Nem jöttem még teljesen helyre, még ha sztoikusan is fogadtam egyelőre mindent, mert úgy gondolom, hogy a dolgok előbb-utóbb mindig megoldódnak, azért többszörösen nem vagyok jól. A hasonmásommal való találkozásunkról készült képet azonnal elküldtem Scalettnek, de mivel már közben elköltöztem tőle, nem tudtam, miként fog reagálni. Ott hagytam két havi lakbért, és még egy keveset, hogy rendbe tudja hozni a rombolást, ha nem akarja, hogy én hozzam helyre. Éreztem, hogy nem kéne ott maradnom. A táskám eltűnt, az irataim és a kulcsok, a mobil megmaradt, mert azok a zsebeimben voltak. Nem keseregtem volna azokért sem. Minden pótolható, még én is. A műhelyben húztam meg egyelőre magam, amíg megfelelő házat nem találok, vagy pedig elköltözök, más városba, vagy államba, országba, végül is mindegy. Kóborként tudom, ma még úgy látom, akár több hónapot is maradok, de fél óra múlva már lehet, hogy az országút talál rám, ahogy éppen jó időre magam mögött hagytam a várost. De még várok. Nem csak azért, mert utazni még nincs erőm, hanem mert tudom, hogy minden nagyobb hullám és vihar idővel csendesedik és aminek el kell rendeződnie, az meg is fog történni. Ha viszont nem vagyok itt, akkor esélyem sem lesz rendezni mindezt. Most azonban ülök az egyik padon és élvezem a napsütést, mert nagy szükségem van rá. Nem tagadom, látni rajtam az elmúlt hónapok nyomát, de nem tört meg, csupán lábadozom. Sokféle értelemben.
Milliószor - ha nem többször - megnéztem már a képet, amit küldött. A föld alól kellett kikaparjam magam, oda süllyedtem le szégyenemben. Mégse vett rá az öreg isten se - akiben nem hiszek - hogy felkerekedjek és egy egyszerű "ne haragudj"-féleséggel indítva visszakönyörögjem a Mallory-lakba. Semmi esetre sem hiszem, hogy tárt karokkal fogadna, s bár minden reggel úgy kelek, hogy elég volt a bőgésből, ahányszor elmegyek apámék régi szobája előtt, ami számomra visszavonhatatlanul Claudehoz tartozik már, elszorul a torkom, s kell egy kiadós arcmosás ahhoz, hogy ne sírjam el magam, s lehiggadjak. Nem normális az, amit művelek, elegem van magamból. Pontot kell tegyek az ügy végére, hagynom kell elmenni, ha tényleg arra vágyik, s talán úgy én is képes leszek majd elengedni, ha azt érzem: megtettem mindent, bocsánatot kértem és nem hatott. Fogom hát magam, s egy türkiz nyári ruhába bújok, hozzá magasra fűzhető sarut veszek fel, hajamat lazán kiengedve hagyom, mert nem akarok játszadozni vele. Munka után van időm elmenni a műhelyhez, s eszembe jut, hogy talán be kellene jelentkeznem, de nem akarom megadni az esélyét annak, hogy már telefonon rideg falakba ütközzem. Felvértezem magam a nemhitt jószerencsével, s rákanyarodok a műhelyhez vezető útra. Megtorpanok. Valamiért azt hittem, hogy lesz egy kopogásnyi időm, mielőtt elé kellene álljak, de mivel kint ül a padon, így ennek tökéletesen elveszett az esélye. Egy pillanatra lehunyom szemeimet, kényszerítem lábaimat arra, hogy maradjanak a normális sétatempónál és ne rohanjam le Claudeot. Megfontolt léptekkel toppanok elé, tétován fonom rá mindkét kézfejem ujjait a magam előtt lógatott kistáska fülére. - Szia! - suttogom szinte alig hallhatón. A fejemben valahogy hangosabbnak tűnt, de olyan képtelen a helyzet, hogy torkot kell köszörüljek, mielőtt újra szóra tudnám nyitni ajkaimat. - Megkaptam a képet. Megengeded? - bókok fejemmel a padra, jelezve ezzel, hogy leülnék mellé. Valahogy így bazári majom módra imitált ácsorgással nem tudnék a lényegre térni. Vagyis.. tudnék, de nem szeretnék, ha nem muszáj. Olyan érzés, mint szidásra váró gyereknek lenni az igazgatói irodában, ez meg valahol azért röhej.
Még az előtt megérzem, közeledik, hogy elém állna. Érzem, nincs szükségem erre se Akira, se a farkasom érzékelésére. Nem ott érzem. Mégsem fordítom felé a fejem, s tekintetem. Hagyok neki és magamnak időt, hogy a kellő időben ránézhessek és az önkéntelen halvány mosoly ott legyen a képemen. Megdöbbent és fáj, hogy így látom. Nem akarok én senkit sem megtörni, elbizonytalanítani, megszégyeníteni. A sors és az élet amúgy sem kegyes érzeletű, a szeszélyét érezzük mindannyian. - Szia! – arrébb mozdulok, éppen a fejmozdulatával egyszerre. - Persze. – úgy ülök, hogy felé fordulhassak félig, hogy lássuk egymást rendesen, de ne is legyen kínos mindez. Látta a képet. Várható volt, ha eljött ide. - Elfogadom, hogy nem hittél nekem. De mégis, miért hazudtam volna neked, mondd? Hazudtam neked valaha is? Mit éreztél az alatt az egy hónap alatt? Főleg úgy, hogy onnan kaptad az információt. – ha úgy veszem, azóta, hogy a műhelybe indultam, jó sok hete, nem is beszéltünk rendesen. - Azt mondták, nem jöttél megnézni. – halk a hangom. Hiányzott hogy nem jött el, és többek között ez is sokat nyomott a latban azon, hogy szó nélkül álltam fel és távoztam. - Nem értelek, Scarlett. Segítesz nekem ebben? – komoly a hangom, nem lekezelő.
Számítottam a kérdéseire, de nem kellemes hallani őket. Már az első levegővételénél talán fel kéne állnom, s a világ végére szaladnom, mert ebből jól nem jöhetek ki. De mégis, itt vagyok, mert itt szeretnék lenni, hát nem sütöm le a szememet, egyenesen az arcába nézek, miközben érzem, hogy ég a fülem, mint amikor szidást kapok. - Azt nem mondanám, hogy hazudtál, de nem mindig osztottad meg velem az igazat. Gondoljunk csak arra, amikor hozzám költöztél, vagy szó nélkül eltűntél. Mindegy.. - legyintek. Nem akarom kiosztani, ezek régi csontok és ezerszer lerágtuk őket. Egyszerűen csak ösztönös a visszavágásom, ha én hibáztam, akkor is. - Te mit hittél volna a helyemben? Ott álltam veled szemben, aki nem te voltál és még az életben nem találkoztam olyannal, hogy valakiből van egy másik szakasztott ugyanolyan, s még csak nem is ikrek. - megadón széttárom karjaimat. Talán vágyom arra, hogy megértsen, hogy igazat adjon nekem, hogy elfogadja amit tettem. Fájdalomból született és sértettségből. De ismer, tudja, hogy milyen vagyok. A reakcióm hát kiszámítható volt, a maga kiszámíthatatlanságában. Bár ez sem teszi szebb színűvé. - Hogy mit éreztem? - kérdezek vissza, mert ez megy rögvest, egy szuszra. Pengevékonyra szorulnak ajkaim. Nem akartam kifakadni, nem azért jöttem ide, mégsem tudom visszafogni magam. Idegesen túrok bele hajamba, majd megint az ölemben tartott táska fülének babrálásába kezdek beszéd közben. - Kezdjük inkább az elején. Nem várom el, hogy elfogadd az álláspontomat, de szeretném, ha tudnál mindent. - kezdek bele. A táskát magam mögé rakom a padon, oldalvást fordulok, hogy minél inkább "szemben" legyek Claudedal. - Szeretlek. Ez volt az, amit el szerettem volna mondani, amint az Innből hazajössz. Úgy gondoltam, hogy személyesen mégis csak pofásabb elmondani. Bár így ebben a formában most is röhejes, de mindegy. - elhúzom a szám. Hiába, mindig tudtam hogy kell keverni a szezont a fazonnal. Nem ezt akartam neki mondani, de mégis így sikerült. Ebből kell építkezzem, hát megpróbálom kevésbé hadarva folytatni tovább. - Nem jöttél haza én meg nem mehettem el hozzád. De ezt már mondtam. Mindegy. A lényeg, hogy akkor találkoztam azzal a másikkal és nézd el nekem, de azt hittem te vagy. Örültem neked, neki. Úgy tett, mint aki ismer, hogy aztán a végén tulajdonképpen a lényeget tagadja le. Azt, ami volt köztünk. Nem adtam neki esélyt a magyarázkodásra, ahogy neked sem. Meg voltam sértve, de ezt szerintem elég egyértelműen a tudtára adtam. Hogy azóta mire vártam? Nem tudom. Erre nincs válaszom. - Nem tudom, hogy így érted-e. Talán nem is fontos. Csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. ~És azért, mert nem akarlak elveszíteni.~ - Ne haragudj, hevesen reagáltam. De megvolt rá az okom. - teszem hozzá, mert így gondolom. Talán nem ezt akarta hallani. - Miért nem jöttél haza, s magyaráztad el nekem? Küldeni egy képet az olyan.. - megvonom a vállamat, elhúzom a szám. - ..személytelen. Nem tudom mit vártam. Vagyis de, tudom. Azt szerettem volna, ha hazajön, ha meggyőz arról, hogy igenis szeret, hogy lássam be nem ő volt, hogy felejtsük el, beszéljük meg, akármi. De ahogy én nem kerestem, úgy ő sem keresett engem. S végül megint ki törte meg a csendet? Én. Mert fontos nekem. De ha menni akar, el fogom engedni, mert nem hiszek abban, hogy nekem jár a szerelem. Most is olyan "remekül" sikerült eddig.
