Amikor elárulta a nevét, akkor csak bólintottam egyet, hogy rendben van. Bár azt nem garantálom, hogy ennyire vénfejjel néha nem fogom a régi nevén szólítani véletlenül. Főleg akkor, ha más nem hallhatja. Az ember megszokott már egy nevet egy archoz, akkor utána azért annyira nem egyszerű átállni, de majd igyekszem nem ilyen „butaságot” elkövetni. – Igazából mind a kettőt, de talán a Daisyt kicsit jobban, meg mostanság többet is használom. – szólaltam meg egy kisebb habozás után, de igazából mind a két nevemet szeretem. A Daisyt indulásom előtt kaptam, a Corina meg régi név, amin a régiek ismerhetnek még, mármint azok, akik még mindig itt élnek azóta, hogy leléptem. - Az a lényeg. S miket szoktál csinálni? Persze csak akkor, ha nem titok. – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen én nem nagyon szoktam eltervezni a napjaimat. Vannak bizonyos dolgok, amik újra a mindennapjaimat fogják tarkítani, de a több időben, hogy mi történik. Mondjuk azt, hogy szeretem a spontán dolgokat és ennyi évvel a hátam mögött a meglepetéseket is. Volt olyan, amikor szinte minden egyes percemet betábláztam, de aztán rájöttem arra, hogy az nem nekem való. Meg néha az időjárás, mások szólnak bele az eltervezett programba, így sose árt az, ha valaki nem veti meg a spontaneitást, de ezek szerint ő se, vagyis a feleletéből ez jött le. Szavain egy kicsit elnevettem magam, de inkább volt jókedvű kuncogás, mint bármi más. Nem szokásom senkit gúnyosan kinevetni, de azért jó érzés volt, hogy én lehettem a felmentő sereg. – Nos, akkor azt hiszem, hogy ideje összekapnom magam, hogy nehogy csalódást okozzon a felmentő sereg. – játékosság viszont annál inkább megtalálható volt mind a hangomban, mind a szavaim mögött, hiszen nem gondoltam komolyan azt, amit mondtam. Ha esetleg unatkozna, vagy akadna jobb dolga, akkor majd bármikor elsétálhat. Én nem fogom visszatartani és sértésnek se veszem. Nagyon régóta nem láttuk már egymást és azóta mind a ketten eléggé sokat változhattunk. Néha pont ez teszi még érdekesebbé a régi ismerősökkel a találkozást az élet, hiszen sok minden történhet és lehet, hogy amire régebben jól reagált, arra az illető már totálisan másképpen reagálna. Sose lehet tudni. - Igazán kedves vagy, de megteszi. Én lehet, hogy egy-két dolgot még csempésztem volna bele, de ez is már jobb, mint a semmi. Mondhatni kicsit életmentő volt. – mosolyodtam el barátságosan, majd én is néha felpillantottam az égre, hiszen pontosan tudtam, hogy hamarosan itt az ősz és utána meg a hosszú tél, így sokáig nem lesz majd ilyen kellemes az idő, de a napsugarak simogatása se. Azt hiszem, hogy ez hiányozni a fog a régi otthonomból, ahogyan a barátok is onnan. Kíváncsian pillantottam rá, amikor azt mondta, hogy „Úgy is mondhatjuk!” Már éppen neki álltam volna faggatni őt, amikor újra megszólalt és sietve bólintottam, hogy vettem az adást. Gondolom, ha már így egyedül lehet a kölyke, akkor már annyira nem is kicsi, így nem mostanság rabolhatták el a szívét ilyen téren, de ez csak tipp volt jelenleg, semmi több. - Biztosan örült volna neked. Régóta elrabolta már a szíved? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen ennyi éves fejjel még mindig csak Ryder volt az egyetlen kölyköm. Lehetne több is, de pontosan tudom, hogy nem lehet csak úgy valakit megajándékozni vele, ahogyan lehet, hogy mi néha megtennénk, de az illető még se fogadná el, így inkább csak nyitott szemmel járom a világot és majd ha akad olyan, akkor lehet, hogy lesz még egy. A farkasom tuti, hogy nagyon örülne annak, ha ismét tovább adhatna egy darabot magából, de az se most lesz, hiszen még azt se igazán dolgoztuk fel, hogy Nagojut meghalt. Mind a kettőnknek nagyon hiányzik… A kérdésére csak bólintottam, de nem szólaltam még meg, mert nem akartam közbeszólni. – Ohh, akkor mondhatni nem is olyan régóta élsz itt és ezek szerint te is chicagóiak táborát erősíted. – nem volt semmi bajom a betolakodókkal, de még nem igazán szoktam meg őket, de idővel biztosan menni fog. – Nem is láthattál, mert én nem voltam már itt, amikor ti érkeztetek. Kilencvenötben mentem el, majd pár hete tértem csak haza, mert volt egy kis dolgom. – adtam magyarázatott arra, hogy miért nem láthatott korábban. Bár az elmúlt hetekben is láthatott volna, de akkor meg egy hímnek és háznak a „foglya” lettem, nem mintha bánnám, hiszen 21 év azért mégis csak 21 év, nem kevés idő…
