Hát, mit ne mondjak, szépen vagyunk, azt hiszem, ennyit a szökött-macska keresésről... - Erre most mégis mit mondjak? Újabb bravúros levezetés, nesze neked női logika. - forgatom a szemeimet, mert most komolyan, hallja egyáltalán, hogy milyen összefüggéstelenül beszél? Mint valami agyilag óvodás szinten lévő ember, aki azt hiszi, ha becsuka a szemét és ő nem lát semmit, akkor őt se látják. - Mint ki...? - kérdezek vissza nem kevés gyanakvással a hangomban, miközben elhessegeti a kezemet, és akaratlanul is összeszorul a gyomrom idegességemben, hogy kire is gondolhatott így nagy hirtelen. Byron? Jesszusatyaúristen, még csak az hiányozna. De csak van annyi esze, hogy nem hagyja ott a tuti csapatát valami sokadrangú vidékiért cserébe, nem igaz? Arról meg nem tudok, hogy ő is balesetezett volna... - Hé, Alaszka még mindig jobb mint Szibéria, nem? Amúgy meg tudod te is, Miami meg Hawaii nem az én éghajlatom.- vontam vállat, nyaralásnak még csak-csak, de hogy hosszú távon ilyesmi klímájú helyen éljek, esélytelen. A bókját, vagy minek nevezzük, csak csendben elengedem a fülem mellett, mert vicces, hogy pont tőle hallok ilyesmit, amikor pedig csak tovább kerülgeti a témát, mint macska a forró kását, csak egy fáradt sóhajjal adom meg magam, amíg várok, kibökje, kit is keres. - Ó basszus, tényleg... - hogy nem jutott eszembe, hisz barátnők - Látni nem láttam, de tudom, hogy hol lakik. - válaszoltam a kérdésére, igaz, abban már nem voltam biztos benne, hogy meg is hallotta, amit mondok, amilyen kótyagosan dőlöngél itt nekem. Igaz, amiket meg közben motyog itt össze-vissza nekem, attól megint ugrik bennem egy szintet az idegeskedés. - Ki támadott meg? Hol? Vagy mikor? Milyen farkas? Ő is itt van?- kérdezek rá, hiába harapja el itt nekem a szó végét, úgy tűnik, komolyabb a helyzet, mint elsőre gondoltam – ha pedig még mindig itt van az a bizonyos támadója, akkor jó nagy pácban vagyunk... Ideje lenne mielőbb biztonságosabb helyre húzódni a nyílt szín helyett. - June, ki vele. Ígérem, nem nevetlek ki, a lányom meg tündérekkel haverkodik, szóval fogjuk rá, otthon vagyok a témában. - néztem rá komolyan, ahogy a vállára tettem a kezem, nyomatékosítva, hogy ki vele, csak rajta, meghallgatom. És még csak az sem jutott eszembe így hirtelen, hogy ő valójában még arról sem tud, ami nekem már egészen természetessé vált mostanra, hogy történetesen van egy lányom.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Mire kellene valamit mondanod? – kérdeztem tőle egyre nyűgösebben. Azt se értem, hogy miként voltam képes egyáltalán ide elvonszolni magam. Mármint én sose menekültem, sose volt hasonlóban részem. Gyerekként is viszonylag rendes voltam, nem okoztam sok gondot. Mintha abban a pillanatban valami vészcsengő bekapcsolt volna, a filmekben látott és az emberi ösztönökben megbúvó tudás kiszabadult volna. Most meg, hogy végre itt vagyok, egyszerűen elillanna és nem maradna más, mint az eddig elnyomott érzések… - Tudod Ő, a közös ismerősünk. – jegyzem meg úgy, mintha tudnia kellene, hogy Celestére gondolok és nem pedig Byronnal. Jesszusom, mi lehet vele? Remélem, hogy nem haragszik túlzottan és nem bántotta őt az a fura lény. Anya, nem ébreszthetnél már fel, hogy kiderüljön, hogy az egész csak egy kóma miatt képzeltem, vagy tényleg csak rosszat álmodtam? Vajon anyáék jól vannak, vagy most csalódtak bennem? - Pedig igazán lehetne, mert lassan megfagyok. Naaagyon hiiideeegggg vaaannnn. –mondtam neki vacogó fogakkal, amik újra és újra egymásnak koccantak és valahogy úgy éreztem, hogy szép lassan minden melegség távozik. Egy aprót még köhögtem is, de nem törődtem vele. Inkább csak felhúztam a lábamat, s azzal próbáltam meg kicsit melegebben tartani magam. - Mert te kire gondoltál? – kérdezem meg tőle bágyadtan, majd szőke tincseimmel babrálok. – Elviszel hozzá? - kérdeztem meg óvatosan, hiszen azt se tudom, hogy merre van előre. Pedig jó lenne végre valami melegebb helyen lenni és biztonságban lenni. - Nem tudom… - rántom meg a vállaimat úgy, mintha tényleg fogalmam se lenne róla. Pedig azt a pillantást ezer közül is felismerném. Láttam a szemében, hogy nem fogja feladni, amíg nem találhat meg. S akkor vajon mit fog tenni? Velem is eljátszik, majd megöl, ahogyan parkban tette? Miért nem maradhatnak ezek a lények a mesék lapjain, vagy éppen a filmvásznon? Fel fogok ébredni és az egész csak egy rémálom volt. – Tudod még…. – kezdek bele, de amit hallok azon elnevetem magam. - Lányod és tündérek? – kérdezek vissza hitetlenkedő nevetés közepette. – Azt hiszem, hogy ez még se lehet a valóság. Neked nincs lányod, te meg nem hiszem, hogy pont tündérekkel akarnál barátkozni, de jó próbálkozás volt, viszont nem veszem be. – bököm meg picit a vállát, mintha azt várnám, hogy akkor szertefoszlik ez az egész, mint egy látomás. Talán a seb miatt hallucinálok? Esetleg elfertőződött volna? Az okozhat ilyet, nem? Bár ha tényleg hallucinálok már sok minden miatt, akkor eléggé fura, hogy pont őt képzelem be...
- Mindegy, hagyjuk inkább. - legyintettem, mert úgy tűnik, jó, ha felét követi annak, amit épp mondok, hagyom is hát a felesleges poénkodásokat. Vagy legalább megpróbálom. - June, olyanból akad egy pár. - sóhajtok fel, hisz tekintve, hogy a párja barátom meg csapattársam, a legjobb barátnőjével meg együtt tanonckodtam... nos, maradjunk annyiban, hogy elég nagy az átfedés ha nem is a közös barátok, de a közös ismerősök listájában mindenképp. - Pedig most még egész jó az idő. Biztos a kimerültség az oka. - állapítom meg, én legalábbis akkor szoktam fázósabb lenni, bár tény, mindig is jobban bírtam a hideget, mint a lány ismerősök. Mindenesetre a dzsekimből kibújok, aztán a vállára terítem, ha hagyja, mielőtt megfázik még ennél is jobban. Mondjuk ha tényleg a végkimerültség miatti hidegrázás a fő ok, az se sokat segítene, ha nyakig merülne valami forró fürdőben, de hátha nem... - Nem lényeges. El, persze. Csak pont a város másik felében lakik. - adom meg magam sóhajtva, arra meg inkább nem is akarok gondolni, hogy hogy a manóba keveredünk el majd odáig, lévén ez nem New York, hogy minden sarkon legalább három taxis unatkozzon, akit leinthet az ember. Mondjuk legrosszabb esetben sétálunk, vagy cipelem én, ha beájul idő közben. Szép mutatvány lenne, az biztos. - A fenébe már, June, ne kezdd ezt megint. - temetem a kezem az arcomba, ha már ilyen zsákutcába futottunk, de ha már így, akkor taktikát váltva próbálkozok meg valami mással - Ha meg csak úgy is álom, akkor miért ne mondhatnád el nekem? Rajtad kívül úgy sem fogja tudni senki, hogy beszéltél róla, miután felébredsz. Na? - próbálkozok, hátha... bár őszintén szólva azt se tudom, mi lenne a jó megoldás ilyenkor, nem vagyok én ilyesmi helyzetekhez szokva meg edződve. Mindenesetre amíg próbálok valami épkézláb magyarázatot kiszedni belőle, előkapom a telefonomat a zsebemből, hogy gyorsan bepötyögjek egy üzenetet, Celestének címezve. Remélem, hogy nem alszik, mert tudom, hogy nem épp a legjobb az időzítés, de beugranék hozzá egy kis időre. Társasággal... - Szóval, milyen farkas támadt rád? A lábad is miatta sérült meg? Hadd nézzem! - jelentem ki, majd hacsak nem ellenkezik nagyon, arrébb is csusszanok a padon, hogy a lábait felpakoljam a térdemre, és alaposabban szemügyre vegyem, megtapogassam, legalább azt tudjam, mennyire rossz a helyzet. Mondjuk törés biztos nincs, mert akkor az életben nem jött volna el idáig, ha meg ettől veszélytelenebb a sérülés, akkor azt jó eséllyel mi is el fogjuk tudni látni, mást nem majd Celeste házában. - Hol fáj? Itt? Vagy így...? És most? - kérdezgetem folyamatosan, ahogy nem csak a sérülés mellett nyomkodom meg óvatosan a lábát, de más-más pontokon is. A bokája környékén, a térdénél, tudva, hogy az izmok mennyire sérültek, meg hogy tudnak „működni” a kapcsolódási pontoknál. Mert ha mondjuk szalagszakadás is van, akkor hiába jött eddig saját lábon, inkább kéne pihentetni, mint átgyalogolni még a fél városon így levezetésképp.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Picit talán úgy nézek rá, mint aki meg akarja állapítani a másik elmeállapotát, pedig valószínűleg az enyémet kellene felülvizsgálni, végül alig láthatóan megrántom a vállaimat, mert nem értem, hogy mi a baja. Amúgy meg, ha álmodunk, akkor nem mi alakítjuk az eseményeket? Most nagyon nem úgy tűnt… Tiszta szívá…. Csak ásítok egyet, majd a fogaim ismét egymásnak koccannak, arcomat megdörzsölöm, de nem felek. Tényleg annyi lenne? Ott van Byron és Celeste, meg persze a többi excsapattárs, de ennyi. Az annyira nem is sok, hiszen az első kettő ér főként, vagy nem? - Annyira sok nincs is. – dünnyögöm végül az orrom alatt úgy, mint aki nem érti, hogy a másik fél miért nem érti. - Lehet, nem tudom… Meg azért New Yorkhoz képest tényleg hidegebb van. – válaszolok neki úgy, mintha az időjárás lenne tényleg most a legnagyobb gond, amikor pedig a dzsekijét rám teríti, akkor meglepődve, de hálásan pillantok rá. Ez legalább kicsit melegen tarthat, vagyis gondolom. Sietve húzom össze magamon, még ha nagyobb is, az se érdekel. – De így meg te fogsz megfázni, nem? – na, azt nem akarom. Akár álom ez, akár nem. Azt azért nem szeretném, ha miattam fázna meg. Ő az egyik legjobb haverom, vagyis az volt, de ha ez álom, akkor még mindig lehet az és meg se történt az, ami miatt elkerüljük egymást. Mennyire jó lenne… - Byronra? Ő otthon van, de biztosan örülne neked! – szólalok meg kicsit lelkesen, majd inkább újra kicsit magamba zuhanok, hiszen ha tudná az igazat, akkor nem örülne annyira Jacksonnak. Pedig szokták emlegetni még őt, én pedig mindig hallgatok. Pedig bűntudatom azért van, de néha jobb hallgatni, mint kárt okozni. – Akkora ez a város? Biztosan eljutunk oda, hiszen tudok menni. – s hogy bebizonyítsam, hirtelen felállok, de vissza is zuhanok egyből a padra, mire felszisszenek, hiszen a lábam fáj, meg beverem a popómat is a padba. Így inkább csak felhúzom a lábamat újra és átölelem. - De ha még se álom, akkor te is pontosan annyira fogsz dilisnek nézni, ahogyan Byronhoz hasonlóan kitetovált nyomozó is tette. Látnod kellett volna a pillantását. Attól még szerintem a legtöbb kutya is ijedten menekült volna. Társával akart beszélni, meg elvinni valahova, ha jól hallottam, de én inkább elszöktem és most itt vagyok...–kuncogom picit el a dolgot, majd álmosan sóhajtok. Ezek a hangulat ingadozásaim eléggé abszurdak. Talán ez is a kimerültséggel jár, vagy ezzel a fura esemény sorozattal. - Tudod, olyan városban koszálló fajta. Lehet kiszökött az állatkertből, vagy a cirkuszból… - füllentek, hiszen fogalmam sincs arról, hogy mégis miként mondjam azt, hogy egyik pillanatban még ember volt, majd a másikban pedig farkas. Tuti totálisan hülyének nézne. A sebesüléses kérdésére csak bólintok, majd kisebb ügyetlenkedés után a fájós lábamat a térdére teszem. – Mikor is lett belőled doktor? – kérdezem meg tőle kíváncsian, majd újra megdörzsölöm az arcomat, mintha csak éberséget és józanságot akarnék magamhoz csalogatni, de mind hiába. - Van egy-két karcolásom, vagyis…. karmolásom, hiszen nagymacska tette, vagyis kutya… de próbáltam ellátni kicsit, hogy ne legyen....- zagyválok összevissza, amikor pedig a bokámhoz téved az ujja, akkor összerezdülök és felszisszenek. – Ha ez álom lenne, akkor nem szadiznál, viszont valóságban kinézem belőled, hogy a történtek után simán. – forgatom meg a szemeimet, majd a padtámlájának dőlök, mert úgy érzem, hogy hamarosan eldőlök. Amikor menekültem a bokám is kiment, nem is egyszer. Talán picit szétzúztam, vagy a szalagommal műveltem valamit? Nem tudom, túl nagy volt a riadalom.