- Megértem, hogy rosszul esett, hogy nem mondtam el mindezt. És te is tudod, mennyire szükséges az, hogy titkot tartsunk. És kóbor vagyok... szokatlan, hogy valakinek el is mondhatom, hova megyek. Csak védekezik, csak csapkod. Még így is, hogy nyugodtan tekintek rá, még akkor is, ha rossz így látni az egészet. - És mit hittél? – nem magyarázkodom, nem fejtegetek, mert rá vagyok kíváncsi. A hangom is ezt sugallja és a figyelmem is. Mert csupán csak a sértettséget érzem, semmi mást. - Igen. – bólintok. Szeretném tudni, de még inkább azt, hogy mondja ki magából az érzéseit. Így nem tudok neki segíteni, hogy helyére tegye a dolgokat, csupán a vagdalkozást és a sértettséget látom. A megoldást nem. Végignézem, ahogy rákészül és legszívesebben átölelném. Minden mozdulatát falom szinte, hiányzott és nem csak a látványa, ahogy mozdul, az illata, a tekintete. Minden, ami ő. - Rendben, figyelek. – kölcsönösen úgy helyezkedem, hogy jelezzem, ez is a szándékom. Még ha egyes mozdulat, tartás még nem is megy, úgy is helyezkedem. Az első szó teljesen beborít. Nem vagyok érzelgős lelkű, mégsem tudok megszólalni. - Egyáltalán nem az. – mosoly bújkál a hangomban, de hagyom, hogy folytassa. Úgy tűnik, bizonyos szokásokról még mindig nem tudok. Ezek szerint az Inn csak a farkasok részére fenntartott hely lehet, ha őrző nem léphetett be. Pedig éppen ez lett volna az igazi összetartás. Nem hánytorgatom, hogy miért nem, mert valójában nem akarom megérteni ezt, elfogadni még kevésbé. De inkább meghagyom ezt a véleményt magamnak és magamra veszem a bűnbak szerepét, legyek én az értetlen, és inkább hagyom. Aztán csak sóhajtok egyet. - Mindenkinek jár a magyarázat lehetősége. Így döntöttél, s cselekedtél, s ne csodálkozz, ha aztán a dolgok így történnek meg. – halvány mosoly jelenik meg az arcomon. - Jó tudni, hogy örültél, amikor megláttál. – halk a hangom. - Megértem. Elfogadni nehezebb, dolgozom rajta. Bocsánatot kérni mindig nehéz, és erős jellemre vall. – komolyság van a szemeimben. A haza szóra megkukulok. A kezeire nézek, nyelek egyet. Majd ismét a szemeibe nézek. - Kidobtál és az számomra azt jelenti, hogy nincs visszaút. A szükség pedig addig tartott, míg a lábamon el tudtam hagyni a házadat. Megvan a te elméleted, a te világlátásod és gondolkodásod, s a szerint cselekedtél, mert helyesnek tartottad. Mint ahogy számomra az a helyes tett, ha kidobnak, akkor távozom, és nem nézek vissza többé. – hallgatok egy rövid időre, majd elfordulok és inkább a távolba nézek. - Még akkor is, ha fáj. Megtanultam, hogy mindenki életében a jelenlétem csak másodlagos, átmeneti. Még akkor is, ha a szívemet hagyom ott, ha távoztam. – nem könnyű kimondani, de még nehezebb érzés, mióta kidobott. A gyógyulást is azért igyekeztem gyorsítani, hogy Scarlett kedvére tegyek és eltűnjek, minél előbb a házából. De itt van, velem és érti, megértette, mi történt. Bocsánatot kért. - Az indulat és a fájdalom beszélt belőled akkor. Hiszen magyaráztam neked, elmondtam, és nem akartad elfogadni, lepattant rólad. Süket fülekre találtak a szavaim. És ha ez van, akkor abbahagyom. Nem győzködök, az igazság mindig kiderül. Így vagy úgy. Mint ahogy azt is megértettem, hogy nem bíztál bennem. A szavaimnak. Nekem. Most már testtel is felé fordulok, jelezve, hogy nagyon fontos lesz a válasz, amit várok a következő kérdésre. - Mit szeretnél, Scarlett? – én tudom, mit akarok, de előbb tőle szeretném hallani, hogy mire jutott.
- Nem azt, hogy hová. Csak hogy egyáltalán.. el. - vállat vonok. Talán nem markáns különbség, de szerintem az. Ezért is kívántam helyreigazítani. Hogy megértse végre rendesen azt, hogy a szó nélkül való távozásában mi zavart igazán. Azon felül, hogy nem volt velem. De ebbe meg ne menjünk bele. Elmondom, hogy mit hittem. Mindent elmondok neki, amiről úgy gondolom, hogy idetartozik. Pedig nem tenném, ha tudnám, hogy csak támadásnak véli, hogy jogtalan védekezésnek. Sértődötten fújnám fel az arcomat és libbennék tova, ha össze is török belé. Nem kell megtegyem viszont. Bár az összetörés azért így is befigyel. Nem arról van szó, hogy nem mehet őrző az Innbe. Az a tény, hogy vannak ott őrzők, akiknek ott van dolguk. De mivel én tanonc vagyok, nekem a mentorom mellett volt a helyem, neki kellett az egyetemen segítenem és sehogy nem tudtam volna kivitelezni, hogy elmenjek Claudehoz. Hogy kértem volna engedélyt úgy, hogy ne tűnjek link alaknak tőle, olyannak akit nem érdekelnek a kötelességei csak a hülye magánélete? Arról nem is beszélve, hogy Dimit kellett volna megkérdezzem. Az meg több soron elég furán vette volna ki magát. Elhúzom a szám. Nagyjából ezzel a "megértem"-mel azt is mondhatta volna, hogy megérti, de nem érdekli. Vagy nem számít már, mert elrontottam mindent. Erős jellemre? Csodálatos dicséret, épp csak nem volt rá szükségem. Nem erre van szükségem, s ha valaki hát ő igenis tudja, hogy mégis mire. Mikor, mire. Most akkor miért tartunk itt? Kellemetlenül érzem magam, megbántva és ez akkor is így van, ha tudom, hogy én dobtam ki. De miért nem érti meg, hogy nem azért tettem, mert nem szeretem, hanem mert aztg hittem, hogy ő nem szeret? - Szóval akkor ennyi? Nem akarsz visszanézni többé? Kifut a vér az arcomból. Kimondom a kérdést, de rettegek a választól. - De ha szeretsz engem, miért nem küzdöttél jobban? Lemondtál rólam. Pedig ha nem szeretnélek, nem haragudtam volna ennyire. - jegyzem meg csendesen. A válaszomon nincs mit gondolkodjam. Talán szégyellnem kellene magam, mert lehetetlenre áhítozom, de akkor is ki fogom mondani. Mert ha valamit megtanított nekem az élet az az, hogy nem lehet tudni van-e holnap. Hát ma kell megtudnia, akkor is, hogyha nincs már jövő innen tovább. - Téged. Csak egyetlen szó, de ezzel együtt az egész lelkem is. Vajon mit kezd vele? Rajta áll. Én pedig elfogadom, ha fájni fog, akkor is.
A vállvonás rosszul esik. Igyekszem és alkalmazkodom hozzá, de még mindig csak kifogásokat keres, hogy miben vagyok én hibás. Másokat hibáztat, a helyett, hogy rákérdezne, megmondaná neki. Inkább besértődik, főleg, hogy tovább gondolja mindezt magában és saját maga dönti mindezt el. És végül kiderül, hogy valójában nem is erről van szó. Scarlett a ki nem mondott gondolataimra is megadja a választ, amire nem tudok reagálni, mert gondolatot olvasni nem fogok mások elméjéből, ha nem muszáj, és ha tudnám, hogy mi is történik, végtelenül rosszul esne, hogy mindenre keresi a mentségét. Nem volt ott, nem jött el, de még telefonon sem keresett. Ha ez fordítva történne, elmentem volna, elvégre nyíltan nem volt tiltva. Ha pedig a munka kész, akkor megyek. Nem tartom mindezt önzésnek, mindenki foglalkozott azzal bizonyára, aki kedves a szívének, és látni akarta, hogy van, de mivel másként látjuk mindezt és gondolatot sem válaszolhatok meg, ha nem olvasom ki, így ez örök homály marad a számomra. És ismét nem mondja ki, mit érez, csupán a kérdésemre hajlandó nyilatkozni. Azt hiszem, talán kezdem érteni Scarlettet és ha ez így lesz, nem tudom mi lesz. Tudom, hogy az idősebb és a bölcsebb én vagyok, nekem kéne kifundálnom valamit, hogy működjön a dolog. Nagy levegőt veszek magamban. Most én gondoltam túl. Megnyugszom. - Visszanéztem. Különben most nem lenne tető a fejed felett. – felelem magától értetődően. - És még itt vagyok. Nem mentem el a városból. – teszem hozzá. A következőkre felnevetek. Muszáj. - Figyelsz te arra, amit mondasz egyáltalán? Te miért nem küzdöttél? Csak vádaskodtál, felelősségre vontál és kidobtál. Te mit tettél volna, ha ugyanezt teszik veled? – nyomom meg a te szókat és minden vád hangsúlya nélkül teszem fel a kérdéseimet és kijelentésemet. Hogy várjam a választ. - Igyekszem észben tartani. – bólintok. – Tehát, ha haragos vagy és ordítasz velem, akkor szeretsz. – a halvány mosoly mutatja, hogy bár komolyan mondom, mégsem mondom komolyan. Az egyszavas válaszra felé hajolok és megcsókolom, kezemet a tarkójára simítom. - Nem kérdezted, de elmondom. Én pedig téged. – suttogom, s újabb csókkal fojtom belé a szavakat. Azoknak most nincs helyük.
