A limuzin megállt az út szélén. A sofőr kiszállt, majd a hátsó ajtóhoz lépve kinyitotta azt. Kiléptem a hideg levegőre, majd kissé megveregettem alkalmazottam vállát. - Vigye a csomagokat a Hotelbe. Sétálok egyet, kedvet kaptam ehhez a csípős levegőhöz. Egy óra múlva jöjjön vissza. Azzal sétabotomat kezembe véve elindultam, a sétány felé. Harald egy jól képzett sofőrnek számított. Ügyes, mindig tudta, mi a dolga. Elmélkedve sétáltam tovább, s figyeltem a várost. A hó finom rétegben volt jelen az utcákon. Az emberek illata körbelengte testük rothadását. Egyenlőre teljesen pajzs mögé zártam magam. Fekete Bestiám félelmetesen lengett körbe, oly nagyként volt jelen, hogy elnyelt volna bárkit, egészben. Most azonban nyugodt volt, míg én a kirakatok olcsó portékáit vettem szemügyre, ő mélázva figyelte a környezetet. Az egyik kirakatüvegben végigmértem tükörképem. Finom szövésű, elegáns, fekete kosztüm kabátot viseltem, fekete bőrkesztyűt. Fekete kosztümnadrád, s fekete férfi lakkcipő. Hajamat most kissé a hideg levegő összeborzolta, s néhány tincs a szemembe lógott. Nyakamat sötétkék sál védte. Nyugodtan léptem tovább, az embereket figyelve. Botom egyenletesen kopogott a köveken. Ajh... Ez a koszos kis porfészek. Miért épp itt kell katonai bázisnak lennie? De hát ez van. Az üzletnek az ilyen kis nyomorfészkeket is számba kell vennie, lészen az bármilyen kicsi. Majd keresek magamnak valamiféle szórakozási lehetőséget. Egy csinos, fiatal lány a cukrászda előtt ácsorgott, s kávét, meg némi süteményt árult. Némi pénzt vettem elő, s mosolyogva választottam egy finomnak tűnő Esspressot, némi tejjel, s egy kis fahéjas süteményt. Hiába, az illatok csábítóak. A lány zavartan nyújtotta át a papírpoharas fedelű kávét, én meg futó csókot nyomtam kis kacsójára. Meg se tudott hirtelen szólalni, én meg csak kuncogva tovább sétáltam. Manapság már oly ritka gesztus ez, emlékszem, mikor elvárt volt. Belekortyoltam a kávéba, s némi grimasz futott át az arcomon. Eh... Ilyet se veszek többet. Majd újból belekortyoltam. Az egyik közeli padra leülve vettem elő a süteményt, s törtem belőle. Botomat magam mellé támasztottam. Morzsákat szórtam a földre, mire néhány galamb leszállva a földre, kezdte felcsipegetni az ételt. Én is megkóstoltam a süteményt, s közben újabb morzsákat hintettem el.
Bár a munkaidőm nagy részét a rendelőmben töltöm, néha azért előfordul az is, hogy házhoz kell kimennem – mint például ma is. Úgy terveztem, hogy a síparadicsomból előbb Killian könyvesboltja felé veszem az irányt, hogy meglepjem, és sikerült is eljutnom odáig… az azonban nekem volt váratlan meglepetés, hogy alig 5-10 perccel később már meg is csörrent a telefonom. Az egyik betegem volt az, rosszabbodott az állapota, így aztán akármilyen nehezemre is esett, hogy visszatérjek a munkámhoz, nem halogattam az időt. A tömegközlekedés így sem a gyorsaságáról híres, pláne így, a tél kellős közepén. Már este 7 óra is elmúlt, mire túljutottam a nap – remélhetően – utolsó injekcióin és receptírásain, én pedig a betegemtől elköszönve ezúttal hazafelé induljak. Így is elég időbe fog telni, mire hazaérek, tekintve, hogy a házam a város másik felében van, és mivel nincs közvetlen buszjárat, az átszállás alatt még fagyoskodhatok-várakozhatok is egy sort… Már ismertem annyira a várost, hogy hazataláljak gyalog a központból, de tekintve, hogy milyen hideg volt az idő, inkább beültem az egyik közeli cukrászdába egy forró csokira, mint hogy ilyen időben nekivágjak az éjszakának. A cukrászda kellemes melegében, a süteményillattal körülvéve azonban gyorsabban telik az idő, mint arra az ember számítana, így mire észbe kaptam, hogy mennyire elszaladt az idő, csupán bő tíz percem maradt a busz indulásáig – arról nem is beszélve, hogy még a sétálóutca nagy részén is át kellett jutnom, ami ilyen késői időpontban azért nem épp a legegyszerűbb mutatvány. Mivel azonban ez volt az utolsó busz, amivel haza tudtam jutni, így inkább kockáztattam. Egy szempillantás alatt megittam a maradék forró csokimat, szerencsémre már kihűlt annyira, hogy ne égessem meg magam vele… Összegomboltam a kabátomat, megigazítottam a sálamat, felmarkoltam az orvosi táskámat, azzal már siettem is ki az esti forgatagba… Miközben sietve szlalomoztam az emberek, galambok és padok között, utat keresve a tömegen át a buszmegállóig, nem győztem minden pár méter után az órámra pillantani, hogy időben vagyok-e még… egészen addig, amíg figyelmetlenségemben sikerült nekimennem néhány, az orrom elől felröppenő galambnak, ezzel egy időben pedig riadtamban még a táskámat is sikerült elejtenem. Nem, szerencsére nem nyílt ki és gurult szanaszét a tartalma, viszont a papírok, amiket az oldalsó zsebbe raktam, sikeresen kicsúsztak belőle, így hát egy fáradt sóhajtással rogytam le a földre, hogy összeszedjem őket, mielőtt a járókelők összetaposnák, netalántán a szél fújná szét őket…
Figyelve az embereket újból és újból az a gondolat fogalmazódik meg bennem, hogy ez a kis porfészek, valóban csak egy porfészek. Még a galambetetés se hoz semmi újat az egészbe. Eh, unom már. Megint egy olyan város, amit meghódít majd Bestiám, és semmi kihívást nem fogok találni benne. Ez az örökös ismétlődés nagyon untatott. Már semmi sem tudott igazán meglepni. Itt is telezabálom magam, aztán visszatérek a cég székhelyére, és kereshetek magamnak valami kis fruskát, aki elszórakoztat. Az ilyen "új céggel való megegyezés/szerzódés kötés" amúgy se az én reszortom lett volna, hanem az erre kijelölt embereimé. De szerettem utazni, és tudni, hová jut majd a pénzem. Másrészt meg igen... Titkon izgalmat reméltem minden egyes helytől, még ha azzal is tisztában voltam, hogy kurvára nincs semmi izgató számomra ebben a nyomorult században. Csak az ölés, de már a préda sem a régi, olyan... Könnyű. A morzsákért csipegető galambok sokasága szerteröppent, s a szerteszálló tollak, apró testek sokaságában csak egy finom alakot pillantottam meg, aki ijedten kapta arca elé a kezét, ahogy az ostoba állatok rémülten szálltak a levegőbe előle. Csattanó táska hangja sértette fülem érzékenységét, s Bestiám morogva pillantott a szerencsétlen halandó felé. Úgy tűnik, a vacsora tálalva! A papírok sokasága, mely a földre ömlött, az én cipőmig is eljutott, így lassan lehajoltam, s segítőkészen kezdtem a földről felszedni a lapokat. Az utolsó lapot szedtem fel, s egyenesedve álltam fel, s fordultam a hölgy felé. Illata kellemes virág illatot hozott magával, s némi izzadtságot, bizonyára igen sietett valahová. Mosolyogva néztem le rá, ő még guggolva, lefelé nézve rakta rendbe papírjait. Ám amikor felpillantott rám, a mosoly az arcomra fagyott. A sima, szinte festett vonalak, a játékosan köré omló tincsek, a szemek, melyek olyanok, mint két örök fényű csillag az égen, az ajkak, melyek rózsaszirmok színét, puhaságát hordják magukon, s melyek egykoron gyermeki homlokom érintették. Meg se tudtam szólalni, pedig már rég kiegyenesedett, és valamit szólt is hozzám. Szabad, kesztyűs kezem önkéntelenül indult meg felé, végigsimított orcájának élén, s állát megfogva húztam magamhoz ellent mondást nem tűrve. Szemeim csak orcáját vizslatták, kerestek valami hibát a képben, valami oda nem illőt, ami bebizonyítja, hogy ez csak egy utánzat, a Világ olcsó köpetű tréfája, melyet előbbi gondolataimért mért rám. Nem, ő nem lehet, már rég nincs az élők sorai közt. - Giselle? - kérdeztem végül rekedten, Bestiám türelmetlen hullámai fojtogatva ölelték körül a nőt,mintha ezzel azt érhettem volna el, hogy a káprázat megstzűnik létezni.
Úgy tűnik, hiába sietek, így sem sikerül megmenteni az összes irományt, hiába rázogatom, seprem róla latyakot óvatos mozdulatokkal. Mire azonban az utolsó lapokért nyúlok,úgy tűnik, hiába, egy segítőkész kész megelőzött, adva némi esélyt a lapoknak a túlélésre. -Oh, köszönöm a segítséget! Felegyenesedve lesimítom a kabátom aljára tapadt havat, hogy aztán a férfi felé lépve kezemet nyújtsam a táskámból kipergett holmiért. Talán a sietség okozta adrenalin miatt, de el kellett telnie egy pár másodpercnek ahhoz, hogy feltűnjön számomra az arcára kiülő, kissé szokatlan kifejezés… -Elnézést, uram… minden rendben? -értem hozzá lassan, óvatosan a kezéhez, ám amikor a következő pillanatban a kesztyűs kéz megindul és az arcomhoz ér, meglepetésemben szerintem még a szívem is kihagyott egy dobbanást. Amikor azonban az államnál fogva próbált irányítani, az már nekem is több volt a soknál – dacos vonakodással próbáltam lelassítani a mozdulatot. Bár idő közben érzékeltem, hogy egy vérfarkassal van dolgom, de nem igazán szerettem volna összetűzésbe keveredni eggyel sem, pláne egy ilyen forgalmas helyen és időben, mint az advent kezdete. Így hát, jobb híján csupán némi önfegyelmet erőltettem magamra, és azon töprengtem szorgosan, hogy mégis mihez kezdjek, ha tovább fajulna a „zaklatás”. Giselle. Már épp szóra nyitottam volna a számat, hogy ez valami tévedés, engem nem így hívnak, amikor egyszer csak eszembe jutott az a bizonyos Giselle, akiről Killian már annyit mesélt, s ezzel együtt egy rendkívül erős dejà vu érzés is egy februári, anchorage-i délután kapcsán… -Nem… ez nem lehet igaz… -motyogtam halkan, ahogy elkerekedett tekintettel kutattam a férfi arcát némi ismerős vonásért, ami az édesapjától örökölhetett… mire észbe kaptam, hogy az emlegetett apuka egy szem kisfia születése óta már legalább… 3 (?) testcserén van túl. Mätthias… A fenébe is, ilyenkor miért nem bírom feleleveníteni, hogy hogyan is nézett ki? Szőkés haj, kék szemek… kék szemek… de akárhogy is igyekszem, a pontosabb vonások csak nem akarnak kirajzolódni lelki szemeim előtt. Mégis, mennyi esély lenne rá? Hogy visszakapom a férjem a halálból, akiről kiderül, hogy vérfarkas… majd miután kiderül, hogy a lánya vérfarkasként a közelben él, most kiderülne, hogy a fiának is hasonló sors jutott? A farkasszemet-nézés csak nem akar abbamaradni, ellenben viszont egyre fojtogatóbbá válnak a férfi körül kavargó energiahullámok, ami elég rövid időn belül kezd egészen kényelmetlenné válni számomra. -Nikolaus? -csúszik ki a számon a név, mielőtt még átgondolhatnám, hogy mivel is járhat, azonban semmissé tenni már késő – csupán reménykedem a legjobbakban… Hogy kiderül, hogy ez az egész csupán valami félreértés, és sűrű bocsánatkérések közepette, mint ha mi sem történt volna, elválnak útjaink, vagy… vagy ha beigazolódik a félelmem és tényleg ő az, akinek gondolom, akkor legalább olyan jól fogadja a hírt, mint a húga.