- Mi számít soknak? Nézőpont kérdése... - vonok vállat, mert nem hiszem, hogy most pont ezen fogunk leállni vitázni, a következő megjegyzésére azonban kénytelen vagyok egyetérteni. - Az mondjuk tuti. - felelem, és már épp rákérdeznék, hogy ha ilyen messzire jött, ráadásul pont északra, remélem, hozott magával valami melegebb ruhát is, amikor leesik, hogy hoppá. Bőrönd? Csomagok? - Te, June... már nem azért, de... hoztál egyáltalán magaddal bármi cuccot, vagy csak felpattantál az első buszra, vonatra, repülőre, mittudoménmire, aztán jöttél? - kérdezek rá aggodalmasan, majd még körbe is lesek, hátha kiszúrok valahol a járdaszélen valami magányosan árválkodó bőröndöt, vagy hasonlót, amit ő hagyott el út közben, mert ez így elég szívás. Te jó ég, ennél azért csak több esze volt! - Biztosan. - hagyom rá a dolgot, örülni biztos örülne, amíg a boldog tudatlanságban él, utána nem hiszem, hogy annyira... max. ha laposra verhet. - Annyira nem nagy, de... - kezdenék bele, amikor már pattan is fel, majd mielőtt még én is felkelnék a padról, már megint visszacsüccsen ő is - Épp ezért mondtam, amit. Inkább maradj nyugton, majd kitalálok valamit. - jelentettem ki, mást nem felül a biciklire, aztán eltolom, bár ha ennyire padlón van, nem vagyok biztos, hogy nem ájulna le onnan is... Nem jó ez sehogy se. - Tegyél próbára. Mi történhet? Legrosszabb esetben legalább bejön a tipped, nem okozok neked csalódást. - próbálkoztam tovább rendületlenül, még ha sok sikere nem is volt, mert jó, ha egy-egy morzsányi infót sikerült elcsípnem itt-ott. Szóval tényleg valami vérfarkas van az ügyben, ha az őrzők is megkörnyékezték. Csodálom, hogy sikerült megszöknie előlük... És kár, hogy nem is sejti, csöbörből vödörbe, mert ha valóban, akkor ha nem New Yorkban, de esélyesen itt fogja megkapni, amit meg kell... emléktörlés, vagy módosítás jó eséllyel. - Persze, mert New York belvárosában olyan gyakoriak a farkasok. Meg minden sarkon állatkert meg cirkusz van. - felelem cinikusan, mert ennyire átlátszó hazugságot azért nem fogok bekajálni tőle, még jóindulattal se, amiért ilyen rossz paszban van. - Nem lett belőlem orvos, de elsősegélyt azért tanultam az egyetemen. - emlékeztetem, hisz igaz, amíg játékos voltam, túl sokszor nem volt rá szükségem, hogy használjam – edzőként már annál gyakrabban, hisz ha történik valami, nekem kell ellátni a sérültet, amíg a hozzáértők ki nem érnek a helyszínre. - Van egy rossz hírem, de ez nem csak egy-két karcolás... és valószínűleg valami részleges szalagszakadásod is lehet. - veszem szemügyre a bokáját. Ha még menni bírt, akkor valószínűleg nem szakadtak el teljesen, de amennyire be van dagadva - Jobb helyeken erre a dokik már gipszet raknak. Fekvőt. Több hétre... - állapítom meg komolyan. A padon hátradőlve még mindig a lábán pihentetem a kezem, ha le is akarná venni, egyelőre nem engedem. Amilyen ramaty állapotban van, úgy is pihentetnie kell, azt meg úgy lehet leghatékonyabban, ha felpolcolja – én már csak tudom. Szerintem ő is, hogy milyen vészes a helyzet, így nem is mondok semmit, csak magyarázatot várva fürkészem az arcát, elmondja-e végre, hogy mi ez az egész? Mert ez már nagyon nem vicc kategória.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Csak megrántom a vállaimat hanyagul, mert se kedvem, se erőm pont ezen vitatkozni, vagy éppen összeszámolni a közös ismerőseinket. Inkább már csak bárányokat számolnék, de sose jön össze, mert újra és újra szembe találom magam azzal a szempárral és pofával. - Szerinted volt időm pakolni? Nem nyaralni jöttem ide, hanem inkább csak ideszöktem, hogy megtaláljam azt a személyt, aki valószínűleg hinne nekem. Tudod dokinál voltam, aztán jött a kalamajka, majd a rendőri faggatás, akik tuti dilisnek hittek, így egyszerűen megszöktem, mielőtt még bezártak volna, majd Ő újra megjelent, így ijedtemben csak kivettem pénzt, amennyit tudtam, majd felszálltam az első buszra. – szólalok meg kissé pufogva és durcásan, mint valami kislány. Mit hitt, hogy nyaralni jöttem ide? Eléggé egyértelmű voltam szerintem az előbb is, hogy megszöktem mindenki elől. Nem szoktam ilyet tenni, de most túlzottan megijedtem és túlzottan kételkedem még magamban is. - Igaz, te mindig is egészen találékony voltál. Autód nincs, csak biciklid? Mikor lett belőled biciklis vénség? – kérdezem meg tőle ártatlanul és cuki mosollyal az arcomon. Érezheti, hogy csak viccnek szánom, hiszen én is régebben sokat bicikliztem… otthon… a többiekkel… Arra pedig, hogy maradjak nyugton csak megforgatom a szemeimet, hiszen ismer, hogy sose tudok nyugton maradni. - Legrosszabb esetben hívod a diliházat, vagy ami legrosszabb, hogy kiderül tényleg megtörtént és ez is a valóság. – a hangom kétségbeesetten csendül, amikor pedig a szellő vagy ki tudja mi a manó valamivel kicsit nagyobb zajt csap, akkor ijedten rezdülök össze és pillantok körbe, de sehol nem lelem azt a pillantást, így egy apró megkönnyebbült sóhaj szökik ki az ajkaim között. Nem csodálkozom azon, hogy nem hisz nekem, mert ki hinné el? De akkor a másikat meg még inkább nem fogja elhinni. Majd pedig csak bólintok arra, amit mond, hiszen azért tényleg Byron is valamennyire konyít hozzá, így benne kételkedem. Mégis csak sportolok. - Muszáj rám hoznod a frászt? Csak nem lehet annyira vészes, vagy igen? – pillantok rá félénken, majd a lábamra sandítok óvatosan. Majd erőtlenül a vállába bokszolok. – Fejezd már be! Nem fogok ágyban maradni, se gipsz nem kell. Semmi baja a lábamnak! – vágtam rá csöppet se kedvesen, pedig tudtam jól, hogy igaza lehet, de nem akarok védtelen maradni. Gipszben még szaladni se lehet, így érthető, hogy csöppet se tetszett az, amit mond. Na, nem mintha így képes lennék futni. Kész csoda már az is, hogy egyáltalán eljutottam valahogyan idáig a saját lábamon. - Szóval az egyetemi parkban láttam olyat, amit nem kellett volna és észrevett az a vadállat, majd nekem rontott. De tudod nem egyszerű vadállat volt, hanem valami másabb. – szólalok meg végül egy kisebb sóhaj keretében kissé homályosan beszélve, de fázom, éhes vagyok, kimerült és egyre inkább fáj a lábam is. Mintha a célba éréssel hirtelen minden dolog felerősödne és amit a menekülés elnyomott az végre kiszabadulna és megtépázna. – Képes lennél hinni abban, hogy a filmek nem csak filmek, hanem valóság is tud lenni? – pillantottam rá végül, mert nem hiszem, hogy képes lennék valaha kimondani azt, amit valójában láttam. Már megtettem és nem érzem azt, hogy túl jó vége lett volna. Így is néha fura dolgokat éreztem már, de azokkal se törődtem. Miért is tenném?