Az a jó bennünk, hogy kölcsönösen rosszul esünk egymásnak amellett, hogy jók is vagyunk együtt. Már ha ezt együttnek lehet egyáltalán nevezni, ami van közöttünk. Ha én makacs vagyok, akkor ő sem egy ma született bárány, szóval amennyire nekem nem lenne létjogosultságom a szemére vetni semmit, úgy neki sem lenne szabad ugyanezt megtennie velem. És bizonyos dolgokat okkal nem mondok ki, de odáig már nem terjed az elképzelésem, hogy ezzel valószínűleg ő is így lehet. - Jól van na! - csattanok fel, megfürödve a szégyenben. - Nem kifejezetten az volt életem legjobb ötlete. És visszanézés alatt nem azt értettem, mert bár köszönöm, hálás vagyok érte, de amint jobban lettél ugyanúgy elhagytál. Elhagyott? Hülyeség. Nem is voltunk együtt, nem volt kit elhagynia. Meg mit úgy egyáltalán. De nem tudom nem így felfogni a dolgot. - Nem fogod fel, hogy azt hittem, te vagy? Hogy azt hittem, hogy mégsem szeretsz, s ebbe beledöglöttem egy kicsit? - dühösen fújtatok, legyintek. Felesleges magyaráznom, ezt úgysem fogja megérteni. Csak vádnak fogja fel és nem nézi az én oldalamról. Mint ahogy én sem az övéről, de ez fel sem tűnik. - Is. Akkor is. - engedek meg magamnak egy mosolyt. Halvány, talán nem is kellene, hogy ajkaimra üljön, de mégis megszületik. Nehéz jellem vagyok, de ő sem egyszerű, állapítsuk meg így magunk között. Tüske bennem van, de ettől még azt kell mondjam neki, ami a lelkem húrjait tépi. Hogy kell nekem. Őt akarom. És talán nem fog működni, de ez most nem érdekel. - Nem, mert féltem, hogy mit válaszolnál. - hajtom homlokomat vállgödrébe, nem akaródzva távolodni tőle a viszonzott csók után. Nem érdekel, hogy mennyire lehetetlen ez a testhelyzet így. - Most akkor működünk, vagy nem működünk? - használom az "ő" és "én" helyett a "mi"-t ekképp. Ez megint csak olyan kérdés, aminek félek a válaszától, de ahogy én sebzettnek érzem magam, úgy kezdem átérezni, hogy neki hogy eshetett. Hát muszáj tisztáznunk a dolgokat. Az egymás akarása nagyon jó, de nem elégséges a továbbiakhoz azt hiszem. Segíti viszont.
- Azt mondtad, addig onnan nem megyek sehová, amíg fel nem épültem. Vagyis ha felépültem, akkor mehetek szellemek hírével. Mi mást tehettem volna, hogy amint lábra tudok állni és menni két lépést, elhúzzak onnan? Komolyan nézek rá. - De. Felfogtam. Azt viszont te fogd fel, hogy még most is azt érezteted velem ezzel kapcsolatban, hogy én vagyok a paraszt. Egyáltalán nem figyelsz arra az oldalra, amin én állok, csak fújtatsz, mint egy dühös ló. – intek felé, elvégre éppen az előbb fújtatott. - És amit nem tettem meg, azért nem tudok bocsánatot kérni. Egy félreértés volt, de te úgy ragaszkodsz az egészhez, mint a nem tudom mi. A válaszon egyrészt elmosolyodok, aztán elkomolyodok, végül elhúzódom kissé, hogy felé tudjak fordulni. - Ezt ne tőlem kérdezd. – majd a kezem a mellkasára teszem, a szíve fölé. – Ezt érezned kell. Halk a hangom. Veszkődik velem, utánam jön, letépi a fejem, gondoskodik rólam, hogy aztán ismét belém kössön. Én tudom, hogy ez mit jelent a részemről, mert még itt vagyok. Vajon hajlandó meghallgatni a saját szívét?
Alsó ajkamba harapok, hogy ne válaszoljam azt, amit ma már elmondtam egy párszor, verkli szerűen. Mit tehetett volna? Marad. Küzd. Értem. De szerintem ő is pontosan tudja, hogy ezt közölném vele. Próbálok higgadtan létezni, de hacsak nem akarom véresre rágni ajkamat, úgy hagynom kell magamból kitörni az indulatot. - Egy szóval nem mondtam, hogy te lennél a paraszt! Mármint persze, akkor és ott a konyhában tettem rá célzást, de azt is hittem. Az előzmények tükrében nem csoda. - fújtatok, pedig nem akartam dühös bikává változni, de valahogy mindig ezt hozza ki belőlem. Temperamentum magas fokon. Talán ezért nem csoda, hogy nem volt még komoly kapcsolatom. - Mert.. - kezdek bele, de elakadok. Viszket a tenyerem, de kivételesen nem őt, hanem magamat pofoznám fel. - ..mert.. Nem tudok mit mondani. Ő sem tudja, hogy miként ragaszkodom, én sem. De kötni az ebet a karóhoz, s belefeledkezni a sértettségbe sokkal egyszerűbb, mint hagyni, hogy az érzelmek keresztülrohanjanak rajtam. - ..fájt. - pattanok fel dacosan, hogy vissza is csüccsenjek ezzel a lendülettel mellé. Épp marnék, hogy akkor mégis ki a nyavalyától kérdezzem, amikor folytatja a mondatot. Érintésébe éppen úgy beleborzongok, mint ahogy azt az első alkalommal tettem, hiába nincs ebben semmi erotikus színezet, azokban pedig akadt, nem is egy. Hatással van rám, s ha innen nézzük, akkor őmiatta van az, hogy ilyen szinten ragaszkodtam a sértett szerepemhez. Mert nem akartam beleszeretni, de megtörtént. És elképesztően rosszul érintett az, ami történt. Ahogy az is, hogy elment végül, s én voltam az, akinek utána kellett jönnie. Pedig nem vagyok híres a pasiutánloholásban, egyáltalán. - Ne haragudj. Én nem akartalak bántani, tudom, hogy te sem engem. Akkor nem tudtam, s ismersz már, legközelebb is ugyanígy reagálnék szerintem. - ha engedi, akkor átölelem, elfeledkezve az óvatosságról. Ennyit arról, hogy nem akarok fájdalmat okozni. Nem. De nyilván fogok. Lelkileg mindenképp, de az biztos, hogy ő is nekem. - Nagyon szépen kérlek, gyere haza. Nem akarom azt, ami úgy kezdődik, hogy nélküled. Még számomra is nyálasan hangzik az, amit mondok, de ha azt kérte szavak nélkül, hogy adjam ki a lelkemet, hát tessék, ez az. Nem merek kibontakozni az ölelésből, mert nem akarom látni, ha esetleg felvont szemöldökkel fogadja szirupos kirohanásomat. Nem mondtam egy szóval sem, hogy nem lesznek problémáink, hogy életünk végéig működni fog, mint ahogy ő sem kért hogy legyek a felesége, vagy hasonlók. De most őt akarom, s most hiszek benne, hogy ez nem fog változni. Ha pedig mégis? Benne van a pakliban. De azzal foglalkozzunk akkor, amikor ott vagyunk. Már feltéve.. ha tényleg visszajön velem a felperzselt úton, saját jelen-hátunk mögé.
A mármintra félmosollyal rántom fel az egyik szemöldököm. Egy beismerés, aztán részemről a megértés egy bólintás keretében. - Igyekszem megérteni az érzéseidet. – felelem komolyan. – Még akkor is, ha nem tudom mindig elfogadni. Várakozva nézek rá, hagyom, hogy kibökje. Érzem, hogy ki akarja bökni. A felpattanásra maradok, ahol vagyok, nem igazán megy még az ugrálgatás. A lábadozás (inkább újbóli lábadozás) és a műhelyben végzett munkákkal kezdtem visszatérni ahhoz az önmagamhoz, aki vagyok. Azt hiszem, a derűs, vagy megértő nyugalom, ami rám aggatható és most is ez sugárzik rólam. - Nem akartam fájdalmat okozni... – az átölelésre válaszolok, egy viszont átöleléssel, még ha nem is megy annyira a mozgás, néha el is fintorodom. - Nem haragszom. Fájt. – kihagyok egy lélegzetet a mozdulattól, ahogy a hátán felfelé simul a kezem. – S hasonlóképpen fogok én is reagálni, szerintem. Tűröm a fájdalmat, nem érdekel. Itt van velem Scarlett, utánam jött és a karjaimban tartom. Itt hagytam a szívem, de már ismét vele vagyok. Mellette. - Haza... – suttogom rekedten. Aki mondta ezt utoljára nekem. - Fogalmad sincs, mennyit jelent ez nekem. – felemelem az állát, s nem akarok mást, csak megcsókolni. Hogy érezze, mennyit jelent nekem. Hogy utánam jött. A szavai. Hogy itt van velem. - Menjünk ... haza. – újabb adag csókok, még ha nehéz is megtenni. Nem érdekel. - Szeretlek. – átölelem, nem akarom elengedni. Ha lehet, akkor sosem. Hazaértem.
