"Orron át, orron át, kerülöm a kapuját!" Így szólt a téli futóedzések mottója, mikor még tanulgattam a sport alapjait, többek között azt is, hogyan ne legyek jégkocka egy havas-fagyos heves futás során. Akik nagyokat lihegnek, azok hiába utánozzák a kutyákat, a testük nem fogja kibírni, a tüdőjük ajtaján kopogtat majd belülről Gyuszi Bá. Közepes tempót diktálok magamnak, számolom a lépéseimet és élvezem a jó levegőt, ami cirógatja, húzza-vonja az arcbőrömet. Hajnalok hajnalán egy ilyen ágyúgolyófutam a legjobb start a naphoz. Mikor mások még a kávéért másznak a konyha kövén, én virgonckodom, mint almakukac a magház környékén. Farkasként ez még csak meg se terhel nagyon, de élénkít, napsugarassá tesz és kirobbanok tőle, mint pezsgőtabletta a kólásüvegből. Kívánja testem-lelkem ezt a mozgásformát és nem csak a látszat miatt kötöm össze a kellemest a hasznossal. A mai tanóráimat is egy kiadós nyargalással alapozom meg kedvenc helyemen, a padról galambokkal cimboráló morzsás nénik és a többi tüdőápoló koránkelő között.
A bevezető szakaszon túl vagyok, most már meg lehet nyomni a gázpedált két lábbal is. Ráerősítek és dacolok azzal, hogy ilyen időben (-16 fok, emberként irtóznék tőle!) ez nem a legjobb taktika. Török előre, élvezem, hogy lehagyom a mazsolákat és a maratoni alkatokat lassan megközelítem. Pár méterrel előttem rohangászik az a kutya, amelyik mindig a futók nyomába szegődik. Most velem szemben halad és úgy érzem, hasonlítunk, mert ő is szereti feszegetni a határokat. Mindig elkergettem eddig, de nem adja fel, megtisztel az éktelen ugatásával és tombol benne az agresszió. Mikor már csak 1 méter a különbség köztünk, tapsolok kettőt és teli torokból ráüvöltök úgy, hogy derékból meg is hajlok. A kutya indokolatlanul zűrzavaros mozdulatokkal ugrik oldalra, aztán sunnyogó fülekkel rohan át egy pad két kőlába között és inkább a gyepen keres menedéket. Elvigyorodom a fáradhatatlan jószágon és azután látom meg, kit üldözött eddig a szeretetével. Makacs gyökérzet a fejre növesztve és egy ismerős szag. Gondolkodnom kell, mert nem két fekvőtámasszal ezelőtt találkoztunk. Beugrik végre a szörfdeszkákkal ismerkedő drogos figura, akivel az egyetlen bajom pont ez. Nem bírom a kábszereseket, mióta az egyik miatt leültettek egy nem túl kényelmes priccsre. Hm, amikor találkoztunk, én még az almakór nevét viseltem, nem hittem volna, hogy pont onnan, a világ másik végéről kerül ide ugyanez az arc. Nem térek ki a találkozás elől, nem az az ember vagyok. Kap majd valami esti mesét hajnali köddel. Vajon mi hozta a tengerpart, napfény és hullámok világából a hófödte város, fehér fellegekkel borított ég és só után kiáltó jégpáncél világába? Ha nem pumpálná magába a varázsszereket, egészen kedvelhető figura lenne a vicceivel és a sport szeretetével. Kicsit szaglászom, hogy árad-e még belőle a csodagombák párlata vagy netalántán már kiábrándult Alice csodaországából. Sajnos nem... Látom, hogy gyorsul, felveszek a tempójánál kicsit szaporább ritmust. Hamar utolérem. - Azt a paszta, pederaszta! Mit csinálsz erre, gyalogkakukk? - kérdezem egy kis röhögéssel, miközben hátbakólintom. Adok neki egy kis löketet a folytatáshoz. Igazán monumentális köszönéssel éltem, azt hiszem. Ha hasraesik, hát essen, ez csak egy drogos...
A gyorsított iram közben meghallok egy kiáltást és tapsolást. Vigyorogni kezdek és ingatni a fejemet. Hogy nem tudod haver megtanulni, hogy csak játszani akar veled! Ha hagyod futni magaddal, kellemes utitárs lesz a sarokig, aztán következő társra vadászik. Lüke kutya. Aztán tovább hallgatom a hó ropogását. A hangra oldalra fordulok, de majdnem bukok is előre, miközben elér a méretes hátbavágás, bele is nyögök egy pillanatra, ahogy a levegőt kipréseli a tüdömből hatalmas kezének a találkozása a hátamon. - Hej, mazsola Joe! – széles vigyor terül el a képemen. Eskü, ez a méteres méretes ember még egy elefánt mögött sem tudna elbújni. Jófej, emlékszem rá, és még a mozgása is csúcskirályság! Visszanyerem az egyensúlyt, és kocogok tovább. Minek hagyjam abba? Ez az óriás mellettem előbb elhúz a déli sarkra, minthogy kettőt lélegezzek. - Idáig csúsztál a szördeszkán? – vigyorgok rá, miközben egy haveri üdvözlésre tartom felé a karom. – Én? – természetes egyszerűséggel válaszolok. – Fairbanksi vagyok, születésem óta. Egy kisebb sétányrészre fordulok, amerre a megérzésem (egy fenéket, csak úgy…) visz, elkerülve a sok sétálót és kutyás sétáltatót. - Most mondanám, hogy szétfagyok, ha rádnézek. – vigyorgok tovább, futáshoz én sem öltözök túl. – Csak nem a szauna másik felét pótolod?
Nem nyomtam tövig a gázpedált, még emberi erővel nézve sem, hiszen nem megölni akartam ezt a szállingózó hippit, csak monumentálisan köszönteni. Nem ment át szarvasgombát kereső vaddisznóba, képes volt két lábon átvészelni a hátbavágást. Mindezt futás közben, szóval ez azért teljesítmény, amit el kell ismernem. Egyensúlyérzék és stabil izomzat, amit a szörfön is mutatott a háborgó tenger hullámain. - Annyira azért nem ráncosodtam meg, töppedt szőlőszemecske! - viszonzom a kedves megszólítást. Közben azt a pár lépést itt mellette, röghöz kötve futom le, mert attól, hogy a lámpa piros, a motornak még nem kell leállnia. Mikor ismét nekiindulunk kéretlen-kelletlen futópartneremmel, visszalökök, most már nem akkorát, hogy lesodorja az út szélén üldögélő nyugdíjast a padról. Csak szolíd köszönő könyököst adok. - Úgy ám, láttad volna azt a gigantikus hullámot! A gyökérfejű tősgyökeres fairbanks-i? Nyugtalanító a gondolat, hogy rámhozhatja a nehéz napokat és már kezdem is a kontemplációt megelőzés témájában. Könnyű elcsúszni a jeges alaszkai utakon, ahogy a hidegben nélkülöző kóborkutyák és város környékére merészkedő medvék is kiváló alibiket szoktak nyújtani. Sajnos most per pillanat nem állíthatok fel olyan egyenletet, aminek a végén Z egyenlő hulla, szóval inkább valami megállapodást kellene kieszközölni. - Tudtad, hogy most lépjük át az egészségügyi limitet 1 fokkal? Te is bevállaltad, hogy a tüdődet betámadja a vírusőrség tiltott határátlépés miatt. Ettől szép az élet, hogy kockáztatunk és jövünk, látunk, győzünk, nem? Az én rohanó ruhaművem azért nem olyan nyárias, amilyennek első ijedtségre tűnik. A rétegekre ügyeltem, mint jó cukrász a zserbósütéskor. Full szürkében jöttem, ha kicsit ködösebb lenne az idő és még szamár is lennék, simán eltűnnék ezzel a futódzseki-futónadrág párosítással. Gyorsan legyártok egy félkész szellemi terméket és elejét veszem a kínos kérdéseknek. - Az igazat megvallva azért eveztem jegesebb vizekre, mert a Fülöp-szigeteken sikerült megtalálnom valószínűleg az egyetlen maffiaporontyot, aki egyetemre jár és nem védelmi pénzt, hanem krediteket gyűjt. Szóval az ottani Don Corleone kikérte rám a vadászengedélyt csak azért, mert nálam nem a vastag boríték számított, hanem az, hogy az ifjú hálózatépítő nem készült fel szemantikából. Hiába széles a hátam, mint egy igáslóé, a szervezett bűnözés használ olyan eszközöket, hogy inkább teljesen új személyazonossággal lettem kimenekítve olyan messzire, ahová már nem érnek el a bukott gyermekét bosszuló bűnatya mocskos kezei. Szóval ha egy mód van rá, ne sugározd műholdas adásokon, hogy honnan jöttem, rendben, deszkamester? Rákacsintok egy vigyorgósat és szintén kanyarodom erre a kihaltabb sétányszegletre, ahol már alig akadnak koránkelő kutyafuttatók és inszomniás intrikusok, akik hajnalban beszélik ki egymással az élet nagy dolgait meg a szomszédok legújabb kifigyelt szokásait. - Hát téged miként vett tenyerére az élet, táncos harcos? - utalok a capoeira-ra, amiről 6 éve még áradozott és mutatott is olyan akrobatikus pörgőrúgásokat, hogy hitelt tudtam adni a szavainak, mivel egy keveset én is tanultam erről a varázslatos harcművészetről Floridában. - Milyen szekeret tolsz itt a városban főállásként?
