válaszoltam a nő kérdéseire. Lehet, hogy nem ez a széleskörű eljárás, de én szerettem, ha az erre tévedők legalább nagyjából tudják, mi vár rájuk ebben a városban. Talán én voltam túl lágy, talán nem ilyen egy őrző hozzáállás... de én ilyen voltam. - Sajnos én nem - mondom a falkás megjegyzésére. Skóciában ugyanezt éltem meg, ugyanezt a szembenállást... csak... a vége nem ilyen lett, nagyon nem. Bizonyos időközönként, este, újra és újra át szoktam élni azt az utolsó, pár évvel ezelőtti éjszakát, amikor minden eldőlt... s ha belegondolok, hogy a faribanks-i helyzet is alakulhatott volna így... nem, gondolni se akarok rá... egyetlen vérfürdőt se akarok még egyszer megélni, aktív résztvevőként... - Egyesült a két falka egymással, bár mondhatjuk a bekebelezést is. Most már a betolakodók alfája az atanerk. Egyelőre senki se merte előre megmondani, hogy mi lesz ezután. Will ugyan kifejtette nekünk, hogy ő hisz a falkaegyesítés pozitív vonzatában, de... úgy, hogy voltak áldozatok... najó, ki volt az, aki merte volna ennek az ellenkezőjét mondani. De mégis, így pár nap után még nem tudhattuk, pozitív lesz-e a dolog vagy negatív. - Nem is arra gondoltam, hogy nem női sportág lenne vagy hasonló. A szívósságát sem vonom kétsége, csak tudja... kicsit tűzkeresztség gyanús egyből versenyen próbára tenni magát valakinek. Persze jól tudom, hogy vannak ilyen természetű emberek -farkasok. Akik szeretik egyből élesen kipróbálni magukat valamiban. Oké, még van pár hónap még addig, de hát akkor is Alaszkában vagyunk, ahol az ilyen versenyek hagyományok és elég sok a nagyobb név. Mondjuk, lelke rajta... s mivel farkas volt, biztos van pár trükkje is. - Óóó, szóval egy művésszel van dolgom - mosolygok. - Láthattam már valahol a műveit? Speciel művész vérfarkashoz még nem igen volt szerencsém, szobrászhoz meg egyáltalán nem. A művészeti ágazatok pedig alapvetően a kedvteléseimhez tartoztak, még ha szemléleti szinten is. Tudtam értékelni az olyanokat, akik maradandó, értéket adó dolgokat hagynak maguk mögött és nem hülyeséggel töltik az idejüket. - Nem, csak a keleti kultúra tanulmányozásával töltöttem a fiatalkorom és rám ragadt ez-az. Na, szép. Úgy tűnik kissé tapintatlan is lettem mostanában, nem csak bőbeszédű. Tény, hogy számomra az épeszű egyben jelentette az együttműködőt is farkasok vonzatában, de azért lehettem volna tapintatosabb is, elvégre nem ismertem még annyira a nőt, hogy ennyire felelőtlenül beszéljek. - Elnézést. Hibáztam, így az a legkevesebb, hogy ha bocsánatot kérek tőle. Hallottam az élt a hangjában, még ha nem is kezdett el kiabálni velem. Visszafogta magát, vagy csak figyelmeztetni akart... szóval még szerencsés is voltam. Viszont direkt nem kezdtem el magyarázkodni, hogy így vagy úgy... azzal csak rontottam volna a helyzeten. A parancs viszont világos volt, kivételt nem tehettünk. Ezt is mondani akartam, de megelőzött. Amikor említi a protektort, összevonom a szemöldököm. Nem, azt egyáltalán nem újdonság, hogy valaki keresi Willt, elvégre ő a fej nálunk és szereti is személyesen intézni a dolgokat... bár száz felé azért nem szakadhat. Valahol viszont furcsának találtam, hogy alig érkezett meg a nő, de már vele akar beszélni, miközben elutasítja az informálást. Viszont védelmezőként nem léptem fel... ismertem annyira Williamet, hogy tudjam, ha valaki, akkor ő tud vigyázni magára. Nem mondom azt, hogy mindenható, de határozottan nem olyan, akivel kikezd az ember. - Nézze, a Protektorunk eléggé elfoglalt mostanában, így nem tudom megmondani, hogy találkozhat-e vele és ha igen, mikor - tájékoztatóan. - Ne értse félre, nem akarom önt elütni a dologtól, érzem a hangján, hogy meglehetősen fontos dologról lenne szó. Megtehetem, hogy felhívom őt, de biztosat nem ígérhetek.