- Csak azt ne mondd nekem, hogy tisztelem a véleményedet, de nem értek egyet vele, mert letolok egy önsegítő könyvet a torkodon! - válaszolom indulatosan, de a végére elnevetem magam. Messzire kerülök az egész hülye helyzettől, csak azzal szeretnék foglalkozni, hogy megtartsam őt, ha ez ugyan még lehetséges. Na nem, mintha valaha a tulajdonom lett volna, s nem is lesz soha, elvégre én előbb halok, mint ő - remélhetőleg - de azért na. Van, ami sosem változik, ha felfogásról van szó. - És megint csak parttalan vita lenne közöttünk. - mosolyodom el keserűen, de mégis valami furcsa, könnyed beletörődéssel. - Haza. Ahol én vagyok, az az ő otthona is, hiba volt elküldenem. Vagyis nem, nem volt az, hittem akkor, hogy hazudott nekem. De mivel rá kellett jöjjek milyen nagyot is tévedtem, nem szeretném, ha nem lenne velem. valamit ajánlottam neki akkor a Főtéren, s talán csak légből kapott marhaság volt, mégis életem egyik legfontosabb részévé nőtte ki magát. - Oszd meg velem, hadd tudjam. - súgom ajkaira, majd hagyom magam belefúlni a szerelembe és a csókokba is. Most először hallom tőle a szeretleket úgy, hogy nem félek válaszolni rá. Leomlottak a falak, a könnyek, a tűz elvitte őket. - Én is szeretlek! - belepihenek az ölelésbe, hogy ne figyeljem tovább az időt. Mindegy nekem, hogy mikor indulunk el, tudom, hogy hová tartunk kéz a kézben. Ahogy mondtam, haza. A kettőnk világába, mely egy otthont jelent. Nem hiszem, hogy nem lesznek döccenők a nekünk szánt jövőben, de életemben először érzem azt, hogy olyan helyen vagyok, ahonnan nem szeretnék visszalépni. És ez jó, hagyom, hogy kitöltsön.
Több nap eltelt már, s belevetettem magam az új munkámba… lekötött a sok újdonság, ami hirtelen körülvett a szerkesztőségben, mégis azon kaptam magam időnként, hogy a monitor derengő fényében a lustán villogó kurzorra meredek az üres szövegszerkesztő felületen. Az új kollégák kivétel nélkül kedvesek velem, amit az első időszakban elég nehéz volt hova tennem, mert a Times-nál azt láttam, hogy folyamatosan egymást ölték és rivalizáltak a jobbnál jobb munkákért. Itt a csapat összetart, és segítik egymást, hogy mindenki ki tudja hozni magából a legjobbat… még ha csak segítséggel is. - Miért nem mész már haza? Azelőtt itt voltál, hogy megérkeztünk volna, és már majdnem mindenki elment, de te még mindig itt kuksolsz a monitor előtt. Larry lazán az asztalom elválasztó panelére könyökölt, úgy pillantott le rám mosolyogva. Ő volt Charlotte mellett aki a leginkább képben volt a munkáival, és azzal, amiket meghagyott az utódjára, így vele töltöm a legtöbb időmet idebent. Hátra dőltem az irodai forgószékben, s megigazítottam magamon kötött fehér pulcsimat. - Még meg akartam írni valamit előtte. - Na és ez? Összeírtad a kérdéseket? Hajolt be, és kapta fel az asztalomról a homokszín dossziét, majd a sarkaira húzott fekete gumikat lehúzta, és tekintetével átfutotta. A nyomtató által rávitt két nappal ezelőtti dátum láttán felvonta a szemöldökét. - Két napja itt áll az asztalodon, és még nem kerested fel a dokit? Ugye tudod, hogy hétfőn nyomdába kell küldeni az interjút? Vonta össze a szemöldökét értetlenül, majd visszanyújtotta a mappát. - Lazítanod kéne Erin. Gyere, elviszlek… beülünk valahova, megiszunk valamit. Ez így nem állapot! Húzott ki a székkel együtt az asztalomtól. Tudom, hogy bejövök neki. Már az első nap észrevettem, hogy méreget. Elegánsan felszökkentem a székről, majd bokacsizmái sarkai halkan koppantak a járólapon, ahogy visszaléptem az asztalomhoz. - Köszi, de nem. Igazad van. Le kell tudom ezt az interjút. - Oké. Akkor legalább hadd vigyelek el. Folyton taxizol. Lassan vontam fel a szemöldökömet, miközben bezártam a szövegszerkesztőt, és kilépve a rendszerből kinyomtam a monitort. Hát ez meg honnan tudja ilyen jól? Nem akartam vele cipeltetni a hátsómat, hátha biztatásnak veszi, de valamiben muszáj engednem, mert túl fáradt vagyok ahhoz, hogy vitatkozni legyen kedvem. Rábólintottam a fuvarra, aztán összeszedtem a holmiimat, és felnyaláboltam a mappát is.
- Kösz a fuvart! Szálltam ki a kocsiból, majd szorosabbra húztam magamon a vastagon bélelt kabátomat. Sötét volt már, és a partközeli épület ablakaira felpillantva pont láttam, hogy lekapcsolják a villanyt. A járdára fellépve tettem le a közeli padra a mappámat, majd kérdőn hátra fordultam, amikor meghallottam az öngyújtó kattanását. Larry fél méterre állt meg tőlem, s egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki haza szándékozik menni. Látva értetlenségemet emelte meg felém a cigijét. - Megvárom veled a dokit. Nem hagylak itt egyedül. Ilyenkor már alig járnak erre. Fújta ki lassan a füstöt, ami gomolyogva szállt a levegőbe. - Felesleges, tényleg! Ez nem New York, csak egy alaszkai kisváros. Ha valaki belém köt, össze ismertetem a cipőm sarkával. Emeltem meg a lábamat, és ráztam meg finoman a lábfejem, miközben lepillantottam a bokacsizma magas… hegyes sarkára. Larry kihasználva a pillanatot lépett be a személyes terembe, kezével az állam alá nyúlt, és hajolt is volna le hozzám, hogy rámenősen lopjon csókot, de én elutasítóan kaptam el oldalra a fejem, miközben csuklójába martak az ujjaim, hogy eltoljam magamtól. Eugéne szövetkabátos alakja ekkor került a látóterembe, ahogy lendületes léptekkel pont felénk tart.