Egészen mázli, hogy tél van és mire ismét jön a pólós évszak, addgira a holnapra már lilára érett tenyérfolt eltűnik a hátamról. - Akkor édes sem vagy? – tettek hirtelen elkomorodást és meglepődést, majd ismét visszaáll az arcberendezésem az előzőre. A barátságos lökésre azonba rájátszok, továbblépek oldalra, megfordulok és szalutálva, jó hangosan szólalok az emberke felé. - Kezi’csókolom! Szép napunk van! – integetek felé és haladunk tovább. Mondanám, hogy szívességből beleokszolok a vállába, de ott törne el az összes ujjam. - Afene, tudtam én, hogy guggert is kellett volna vennem, hogy ellássak végig az óceánon. – sóhajtok egy nagyot ütesen, három szakaszban. - Jó muri lesz! Majd jössz capoeirázni is! – már előre várom, annak ellenére, hogy nem csíp, az engem nem fog feltartani abban, hogy ne maceráljam, míg végre megenyhül. Van bennünk sok közös, ember, még szép, hogy nem hagyom ki ezeket a kapaszkodókat. Ellenérzést meg hagyuk meg a bolhás kutyáknak a bolháik felé, de arra meg azt mondják, hogy magának okozta. - Meg ha edzünk! Tizenöt éve. – emelem fel a karom, megerősítésként. Anyám gyerekként szoktatott hozzá a futáshoz, mert máshogy nem tudott volna különben a hátsómra rögzíteni ovi-suli alatt. Annyira hozzászoktam, hogy megmaradt szokásnak. - A te tüdődet nem féltem. Az összes baci a mennybe megy, mire egyáltalán leküzdi magát oda. – vigyorgok egyet. A dumájára még jobban szélesedik a mosolyom. - Embeer… - kezdem ingatni a fejem. – A szemantikával nekem is van bajom, de a logikámmal nem. Szép mese volt arról, amit a belbiztonságiak duruzsolnának el nekem, de abban a pillanatban én is élvezhetném a védelmüket. De király mese volt, nagyon tetszett! A deszkamester cím pedig téged illet. Atyám, azok a csúszások… !– bólogatok hozzá. Tök király lazán és szépen elmagyarázta nekem, hogy pofámlapos. – Kész irodalmár veszett el benned, csak nem író vagy stikában? – hagyom annyiban a magyarázatát. Nekem aztán fixen zsír, ha nem mondja el. Itt van és kész. - Megszült anyám, hogyan…? – nézek rá játékos megrökönyödéssel, hogy aztán ismét a laza arcom kerüljön fel. - Királyságosat! Rehabosokkal foglalkozom, meg humánterápiával… tudod.. helyes testtartás és egyebek. És a capoeira na meg a szörf és a zene… - és a hitem, amit szokásom hangoztatni, a rasta is ennek egy megnyilvánulása, még ha nem is úgy, ahogy azt a fazon megkívánja. A beszéd érdekes futás közben, ütemezve, éppen ezért szaggatottan beszélek. - Egy kis edzés? – válaszát meg sem várva, máris futok a füves területen lévő, fél méteres hóba, ahová még a kutyák nyomai is csak egy ideig láthatóak, mert már ők is lusták futni.
- Nem hát, szóval ne kóstolgass, kis bogyó! - vágok vissza a rasztaszívűnek, aki örökké dobog. Mókás ember ez, aki nem hagyja unatkozni a környezetét, bármennyire is szeretne valaki monoton, fásult hangulatot. Ezt bírom a csavaros lámpabúrájában. Csak azok a fránya varázsgombák, kábító tűk és cérnák ne pihennének ott az eszköztárában. A drogosok fura állatfajta. A túlélési ösztönt elfelejtve ragaszkodnak az önpusztítás elég hatékony formáihoz és mindent megtesznek az öregkor elérése ellen. Én csak forrófejű vagyok, de ezek teljességgel kiszámíthatatlanok, akár egy elszabadult óceánjáróból szivárgó olajtartalék. A hirtelen felindulásból elkövetett tisztelgés viszont tetszett és egy rövid kacajjal meg is jutalmazom. - Komolyan gondoltad, hogy egy fél hegységnek a capoeira-edzésen van a helye? Még a végén ártanék a légynek - mondom pökhendin. Akiket ott találnék, azokat tényleg egy szimpla házilégyként kezelném, nem komoly ellenfélként. Erőt fitogtatni persze leugorhatok, mert azt szeretem, nagyon is szeretem. Lehetnek ott nagymesterek, biztos vagyok abban, hogy a farkasügyességen egyik sem fog kifogni. A szörfözésben is azért nyűgöztem le ezt a bicepszbuborékját nagy dicsőséggel mutogató figurát pár nyári csúszkálás után, mert jobban alkalmazkodom mindenhez, mint az emberek, elvégre a vérfarkasnak is két lába van, mégis ritkábban botlik meg. A mesét Zach sajnos nem tartja többnek egy délutáni rajzfilm történeténél. Kiábrándíthatnám pontosításokkal vagy egy tarkóra mért ütés is biztosítaná, hogy a titkokról örökre hallgasson, de nem teszem. Amit megfigyeltem még nála, az az, hogy valami sajátságos becsületkódexet készített és nem vitte könyvkiadóhoz, csak ül rajta, mint Harpagon az aranyasládáján. Fogta az adást és nem téteti közhírré, hogy a tanár úr egész más néven futott néhány évvel ezelőtt. Ha mégis, ki hinne egy drogosnak? Elkezdek megint nevetni, vidám hajnalunk van a közös loholással. - Író, olvasó és szörföző is vagyok, meg testépítő. Amúgy nyelvészeti kutató és tanár a szakmám még mindig. Ezt mondtam a tengerparton is, művész uraság, csak gondolom, kifüstölted már az agyad memóriaegységét. Az ilyen gyepmesterek híresek az emlékezőtehetségükről. A legendásan tragikus emlékezőtehetségükről, amihez képest az aranyhal egy full extrás szerverszoba. Muszáj volt tenni egy chilisen csípős megjegyzést a szokásaira. - Milyen terápia az, amit álomország tengerpartjáról vezényel Puff, a drogos sárkány? Egyáltalán minek neked az egészség mellé a halál siettetése? Móka, mese, kacagás az jöhet, de ha egy kábítólövedékeken élő ficsúr arról hadovál nekem, hogy ő a testnek őrzője, akitől mások ép testébe épp életnek kellene maradnia még sokáig, akkor megszólal nálam a paradoxonriasztó és a visszásságot felfedem a nagy lelkesedéssel előadott monológban. - Neeem, nagyban játsszunk! Sprint a lámpaoszlopig! - mondom és a kb. 1 kilométerre lévő tárgyra mutatok, amihez a havon át vezet az út. Ha már verseny, legyen olyan, ami tényleg megizzasztja Mr. Tiszta Tudatú raszta kakadut. Úgyis én nyerek, mert olyat még nem látott a mágikus világtörténelem, hogy egy Homo Sapiens Sapiens lefusson egy vérfarkast. A nagy izomzatú test amúgy is a sprinteléshez, rövidtávra jó és az ilyen habkönnyű alkatok le tudtam futni kis hosszokon már ember koromban is.
- Hamar a torkomon akadnál! – nevetek fel röviden. – Különben is, az édeset nyalni szokták… - jegyzem meg ravaszul. - Egy akkora völgybe? Ugyanmááár… - legyintek. – De ha tartasz attól, hogy matricázni támad kedved, akkor gyere el csak te, aztán bandázunk egyet. – adok megoldást. Ha lefújja, mint pillangóport a kisgyerek, akkor hagyom a témát. – Jora mester is itt van pedig. – jegyzem meg ártatlanul. Mester, nem is kicsit, és sokat kell turbékolnom neki, hogy néhanapján elcsattogjon méteres hóban is papucsban az edzőteremig. Teljesen elvan a gazaival, mondjuk én is… - Hát öregem, akkor nálad akadt el a tű valahol a mondat közepén. – kontrázok rá. – A nyelvizéről egy ganyit nem mondtál. Node a nyuszi ki a cilinderből, és királyságos! Még hogy elfüstölni… a geekek, azok füstölnek, ha elszáll a procijuk. Isteni jó LSD-re álltam át. Barátságos kis repkedés, jókedv és ginga. – csapom össze a két kezem, nem törődve azzal, ki hallja és ki nem, hogy szívás és füvek helyett a bélyeggyűjtés lett az egyik szenvedélyem. Felnevetek, képtelen voltam és vagyok most is elhinni, hogy ennyire betonfejű ebben a nézetben. Ám ettől még jótékonyan szívtam mindig tovább a cigit. Aztán felfedeztem az LSD-t és letettem a cigit, csak néha nyúlok hozzá. Mint például múlt héten, így holnaputánig legfeljebb a jeget nyalhatom. Ebben nagyon következetes vagyok. - Jajtesó, hát nem tudtad, hogy a füves ciki a rekreációhoz engedett az LSD meg kifejezetten jótékony hatással van a depresszióra? Isteni látomásokkal. – csinálok egy magnific ujjmozdulatot erre. – Siettesse a halált a ragya, jön az magától is. – játszom a sértődöttet. - Különben is boldogság, fél egészség! – állapítom meg a második igaszságot. A marha messze lámpaoszlopra tágra nyílik a szemem a kihívástól. Rajongok a kihívásokért, ez éltet. - Szuperrrr!!! Könnyű testfelépítés, ruganyos izomzat, szörfismeret, capoeira tudás. Akár Legolas királyfi is lehetnék, aki csak végignyargal a hó tetején, majd megáll nagy komolyan a messzeségbe meredve. mit ne mondjak, azért tényleg (majdnem csak) a hó tetején megyek, mert a gyors iram és a testsúlyáthelyezés megadja a könnyű tömegnek ezt. De hogy gondolatban úgy megállok a messzeségbe meredni Lester után, mint a fene, az úgy teljesen stimm. Tehát a megállapítás igaz, mégsem jön össze a dolog, mert nem Legolas vagyok. - Mi van, stikában speedet szedsz és még nekem mondod, hogy szálljak le Paff-ról? – kiáltok utána, hogy aztán már csak a futásra koncentráljak, aminek az az eredménye, hogy az oszlopra pár lépést felfutok, majd megpördülve a talpamra érkezek. - Azta, öregem, most már kocogni is fogok veled. Ilyen király sprintet már régen láttam! – hogy nem egyhuzamban mondom, ki. De. Akkor mit ért volna eddig az edzések tömkelege? Lihegek, de nem úgy, hogy kiesik a tüdőm, sőt, fél perc múlva már normalizálódik is a levegővételem. Király dolog capoeirázni, erre is megtanít és megedz. - És akkor most írsz vagy ábrándozva mesélgetsz a szintaktikáról és a jambikus sorokról? – feltartom a kezem. – Na kérdezd a defijét és példát se. Eddig terjed nagymérvű tudásom az irodalomról vagy arról se, és nem több.