A hanyag, nemtörődöm vállvonogatására csak a szemeimet forgatom, mert nem vall ez rá – rám annál inkább, szép kis szerepcsere, mondhatom. Én meg aggodalmaskodok itt miatta. - Honnan kéne tudnom, ha semmit sem mondasz, úgy kell mindent harapófogóval kihúzni belőled? - kérdeztem vissza sóhajtva, nem bántásnak szánva a szavakat, csak na... most nem könnyű eset, valljuk be. - Szuper. Szóval ezek szerint jó eséllyel most a hatóságok teljes erővel téged keresnek. - állapítottam meg. Igaz, nem dolgoztam egyiknél se, de azt már volt szerencsém tapasztalni, mire képesek, ha minden követ megmozgatnak azért, hogy megtaláljanak valakit. És tekintve, hogy egy emléktörlésre váró, vérfarkas által megtámadott egyénről van szó... Lehet, nem ártana odaszólni New Yorkba, hogy semmi para, átvesszük az ügyet? Bár az se biztos, hogy jobb eredménnyel zárulna, ha Byron idejönne, vagy megpróbálná erővel visszavinni. - Van autóm is, otthon. Amúgy meg mi bajod a kerékpárral? Egészségesebb, meg környezetkímélőbb mint az autó. - jegyeztem meg, gondolom, a suliban ők is rogyásig fejtegették annak idején környezetvédelem kapcsán, hogy mennyivel kíméletesebb lenne, ha többen járnának biciklivel, és kevesebben autóval... eszem ágában sincs hosszasabban belemenni a témába, abba meg pláne, hogy igazából a macskánkat keresem. Én. Macskát. Ha valaki New Yorkban azt mondta volna, hogy egyszer három is lesz belőle nekem otthon, tuti a képébe röhögtem volna, erre? - Nem csípem a diliházakat, se a dilidokikat, úgyhogy nyugi, az biztosan nem lesz. - próbáltam megnyugtatni, bár ilyen zaklatottan meg paranoiásan nem tudom, mennyire lehet sikert elérni nála. - Bocs, nem ijesztgetni akarlak, de ez az igazság. - felelem, és komolytalan vállon bokszolás ide vagy oda, attól még ugyanolyan komoly a tekintetem. Csak a kirohanására sóhajtok fel reményt vesztetten, mert nem igaz, hogy most kell ilyen csökönyösnek lennie... - Ezek szerint végleg lemondasz a táncról? Mert ha tovább folytatod ezt a butaságot, akkor az is csak emlék marad. - jegyeztem meg, tudva, hogy azt szereti, talán ezzel sikerül hatni rá valamennyire. - Valami másabb? Mint egy... - farkasember? Kérdezném, de nem akarom a szájába adni a szót, amit hallani akarok. Vagyis dehogy akarok, félek, hogy bebizonyosodik, tényleg az volt, de már unom ezt a sötétben tapogatózást. - Nagyon meglepődnél azon, ha azt mondanám, képes lennék? - kérdeztem vissza, türelmesen várva.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Mennyire egy türelmetlen személy lett belőled. Esetleg vár otthon a képzeletbeli lányod? Oda sietnél? Amúgy meg menj, majd megleszek valahogyan. – szólalok meg kissé duzzogva. Mi történhet legrosszabb esetben? Vagy megfagyok, vagy pedig reggeli lesz belőlem, ha megtalál az a személy, aki egyszerre farkas és ember is. - Nem hiszem, mert már tettem vallomást… De lehet anyáék eltűnt személyként kerestetnek, vagy nem? – gondolkoztam komolyan, hiszen ez a viselkedés csöppet se vallott rám. De talán anyáék rájönnek, hogy a rendőrök miatt van az egész. Lehet Byronnak illene szólnom legalább, hiszen ezek után mit gondolhat… Szegények biztosan aggódnak, de így jobb mindenkinek. Ők legalább biztonságban vannak. - Semmi azon kívül, hogy jelenleg elég nehézkes lenne vele bárhova elmenni vagy éppen megszökni előle, ha újra megjelenne. – jegyzem meg komolyan, hiszen azért teljesen talán még én se őrültem meg. Muszáj hinnem abban, hogy tényleg nincs velem baj és ez tényleg a valóság, mert ha ez álom lenne, akkor biztosan már felébredtem volna. Senki se ragad örökre egy rémálomban, nem? - Akkor jó! – tényleg örülök annak, hogy egyiket se kedveli, így kisebb az esélye annak, hogy engem oda akarna jutatni azért, amit lehet, hogy elmondok. Részben már kimondtam, de nem biztos, hogy teljesen is ki kellene mondanom. Sietve rázom meg a fejemet, mert arról képtelen lennék lemondani. Ahhoz már túl régóta táncolok, s valahogy mindig is az éltem részese maradt. Talán részben Negin miatt, ki tudja. A pillantásommal megkeresem őt, mintha csak azt akarnám megfejteni, hogy tényleg elmondhatom-e neki vagy nem. Ő hisz abban, hogy a filmek nem csak filmek lehetne, de vajon csak mondja ezt, vagy tényleg így van? Muszáj bíznom benne, hiszen ő az a személy, akiben még igazán bíztam egykoron Celestén kívül. - Alkonyatot láttad? – kérdezem meg végül sietve, ha pedig igen a válasz, vagy igazából bármi is lenne folytatom a dolgot. – Abban volt az a Jacob gyerek. Na, pontosan olyat láttam, csak vagy éppen valakit széttépet, vagy pedig velem szórakozott. Ő csinálta ezt is. – mutattam a lábamra. - Hiszel nekem? – kérdeztem meg tőle alig hallhatóan és kissé félénken, miközben egyre inkább éreztem, hogy mennyire is fáj a lábam. Nem is értem, hogy miként bírtam ki eddig mindenféle orvos nélkül. Talán az izgalom tette… Oké, még mindig nem mondtam ki, de ha már filmeknél tartottunk, akkor miért ne lehetne ilyen hasonlatot használni? Előbb jó lenne tudni, hogy képes-e elhinni, ha nem, akkor kár lenne nevén nevezni a félig farkas, félig emberi szörnyeteget.
- Szerintem sokkal türelmesebb vagyok, mint mondjuk 10 éve voltam. - vontam vállat, gondolom nézőpont kérdése, no meg ő sem lenne sokkal türelmesebb a helyemben, ha harapófogóval kéne minden kanyi infómorzsát kihúznia belőlem. Arra meg, hogy Mayát csupán képzeletbelinek tartja, nem is reagálok, mert minek? Ha nem csak egy pár napra marad, valószínűleg úgy is rájön, hogy nagyon is valódi a kisasszony. - Őket ismerve? Tuti. - nem mint ha olyan gyakran lett volna szerencsém a szüleihez, talán egyszer, ha találkoztunk, de az alapján, amiket June mesélt róluk minden, csodálkoznék, ha nem mozgatnának meg minden követ azért, hogy a lányuk nyomára bukkanjanak. - Nem fog megjelenni senki, legalábbis most egészen biztosan. Ha meg mégis a nyomodra bukkanna idővel, ne aggódj, kitalálunk valamit. - szögeztem le, mert nem láttam nagy valószínűségét, hogy pont most rontana ránk bárki is... még ha követi is a támadója, a jelek szerint nem ugyanazzal a busszal, repülővel, vagy bármilyen más járművel jött, mint ő – hisz akkor jó eséllyel itt se lenne – így meg legalább pár órát biztosan nyertünk. Már ha egyáltalán utána indul... Nem tudom, melyik vérfarkas indulna a prédája nyomába, ha az ki tudja, milyen messzire menekült előle? - Látni nem láttam, de... tudom, mire gondolsz. - hála a jó égnek, hogy megúsztam, legalábbis ami a könyveket és a filmet illeti, mert persze az nem jelenti azt, hogy ismerősöktől, meg innen-onnan-amonnan nem láttam, vagy hallottam belőle eleget. Reklámok, videók, zenék, emlékszem, amikor felkapták, még a csapból is az folyt, így még ha hidegen is hagyott a téma, akaratlanul is tudomásom volt róla valamelyik szinten. Mondjuk annál a bizonyos Jacob gyereknél csak tippelek, hogy a vérfarkasra gondolhat, és nem a napon csillogó vámpírra, tudtommal az egyelőre teljes mértékben Hollywood meg az író agymenése, sok valóságalapja nincs. - Hiszek. - felelem végül, azt persze nem mondom, hogy valami ilyesmire számítottam. Viszont így akad némi elintézni – no meg jelenteni – valónk, amin jobb lenne mielőbb túlesni, hogy ne hagyjuk veszni azt az előnyt, amit June szerzett a menekülése során. - Ahogy elnézem, nem igazán híztál mostanában... - jegyzem meg töprengve, miközben óvatosan lepakolom a földre, hogy gond nélkül fel tudjak kelni, és odalakatolni a kerékpárt a padhoz, nehogy lába keljen itt nekem, mire visszaérek. Mert ahogy közben agyaltam, inkább nem kockáztatnék semmiféle biciklis mutatvánnyal. Ha pedig közben June kérdezné, hogy mire fel a fura kérdés, nem szólok semmit, max. annyit, hogy kapaszkodjon, aztán már kapom is fel, a karjaimba, hogy úgy induljunk Celeste házához. Ha küszöbig nem is fogom cipelni – esélyesen – de egy darabig tuti eljutunk, legalább addig is pihenteti a lábát, aztán meg majd kitaláljuk, hogyan tovább. Vállra dobom, aztán úgy, vagy csak rám támaszkodik, esetleg törünk valami útba eső fáról olyan gallyat, amit mankónak használhat...? Mindenesetre addig is remélem, nem akar sokat ficánkolni.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Ha lett volna erőm, most biztosan a kezemmel mutatom azt, hogy „blab-blah”, mint valami dedós, de csöppet se voltam olyan kedvemben. Fáradt voltam, éhes, szomjas és még a lábam is fájt. Na, meg a percek elteltével egyre inkább nyilvánvalóbbá vált, hogy tényleg nem álmodok, hanem ez a valóság. Matt-et is valahogy el kell érnem, hátha ő meg tudja majd csinálni a telefonomat olyan távolról is, hiszen ki tudja, hogy merre lehet. Fogalmam sincs, de már régebben is beszéltünk sokat és egész műszaki zseninek tűnt. - Sose értettem, hogy miért féltenek ennyire, szerinted köze lehet ahhoz az üzenethez? –bár már fogalmam sem volt arról, hogy említettem e neki a pár szóig elolvasott üzenetet, vagy nem. De nem túlzottan tudott nyugodni hagyni a DNS szó és az orvos is eléggé zaklatottnak tűnt akkor. Majd egyszer kiderül minden, most viszont egy melegebb helynek és egy puha ágyért ölni tudtam volna. - Mikor lettél ennyire magabiztos? – kérdeztem tőle kíváncsian, de végül csak bólintottam, hogy rendben van. Bár én voltam olyan biztos abban, hogy majd kitalálunk valamit akkor, mert talán már késő lesz. Láttam annak az ízének a szemében azt, hogy mennyire élvezi a dolgot. Mintha ettől pörögne túl és ez éltetné, hogy másra a frászt tudja hozni. Én pedig éreztem az ereimben, hogy ennek a játéknak még messze nem lesz vége. Régóta nem éreztem már ilyen mindent átjáró félelmet. - Egyetlen egy részt se? Esetleg a Marson éltél? – kérdeztem meg kicsit meghökkenve, nem mintha most ez lenne a lényeg, hanem inkább az, hogy ismeri így a hasonlatomat talán érteni fogja. Legalábbis reméltem, hogy beazonosítja őt a bundásnak és akkor már minden meg van oldva, vagyis semmi sincs, de kap információt és talán végre nem fogja rágni a fülemet úgy, ahogyan az egér rágná a legfinomabb sajtját. Nem tudtam kimondani azt, hogy farkasember. Azt hiszem így hívják őket a könyvek lapjaiban, de a valóságban meg ki tudja mi a nevük. Nem is akarom tudni, inkább lehetnének kis ízék és kész. Amikor pedig azt mondja, hogy hisz nekem, akkor csodálkozva kapom fel a fejemet. – Te tényleg hiszel nekem? Te már láttál olyat? Esetleg vacsorának akart már téged? –halmozom el kérdésekkel és még levegőt is elfelejtek venni, mintha hirtelen újra kételkedni kezdenék abban, hogy ez a valóság. Túl gyorsan elhitte nekem a dolgot és a pillantásomból is láthatja, hogy egy apró gyanakvás él bennem. - Hízni? Miért kellett volna híznom? Olyannak ismersz, aki csak eszik és nem mozog? Vagy talán szülnöm kellett volna már? – kérdeztem tőle teljesen érthetetlen módon, kíváncsian fürkészem azt, amit csinál, de mielőtt még újabb kérdést kaphatna máris a karjaiba kap, mire egy apró sikoly hagyja el az ajkaimat. – Te megvesztél! Így akarsz végig menni? Nem vagyok ennyire könnyű se. Tegyél le! Még a végén meglát minket valaki! – mondtam neki pufogva, de még mielőtt elejtene a karomat a nyaka köré fontam, s nem is miattam, hanem sokkal inkább miatta mondtam azt, amit. Biztosan van itt valakije. Kiegyensúlyozottnak tűnt, amíg én be nem toppantam a zagyválásommal. – Amúgy ezt meg nem kigyúrt és észtvesztő egyedek szokták csinálni, vagy a férj? –kérdeztem tőle pimaszul és picit el is kuncogtam, majd a fejem egy pillanatra lejjebb is bicsaklott, mert a szemeim rövid idő alatt elkezdtek lecsukódni….