Nem igazán tudtam hirtelen, hogy mit mondhatnék a falkákkal kapcsolatos rossz élményeire, így végül csendben maradtam. Én éppen eléggé örültem annak, hogy nem nagyon akadt erre példa a környezetemben, különben kénytelen lettem volna beleavatkozni. Sajnálnám, ha az enyéim visszaélnének mindazzal, amit kaptak. Nem azért lettek megajándékozva, hogy visszaéljenek vele, bár sok olyannal találkoztam, aki mégis így állt hozzá ahhoz, hogy farkas lett. Általában élvezték a nagyobb erőt, a hosszabb életet és mindenféle előnyt, ami még ezzel járt. A negatív dolgokról pedig szokás szerint megfelejtkeztek, így többször esett meg mészárlás, mint békés megnyilvánulás. Ha valaki elhanyagolja a farkassal való kapcsolatát, annak soha nem szokott jó vége lenni. - Tehát azok, akik itt éltek már régóta, gyengének bizonyultak a bitorlókkal szemben – halkan felsóhajtottam, amikor tudatosult bennem a dolog. Egyáltalán nem örültem neki, mivel ez számomra csak azt bizonyította, hogy holmi hódítók elfoglalhatták azt, ami megillette jogosan az itt élőket azáltal, hogy utánunk itt maradt egy csoportosulás még századokkal ezelőtt. Legalábbis szerettem volna ezt hinni, de miért is csodálkoztam? A történelem ezek szerint ismételte önmagát, csak egy kicsit másképp. Amikor Amerikát jöttek meghódítani az európaiak, akkor is ez volt, és elnyomták az én népemet, holott ők már nagyon régóta itt éltek. Ez most lejátszódott, csak éppen falkák és farkasok szintjén. Nem mondhatnám, hogy ez sokkal jobb volt, és akkor még finoman is fogalmaztam. Persze ezt nem állt szándékomban a mellettem ücsörgő férfi orrára kötni. - Szeretem a kihívásokat, és a kockáztatással sincs semmi bajom – vontam meg teljesen nemtörődöm mozdulattal a vállaimat. Nem akartam, hogy ezen akadjon fenn, és ha már ez volt a fedő sztorim, akkor úgy gondoltam, hogy tényleg el fogok indulni azon a versenyen, ha a sors és a szellemek is úgy akarják. Sajnos nem rajtam múlt, nem tudtam, hogy távol tudok-e majd a jövőben maradni akár egy hétre is, vagy még tovább, de reméltem, hogy kipróbálhatom majd magam. Ha mégsem az Iditarodon, akkor majd valami máson. Első természetesen mindenképpen a kötelesség lesz számomra, annyit nem ért egy verseny sem. - Nem valószínű – ráztam a fejemet a műveimmel kapcsolatos kérdése hallatán. Mielőtt folytattam volna, kortyoltam még egyet a kávémból, most már kellemesen meleg volt csupán és nem tűzforró. – Az a helyzet, hogy nagyrészt Európában tevékenykedem. Ha az elmúlt öt évben járt Skóciában, akkor talán – tettem hozzá, mert sohasem tudhatja az ember, igaz? Bár most, hogy itt voltam, szerettem volna kipróbálni a jégszobrászatot is, meg talán terjeszkedni az Államokban. Úgyis olyan régen jártam már ezen a vidéken és itt most nem csak Alaszkára értem. - Értem – biccentettem, és megálltam, hogy hozzáfűzzem, hogy én is jártam már Keleten, még egészen régen. Nem volt hozzá semmi köze, ahogyan senki másnak sem, kivéve a többi Elsőt esetleg. De ők nem voltak itt ugyebár, úgyhogy tárgytalan. A sértését pedig igazán nem is vettem sértésnek, inkább csak az orra alá dugtam a hibáját, ez minden. Szerencsére elég toleráns személynek tartottam magam a legtöbb esetben és amúgy sem tudhatta, hogy kivel hozta össze ma a sors. Elnéztem hát a pillanatnyi ballépést. Kivételesen, talán azért is, mert informált engem az itteni helyzettel kapcsolatban. - Emiatt ne fájjon a feje! – legyintettem egyet. – Higgye el, hogy lesz rám ideje elég hamar, tekintve, hogy már vár. Az pedig, hogy mennyire fontos számára a mondanivalóm, az csakis rajta fog múlni. Felőlem azonban nyugodtan hívja csak fel, ha nem hisz nekem – mivel olyan lenéző pillantást vetettem rá, ahogyan csak egy vérbeli elitbe tartozó egyén tud, ezért úgy sejtettem, hogy egyértelmű lett számára is, hogy ha felhívja, akkor azzal vérig fog sérteni, mert hazugnak titulál szavak nélkül is.