- Ha te édes szálkákat szoktál nyalogatni, akkor elég fura vágyak dívnak a gyökérzettel borított kobakodban - dobom vissza a labdát már sokadjára. Ez a kis passzolgatás szórakoztató és érzem, hogy az érzés kölcsönös is. Zach érti a viccet, csak akkor ért egész más viccet, mikor a káros szerek kóros hatásairól vagy a kóros szerek káros függőségéről beszélek. - Matricázni akkor lesz kedvem, mikor mindenki homlokára kiragasztom, hogy "Gyenguszpatkány". Nem riadok meg a legszínesebb övű harcostársadtól sem, balettos bokszolókám! Én teljesen biztos vagyok abban, hogy kitárgyaltuk, ki kinek fia-borja és mivel keresi a kenyérre valót. Megint a bélyeggyűjteményével volt elfoglalva biztosan. - De, tudom, a katonákat meg a fehér csíkos csodagyógyszer tartja ébren és ami árt, az nem is árt, csak művészet és a tudat kitágítása. Burokban élő barátom, elárulom, kívül tágasabb! A produkcióm a kívánt sikereket éri el. És kívánatlanokat is, mert nem hiányzik, hogy az iménti unatkozó cukikutyus helyett egy unatkozó LSD-guru kezdjen lógó nyelvvel üldözni futás közben. - Rövid távon előnyös a hétrét duzzadó aura. Meggyőzően adtad elő, hogy az óráimon is csak néznél, mint ma született víziló a műszaki osztályon. Tanítok, kutatok. Kivételesen rövid sorokban adom a tudtára. Hátha így végre beszállingózik az információk ködös áramlata a fejébe és nem taszítja ki rögtön a zöld füst. A futás pedig folytatódhat tovább, könnyedebb tempóban.
Ránézek játékos gyanakvással öszehúzott szemmel. - Te mióta vagy szálkás? És főleg cuppogósan ragadós? – dicsérni én is tudok. Humorbombával! A gyökérzetre már nem is reagálok, akik nem próbálták, nem is tudják, mennyire tud hűsíteni nyáron és melegíteni télen! Istenkirályság! - A matricát nem is szeretem. – rázom a fejem. – Csak a bélyeget. Ó, balettos bokszoló…. nem inkább.. balettos repülőmókus? – vigyorgok rá. - A katonák kenjék a hajaukra, amit akarnak. – rántok vállat, a burokra nem felelek, mert hát ugye a burok az lehet egész univerzumnyi méretű is… Megvakarom a hajam tövét. - Á, ugyan! Lazán leborulnék… a padra és thétában memorizálnám, amit mondasz. – vigyorgok ismét. A sprint eléggé kimerített, de nagyon csúcs az érzés! A lazább tempóra szükségem van, így akárhogy is indul el tank barátom, én bizony lassúra veszem a formát. Tempósra inkább. - Családdal jöttél ide? – most már azért a levegővétel kicsit más is lesz, de még bírom. – Csütörtökön lesz egy capeira, várlak. – váltok témát és egyben jelzem, hogy nem adtam fel a jó kis muris edzést. - Na és vas… - ezt azonban már nem tudom befejezni, fémes csikorgás zaja vágja ketté. A hang irányába tekintek. – Hűűű… aztaaa… - nézem, ahogy fémkuka négyzetes és méretes alakja repül a levegőben. A kiindulási pont felé nézek, miután megállapítom, hogy a hóra fogja köpni a tartalmát a doboz. - Te tesó… az ott nem egy bank? – bökök a fejemmel a megadott irányba. – Ha én stikában szeretnék lenyúlni lóvét, akkor nem úgy kezdem általában, hogy lukat verek az oldalába… - elindulok a bank felé.
- Legfeljebb mások szemében vagyok szálka, főleg a savanyú uborkákéban, akiknek a lefelé görbülő száj az igazi szexepil. Cuppogni meg a nőim szoktak és utána ragadni is. Nálam is van egy kifogyhatatlan doboznyi humorbonbon, amivel szőnyegbombázás alá veszem a kis gyökérfejűt. Egy élmény ilyenkor társalogni vele, ha épp tiszta pillanatai vannak és nem akar rágyújtani egy viccesre. Vagy nem a bélyeggyűjteményét nyalogatja a sebei helyett, amiket esetleg okozni fogok, ha eléggé fel tud bosszantani a lázálommániájával. - Ja, ha neked az a technikád, hogy elszállsz a déli széllel a legközelebbi postafiók felé a napi agyrágó fogasszélű nyálaznivalóért... Különben is, ha kockás a fejed. számtanfüzet legyen a te neved! - dobom vissza ismét a labdát egy csavart mozdulattal. Rettentően szórakoztató figura, színpadokon lenne a helye, nem a hagymázas látomások világában. Amiről beszél, nem is annyira fantázia jellegű, találkoztam már másnapos diákkal, aki azt hitte, meditációs gyakorlatra jött és lement alfába az órámon. Én meg a gallérjánál fogva hoztam fel onnan. Nem átalltam rendőrségi ügyet csinálni belőle. Precedensértékű lett ez Dasmarinas-ban és utána már nem mertek a diákjaim szívós fejjel megjelenni. - Nincs szerencséd, én meg szoktam követelni a szemkontaktust és ha olyan üvegesek a lencséid, mint Columbo-é újév hajnalán, akkor megbánod azt a mélymerülést. A tanulás legyen tanulás, ne átcímkézett láblógatás. Én ezt az elvet vallom és hívhatnak vaskalaposnak, nem fog tőle fájni a fejem. - Nem, az asszonyt elhagytam útközben. Azt már tényleg nem fogom elárulni, hol vált terepszínűvé, csak annyit, hogy ő is a gyorsan felszívódó szénhidrátok mintáját követte. Zach emlékezhet Donna-ra, a még harmincasnak se kinéző hosszú combú gyújtóbombára, akivel együtt nyaraltam akkoriban. Japánba menekítették, ott szeretgetheti a virágait, ha már én kiadtam az útját. A saját bőrömet nem féltem, de róla tényleg nem fogok senkinek beszélni hosszú ideig, mivel nem tudom, milyen messzire ér el a filippínó bosszúállók haragja. A szerelem lángjai bennem már kialudtak vagy inkább takarékra lettek állítva Donna iránt, de attól még védem, mint egykor hozzám tartozó birtokoltamat. - Csütörtök este akrobatikus ütverúgó táncest, már be is írtam a naptáramba. Ha megcsappan utána a tanítványaid létszáma, nem vállalok felelősséget! - mondom rákacsintva egy vigyorral. A traumatológiára senkit nem fogok beutalni, de megmutatom majd, ki az igazi kakas a taréjos punkok között. Nem fog megártani egy kis erődemonstráció, amit mindig rettenetesen szoktam élvezni. - Alacsonyan szállnak a szemétládák így késő hajnalban... - kommentálom cinikusan a repülő kuka látványát. Ilyen időtájt még csak a legfanatikusabb inszomniás nyugdíjasok ácsorognak a bank épülete előtt három napi kötnivaló gombolyaggal, de akkor is extrém a helyzet. A betörésről, rablásról tudok egyet s mást és aki konténereket ereget sárkány helyett, az vagy szerfelett arrogáns vagy mélységesen amatőr. Egy túlhízott egójú rablóbandát megleckéztetve dominálódni éppoly kívánatos élveteg természetemnek, mint gyengeségükben szánalmas képzetlen zöldhasútolvajt nyakon csípni. - Valaki igen látványosan nyilvánítja ki, hogy nem kíván a nyitvatartási idővel foglalkozni. Akarsz hősi éneket magadról, Geronimo? - intek a bank felé a heroikus történelmi személyhez hasonlítva a kis drogos harcost. Most megmutathatja, mire elegendő a rongylába és a kábított tudata. Egyértelmű, hogy utamat abba az irányba folytatom, amerre kukák röpködnek morzsára vadászó galambok helyett. A hallásom már elárul néhány részletet és ha közelebb érünk, az orrom is be fog szállni a kutatómunkába. Ez aztán olyan kihívás, aminek nem tudok és csak magamnak bevallom, hogy nem is akarok ellenállni. Egyáltalán nem a törvény tisztelete és az empátia vagy az igazságérzet hajt arrafelé, hanem a harc heve. Hiszen vérszagra gyűl a hajnali vad...
- Cukrot nekiiiik! Vagy nézzenek, mint uborka az üvegben. – vigyorgok. – Rád? Eskü, szerintem lepattannak rólad. – nézek rá ismét. Ilyen kőtesttel… nem gondolom tovább, tartok attól, hogy túl hangosan nevetnék fel. Ahhoz meg túl jó muksó, hogy ezt kapja tőlem. - A passzátszéllel. – bólogatok. – Azoknak nem recés a széle. Már éppen átlendülnék a kérdésen, amikor beugrik. - A füzet az nem kockás, hanem négyzethálós. Sokan esnek ebbe a hibába. Kár, hogy kihagyják azt a tényezőt, hogy az egy nanomilliméter okán is kocka az egész. – vágok képet és rántom meg a vállam. Méltatlankodó arcot vágok, látni rajtam, hogy színészet az egész. - Nem tudtad, hogy bétában fog a legjobban az agy? Nem csak a tinta az ujjadon? – csóválom a fejem. – És szerettem a V-jelet mutogatni vizsga után. – jegyzem meg ártatlanul. Annak ellenére, hogy inkább megjegyztem, mennyire lila a sálja az edzőnek, vagy hogy a múlt héten mintha még kanárisárga lett volna a haja az anatómia tanárnak. - Á, tehát nem a büdös kámfor útját követte. – juszt nem érdekel a csaj, bár azokat a méretes lökhárítókat elnézegettem volna még. Mást is, de ami nem, azt nem. Keresztény elveket vallok, ebbe beletartozik, hogy más csaja, nem az enyém. - Ez a beszéd! – ütöm meg a vállát, bár inkább a csuklóm bánja, el is veszem a kezem. Jön, ez a lényeg. Még nem is sejti, milyen válogatott kis csapatba fog csöppenni a tonnás tömegével. - Íves röpte volt, meg kell hagyni… ezek vagy pancserek, vagy hülyék, vagy kukagyűlölő kisiparosok. - Geronimo halott. Ééén Zach vagyok, Lukács atya. – bökök magamra. – Te úgyis golyóálló vagy, én meg majd dobálgatok. Nem téged. – vigyorgok, majd a telefont kapom elő és bepötyögöm a három számot, hogy a kék és fakabát társulatot nézőseregnek tudhassuk. Aztán visszadobom a telefont a zsebembe. A fakabátok között is vannak csúcsfejek. - A nézőközönség még ráér. – inkább attól tartok, hogy ha ilyen sok zöldrépa van a kukák sarkában, akkor … Közelebb érünk, felmérem, hogy mi is a helyzet. - Ezek hülyék? – döbbenek meg halkan. – Most volt fizetésnap, tök nulla az automata. Hacsak nem tudnak valamit. - Megkerüljük az épületet, vagy beférsz a megfelelő méretű likon is? – nézek a felrobbantot falra, ahol az automata mögötti helyen szép kis luk tátong. – Látsz valakit, aki megsérült? – korán reggel? Vicc lenne, kevesen vannak olyan mazohisták, mint mi.