Millió és millió érzés, pillanat cikázik végig szemem előtt, ahogy arca, mint megannyi darabjaira hullott tükördarab, most hirtelen egybe forr. Nem... Ilyen nincs! Ez nem lehet igaz!!! Itt van előttem, itt áll a nő. A nő, kinek életem köszönhetem. A nő, kinek érintése hideg éjszakákon melegséget hozott. A nő, kinek hangja sok apró csengőként csilingelt, mikor a játékból haza tértem. A nő, kinek ölelése biztonságot adott. A nő, akinek elsorvadását gyermekként végig kellett néznem. Végig kellett néznem, ahogy apám után ő is elhagy, s megfeledkezik arról, hogy van más is a világon, hogy van gyermeke... Hogy van egy lánya, s egy fia... Hangja próbál visszarántani a valóság mezsgyéjére. Az érintésre egy pillanatra összerezzentem, mintha valaki ezüst kést mártott volna a mellkasomba. Az ellenállását pedig csak egy pillanatig érzékeltem, de magasról leszartam. Nem! Ezt most itt tisztázni kell! Nem engedem! Nem, ha kell kipréselem ebből a szánalmas porhüvelyből, hogy mégis miért viseli magán anyám gyönyörűségét, miért büszkélkedik anyám vonalaival, semmibe véve mindazt az emléket, amit őrzök róla! Mintha leköpte volna a lélekben anyámnak emelt sírkövet, s pluszba rávizelt volna. Már szinte az orrunk összeér, kutatok valamiért, ami elég hiba ahhoz, hogy okom legyen arra, hogy széttépjem ezt az olcsó, sehonnai imitátort, kelléket, bábot! Bestiám a száját nyalva morog bennem, s felborzolja a szőrét. Illatát mélyen magamba szívom, mikor érzékelem, hogy valamiféle finom háló, valami olyan kis láng veszi körül, amit utoljára olyan halandók körül érzékeltem, akik képesek voltak mágiával felvenni ellenem a harcot. Őrző? Egy olcsó trükk volna talán az egész??? Káprázat??? Hogy merészeled, te senkiházi??? Érzem, hogy a dühöm egyre mélyebbre taszítja józan ítélőképességemet. S még mielőtt kimereszteném rá kiélesedett fogaimat, oly szavak hagyják el ajkait, amitől egy pillanatra ismét megdermedek. Mintha felismerne, a szemei úgy csillognak. Vagy csak én képzelem bele ezt? Meredten nézem szemeit, mintha bele tudnék lesni a fejébe, hogy mégis mi járhat az elméjében, a lelkében, mit lát, mit takarnak anyám szemei? Miféle szerzetet? Vagy valóban az édesanyámra leltem...? Nikolaus... Nikolaus... Nikolaus... A név úgy hasít belém, mint valami átok, amiről megfeledkeztem évszázadaim alatt, pedig ugyanúgy hordoztam magamban, s most a semmiből újból előtört. Végigáramlik a testemen, az agyamon, végig a vénáimon, a Farkasom gerincén, minden lélekzugomba behatol, s feltépi az eltemetett emlékeket, a behegedett, de rothadó, elgennyesedett sebeket. A hang gyengéd, ugyan, mely kiejti, de torz, állatias üvöltésbe torkollik. Óvatosan a kezéhez nyúlok, megfogom a csuklóját, s felemelem. Lassan, óvatosan vezetni kezdem, addig, míg arcomhoz nem ér a puha kacsó. Csuklójára fonódnak ujjaim, s finoman megszorítom. Majd még jobban, még jobban, és még jobban... Addig, míg nem végül nem hallom, hogy roppan a csont. Dühösen szorítom, arcom lángol, s megrázom a nőt. Legszívesebben üvöltenék, és nem érdekel, ha sikítani kezd, de a lehető legnagyobb fájdalomban akarom részesíteni, amiért bemerte mocskolni anyám emlékét. - NEM! - üvöltöm, s nem engedem el, magam után rántom, s nem érdekel, ha elesne, akkor vonszolom, magam mellé rántom, vagy fölkapom, és úgy cipelem, hisz semmi több számomra egy mocskos rongynál. Bestiám gúnyos elégedettséggel szemléli a nő szenvedését, tudja, hogy ma finom vacsora lesz terítéken, csupán hagynia kell, hogy emberi énem kitombolja magát, s azután övé lesz ez a szánalmas teremtmény.
Egy pár pillanatig úgy tűnik, hogy minden rendben lesz, de ahogy a férfi felől áradó energiák egyre haragosabbá válnak, úgy növekszik bennem is a rossz előérzet… Egyetlen szó – egyetlen név, s úgy tűnik, sikerült ha nem is elhárítani a veszélyt, de legalább meglepnem, hogy némi időt nyerjek magamnak, még ha olyan kevéske is, hogy csak magamat áltatom azzal, hogy bármire is elegendő lesz. Ahogy lassan a kezem után nyúl és az arcához irányítja, már kezdek „megnyugodni”, hogy nem vétettem túl nagy hibát azzal, hogy hangosan is kimondtam a nevét. Lehet, hogy tényleg a Sors akarta így, hogy valami különös oknál fogva annak a több száz évvel ezelőtt élt nőnek a vonásait örököljem? Lehet, hogy ez az egész a Szellemek döntése, hogy az egykor szétszakadt család tagjainak én segítsek újra egymásra találni? Vajon Killian tud róla, hogy él a fia? Hogy ő is a városban van? Vagy ahogy Holly esetében, ezt is csak titkolni próbálja előlem…? Akármi is az igazság, az egy szempillantás alatt röppen tova a tudatomból, ahogy arra eszmélek, hogy a csuklómra fonódó ujjak szorítása már-már elviselhetetlenné válik, és amikor azt hinném, hogy ezt már nem lehet tovább fokozni, játszi könnyedséggel töri szilánkosra a csontjaimat. Az eddigi türtőztetésem, hogy csak halk nyöszörgés hagyta el a számat, egy csapásra semmissé válik. Nem vagyok én harcos, hogy az évtizedek olyannyira megeddzenek, hogy szó nélkül viseljek ilyen váratlanul ért fájdalmakat – bár a törés pillanatában szinte a lélegzetem is elakad, ám utána olyan sikolyt hallatok, amit jó eséllyel az üzletekből kiszűrődő karácsonyi zene és a tömeg zaján is áthallatszik. Tán nem meglepő, hogy a tömegből többen is felénk fordulnak a szokatlan hangra, én azonban egyelőre azzal vagyok elfoglalva, hogy míg – mondhatni, teljesen esélytelenül – próbálom kiszabadítani a karomat, magamban elmormoljam a Vésztartalék varázsigét… igaz, ha nagyon eldurvul a helyzet, túl sokat ez sem fog használni, de időt nyerek magamnak, most pedig ez a legfontosabb. Erősen reménykedek abban, hogy valaki, a dulakodást látva kihívja a rendőröket, akkor pedig az őrzőknek sem kell sok idő, hogy lépjenek. Félek, ha én kiáltanék rendőrért, sokkal rosszabbul járnék… Az épp kezemmel közben próbálom lefejteni a férfi mancsát a sérült csuklómról, de az, hogy közben a kedve szerint rángat, végképp nem könnyíti meg a dolgomat. Már annak is örülök, hogy sikerül egyáltalán talpon maradnom. -Engedjen el, most rögtön! -mondom olyan határozottan, amennyire csak két szipogás közt lehetséges, ahogy tovább húzom az időt, nehezítem a dolgát, ahogy csak tudom – legalábbis szeretném azt hinni, valójában azonban igenis tudatában vagyok annak, hogy mennyi esélyem lenne egy ilyen idős vérfarkas ellen. És itt jött el az a pont, hogy inkább vállaltam, hogy végkimerülésig törlöm az emlékeket, csak hogy kiszabaduljak… Ahelyett, hogy az ép kezemmel magamat próbáltam volna kiszabadítani, a férfi sálja felé nyúltam, hogy vékony ezüstréteggel vonjam be a szövetszálakat, hátha sikerült ismét meglepnem annyira, hogy megmeneküljek… Azonban ha sikerül, ha nem, következő lépésként már növesztem is az ezüst karmokat a kezeim végére, hogy azzal mentsem magam – ha tudok, akkor az arca felé kapok vele, a szemét, vagy más érzékelésre használt szervét támadva.
A pillanat, ahogy irányítom kezét, pillantása, egy villanásnyi időre elhiszem, hogy ő az. Hogy újra gyermek vagyok. S ő most tényleg itt van. Hogy annyi, annyi idő után újból fény törne be lelkem mély, sötét mocsarába, mert az anyám érintésére felzokog a kisfiú. Erőszakkal töri föl a feketeség leplét. De nem... Nincs kisfiú, nincs fény. Nincs semmi! Csak egy hazug ribancot látok magam előtt, akit ma éjjel még kíméletlenül, lassan fogok megkefélni, és kibelezni, ízzé, porrá gyűrni a lelkét, darabjaira tépni minden porcikáját, s fölzabálni, kitörölni őt, hogy megmutassam a Világnak, velem nem érdemes ujjat húzni. Torz, gúnyos, szörny vigyorom elégedetten kerül fel arcomra, ahogy sikolya a fülembe kúszik. Valahogy így képzelem a Pokol kórusának dallamait. Mintha megdermedne a halandók zsibvására. Kikerekedett szemű emberek néznek felénk, s én csak hagyom, hogy Bestiám morgása törjön fel belőlem, s hullámaimmal körbeölelem őket, hogy fenyegetést, félelmet, halál ígéretét hintsem el bennük. Bestiám fekete fellegként ülepedik keresztül-kasul az utcában, így a legtöbben nem is mernek, még moccanni sem. Egy kisgyerek valahol felsír. Mind, mind, mind meg fogtok dögleni! Ellenállására csak még inkább kiül a vigyor a képemre. Újból megrázom, majd könnyed léptekkel indulok az utca vége felé, magammal rántva a nőt is, ahol Harald valószínűleg parkolni fog. A kocsiban fogom megerőszakolni, ezt már most tudom. Meg sem érzem, ahogy próbálja ujjaimat lefejteni törött csuklójáról. Kétségbeesett kérésére felnevetek. Valóban azt hiszed, ezzel elérsz bármit is nálam? Ez annyira tipikus! A halál fátyla, ha meglibben a szánalmas halandók orra előtt, azonnal befosnak tőle. Fogalmad sincs róla kicsikém, hányan döglöttek bele abba, mikor én rájuk húztam a halál leplét. Ők is esdekeltek, úgy, mint te! És még ennél is jobban fogsz, hidd el! Sírj csak, hallani akarom, ahogy könyörögsz az elengedésedért, azért, hogy hagyjam abba, azért, hogy ne merészeljem... s végül azért, hogy legyen vége, s öljelek meg. Súly nehezedett a mellkasomra, s a vállamra. Meglepődve pillantottam lefelé, s ezüst színbe váltott a sálam. Arany íriszeim harag lángjával lobbantak fel, s letéptem magamról szabad kezemmel az egyre súlyosabb, égető, perzselő ruhaneműt. A bőröm lángolt, ahol az anyag hozzá ért, de mindez semmi volt ahhoz képest, amit a nőre zúdított Bestiám. Felé fordultam, hogy újból megregulázzam, s ez hiba volt. Az arcom felé kapott, ezüst karmos kezével, s épphogy csak képes voltam elkerülni, hogy ne kaparja ki a szemem. Hosszú, mély vágások barázdáit festette fel közvetlenül az orromra, a szemem alá, s mellé. Állat módjára üvöltöttem fel, s lendületből lekevertem neki egy hatalmas pofont, amitől bizonyára a földre esett volna, ha nem fogom még mindig csuklójánál fogva. Vérem illata belekúszott elmémbe, s Bestiám gyűlölete szinte már belemászott az Őrző minden egyes porcikájába, úgy akarta szétroppantani. Nem, még nem szenvedett eléggé, s ezzel a tettével véglegesen pontot tett a Sorsára ez a szuka! Hallottam a háttérben, hogy valaki felüvölt, de a düh és harag felhője teljesen elborította az agyamat. Felrántottam magam elé, mint valami könnyed hús darabot, s egyetlen, villámgyors mozdulattal téptem fel a kabát, s az alatta rejtőző ruharétegek mélységeit. Csupasz, meztelen fehér keblei, melyekről megadóan hulltak le a rongyok, szinte fénylett a karácsonyi hangulatban úszó, esti utca áradatban. Megmarkoltam az egyiket, s nem érdekelt, hogy karmaim felsértik puha, finom bőrét. Vére illata édesen csábított a húsa felé. Szenvedj, s dögölj meg, te hazug ringyó! Felemeltem karmos mancsomat, hogy felé sújtsak.