- Mert ilyenek a szülők. Lány vagy, úgy meg még rosszabb a helyzet. - legalábbis úgy tapasztaltam, nálunk is Erin miatt megy jobban az aggodalmaskodás – vagy ha nem is érte, nála kevésbé félnek kimutatni a dolgot. - Milyen üzenet...? - csapok le arra a kis szóra, mint valami keselyű, mert eddig semmilyen levél vagy üzenet nem került szóba, csak a vérfarkasokat kerülgeti itt June mint macska a forró kását. - Megzsarolt valaki? Vagy fenyegetnek, vagy...? - találgatok, sötétben tapogatózva, mert így látatlanban elképzelésem sincs, hogy vajon mifélére is gondoljak. Honnan is tudhatnám, hogy valójában orvosi papírról van szó? - Valamikor még az első megnyert jégkorong-meccsem után, úgy... 6 évesen? Vagy 7? Már nem emlékszem. - felelem a magabiztoságra gondolkozás nélkül, mert most komolyan, mikor látott hosszasan rágódni valamin? Na ugye, hogy nem sűrűn. - Nem éltem ott, csak épp hála az égnek épp nem volt olyan barátnőm akkoriban, aki mindenáron el akart volna rángatni a filmekre. - feleltem nemes egyszerűséggel, magamtól meg hülye lettem volna pont ilyen filmet nézni a moziban, ha már mindenki csak szapulta. Mindegy is, úgy se erről folytatunk most agymenést. - Aham, hiszek. És tegyük fel, hogy láttam... hála az égnek vacsorának még nem akart egy ilyen se. - remélem, a későbbiekben se sűrűn akar majd. - Ajj már, June, mondtam én valaha egy szóval is ilyeneket neked? - csóváltam a fejem hitetlenkedve, miközben felkaptam, amikor meg elkezd hadakozni meg kifogásokat gyártani, csak jót nevetek rajta. - Ha elfáradok, majd átdoblak vállra, aztán úgy viszlek tovább, mint egy zsák lisztet Ne parázz már, nem New Yorkban vagyunk, a kutya se mászkál kint ilyenkor, ha meg mégis... ismer itt téged bárki is? - ha még rólam lenne szó, akkor talán, bár akik ismernek, azok meg úgy is ismernek annyira, hogy tudják, néha milyen lökött dolgokra vagyok képes, magyarázat se kell hozzá. Ha meg engem kérdez, egy egy fokkal talán kevésbé röhejes, mint ha a vállamon kapálózna, hogy tegyem le. - Ha nem is Celeste házáig, de igen, így, tekintve, hogy nem nagyon kéne lábra állnod. Amúgy meg passz... Egyikünk ujján sincs gyűrű amennyire emlékszem. - az én nemlétező feleségem se fogja kitekerni a nyakát érte, meg az ő nemlétező férje sem fog megnyúzni engem. - Ha van jobb ötleted, akkor hallgatlak, ha meg nincs, akkor... - ez van, ezt kell szeretni, azt hiszem. Mást nem majd Celestének kipanaszkodja magát, ha odaértünk.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- De ez nem fair. Mindig jó kislány voltam, kivéve most. – jegyzem meg egy kisebb sóhaj keretében, hiszen alig, hogy kimondom rájövök arra, hogy emiatt pedig így még jobban aggódhatnak. Talán tényleg beszélni kellene velük, de nem tudok mit mondani. Jelenleg még nem. - Ohh, dehogy. Ha így lett volna, akkor egyből szóltam volna a rendőröknek, vagyis normális esetben. – legyintek egyet, mintha semmiség lenne, majd újra kicsit megdörzsölöm a fejemet és ásítok egyet. - Doktor írt rám, mert felajánlottam a vesémet a bátyámnak, de jelezte, hogy az enyémet nem kaphatja meg, majd pedig mivel elrohantam írt valamit. Annyit láttam, hogy valami van a DNS-el, de hogy mi és kiével, arról fogalmam sincs. Meghalt a telefonom. –jegyem meg úgy, mintha semmi lényeges dologról nem lenne szó. De túl fáradt voltam ahhoz, hogy még azon is aggódjak, hogy mi a manót találhatott nálam a doktor. Mi van akkor, ha haldoklom? Nem, azt nem akarom inkább tudni. Haljak meg váratlanul, de ne úgy, hogy tudom mennyi napom van hátra. Nee, azt képtelen lennék elviselni, de akkor meg miért DNS szó szerepelt az üzenetben. Ahh, ez bonyolult, én pedig nem vagyok orvos. - Jó neked, csak nehogy egyszer ez okozza a vesztedet. – s játékosan ismét a vállába bokszolok, de azzal a lendülettel dőlök én is, mint valami zsák, ami nem bírja magát megtartani. Vajon a részegség is ilyen lehet? Vagyis csak részben… - Ohh, egyáltalán volt akkoriban valakid? Vagy esetleg azóta is remete életet élsz? Prim, vagy mi volt a neve, ugye? – kérdezem tőle kisebb gondolkodás után, hiszen rémlik valami ilyesmi nevű nő, aki egy időben eljárkált vele a meccsekre. Bár lehet már keverem mással. Most azon se lepődnék meg. - Mond, hogy legalább csiribá-csiribá dolog nem létezik, vagy az is igaz? Legalább csillámvámpírok tényleg a könyvek szereplői, ugye? – pillantottam rá kíváncsian és reménykedően, hiszen ha farkasemberek léteznek, meg varázsolni is lehet, akkor már csak az kellene, hogy fénylő vámpírok is éljenek közöttük. Na, az azért már elég durva lenne… - Nem, de szeretnél keresztapa lenni? – kérdeztem tőle ártatlan mosollyal az arcomon. Nem, nem voltam terhes, legalábbis nem tudtam róla. Eleve nem terveztük még Byronnal, de ma már annyi hülyeség előkerült, hogy már csak ez a kérdés kör hiányzott. - Olyannak ismersz, mint akit érdekel, hogy mit gondolnak róla? Nem, nem lettem olyan, amúgy meg ki tudja, hogy te miként állsz nők terén és nem akarok bajt hozni a fejedre! –jegyzem meg komolyan, de végül inkább csak a fejemet a vállához hajtom, mert lassan tényleg le fog esni a fáradtság közepette. - Helyes, mert eléggé érdekes látvány lenne úgy beállítani hozzá, amúgy meg a gyűrű nem jelent semmit se, de ezt te ne tudnád jól? – kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen ő biztosan tudja azt, hogy nem minden a gyűrű, hanem sokkal inkább fontosabb az, amit a szív diktál. - Mi lenne, ha hívnánk taxit? Vagy a világvégén már senki se foglalkozik ezzel? –kérdeztem tőle tündéri hangon. – Amúgy mit is keresel itt? Miért pont ezt a helyet választottad?
- Tudod mit szokás mondani erre: az élet kegyetlen. - és amilyen nagy közhely, annyira igaz is, sajnos. Sőt mi több, egészen hamar meg is tapasztalja az ember, többnyire gyerekként, csak a sok idióta felnőtt ott nem győzi azzal hitegetni őket, hogy nyugi, ha kikerülsz az életbe az iskolából, úgy sem így lesz... - Hála az égnek. - legalább egy gonddal kevesebb, no nem mint ha így annyira unatkoznánk. - Ez most komoly? - kérdezek vissza némileg megilletődve a magyarázat hallatán, mert bevallom, ettől azért valami... vészesebbet vártam - Nem tudom, mi baja a testvérednek, sajnálom ha beteg... de ami meg téged illet, valószínűleg csak azt akarta közölni az orvos, hogy nem egyezik kellő mértékben a DNS-etek. Csak tudod, telefonon nemigen szokásuk bármit is mondani az embernek.- protokoll, jogszabályok, törvények, rendeletek, meg tudja a búbánat hogy mi miatt, annyira nem is érdekel, csak épp ennyire azért még én is járatos vagyok a dologban, ha már annyit járok rutinvizsgálatokra. - Tudod, az, hogy testvérek vagytok, még nem jelenti azt, hogy teljesen megegyezik a DNS-etek, vagy minden gond nélkül mehet a szerv-felajánlás... csak azt, hogy nagyobb az esélyed, hogy igen, mint ha találomra rángatnak be az utcáról egy idegent. - próbálom megnyugtatni egy kissé, mert csak nem beteg... annyira azért csak nem kegyetlen az élet, hogy minden szart egyszerre zúdítson a nyakába. - Biztos, hogy nem csak lemerült? - kérdezek rá a telefonra, bár jelen helyzetben sok mindenen úgy sem változtat, ha lenne is nálam töltő, áram híján sokra nem mennénk vele - Mindegy, majd ha odaérünk Celhez, megnézem, hátha sikerül életre keltenünk. - ajánlom fel, miután pedig csóri csaj a következő vállamba-bkszolás után eldől a padon, mint egy zsák krumpli... hát, eddig is tudtuk, hogy valószínűleg nem bokszolóként fog befutni. Most már tuti. Ahogy az is, hogy tényleg eléggé padlón van kimerültséget tekintve, úgyhogy miután sikerült valamennyire visszaigazgatnom ülő helyzetbe, fel is nyalábolom, hogy mielőtt elinduljunk – és odaérjünk az mágusunkhoz. - Egyszer volt, hol nem volt... Mint a mesékben, tudod. - feleltem szórakozottan - Ééés igen, volt olyan is... - válaszoltam az ismerős névre, arról meg inkább mélyen hallgattam, hogy mily különös, ő is egész közel kötött ki hozzánk New Yorkhoz képest... - Csiribá-csiribá? Nekem a Csiribú se szokott működni, nem hogy az. - piszkálom egy kicsit a nyelvbotlása miatt, legalább addig is beszél, legalább addig se alszik, vagy ájul be, mert nem tudom, akkor mit csinálok vele. Na jó, akkor is viszem Celestéhez, csak kicsit macerásabb meg unalmasabb lesz a dolog. - Hogy mi?! - bukik ki belőlem a kérdés a kelleténél talán riadtabban, mázlija van, hogy reflexből csak szorítok egy kicsit a fogáson, és nem ejtem el meglepettségemben, ahogy meghallom a viccesnek szán kérdését. - Mondd, hogy nem... Mármint az se baj ha igen, gratulálok, meg minden, de... mondd, hogy nem. - mert nem elég, hogy ilyen ramaty állapotban van, valószínűleg fél New York a nyomában van, arról a vérfarkasról nem is beszélve, ha még az is kiderül, hogy babát vár, esküszöm, menten elkezdek őszülni. Már csak az hiányzik, hogy elkezdjen szakadni az eső, sokkal rosszabb már úgy se nagoyn lehet a helyzet. - Az én fejem miatt ne bánkódj, kézben tartom az ügyet. - amúgy sem hiszem, hogy Naomi jelenetet rendezne azért, mert egy bajba jutott barátomon segítettem... aki mellesleg ember, és valami bundással volt összetűzése... úgy értem, őrzőként úgy is az ilyen helyzeteket próbáljk kezelni, megoldani, vagy nem? [color=lightsteelblue]- Ne is mondd... Mondjuk ezzel vitába tudnék szállni. [color]- igaz, elég kevés az olyan dolog, amivel ne tudnék, ha jó passzban vagyok - De inkább hagyjuk. - mert hiába vannak meg a magam jeggyűrűs sztorijai, nos... maradjunk annyiban, hogy túlzottan büszke egyikre sem vagyok. - Itt a világ végén? Szerintem már az összes hazahúzott aludni... - csóválom a fejem, hét közben, éjszaka... ha még hétvége lenne, talán lenne esélyünk elcsípni egyet, vagy ha tudnánk valamelyik számát, de így erősen felejtős a dolog. - Itt sikerült munkát találnom. Tudod, New York környékén eléggé túltelített a munkaerőpiac, aztán én se akartam életem végégig általános iskolás tanárként tengődni. - rátaláltam erre, lecsaptam rá, aztán most itt vagyok helyette.