- A pattintott kőkorszakot már elhagytuk, csak a te frizurád idézi kicsit. Tessék egy marokkő! - jutalmazom meg a lepattintós beszólását egy vállra indított öklözéssel és ebbe beleadok annyi erőt, hogy ne legyen képes futva, állva maradni, hanem csókolja meg szépen az anyaföldet szájjal avagy hátsó fertállyal, az már részletkérdés. Szeretem a viccet és űzöm is...amíg nem az van benne, hogy én milyen kis betyárkörte vagyok. Mert akkor felébred bennem a házőrző bestia és odaharap a gonosz postásnak, aki kéretlen szidalmazó leveleket kézbesít. A gyökérfejű most lépte át a határt. Az értekezése a füzetről kioktatóan indul, érik is az újabb tavaszi sallervirág, de aztán helyesbít és elbagatellizálja. Hrmmmm... - Szóval tintapacás manccsal mutogatsz a vizsgákon, te béta-karotin? Csak nehogy egy békés bukást jelentsen az a V a győzelem helyett... Tudom én, hogy a hippik milyen büszkén forgatták ki a levágott ujjú harcosoktól származó diadaljelet. Győzött a béke, igaz? Ja, kiütéssel... Azt kapok az ilyen arcoktól, mielőtt én is megadom nekik. - Szerintem műrepülők. Elvégre nem igazi légijárművel csinálták. Ha már feltápászkodott az útról kisodró csapásom után, akkor Zach mellett inalok a bűneset helyszíne felé nagy lelkesen. Magyaráz mindenfélét, öreg ördögöt, lárvát-bogarat, zöldséget-gyümölcsöt és a felének van értelme, a másik felébe belehallucinálja. Én tudok olvasni a sorok között és ha kell, ki tudom ragadni a lényeget erős marokkal. Rám akarja hagyni a piszkos melót, mint az állam a közmunkára ítélt egyszeri randalírozókra. - Á, nem veszem el előled a dicső halál lehetőségét. Menj előre, én megbosszullak! - nyögöm oda egy kaján röhögéssel. Egyértelmű, hogy nem követem a parancsait. Nála nagyobb erejűekkel is vitába szállok, ha nem bírnak a vérükkel és egy gyarló ember, főleg egy droglovag ne osztogasson nekem jótanácsokat! Szívből örülök, hogy nem örökíti meg az utókornak az egészet. Talán nincs más olyan elvetemült a környéken, mint mi és megúszhatjuk. Már nem szeretem a kamerákat, mondhatni lámpalázam van, de csak a személyiségváltások miatt, ami a vérfarkas léttel jár. - -16 fok, fizetésnap utáni hajnal és néhány alak, aki túl korán ment pénzt felvenni. Ekkora tűzerővel szerintem a páncélt célozták meg, az ATM-ben maximum a borravaló van. Nem érdemlik meg, hisz nem dolgoznak pontosan és szépen, ahogy a csillag megy az égen... A kérdésre csak akkor válaszolok, mikor már az épülettől egyáltalán nenm vagyunk messze. 5 friss szagot érzek és egy kobakot se látok, amiből pengeéles logikával kitalálható, hogy hánytagú az iménti behatolást elkövető banda. Áldozatok nem voltak, de ezt a statisztikai adatot egyelőre nem hozom nyilvánosságra. Csak ködösítek, mint füstgép a gigakoncerteken. - Lásd, mily nagylelkű vagyok: tiéd a lyuk és az esetleges sérültek megmentésének hősi feladata. Én bank körüli pályára állítom a műholdamat. Így is teszek, rátaposok a gázpedálra, de csípőből, persze csak emberi csípőből és körbefutok az épület körül. A másik oldalon pedig mit látnak szemeim és mit szagolnak orrlikaim? Egy klasszikus bankrabló jármű ugyanazzal az öt friss szaggal, amit a robbantott csirkénél is éreztem. Remek móka lenne megvárni őket és a pontos idő felől tudakozódni, mikor zsák, zsák és telizsák lóhalálában rohan az autó felé és a fakabátok elől. Megvárom még, mire jut a gyökérfejű és attól függően dolgozom ki a befogási stratégiát. Ha már itt vagyok, hadd szabotáljak egy ilyen eseményt egyszemélyes hadseregként. Megmutatom az 5 palimadárnak, hogy ki a sas a fecskék között. Esetleg elfogadom Zach-et Sancho Panzaként, de többet nem nézek ki abból a bélyeggel táplálkozó békebékából.
- Most már cs… - Látom ugyan a lendítést, mozdulok is, hogy kikerüljem, de ez gyors és erős is. Egy részét (nagy részét!) bekapom, és alkalmazom a másik végletet: ha már slung van, akkor felhasználom és megpördülve, ismét álló helyzetbe kerülök, pontosabban célirányos futási helyzetbe, de a futási lendület is megáll azért rendesen. - Vigyázz marokkő, furkósbot lesz belőle. – vigyorgok rá. Sok mindenkinél kihúzom a gyufát, pedig nekem aztán nagy a szívem. A számmal és a jókedvemmel együtt, ami sokakat irritál. -Ooooltári tévedés… a huszonyegyedik században, ugyan már! – legyintenék, de a marokkő effekt az ott van a vállam csúcsán. - Te tiszta buldózer vagy… - ez sokkal inkább elismerés, mint feddés. Ha valaki jó valamiben, legyen jó! és aki mellettem fut, ebben jó. - Biztos Jackass-t forgatnak. – vigyorgok, egészen addig, míg meg nem látom, merről is érkezik az alulégy. - Kár. – vágom csípőre a kezem. – Megnéztem volna, hogy passzírozod be magad a kis lukon. A válaszra megvakarom a tarkómat. Nagyon igaz. Mégis csak előkotrom a mobilt és bepötyögöm azt a három számot. - Ó, hogy az aranyos napsugárzás fényeljen rád harmatos éjfélt kong...jóreggelt, vagyis itt állok aa bank előtt és kukarobbanás után egy nagy lukat látok a falban. N… - ránézek a telefonra, miután levettem a fülemről. - Fütyüljön neked a holdkóros farkas nyári napsütésben. A fakabátok éppen gyalulják a mundért, szóval a slungos Piroska marad csak. – visszarakom a mobilt a zsebembe. - Maradok itt, hátha a hangyaboly erre indul meg. A meglepi jó dolog és szeretek meglepit okozni. – vigyorgok. Ha elindul hátra, akkor keresni kezdem a tűzjelzőt, elméletileg van kint is. Remélhetőleg. Várok egy kicsit, majd az egyik kockakövet kiszedve, istenesen betöröm a tűzjelző üvegét, mire elindul a tűzjelző szirénája.
// 1-3: hátul menekülnek ki 4-6: elől menekülnek ki.//
A vérfarkas erővel nem szállhat szembe egy ilyen nyeszlett test. Megröptetem, mint unatkozó kisgyerek a havi csekkhalmazt a nappaliban. Ahogy leérkezik és visszafordul viszonylag stabil helyzetbe, az figyelemreméltó. Ezt elismerem benne, mert a kiváló sportteljesítmény mindig kiérdemli a dícséretemet. - Furkóval a dömper ellen? Mi vagy te, modernkori parasztfelkelő? Jó, hogy nem cséphadaróval és sarlóval dobálózik. Kinevetem a kis nyomorgását és méltatlankodását. Azt hiszem, nem értette meg a lényeget, mert továbbra is emberkedik, ropja a szteppet az idegszálaimon. - Sajnálod, hogy későn érkeztünk, mi? Biztos élvezted volna, ha beszíjaznak abba a kukába, ami olyan szép ívben szárnyalt, hogy a légiirányítók simán megadnák neki a landolási engedélyt is. Az lenne ám a trip, nem a cigiemelgetős bicepszgyakorlat! Csak az éber meséket hajhássza a vicces cigiktől, ez pedig hús és vér. Lett volna, ha benne ül abban a szemétgyűjtőben. Aztán megint nevetnem kell, mert magas labdákat dobál és én szépen átcsapok a hálón. Annyira áthallásos a szövege, hogy eszembe jutnak a tinikori felnőttfilmek, amikből megtekintettünk párat, mert a krimigimiben ez volt a kulturális továbbképzés. - Ha az a perverziód, biztos találsz a neten filmeket, amikben nagy emberek tömnek be kis lyukakat. Már megtanultam a mobiltelefont használni, bár akkoriban terjedt, mikor én bundát növesztettem és a Farkaslakban nem épp erről voltak híresek az öregfiúk és toportyánmamák. Nem nézek csodálkozó szemekkel a bejelentésre, arra viszont igen, ahogy megcifrázza a mondókát. Műszerész nem lettem, úgyhogy most kicsit értetlenül szemlélem, hogy végülis szólt-e egy illetékes fánkspecialistának, hogy jöjjenek vagy a vashang vasfülei fogadták be az üzenetet, hogy majd reggeli után meghallgassa a délelőtti műszak kávégőzös indulásakor egy álmos kékkabátos. - Szóval a vadász csak később jön kavicsot hímezni az erdei ragadozó bélrendszerébe? Azért nézzünk körül, hogy nagymamának tényleg olyan nagy-e a szája, mint a tiéd, meglepetések embere! Hajrá, a kinder surprise is csak akkor nem örömteli, ha az óvszer lyukassága okozta... - bököm oda az elmaradhatatlan szóviccet, még mielőtt a kertek alatt derítem fel a terepet. Hátul már épp a kocsinál állok lesben, hogy merre repülnek a vándormadaraink V-alakban, mikor meghallom a jól ismert piros autókat táncra hívó minimál muzsikát. Ha Zach keze van a tűzjelző beindításában, akkor mégsem füstölte ki az összes sejtet az agyából. Még... Itt bizony annyi mozgás van, mint egy gumiszobában kényszerzubbonyos bentlakó nélkül, úgyhogy nyilvánvalóan a kis lyuknak kikiáltott nyíláson távoznak a szárnyakat kapott bankautomata mellett. Ha megtalálják a gyökeres ellentétet, biztosan keblükre ölelik majd a sziréna miatt. Mekkora spontaneitás lenne, ha Lucas-szal futnék össze, mikor kiérkeznek a lánglovagok. Csak integetnék, hogy üdvözlet, kedves Vezető Testőr, mily véletlen, hogy a fairbanks-i szelek megint összesodortak minket. Persze nem tudom, hogy most szolgálatban van-e és szegénységi bizonyítvány lenne, ha ő volna az egyetlen piroskabátos a városban, szóval ez a gondolat csak marad a fejemen átröppenő kósza galambocska. Közben felfedezek egy néhány nappal ezelőtti szagnyomot a kocsinál érzettek közül, ez viszont a csatornánál legyeskedett és alig érezni a bűz mellett. A végén minden összeáll egy képpé: a faltörő kos csak elterelő hadművelet volt és nem romlott káposzta szaglik a koponyájukban, hanem nagyon is jól kitervelték, amit akartak. Zsaru legyen a talpán, aki a csatorna illatos-nedves patkánytanyájában képes a nyomokat követni. Alulról jegyeznék el a bankot. Ennyi idő nem lehetett elég, hogy végezzenk, úgyhogy most nyilván menekülnek és szidják az égieket, hogy a tervüket keresztülhúzta egy pirofóbiás. Utolsó pár előre fuss, akkor is, ha egyedül vagy! Nem akarok lemaradni az igazi akcióról és az edzésbe beiktatok egy kis bűnüldözést is, mert miért ne? Hamarosan ismét megjelenek a drogos capoeira jelenkori képviselője környékén és az érzékeim más pásztázzák a történéseket.