Bár elsősorban nem a tömeget figyelem, hanem a közvetlen közelből rám leselkedő veszélyt, ettől függetlenül érzékelem, ahogy ritkul az embertömeg… Úgy tűnik, a többség – nők és gyerekek jobbnak látták, ha inkább távol maradnak a bajtól… Nem is csodálom őket. Nem nyújthattunk túlságosan hétköznapi látványt, ahogy én a suta, ezüst karmos kezemmel hadonásztam, a férfi szemei pedig szinte világítva a dühtől, arany színbe fordultak. Igaz, akadt néhány férfi, akiben így is volt elég bátorság, hogy felvegye a harcot a támadómmal, de puszta kézzel attól félek, ők sem sokra mentek ellene. Legalább annyi sikerélményem volt a védekezésben, hogy a varázslataim működtek, s legalább erre a néhány pillanatra sikerült megakadályozni, hogy rongybaba módjára rángasson végig az utcán. A táskám… A táskám! Úgy tűnik, azt sikerült idő közben újra elejtenem, még a padnál, a hiánya azonban csak most tűnt fel, ahogy némi fegyverként használható segédeszközért folyamodtam volna… Igaz, a karmokkal sikerült felsértenem az arcát, ami az ezüstnek hála jó eséllyel heget is fog hagyni maga után, ha begyógyul, azonban most a legkisebb bajom is nagyobb volt, mint az, hogy mennyire fog gyűlölni és átkozni a nevem, ha a tükörbe néz… Talán egy röpke kis elégtételnek vehettem volna, hogy legalább sikerült kárt tennem benne, de sajnos ez a kártétel csupán csak ahhoz volt elegendő, hogy felhergeljem – még ha akarnék, sem tudnék menekülni a pofon elől amit kapok. Abban nem vagyok biztos, hogy agyrázkódás lesz a vége, az azonban igen, hogy ezzel az egy mozdulattal sikerült egy időre kiütnie. Annak ellenére, hogy még eszméletemnél vagyok, forog velem az egész világ, és csak azért nem rogytam össze a földre, mert még mindig oly makacsul fogja a csuklómat. Az egy, hogy a törött kezemet nem tudom mozdítani, de lassan az egész karom sajog a fájdalom okozta zsibbadtságtól, ahogy lassan a fél arcom és az állkapcsom is… Rémülten realizálom, hogy az ütése valószínűleg a fülem környékét is érhette, ahol az egyensúlyérérzékért felelős szerv található – a zsibbadás miatt most akkor se tudnám meghatározni, pontosan hol ért a keze, ha az életem múlna rajtam – azzal mindenesetre hiába próbálkozok, hogy talpra álljak, még ha sikerül is, rongybaba módjára csuklik össze a lábam, vagy dülöngélek. Ebben a kábult bódulatban szinte már fel sem fogom, hogy milyen hatalmas és nyomasztó energiákat zúdít rám. Ahogy lassan bekúsznak a sötét felhők a látóterembe, már abban sem vagyok biztos, hogy ébren vagyok-e még, vagy elájultam, és rémálom képében gyötör tovább a férfi… Mindenesetre, amíg nem gyűr maga alá a sötétség, még egy utolsó varázslatot megpróbálok megidézni: az elemi kapcsot. Azzal már nem is próbálkozok, hogy a férfi sejtjeiben, véráramában lévő vizet próbáljam irányítani, hogy annyival idősebb és erősebb, hogy esélyem se lenne… Ahogy érzékelem, hogy a ruháimat kezdi szétmarcangolni, csak becsukom a szemem, hogy megpróbáljam kizárni azt a kevés külvilágot is a varázslat idejére, ami eljut a tudatomhoz… hogy minél több vizet idézzek meg a tüdejében, egészen addig, amíg elegendő nem lesz ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét. Ha már kevés vagyok ahhoz, hogy felvegyem vele a harcot, akkor legalább annyira lelassítom, hogy a többieknek legyen ideje megakadályozni, hogy több kárt okozhasson.
/ 28 - 20 (Elemi kapocs, víz) = 8 pont /
(( Is there a hero somewhere, someone who appears and saves the day...? ))
Igazán elszomorított, hogy Abigail csupán néhány percet időzött a társaságomban. Sürgős, orvosi ügy. Ezekben a pillanatokban szívesen örökül adnám halhatatlanságom darabkáit, osztozzon rajta az, kinek szüksége van rá, csak még egy percet engedjen a haldokló. Csak néhány percet, amiben csendben figyelhetem, semmi egyéb, csupán a jelenléte kell. Megérdeklődtem a címet, aztán mintha nem is volna fontos, búcsút vettem a feleségemtől. Hamarabb be is zártam, sajnos nem volt tömeg, ahogy egyik nap sem a közelmúltban, így nem vesztettem semmit ezzel a fél órával. Sietős léptekkel közelítettem meg a korábban megadott címet, ahol udvariasan felcsengettem, de ahogy arról tájékoztattak, Cross doktornő már végzett. Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy esetlegesen buszra szálljak. Viszont elegendő ideje vagyok már a városban ahhoz, hogy tudjam, Abigail miként közlekedik, és az állomás irányába indulva csakhamar égő csíkká érett lelki szemeim előtt lábnyoma, semmivel sem összekeverhető illata vezetett azon az úton, amit korábban a hóba taposott. Felhívhattam volna, de akkor oda lett volna a meglepetés. Így aztán csak sebes léptekkel követtem a nyomokat, kezeimet a hosszú, fekete szövetkabát zsebébe süllyesztve, egy régi-régi dallamot fütyörészve.
A követett illatokba félelem, a fütyörészett dallamba sikítás mar bele, elvéve a dolgok szép harmóniáját. Indulj... Így nógat a farkas, aki öröktől fogva velem, bennem él, de a rettegés jéggé fagyasztja lábaimat. Fuss... Ezt süvölti a szél, ordítja hallójáratom kacskaringói közé a pánik. Talán nem az én dolgom. Nem volna jó közbeavatkozni. Abigail nyoma és útvonala azonban a vész irányába húz, és pedig a másodperc tört része alatt eredek futásnak. A szívverések hangosodnak, az emberekből úszó rettegés fullasztóan tekeredik a torkom köré, saját rettegésemmel összetalálkozva légszomjat idézve elő. Nem késhetek el. Nem késhetek el megint, az nem történhet meg! Futok, a múltam elől menekülök a jövőm biztonságáért. És akkor meglátom.
(Bring The Pain)
A legszebb fehér bőr ragyog ki a fekete kabát elé vetítve. Vérszag, fájdalom, mérhetetlen harag. Ha valaki egy pillanatra is azt gondolja, hogy eddig fullasztó és hatalmas erővel állt szemben, egy szeletet sem kapott még abból az elemi gyilkolni akarástól, mint ami mennydörgésként hasít végig a sétány havas betonkövein. A világ megszűnik élni, semmi sem marad, csak a feketeség. A házak, a fények eltűnnek, csupán a távoli égen ragyogó lila csillagok adnak némi fényt. A csillagok közt kettő egyszerre mozog: a szemeim, lépteim ringása egyre közelebb viszi őket a páros felé. Meg fogom ölni. Szenvedni fog. Könyörületért és megváltásért fogja kúszni, akár egy féreg a rothadó, őszi falevelek erjedésében. Ez vagy. Semmi vagy. Féreg vagy, akit úgy taposok el, mintha soha nem is létezett volna. A férfi - a farkas - minden csontja egyszerre törik szilánkosra. Folyamatos, szűnni nem akaró roppanás a teste, mintha egy papírzacskót gyűrnének kíméletlenül. A fájdalma valós, lábszára, csigolyái, karjai gyors egymásutánban, mint villám cikázása, úgy mondják fel a szolgálatot. És amíg meglepett kínjában a földön fetreng, a pillanat tört része alatt termek mellette, farkasom hangján hördülve rá felkapom, ezüstmarta nyakába csimpaszkodva, hogy a látható világ egyik házfalába repítsem, mint a kilőtt golyót. A farkas, az Alapító energiái orkánt kavarva nyomulnak előre, szánalmas, szűkölő agóniára kárhoztatva a férfi farkasát. Szemernyi könyörületet sem mutatnak eltorzult vonásaim. Mert már... nincs bennem könyörület. A Rémálmodó nem alkuszik. - Melyik kezeddel értél hozzá először? - robban halálos nyugalommal a kérdés, fájdalmasan halk és higgadt, annak ellenére, hogy az energiáim merőben másról tanúskodnak, a világtalan, lila örvénybe veszően hal bele az életbenmaradáshoz fűzött remény utolsó szikrája is - Ezzel? Ha támad is, úgy egyetlen mozdulattal térek ki előle, ha alakot kívánna váltani, Alapító vérem úgy fojtja belé a próbálkozást is, hogy élete ereje kevés ahhoz, hogy előhívja Bestiáját. A jobb karját ragadom meg, letépni túl egyszerű volna. Szempillantás: már mögötte is vagyok. Könyökét ellentétes irányba feszítem, hajtom, akár a papírt, és most valós reccsenéssel törik hátra a csont, ily módon csuklóját egészen a válláig tolom fel. Hátulról. - Mégsem. Úgy vélem, tévedtem. Kérlek, bocsáss meg érte. - ejtem ki könnyedén a szavakat, hogy ezúttal a bal karjába kapaszkodjak, és megismételjem ugyan azt a folyamatot. - Ha tehetek egy javaslatot, térdelj le. Közöm vele nemes egyszerűséggel, míg a világ továbbra is burokban van a halandó elmék számára. És akár megtette, akár hadakozott, ezúttal farkasom haragjával egy ütemben rivallok rá ordítva, akár az elmeháborodottak. - Azt mondtam, hogy borulj térdre előttem, Sangilak fattya és alázkodj meg! Fáj a levegővétel. Szúr a húsba maró pánik. Könnyem csordul. Gyűlölöm. Gyűlöllek, Sangilak. Gyűlölöm ezt itt, a lábaim előtt. Pofon csattan, visszakézből. És ha kell, hát a lábait is darabokra töröm, amíg térden nem csúszik előttem, és amíg nem könyörög Abigail bocsánatáért. Abigail? Zihálva pillantok el a hímről, eltorzult arcommal bűnbánóan tekintve rá: él. És ez így is marad, amíg itt vagyok. Tarts ki kedvesem, pillanatok kérdése és vége, és akkor megesküszöm neked, hogy soha, egyetlen percre sem hagylak magadra. Ha eddig szólt is hozzám, hát süket fülekre lelt. Talán most... Talán ebben a röpke pillanatban akad némi rés elvakultságom védelmező burkán.
Mancsom a levegőbe emelkedik, s úgy söpör végig testemen az égbe kiáltó, üvöltésnek hangzó, fájdalmas, gyűlölt harag, hogy egy pillanatra meglepődni sincs időm. Ez nem az én haragom. Ez nem az én gyűlöletem. Ez valami más... Ez valami... új? Pillantásom kutatja az erő gazdáját, a tömeget, de hirtelen, mint valami égi vírus, elnyeli körülöttem a világot. Megdermedek a sötétben. Bestiám hátra csapja a füleit. Ez őt is meglepi. Értetlenül nézek szerteszét. A felénk lépkedő alakra pillantok. Szemeim gyilkos tekintettel néznek rá, s ha rajtam múlna, itt helyben kettéroppantanám ezt a kis rongybabát a kezemben a szeme láttára. Bundásom felborzolt szőrrel készül lecsapni, nyála a földre csepeg, elakarom engedni, véget akarok vetni ennek az ostoba kis színjátéknak! Megölöm a nődet, te féreg! Fogalmad nincs arról, miféle bűn terheli, lakolnia kell, ha megvéded, akkor az utamba állsz, s akkor... Kitágulnak a pupilláim meglepetésemben. A fájdalom egyszerre hasít bele minden egyes porcikámba. Mintha magasan egy sziklaperem szélén álltam volna, s valaki magával ránt. Felüvöltök a fájdalomtól, s elengedem prédámat. Elengedem? Nem tudok parancsolni a testemnek, mintha egy láthatatlan ököl morzsolna össze. A hullámaim kavarogva próbálnak megálljt parancsolni a felém lépkedő hímnek, gyűlöletem minden élét belé mártva próbálok fogást keresni rajta, de úgy pattan le róla minden, mintha csak egy fogpiszkálóval böködnék egy acéllemezt. Minden hiábavaló, s úrrá lesz rajtam a rémület. S ekkor... mint valami pofon, úgy csattan arcomba a kora. Ez nem... ez nem lehet igaz! Nem, ez nem létezik... Remegek a hóban, próbálok erőt venni magamon, mikor hirtelen minden kitisztul. Karmok mélyednek ezüst marta torkomba, s leakarok ösztönösen csapni rá, de úgy repülök a betonfalnak, mintha mágnes húzna hozzá. Hatalmas roppanással csapódok neki, mély törmelék és tégladarabokat omlasztva magamra. Szédülve próbálok felkecmeregni, s Bestiám rángat, hogy térjek észhez. Ki kell törni! Igen, hagynom kell, hogy uraljon! El kell pusztulnia! Mindkettőnek! Nem számít, hogy a másik több, mint 800 éves, nem számít, hogy itt fogok megdögleni! Ha őt nem is, a szukáját kinyírhatom még! Magammal viszem a Pokolba! Fulladok, az orkán megfojt, úgy szorít mind engem, mind Bestiámat, mint ahogy én tettem pár perccel ezelőtt az Őrzővel. Csak épp ezerszer fájdalmasabban, s könyörtelenül. Bestiám még mindig próbálna rángatni, de a hullámok őt is megragadják. Képtelen szabadulni, uralkodni, képtelen bármire is, s én is remegve kecmergek talpra. A pillantás, mely vérbe borult arcomra vetődik a férfitól, csak még inkább begőzölök tőle. A gyilkolási vágyam még ha nem is oly hatalmas, de ugyanúgy csap vissza, még ha csak enyhe lepkefingnak is érzi a másik. Bebörtönöz a ködbe, melyet Bestiájával teremt, s őrült módjára török, zúzok, kiakarok szabadulni, megetetni vele a nője szívét, s eltiporni mindent, amit abban a szánalmas halandóban lát. Így megalázni... ENGEM??? ENGEM??? HOGY MERÉSZELED??? A kérdésre elvigyorodok. Jobb kezemmel beintek neki, de már el is kapja, s a pillanat tizedrésze alatt fordítja, s töri hátra a kezem. A fájdalomtól eszemet vesztve, üvöltök, ahogy a torkomon kifér, s Bestiámat próbálom segítségemre hívni, de mintha mocsárba nyomták volna, egy feneketlen katlan mélyére, képtelen vagyok arra, hogy előhívjam. Félelem költözik a haragomba, de ez még inkább táplálni kezdi a gyűlöletemet, ami erőhöz juttat. A bal karom újabb reccsenése hallatszik, s mint valami vadállat, csak üvölteni bírok. Nem megy, a fájdalom, a kín, a szenvedés tölti ki a tudatom, semmi több. Üvöltök, üvöltök, nem bírom abbahagyni! A hangja, mint távoli, üres kongó harang zeng végig az elmémen. GYŰLÖLLEK!!!!!!!!!!!! NEM!!! NEM!!!! NEM!!!! NEEEEEEEEEEEEEM!!! Lehajtom a fejem, és vicsorgok, fújtatva veszem a levegőt. Higgadtságot próbálok erőltetni a téboly táncába. Megölöm... Megölöm... Az üvöltésre megremegek, s megroggyannak a térdeim, de még nem borulok le. Ránézek, megvetéssel, undorral. Arcul akarom köpni, de még erre sem érdemes. Nem ismerem, nem tudom kicsoda. De mindaz, amit ez a nő bemocskolt, az egyszerű létével, és ez a féreg megpróbálja megvédeni. Mind, mind arra van, hogy elpusztítsam! - Soha... - vért köpök, s akkora pofon ér, hogy fél térdre rogyok. Égeti a testem a kín, s lelkem mocsara úgy forr, mint egy végeláthatatlan, bugyborékoló, undorító féreg. Felakarok robbanni, kiakarom tépni a szívét ennek a senkiházinak!!! Szédülök. Megrázom a fejem, s megpróbálok újra lábra állni...