Nem kereste a nőt az elmúlt héten, és nem csak azért, mert a munka összecsapott a feje felett. A három új kliens mellett végül csak meggyőzte a dékán, és habár nem vállalta el a katedrát teljesen, hajlandó volt heti egy előadás erejéig a fiatal nemzedék tudásbővülését szolgálni. Az első óráján az előadó színültig megtelt, számos közgazdász huszonéves lányka áthallgatott a saját szakjából, mi inkább az ismert professzor középkorú sármjának volt köszönhető, mint a kognitív pszichológia varászának. Mindemellett ha akarta volna, hívhatta volna. De nem tette. És mérhetetlenül értékelte a dolgot, hogy a nő sem zaklatta. Fogalma sem volt, mit kezdjen az egész helyzettel. Habár a másfél nap, mit vele töltött, akár felhőtlennek is lehetett volna nevezni, nem tudta elképzelni, hogy a fiatal nő a mindennapjainak szerves része. És ha még habot akart volna a tortára, Elisével sem volt könnyű. Léptei sietősen vitték a lakása felé, jól tudva, húga fent várja. Valamikor három körül hívta zokogva, hogy találkozzanak, de nem volt hajlandó többet mondani. Elisé nem az a típus volt, aki jelenetet csinált volna, ha arra nincs nyomós oka. Valami baj volt, és az istenért sem tudta kiszedni belőle. Hosszú léptei sietősen húzták hazafelé, ösztönösen pillantva fel saját ablakára, hol a mennyezeti lámpa épp elhalványodva adta át helyét valami kellemesebb, csendesebb fényforrásnak. Talán észre sem veszi a nőt, ha pár méterrel odébb áll, és nem pont a kapuban, azonban a lezajló jelenetet így nem volt nehéz értelmezni. Egy pillanatra elfeledve húgát, és a lehetséges problémák latolgatását, lépett a pároshoz. - Bocsáss meg, hogy késtem. – futott balja a nő karcsú derekára otthonosan, majd magához vonva ejtett csókot az előbb még oly makacsul elforduló ajkakra, miközben bensőséges mozdulattal simított ki egy szőke tincsek a nő arcából, hogy utána forduljon csak a tolakodó férfi felé. - Üdvözlöm! – nyújtott kezet. – Eugéne Fortier. Köszönöm, hogy hazahozta, nagyon hálás vagyok. Gondolom Ön… - szakította meg szavait kérlelhetetlen fölénnyel tartva a másik tekintetét, legalább egy névre és egy zavart bocsánatkérésre várva.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Ki tudja, hogy ujjaim marására, vagy a közénk „tolakodó” férfi hatására… de Larry elengedve lépett hátra, miközben leplezetlen döbbenettel nézte végig a bensőségesnek látszó jelenetet. Egyáltalán nem mutattam jelét annak, hogy Eugéne-el ellenemre lenne a csókváltás, sőt… olyan természetességgel simultam hozzá, hogy még a hülyének is lejöhet belőle, hogy van valami közöttünk. - Semmi gond. Szólaltam meg zavartan, ahogy ajkaink eltávolodtak egymástól. Még mindig kicsit sokkhatás alatt voltam attól, amilyen pofátlan módon rám mozdult a kolléga, s bár nekem illett volna bemutatnom őket egymásnak, de megszólalni se bírtam. Larry nagyon kellemetlenül érezte magát a bőrében, minden egyes mozdulatáról ordított, hogy szíve szerint már a város másik végén lenne. - Üdv. Larry Stone… Erin kollégája. Fogadta el a kezet, de csak röviden fogta meg, és nem túl határozottan. - Akkor én megyek is. Majd holnap találkozunk az irodában, Erin! Dr. Fortier… Biccentett Eugéne-nek, majd a földre dobva a csikket lépett át rajta, és gyorsan bepattant a vezetőülésbe. A kocsi szinte kilőtte magát a járdaszegély mellől, ahogy Larry roham sebességgel elhagyta a forróvá vált terepet. - Kösz. Rámenős barom. Simítottam ujjaimat az államra, majd nagyot sóhajtva megingattam a fejem. - Egy szánalmas pletykafészek. Holnapra az egész szerkesztőségben szétkürtöli a látottakat. Rosszabb, mint egy csapat nyugdíjas. Emeltem fel zöld szemeimet Eugéne-re, s aggódva összevontam a szemöldökömet. Nem mondom ki, felesleges. Ő is tudja. Ebből pletykaáradat fog indulni. - A kérdéseket akartam odaadni. Gondolom elég elfoglalt vagy, szóval az is elég, ha az asszisztenseddel legépelteted a válaszokat, és átkülditek e-mailben. Végül mégis csak én kaptam meg az interjút veled. Nyújtottam Eugéne felé a padról felvett mappát. Alapesetben nem így intéznék egy interjút… de Eugéne-t és a munkát elég nehéz összeegyeztetnem. Örülök persze, hogy máris ilyen feladatot kaptam… csak nem szeretem keverni a munkát a magánéletemmel. - Szia Elisé! Ugrott tekintetem az ajtó irányába, ahogy megláttam Eugéne húgát a háta mögött. Tekintete elég zaklatott volt. Nem tudom mióta állhat már idekint.
Összevont szemöldökkel nézett a halványodó féklámpák felé, majd hideg tekintete Erinre fordult. - Többet ne menj ezzel az emberrel sehová. Hívjál fel, ha akarsz valamit! – morogta feszülten, hátrébb lépve a nőtől, majd végigpillantva rajta. - Jól vagy? – fogta meg vállát, de érintése nem egy szerető érintése volt, hanem egy szakember fizikai megerősítése arra, hogy béke és biztonság van. - Nem nagyon foglalkoztat az, hogy mit terjeszt rólam a sajtó. Elég diszkrét életet élek ahhoz, hogy csak a szakmai munkásságommal foglalkozzanak. Maximum rajtad fogják köszörülni a nyelvüket, mint volt olimpikonon, hogy apakomplexusod van. Mindemellett akár beszélhetnél is vele, ha nem akarsz egy pletykalapba se bekerülni, és rá tíz percre anyád végtelen hívásait elutasítani. – morogta, és úgy tűnt a legkevésbé sem érdekli ez a probléma. Helyette húga hangját meghallva kapta felé fejét, is a kisírt szemeit meglátva fordult is el Erintől. Az aprócska, törékeny balerina elrugaszkodva a bejárattól vetette magát Eugéne karjába, és egész testét mélyről feltörő zokogás kezdte rázni. A férfi karjai gyengéden fonták át testvérét, ujjai a kusza tincsekbe túrva simogatták nyugtatóan, és teljes értetlenségben. - Cssss – súgta halkan. – Elisé, mi történt? - Én…hónapok óta nem…és elmentem az orvoshoz…és találtak… - zokogásba fulladtak amúgy is darabos szavai. Eugéne összevonva szemöldökét fordította párosukat a kapu felé, majd a nő feje felett Erinre nézett, és hangtalanul súgta. - Segíts…
Másnap dél körül az aranyszín Volvonak dőlve dugta kezét szétnyíló szövetkabátja zsebébe, ahogy a korabeli nő még végigpillantott rajta, majd valamit odasúgott kollégájának. Felérve tekintete megkereste a jóval fiatalabb nőt, majd az asztalhoz lépve tette le az egyetlen szál fréziát Erin klaviatúrájára apró vigyorral. - Nem is rossz Erin. Kicsit öreg hozzád, de eszméletlen sármos. Az épület előtt áll. – Larry kérdőn fordult meg a székkel, majd meglátva az ismerős virágot sóhajtott fel. - El nem tudom képzelni, mit eszel rajta. Arrogáns, hatalmaskodó, mogorva, és lekezelő…ráadásul egy jó 15 évvel idősebb. – morogta Larry, miközben az órára pillantott, mi épp fél egy fele közeledett.
Ahogy a nő kilépett az épületből, elégedett mosollyal lökte el magát az autótól, és lépett elé. - Teljesítve a vállalásom, elviszlek ebédelni. – simogatta meg hűvös keze a nő arcát, majd meggondolva magát siklottak ujjai a haj alatt bújó tarkóra, és közelebb vonva a karcsú alakot csókolták meg hosszan az elnyíló ajkakat. - És inkább vissza se hozlak… - súgta rá szavait a csillogó bőrre apró mosollyal. – Gyere. Találtam egy egész jó olasz konyhát itt a közelben. – fonta a nő kezét karjába, majd gyalog indítva útnak párosukat jött a vallatás. - Mit reggeliztél?... Bevetted a gyógyszereid? …Mennyit ittál ma? – minden választ újabb kérdés követett, míg végül már csak egy volt. - Mesélj erről az öngyilkos szektáról. Komolyan…nagyon érdekel. – fordult valóban érdeklődőn a nő felé tekintete, de már nem düh volt benne a témával kapcsolatban, hanem a szakember.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Megigazítottam az orromon a szemüvegemet, majd átfutva az utolsó bekezdést ugrottam át a következő hasábra. Ebédidő van, ilyenkor a szokottnál jobban felbolydul a „méhkas”, és nem olyan egyszerű koncentrálni az írásra. A munkahelyi tabletre feltöltött zenék közül választok ki egyet, amire eléggé ki tud kapcsolni az agyam a körülöttem levő zizegésből, és csak arra koncentrálhatok, amire szeretnék. Üvegszálas harisnyába bújtatott lábfejemmel finoman billegtetem az asztal alatt, ezüstszínű cipőm sarka diszkrét koppanása belevész a lágy morajlásba, amiből én semmit se érzékelek. A monitort bámulom, majd ujjaim a billentyűk helyett valami puhához és selymeshez érnek. Lepillantok, majd a virág láttán a mellettem álló kolléganőre, aki széles mosollyal figyeli már vagy egy perce, hogy mennyire belefelejtkeztem a munkába. Kipattannak a fülemből a kis hangszórók, ahogy egymás után meghúzom őket, majd őszinte örömmel fogom ujjaim közé a virágot, és az orromhoz emelve beszívom egy mély sóhajjal a lágy illatharmóniát. - Kint vár? Kérdeztem félig a virág mögött megbújtatva vigyoromat. A tabletet félretoltam, majd kifordultam a székből, és belebújtam a bélelt kiskabátba, ami jól passzolt nem csak a cipőm, de a ruhám magenta színéhez is. Melissa leült a székembe, úgy nézte hogyan készülődök. Larry szavai nem igazán lepték meg, már mindenkinek leesett a szerkesztőségben, hogy a srác epekedik Erin után, mióta csak betette a lábát ide. Eltettem a telefonomat a táskámba, majd Larry-re pillantottam, és megvontam a vállamat. - Ha húsz évvel lenne idősebb, az se érdekelne. Elég ha én tudom, mit eszek rajta. Nem akartam bántó lenni, de azt se hinném, hogy bármilyen magyarázattal is tartozom egy munkatársnak a magánéletemmel kapcsolatban. Párszor találkoztunk munkán kívül, de én sose küldtem felé félreérthető jeleket. Felkaptam a virágot, majd kilépve a szerkesztőség ajtaján lépdeltem le azon a néhány lépcsőfokon, ami után már csak a járdát kellett koptatnom vidáman koppanó sarkaimmal, hogy elérhessek Eugéne-hez. - Frézia… Biccentettem félre enyhén a fejemet, miközben játékosan megcirógattam a szirmokkal az ajkait. - Ennek örülök! Még nem ettem. Súgtam ajkaira, miközben a virágot tartó kezemmel átkaroltam a nyakát, és lábujjhegyre emelkedve viszonoztam csókját. - Úgy tudom az emberrablást ebben az államban is büntetik. Loptam egy gyors csókot az ajkairól, aztán belekarolva megindultam mellette. A rám zúdított kérdésekre lassan az ég felé emeltem a szemeimet, majd felsóhajtottam. - Gofrit ettem otthon egy bögre zöldteával, aztán tízóraira egy joghurtot és egy zöldalmát. A gyógyszert beadtam, mielőtt elindultam otthonról… igen, biztosan… mielőtt kérdeznéd. Kétszer is belenéztem a kukába is, és a dobozba is. A mennyit ittam ma kérdésen egy kicsit el kell gondolkodnom. - A teán felül? A fél literes ásványvizem kétharmada már elfogyott. Ja! Meg munkába jövet vettem itt egy koffeinmentest is. Pillantottam a kávézóra, ami mellett elhaladtunk. - Ne és te? Passzolom vissza a kérdést. A szekta felemlegetésére hosszan fújtam ki a levegőt, majd a gyalogátkelőhelyhez érve megnyomtam a várakozó gombot, és Eugéne felé fordultam. - Olyan emberek, akikről nem hinnéd, hogy… ennyire elborultak, ha szembe jönnének az utcán. Van köztük egy nagyon fiatal lány... Nem tudom, talán még húsz sincs. Fogalmam sincs, mi vihette rá, hogy ilyen emberek közé keveredjen. A szekta vezetőjétől a hideg futkosott a hátamon. Nem is tudom… van benne valami… ördögi. Olyan… Keresem a megfelelő szót rá, de nem találom. - …nem is tudom. Biztos, hogy pszichopata. Nem agresszív, de úgy éreztem, hogy képes lenne az agresszióra.