- Ja. Minden reggel. – vigyorgok a parasztfelkelésre. – Mint ahogy te is. – szomszédba nekem sem kell külön elslattyogni szatyorral. Ezt a baráti boxolást még holnapután is érezni fogom, értelme nincs sajtolgatni és tapogatni a helyet, majd hazérve rákenem nagyi szuper kencéjét, ami ótvar büdös, de éppen annyira hatásos is. A beszólására csak ránézek. Mindennek van határa és ezt a beszólást nem igazán értem. - És még én füvezek? Biztos gyorsítót reggeliztél. – vigyorgok rá. Szerencse, hogy a szókészletem szegényes csúnya szavakból. – Erős is! – hajlítom be, és feszítem meg, adva a hülyét. – És főleg hajlékony. Segít elkerülni furán repkedő molyokat. – sandítok rá. – Ez esetben nagy moly. – vonogatom meg a szemöldököm. A netes filmekkel kapcsolatban érdeklődéssel mérem végig, elég sokat sejtetően. - Biztos nagyon hiányozhat, hogy még erről is ez jut eszedbe. – adom a labdát vissza. Egészséges, ifjonti önbizalmam ilyen téren sosem szenvedett még csorbát. Az életet élvezni kell, annak minden módján és szegletén! - A vadász úgy döntött, hogy még túl reggel van ahhoz, hogy lássa a tűt és a cérnát, befűzni, ezért megdobott egy hagyj békén kővel. – vágok képet, amikor pontosítást kér háromajtós méretű barátom. – Tévedés. – ingatom a fejem. – A nagymamának nagyobb a szája. Hogy beleférjen a protkó. - vonogatom fel a szemöldököm. - Nem szeretem a csokit. – nyújtom ki a nyelvem hegyét. Csak a saját készítésű, pontosabban házi készítésűt. A riasztó megszólalása után csak abban tudok bízni, hogy nem mind suhan ki ott, ahol a lik van. Hárommal, ha fegyveres, nem biztos, hogy elbánok. Körbenézek. Kuka-kuka-kuka kelll….. Kukát nem találok, ellenben szelektív hulladékgyűjtőt igen és egy komposztálót. Az utóbbiban alig van cucc, de ha csak egy banánhéj van, vagy zselés marhaság, már nyert ügyem van. Kiborítom a lyukhoz, persze, ha a főbejáraton másznak ki, az gáz. Magam dolgát is nehezítem ugyan, de aki vastag homokban és kavicsokon gingázott, kéne bírnia. A tervem egy része sikerül csak, ahogy sejtettem, de már ez is több, mint a semmi. ~Ű, de féltek, hogy ennyien jöttök egy likra…~ Flip. Gyors, hatékony és egyben magában rejti a veszélyt is. A második flip már nem fog menni, de ha kettőt vagy egyet le tudok szedni, vagy hátráltatni. És a háromajtós merre van? Futni sem kéne hagyni őket, marad a flip. Egy megvan, egy másik oldalba vág, de egy backflipet be akarok még tolni, mielőtt érezni kezdem az ütését. Fenébe a vállammal…. és azt nem is néztem, van-e lőfegyverük.
Az elkötelezett gyepmester nem adja fel, továbbra is veszi-adja a fonákokat. Tényleg nehéz eldönteni, hogy utáljam a drogok miatt vagy kedveljem a humora és a sportszeretete okán. Valahol a kettő közé helyezem el, senkiföldjére, ahol a törődés és a tördelés ugyanolyan gyakori vendég. Ez a parasztfelkelős vicc remek és irigylem is kicsit, hogy ő találta ki, nem én. Nem mintha nem lapulna még 47 ilyen a zsebemben, plusz a rögtönző készségem, amivel sorozatban gyártom a hasonlókat. - A-a... Mikor én felkelek, akkor az ördög mindig a tüzes trón kénkővel égő karfájára csap azzal, hogy "A pokolba! Már megint!" Cudarul öntudatos a csöppség. Vagy csak nem látta azt az epizódot a Jackass-ből, mikor a kukával itatnak Red Bullt, ami ugyebár szárnyakat ad. A határt ő lépte át először és találkozhatott a védvonal öklével, de úgy látom, már én is addig rugdostam a terület szélét jelző követ, hogy már visszadobja rám. Jól van. Folytassuk akkor! - Sose félj, összemérjük azt az edzésen, hogy melyikünk gumibb a guminál! Lehet, hogy meg fogsz lepődni a kiterjedt test rugalmassági állandóját látva. Kezdetben tényleg csak bicepszpadon és más afféléken nőttem ki magam, de már nagyon régóta komplex edzésterveken élek és ugyanúgy tudok spárgázni, ahogy fekvenyomni. Az a floridai pankrátoriskola nem volt piskóta azért és a mai napig áldom a sors kezét, hogy arrafelé terelgetett. - Ja, nézd csak a szárnyfesztávolságomat! - terjesztem ki a "deltáimat" albatroszt imitálva. - Amúgy ráéreztél, én is eszem a blues-t, mint a moly. Meg kicsit keményebbeket is megrágok. Metalt bírod? Mikor elkezd méregetni, ahogy én szoktam mustrálni a piacon a húsárut, akkor elkezdem magam legyezni, aztán rá mutogatok szigorúan kijelölést végző, vaskos mutatóujjammal. - Huh, úgy érzem, téged elkapott a globális felmelegedés. Ami itt hiányzik, az a te hiányod, forróvérű futóbolondom. Kicsit tényleg kezd hiányozni az, hogy lekopjon, bár eléggé szórakoztató. A folyamatos visszapofázásán most már nevetnem kell, annyira teátrális és szánalmas kezd lenni. A nagymama, akinek a műfogsora Piroska pogácsájába ragadva végzi, nyelvöltögetés, akár szilveszter éjjelén a fütyülő papírtákolmánnyal és a kőkorszaki kommunikációs technika emlegetése. A válaszom tényleg egy öblös hahotázás, aztán eltűnök a balfenéken. Egész jó időt futok és mikor megkerülöm az objektumot, mivel kell szembesülnöm? No, mivel? Egy frissen tálalt bűzlő hulladékhalommal és egy aprócska hiriggel, amelyben a leendő vesztesnek a gyökérzetes hajkoronájú tűnik. A harc igazán az én asztalom és ha már ilyen szépen megterítettek, hozzá kell látnom az ízletes fogáshoz, bár már most érzem, hogy hamar végezni fogok. - Mondják, uraim, a kilincs fogalma ismeretlen Önöknek, hogy a falon át közlekednek? - hívom fel a figyelmet magamra. Tapsolok is, kigúnyolva az eddig elég gyatra produkciójukat. Ellenérzések ide vagy oda, az a mozdulat elég fifikás volt Zach-től és el kell ismernem a tehetségét. - Gyere már, hagyjuk ezt a két mamlaszt! - kiabál rá az okosabb bankrabló a másikra. Gyilkosságot és testi sértést nem mindig akarnak a vállukon hordozni az ilyen pénzre éhes kasszafúrók. Most is talán a kezdeti ijedelem mián támadtak. És menekülnek, mert megpillantottak engem. Amelyik Zach-et nézte bokszzsáknak, abban érzem a dúló harag lángjait, míg a másik hidegebb lelkű és csak csalódott. - Neem-nem, fiúk, ha már elénk kerültetek, nem csúsztok ki a markunkból. Elvégre nem vagytok ti mázatlan házú vagy házatlan hátú csigák. Vagy mégis? - szövegelek nekik, míg rájuk rohanok. Az egyik célom a szokásos szóvarázslás, de a dühösebbiket tovább is akarom hergelni, hogy felindultságában szarvashibát lőjön agancsos bika helyett. Egy pisztoly elő is kerül és gyorsan beugrom az egyik fa mögé. A másik ránt egyet a fickón, hogy menjenek. Zach-nek így maradt ideje összeszedni magát és akár bevethet egy újabb harci mutatványt. Én közben letörök egy ágat a fáról és ha már a kőkorszakot emlegettük, nem fogok röstellni, bunkóval vadászni a bunkókra. Csak úgy kell tennem, mintha a pisztolygolyó komoly fenyegetést jelentene dinamikai és élettani szempontból, hiszen a legtöbb hajnali futkározó nem rohan szembe a csípőből tüzelő modernkori Vad Bill Hickok-félékkel...