Nem tudom, hogy végül mennyi vizet sikerült a férfi tüdejébe idéznem, sikerült-e egyáltalán akár egy cseppet is, ugyanis a sötétségnek sikerült idő közben maga alá gyűrnie, néhány percnyi képszakadást előidézve. Fázok… Az első reakcióm, ahogy az elmémről oszlani kezd a nehéz köd, a pofon utóhatása… Öröm az ürömben, hogy bár a ruháimnak búcsút mondhatok, így azonban, hogy nem volt ami a hideg ellen védjen, sokkal előbb visszanyertem az eszméletemet, a hóban fekve. Még szerencse, hogy nincs több sérülésem, mert igaz, hogy mindenki meghal valahogy, előbb vagy utóbb, de hogy pont félholtra verve fagyjak halálra… az túl kegyetlen vég lenne. A következő, érzékszervem, ami visszatér a szolgálatba, a hallásom. Nehéz lenne figyelmen kívül hagyni azokat a félelmet keltő, fájdalom szülte üvöltéseket, amiket a támadóm hallat, azonban hiába nézném, keresném, még mindig nem tisztult ki teljesen a látásom… Miután törött kézzel sikerült feltornáznom magam könyöklő helyzetbe, meg a kabátomat is összehúzni annyira, hogy ne tegyek semmit közszemlére fagyjak meg, riadt tekintettel nyújtogatom a nyakam a hang forrása felé – hiba volt, ugyanis a hirtelen mozdulattól ismét rám tört a rosszullét, és kénytelen voltam nyugton maradni egy darabig, ha bármi használhatót kezdeni akartam magammal. -Killian… Killian…? -figyelek fel az ismerős hangra, és a nyakamat nyújtogatva keresem, kutatom, mígnem megtalálom… S amilyen megnyugvás költözik a lelkembe a jelenléte láttán, a következő pillanatban, ahogy meglátom, épp kivel is van elfoglalva, olyan lendülettel sápadok el. Annak ellenére, hogy mit tett velem a férfi, még mindig nem kívánom cserébe a halálát, így azonban, hogy tudatában vagyok annak, aminek a férjem nem, hogy épp a saját fia hever a lábai előtt, végképp nem akarom, hogy halállal végződjön a találkozás. -Killi…Killian! -próbálom felhívni magamra a figyelmet, de úgy tűnik, túlságosan is elfoglalt ahhoz, hogy meghallja a mostani gyenge és rekedtes hangomat, így aztán miután az integetésemmel sem sikerült felhívnom a figyelmet magamra, tudom, hogy lépnem kell, mielőtt túl késő lesz. Bár szinte nincs olyan mozdulat ami ne fájna, némi nyöszörgés és szipogás következtében végül sikerül magam ülő helyzetbe tornázni, hogy utáni némi szusszanást követően megkockáztassam azt is, hogy talpra álljak. -KILLIAN! -kiáltom el magam, hogy végre felhívjam magamra a figyelmet, de ahogy az említett személy felém pillant, csak a fejemet rázva, majd jóval halkabb hangnemben tudom folytatni - Ne… ne tedd… kérlek… Ne… ne öld meg… a fiad… ő a fiad, Nikolaus. -kérlelem finoman, remélve, hogy az elsőszülött gyermeke nevének hallatán megenyhül a Rémálmodó szíve és nem tesz semmi olyat, ami később, tiszta fejjel élete végéig nyomasztaná. Nem tudom, hogy tudnék együtt élni azzal a tudattal, hogy azért vette el a fia életét, mert én képtelen voltam időben figyelmeztetni annak ellenére, hogy tudtam az igazat.
Hogy merészeled? Hogy van bátorság benned és fajtalan bestiádban, hogy ellenszegülj nekem? A Rémálmodónak? Hát nincs benned egy szikrányi józan ész sem, egy homokszemnyi élni akarás? Ki vagy te? Mi történt veled, mi kaparta le egykor érző húsod minden érzékiségét... Egy részem talán tudni akarja a választ, sóvárog utána, mert én magam is hasonló, gyermeki daccal szállok szembe a Szellemek akaratával. Nem mondok le az akaratomról. Akkor sem, ha ezért újra és újra meg kell halnom, hogy aztán újra világra köpjön az Égi bosszú. És ami engem ilyenné tett, azt talán még a legrosszabb Rémálmaimban sem kívánnám senkinek. Akkor kapjon gyors és kíméletlen halált. De ne éljen, ne reméljen, ne fájjon többé a lét. Megmentelek. Feloldozlak a szenvedéseid alól, te veszett, rühes kutya. Felnevetek. Először halkan, udvarias távolságtartással járom körbe, fájdalmasan ropog a hó cipőm, s testem súlya alatt. És amíg így teszek, a nevetés vérfagyasztó, őrült kacajjá növi ki magát, feltartott kézzel intek a feleségem felé. Maradj csendben, kedvesem. Érted is eljövök hamarosan. Tarts ki még egy kicsit. Csak egy percet kérek még, és a tiéd leszek, és nem eresztelek el. Ne türelmetlenkedj... - Várj, kedvesem. Már nem lesz semmi baj. Felé intő kezem lassan a férfi tarkójára simítom, arcomra halálmosolyként fagyott rá a kifejezés. Érintem, simítom a piszkosszőke hajszálakat, érzem a tarkó forróságát. Tenyerem égeti Bestiája nevetségesen erőlködő szűkölése. Fejezd be, fiam. Már teljességgel felesleges. Nem látod többé azt az ajándékot, amivel a Szellemek kiemeltek a halandók soraiból. Nem csillan többé szemedben az Ő fénye, mert végleg kioltom, az életeddel együtt. A simításból egy karmos mancs hirtelen medvecsapdája válik, öt karmom vájom nyakába, tarkójába, válla felső részébe, és úgy kezdem el Abigail felé húzni a földön. - Abigail, most ne beszélj. Tartalékold az erőd. Szólítom meg újra, ahogy ismét a nevemet próbálja kipréselni magából. Távoli, veszedelmes, elborult kedvességgel cirógatom őt, míg a fattyat elé vetem a földre, megszabadítva karmaim fogságától. - Te fogod megölni őt... Döntöm oldalra a fejem, ahogy elnézem a törött karú, vérző ellenállót. Lassú mozdulattal tekerem körbe a fejem, megroppantva ezzel nyakam megfáradt ízületeit. A karmok eltűnnek, újra zsebre dugom a kezeim. Léptek nesze hallatszik. Egy tucat, talán kettő is, három, vagy háromszáz... Sisteregve, hangyarajként, fehér zajként másznak négykézláb a hóban a földön fekvő farkas felé. Mintha csak Anguta ivadékai volnának: testük görbe, csúf, foltokban borítja szőr a ráncos bőrt, ujjaik végén karmok görbülnek. Szőke hajzuhataguk csapzottan hullik arcuk vonásai elé, ám amikor odaérnek, keselyűkként körbevéve a férfit, ő megláthatja bennük Abigail eltorzult arcát. Rozsdás agyarak türemkednek elő a szép száj mögül, éhes gyomruk korgása akár a kovakő, úgy sistereg bele az éjszakába. Aztán hirtelen csend lesz. Egy villanás, egyetlen másodperc, és a férfi hasára vetik magukat. Ő pedig... képtelen mozdulni. Béna és tehetetlen, miközben zsigereit falják, kaparják a bőrt végtagjairól, és lakmároznak belőle. De ő.. Nem hal bele. Prométheusz. Csak a kín, a rettegés, a helyzet abszurditása, a lüktető agyér, az elrobbanó aorta maradnak az övéi. Érezd a halandó ember félelmét. Halj bele abba a szenvedésbe, amit a feleségemnek okozni mertél volna. Szemrebbenés nélkül. Mert én is ezt teszem veled. Nikolaus? Az amorf-szörnyetegek belefagynak a lakmározásba, én pedig lassan fordítom a fejem Abigail felé. Szemeim kellemesen barátságos barnaságában a farkas lilája örvénylik. Beleszimatolok a levegőbe, hörrenő szörnyeteg hangján fújtatok. Nem hazudik. Miért hazudna? Semmi oka rá. És mégis... Lassú, habzó szájú fejmozdulattal nézek vissza a hímre, szépre fényezett cipőm talpával mellkasára lépek, mint egy győzelmi dobogóra. És csak a szétzúzott arcán át sugárzó szemeit kémlelem. Sajátjaimmal vájok léket beléjük, mert keresem. Keresem a fiamat. Huss. Csettintek, mert az mutatós, az elegáns, az illúzióm egy-kettőre köddé válik, és nem marad semmi, csak mi hárman, rejtve a halandó világ kíváncsi tekintetei elől. - Ez igaz? Tényleg a fiam vagy? - vetem oda neki a kérdést a Rémálmodó hideg érdektelenségével - Te vagy Nikolaus Krüger? A Te történeted szól a farkassá vált fiúról? Várok. Kínzó csendben várok, önmagam falait kaparom, de a bosszú és a vérszag mindennél erősebben láncol elfeledni kívánt önmagamhoz. - Akárhogy is... - billentem ezúttal bal vállam felé tűnődő tekintetem - Erre a tettre nincs bocsánat. Az én fiam... - csuklik el a hangom - Az én fiam különb ennél. Ő soha nem tenne ilyet. Soha! Dörrenek mennykőként rázúdítva az utolsó szót, valami fáj, valami ki akar törni belőlem, de én csak dacosan hajolok le hozzá, ragadom meg újra a torkát, s szemtől-szembe rántva magam mellé meg kívánom fojtani. Dübb. Düdübb. Érzem a pulzusát az ujjaim alatt. És ahogy így nézem, fulladó agóniájában, a kezeim közt, talán már értem, honnan fakad az őrülete. Talán már tudom, mi tette ezt vele. Mi tépte le érezni képes húsát... Hogy miért pont Abigail... De csak szorítom tovább, egyre remegő kézzel, mellkasomat meglökve bukik ki belőlem az idáig elfojtott feszültség, a félelem, a veszteség, a mi lett volna ha kérdés, a tény, hogy talán tényleg a fiam, a bizalom, a sors... Én már nem kételkedek, mert Ingére is ráleltem, és ez a helyzet... Ez a helyzet csak igaz lehet, mert ami túl szép és túl kedves számomra, az mind szemfényvesztés. A valós dolgok... Ami igazán az enyém, az mindig tönkretesz. - Nem vagy a fiam... Mondd, hogy nem vagy a fiam! Beszélj már! Nem hallod?! Mondd, hogy nem vagy ő... Hazudj! - rázom, rángatom, de még csak esélyt sem adok neki arra, hogy megszólaljon, hiszen a szorításból továbbra sem engedek - Miért csináljátok ezt velem?! Miért?! Kiáltok az ég felé vádaskodva, és eldobom, elhajítom, essen a földre, puffanjon. Ha akarom, megölöm. Bármelyik pillanatban megölöm, de nekem most arra van szükségem, hogy saját kínjaimmal telve boruljak a földre, végezzem zokogásban már a gondolattól is, hogy mit tettem, mit tehetnék és mit fogok tenni. És miel a feleségem teste közel van, így hozzá kúszom oda, felszakítva ezzel a nadrágom térdét, és óvatosan az ölembe vonom, melegítem, óvom, mert egyszerűen képtelen vagyok másra. A lányom él. A lányom gyűlöl engem, és gyűlöli, ami igazából vagyok. Talán szüksége van rám, de mondhat, amit akar: sosem fog nekem megbocsájtani. És most... most itt van velem az elsőszülött fiam, a legdrágább kincsem ezen a világon, az, akiért seregeket öltem volna le egy napon... Tönkretettem. És ha nem is ő az, most tudom, hogy tönkretettem a gyerekeimet. Mindent. Mindent összeromboltam.