- Én? Brióst és kakaót reggeliztem 11 gyönyörű, szőke-barna-fekete-vörös, ízig-vérig nővel, akik teljesen odavoltak értem. Illetve 13 igazi vagány férfival is, akiknek szintén bejöttem, ami már kicsit zavarbaejtőbb volt. – pillantott oldalra a nőre, majd elmosolyodott. - Sélia általános iskolai tanár néni. Minden második héten karriernapot tart a kicsiknek, és szerez valakit, aki egy adott munkáról beszél, bemutatja a gyerekeknek, akik kérdezhetnek, és ugrálhatnak a sikeres nénik-bácsik fején. Négy hónapja ígérgetem neki. Már mindenkin végigment, csak Elisé és én maradtunk ki. De végre nem tartozom ezzel sem. Szóval az én reggelim igazán energikus volt 24 hét éves gyerek közt. Az egyik kislány közölte, hogy ezek után biztosan mondja majd az anyukájának, hogy látogasson meg, mert folyton magában beszél. – mosolyodott el, majd kinyitva a nő előtt a délidőben zsúfolt hely ajtaját, tessékelte be a melegbe. Tizenöt perc múlva a gőzölgő, bazsalikomos paradicsomleves bűvöletében beszélgettek tovább. - Ez egy tévhit. A pszichopata...bár inkább az antiszociális személyiségzavar a megfelelő kifejezés rá,a legritkább esetben agresszív vagy gyilkos. Többnyire csalók, méghozzá nagyon jók. Ezeknek a disszociális személyiségzavaros embereknek az érzelmi palettájából hiányzik az empátia, nincs lelkiismeret furdalások, nincsen társadalmi morál, amit követnének. Rendkívül manipulatívok, akik főként használják az embereket, de az érzéseikkel azonosulni nem tudnak. Hiányzik belőlük minden megbánás, vagy szégyenérzet, teljesen szeretetképtelenek, és kórosan egocentrikusak. Számosat találhatsz a lelketlen és nagyon sikeres multinacionális cégek felsővezetésében, vagy a politikusok közt is akár. Ha röviden akarnám jellemezni őket, akkor az elfogadott „nem szeret, nem szorong és nem tanul” szóhármassal írhatnám le őket. – mesélt talán most először a munkájáról, még ha érintőlegesen is, miközben komótosan kanalazta a levest. - Azonban abban igazad van, hogy a történelem folyamán a legnagyobb szektavezetők, akik olyannyira képesek voltak a fanatizálásra és a manipulációra, hogy embereket tudtak rávenni arra, hogy a saját életüket oltsák ki, mind disszociális személyiségjegyeket mutattak. – volt már majdnem olyan az egyszerű ebéd, mintha valóban egy normális pár lettek volna.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Noha enyhén megemelem sötétszőke szemöldökömet, már nem dőlök be olyan könnyedén Eugéne ugratásának. Turpisságot sejtek a dolog mögött, és pillanatokon belül ki is derül, hogy a megérzéseim helyesek voltak. - Komolyan… te pályát tévesztettél! Miért nem lettél tanár? Bár szélesen mosolygok rá, a kérdésem mégse komolytalan. Eszméletlen jól bánik a gyerekekkel, a saját szememmel láttam. Aki ilyen jól el tud lenni közöttük, és ennyire jól tudja kezelni őket, annak már-már kötelezően gyerekek között kellene töltenie a napjait. Sokan mennek úgy tanári pályára, hogy nem értik meg a gyerekeket, nem találják meg velük a közös hangot, és fogalmuk sincs arról, hogy kelthetnék fel a figyelmüket… Eugéne pedig a kórházi ricsajban is pikpakk rendet tudott teremteni. Ráadásul… láthatóan jól is érzi magát közöttük… - Azok tök jók! Nekünk is volt párszor ilyen… Jöttek a tűzoltóságtól, egy missziós csoport, az alpolgármester, meg még néhányan. Egyszer apát is meghívták, de akkor pont versenyem volt, és nem voltam a suliban. Nosztalgiáztam kicsit, mert néha tényleg jó nosztalgiázni. Az étterembe belépve széthúztam magamon a kabátomat, majd mosolyogva köszöntöttem a mellettünk elhaladó pincért, és egy kevésbé fókuszban levő sarokban találva magunknak asztalt, akasztottam fel a kabátomat, majd ültem le kecsesen keresztbe vetett lábakkal. Ujjaim finom mozdulattal simították hátra hosszú tincseimet, majd kényelmesen hátradőlve hallgattam Eugéne szavait. A leves még túl forró volt nekem, nem akartam elégetni se a számat, se a nyelvemet. Zöld szemeim kizárólagos figyelemmel vándoroltak Eugéne kezei és vonásai között, figyelve az apró gesztikulációkat és mozdulatokat, amivel kísérte a mondandóját. Amennyire belelendült, talán fel se tűnik neki, hogy milyen alaposan figyelem minden mozdulatát. Felemelem a kanalam, hogy egy kísérletet tegyek a leves megkóstolására. Egész baráti most már a hőfoka, szóval én is nekiállok. - Na és melyik rosszabb? Ez a véglet… vagy a másik véglet, aki mániákusan rá akar akaszkodni másokra, mert akkora szeretetéhsége van, és ezzel megfojtja a környezetét? Persze tudom, hogy a szélsőséges végletek eleve rosszak, de mindig van rosszabb… A leves egyszerre volt édes, és savanykás, és ordított róla, hogy friss alapanyagokból készült, nem pedig konzervekből pepecselték össze. Rég nem ettem már paradicsomlevest, anyám sose szívlelte igazán, mert szerinte túl sok cukor van benne. - Ezeket általában gyerekkorból hozzák ugye? A viselkedésformákat… Úgy értem, volt egy iskolatársam, akinek a kilencedik iskolája volt a miénk. Az apja munkája miatt sokat költöztek, és csak a legfontosabb dolgaikat vitték magukkal. Lényegében a személyes tárgyakat hátrahagyták. Nála tartottuk néhány éve az osztálytalálkozónkat. Ügyvéd lett belőle, a háza pedig olyan, mint egy lakatlan sziget. A leg alapvetőbb bútorok és kiegészítők, semmi személyes tárgy. Az egész olyan rideg… semmi otthonosság érzete nem volt. Egy másik iskolatársam a fél szobáját magával hordta mindig a suliba. Játékokat, díszes dobozkát, amiről senki se tudta mi lapulhat benne. Tombolakor mindig az ő szülei vették a legtöbb jegyet. Tudod, hogy minél nagyobb esélye legyen a nyerésre. Ő most gyámság alatt van, és egy otthonban él. Richard ellentéte… mániákus gyűjtögető lett az évek alatt, ami odáig fajult, hogy a szüleitől örökölt házát elvették, mert olyan szinten felhalmozott bent mindent, hogy már nem csak magára, de a szomszédokra is veszélyt jelentett. Úgy tudom teljesen kikészült, hogy elvették a dolgait, és komoly gyógyszeres terápiát kap. Szomorú história, kicsit le is ült a hangulat az osztálytalálkozón, amikor megtudtuk, hogy miért nincs ott velünk együtt. Én a makacsságomat és a szívósságomat „hoztam” otthonról. Apám mióta az eszemet tudom, rengeteget dolgozott, anyám pedig arra törekedett, hogy a legjobbat hozza ki belőlem a sport terén. Keményen fogott, nem úgy nőttem fel, mint a legtöbb gyerek, nekem mindig is az edzéseknek és a versenyeknek kellett az első helyen szerepelniük. Ha abban hoztam azt a szintet, amit ő elvárt… akkor volt némi esélyem egyezkedni vele arról, hogy a csekélyke szabadidőmet mivel tölthetném. Egy kerek arcú, kortalannak tűnő férfi állt meg az asztalunk mellett. Kérdőn pillantottam a papírtasakokkal teli kosárra, amit az egyik kezében tartott, majd az elénk helyezett kártyára, és az igazolványára. A Fairbanksi hallássérültek számára gyűjt adományokat, s a néhány soros ismertető alapján egy zsákbamacskával viszonozzák az adakozók nagylelkűségét. Nem tudok sajnos jelelni, bár mindig is érdekelt ez a nyelv, így csak gyorsan megtörölve a számat fordulok a táskámért, hogy elővéve a tárcámat tegyek le néhány zöldhasút a kártya mellé. Mosolyogva biccent, majd felém nyújtja a kosarat, mire nemlegesen megrázom a fejemet. Mosolya még szélesebbé válik, majd a fejét csóválva nyúl bele ő maga a kosárba, és tesz le elém egy papírzacskót. - Köszönöm. Formálják nehézkesen a vastag ajkak. - Én köszönöm! Érintem meg a papírzacskót, majd egy apró sóhajjal figyelem, ahogy tovább haladva többen is elhessegetik az asztaluktól. Sose értettem, hogy ha valaki cigarettára nem sajnálja kiadni a pénzt, akkor másoktól miért irigylik a segítséget? Az ölembe véve a zacskót, húztam le róla a zöld gémkapcsot, majd megbillentve a kezembe csúsztattam a tartalmát. „Köszönjük, hogy segítettél! Legyen csodás a napod!” – Felirat húzódott körbe egy tenyérnyi nagyságú matricán, aminek fókuszában egy hatalmas sárga arc ült, vidám mosollyal és hosszú szempillákkal. A matricát feltettem a tányér mellé, majd megnéztem az elsőre mozijegynek látszó vékonyka kártyát, és… - Ó, ne már! Fordítottam Eugéne felé a városszéli lovarda ajándékkuponját, ami fél órás lovaglást biztosított erdei terepen. Izgatottan mocorogni kezdtem ültömben. - Van itt lovarda? Ezer éve nem ültem lovon. Fordítottam vissza magam felé a kártyát, majd elmosolyodtam. Szeretem a lovakat… gyönyörű állatok. - Te ültél már lovon? A nyeregben való fennmaradással nincs gondom, csak a fel- és a leszállással. Vigyorodok el. Már elég régóta megrekedtem ennél a testmagasságomnál, és nem épp egyszerű mutatvány felkászálódni egy lóra. Segítség nélkül nem is ment. Bezzeg a tevével nem voltak ilyen problémáim… - Eljössz velem? Légyszi ne mondj nemet! Rebegtettem meg kérlelőn szempilláimat.