- Biztos, mert hiányol, hogy minden reggel otthagyod. – nekem ezekkel bajom nincs, ezért nem is úgy hangzik tőlem. A boldogság boldogság, a cukkolás cukkolás. Felnevetek a gumi”labdára”. - Hja, visszapattansz mindenkiről. – elképzelem és nem bírok ellenállni a nevetésnek. Ránézek, ahogy szárnyazik és töprengve nézek rá. - Hát… biztos, hogy nem voltál olyan helyen? Nekem fűvel és matricával is hiányzik a képzetem, hogy denevér vagyok. – kipukkan belőlem a nevetés. A gyökérre és a neandervölgyire csere, ha már szervát kaptam. - A bluest? – csodálkozok rá. Hűha, nagyon király csávó én egyből kés után nyúlnék, akármelyik szám után. – A raggie barátom a raggie. Az az éltető napfény. A konzervdobozok csörömpölését meghagyom dauerolt barátaimnak. – utalok a metálra. Nem mondom, vannak király számaik, de csávókáim nem érik el a boldogsági ingerküszöbömet. - Hozhatok hajszárítót, hogy melegebb legyen. – dobom oda hirtelen, láthatóan helyzetpoénnak. A szivárványos haverokkal szál gondom se. Kész cukkerek, amikor egymással beszélgetnek. A backflip csak félig fog menni, de legalább ellökni el tudom, már ez is valami. Időnyerés. A felmentő sereg egy háromajtós szekrény személyében meg is érkezik. De… nem biztos, hogy a legjobb dolog. ~Wooooo, sirály, menekülnek, nem is annyira mókusa… ó de sirály…~ Nem érkezek vissza állva, a fegyvert nem látom, csak a mozdulatot, ami arra utalhat. Sokat láttam már az életben. A földön tenyerelek, a súlypontot arra a vállamra teszem, amelyikbe szekrényes barátom nem tenyerelt és egy nagyon fincsi lábsöprést teszek, mert aki fegyvert rántott, az nem más, mint a backflipes csóka. Csak legyen mázlim, hogy eldől mint a nyárfa viharban. A végeredmény elég jó eddig, és feltételezem a két csóka, aki a furgon felé tart, az nem tőlem gyulladt be. Háromajtós havertől nekem is a frász lenne az első pillantásra. És a másodikra is. Egy a földön, az állát nem éppen a helyére tettem, a fegyveres madárka fegyvere ellandolt, ő meg a földön. Nem mozdul. A harmadik álló meg a pánikhangulatot emeli tanácstalan ácsorgásával. A távolban már hallani a tűzoltó szirénákat, engem a fekvő madárka vonz és hogy nehezen kapok levegőt. - Húzzunk a francba! – rántják meg szavakkal a harmadikat, aki gyáva kukac kupac módjára a furgon felé veszi az irányt. Felállok, a levegővétel elég nehéz, a loholás utánuk nem igazán fog menni, muszáj vagyok megkapaszkodni a mellkasomban. A heroság nem az én műfajom, a hév kapott el. Nem fogok tudni utánuk menni, futótársamat keresem, mikor a földre kerülök ismét. Az állát fogdosó ipse elkaszált, nem vettem észre, arrébb gurulni talán megy, de a másik háromról már lekéstem. ~Hol a fegyver?~
- A rasztaszív örökké dobog, persze. Próbáltad már úgy hallgatni, hogy nem lapulsz a fűben, mint egy drogos nyuszi? Az se egy új műfaj, láttam elterjedni és a mai napig nem értem, mit lehet enni azon az unalmas lötyögésen. Mint egy hinta, aminek elszakadt az egyik kötele, körülbelül annyira izgalmas. Ellenben a blues-ban ott van a férfierő, ahogy a rockzenében is, ezért a szívem csücske. Miután tettem egy kört és időlegesen megszabadultam az egyre idegesítőbb szógyártótól, a visszatérésem már épp az akció közepén történik meg. A határozott fellépésem és a körvonalaim elég jó hatást gyakorolnak a gazfickókra és Zach lábmunkája is kihúzza alóluk a szőnyeget. Az egyik szépen padlót fog, a másik elejti a lőfegyvert, ami a közelharcra gyáváknak való. Persze nem ennyire egyszerű a képlet, de az biztos, hogy nekem ugyan nem kell sörétes puska vagy minipisztoly. Nem attól várom az erőt, hanem magamba építem. Ezerszer biztosabb. Úgy látom, az edző úr kapott egy isteneset és most úgy tápászkodik fel, mint sérves lajhár a hajnali ébredéskor. A fegyver nincs tőle túl messze, ha elég ügyes, még megkaparinthatja és sakkban tarthatja ezt neves társaságot, akik isten tudja, hogy mire készültek. Egy a lényeg, az én nevem megdicsőül ma, mint a rendőrség munkáját ismét segítő hősies állampolgáré. Ezt is megérem... Zach-re kacsintok, hogy tartsa itt a frontot, aztán rohanok a menekülő sofőr után. A fáról letört ág olyan 8 cm átmérőjű és fél méter hosszú. Latolgatom az esélyeimet, hogy a nyargalót tarkón dobva mit érek el ezzel. Csak emberi maximumot adok bele, nem farkaserőt és fejmagasságban elindítom a dobást. Úgy repül a bot, mint egy bumeráng, szépen pörögve, vízszintes röppályán. Hangos koppanással találja nyakszirten a fickót, aki veszít a lendületéből. Nagyobb baja nem történik, de én pont ezt a pillanatot használom ki. Elrugaszkodom, mintha csak a homokot céloznám meg távolugró módjára és a karjaimmal karjait fonom hátra. Olyat zuhanunk, hogy ha ezt talajon csinálnánk, még kráter is keletkezne. Így marad egy bordatörés a rabló számára, aki ordítana, de gyorsan elharapja, mert már ez is fáj neki. Nem tudott tompítani, mivel hátul az én markom jelenti a bilincset a csuklóin, ráadásul a teljes testsúlyom is a hátán volt, úgyhogy ezt bizony megérezhette. A pirosan vijjogó locsolókocsi közeledik, balról az egyik mellékutcából közelít, pont abból az irányból, amerre repült a konténer. A rosszfiúkat össze kell gyűjteni és ízléses csomagolásban átadni az egyenruhásoknak. Ettől rettegtünk krimigimisként, most már a másik oldalon állok. Jelenleg éppen így van és egész előnyös ez a szituáció.
- Miért? Te vagy a vadász a hooossszúúú, sörétes puskáddal? El ne durranjak… - felnevetek. Nehéz levegőt venni, de tudom, hogy engedni fog, engednie kell. A kacsintásra csak a hüvelykujjamat tartom felfelé, jelezve, hogy minden okés. Mert az. Miért is lenne másként? A levegő meg majd jön magától, bízom én az életösztöneimben. A földet ismét megpuszilom, az anyaföld mindig is vonzott. A fegyver megvan, még elérem, de nem fogom meg, hanem jó messzire elrúgom egy ollórúgással a földön fekve, landol is az egyik bokorba, mintha mindig is oda tartozott volna, én pedig a lendülettől igyekszem felállni, hogy aztán a falnak támaszkodjak és kényszerítsem magam kihúzni. A szirénára megkönnyebbülök, aztán mégse. Kihívtam a tűzoltóságot és lehet, hogy tűz sincs. Fizethetem a kivonulási díjat. - Nem mozdulnék a helyedben haver. – nyögöm. Annyi van még bennem bőven, ez nem olyan nagy cucc, hogy ne tudnék ismét akcióba lendülni. Kell is, így egy rúgással muszáj leszek a bokorba küldeni, a másik irányba, nehogy a fegyverhez jusson. De addigra már ide is ér a piros slagos kocsi. - A rendőröket hívd, haver. – mutatok a kamera felé felfelé. – Ezeknek itt elég hosszú kávészünetük volt, még a telefont sem vették fel. – fogom az oldalamat, már kezdem érezni. Királyul kidumálhattuk magammal izombarátommal a zsarukáknak is. Persze, a mostani nevét használom háromajtós kollegámnak, meg azért na, bevallom ez a név jobban megy hozzá. Még kibuliztuk azt is, hogy ne kelljen még egyszer felvenni a vallomásunkat az őrsön. A mentősöket azonban már nem sikerült arról ledumálnom, hogy legalább egy röntgen erejéig furikázzunk egyet. - Fú pajti, még egy ilyen reggeli kocogást kérek, ez felér minden maratoni távval! – csapok Lester tenyerébe, majd felszisszenek. – Majd azért néha engedd le a sok levegőt a tenyeredből, visszapattan a kezem. Jössz furikázni? Tesóékkal megdumáltuk, hogy nénózva megyünk. Jó buli lesz! – már az ülésről hajolok felé, nem foglalkozva azzal, mennyire fáj a mellkasom, a vigyorom a régi. Akárhogy is dönt Lester, én bizony betámaszkodom a két ülés közé és élvezem a nénós robogást a kórházig. Csípem a gyerek buráját, kár hogy a napesti fény visszacsillan rohambili kobakján.