Vérem végig folyik az államon. Bestiám vicsorog, próbálna odakapni. Lüktetek, vonaglok, mélyen ott benn, nem bírom elviselni. Szűnj meg! Dögölj meg! Szenvedj! Szenvedj, ahogyan én!!!! Azt akarom, hogy tiporjanak el! Ha nem is én, de lássam, hogy szenvedsz!!! Ezért, ki kell törnöm! Látni akarom, abba a helyzetbe kerülsz, amibe én. Körbe jár, s minden erőmet össze kell szednem. A nevetése úgy siklik végig mindenemen, mint egy fekete felleg, megmérgezi mindenem, s még oda is eljut, s gyűlöletet szít, ahová sose gondoltam, hogy elérne. Nevess! Nevess, te szemét! Nevess, míg teheted! Így könnyű! De majd meglátod... Gúnyos horkantás hagyja el a szám, mikor a nője felé int. Persze, védd csak a szukádat! De te is tudod, hogy sosem lesz biztonságban. Szemeim lángolnak, ahogy simító kezei a tarkómra siklanak. - Takarodj! - sziszegem felé dühtől remegő hangon. A karmok belém vájnak, s fájdalmasan felnyögök, ahogy vonszolni kezd. Próbálok lábra állni, hogy enyhítsem a kínt, de nem ereszt, nem ér biztos talajt a lábam. - Egyszer... úgyis megfog... dögleni... - vihogok halkan, s aztán arccal a betonra csapódok, a nő elé. Vérbe borult pofával nézek fel rá, gyűlölködve nézek arcára. Az anyám arca tekint vissza rám, s ettől még inkább elfog az undor. Dühösen arcon csapnám, hogy ne merészeljen rám nézni! Ne nézze ezt a Farkast itt maga előtt! Olyat birtokolsz, te riherongy, amit senki sem engedett meg neked! Azt hitted talán, hogy majd boldogan szabadon viselheted magadon anyám jegyeit? Bemocskolva az emlékét? Bemocskolva a gyermekkorom utolsó maradványait is? Hát nem! Nem engedem, megértetted? Fölfogtad? Tekintetem vádlón vizslatja szemeit, de nem sokáig. Apró neszek zaja üti meg a fülem, s próbálok a zaj forrása felé tekinteni. Apró, rovar szerű lábacskák, férgek százai, ezrei másznak felém. Ordítani akarok, mozdulni, hogy elhessegessem a rémképek árnyait. De nem megy. Nem bírok mozdulni. A fájdalom újabb hulláma hasít bele tudatomba, s némán üvöltök. Neeeee.... Érzem, hogy rágni kezdik a beleimet, belemásznak a számba, le a torkomon, szétfeszítik a nyelőcsövemet, bennem mászkálnak, vonaglanak, lakmároznak rajtam, bennem, belőlem... S ekkor olyasmi üti meg a fülem, ami még a szenvedésen is túl jut, ami belevág az elmémbe, s egyszerűen eljut abba a kicsi, apró szobába, ahol egy tükördarab hever a padlón, amiben egy kisírt szemű kisfiú arca látszik. S meghallja... Killian... ő a fiad, Nikolaus... A mozgó kis férgek megállnak a zabálásban. Megdermed az idő. A saját lélegzetvételem lesz az egyetlen hang, amit hallok, s a saját szívdobbanásom. A vérem kifolyik a számból. Csak meredten nézek előre. ... ő a fiad... ...a fiad... ...Nikolaus... ...Killian... Először fel se fogom a kérdéseket, csak érzem, hogy valami eljut hozzám, egy férfi hangja. Napfény érinti a bőrömet. Gyermek kacagás. Apró fakard hadonászik egy nevető arc előtt. Kitárja a kezeit. Érzem, ahogy cipője mellkasomra nehezedik. S szemei az enyémbe fúródnak. Üresen nézek vissza rájuk. Azzal az ürességgel, amilyen ürességgel, s közönnyel megöltem volna a nőt, akit szeret. Nem, ez nem igaz... Nem közönnyel. Gyűlölettel. Megvetem az érzéseit, amiket ez irán a ribanc iránt érez. Megvetem ezt a jelenetet. Megvetem a nő szavait. Megvetek mindent, ami ebben a rohadt, szaros városban van!!! S megvetem azt a kisfiút is... Nem tudok, vagy inkább nem is akarok szavakat kipréselni magamból. Még úgy sem, hogy az illúziók hirtelen semmivé foszlanak. S a következő szavakra akaratos, haragos él csillan szemeimben. A fiad? A TE fiad? Különb? Igen, különb. Különb, mint bárki más. Egy pusztító féreg, a Világ egyik legmocsadékabb pusztító pestise. Még az utolsó szóra sem moccanok. Csak nézem arcát, érzem, hogy vérem a szemembe folyik. Lehajol hozzám. Újra megragad, s tehetetlenül nézek vele Farkasszemet, ahogy torkomnál fogva maga elé ránt. Néhány pillanat, s szinte egybeolvad a tekintetem az övével. Üres, néma, tobzódó gyűlöletet érzek. S néma kongást. Fulladni kezdek. Halkan megmorranok, de alig vagyok képes levegőt venni, ahogy a másik remegve szorít. Nem. Ő nem lehet az apám. Az apám halott. Elhagyott. Meghalt. Elhagyott... Nem jött vissza... Nem bírok megszólalni. Megráz, mint ahogy én tettem a nővel, s eldob, mintha valami eldobható műanyagszemét volnék. Nagyot puffanva érkezem a földre, s összerándulok a fájdalomtól. Ismét enyém a testem. Remegek. Nem... nem bírom abbahagyni. A Bestiám óvón húzódszkodik össze körülöttem. Fejemmel a pár felé pillantok. S ahogy látom, hogy húzza ölébe a nőt, harag lesz úrrá bennem. Könny szökik a szemembe, ahogy istentelen kínok közt térdre tornászom magam. Nem hagyom! NEM! - Nikolaus... - rekedten szólalok meg - meghalt. Akkor halt meg, amikor az apja... az apja megszegte az ígéretét... hogy visszajön hozzá. Nem tudom elhinni, s ha igaz is, akkor a gyűlöletem tárgyai itt hevernek előttem. Könny csordul végig az arcomon, keveredik a véremmel. Nem bírom látni őket. Nem bírom. Bestiális haragommal üvöltök feléjük - NEEEEEEEEM! Nekem nincs apám! Gyűlöllek!!!! GYŰLÖLLEK!!!! TAKARODJATOK A SZEMEM ELŐL!!! - a Fenevadam vonyít, s nekifeszül a rácsainak, tobzódik, őrjöng, én pedig megtörve nézem az arcot, keresem benne apám vonalait. Lelkem lángol, ég minden tagom, de a szívem fájdalma végül lenyom. Előre görnyedek, s érzem, hogy újabb könnyek csorognak végig arcomon, s lehajtom fejem. Miért? Miért épp most? Kik ezek? Mit vétettem... Mit vétettem...?
Nem méltatom szóra. Felette állok. Nem csak neki, a helyzetnek is. Miért is bizonygassam, hogy a halál senkire sem vár többet a kelleténél, ugyanakkor szánalmas próbálkozásnak tartom vakarék kaffogását. Igen, egyszer meghal. De az ő ideje most jött el, egy órával sem váratom tovább, a Szellemekhez küldöm, ők pedig majd rendelkeznek megtört, kegyetlen, lelketlen élete felett. Fizess nekem, kölyök. Add oda a révész pénzét, kivájt szemed lesz a fizetségem, még dobogó szíved a jussom!
Apró, épp elfér a kezemben. Látom vaskos, egészséges körmű ujjait a mutatóujjamra szegeződni. Erős volt. És üvöltött. Világgá kiáltotta jövetelét, hírül vitte a németajkú vidékre: vigyázzatok és lássatok! Itt vagyok. És egy napon hatalmasabb leszek mindannyitoknál. És itt van. Itt van? Hatalmasabb? Nem. Fiam. Nikolaus. Pontosan ugyanolyan gyenge vagy, mint én. Pontosan ugyanolyan gyáva vagy, mint én. Előre-hátra ringatom magam, ringatom a feleségemet, az anyát, aki nem az anya, de én tudom. Ő nem. Senki sem. Hogy is érthetnék, mi fűz össze bennünket? Hogy érthetné meg bárki. Aztán meghallom, mit beszél. Ha szakadt meg valaha atyai szív a világon... Ha omlott össze ember és farkas valaha egyszerre... Ha látná ezt a saját apám... Annyiszor imádkoztam a Szellemekhez. Annyiszor kértem, esdekeltem könyörögve a megbocsájtásért. Felkiáltok. Megteszem, mert nincs szavam, amivel leírhatnám a választ, amit adni szeretnék. A sajnálat ide kevés. Az pedig, hogy tudom, mit tettem... Az nem segít senkin. Felnézek. Belenézek saját,könnyes szemem egykori, megöregedett tükörképébe, és meghalok. Óvatosan csúsztatom ki Abigailt a kezeim közül, és négykézláb, mint az állat, úgy kúszom oda hozzá. Nem ejtett sebet rajtam, nem fáj semmim, és mégis képtelen vagyok talpra állni. Elsők közt az utolsó. Igazad volt Sangilak, szánalmas vagyok. Nekem nincs apám... Gyűlöllek... - Szeretlek... Nyögöm erőtlenül, elfúlva, talán saját dühe süketé teszi a szóra, amivel harmatgyengén ellensúlyozni kívánom a fejemre vetett, igaz vádakat. Odaérek hozzá, reszkető kézzel nyúlok görnyedt testéhez és elvakult ragaszkodóssal nyúlok érte, és ahogy belekapaszkodom a szövetkabátjába, egész egyszerűen magamra rántom. Satuként szorul köré két karom, csapzott, véres-verejtékes hajába fúrom a fejem. Érzem az illatod. Meg akarok halni. - Sajnálom... sajnálom, sajnálom, sajnálom... Zokogom bele az - akár ellenálló - testébe, szorítom, mintha csak újra meg akarnám fojtani, szétzúzni a csontjait. Észre sem veszem, hogy a sokadik sajnálatkifejezésem németül hangzik el, és német hangon hal el, fullad bele rázkódó mellkasomba. Add meg nekem ezt a percet. Kérlek. Könyörgöm, csak egy percet adj magadból, aztán tégy velem, amit akarsz. Jogodban áll. Lassan eresztem el, és ha eltávolodik, magamra hagy térdelve, lehajtott fejjel, csendes zokogásomban... két combom közé hullajtott karjaimmal, akár egy szomorú, rázkódó vízköpő. De eltűnt a barna fő, sötétszőke már, felemelt fejem Mätthaus vonásait idézi, az ő kék szeme válik véreressé és homályosság a könnyektől. Itt vagyok.. Én vagyok... Fáradt vagyok. Azt akarom, hogy engedjenek el megint. Pihenni kellene, valahol messze. Nem tudom, hogy képes vagyok-e a bocsánata nélkül tovább élni. Eddig remélhettem, de most... ma, egy perccel ezelőtt minden reményem, minden Álmom semmivé lett. - Amit tettem... Arra nincs bocsánat. - érdekes fordulat, hiszen néhány perccel ezelőtt még az ő arcába üvöltöttem hasonló mondatokat - Nem volt választásom, Nikolaus. Fiam... Hallgass meg. Könyörgöm, beszéljük meg, vigyük biztonságba Abigailt, és engedd, hogy elmondjak neked mindent. Jogod van tudni! - hadarom pánikba esve a mondatokat - Tudod kell! Már tudod, mi vagyok... Tudod, ki vagyok, tudnod kell, miért kellett elmennem, és miért nem térhettem vissza. Nem veheted el tőlem a magyarázat lehetőségét! Nem.. Nem engedem! Pattanok fel újra erőt véve magamon, fájdalmasan esendő mozgással, hogy talpra rántsam és húzzam, vonjam magam után. - Végig fogsz hallgatni. - de a hangom cseppet sem annyira erőteljes, mint amilyennek szánom őket - Végig, akkor is, ha hazáig kell vonszoljalak Fiam, megértetted? Ha a húgoddal ment, veled is menni fog... Inge... Szólnom kell Ingének! Szellemek... Tudsz járni? - rázok rajta egyet - Kell egy gépkocsi. Kell egy taxi, ami hazavisz. A többit elintézem... - zihálom, és talán hiba, de Abigailért hajolok, hogy az ölembe vehessem - Abigail? Abigail, semmi baj. Itt vagyok, semmi baj... Nem tudom, kihez forduljak. Nem tudom, merre kellene indulni. Hol lakom egyáltalán? A farkasom sem tud mit kezdeni az agyam blokkjával, és hiába lappang ereje a felszín alatt érzem, miként foszlik szét lassan a világtól elválasztó illúziófüggöny maradéka is...