Kelletlenül bólogatok arra, amit mond. - Pontosan ez történt. Igaz, valószínűleg erre az őslakos falka most morogna ránk rendesen. Akárhogy is, tudomásom szerint nekik is megvoltak az erős farkasaik, egyáltalán nem voltak gyengék... inkább úgy fogalmaznék, hogy erősebb ellenfélre találtak. Mondjuk, én a mai napig értetlenül állok az események előtt. Csak fél éve laktam Fairbanks-ben, nem voltam itt az események kezdete óta... ugyan olvastam a feljegyzéseket, jelentéseket, de ennek ellenére nem értettem, hogy egy jó régóta berendezkedett falkát hogyan tudtak így kiütni a helyéről. Meg nem is kiütni... inkább felszíni. Sajnos ilyeneket a papírból nem lehet megtudni, ezt két szemmel kell látni. - Azt nem kétlem. Gondolom már ön is keresztül ment jópár olyan dolgon, melyek után egy verseny már igazából sétagalopp. Akárhogy is, 300 év után azok a vérfarkasok, akik életben vannak, már nem csak a két szép szemük miatt nem múltak ki. Kegyetlen világ ez övéké, főleg azoké, akik egyedül járnak. Talán csak a kívülállósságom miatt, de nem igen tudtam megérteni az ő szabályukat. A farkastörvények olyan fokozott mértékben igazak náluk bizonyos környékeken, hogy azt ilyenkorra már csak a legrátermettebbek élik túl egyedül. Mondjuk, ha tippelnem kellene, akkor wagabondnak mondanám a mellettem ülőt. Az ilyen mindent ki kell próbálni, miközben járok erre-arra hozzáállás az ő specialitásuk. - Eh... - pislogok egy darabig döbbenten, majd aztán halk kuncogást hallgatok. - Kicsi a világ... ezelőtt 15 évig Skóciában éltem, szóval talán lehetséges, hogy mégis. Na viszont elérkeztünk arra a pontra, amikor jobbnak láttam, ha kétszer is megfontolom, miket mondok. Nem volt szándékom se megbántani, se felidegesíteni a mellettem ülő nőt... viszont a tekintetének villogása, illetve egy tompa érzés a tudatom mélyén erre figyelmeztetett. Sajnos kicsit arra a pontra tévedtünk, amikor találkozik az ember a hivatalos féllel... szívem szerint tényleg nem vacakoltam vele, hogy akkor oké, menjen ide meg oda és akkor rendben is leszünk... de sajnos pont az ilyen linkerkedésből szoktak előjönni a balesetek, a félrenyúlások. Pár dolgot előtte le kellett futnom, sajnos ez így volt helyes. Amikor a nő az ellenőrzésről beszél, nem nyúlok a telefonhoz. Látom a villanást, tudom, mit jelent ez... mondjuk sikerült is félreértenie engem rendesen. Eszem ágában sem volt kérdőre vonnom őt vagy valami hasonló. A nő túlságosan őszintén beszélt velem az utóbbi pár percben, ezt azonnal észrevettem. Nem voltam tévedhetetlen, de ha valamit, akkor ezt észre szoktam venni. Semmi oka nem volt hazudni. - Lássuk csak - tűröm fel a kabátom ujját, hogy megnézhessem a karórámat. - Ilyenkor már bent szokott lenni az egyetemen. Ha gondolja szívesen elkísérem önt addig. Nem, a szavaim nem árulkodtak semmi megbizonyodásról, egyszerűen csak az egyetemen volt nekem is dolgom és ha már arra megyek, miért ne. Bár lehet túl könnyen kötélnek álltam, de nem éreztem, hogy bizalmatlankodnom kellene... egy halk sugallat és a nő kisugárzása valamiért rávett erre. Oké, mondjuk én alapvetően segítőkész őrző voltam, ami azt illeti, deee... hát csak reménykedni tudtam benne, hogy tényleg olyan a fontos dolog, amilyen, különben megint lesz egy kellemetlen beszélgetésem a főnökkel.