//Nagyon köszönöm a játékot, frenetikus volt, benne vagyok a következő menetben //
Úgy látom, Zach pápának képzeli magát és megcsókolja a földet, amire érkezett. Aztán a rituális tisztogatás keretein belül elrúgja a fegyvert, amivel kukoricára térdepeltethette volna a korán kelő kasszafúrókat. Egy pacifista harcművész, elég paradox ez is, akárcsak a nyelvész pankrátor. Nem tud elég gyorsan mozdulni a tűzoltók érkezésére is figyelő alak ahhoz, hogy ezt megússza. Zach fogja az oldalát, sejtem és ha nagyon szimatolok, akkor tudom is, mi zajlik benne. Megdolgozott a dicsőségért és nála nagyobb ára volt, küzdelmes út vezetett oda, mint az én esetemben. Ez persze nem publikus, így én is éppúgy bezsebelem majd a kitüntetést, pénzjutalmat vagy amit a bank és a helyi bűnöldözők felajánlanak. Elítéltből rendőrök partnere leszek úgy, hogy nem is tűztem ki célul, csak a kártyáimat helyesen forgattam, mint Zsugás Jimmy a royal flush előtt. Ez ám a nem várt fejlemény! - Az isten szerelmére! Ha nincs tűz, miért minket hívtak? - fakad ki a kocsiról leugró lánglovag csípőre tett kézzel. A gyökérfejűt nem kell félteni, nem az a típus és én se vagyok a nagy testvér, aki árgus szemekkel figyel, hogy odaverjen, ha bántják a kisebbet. Épp ellenkezőleg, én szeretem bántani a kisebbeket. De amit ez az egyenruhás mond, az lecsapja a biztosítékot nálam is, mert semmibe veszi az én fáradozásaimat. Pedig nem lett volna kötelező a futóedzést bankrablók kiütésével összekötni! Ezért megbecsülés jár, nem az a fajta beszédstílus, amivel a székbe belehízott portások élnek, mikor nagy ritkán le kell akasztaniuk egy kulcscsomót a szekrényből. - Hé, Red Bull! - szólítom a komor vörös bikát. - Az nem tűnt fel, hogy elég parázs téma, ha kirobbantják egy épület oldalát? Amúgy most védtük meg a város rendjét, amiért maguk is küzdenek hivatásuk szerint, ha jól tudom. Szívesen! A bajszos életmentő csak sóhajt egyet és kiadja a parancsot, hogy nézzenek körül. Zach és én addig beszélünk, míg megússzuk az ingyen fuvart a kihallgató szobába. Van kamera, vannak járókelők, akik megtekintették a műsort belépőjegy nélkül, ne minket vallassanak. Elég volt nekem Golyóstoll után bekerülni egy ilyen szobába, le is akartam harapni annak a nagyfülű tisztnek a kagylóját és rossz vége lett. Két év szobafogsággal a hátam mögött már nem szívesen ülök újra rendőrségi tárgyalóasztalhoz. - Kitettünk magunkért, poliphajú! - mondom röhögve, mikor feltartom a tenyeret, hogy belecsapjon, ha nem fél, hogy karját töri, höhö. Való igaz, hogy a szertorna miatti ellenérzéseimet ilyenkor szőnyeg alá tudom söpörni. Sportteljesítmény volt a javából, amit véghez vitt és a mindent lebíró akaratát is megmutatta. Biztos puffinlekváron szocializálódott, persze a zöld, de nem penészes ízesítésűn. - Te hallgasd csak hordágyra szíjazott Odüsszeuszként a szirénák énekét, én befejezem a kört, aminek nekikezdtem. Aztán ha a csontjaidat helyükre lökték a szervizben, akkor összemérjük erőinket az edzőterem fényeskedő parkettaringjén is. Ha le nem csukják a vérvétel eredményét meglátva. Szerintem az ő ereiben már valami zöld folyadék folyik, szóval a füvében van egy kis vér. Ezt nem felejtem el, de sokat nőtt a szememben a mai után. Mikor Zach távozik a fehér autóval, nekem még váltanom kell a kékekkel is pár szót, majd a pirosak paraszt parancsnokának még egy beszólást küldök útravalóként. Aztán a maximális emberi tempómmal száguldok visszafelé az úton, mert elütöttük az időt a bankrablókkal együtt és már iparkodnom kell. Elég erős vis major lenne az egyetemen elmesélni, hogy azért késtem, mert széftolvajokat rúgtam szájba, de inkább időre érkezem, mint hogy ilyen akciódús reggeli matinét vezessék elő a trubadúrlíra-órára minden bizonnyal álmos kíváncsisággal érkező nebulóknak.
// Szintén nagyon élveztem, köszi a játékot! Folyt. kövről mindjárt küldök pm-et. Zárónóta //
Egy ideig kanyarogtunk a különböző utcákon, de egy szóval sem mondtam neki, mi az, amit még tervezek a számára, de az az igazság, hogy némileg felkeltette a figyelmemet ez a bűvészkedős cucc, emlékszem, a faterral anno remek hamiskártyások voltunk, valahogy azt az időszakot juttatja eszembe. Szerettem. Kíváncsi vagyok, manapság hogyan művelik ezt azok, akik úgymond ezzel keresik a napi betevőt, az pedig még inkább érdekel, hogy mennyire lehet sikeres vele. Meglehet, némileg rögtönözni kényszerül majd szegény, hiszen nincsen itt semmiféle felszerelése, de az nevezhető igazi művészetnek, ha a semmiből alkotunk valamit, nemde? Roppant mód kíváncsi leszek, meg aztán, mikor az imént kérdezte nagy naivan, hogy bűvészkedni fogunk-e, nem aggódott azért, hogy nincs nála a cucca. Vagy csak jól el van rejtve, tudja a fene, kifejezetten nem érdekel, megoldja majd, ahogy tudja. Végül találok egy parkolóhelyet a sétány közelében, úgyhogy be is állok, küldök sms-t a parkoló díjról, erre legalább jók ezek az idióta kütyük. - Célállomás. Jelentem ki, aztán ismét az utcát taposom a cipőmmel, és ha kiszállt, beriasztom a járgányt, majd elindulhatunk az emberek közt, és egészen addig megyünk, amíg nem találok egy üres helyet valamelyik padon. Na, oda teszem le magam, és felpillantok a hímre, talán mostanra már kisakkozta, hogy miről van szó, és megmutathatja, hogy mi az, amiben úgy jó, hogy élvez is. ~ Lássuk, mennyire vagy elemedben ezzel a parasztvakítással kapcsolatban.~ Ezzel persze kettős célom van, szeretném tudni, mennyire tehetséges mások átverésében, mert attól is függ, hogy nekünk mennyire kell majd adott esetben figyelni rá. Magamból kiindulva nem fogom abba a hitbe ringatni magam, hogy biztos olyan ártatlan, mint a ma született bárány ezzel a fizimiskával. Kényelmesen elhelyezkedem, mintha közöm sem lenne a sráchoz, túl sok mondjuk valóban nincs, én csak a munkám végzem. Ha falkatag lesz belőle, az már más kérdés, akkor családtag lesz, és ugyanúgy számítani fog, mint mindenki közülünk. Bevallom, meglehetősen kíváncsi voltam…
Szerencsére nem kellett tovább bizonyítania, úgy látszik éppen ennyi elég is volt, hogy képbe kerüljenek Jason ért-e ahhoz, amit állított magáról. Nem mondhatná, hogy nagy szívfájdalommal hagyta ott az okmányirodát, de lehet egyszer majd még vissza kell térnie, bár az is előfordulhat, ha falkatag lesz, megkéri Norát, hogy csináljon már neki még egy személyit, meg a többi vele járó iratot. Persze úgy könnyen le tudnák nyomozni a bankszámlát, és elméletileg Jason templomegere anyagi szinten áll, így ez nem tűnt túlságosan nyerő ötletnek. Majd legföljebb felveszi az alakját és úgy jut be ide észrevétlen, bár ahhoz, hogy pontosan le tudja utánozni a hanglejtést, járást, mimikai jellegzetességeket több időt kellene vele eltöltenie. - Izgalmasabb? – kérdezte kissé megütközve, de mivel nem kapott rá (egyértelmű) választ így csak követte Lucast, akármerre is akarta vinni. Volt néhány sejtése hova készülhetnek, mint például földalatti bunyó, vagy épp föld feletti, ez igazán csak részletkérdés, de akár valami asztalosműhelybe is betoppanhatnak, ahol faragnia kell valamit, vagy éppen összedobni egy széket. Számára ez jóval izgalmasabb volt, mint okmányirodában ténykedni, de fene tudja Lucas értelmezésében mi vonatkozhat erre a szóra. Enyhe idegességgel ült az anyósülésen, miközben ujjait szaporán járatta combjain. Próbálta megfejteni hová tarthatnak. Mindketten csöndben voltak és nem is nézett Lucasra egészen addig, amíg ki nem jelentette, hogy megérkeztek. - Itt? – húzta fel szemöldökét, de nem sokat teketóriázott. Kicsatolta a biztonsági övet, és kilépett a betonra. Emberek mászkáltak mindenfele, végezve a napi rutinnal egybekötött dolgaikat, vagy éppen csak ültek a padokon én élvezték a kellemes időt, miközben jókat nevettek, vagy éppen sztoriztak a hallgatóságuknak. Persze voltak magányos alakok is, akik lehet csak pár percre pihentek meg, de a lényeg, hogy nem látott sem asztalos műhelyt a közelben, sem olyan lepukkant épületet, amiből ki lehetne nézni némi illegális verekedős helyet. A látszat persze sokszor csalhat, és többnyire csal is. Egy darabon Lucas mellette ment, aztán egyszer csak leült az egyik üres padra és várakozással telepatikus hangjában ösztökélte némi „parasztvakításra”. Nyilván előbb is leeshetett volna neki, de Jason idegességében bele sem gondolt, Anguta pedig túl sokat kombinált, így elsiklott az eléggé nyilvánvaló felett. Vagyis, most már nyilvánvaló, bár két perce még elég ködös volt. Akárhogy is arcára őszinte mosolyt vitt, ahogy megértette miért is hozta ide Lucas. Bár inkább volt az vigyor, izgatott energiákkal párosulva, amit még csak meg sem kellett játszania, mivel a bűvészkedés mindig szórakozás volt számára. Sajnálatos módon kártya paklit nem hozott magával, de néhány érme lapult nála, azzal is lehet kezdeni valamit, ráadásul, ha jól emlékezett a kölcsönkapott tárcában is van néhány dollár. Pulcsija jó lesz lepelnek, ha olyat akar előadni, de ezt még kissé kevésnek gondolta így izgatottan Lucashoz szólt – Mindjárt jövök – majd lendületes léptekkel megindult, aztán lefékezett és visszalépett – Mármint… szabad? – kérdezte reménykedő pillantások közepette. Ha megkapta az engedélyt, akkor elindult, ha nem, akkor kevéske eszközével állt neki a bűvészmutatványoknak.
Ha Lucas engedte, akkor elindult és fürkésző pillantásokkal nézte végig a kukákat, hátha tartalmaznak valami igazán izgalmas bűvész alapanyagot, és közben a gazdátlan padok mellett vagy éppen rajta hagyott jelentéktelen apróságok után kutatott. Flakonok, üres sörös, vagy éppen kólás dobozok, bármi, amit el lehet tüntetni, vagy meg lehet változtatni. Nemsokára visszatért egy félliteres palackkal, egy kis csokor kidobott virággal – nyilván valaki kedvesének nem tetszett – és a helyi lap két példányával. A legtöbb kellék előre le van gyártva, hogy az illúzió simán mehessen, de az utcai bűvészek élete nem ilyen egyszerű, főleg nem, ha improvizálni kell, de éppen ez a szépsége az egésznek. Egyszer el tudja sütni a klasszikus újságszéttépős manővert, de azt akkora tartogatja, ha nagyobb közönsége lesz, addig meg elbohóckodik az érmékkel, meg a csokor virággal. Na persze a virág előadása végére tönkre fog teljesen menni, de már amúgy is halott szóval nem nagy kár érte.