Lelassuló idő szemcsék gomolyognak köztünk. Az életem olyan volt, amilyenné én tettem. Amilyenné én akartam. De tényleg én akartam? Ki más? Én tettem ilyenné. Én kovácsoltam ilyenné. Én... én... én... Egyedül én. Akitől a segítséget vártam, a támogatást, akitől a mindenség ígéretét kaptam, az hátat fordított nekem. S nem. Nem bírom abbahagyni a zokogást. Nem bírom elviselni a fájdalmat, amit okoznak azzal, hogy látom őket. Egy hazug, ábránd képet, a régi életemből. Ami ha megmaradt volna, akkor nem egy ilyen élet úttal büszkélkednék. Sőt, talán... Farkas se lennék. S ez, a boldogsággal kecsegtető kép ott lebeg rajtuk, ott nevet a képembe, s gúnyol, hogy mindez számodra egész életedben elérhetetlen maradt. S soha, de soha nem fogod megtapasztalni... Nem bírok megmozdulni. Csak zokogni vagyok képes. Összetörtem. A Bestiám fenyegetően mordul, de nem nézek fel, csak mozdulatlanul térdelek, s bámulom a saját térdemet, lógó, törött karjaimat, s potyogó, forró könnyeimet, melyek a vérmocsokkal keverednek. Hurrikánként csapkodom magamat, s hagyom, hogy a lángtenger elemésszen, s Farkasom gomolygó füstként telepedjen a lelkemre. De egy szó... csupán egyetlen szó. Mielőtt haragtól elvakultan fognék bele szitok áradatomba, érzem, hogy megérinti a hátam, s nemes egyszerűséggel magához ránt. Magához ránt, s megölel. Tagjaimba fájdalom szökik, s valami rég nem érzett, forró keserűség. Mérgezi a pillanatot. Homlokomat a vállának érintem, s némán remeg meg a vállam. Lehunyom a szemem. Hallom, hogy beszél, de nem bírom fölfogni ép ésszel. Csak némán zokogok. Nem állok ellen. Nem taszítom el. Nem teszek semmit. Mert az a kisfiú most feltört. S csak kétségbeesve, esdeklően öleli az apját. Aki hosszú, nagyon hosszú távolléte után visszatért hozzá. Ékes anyanyelvem szavai hagyják el utoljára száját. Nem bírok megszólalni, csak hallgatni vagyok képes. A pillanat megöl. Teljességgel megöl. Csak az a kisfiú, Nikolaus, s az apja marad. Napfény áramlik be az erdő fái alatt. Futok a fák között, már amennyire apró gyermekként telik tőlem. Kibukkanok a nyírfa ligetbe. Apa ott ül egy farönkön. Integet. Kitárja felém karjait. Futok... Futok, s nyújtom felé a kezem... Elenged, s lassan felnézek rá. S az az arc rám pillant. Az a mélyre temetett, oly sok évszázadon át gyűlölt arc. Az a mindig mosolygó, vidám, történetekről mesélő arc. Az a fiatalos vonású, örök ifjú. Azok a finom, mégis kemény vonások. Megremegek, ahogy ilyen élénken néznek vissza rám apám vonásai, de ily meggyötörten. A szemeibe, azokba a kék eget idéző, szabad szemekbe tekintek. Annyira... gyűlölöm. Újabb könny csordul ki a szememből, s összefacsarodik a szívem. Elfordulok tőle. Nem. Ne nézz rám. Ne nézz így! Ne láss engem! Ne lásd, hogy mivé korcsosultam! Maradj emlék! Maradj halott! Maradj számomra egy senki! Ifjabb Farkasként, azt terveztem, hogy megkeresem az apámat. Hogy megkeresem, s megkeserítem, bosszút állok rajta. Mindent elveszek tőle, mindent az arcába vágok. Tessék! Itt a lehetőség! TESSÉK!!!! TEDD MEG!!!!! Nem nézek rá. Csak magam elé bámulok bambán. Hallom szavait. Nem. Nem akarom hallani. Nem vagyok rá kíváncsi! Menj, és éld az életed boldogan! Takarodj ki az életemből! - Ne... - szólalok, meg, mikor fölránt, s próbál magával húzni, de ellentmondóan lépek vissza. - Nem! - szólalok meg ingerülten, de meglepetésemre nem üvöltök vele. Megvárom, míg visszatekint rám, s újból a mostani arcával kell szembe néznem. - Nem, nem megyek veled! Hiába emlegeti Ingét, hiába kecsegtet a boldog jövő álképeivel. Nem dőlök be. Ez veszett ügy. Ott veszett el, egy ablakban üldögélő, apjára váró kisfiú szívében. - Vidd haza, lásd el any.... - elcsuklik a hangom. - Lásd el a nődet! Tőlem pedig tartsd távol magad, érted? Menj, és felejts el, ringasd magad szép álmok közé, és éld az életed nélkülem! Ment ez neked eddig is! Furcsa, hogy most hirtelen mindent meg akarsz magyarázni! Most, épp most? Nem! Tegyél le róla! Neked nem volt, nincs, és nem is lesz fiad, fölfogtad? Hideg némaságba burkolnak hullámaim. Kegyetlen leszek vele, s eltakarodik. El fog! El kell takarodnia! Lerázom magamról a kezét, s megpróbálok elindulni az utcán, oda, ahol remélhetőleg Harald fog várni a limuzinnal. Elláttatom a törött csontjaimat, s ledőlök egy üveg whiskey kíséretében, s elfelejtem ezt a rémálmot. Elfogom felejteni!
Úgy tűnik, hiába szólogatom a páromat, még ha el is jut a tudatáig a hangom, csak int, hogy várjak… Én pedig kényszeredetten hallgatok… néhány pillanat erejéig, hogy utána újból szólongassam. Hát nem érti, hogy ez milyen fontos? Hát nem tudja, hogy feleslegesen úgy sem zavarnám, épp azok után, hogy megmentett? Amikor a férfi előttem landol a földön, Killian pedig közli, hogy én fogom megölni, ismét megáll bennem az idő egy pillanatra. Hogy… hogy MI?! -Nem! Azt nem, én nem… -rázom a fejem, hisz még nem tudom, mire is gondolt valójában, ám ahogy lassan én is realizálom a közeledő, csúf kis lényeket, már világossá válik, hogy hogy értette… -Kérlek, ne tedd… -suttogom ismét. A sors iróniája, hogy pont annak az életéért könyörgök, aki kis híján elvette az enyémet. És működik. Ahogy az apró szörnyek megdermednek, majd semmivé válnak, már tudom, hogy sikerült – figyelmeztettem a férjemet, hogy a saját vére hever a lábai előtt. Ami ezután kezdődik, abba pedig már tényleg nincs sok beleszólásom, hisz attól, hogy valami véletlen folytán az édesanyja vonásait örököltem, semmi vérségi kötelék nincs köztünk. Miután sikerült – akár ideiglenesen is – megmentenem a férfi életét, ott, ahol vagyok, ismét összerogyok a földre, nem érzek még elég erőt magamban ahhoz, hogy két lábon állva kövessem, az új tudás birtokában hogyan cselekednek. Rezzenéstelen arccal figyelem hol a férjem, hol a fia vonásait, vajon hogy fogadják a hírt? Nikolaus, hogy nem árva? Killian, hogy él az elsőszülötte? Ahogy odakúszik hozzám, épp kezemmel felé nyúlok, hogy mihamarabb áthidaljuk azt a kis távolságot köztünk, és fél kézzel átölelhessem, pár pillanatnyi megnyugvást találva, támaszt nyújtva egymásnak, ám túl sokáig nem örülhetek a közelségének, talán érthető okokból… hisz újra a fia felé indul, én pedig ahogy eddig, úgy a földre roskadva követem tovább az eseményeket, időnként megtörölve könnyáztatta szememet. Miért… ilyen kegyetlen a sors? Miért űz ily gonosz tréfát a férjemmel és a gyermekeivel? Nem tudom, pontosan mit tervez Killian a férfival, vagy velem, de amikor odajön hozzám, a kezébe kapaszkodok, hogy egy kis megállásra kényszerítsem – rám is figyeljen egy kicsit… Mert tudom, hogy nehéz helyzetben van, de őrzőként nekem is vannak kötelességeim. -Várj egy kicsit, kérlek… -nézek fel rá, majd a fia felé, hogy utána hangot adjak annak is, amit én gondolok, ahelyett hogy csak hallgatom, ők hova küldenének - Tudom, hogy ez most nem könnyű, de… de nem hagyhatjuk itt. Így… -intek a férfi felé, és nem csak arra értem a dolgot, hogy fizikailag milyen ramaty állapotban van - Mikor láttál utoljára olyat, hogy egy ő korabeli farkas… ennyi ember szeme láttára kezdjen vérengzésbe…? Segítségre van szüksége… -utalok finoman arra, hogy jó eséllyel mentális gondokkal küzd, ha a mai világban ilyenre vetemedik - Mi van akkor, ha épp nem erre jársz…? Ha másban is felfedezi egy… régi ismerősét? Vagy… ha később ismét utánam ered? - néztem ismét felé, félelemmel a tekintetemben, mert nem tagadom, hogy igenis féltem… félek belegondolni, hogy hová fajulhatott volna ez az egész, ha akár csak néhány perccel is később érkezik, vagy mi történne, ha ismét felkeresne, hogy befejezze, amiben most az apja megakadályozta. -Lehet, hogy a fiad, de veszélyt jelent… nem csak ránk, de mindenkire! Az emberekre, az őrzőkre… a farkasokra… Valamit tennünk kell vele. -jegyeztem meg fáradtan, de hogy mit, azt még magam sem tudtam pontosan… mi, őrzők még sem tarthatunk bezárva egy őrült vérfarkast a bázisunkon, ahogy azt is kétlem, hogy a falka szeretne foglalkozni vele, amikor nekik is megvannak a saját bajaik. -Nem tudom, van-e bármi… ötleted vagy javaslatod, de… ha sürgősen nem találunk ki valamit, kénytelenek leszünk a Protektorátus nevében cselekedni. Ha esetleg „megzaboláznánk” a farkasát, amíg a városban van… -hagytam nyitva a mondatot, várva, hogyan reagál rá a férjem. Azt hiszem, nem kell részleteznem neki, hogy mire is gondolok, hisz Delhiben ő is a bőrén tapasztalhatta ezt a varázslatunkat. -Mit mondjak a többieknek? Az nem volt kérdéses, hogy értesítem a többieket arról, hogy mi történt, hisz az emléktörlés miatt mindenképp szükség lesz rá, hogy jöjjenek néhányan, de ha Nikolaust is a mi gondjainkra bízza, akkor nem árt némileg képzettebb erősítés. Már csak a telefonomat… a táskámat kéne megtalálni, hogy szólni tudjak.
- Kérlek, ne mondj ilyet, Fiam... - kérem könyörögve, de a szavak áradata nem apad el, sérti a fülem, fáj tőlük a fejem, szaggatja lelkem, egész lényem egyaránt - Maradj csendben, fogd be a szádat, hallgass el! - emelkedik a hangom, erősödik, hogy a végén már tajtékzó üvöltéssel lépjek felé. Karom lendülne, hogy arcon üssem, de a mozdulat elhal a levegőben. Egy élő, égő húscafat vagyok, semmi több. - Hallgass el... Suttogom könnyektől reszketve, a feszültségem élesen vágja a körülöttünk fagyosódó levegőt. Amikor elindulna, még egy utolsó Illúzióval fagyasztom a betonba,mozdulatlanságra ítélve távozó lépteit. Abigail szavára felé fordulok. Beszélj, kedvesem. Mondd el... Ó, Abigail... Hát azt gondoltad volna, hogy egy percre is magára hagyom őt? Téged sem lett volna szabad. Őt sem lett volna szabad, de most már minden rendben lesz. - Te ne foglalkozz most semmivel, kedvesem. Én majd mindent elrendezek. Mindhárman hazamegyünk, és elrendezzük ezt az egészet. Haza, hozzám és Yee-hez. Hallottad, Nikolaus? - csattan a hangom törődő paranccsal - Most szépen... Hazajössz apáddal. Nincs apelláta, nincs ellenkezés! Fel tudod hívni őt? Fel tudod hívni Yee-t? - fordulok vissza zaklatott őrülettel Abigailhez, ideges, reszkető mozdulatokkal nyúlva a mobiltelefonomért, kikeresve belőle a megfelelő telefonszámot, és a felelet megvárása előtt már a zöld gombot lenyomva adom apró kis kezébe, az épbe a készüléket. Elfordulok. A fiam őrületén, haragján átszelve haladok hozzá, mint forró kés a vajon. Nem állít meg. Nem Fiam, a fájdalmad és az őrületet a nyomába sem ér annak, ami a lelkemben zubog. Elnyellek. Felfallak, bennem veszel el. Én adtam neked életet, ismerem minden sejteted. Ezt hitetem el magammal, mert látlak, tudom, mit szeretsz, érzem még a puha bőröd, ami az ölelésedkor simult Mätthaus arcához. - Évszázadok óta... - kezdem halk, fáradtságtól és fájdalomtól eltorzult hangon, miközben egyre csak közelebb haladok felé, hogy kezeimet a vállaira tehessem, satuba fogva az én gyönyörűségemet - Évszázadokon át... kerestelek benneteket. Minden éjjel fohászkodtam azért, hogy adjon nektek boldog életet a Teremtő. A Szellemek... Ők vettek el tőled! Hát nem érted?! Soha - üvöltök rá - soha nem hagytalak volna magadra önszántamból! Nem emlékszel? Hát nem emlékszel, kisfiam? Megígértem, hogy mindig melletted leszek... De nem mehettem haza. Meghaltam, érted? De még onnan is visszatértem hozzátok, de nem találtalak... Most, itt vagy. Végre itt vagy, Fiam... - csendesedek el újfent, és minden ellenkezése ellenére magamhoz húzom, újra ölelem, mintha ebben a pillanatban akarnék minden elfelejtett ölelést és törődést bepótolni - Végig fogsz hallgatni. Mindent meg fogsz érteni, mert elmagyarázom neked, és utána meg fogsz nekem bocsájtani. Érted? Mintha parancsba adnám. Mintha ezzel akarnám meggyőzni magam, hogy sikerülni fog. Nem fogok elszalasztani még egy esélyt. Nem engedhetem, hogy újra elveszítsem őt. Képtelenség volna, óriási hiba volna. - Most... szépen megvárjuk Yee-t. És hazamegyünk mindannyian. - szólalok meg, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, ám a könnyek még mindig hegeket marnak arcbőrömbe - Aztán ha hazaértünk, elmondok mindent. - ismétlem megrögzötten, úgy kapaszkodva ebbe a két szóba, mintha ettől függne mindannyiunk élete - És ha majd ezt tisztáztuk, akkor a következő dolog az lesz, hogy átharaplak. Igen, ezt fogom tenni... - félelem és rettegés suhan át a szívemen, de eltökéltség is. Nem fogom hagyni, hogy Sangilak ugyanúgy rángassa dróton a fiamat,mint ahogyan a lányomat veszélyezteti - És mindent újrakezdünk majd...