Nem örültem neki, hogy esetlegesen az én törzsem távoli leszármazottait sikerült egy betolakodó bagázsnak elnyomnia. Biztosan voltak közöttük is a vérvonalamhoz tartozó farkasok, de akkor is ez a mi földünk volt és pont ezért egy kicsit a szívemre vettem ezt az arcátlanságot. Hogy valaki volt annyira bátor, hogy ezt tette. Nyilván nem ok nélkül hagyta el egy egész falka az előző otthonát, de ez, hogy elveszik egy másikét, egy ősi falkáét, az végképp mindennek a teteje volt. Nem tudtam, hogy mit követhettek el, hogy hogyan éltek mind a két táborhoz tartozó egyedek, de valamiért automatikusan az itteniekhez húzott a szívem. - Igen, én ezt szórakozásként élem majd meg – bólogattam egyetértően közben, amikor sikerült valamelyest felocsúdnom a nagy felháborodásomból. Ittam is egy újabb korty kávét, hátha attól valamivel jobb hangulatom lesz, de nem sok reményt láttam ám rá. Bosszantott az, amit ma megtudtam, és nem tudtam pontosan, hogy mi is lesz itt a feladatunk. Talán segíteni az itteni igazi falkát abban, hogy önállóak legyenek újra és visszahódítsák a területüket? Vagy azt kellene megakadályoznunk, hogy vérontás legyen? Ennyi farkas egy ilyen kicsi városban nem volt éppen a legjobb dolog, ez nyilvánvaló, én meg egyre inkább szerettem volna tudni, hogy mi célból kellett nekünk ideutazni most. - Miért, ennyire érdekelné talán a szobrászat? – kérdeztem kíváncsian, bár tényleg egészen mulatságos egybeesés volt, hogy éppen olyan őrzővel sikerült összefutnom először, aki skót. Ennek ugyan nem adtam jelét, de attól még szórakoztatott valamelyest, persze csak addig, amíg nem kezdett el nekem szervezkedni itt a protektor kapcsán. Jó, nyilván nem tudhatta, hogy igazat mondok-e, de én annál sokkalta egyenesebb ember voltam világéletemben, minthogy könnyedén meg tudjam játszani magam ilyen esetekben. Bár az igazsághoz azért mindenképpen hozzátartozik az is, hogy az életem történetével kapcsolatban már korántsem volt nehéz számomra, hogy bármit elhitessek bárkivel. Muszáj volt, azt csak nem mondhattam, hogy amúgy lassan közelítek az ezerhez és volt már sokféle munkám meg életem, nem? Kivételesen türelmesen vártam arra, hogy eldöntse, miként szeretné kezelni az ügyemet. Nem sürgettem, nem siettem sehová. Ha már kibírtam napokat, akkor nem ez a néhány perc fog még az agyamra menni. Nyilván nem fenyegethettem meg, azt meg valahol megértettem, hogy elővigyázatos velem szemben. Biztosan én is az lettem volna a helyében, de attól még nem hiszem, hogy olyan veszélyesnek láthatott volna, mint amilyen valójában voltam. - Ráér, hogy kísérgessen, vagy inkább csak biztos akar lenni abban, hogy nem csinálok galibát? – kérdeztem felvont szemöldökkel, bár a végére megjelent egy mosoly is az arcomon, nehogy teljesen komolyan vegyen. Mivel örültem neki, hogy végre történt némi előrelépés és nem szándékozott akadályozni a haladásban, ezért felálltam a padról, ezzel is ösztökélve az indulásra.