Amikor belekezdett a mutatványokba nem sok érdeklődő vette körül, aztán egyre többen, míg elérte az állandónak mondható 15 fős létszámot, ami néha megugrott néha pedig lecsökkent. Nem nagyon láthattak át gyors mozdulatain, ahogy egyik pillanatról a másikra tenyeréből eltüntetett egy negyeddollárost, majd egy ötdolláros bankjeggyé változtatta, de persze ezek elég olcsó trükkök voltak. Az igazán ütős illúzióját viszont nem vethette be. Nyilván Lucasnak is elállna a lélegzete, ha előadná a Melbourne-i sikerszámát, az alakváltoztatós „trükköt”. Sajnos azonban, amit a színpadon csupán illúziónak gondolnak, szabadtéren már ijesztően sokkoló hatású lenne. Mint például David Copperfield repülős száma. Mindenki elképedt, és ugyanakkor mindenki tudta, hogy csupán nagyon ügyes trükk, de ha ezt a szabadan csinálta volna előzetes felhívás nélkül, nyilván az FBI mesterlövészei szedték volna végül le az égről. Az idő gyorsan telik, ha az ember jól szórakozik, és ez Jason esetében is így volt. Nem sokat keresett, talán 25-30 dollárt a háromnegyed órás produkcióval, de úgy érezte kár tovább folytatni, mivel már csak az eddigieket tudta volna mutogatni, ráadásul a virág eltüntetős szám miatt a csokor már elég viseltes lett. Az újság széttépős és összerakós számot is eljátszotta, ami a rögtönzött előadás csúcspontja volt, és egy harmadik Daily News-Miner példány hiányában megismételhetetlen. Az előadás végén meghajolt, elfogadta a szerény tapsot nézőközönségétől, majd felnyalábolta a díját és leült Lucas mellé, valamint reménykedett, hogy az adóhatóság nem épp most fog lecsapni rá, illegális jövedelemszerzés címszóval. - Milyen volt? – kérdezte vigyorogva. Remélte nem túlságosan unatkozott, de ha valaki nem vevő az ilyesmikre, akkor baromi szar lehet végigszenvedni a mutatványokat.
Érzem én, hogy ideges, de nem tudok vele mit kezdeni, kétszer már elmondtam neki, hogy ne parázzon, nem szándékozom agyoncsapni, semmi olyat nem tett. Igazság szerint bosszantóan könnyen ugrik minden szavamra, de betudom annak, hogy nagyon falkatag akar lenni, szóval még ezért meg is értem. Kifejezetten nem mozgat egyébként, hogy mit érez, de a combon való ujjdobolás kicsit frusztrált. Még szerencse, hogy ilyen halvérű vagyok, nem támadt kedvem tarkón vágni miatta. - Itt. Ha már egyszer célállomást mondtam, nem fogunk arrébb menni, de legalább egy füst alatt megnyugodhat abban a tekintetben, hogy nem az agyaraimat kívánom csattogtatni neki, és fölöslegesen a földbe döngölni, tiszta sor, hogy mi lenne az eredménye, szóval értelmetlen erőfitogtatás lenne csupán, nem vagyok az a típus. Amikor elvigyorodott, majdnem mondtam, hogy ennyire azért ne legyen jó kedve, mert ez mégiscsak egy teszt volna, vagy mi a bánat, de úgy döntöttem, hogy üsse kavics, én ettől nem leszek szegényebb, vigyorogjon csak. - Persze, úgy oldod meg, ahogy tetszik. Nem volna szép, ha nem használhatná a szabadban fellelhető segédeszközöket az előadásához, a találékonyságot, a jó helyzet felismerési képességet értékelem, szóval nem hiszem, hogy túl nagy baj lenne itt, de azért várakozó pillantással nézek utána. Igaz, sokkal inkább azért, hogy vajon mit fog produkálni. A kukázás mondjuk olyasmi volt, amiért nem dicsérném meg, ha ugyan tennék egyébként ilyesmit, de mindenki abból dolgozik, amiből tud. Ennek lehetek most a szemtanúja, és különösképpen nem zavar, hiszen nekem is voltak olyan éveim, mikor abból tengődtem, amit az utcán találtam, és amit lenyúltam magamnak. Nem volt egyszerű, ez tény és való, és most már közöm sincs ahhoz a sráchoz, de az emlékeim nem fakultak meg. Szép számmal szedi össze a kacatokat, lesz miből produkálnia magát úgy hiszem, bár én magam a kártyatrükköknél tovább sosem jutottam, azzal is szépen lehet hülyíteni a népet... Én magam egész jól szórakoztam, a legtöbb trükköt persze ismertem már, és ezzel a népesség nagy része is így volt, újat, és ütőset nehéz mutatni, ugyanakkor egészen kecsegtető lett volna ama gondolat, hogy építsünk köré egy műsort a színházban, oda még nem tettük be a lábunkat. Ha vannak ennél durvább trükkök is a tarsolyában, márpedig megfelelő felszereléssel lehetnének is, akkor igen szépen lehetne kaszálni, és ez az, ami elsősorban felhívhatná Castor figyelmét vele kapcsolatban. Garancia azonban semmire sincs, maximum a fiatal hím szava, de őszintén, annak jelenleg még nem kell sokat érnie a szemünkben. - Elgondolkodtató. Talán más szívfájdalom nélkül lenyúlta volna a megszerzett pénzét, én úgy voltam vele, hogy elég csóró szerencsétlen, hagy egyen legalább ma rendes vacsorát, vagy tudom is én, mire költené szíve szerint. Nem sok, csepp a tengerben a falka esetében, neki viszont sokat számíthat. ~Lejelentem a történteket az Alfámnak, ő fog döntést hozni rólad, könnyen lehet, hogy találkoznod kell majd vele is.~ Nem mondom, hogy nem vállalnám érte a felelősséget én magam is, rendes gyereknek tűnik, de mivel elsősorban csatlakozni kíván, és abban az esetben egyébként is be kellene hódolnia Castornak, ezért nem látom értelmét, hogy én adjam az áldásomat ilyesmire. Fizetni holt biztos, hogy nem tudna, be lehetne indítani ezt a bűvész dolgot, ebben biztos vagyok, de annak is csak akkor lenne értelme, ha közénk való lehetne. - Addig is, barkácsolj egy kicsit Henryéknél, kíváncsi vagyok, hogy ahhoz mennyire értesz, és onnan is eljut majd a kellő információ hozzánk. Ehhez kétség sem férhet, felküldhettem volna Darrenhez a hegyre, de fölösleges túráztatás lenne, biztos Henryéknél is akad olyan, amit helyre lehet hozni, ha nincs, majd csinálnak, nem féltem őket. - Gyere, elviszlek! Azzal fel is álltam, és újra kocsiba vágódhattunk, hogy aztán nem sokára Henryék háza előtt pakoljam ki, és köszönjek el, ennek a jó pár órának hála kicsit elcsúsztam a teendőimmel, és még jelentést is kell tennem.
//Köszi szépen a játékot, elengedlek, hogy mehess Castorhoz. //
Igazán örült, hogy szabad kezet kap a bűvészkellékek felkutatásában, és egy suta – Köszönöm! – után már indult is, hogy használható tárgyak után kutasson. A háromnegyed óra minden pillanatát élvezte, amíg az előadása tartott és egyáltalán nem akarta izgatottságát leplezni, hiszen a bűvészkedést igazán szerette, még akkor is, ha csak alapmutatványokra futja jelenlegi kelléktárából. Kérdésére Lucas eléggé visszafogottan válaszolt, amire saját lelkesedése is kissé alább hagyott. Szívesen visszakérdezett volna, hogy mi ebben az elgondolkodtató, de inkább nem tette. Igazán nem akart hálátlannak tűnni, és ha úgy veszik Lucas személyi testőrként volt jelen, ha esetleg egy szemfülesebb falkatagnak eszébe jutna belekötni a területükön folytatott pénzszerzés miatt. A harminc dollárt nem kérte el, ő pedig fel sem ajánlotta, bár utólag elgondolkodott rajta, hogy lehet fel kellett volna, de elhessegette az aggasztó gondolatot. Nem valószínű, hogy ezen csúszna el a csatlakozása. - Értem – üzente vissza szintén gondolatban, némi feszült energialökettel megtoldva. Jason nyilván nem lehet túl boldog, hogy a város első számú farkasa előtt kell megjelenni, viszont Angutának ez némiképp segítségére volt. Ha sikerül megegyeznie vele, akkor gyakorlatilag szabadon járkálhat úgy, hogy a falka zöld utas állapotával tisztában lesz. Remélte tudnak valami ütős kis történettel előrukkolni, hogy ne kelljen minden egyes órájában a falka budijait sikálni, vagy összetört bútorokat helyrepofozni. Ha Lucas a bűvészkedést is megemlítené talán néha fellépései is lehetnének, ami igazán lenyűgöző lenne., bár ebben nem nagyon reménykedett, mert abban a pillanatban, amikor Castornak elmondja, hogy a morfok alapító atyja minden előzetes tervezgetést el fog nyelni egy masszív feketelyuk, amiből csak a szellemek a megmondhatói mi fog végül kisülni. - Oké – telepatikus hangja megint kicsit lelkesebbé vált, a barkácsolás mindig jó móka, főleg, ha valami kreatívat kell szerkeszteni, és nem egy uncsi széket, vagy asztalt. Bár azokat is lehet cifrázni. – Majd lefényképeztetem Henryvel, aztán majd valahogy eljuttatja – vagy feldobja Facebookra, vagy elküldi emailban. Számos lehetőség áll rendelkezésére, de még akár Lucas is ellátogathatna hozzájuk. - Megyek – mondta, majd a rögtönzött bűvészshow kellékeit az egyik kukába hajította, a pénzt a tárcába csúsztatta, és sietős léptekkel követte, majd beszállt az anyósülésre. Amikor megérkeztek kiszállt, elköszönt, és enyhe mosollyal az arcán integetett. Fel kell hívnia Henryt, hogy ne szobrozzon tovább a hotel közelében, ha egyáltalán még ott volt, és nem ment el unalmában inni néhány korsó sört.
Kezdőlap
//
//
//