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Csendesen hallgatom azt, amit mond, majd sietve rázom meg a fejemet, hiszen biztosan nem lehet erről szó. – Tudod, akkor nem úgy hív fel a doktor, hogy sajnos nem lehetek donor, de fontos dologról kell beszélni. Vagy valami hasonlót mondott, de olyat, ami nem csak azt sugallja, hogy nem vagy jó donor, hanem úgy, ami valami vésszel kecsegtet és hidd el, hogy nem csak beképzeltem, mert akkor még minden rendben volt. – mondom neki kissé durcásan és kérdőn pillantok rá, mintha csak azt akarnám megállapítani, hogy most tényleg nem hisz-e nekem vagy már esetleg őrültnek tart amiatt, amiket összehadováltam itt. Bármit lehet mondani, miközben teljesen mást gondol az ember. Végül előhalásztam a telefont és a kezébe nyomtam. - Nem, nem lemerült, ennyire szőkének ne gondolj. Még New Yorkban pocsolyába esett és gondolom nem tett neki jót a víz, mert villogott a képernyő, majd kialudtak a fények, ahogyan egy haldokló szemében is kialszik. – szólaltam meg a lehető leghülyébb hasonlattal, de ez csak akkor tudatosult bennem, amikor már kimondtam, így csak ártatlanul pislogtam rá és picit megrántottam a vállaimat is. – Szóval az elmúlt évek alatt orvos lett belőled, meg még műszaki zseni is. Azt hiszem ez a fagyos időjárás inkább a te agyadra ment, mint az enyémre. – nem túlzottan zavartattam a szavaim miatt magam, hiszen érezhette a játékosságot benne, ugyanakkor a béna dolgok meg a fáradtság és a riadalom számláira simán írható volt, így kár lenne emiatt tovább aggódnom. Még szép, hogy nem túlzottan tetszett az, hogy a karjaiba kap és eleinte próbáltam ellenállni a dolognak, de körülbelül olyan lehetett, mintha a falevél akarna a széllel szembe menni. Semmi esélyem se volt, így hamarosan inkább dőlt belőlünk a hülyeség, legalábbis biztosan az értelmetlen dolgok és kicsit megnyugtatott az, hogy végre valaki hisz nekem. - Mondtam már, hogy gonosz vagy? Pap tuti nem lett belőled. – kuncogom el a dolgot, mert azt nehezen tudnám elhinni, hogy pont ő vállalna nőtlenséget és a többi a dolgot. – Ezt úgy mondod, mintha akkora csődör hírében áltál volna akkoriban. – nevetem el magam, majd ásítok egy nagyot és a szemeim egy pillanatra lecsukódnak, de szerencsére sikerül még idejében észhez kapnom, mielőtt még bealudnék. - Te most tényleg kötekedsz? Vigyázz még a végén sántán is fenékbe billentelek. – nyújtottam ki rá a nyelvemet gyerekesen. Az se érdekelt volna, ha valaki lát minket, hiszen ő a legjobb barátom volt és talán újra az lesz, ha nem vágjuk többé egymás órára az ajtót. Barátokra mindig szüksége van az embernek. - Hééé, még a végén leejtesz. – szólalok meg ijedten és kicsit jobban kapaszkodni kezdek. Csendesen figyelem azt, ahogyan reagál. Nem értem, hogy mi a baja, hiszen régóta együtt vagyunk Byronnal. Persze a normálisabb embereknél előbb házasság, utána a baba dolog, de mi ennyire merevek sose voltunk, vagyis azt hiszem… - Miért, ha igen, akkor most fordulsz sarkon és hagysz magamra? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn, majd elnyomtam még egy ásítást. – Amúgy meg ki tudja, nem azzal voltam elfoglalva az elmúlt napokban, hogy ezt kiderítsem, de veled ellentétben nekem volt olyan értelemben is életem… - na jó, ez már egyre cikibb beszélgetés, de úgy néz ki, hogyha fáradt az ember, akkor semmi se szabhat gátat a szavaknak. Ez is kicsusszant, szóval már mindegy… - Rendben van, de tud, hogy nagyon is hiányoztál Gyagyás Tódi! – mosolyodtam el őszintén, s megpróbáltam egy puszit nyomni az arcára, ahogyan egy barát tenni. Mi barátok voltunk és nem több, hiszen az én szívem is húz valakihez, ahogyan az övé is húzott mindig és ez így van helyén. - Ha nem bánod a vitakört inkább halasszuk kevésbé őrült napra. – villantottam rá egy mosolyt, majd hangosan elnevettem azon magam, amit mondott. - Szóval itt nem divat az éjszakai élet? Kár, pedig New Yorkban eléggé nagy divatja volt. – jegyzem meg ártalmatlanul, hiszen tényleg sokszor eljártunk bulizni, de nem állandóan. Jó kis társaság volt, de szép lassan mindenki elszublimált valamerre. - Mit dolgozol? – kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen fogalmam sem volt róla és talán még be se fogok aludni azon, amit mond vagy mégis?
- Hát így már valóban nem olyan biztató a helyzet. - vallom be, bár azt csak magamban teszem hozzá, hogy attól még simán lehet, hogy csak ő értette félre, vagy reagálja túl a dolgot. Lehet, hogy csak elkeverték a mintákat, aztán újat akartak venni tőle, vagy mittudomén! Ezer meg egy oka lehet, hogy miért kereste a doki, egy azonban biztos, annál nagyobb butaságot nemigen csinálhatott volna, mint hogy figyelmen kívül hagyja. - Hát pedig... - ettől szőkébb már nemigen lehetne, ilyen tejfelszőke tincsekkel, de azt hiszem, még idejében sikerül a nyelvemre harapnom, mielőtt kapnám a fejmosást meg a taslit, milyen szemtelen lettem. - Akarom mondani, jah, valószínű. - pontosítok inkább a diplomatikus, békés megoldásnál maradva – remélhetőleg. - Hát na, most szólj hozzá! Mellé még jól is korizok, meg főzni is tudok valamennyire, kész főnyeremény vagyok. - vigyorogtam komolytalanul, arra meg, hogy az agyamra ment volna a hideg - Lehet. Bár az nekem inkább józanító, a melegben jobban szenvedek. - teszem még hozzá szórakozottan, mielőtt felkapnám, hogy haladjunk is út közben, beszélni tudunk még közben is. - Mondtad... egy párszor. És igazad van, az nem valószínű... Nem mint ha az ortodoxoknál a sima papokra vonatkozna a cölibátus, de sosem voltam az a vallásos típus. - gondolkoztam hangosan, a következő megjegyzésére meg kedvem támadna tarkón legyinteni, kár, hogy épp egyik kezem sem szabad... - Nézzenek oda, megszólalt a szentfazék. Valld csak be, bezárt a zárda ahol eddig tanyáztál, azért jöttél ide. Vagy valami zarándokútra...? - cukkolom tovább, ha már ő így, akkor én se fogom vissza magam, az ő nyelve is eléggé fel van vágva ahhoz, hogy ne kelljen félteni. - Jó reggelt, örülök, hogy végre feltűnt... - dobok rajta egy kicsit, ahogy igazítok a fogáson, közben pedig elengedem a fenéken billentős megjegyzését. Vagy inkább mégse - Megnézem én azt. Úgy, hogy lábra se bírsz állni. - feleltem nemes egyszerűséggel, mielőtt rám nem ijeszt, de úgy istenesen. Amikor azon parázik, hogy elejtem, csak egy rosszalló pillantással hallgattatom el, dehogy fogom elejteni, még csak az hiányozna... pláne, ha kiderült, hogy tényleg babár vár, és... jesszusaszaúristen, mibe keveredtem! - Hát nagy a kísértés, csak a lelkiismeretem nem hagyna nyugodni... Szóval előbb lepasszollak Celnek, aztán majd utána. - felelem, amikor meg folytatja, hát komolyan, mondom, mindjárt lehidalok tőle. - Köszi, de a részletek nélkül is nyugodtan fogok aludni este. És milyen értelemben...? - kérdezek vissza a zagyválására, mert márén se nagyon tudom követni, amit mond. Vagy ő beszél félre a nagy fáradtságban, vagy csak engem sikerült tökéletesen kizökkentenie a kétértelmű szavaival. Mindenesetre annak hallatán, hogy hiányoztam neki, nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el, no meg az utána kapott puszira, és be kell valljam, valahol mélyen hiányzott nekem is... ettől függetlenül azonban nem hiszem, hogy magamtól felkerestem volna, hacsak nem keresztezik egymást az útjaink. Mert... jobb volt így. Egyszerűbb. - Nem bánom.- ráztam a fejem, ami meg az éjszakai életet illeti, csak vállat vontam - Látod? Ezek a mai fiatalok... bezzeg a mi időnkben! - mint ha olyan vénségek lettünk volna így a harminchoz közelítve... Mondjuk én is többet aludtam esténként mint amennyit buliztam, az is tény. - Edző vagyok. Jégkorong. - teszem hozzá, ha nem lenne egyértelmű, hisz az egyetemen is ezt tanultam... az más téma, hogy utána évekig nem használtam – meg nem volt rá szükségem.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Köszönöm, hogy végre egyetértesz velem, szóval minél hamarabb szükségem lenne a telefonomra, meg más miatt is. – vakargatom meg a kicsit összeállt tincseimet, hiszen nem mostanában volt lehetőségem megmosni. Annyira gázul még talán nem álltak még a tincseim, de azért látszott, hogy az út őket is megviselte. Szavaira feljebb siklik a szemöldököm, majd kíváncsian fürkészem őt, amikor ment, akkor csak bólintott. – Szép mentés! - ismerem el, hiszen lehet, hogy eleve nem vagyok annyira verekedős típus, meg olyan állapotban se vagyok, de most biztosan bezsebelne egy taslit érte. - Ki szerint is vagy az? Esetleg él itt olyan nőszemély, aki ezt gondolja? – kérdeztem tőle játékosan, hiszen még ilyen állapotban is simán szívom a vérét. Miért ne tenném? Legalább valami normális is lehet ebben a csöppet se szokványos helyzetben. – Pingvin uraság, már csak a frakkod hiányzik és akkor tényleg olyan lennél. – teszem hozzá csöppet se komolyan. - Tényleg? Nem is rémlik. – szólaltam meg elgondolkozva, vagyis rémlett valami, de hogy pontosan utoljára mikor, azt már magam sem tudom. Túl régen, így már itt volt az ideje. –Sose lehet tudni, hogy a világvégére jöveteled még milyen szeszélyekkel járt. – jegyzem meg tündéri hangon, mert ez szerintem tényleg ott van és olyan kis álmosnak tűnik ez a hely New York után. - Szemtelen vagy, s zárdába valónak tűnök? S hidd el, hogy lennék inkább ott, mint itt a semmi közepén szétfagyva! – s persze a duzzogás továbbra se maradhat abba. – Vagy lehet azért jöttem, hogy titeket visszacsábítsalak, bár rólad fogalmam sem volt, hogy itt esz a fene. Celeste nem említette. – tényleg nem sejtettem azt, hogy pont belé fogok itt botlani. Az élet még milyen meglepetésekkel kecsegtet? Farkasok, most ő is itt van. Ez egyre jobb lesz. Komolyan, mintha egy fura regény szereplője lennék. - Hééé, Mr. Hókuszpók, én nem vagyok Törpilla, hogy el akarj kapni vagy gonoszkodj velem! – s azzal a lendülettel meg is pöccköltem az orrát. Ahhoz még van erőm, majd sietve kapaszkodok belé, mielőtt igazítás közben itt leejt. – Ohh, hidd el, hogy feltalálnám magam, s a sánta kutya nem halott kutya… - ennek egyáltalán van valami értelme? Nem hiszem, de most már mindegy. Még egyel több hülyeség nem oszt, nem szoroz. Szerintem ma már mondtam elé sok zöldséget, így kár ezen túlzottan agyalnom. Nézésére csak megforgatom a szemeimet, majd pedig jön is a baba téma. Nem adom jelét, de azért én is frászt kapnék attól, ha kiderülne, hogy halmozom az élvezeteket és Byron csemetéje ott növekszik a pocakomban. Nem, ennyire az élet már nem akarhat kicseszni velem… velünk… Egyszer szeretnék még anya lenni, de nem pont akkor, amikor az agyi kapacitásom és a képzeletem ereje még mindig megkérdőjelezhető. - Milyen nagylelkű vagy, csak a végén meg ne próbálj elszublimálni, mert ha ez nem álom, akkor biztosan fenékbe foglak billenteni, hogy újra csak úgy elsétálnál. – Celestét keresve jöttem ide és menekülve, de egy másik elveszett báránykát is megleltem, s többé nem eresztem, csak végre tisztulhatna a köd és a félelem is. – Aki kíváncsi hamar lesz dérhajú. S nem állna még neked túl jól az. – kacsintok rá, majd amikor meglátom a mosolyát, akkor viszonozom, majd hamarosan tüsszentek egy nagyot. Remek, már csak ez hiányzott. –Igaz, el is felejtettem, hogy te már bottal jársz. Milyen súrolni már a harmincat, vénség? – kérdeztem tőle egy kisebb kuncogás közepette, mintha eme dolgok képesek lennének a köztünk lévő éket eltörölni, pedig nem, de majd talán idővel. Egyszer szóba kerül, aztán majd ez is teljesen a feledés medrébe kerül, vagyis remélem. - Ohh, ez jól hangzik. Akkor szadista hajlamidat szegény fiatalokon éled ki? – oupsz, azt hiszem ez is eléggé kétértelmű lett. A táskámat magamhoz öleltem végül, mintha az is képes lenne melegen tartani, hiszen legalább a retikülömet nem hagytam el menekülés közben, ha már a telefonomat kinyírtam. – Szerinted elfertőződhetett a sebem, vagy minden rendben lesz? – szólalok meg teljesen tudatlanul, hiszen fogalmam sincs, hogy ezt esetleg másképpen is lehetne érteni… Honnét a búsból is kellene tudnom, hogy legalább három személy remekül hazudik a környezetemben?