Csak egy bólintással nyugtáztam, hogy miként is fogja megélni a versenyt. Valahogy ezt az egyet nem kételltem. Csak úgy fejest ugrani az ilyen dolgokba, szerintem minimum a szórakozás érzete kell hozzá. Főleg egy magányos farkasnál, szerintem alapkövetelmény. Pláne ha az, aminek gondolom. Amikor visszakérdez a szobrászatra, elmosolyodok. - Ha nem is kimondottan a szobrászat, de maga a művészet mindenféleképpen. Szeretek eljárni különböző kiállításokra, megszemlélni az alkotók műveit. Azokat az alkotásokat, melyeket a változatosság kedvéért azért készítettek, mert a művész szeretett volna egy darabot hátrahagyni magából, megmutatva a szépérzékét, emléket állítva az emlékezetnek... s a változatosság kedvéért nem valami ártó szándék vezérelte az embert. Akárhogy is, az ember rengeteg olyan dolgot készített, mely másra sem jó, csak a pusztításra. Nem kellett messzire mennem, hisz a kabátom takarásában nekem is ott volt a pisztolytáskám, benne a lőfegyverrel és hozzá 14 db potenciális halálhozóval. Ha az ember olyan életet él, mint mi, akkor meg kell tanulniuk megtalálni a szépséget a dolgokba. Lehet ez művészet... de akár harcművészet is.
Végül helyreállnak a dolgok, a nő arcára is visszaköltözik a mosoly a szurkálódását követően. Elmosolyodok én is, de inkább azon, ahogyan már pattan is talpra. Komolyan mondom, mint aki nem tud megülni a fenekén sokáig... bár ha belegondolok, hogy eredetileg csak a kávéját meginni ült le mellém. Egen, ebből már valószínűleg három kávé is kijött volna, ha nem foglalom le a száját... izé, na ez eléggé félreérthető volt így. - Nekem is az egyetemen van dolgom, mellesleg ott van a központunk - informálom a nőt egy olyan dologról, amit a farkasok azért tudnak a városban, miközben felállok. - Adam Revenor, szolgálatára. Kit tisztelhetek önben? Persze közben már elindulok, nem szeretném tovább feltartani a nőt. Mindenesetre úgy voltam vele, hogy ennyi beszélgetés után már illendő bemutatkozni a részemről.
- Én sokszor csak szórakozásból készítem őket. Hobbiként indult amúgy is… - könnyedén megvontam a vállaimat, mert engem nem zavart, hogy esetleg nem láttak olyan elvakultnak, mint más művészeket. Én bizony két lábbal a földön álltam, úgyhogy azoknak mindenképpen csalódást okoztam általában, akik a műveim alapján elkészültek valamilyennek, végül pedig rá kellett döbbenniük, hogy közöm sincs az általuk, rólam alkotott képhez. Nem is baj ez szerintem, amúgy is szeretek meglepetéseket okozni másoknak, ha csak tehetem. - Egyébként ebben az esetben talán már találkozhatott néhány alkotásommal – hagytam rá végül, mert így már tényleg nem lett volna meglepő. Volt olyan is, hogy megrendelésre készítettem valamit, nem csupán az ihlet szállt meg és spontán alkottam. Bár általában ahhoz is szükségem volt egy kis elvonulásra, ha valamilyen helyre kértek kifejezetten. Sosem szerettem a konkrét elképzeléseket, és aki ezzel tisztában volt, az már tudta, hogy ne is próbálkozzon nálam ilyesmivel, mert teljesen felesleges. Míg ezen gondolkoztam, könnyedén álltam fel és ittam ki a maradék néhány korty kávémat a pohárból. Aztán a padtól pár lépésnyire árválkodó kukába dobtam, és úgy fordultam vissza ismét a férfi felé, hogy egy kicsit megsürgessem. Nem vettem úgy, mintha az alattvalóm lenne, bár akaratlanul is volt egy kis efféle jellege a magatartásomnak, de ez inkább az elmúlt évek során ragadt rám. Hiába, az elit már csak ilyen, könnyű beleszokni és nehéz tőle megválni, de itt most viszonylagosan tiszta lapot akartam. Akkor is, ha