Elégedettség költözik a szívembe, ahogy megpróbál elhallgattatni. Fáj? Csak nem! Oh, mindjárt én kérek elnézést! Fájjon! Ahogy felemeli kezét, ösztönösen rezdülök meg, s elfordítom arcomat, s Bestiám fogát villantva ölel körbe. De aztán nem történik semmi. Támadóm felé pillantok. Suttogására csak megvetést érzek iránta. És én, én ezt a senkit tartottam gyermekként erősnek. Ne zokogj már! Elég volt a krokodil könnyeidből! Takarodj a szemem elől! Elhúzódok tőle, s elindulok, de hirtelen megdermedek. Nem bírok moccanni. Düh és harag csap bele a fagyos hullámokba, melyekkel eddig ölelt át. - Azonnal engedj el! - nézek rá. A földön térdeplő nőre pillantok. Arcától még mindig felfordul a gyomrom, s fellángol az iránta érzett pusztító vágyam. Látom, mint költözik tekintetébe a félelem, s gúnyos mosollyal váltok vele pillantást. Ám szavait hallva egyre nagyobb ingerben tör rám a harag hulláma, s a szabadulni akarásé. Pofon akarom ütni, megrázni újból, hogy törjön ketté tőle a teste! Bestiám felborzolja a szőrét, s csattogtatva próbálná a nőre fonni érzéseit, mint béklyót, de az idősebb Farkas miatt nem meri megkörnyékezni prédáját. De ha csak egy alkalom is nyílna rá... Ha csak egyetlen egy! A parancsoló hang zökkent ki az édes lakoma képzetéből. Hogy micsoda? Dühtől eltorzulva vicsorgok rá. - Összekeversz valakivel! - vetem oda neki a szavakat - Te szépen haza mész, én meg a magam dolgára! Azt mondtam, eressz el!!! - utolsó szavam ugyanolyan éllel csattan, mint amilyen az övé volt felém. Ha tehetném minden erőmmel leteperném, kitépném a bordáit egyesével, hogy végtagjait utána azzal szögezzem a betonhoz. Míg az öreg a telefonnal babrál, én próbálom mozgásra bírni a testem. Felső testemmel hajolok jobbra-balra, törött karjaim himbálóznak tehetetlenül a testem mellett, de lábaim nem moccannak. Bestiám hörögve, habzó pofával próbálja eluralni az agyamat a gyűlölet magjait széthintve. Mikor épp átadnám már magam a nyugodt tébolynak, csapódik rajtam a káosz őrjítő áradata, s térdre kényszeríti akaratomat. Elnyel, én meg csak kapálózok, kiutat keresek ez ellen a szörnyű dögvész ellen, mellyel körbe próbál kötni. Teljesen elmerülök, kapálózok, de valami húz lefelé. Nem lefelé... Befelé. Levegőért kapkodok, s hangja olyanná válik a számomra, mint hajótörött tengerésznek a szirének éneke. Tudom, hogy megöl, de átengedem magamat az álom szőtte gyilkos hazugságoknak. Mert mi mások lennének? Hazugságok... Szavai kalapács súlyként ütődnek lelkem pallosán. S egyre, egyre jobban, minden ütésnél mélyebb, s mélyebb süllyedést okoz. S aztán repedést. Hajszálnyi, alig érezhető kis repedés. De repedés. Próbálnék elhátrálni tőle, de nem bírok, s újból megölel. Orromba kúszik illata. Egy idegen illat. Szavai, mint valami parancsolat csendülnek, de egyszerűen nem tudok hinni abban, hogy követnem kellene ezeket az "utasításokat". - Miért? - kérdezem halkan, óvatosan felemelem a fejem, s fülébe suttogva kérdezem újra - Miért? Miért kapaszkodsz ennyire, mikor te tudod talán a legjobban, hogy semmi értelme... Kiegyenesedek, s szemébe tekintek. A teljes lemondás tükröződik szemeimből. Ezzel elkéstél. De látni fogod. Be fogod látni. Elkéstél... Az utolsó szavakra rémület költözik belém. Bestiám szeme villan bennem, s ha nincs, ami visszatartson, hát szabad utat engedek a Fenevadnak. Csontom roppan, emberi bőröm tépődik. Nem! ŐT nem adom! Nem adom senkinek, semmiért! Mégis mit képzelsz, ki vagy te? Rám töröd az ajtót, előadod itt a színjátékod, majd követeled a Bestiámat? Szörnyetegem gyűlölettel üvölt bele a képébe.
I live in a dream With open eyes I breathe again I see all your fears
Hát hiába járatom itt a számat? Végtelenül hálás vagyok, amiért Killian felbukkant és megfékezte az idegen vérfarkast, és tudom, azért is hálásnak kéne lennem, hogy ilyen „lelkesedéssel” veszi kézbe az egész helyzetet. A probléma csupán az, hogy amíg számára most szinte csak a fia létezik, addig a fia által okozott kár sokkal nagyobb falat… -Megpróbálom. -bólintok végül csendes beletörődéssel a kérésére, majd elveszem a telefont, s várok… de csak csöng… és csöng… és már épp készülök megszakítani a hívást, amikor a vonal túlsó feléről meghallom az ismerős hangot. -Hope? -kérdezek rá a nevére biztos ami biztos, mielőtt kiderül, hogy téves a hívás - Itt Abigail. Killian kért, hogy hívjalak fel… most épp elfoglalt egy kissé a telefonáláshoz… -pillantok oldalra a párosra, ahogy az apa épp a fiának magyaráz lendületlen eltökéltséggel és lelkesedéssel, de aztán ahogy elkapom a fia tekintet és kiráz tőle a hideg, inkább a villanyoszlopokra aggatott karácsonyi díszeket figyelem -Úgy tűnik, hogy vendégetek lesz ma estére.. Neeem, nem kell vacsorával készülni, nem azért szóltam, csak… figyelj… most mennyire érsz rá? …itt vagyunk a városközpontban, a sétálóutcában… igeeen, a buszmegállótól nem messze… Viszont szükség lenne egy autóra, akár taxi is jó. Siess, kérlek. …köszönöm Killian nevében is. Akkor itt várunk, szia! –fejezem be a hívást, majd miután az én telefonom még mindig nincs meg, ez pedig épp kéznél van, ha a férjemnek van egy pár pillanatnyi ideje, hogy felém nézzen, akkor némi integetéssel jelzem, hogy még lenne egy kérdésem. -Nem gond, ha telefonálok még egyet? -emelem fel a készüléket, majd ha megengedi, neki is látok, hogy szép lassan bepötyögjem Will telefonszámát. Az övét, Mandyét és Alice-ét tudom fejből, de a jelenlegi helyzetet tekintve nem kérdés, hogy a főnökre esik a választásom… -Szia Will, itt Abigail. … Ülsz? Igen? Akkor jó… Rossz hírem van… ide tudnád küldeni a sétálóutcához a mozgósítható embereket, emléktörlés végett? … Neeem, szerencsére nem történt civil sérülés, én voltam a szerencsétlen kiszemelt… Munkából hazafelé menet egy kóbor vérfarkas rám támadt a tömeg szeme láttára. Nem alakult át teljesen, csak karmokat növesztett, viszont kénytelen voltam varázslathoz folyamodni, hogy megvédjem magam… őszintén? Nem tudom, hányan láthatták meg, én épp a vérfarkassal voltam elfoglalva, de akadtak páran akik segíteni próbáltak… tudom, hogy ez most olyan, mint szénakazalban tűt keresni, szóval ha nagyon reménytelennek találod, akkor rád bízom a döntést. …hogy én? Az egyik kezem eltört és lehet, hogy enyhe agyrázkódásom van, de amúgy túlélem. Szerencsére Killian időben érkezett és leszerelte a támadómat, gondoskodott arról is, hogy a tömeg elől rejtve maradjon a további „műsor”. Will? Ha emléktörléshez nem is, de valakit tudnál küldeni értem, hogy visszavigyen az egyetemre? Ha pedig kerítesz nekem egy gyógyítót, akkor egyenesen imádni foglak! Majd még beszélünk, szia! -tettem le a készüléket, majd lassan felkászálódtam a földről, szorosan összefogva a szakadt kabátomat, és közelebb bicegtem a pároshoz. -Köszönöm. -nyújtottam vissza a telefont a férjemnek, majd, miután nem tudom, mennyire figyelt a telefonálásomra, inkább neki is szóltam - Én inkább nem megyek veletek. Nemsokára küldenek értem valakit, hogy visszavigyen az egyetemre. –feleltem, majd miután fázósan megdörgöltem a karom, folytattam - A… férfit akkor rád bízom. Azt hiszem, bőven van mit megbeszélnetek, és mindenkinek jobb, ha nem vagyok ott. -a férfi sem morog egyfolytában rám, én sem érzem feszélyezve magam a közelségétől… arról nem is beszélve, hogy a történtek után végképp nem akartam sem egy légtérben, sem egy autóban utazni vele. Legyen akármilyen ártalmatlan, inkább fagyoskodok egy sort, mint hogy ezek után akár egy percet is a közelében töltsek, s még ha nem is adtam hangot ezen érzésemnek. -Én… majd még felhívlak. -léptem közelebb a férjemhez, hogy miután egy suta félkezes öleléssel kifejeztem a köszönetemet, lábujjhegyre emelkedve egy puszival búcsúzzak tőle. -Ígérd meg, hogy vigyázol magadra és nem csinálsz semmi butaságot. -léptem el tőle, azzal visszaindultam, hogy megnézzem, megvan-e még a táskám valahol, addigra meg lassan az erősítés is itt lesz. A történtek után legszívesebben egy tapodtat sem mozdultam volna Killian mellől, azonban úgy tűnik, mostani kötelességeink más irányba szólítanak bennünket...
// Akkor azt hiszem, itt részemről egyelőre ennyi lenne, hacsak Kilával nem akadékoskodsz/kapsz vállra, de akkor repkednek a herendik… Mást nem, ha gondoljátok, később visszacsatlakozok Yee házában Mindettől függetlenül köszönöm mindkettőtöknek a lehetőséget, élmény volt! //
- Nem... Azt sajnos nem tehetem. Többé már nem. Nyomatékosan döngölöm a levegőbe és a hófedte betonba a szavakat, melyeket valamiféle eltökélt határozottság, és valamennyi fájdalmasan könnyeden csengő szomorúság tesz élettel telivé. És ez az érzéskavalkád csak fokozódik, ahogy látom, érzem gyűlöletét, megvetését a feleségem irányába. Megint roppan egyet a lelkem. Miért? Miért teszed ezt, Fiam? Titkon rettegek, hogy azért, mert távozásom annyira megsínylette a család világhíres, összetart szeretetét, hogy felnőtt korára ellene fordult. Talán őt hibáztatta, és olyasmikre gondolt, hogy Giselle miatt, az ő hibája miatt mentem el. Az meg sem fordul a fejemben, hogy a sokk, vonásaik hasonlóságában vélt sértettségérzet vezérli. De majd megtudom. Mert ahogy én is magyarázatot adok neki mindenre, úgy ő is azt fog adni nekem. Mert megkövetelem majd tőle. Abigail kérdésére csak megrázom a fejem, nem, természetesen telefonálhat, hogy is ne tehetné... A Fiam, Nikolaus ellenkezése foglal le. Ne tedd ezt velem, kisfiam. Hát miért nem örülsz nekem? Miért nem osztozol velem a viszontlátás örömében? Hát nem szeretsz? Nem hiányzom neked, kisfiam? - Ne légy nevetséges! - csattanok fel farkasommal együtt - Lehet, hogy öreg vagyok, lehet, hogy más testben élek, de soha... Soha nem keverném össze a saját gyermekem valaki mással! Ám hogy erre milyen bizonyítékom van, azt magam sem tudom. Megérzés talán, ösztön? Hiszen az illatát már nem tudom felidézni. Csak az emlékeink vannak, semmi több. És az emlékeimben élő gyermekférfi pontosan az ellentéte volt annak, amit látok. De nem kételkedhetem, egyszerűen ostobaság volna, hiszen emlékszik rám, emlékszik a történetemre... Emlékszik az anyjára. Nem akarok fájdalmat okozni. Nem akarok én lenni a kar, amelyik kalapácsütésre lendül lelke falán. Ám ha nem teszem meg, úgy kénytelen lennék elereszteni őt, amibe - már biztosan tudom - belehalnék. Meg kell hallgasson, meg kell értsen, visszaereszteni lelke sötétjébe a kisfiút, a gyermeket, aki tiszta és hozhat némi értelmet megzavarodott gondolatai közé. Én is mindig őt keresem. Az apró Kilaunt. Azt, aki Eeyeekalduk hátának vetette a sajátját, és mindennél jobban szeretett volna sassá változni. Aztán farkas lett. Szörnyeteg lett, akit még a halál is megrágva köp ki magából. Abigail újra levegőhöz juttat, amikor közbeszól, én pedig üres tekintettel, kissé eltátott szájjal meredek rá, és visszaveszem a telefont. - Csak akkor engedlek el, ha tudom, hogy vigyáznak rád. - jelentem ki ellentmondást nem tűrve, bár tisztában vagyok azzal, hogy a veszély éppen itt áll előttem. - Szeretlek. Fújom ki a levegőt, miközben búcsúzik tőlem, és titkon megfogan bennem a félelem, hogy mi történik akkor, ha valamilyen égi oknál fogva most látom utoljára? Nem lehetek egyszerre két helyen. Nem akarom, hogy máshol legyen, de megfogadtam, hogy hagyom élni. Hogy nem leszek Őrzői léte kárára. És most, ezt is fogom tenni.