- Tanítani? – vonta fel szemöldökét. – Gyerekeket sosem jutott eszembe. Szeretek közöttük lenni. Egyszerű és őszinte, de ahhoz nem lenne türelmem, hogy újra és újra ugyanazt az alaptudást töltsem a fejekbe. Szóval maradok az egyetemi óráknál. – cseppentette le az információt, miről talán a nő még nem értesült. - Amire te gondolsz, az is elmehet egyfajta végletesség fele. A neurotikusok sajátosan viszonyulnak az emberi kapcsolatokhoz vagy érzelmekhez. A baj az, hogy emellé többnyire negatív énkép társul, és az ebből adódó űrt és szorongást egy túldimenzionált, és felfokozott, sokszor határok nélküli, mániába futó szeretethajszolás kíséri. Az is szokott gondot okozni, hogy miközben a vágy munkál, a bennük élő gátlások és hiedelmek miatt nem tudják ezt az igényüket kifejezni. Akár agresszióval, akár rideg vagy antiszociális viselkedéssel párosítják, ami még nehezebbé teszi a kapcsolatteremtés, és elszigeteltséget okoz az amúgy is irreális elvárás közben. – imádta a munkáját, és igen…igaza volt a nőnek. Tanított. Szívesen adta át mindazt, amit tudott. – Azonban nincs jobb vagy rosszabb. A benne élőnek vagy a környezetének egyaránt szenvedést tud okozni mindkettő. – biccentett a pincérlány felé, aki mosolyogva tette eléjük a rendelt spagettit. - A gyermekkor sok mindennek a kezdete. Az antiszociális személyiségek kialakulása vitatott, a kutatók véleménye szerint genetikai alapjai vannak, de mindenképp lényeges a környezeti hatás. Minden reakciódat a környezetedtől tanulod. Nem azért nevet a gyerek a kukucs játékon, mert az vicces. Hanem mert ezt tanulja. Mikor anya kinéz az ajtófélfánál elbújva, nevet! Vagy amikor beüti a lábát a baba, az anya mit csinál ösztönösen? Odamegy, átöleli, és szomorkás arckifejezéssel, és hanggal leköveti a gyerek apró balesetét. Ekkor a kicsi megtanulja, hogy a fájdalomra a természetes reakció a szomorúság. Ezer ilyen példát lehet mondani…na most képzelj el egy olyan környezetet, ahol a gyermek ezeket az ösztönös információkat nem, vagy korlátozottan, vagy esetleg hibásan kapja meg. Más rögzül, más ég be. – figyelte a nőt, majd elmosolyodott azon, ahogy a másik fürkészi. - Most vagy nagyon érdekes amit mondok, vagy csak szimplán szívdöglesztő, ahogy magyarázok, de fogalmad sincs, hogy miről. – emelte meg a kanál-villa kombinációt, majd szúrta bele az ételbe. Rezignáltan figyelte a nő adakozási kedvét, majd felvonva szemöldökét a programötleten, ingatta meg a fejét. - Komolyan néha azon gondolkodok… - Erin? Erin Carter? Áááá… - ugrott az asztalukhoz egy fekete, rafinált fonatokba rendezett hajú, vékonyka, Erinnél alig magasabb nő, majd örömmel ölelte át a másikat. - Jesszus…lassan egy éve nem láttalak. Mindenki azt rebesgeti, hogy tényleg kiszálltál. Atyám, hogy hiányzol. Nélküled nem kihívás jégen lenni. – nevetett a hófehér bőrű nő. – És komolyan New Yorkot is otthagytad? Mindent el kell mesélned…
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Hozzászólhatnak, vagy végig csak te beszélsz? Nem látszik meglepettség az arcomon. Mivel én kaptam meg az interjút vele, még hetekkel korábban utána néztem a szakmai munkásságának, hogy felkészülhessek a kérdésekkel. Onnan tudom, hogy tart órákat, de egy egyetem… ahol fiatal felnőttek vannak, és egy iskola… ahol kicsi gyerekek… egészen más közeg. Sokféle előadóval találkoztam New Yorkban az egyetemi évek alatt. Volt, aki nem tűrt egy pisszenést se, volt aki bevont minket is az órák alakításába. Az utóbbit kedveltük jobban. - Régen nem volt ennyi ilyen… Majdnem elcseszettet mondtam, de inkább lenyeltem ezt a jelzőt. - …önképzavaros ember… nem? Vagy csak azért tűnik soknak, mert manapság már nem élnek az emberek annyira elzárkózott életet, mint régen? Sokan a médiára fogják, hogy mindenről a TV és az újságok tehetnek… mert egy manipulált valóságot közvetítenek vissza, amiről a fiatalok azt hiszik, hogy az a valóság, és ha attól egy kicsivel is eltérnek, már nem szerethetők. Aki meg mégis törődne velük, azokat megfojtják a ragaszkodó szeretetükkel, és a vége tényleg az, amitől tartanak: egyedül maradnak. Én soha nem bírtam elviselni az ilyen mértékű ragaszkodást. Kell a mozgástér, kell a szabadság… anélkül úgy érzem, hogy fuldoklok, és úgy fogom menekülőre, hogy szikrát vet a cipőm talpa a talajon. - Két generációnként öröklődik ez is? Valahol azt olvastam, hogy inkább hasonlítunk a nagyszüleinkre, mint a szüleinkre. Arra már nem emlékszem, hogy ezt külső jegyekre értették-e, vagy minden tekintetben. Persze nem biztos, hogy a cikk írója megbízható forrásból dolgozott, simán lehetett egy laikus is. Rég volt már. Ha a nagyszülőktől öröklődik, akkor én ettől védve vagyok. Szuper nagyszüleim vannak, imádom őket! Kiegyensúlyozott emberek, és mindig vidámak, nem keseregnek minden apróságon. Ki tudja… végül is anyai nagyim is elég szívós, temperamentumos nő. Talán nem is anyámtól, hanem a nagyimtól örököltem ezt! A megjegyzésére felnevetek. - Imádom az egódat, Eugéne! Tudom követni, csak tesztelem gyakorlatban azt, amit este olvastam. Nem fejtem ki, hogy miről van szó. Nem kell mindent az orrára kötnöm, nem? Hadd furkálja csak az oldalát, hogy mit figyeltem rajta annyira. - Egyébként érdekes. Tekertem fel a villámra a hosszú tésztát, majd eltüntettem a számban. Bal szemöldökömet lassan felvontam, várva, hogy kifejtse a véleményét, ám a beszélgetést kettészakította az asztalunkhoz robbanó ismerősöm. Egy pillanatra lefagytam a döbbenettől. - Szia Maddie! Emelkedtem meg félig az asztaltól. Teljesen felegyenesedni esélyem se lett volna, mert olyan gyorsan a nyakamba borult. - Nahát, ezt a meglepetést! Mit keresel Fairbanksben? - Dawsonban volt versenyünk, a hétvégén lesznek a páros versenyek, és úgy döntöttünk néhányan, hogy megvárjuk… és majd a többiekkel együtt megyünk haza. Voltunk több helyen is már Kanada nyugati határánál, és mivel még nem voltunk Alaszkában... Vonta meg vigyorogva a vállait, aztán érdeklődőn fordult Eugéne felé. - Maddie… hadd mutassalak be titeket egymásnak. Eugéne Fortier… Tanácstalanul pillantottam Eugéne-re. Fogalmam sincs hirtelen, hogy miként mutassam be. A volt orvosom? Nem, kizárt! Egy jó barátom? Nem… határozottan nem. A szeretőm? Azt hiszem már ez sem helytálló. A párom? Fogalmam sincs igazából hányadán állunk. - Egy nagyon fontos személy az életemben… Eugéne, Ő itt Meadow Parker. Régen anya volt az edzője, aztán a családjával átköltöztek Connecticut-ba, és azóta a hartfordi konkurenciát erősíti. Mutatom be őket egymásnak. Maddie a maga laza módján kézfogás helyett két puszit nyom Eugéne arcára. - Hello, nagyon fontos személy! Hívj csak Maddie-nek. Picit leülhetek? Olyan rég nem beszéltem már Erinnel. Érintette meg a szabad szék támláját, aztán le is huppant rá, amint engedélyt kapott. - Szóval? Mondd