Hát na, erre mit mondhatnék? Csoda lenne, ha soha semmiben nem értenénk egyet, már csak valószínűségszámítás végett is... A mentésre meg csak szélesen elmosolyodok. Hmm... tudom! - Majd unalmas perceimben összeszedek neked egy listát. - vágok vissza komolytalanul, a pingvinezére meg csak a szemeimet forgatom... szerintem ő még csak öltönyben sem látott soha, no nem mint ha mostanában olyan hú de gyakran hordanék, de mégiscsak gyakrabban kényszerülök rá edzőként, mint játékosként. Ha nem rémlik, nem is fejtegetem tovább a témát, amúgy is van egy olyan sanda gyanúm, hogy holnapra a felére sem fog emlékezni annak, mik elhangzottak – legalábbis remélem... Nem mint ha bújkálni terveznék, csak na... - Nem tudom, Fairbanksben akad-e, de ha gondolod, mintjárt utána nézlek, aztán inkább oda viszlek Cel háza helyett. - ajánlom fel nagylelkűen a zárdás témát, képzelem, mennyire fog lelkendezni érte. - Nos, sok sikert hozzá. Nem hiszem, hogy egyszerű menet lesz. - feleltem, mert Celt talán még ráveszi, engem kötve hiszem, azt meg nem kell bemutatni neki, milyen csökönyös tudok lenni, ha valamit a fejembe veszek. - Gondolom mert nem kérdezted? - jegyzem meg ártatlanul, bár miért is kérdezte volna, amikor a világ bármely más pontján is lehettem volna... Annyira meg régen még Celeste sem él itt, történtek vele jelentősebb dolgok is, amikről mesélni tud, mint az, hogy én is itt rontom a levegőt. - Hééé-hé-hé, az orromat békén hagyni. - szólok rá, amikor az orromat találja megpöckölni, mert a végén én meg „véletlenül” fogom elejteni. Na jó, annyira genyó úgy se lennék, nem hiányzik neki még pár bordatörés a mostani állapotában, de ha továbbra sem állítja le magát, isten bizony, valamit kitalálok, csak hogy ő is érezze a szeretetet meg a törődést. - Miért? Pedig az a specialitásom... - csendül némi csalódottság a hangomban - Nos, mondanám, hogy ahhoz előbb meg kell találnod... - az újabb szó nélküli lelépésem kapcsán - De az igazat megvallva, nem terveztem, hogy mostanában lakhelyet váltok. - legalábbis amíg nincs rá nyomós okom, az meg úgy tűnik eddig, hogy nincs, úgyhogy... maradok. - A szőkés hajon úgy sem feltűnő. - vonok vállat az őszülésre, ha a kíváncissággal függne össze a dolog, azt hiszem, akkor csöpp lányom sem büszkélkedhetne ilyen répavörös hajkoronával. - Bagoly mondja, már te is közelebb vagy a harmadik x-hez, mint a másodikhoz. Pár év és megtudod. - felelem, a tüsszentésével meg sokat nem tudok kezdeni azon kívül, hogy kicsit sietősebbre fogom a lépteimet. Bár így is igyekszem, ahogy tudok, lassan lehet nem ártana megállni egy kicsit pihennem... - Naná. Melyik edző nem? - kérdezek vissza, mert nem kell bemutatni neki, hogyan szokás hajtani meg szivatni jobb napokon szerencsétlen játékosokat. A kérdését hallva akaratlanul is lefagyok egy kissé, mert... basszus. Mondd, hogy ne.... - Jó kérdés, nem vagyok orvos, de szerintem egy tetanuszt biztos kapsz... Mikor szerezted a sérülésedet? - kérdezek vissza félve, magamban azon könyörögve, hogy ne 1-2 napos, hanem régebbi legyen a sérülés...
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Ohh, milyen öntelt valaki. Nem hiszem, hogy erről listát kellene írnod, vagy már a koroddal együtt már az agyad se vág annyira? – kérdeztem tőle csöppet se komolyan, de ha fáradt az ember, akkor mások vérét még szerintem remekül tudja szívni, ugyanakkor ebben a helyzetben tökéletesen ért a sületlenségek összehordásához is. Én pedig szerintem mind a kettőt remekül teljesítettem. Elnyomok egy újabb ásítást, majd kicsit fészkelődök is, mert roppant mód nem tetszik az, hogy a karjaiban cipel, de idővel az ellenkezést is feladtam, hiszen nem lett volna sok erőm már semmihez se. Ha lerak az utcára és azt mondja, hogy nem árthat senki, akkor is szerintem előbb vagy utóbb bealudtam volna, maximum halálra fagyok, vagy kaja lett volna belőlem. Lehet bármelyik jobb lett volna, mint ez az egész őrület, ami napok óta kísért. - Te megőrültél, vagy szívtál valamit! – jegyzem meg egy szemforgatás közepette, hiszen mind a kettő talán inkább rám illene és nem rá, de hát ez van. Ő is beszél itt össze-vissza. - Akkor meg maradok én is. Ő is itt van és te is. Újra együtt lehet a csapat, tök jó, nem? – pillantottam ártatlanul, mintha hirtelen semmi se kötne New Yorkhoz, de hirtelen nem akartam arra a helyre gondolni. Én csak egyszerűen fel akartam ébredni, s arra vágytam, hogy ha ez megtörténik, akkor kiderül, hogy ez az egész csak álom. Akkor érthető, hogy Jackson is miért keveredett bele az álmomba, hiszen legjobb barátok voltunk és aggódtam érte is, ahogyan az ember a barátaiért teszi, amikor nem hall róluk. - Tudomásom te nem válaszoltál semmilyen üzenetre, mintha sose léteztem volna. – pillantok rá durcásan, s csöppet se kedvesen. Jó lehet, hogy előtte meg én, de én legalább nem tűntem le a térképről, ahogyan ő tette. Amikor pedig az orrát sérelmezni, akkor csak azért is még egyszer megpöckölöm a korábbi beszólása miatt. Miért is kérdeztem volna, ha ő nem akart hallani rólam, meg amúgy se gondoltam azt, hogy Cel tudhat róla. Az élet ezt is megcáfolta könnyedén. - Akkor meg annyira nem lehet nagy a város, hogy el tudj tűnni előlem. – villantok rá egy ártatlan és angyali mosolyt, amibe egy tüsszentés végül sikeresen belerondít, de ismer annyira, hogy tudja, ha valamit a fejembe veszek, akkor nem könnyű megakadályozni benne. Eléggé csökönyös tudok lenni, s emiatt bosszantó is. – Akkor balszerencsédre még el kell majd viselned, ha csak nem válsz láthatatlanná, ahogyan Harry Potter is tette. – mosolyodom el, majd legyintek is, hogy arra úgyis képtelen, így sikerült megint idiótaságot mondanom. - De csak azért, mert a vaj szőke is divat lett! – csapok le a dologra, pedig tudom, hogy ökörség amit mondok, de hát csöppet se érdekel. Most lehet, mert reggel felébredek és otthon leszek, Byron oldalán. Pontosan, szóval ez csak valami részeg álom lehet, pedig nem is ittam mostanában, vagy legalábbis nem annyit, hogy ilyeneket képzeljek be… - Viszont még mindig távolabb, mint te és még éveket tagadhatok le eme bájos arccal. – ami vélhetően az elmúlt napoknak eléggé nyúzott volt és vélhetően borzalmas látványt is nyújtott, de hát valahogy még ez se hozott lázba. - A rendesebbik fajták, vagy egy a bosszúd amiatt, amit nektek kellett átélnetek? – kérdezem meg könnyedén, majd elnyomok egy ásítást. Amikor nem jön egyből válasz, akkor kíváncsian pillantok rá. Nem értem, hogy mi baja lehet, hiszen ennyire csak nem lehet vészes, vagy lábat vágni kell? Jesszusom, ne csinálja már ezt, mert a végén én fogok szívrohamot kapni. - Szerintem körülbelül olyan két napja, de háromnál biztosan nem több, miért? – kérdeztem meg tőle aggódva, s láthatta rajtam azt, hogy a frászt hozta rám. - Tudod mit? Inkább tegyél le! Látni akarom, ennyire rossz nem lehet a helyzet! - szólalok meg sietve, s tuti, hogy elkezdek kalimpálni, hogy szabaduljak. Az se érdekel, ha közben képen törlöm, vagy én fogok összecsuklani, mint valami rakás szerencsétlenség, de a frászt hozta rám...