nem fogok tudni teljesen kivetkőzni a jelenlegi önmagamból. - Értem. Jó tudni! – nyugtáztam az újabb információt, és ha felzárkózott hozzám, akkor el is indultam. Nem siettem túlzottan, amúgy is magas sarkú csizmáimban nem lett volna egyszerű a helyenként jegesre fagyott járdán, de ettől függetlenül ügyesen mozogtam. Ciki is lenne, ha nem így történt volna, végtére is az ügyesek vérvonalának vagyok a feje. Ennek ellenére idefelé jövet már többször is megcsúsztam, de ezt szerencsére senki olyan nem látta, akinek nem kellene. Ezen a gondolaton szinte kedvem lett volna nevetni, de nem akartam, hogy az idő közben bemutatkozó Adam teljesen abnormálisnak tartson, ha eddig esetleg jó benyomást tettem rá. Nyilván így volt, különben most nem vinne el a protektorához. - Rowena MacMillan vagyok! – mutatkoztam be én is, de kezet most nem nyújtottam felé, hiába diktálta az illem. Így séta közben elég furcsán és egyúttal bénán jött volna ki a gesztus, bármilyen udvarias is lettem volna. – És mondja Adam, szeret Alaszkában élni? – érdeklődtem, csak hogy egy kicsit tovább vigyem a társalgás fonalát. Hirtelen más kérdés amúgy sem jutott eszembe az itteni helyzettel kapcsolatban, ugyanis amit tudnom kellett, azt úgy éreztem, hogy már tudom.
- Részemről a szerencse - mosolygok halványan, miközben haladunk. Na igen, ilyen névvel mondjuk elég nehezen tagadhatta volna le, hogy honnan érkezett. Oké, mondjuk ez nem mindig mutatja meg a származást, elvégre nekem se volt kimondott skót nevem. Szóval elindultunk, a legrövidebb utat választottam az egyetemhez. Amúgy se volt messze, szóval nem hívtam taxit... én szerettem sétálni és a nő se tűnt kimondottan olyannak, akinek beszakad a körme néhány lesétált métertől. - Maga a táj és az emberek miatt igen - felelem. - Azzal, hogy Fairbanks ennyire el van dugva a világ elől és nem egy metropolisz, mint mondjuk Hong Kong vagy New York... főleg ilyen közegben. Teljesen más a légköre a környéknek ezzel. Viszont... a feszültséget szívesen elcserélném másra. Rengeteg olyan dolog volt Fairbanks-ben, ami lassan kezdett többé tenni, mint ami voltam korábban... s nem hiába emlegettem az embereket is, akiket itt ismertem meg. Amanda, Abie, Steven... és természetesen a múltamból Elisabeth... s még sokan mások. Viszont még a legjobb társaság se tudja feledtetni a hideg valóságot teljes mértékben... s Fairbanks még mindig tele volt feszültséggel. Az ilyesmi nem olyan, ami egy-két hét alatt kiveszik a településekből... akár hónapokig is eltarthat, hiába volt már meg egy ideje a falkaegyesülés. - Sokban különbözik a hely attól, mint amire emlékszik? - kérdezek vissza én is, puszta kíváncsiságból. Már félúton voltunk, amikor bevillan valami a fejembe. Najó, oké, rendben van, én hiszek a nőnek, hogy találkoznia kellene a Protektorral, hajlandó is voltam elvezetni hozzá... rendben van, viszont erről mégiscsak szólnom kellene neki. Ki tudja, mit csinál éppen és ha éppen mamuszban nyitunk rá... ah, najó, ennek már csak a gondolata is olyan volt, hogy halványan elmosolyodtam rajta. Viszont ha tényleg olyan fontos találkoznia a mellettem sétálóval, akkor nem ártana, ha félre tudja tolni az éppen aktuális dolgait. Szóval mégiscsak előkerült a telefonom és egy gyors üzenetet küldtem neki. ,,Találkoztam Rowena MacMillan-nal, az egyetem felé tartunk." Semmi kérdés, hogy tényleg várja-e, vagy hasonló. Csak egy jelzés, hogy készüljön. Most őszintén szólva, melyik főnök szereti, hogy ha a semmiből látogatói jönnek váratlanul? Szerintem senki.