már! Ugye nem igaz, hogy nem jössz vissza, Erin!? Alig észlelhetően húztam el a számat, majd felsóhajtva bólintottam. - Igazak a pletykák. Nem tervezek mostanában visszamenni. Van itt munkám, meg lakásom. Itt van Jackie is… - Cica, figyelj! Hiába lapítasz, mindenki tudja ám, hogy miért mentél le a térképről. Emelte ki könnyed mozdulattal a tányéromból a villámat, majd feltekerve egy tésztaszálat, tolta be a szájába. - Hm. Ez finom. Khm. Szóval! Tudjuk, hogy megműtöttek. Pillantott a ruhámra, mintha röntgen szemei lennének, és átláthatna rajta. - Anyád mindenkinek szétkürtölte, meg azt is, hogy beültél íróasztal mögé. Eugéne-re emeltem a tekintetem, ami magáért beszélt. Pontosan erről beszéltem. Pontosan ezért nem akartam, és nem akarok visszamenni New Yorkba. - Igen, most újságíróként dolgozok. A közélet rovatot írom, és… - Jézusom, mint valami hatvanas mamóka! Erin, neked a jégen a helyed! Figyelj… lehet, hogy nem versenyezhetsz már, de miért nem mész el edzőnek!? Szuper edző lehetnél, én tudom… és mindenki más is tudja! Komolyan! Ne akard, hogy könyörögjek… gyere vissza, a jég az életed! Eugéne felé fordult. - Láttad már korizni? Nézd meg az olimpiai versenyszámát, fergeteges volt, fent van a YouTube-on is! Eszméletlen őserő, precizitás és szenvedély van ebben a csajban. Bűn az ilyet elfojtani, én mondom neked! Ha nem lennék halálosan szerelmes Valery-be, már rég bekörnyékeztem volna… A szemeimet forgatva nevettem el magam. - Csak az elfogultság beszél belőled. - A fenéket, kisanyám! Ha esetleg te is visszanéznéd a versenyeidet, akkor te is így vélekednél. Nem szereti visszanézni magát. Szerintem tök lökött! Fordult egy pillanatra Eugéne felé, majd újabb tésztát csavart fel a villára. - Amúgy te mivel foglalkozol, Eugéne? Ügyvéd vagy, vagy nyomozó? Nézte meg magának Eugéne öltözetét, mire elvigyorodtam, de nem válaszoltam Eugéne helyett. - Valery jól van? Ő is elkísért? - Aha, jól van… jól megvagyunk. Nem, most nem tudott. Hétvégén lesz valami nagyszabású lakodalom, és az egész násznépnek ő csinálja a frizuráját, aztán már most járnak be hozzá sorra frizurapróbára. Jó, mi? A versenyre csinálta meg nekem. Tekerte meg egyik sötét fonatát. - Nagyon klassz! Sejtettem, hogy ő csinálta. Tapogattam meg finoman az erős fonatokat. A keleti parton talán Valery ismeri a legtöbb fajta fonást. - Valery… Maddie barátnője. Már hét… - Nyolc. Szólt közbe vigyorogva. - Nyolc éve együtt vannak. Ő is koris volt anyánál, de abba hagyta, azóta pedig sikeres fodrász. Maddie büszkén bólintott. - Csodát művel az emberek fejével! Mekkora a hajad már! Hát tényleg jó rég találkoztunk. A válladig ért, amikor utoljára láttalak. Valery mostanában mindenkinek fiús fazont vág, az lett a divat. Szerintem neked is jól állna. Dobolt ujjával az ajkain, miközben méregetve a tekintetével próbált elképzelni rövid fazonnal. - Ez nem is rossz ötlet. Van itt egy fodrászat a másik utcában, lehet, hogy fontolóra veszem. Bólogattam, persze eszem ágában sincs vágatni belőle… csak már ismerem eléggé Eugéne hajmániáját ahhoz, hogy kíváncsivá tegyen, egy ilyen ötlet felmerülése milyen reakciót vált ki belőle?
Eltűnődve a kérdésen szedett fel egy újabb falatot, majd a megingatta a fejét. - Egészen más lett a világ. Más tempóval, más elvárásokkal, sokkal kevésbé keretezett szerepekkel. Régen minden nemnek, és a családokon belül minden korosztálynak megvolt a maga feladata, a maga szerepe. Ma ez már összefolyik. Az egész világunk neurotikus, így a benne élő emberek is. Te is, én is…alapvetően mindenki. Csak a mérték változik. – vonta meg vállát. - És igen, a média épp úgy szolgálja az énképzavart, mint az anya, akit gyönyörűnek lát a gyermeke, és mikor a cipőjében topogva odaáll a tükör elé, és közli az anyjával, hogy „nagyon szép vagy”, a torzult énképű anya lehurrogja. „Dehogy, hát nem látod, milyen kövér vagyok?” A gyerek ezt viszi tovább. Már az anya torzítja azt, amit ő maga természetesen gyönyörűnek él meg. És ha anya kövér és csúnya, akkor én is az vagyok…elég könnyen el lehet cseszni a kicsik fejébe a dolgokat. – pillantott a csacsogó forgószélként érkező nőre, majd folytatta az ebédet, a két ismerős figyelve. Hirtelen olyan érzése volt, mintha az egyetem folyosóján hallgatna két, a gimnáziumból kiszabadult elsőévest. Igen…jóval öregebb volt, és ez mindenhol felütötte a fejét. A bemutatásra nem reagált. Már-már élvezettel figyelte, ahogy a nő kiszenvedi magából a számára megfelelő frázist, ami sokat elárult abból, hogy gondolkodik a kapcsolatukról. Felállva fogott kezet a valaha valaha volt riválissal, majd kérdésére hellyel kínálta. - Igen, láttam az olimpiai számot. – nyugtázza a kissé túlnyüzsgő lány kérdését, majd elmosolyodva a karrierfelvetésen bólintott. – Amint látom, csak ebből a kettőből választhatok. Akkor nyomozó. – ha már bármelyikkel is párhuzamot lehetett vonni, talán a nyomozóval jobban. Az üres tányéron egymás mellé helyezve az evőeszközöket dőlt hátra, élvezettel figyelve a csacsogást. A fiús haj ötletére csak felvonva szemöldökét tartotta a felé forduló zöld szemeket. – - Van egy jó sebész ismerősöm. Csak hogy teljes legyen az átalakulás. – húzta félmosolyra száját, nemlegesen ingatva meg fejét. Még csak vicc szinten is felejtse el a nő ezt a marhaságot. Maddie összevonva szemöldökét nézett az idősebb orvosra, majd vissza Erinre, és vigyorodott el a saját konklúzióján. - Hű…tényleg van mit mesélned. – pillantott át a boksz felett, majd a pult felé integetett, és tekintete visszafordult Erinre, majd jelentőségteljesen hajolt közelebb. - Itt van Will…és még mindig… - az asztal mellett megjelenő harmincöt körüli, szőkésbarna, sötét szemű férfi befogva a rég nem látott nőt mosolyodott el olyan mosollyal, melyben minden benne volt, mi a múltat jelentette. A mély szeretet, a másik iránti tisztelet, az odaadás, az öröm, a vágy, az oly sok forró éjszaka…sosem érdekelte, hogy Erin mért viselkedik rapszodikusan. Hogy mért jelenik meg feldúlva és zaklatottan az éjszaka közepén, mért tűnik úgy, hogy hetekig, hónapokig tökéletesek együtt, majd tűnik el sűrű bocsánatkérések közepette valami érthetetlen magyarázatot adva. Nem volt hülye, jól tudta, hogy valaki áll a háttérben, de nem nehezítette meg a nő dolgát faggatózással vagy hisztivel. A barátja volt ha az kellett, és a szeretője ha az. Meddie kifordulva a boxból engedte ki Erint, hogy a magas, egyértelműen sportoló férfi ölelésébe zárhassa. - Az Istenért…mért nem szóltál, hogy baj van. Mért nem hívtál…mért valami pletykából kellett megtudnom? – ölelte hosszan a nőt, ujjaival végigfuttatva a szőke tincseket. – Jó látni téged. Hogy jól vagy.– súgta hajába mindenféle megjátszás nélkül. William jó ember volt, és bárki aki ismerte, nem kételkedett ebben.
Kezdőlap
//