- Nem is tudom... mindig is ilyen szemtelen voltál, vagy csak én emlékszem rosszul? - kérdezek vissza, nesze neked önkritika, legalább azzal együtt a kérdésére is választ kap, bár amilyen rossz passzban van, eddig sem értékelte túlzottan a humoromat, képzelem, hogy pont az ilyen kis burkolt beszólásaimon kapcsolna... - Tiszta vagyok, esküszöm! - emelném fel a kezeimet védekezően, ha épp nem June fenekét cipelném Cel háza felé. Amúgy tényleg, még csak cigizni sem cigiztem már hetek óta, szava sem lehet. - June... ez azért egy kicsit bonyolultabb annál. - sóhajtok a szavaira, mert más se hiányzik még, mint hogy a volt csapattársam is beállítson, June nyomában kutakodna, mert... te jó ég, épp elég, amit Naomival leműveltűnt tavaly, nem akarok megint hasonló háborús helyzeteket, ha esetleg kibuknának valami okból fogva a dolgok, amikről eddig cska ketten tudunk. - Tudom. Szerinted véletlenül? - kérdeztem vissza, a legkevésbé sem magamra véve a duzzogását. Lehet, hogy ő nem így látta, sőt, valószínűleg, de én nem igazán láttam más megoldást. Mert most mégis, mit várt? Majd jópofizunk, mint ha mi sem történt volna? Köszi, de hosszú távon azt biztos nem bírtam volna csinálni, szóval kizárásos alapon amradt ez. Az újabb orrpöckölésre csak a szemeimet forgatom, még „dobok” is egyet rajta, hogy igazán befejezhetné, mert még el találom ejteni... Na jó, azt azért nem, de na, hagyja békén az orrom! Miért érez minden nő kényszert rá, hogy azt piszkálja? Most komolyan... - Ó, ne becsülj le... - felelem komolyan, mert ha akarok, úgy is eltűnök előle, még csak nem is őrző, hogy a nyomomra bukkanjon egykönnyen. Ha meg Celt is megkérem, hogy ne nagyon beszéljen arról, merre fordulok meg a városban, annyira nem is lenne könnyű dolga. - Egészségedre. – reagálok a tüsszentésére, a láthatatlanná válásra meg talányosan elmosolyodok. Ó, pedig ha tudná, hogy tudok olyat is... még ha nem is egészen olyan mint az emlegetett egyén varázsköpenye. - Jah, lehet, meg a kék, lila, zöld, meg tudomisén még milyen szívárványszínekben meg színátmenetekben pompázó frizurák. Ha nagyon nem bírsz magaddal, elviszlek fodrászhoz, aztán arra kelsz holnap, hogy legalább három féle színben pompázik a hajad. - teszek egy gyenge kísérletet arra, hogy elhallgattassam, bár képzelem, mennyi sikerrel fog járni. - Az tuti. Tőled is el szokták még kérni néha a személyit, vagy már kiöregedtél belőle? - kérdeztem vissza, amikor meg az edzősködés kerül szóba, csak vállat vonok. Mit tudom én... - Ez a szokás. - fogom rövidre a témát, mert vannak itt fontosabb dolgok is, amikről beszélni kéne, amikor pedig elárulja, hogy mennyi idő, nagy kő esik le a szívemről... Ha hatott volna a kór, akkor mostanra már biztosan elindult volna az átváltozás, pláne, hogy ilyen stressznek volt kitéve. Így csak marad egy csúnya karmolása... - Rendben. - felelem, miközben óvatosan leengedem a földre, hogy aztán miután egy kicsit kinyújtóztattam elgémberedett karjaimat, meg kiroppantottam a derekam, már kapjam is fel megint – csak ezúttal a vállamra, mint valami sózsákot. - Inkább ne nézegesd, bízd csak ide. Már úgy sincs messze Cel háza. - magyarázom gyorsan, miközben nekiindulok siketős léptekkel, kellő határozottsággal fogva a „túszomat”, nehogy elejtsem itt út közben. Ha próbálkozik is, hogy tegyem le, meghatni úgy sem fog, ha jobb passzban lenne, talán még el tudná érni, de így? Kétlem... így legalább gyorsabban tudok haladni, és már amúgy is későre jár, még Cellel sem ártana beszélnem, visszamenni a bringámért, hazatekerni anélkül a nyamvadt nyávogó dög nélkül... Te jó ég, hosszú még az este!
// Hacsak nem írsz olyat, akkor részemről ez most záró lenne... Köszöntem a lehetőséget, élmény volt, mint mindig, aztán ha Cellel is rendeződtek a dolgok, majd mehet valami aktuálisabb is... //
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Szerintem csak te emlékszel rosszul. Tudod, ez már a korral jár. – s a szavaim mellé, a nyúzott arcom ellenére is egy angyali mosolyt villantok. Jó lenne, ha szép lassan elérnénk Celestéhez is, hiszen vélhetően hamarosan tuti bealszom, még annak ellenére is, hogy nem éppen ez a legkényelmesebb „közlekedési eszköz”, amint valaha is utaztam. - Ha te mondod. – rántom meg a vállaimat, amennyire lehetséges. Ha ő azt mondja, hogy tiszta, akkor biztosan az is. Nem kételkedhetek benne is már, elég csak a saját elmém állapotában és ennek az eseménysorozatnak a valódiságában kételkednem. Nem kell még több dolog ilyen téren. - Persze, szerinted bonyolultabb, ahogyan szerinted az volt a megoldás, hogy lelépsz. Nem futhatunk örökké, felnőttünk Jackson, de ezt inkább beszéljük meg akkor, amikor jobban magamnál leszek. – legalábbis szerettem volna reménykedni abban, hogy lesz még rá lehetőségünk. Nem vagyok arra büszke, ami köztünk történt és nem akarok botrányt se. Miért is akarnék?! Én csak szeretném visszakapni a legjobb barátomat és ha Jackson megtalálta valaki mellett a boldogságot, akkor csak örülni fogok, illetve szeretném megismerni azt a szerencsés nőt is, vagy talán éppen, hogy szerencsétlent, akinek az idegeivel tud játszadozni. - Nem mondom, hogy véletlenül, de talán itt lenne az ideje szembenézni a dolgokkal és visszahozni a régi időket. – nyomok el egy ásítást közepette, majd rápillantok óvatosan. Én tényleg nem szeretném azt a dolgot felhánytorgatni, de nem akarom többé homokba dugni a fejemet se. Eleinte én is menekültem, de beláttam, hogy a felnőttként nem lehet ezt tenni, ahogyan arra is rájöttem, hogy szükségem van az én személyes Gyagyás Tónimra is. Mindenkinek szüksége van a legjobb barátaira, s ő és Cel is a legjobbak voltak az életemben, ahogyan még az egyik testvérem is. Meg persze Byron… Amikor dob rajtam egyet, akkor egy picit sikítok és jobban kezdek kapaszkodni, meg persze inkább hagyom az orrát, mert mi van akkor, ha mégis leejt. Nem nézném ki belőle, de jobb nem kísérteni a sorsomat, hiszen vélhetően már így is eléggé pocsékul vagyok, nem hiányzik még több esés, sérülés. Csak fújtatok egyet, majd szomorú képet vágok arra, hogy képes lenne eltűnni… - Köszönöm! – majd kicsit meg is mozgatom a nozimat, míg végül zsebit is keresni kezdek, hogy kifújjam azt. - Komolyan kezdem azt hinni, hogy hirtelen belőled lett Hokuszpók! – forgatom meg a szemeimet, s próbálom inkább meg se hallani ezt a hajas megjegyzését. Bár ilyenkor csak nem találna nyitva semmi ilyen helyet. Az utcán meg csak nem akarhat egész éjjel dekkolni. Senkinek se tenne jót. - Ezt a titkot inkább megőrizném. – nyújtom ki rá gyerek módjára a nyelvemet, majd picit fészkelődni kezdek és érzem azt, ahogyan a pilláim egyre inkább kezdenek elnehezedni. Nem szabad bealudnom, de annyira nehezen megy az ébren maradás. Az edzős dologra pedig már semmit se felelek. Amíg ő tornázik, addig én próbálok egyhelyben megállni és nem földre pottyanni. Emiatt se nézegetem a lábamon lévő sebet, hiszen ha megpróbáltam, akkor majdnem pottyantam is. Inkább csak állok és várok. – Rendben van doktorúr. – jegyzem meg álmos hangon, majd amikor felkap és a vállára fektet, akkor tuti ellenkeznék, ha lenne erőm, de szerintem ha még hosszú percekig gyalogoltunk így, bármennyire is volt kényelmetlen tuti, hogy bealudtam…
/ Én is köszönöm a játékot, nagyon élveztem, mint mindig! S rendben van, kíváncsian várom majd a folytatást.
Jó pár napja újra a család részese voltam, de még se kerestem még mindig fel senkit se. 20 év sok idő, legalábbis akkor főként, ha valaki olyantól kellett távol lenned, akitől amúgy nem akartál. Talán valamennyire ostoba lépést hoztam meg akkoriban, de újra megtenném, legfeljebb most már nem csak egy üres papírt hagynék magam mögött, hanem sorokat is. Tudom, hogy akkoriban is írnom kellett volna, de még se menet, hiszen magam sem voltam abban biztos, hogy vissza fogok térni és a fivérem, az egykor életem elrablója oda is veszett. Akkor fogadott el először és utoljára igazán indiánnak, hogy a „testvére” voltam. Egészen addig inkább csak egy botlás voltam, s vélhetően egykori családunk tagjai halála helyett inkább az én holttestemre talált volna rá. De már mindegy, hiszen nem mehetünk vissza a múltba, nem változtathatunk semmin se. Okkal kellett bejárnunk az eddig ösvényeket, amik néha talán könnyebbek és boldogabbak voltak, míg máskor inkább sötétebbek és nehezen járhatóak. Régóta éltem már és a világ egyre többet változott. Eleinte talán szép lassan, aztán egyre inkább úgy éreztem, hogy rohanó világba csöppentem, de a ház rejteke remek rejtőzködést biztosított számomra. Nem volt mindig könnyű lépést tartani, de mindig is igyekeztem, viszont remek rejtekhelyet találtam a múzeumok falai között, hiszen ott legalább a múltban ragadhatok kicsit. De annak is eljött az ideje, hogy elhagyjam Ryder házát és kicsit felfedezzem ismét a várost, régi arcokkal találkozzak és esetleg beszélgessünk kicsit. Hiányoztak sokan, de arra magam sem számítottam, hogy egykoron megismert kölyökkel fogok találkozni ezen a verőfényes napon, akiből azóta már igazi felnőtt vált mindentéren. Lassan szeltem az utcákat, miközben mosolyogva figyeltem az utcákat, a boltokat. Sőt, néha még kicsit el is szórakoztam azzal, hogy megpróbáltam felidézni, hogy egyes boltok helyén mi állt 20 évvel ezelőtt, meg egy kicsivel régebb óta, de hát kerekítésnek ez is megteszi. A madarak dallama kellemesen csendült, ahogyan a szél szelíd és gyengéd játéka is igazán kellemesen hatott. Nem az a fagyos volt, ami hamarosan ismét be fog köszönteni. De mielőtt túlzottan elmélyedhettem volna ismét a gondolataimban egy ismerős energia csapott meg. Kíváncsian kaptam fel a fejemet és nem is kellett hozzá sok idő és máris kiszúrtam őt. Vén vagyok, de még mindig egész jó. Mosolyogva vágtam át a tömegen, ha állt, akkor úgy, ha pedig ült, akkor úgy osontam mögé. Farkas vagyok, egész jól tudok mozogni hangtalanul, meg azért részben indián is, így annyira nem jelent számomra gondot az ilyen tett. Majd sietve csúszott a kezem szemeire, hiszen eléggé kölyök cipőben volt, így fogalmam sem volt, hogy az illatom, vagy az energiáim alapján fel fog-e ismerni. – Megismersz? – kérdeztem meg bolondozva, majd ismét megszólaltam. – Micsoda meglepetés, hogy egy Margaretet is a fagyos szellő idesodort. - s egy apró puszit nyomtam arcára, miközben a kezeimet elvettem, a következő pillanatban pedig boldogan zártam az ölelésembe, ha csak nem volt ellenére a dolog. - De megnőttél, régen láttalak már! – mondtam neki elismerően, hiszen tényleg sokat változott, de nagyon is örültem annak, hogy itt van. – El se hiszem, hogy tényleg itt vagy! Remélem nem zavartalak meg semmiben se! – kapcsoltam sietve, hiszen lehet, hogy dolga van, én pedig nem akarom feltartani, de örülnék neki, ha maradna. S ha állt és kiderült, hogy nem zavarom, akkor leültem az egyik padra és reménykedtem abban, hogy csatlakozni fog hozzám, ha pedig eleve ült, akkor csak melléhuppantam. Sose kellett félteni, a legtöbb pillanatban bolondos, mosolygós nőszemély voltam, de ha kellett, akkor igazán komoly is tudtam lenni.