Miután feltettem a kérdésemet, figyelmesen hallgattam. Nem voltam olyan udvariatlan, hogy közbeszóljak, bár sokszor erős kényszert szoktam rá érezni, ha valakivel beszédbe sikerül elegyednem. Ez nálam egyfajta természetes reakció, mert ha valami az eszembe jut, akkor azt általában megosztom másokkal is még az előtt, hogy teljesen kimenne a fejemből. Ezt leszámítva egyébként kitűnő a memóriám és mindent megjegyzek, ami fontos és érdemes rá. - Szerintem a világban mindenhol van bizonyos szintű feszültség, akármerre megy is. Ha nem is két falka között, de néhány falkatag között biztos, hogy feszül ellentét. Még a legkiegyensúlyozottabb közösségekben is kell érdekellentétnek lennie, különben a világunk gyanúsan idilli lenne, ami véleményem szerint nem jellemző – fejtettem ki, miközben megfigyeltem, hogy merre mentünk. Nagyjából már tudtam, hogy merre helyezkedik el az egyetem, de teljesen más volt megtenni addig az utat, mint elméletben tudni. Így legalább már azzal is tisztában leszek, hogy merre keressem az őrzőket, ha akadna valami gond vagy nekem lenne kérdésem hozzájuk. Ez sem volt ugyanis lehetetlen, bár a kezdetiekre már megkaptam a választ Adam által. - Ó, igen! El sem tudja képzelni, hogy mennyire más, mint amikor utoljára itt jártam – válaszoltam őszintén, ajkaim szegletében kis mosoly jelent meg. – Még nem létezett olyan, hogy Fairbanks, és városok is csak elvétve akadtak ezen a vidéken – fogalmaztam inkább így, mert igazából csak faluk voltak, amikor erre jártam. Ezt azonban mégsem mondhattam, mert azzal felkeltettem volna az érdeklődését túlzottan is, és azt nem akartam. Az én célom csupán az informálódás volt és nem az, hogy én lássam el információkkal azt, akinek nincs hozzá köze. Én annyit tettem a szívességéért cserébe, hogy nem tettem benne kárt. Úgy gondoltam, hogy elég okos ahhoz, hogy tudja, hogy megtehetném. Anélkül is, hogy tudná, valójában ki vagyok, és mennyi ideje koptatom a világ porát. - Csak nem bírta ki, hogy ne szóljon neki, igaz? – kérdeztem fojtott mosollyal, mert a szemem sarkából láttam ám, hogy pötyögött a telefonon. Gondoltam, hogy fog, az teljesen mindegy, hogy milyen megfontolásból. Azt hiszem, hogy tényleg túl öreg vagyok és túl sokat tapasztaltam már meg ahhoz, hogy bármi is meglepjen. Bár nem szoktam azt mondani, hogy soha, de jelenleg erről mégis így gondolkoztam. – Gondoltam, hogy így lesz – tettem még hozzá azért, hogy érzékeltessem azt, hogy egyáltalán nem sértődtem meg. Megértettem én őt, csak nem szerettem, ha kicsit is kétségbe vonták a szavam. Márpedig ebből én jelenleg erre következtettem, de előfordul, igaz? Úgyhogy csak sétáltam csendesen Adam mellett és próbáltam megjegyezni, hogy milyen utcákat érintünk és merre járunk.
Kezdőlap