Ahogy Nikolaus a fülembe suttogja gyötrő kérdéseit, lehunyom a szemem. Mennyire másként emlékszem a hangjára! És lám csak, férfi lett belőle. Hím, egy erős, öreg hím. Az én Fiam sokra vitte. - Azért, mert bár úgy tűnhet, de soha nem mondtam le rólatok. Ebben a pillanatban sem mondok le rólatok, Nikolaus. - suttogom vad éllel a fülébe - Ha nem volna értelme Fiam, soha többé nem találkoztunk volna. Bár ne mondtam volna ezt ki. Bár ne bíznék ebben a percen vakon a jóakaratban! Ha tudnám, hogy mi áll előttünk, akkor nem festeném a keresztények ördögét a falra azzal, hogy ellenemre... Ellenünkre hívom ki a Szellemek akaratát. Nem csinálnék újra ábot magamból. A félelme léket vág a pillanatnyi idillbe, megértem, de ez nem ő. Ez a farkas, aki kicsi és gyenge, akit egy pillanat alatt fogok majd eltörölni a létből, mert én úgy határoztam. Energiáimmal úgy fojtom belé az átalakulás utáni ösztönét, mintha soha nem lett volna képes ilyesmire. Közelebb lépve hozzá arcát simítom. -Csss, kisfiam... Suttogom lágy, kedves őrülettel, és érzem: nem adja magát. Mély levegőt véve csóválom meg a fejem, szemeim újra könnyekkel telnek meg. - Ne haragudj, de ezt muszáj megtennem. Hangzik fel szakadozva torkomból az ítélet. És hogy az átharapás miatt kérek-e bocsánatot, vagy azért, mert karomat meglendítve erőteljes, ájuláshoz vezető csapást mérek a halántékára, azt valószínűleg sosem fogjuk megtudni.
Így várjuk be Yee-t. A fiam élettelen, összetört, de lélegző testével az ölemben ülök egy padon. És ahogy vonásait, sebesüléseit elnézve simogatom a haját, úgy válik világossá, hogy a testi sérülései csupán... Kivetülései a lelkieknek. Mindkettőt én okoztam. Mindkettőt én hoztam a felszínre, és itt az ideje, hogy helyrehozzam. Nagyon szeretlek, kisfiam.
Nem akarom hallani, látni, érezni. Taszítom minden erőmmel, elfordítom arcomat. Csak szűnj meg végre! Miért nem takarodsz már végre el? Hogy miért nem örülök? Viszont látás öröme? Szeretet, család, apa, fia? Egymásra borulás, és úgy gondolod az évszázadok alatt történtek elfelejtődnek? Hogy minden, minden, amit tettél, az megbocsájtható? Hogy én mit tettem, az teljesen hidegen hagy. Ha nem megy el, ha nem hagyja el a családját, akkor talán nem lépek erre az útra! De már teljesen felesleges ezen rágódni! A világ befogadta, megrágta, lenyelte, s távoztam a végbélnyílásán. Ennyi az egész. És tényleg csak ennyi. De ezt már akkor megtanultam, mikor ki kellett harcolnom a túléléshez való jogomat. Akár az emberek, akár a Farkasok között. Hiányozni? Miért? Miért hiányzott volna az, aki elvitte az életet? A színeket, az illatokat, mindent, ami fontos volt nekem? Mindent? Megöltem, eltemettem. Azt akarom, hogy várakozzon, kínok kínjával élje meg mindazt, amit én! Hogy fulladjon bele a sötétségbe, ami lassanként elnyeli a lényét, az ürességbe, ami felzabált engem! Hogy hiába üvölt, senki se hallja majd. Senki, a világon... Miért hiányozna hát? Miért örülnék neki? Miért érdekelne bármi is a kibaszott lényéből??? Miért számítana mindaz, amit mondd? Miért kéne, hogy érdekeljen? Miért számítson, amit üvölt, amit érez? Miért? Tudjuk mind a ketten, pontosan tudjuk jól, hogy ez... egy szar... egy nagy... elbaszott semmi! Lüktet az elmém, s a testem. Mindenem fáj. A karjaim zsibbadnak. Üvöltenék, de be vagyok zárva, és legszívesebben pofon vágnám, hogy tudja, milyen a Szellemek haragja! Nem érdekel, ha megöl, nem érdekel, akármit tesz! Csak tűnjön el végre! Leszarom a dühét, a keserűségét, a fájdalmát. Az enyémmel se törődött senki... Senki. Eltiport, s én is ezt fogom tenni vele. Gyűlölöm őt, s ez nem fog megváltozni, csak mert megsirattam azt a kisfiút, aki belepusztult apja távozásába. Megvetem. S ez nem lesz másképp már. Végtelen időnek tűnik. Az egész egy végtelennek tűnő, keserves színjáték, amibe beleteremtett az Ég. Én már nem kezdhetem elölről. Nekem már nem szabad elölről kezdenem. Ahhoz már öreg vagyok. Ehhez nincs erőm. Nincsen... Apám ölelése, s szavai sem adnak kellő erőt. Ha lenne bennem erő, talán azt mondanám, hogy rendben! Kezedbe adok mindent, mindent, hogy rendbe hozd, amit elkövettél. De ha rendbe is hoznánk, mi lenne? Hogy tiszta szívű, megzabolázott ifjú kölyökké válok? Kergetőzünk erdők mélyén, játszunk, mint két önfeledt gyerek, s nevetünk mindenen? Mert a Világ összehozott minket újra? Nem hiszek a véletlenekben. Nem hiszek semmit. Csak azt tudom, hogy én befolyásolom az életem. Senki más! Szavaira csak kiegyenesedek. Nem bízok benne, sem szavaiban. S mégis megállít. Mégis gyötrelmes tépődésben kavarog lelkem. Mert ott a Ha! De ba félelem nagy úr. S csak csalódott keserűség lesz rajtam úrrá. De mintha valaki kitépte volna belőlem az átváltozás képességét, képtelen vagyok előhívni Bestiámat. Érintésére csak fájdalmasan vicsorgok, nem tudok semmit tenni ellene. Elfordítom róla arcomat, nem érdekelnek a könnyei! Nem érdekel, csak engedj utamra!!! Meglepetten pillantok rá, mikor bocsánatot kér, de mire moccannék, már késő. Az ütés gyors, kíméletlen. Egy pillanat se kell, hogy a sötétség magába szippantson. Tehetetlenül rogyok a hóba. Hideg, üres álmok várnak... Valaki megérint. Nem tudom, ki az... Csak érzem a fájdalmat. Érzem, hogy mennyire tépő, kínzó. Apa... S aztán újra elnyel a hideg, néma mélység...
// Én is Köszönöm! Mindkettőtöknek! Várom a folytatást! //
Dúdolgatva aprítom a vacsorának való zöldséget, a tűzhelyen egy fazékban a leves rotyog. Annabelle eszméletlenül jót tesz nekem is, nem gondoltam volna, hogy saját magamon is ennyit tudok segíteni azzal, hogy átharapom. Rajta sokat segítettem, legalábbis bízom benne, mindenesetre napról napra egyre inkább kivirul, megerősítve engem abban, hogy nagyon is jól választottam, hogy nem hiába ajándékoztam meg a bizalmammal és a lényem egy darabkájával. A vele töltött idő engem is cselekvésre késztet, leköt, végre nem érzem céltalannak az ittlétem. Persze eddig sem volt az, de az én leszármazottaim sajnos ezen a vidéken nincsenek túl sokan, ez mondjuk annyiból áldásos, hogy az itt lévőkre több időm jut. Csörög a telefon. Sietve rakom le a kést, hogy a konyharuhába törölve a kezem nyúlhassak a készülékért. A kijelzőn Kilaun neve jelenik meg, homlokráncolva nyomom meg a zöld gombot, először arra gyanakszom, hogy valami közbejött és mégsem jön haza ma este, ám amikor Abigail szólal meg a vonal túlsó végén, érzem, hogy valami nincsen rendben. A vendég szó hallatán máris vacsorára gondolok, de Abigail kiábrándít, hogy nem, nem kell ilyesmivel készülnöm, ez pedig még inkább növeli azt gyomromban megtelepedő kellemetlen érzést. Akkor teljesedik ki, amikor bejelenti, hogy szükség van egy autóra és ráadásul sietnem is kell. Azzal zárom a beszélgetést, hogy máris indulok, a konyharuha a pulton landol, elzárom a tűzhelyet és ott hagyok csapot, papot. Vacsora ide, vagy oda, a legjobb barátom sokkal fontosabb, mint az, hogy megromlik-e az étel, avagy sem. Úgy, ahogy vagyok, máris kapom magamra a kabátomat, a csizmámat, magamhoz veszem a kocsikulcsot, hogy a házat bezárva máris roboghassak a megadott hely felé.
Városközpont. Buszmegálló. Pár utcával arrébb lévő sétálóutca. Leállítom a motort, az energiák pedig úgy fészkelik be magukat résnyire nyitott pajzsom alá, hogy libabőrös leszek tőle. Valami nincsen rendben. Valami nagyon nincsen rendben. Attól félek, hogy hasonló látvány fog fogadni, mint amikor először futottam össze itt Kilaunnal. Megszaporázom a lépteimet, olyannyira, hogy az utolsó métereket már szinte futva teszem meg. Messziről kiszúrom a padon ücsörgő alakot, nem is egy, hanem kettő. Ha összefutok még Abigail-lel, egy gyors köszönés és biccentés felé, majd Kilaun előtt állok meg. - Itt vagyok, Kilaun. Nem kérdezek semmit. Nem kérem számon, hogy mégis mit művelt. Elég ránéznem, érzem, hogy feleslegesek a kérdések. Ha engedi, segítek az ájult test felkarolásában, hogy együtt cipeljük el az autóig, ha nem igényli, akkor nem erősködöm, csupán mutatom az utat. Ha elmondja, mi történt, meghallgatom, ha nem mesél, akkor csendben lépdelek mellette, majd ülök be a volán mögé, hogy hazavezessek. Otthon ismét felajánlom a segítségemet, akár Mártírként, aki enyhíti a fájdalmat, akár barátként, aki kötszert, tűt, cérnát hoz, hogy segítsen a sebesülések ellátásban.
A frissen ágyból kipattanás a legjobb. Á, dehogy! Hagyni, hogy az első madápittyegésre kinyíljon az ember szeme. Ja, nem, az más évszak, más földrész. Szóval, amikor felkelsz, megiszod a teád, mellé a joghurtos gyümölcsös, müzlis akármidet, magadra kapod a futócipődet és futóholmiban elkezdel reggel kocogni.. embeeer, az mindennel felér! Csak a teára vágytam ma reggel, a többivel szemeztem fél másodpercet, aztán vállvonás után a melegítőfelsőmet kaptam fel. Kint melegítettem be, a hólapátolás most nem érdekelt, majd ha visszajöttem. Sosem alakítottam ki sehol megszokott útvonalat. Nem is hallgatok zenét közben. Kocogok és hallgatom a környezetet. Most például a hó ropogását. - Ááá… úúúúú…. – voltam már erre, emlékszem a kutyára, és elfeledkeztem róla. Mindenki után szeret futni, teszi ezt olyan módon, hogy két lépés után minden értelmes és nem értelmes ember drabálisat taknyol. Engem szeret, folyton képen nyal, amit imádok, de azért tudom, hogy mit szokott még nyalni vele. - Fúúúj, na! – tolom el a lelkendezését. – Úgyis csak a sarokig futsz velem, de eljössz addig? – felállok, lesöpröm a havas jeges ragacsokat a nadrágomról, és elindulok. Ahogy sejtettem, le is válik rólam a saroknál, visszafordul. És akkor jön a sprintelős rész, növelem az iramot.
Kezdőlap
Mást nem, ha gondoljátok, később visszacsatlakozok Yee házában 
Mindettől függetlenül köszönöm mindkettőtöknek a lehetőséget, élmény volt! 
//