Ritka alkalom az, amikor nincs túl sok dolgom egy nap. Általában mindig le szoktam kötni magam, és ha nincs semmi, akkor is találok elfoglaltságot. Szerintem ez egyáltalán nem probléma, hiszen addig legalább nem gondolkozom, meg rágódom túl sokat. Ma azonban kivételesen úgy alakult, hogy semmi életbevágó ügyem nem volt. Sem a városban, sem a falka érdekeit tekintve. Ezért is döntöttem úgy, hogy sétára indulok, és nem a megszokott elegáns öltözetben, hanem valami jóval lazább szerelésben, mégis csinosan. Némi bóklászás után azonban rá kellett jönnöm, hogy nekem nem igazán megy a semmittevés. Így jött a gondolat, hogy esetleg Liamet is meglátogathatnám az őrsön. Lehet, hogy nem fog örülni nekem, de ez nem kívánságműsor volt, akárhogy nézzük is. Mivel elégedett voltam az ötlettel, ezért arrafelé vettem az irányt, elbámészkodva néhány üzlet kirakata előtt. Végül vettem két kávét, az egyiket természetesen neki szántam, a másikból pedig máris kortyoltam egyet, megtorpanva néhány cipő előtt, amit a butik kirakatába pakoltak ki. Egytől-egyig elég drága darabnak tűnt, de ez sohasem jelentett akadályt, ezért elhatároztam, hogy visszafelé menet majd betérek, és körülnézek tüzetesebben is. Mind méret ügyében, mind fazonokat tekintve, a színekről már nem is beszélve. Világéletemben kedveltem a gazdagságot, nem véletlenül álltam kalóznak már annak idején sem, akkor is a jobb életre, a fényűzésre vágytam. Elértem, három és fél évszázad múltán kijelenthettem, hogy ott tartok, ahol tartani akartam. Valahonnan a távolból érzékeltem én a közeledő energiát, ám a milyenségére nem figyeltem. Nem tartottam attól, hogy bárki is megtámadna, mert ha mégis, akkor sem kell mozdítanom a kisujjamat sem ahhoz, hogy egy kis illúzió segítségével megtépázzam az illető bajszát annyira, hogy visszavonulót fújjon. Arra azonban nem számítottam, hogy az ismerős idegen egyenesen hozzám tart. Még mielőtt megfordulhattam volna, már két tenyér tapadt is a szemeimre. Első blikkre egyből támadóan léptem volna fel, hiszen végrehajtóként mondjuk úgy, hogy elég kemény csaj vagyok. Annyi volt a szerencséje, hogy még időben megszólalt, mire emlékeim között máris kutakodni kezdtem, honnan ismerem a hangot. Halványan rémlett valami, de a végén a kimondott név volt az, ami megadta a végső segítséget. Befeszült vállaim, ugrásra kész tagjaim ellazultak, miközben vörös ajkaim lassú mosolyra húzódtak. - Már olyan régen szólítottak így, hogy majdnem elfelejtettem, hogy valamikor így is hívtak... - mivel idő közben szabadultam, már fordultam is a nőstény felé, hogy meggyőződjek róla, nem csaltak a megkopott emlékek. - Szervusz, Eleanor! - üdvözöltem én is, viszonozva az ölelést. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg ettől a szívélyes fogadtatástól, de nem vagyok udvariatlan, és mivel sokszor kedvelem a régi ismerősökkel való összefutást, így most sem volt ellenemre a jelenléte. - Igen, elég régen! - bólintottam mosolyogva, miután kibontakoztam az ölelésből. - Dehogy, épp nincs semmi dolgom. Nem vagyok hozzászokva ehhez, úgyhogy nem nagyon tudok mit kezdeni a helyzettel! - vallottam be őszintén, megvonva a vállaimat. Mivel idő közben helyet foglalt, így kisvártatva én is csatlakoztam hozzá. - Kérsz kávét? - ajánlottam fel neki a másik poharat. - Az őrsre akartam bevinni, de annyira nem fontos... - legyintettem könnyedén, kortyolva egyet a sajátomból. - Hogy kerülsz ide? - kérdeztem kíváncsian, hosszú lábaimat kényelmesen keresztezve a térdeimnél.
Nem mindenki szereti a váratlan találkozásokat, ahogyan a meglepetéseket se, de reménykedtem abban, hogy nem akar majd megpróbálni a földre kényszeríteni, hiszen direkt nem is rejtettem el totálisan az energiáimat, így érezhette egyből azt, hogy a mozdulat sor mögött semmilyen ellenséges szándék. Meg amúgy is, ha ártani akarnék, akkor vélhetően nem a szemének a befogásával szórakoznék, hanem tényleg támadnék. S azt nem egy ennyire zsúfolt területen tenném meg, hanem sokkal inkább valami elhagyatott kis szeglettem, de sose voltam olyan, aki ok nélkül ártani akart volna bárkinek is. Főleg nem egy egykori barátnak, akinek láthattam az „első lépéseit”, még ha annyira nem is voltak elsők, de eléggé kicsi farkas volt akkoriban. Jó volt látni, hogy felcseperedett, még annak ellenére is, ha esetleg az élet megtépázta volna őt, de itt van és csak ez számít. Szavainak köszönhetően elmosolyodom, majd könnyedén húzom vissza a „mancsaimat” és kíváncsian fürkésztem őt, amikor szembe kerültünk egymással. Kávé illata könnyedén kúszott be az orromba. Igazán remek volt az illatuk, talán majd én is beugrok egyért, miközben visszaballagok a Múzeumba. – Daisy vagy Corina. – kacsintottam rá cinkosan, hiszen mostanság így ismernek erre felé. Régebben is Corinaként ismertek, de már csak szinte Ryder hív így, mindenki másnak Daisyként mutatkozom be. Úgy legalább kevésbé derenghet fel a mit sem tudó embereknek, hogy esetleg 20 évvel ezelőttiig még ismertek. Az ölelés nálam természetes dolog volt, de ennyire vén fejjel igyekeztem olvasni a reakciókból is, s ha azt láttam valakinél, hogy nagyon nem szereti ezt a fajta gesztus, akkor inkább nem is erőltettem. - Mindig betáblázod magad? Semmi pihenés, spontaneitás és hasonló dolgok? – kérdeztem meg kissé meglepetten, hiszen régebben nem ilyennek ismertem meg őt, vagy csak már a korral megkopott volna kicsit az emlékezőm is? Hmm, ki tudja, meg ennyi évtized alatt mindenki változhat. Én is változtam, még ha nem is oly sokat. – Akkor talán pont időben érkeztem, hogy kicsit kitöltsem a szabad perceidet. – a mosoly pedig még mindig ott csücsült az arcomon, mintha ráfagyott volna, de én ilyen voltam. – Akkor lehet, hogy lecsapok rá, ha felszabadult. Kárba ne vesszen. – nem szerettem semmit se pazarolni, így elvettem a nekem kínált kávéspoharat, majd kicsit megfújtam és megkóstoltam. Nem teljesen olyan volt, amit szoktam inni, de a célnak megfelel és jó lesz. – S ki van az őrsön? Csak nem valaki elrabolta a szívedet? Mert ebben az esetben a világért se tartanálak fel.– pillantottam rá kíváncsian és érdeklődve, mert hamarabb gondoltam volna azt, hogy esetleg pasi van a dologban, mintsem a kölykét szeretné meglátogatni. Csinosan volt öltözve, így a feltételezésem szerintem nem épült annyira ingoványos talajra, de az is lehet, hogy ő mindig így öltözik. Meg kell hagyni, hogy jól tartotta magát és jól állt neki ez a stílus. - Ideje volt hazatérnem. Vártak rám és már hiányzott is a fagyos Alaszka. – falkatag volt ő is, ebben biztos voltam, de nem számítottam arra, hogy egyszer pont itt fogunk összefutni. – S te? Miként keveredtél ide? Régóta itt élsz? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen az is lehet, hogy én leléptem, ő pedig máris érkezett.
Természetesen nem számítottam rá, hogy a városban összefutok majd ma egy régi ismerőssel. Arra meg pláne nem gondoltam volna még álmomban sem, hogy egy ennyire régi, ennyire korai ismeretséget sikerül majd ma felelevenítenem. Igazság szerint annyira meglepődtem, hogy néhány percig igazából azt sem tudtam, hogyan viselkedjek vele, vagy mit reagáljak a megjelenésére. - Victoria! - árultam el én is a jelenlegi nevem, miután biccentettem egyet és nyugtáztam a jelenlegi nevét. Még nem tudtam egyelőre, hogy melyiken szólítsam, de majd ami először jön a számra, az lesz a befutó. - Melyiket szereted jobban? - kérdeztem végül rá, mert ez a legbiztosabb módja annak, hogy ne lőjön mellé az ember. Nyilván azért mondta mind a kettőt, mert egyikkel sem lenne baja, de én azért szerettem volna tisztázni, mielőtt jobban belebonyolódunk egy beszélgetésbe. - Mondjuk inkább úgy, hogy szeretem hasznosan tölteni az időmet. - szögeztem le mosolyogva, mert azért nem volt teljesen igaz, hogy a spontaneitás ellen lennék. Inkább csak a legtöbb esetben nem hagytam magamnak szabadidőt, ebből kifolyólag nem tudtam olyankor mit kezdeni magammal, amikor mégis úgy alakult, hogy nem volt semmi dolgom. Például ugyebár a mai napon is, de nem féltem attól, hogy ne tölteném el valamiképpen a délelőttöt, vagy esetleg még a délutánomat is. Egész egyszerűen ki kellett találnom, hogy mi a számomra kedvelt elfoglaltság, a többi meg majd jön magától. - Igen, úgy is mondhatjuk! - bólogattam mosolyogva, miközben leültem mellé a padra. - Nem akadt mára társaságom, úgyhogy akár úgy is vehetjük, hogy te vagy a felmentő seregem! - ajkaim ezúttal szélesebben görbültek felfelé, kortyolgatva időnként a kávémat is. Szép idő volt, ki szerettem volna élvezni, úgyhogy hol a mellettem ülő, rég nem látott nőstényt fürkésztem, hol a nap felé tartottam az arcomat, kiélvezve a kellemesen melengető sugarakat. Nem sokáig marad ez már így sajnos, hamarosan beköszönt az ősz, és gyorsan követi majd a tél is. - Csak nyugodtan! Remélem ízleni fog, de ha nem felel meg, akár meg is hívhatlak egy másikra! - ajánlottam fel előzékenyen, közben a nem messze lévő kávézó irányába bökve. Tényleg nem telt volna nagy fáradtságba, és legalább azt inná, amit ő választott, nem valaki másét örökölné meg, amit esetleg nem is szeret annyira. - Úgy is mondhatjuk! - nevettem el magam őszintén arra a kérdésre, hogy valaki elrabolta volna a szívemet. - Később úgyis találkozunk majd, és valószínűleg csak örülni fog, ha mégsem megyek be. - vallottam be őszintén, mert úgy sejtettem, hogy Liam nem lenne túl boldog, és azt hinné, ellenőrizgetni akarom. Pedig nem erről volt szó. - A Kölyköm van ott egyébként. - árultam el végül az igazat, mielőtt teljesen félreértené az egészet. Már így is elég kétértelműen beszéltem az elmúlt egy percben róla, úgyhogy ideje volt felvilágosítanom. - Haza? - kérdeztem vissza értetlenül. - Nem is tudtam, hogy éltél itt. - csodálkoztam még mindig. De hát honnan is tudtam volna? Hiszen nem láttam már évszázadok óta, az alatt velem is elég sok dolog történt már. - Hát, úgy három éve. Chicagóból jöttem az Alfával együtt, de nem emlékszem, hogy láttalak volna itt korábban... - ráncoltam a homlokomat tanácstalanul. - Arra azért emlékeznék! - legalábbis reméltem, hogy nem kezdtem még el ennyire öregedni.
Kezdőlap
Köszöntem a lehetőséget, élmény volt, mint mindig, aztán ha Cellel is rendeződtek a dolgok, majd mehet valami aktuálisabb is... 
// 
S rendben van, kíváncsian várom majd a folytatást. 