- Oké, akkor maradjunk a Daisynél. – nyugtáztam én is, egy biccentés és egy mellé társuló mosollyal együtt. – Hú, de szokatlan lesz így hirtelen, bár még azt sem igazán fogtam fel, hogy itt vagy, és tényleg te vagy az… - vallottam be őszintén. Nem gyakran fordult velem elő, hogy egy ennyire régi ismerősbe akadjak bele. Sőt, ha emlékeim nem csalnak, akkor mostanában nem is nagyon került rá sor. A régiek valahogy elkoptak mellőlem, vagy én hagytam hátra őket, az emlékükkel együtt. Rá sem emlékeztem konkrétan, amíg most meg nem talált. A fene gondolta volna, hogy a múlt bizonyos foszlányai hirtelen megelevenedhetnek, bár ebben a városban igazán nem kellett volna az ilyesmiken meglepődnöm. Olyan érzésem volt néha, mintha itt bármi megtörténhetne. - Hát, újabban tagja vagyok a Városi Tanácsnak, úgyhogy ott szoktam tevékenykedni, meg van néhány részesedésem különböző vállalkozásokban. Üzleti ügyeket intézek, meg persze a feladataimat is ellátom a falkában. – tettem hozzá, némi habozás után. Igazából ezek nem voltak titkos információk, és mivel úgy éreztem, hogy ő is falkatag, értelmetlen lett volna titkolóznom előtte. Az más lenne, ha kóborként állna előttem, de nem erről volt szó, és ennek valahol örültem. Voltak körülöttem mások is, akik fontosak voltak nekem, de sohasem árt, ha van plusz egy fő még, akire lehet számítani baj esetén. Úgy éreztem, ha úgy alakulna, akkor hozzá talán fordulhatnék. Ha nem is most azonnal, de később biztosan. - Nem hiszem, hogy ezzel probléma lenne majd! Máris szórakoztatóbb társaság vagy, mint a legutóbb utamba került néhány galamb volt! – mosolyogtam én is jókedvűen. Érezhette, hogy csak ugratni akarom, sohasem jutott volna eszembe egyébként egy madárhoz hasonlítani őt, vagy bárki mást. Kivéve, ha az illetőnek tényleg annyi agya lenne, mint egy galambnak, de vélhetően akkor is körmönfontan fejezném ki magam, nem ilyen egyszerűen, mint most. Ezt inkább csak tréfának szántam, semmi többnek, hátha sikerül újra megnevettetnem. Kedveltem, ha körülöttem jókedvű emberek voltak, különösen mostanság, hogy a tőr hatása még mindig tartott. - Ennek örülök! Ha legközelebb találkozunk, akkor olyan kávéra hívlak meg, amilyet csak szeretnél! – ígértem meg már most, előrevetítve egy esetleges következő találkozást. Már, ha lesz kedve hozzá. – Akinek vittem volna, így szereti, úgyhogy… - vontam meg a vállaimat hanyag eleganciával. Liam nem sokat kért a kávéjába, és mivel neki szántam, nyilván olyat kértem, amit ő szeret. Az, hogy másnál landolt végül a pohárnyi fekete, már igazán nem az én hibám volt. Valahogy természetesnek vettem, hogy felajánljam neki, ha már itt volt nálam, és számomra az egyik feleslegesnek bizonyult. - Van már jó pár évtizede. – bólogattam. – Pár évig Chicagóban hagytam, csak pár hete intéztem el, hogy most már utánam jöjjön. Hiányzott is, és itt nagyobb biztonságban érzem őt. Arról már nem is beszélve, hogy az a munka, amit nem te csinálsz, soha nem tökéletes… - ezzel persze a nevelésére utaltam, még ha nem is volt túlzottan egyértelmű. – Egyébként nem hiszem, hogy örült volna. Szerintem kezd elege lenni egy kicsit, és visszasírja a nélkülem töltött éveket. – a mosolyom nem volt teljesen őszinte, viszont sértett sem. Annyira engem ez azért nem viselt meg, mert tudtam, hogy szoros kapocs van köztem, és a hím között. Történjék bármi. - Igen. A háború után csatlakoztam hozzájuk, akkor már Liammel együtt. – eddig ugyan nem említettem a nevét, de most már sejthette, hogy a kölykömről van szó. – Szóval elég régóta élek közöttük, egyértelmű volt, hogy én is velük tartok ide! – mosolyodtam el újra. – Ó, értem! – bólogattam kicsit elkomolyodva, nyugtázva a hallott információkat. – Valami elintéznivalód akadt, gondolom… - puhatolóztam óvatosan, mivel nem akartam egyből beleütni az orrom valami olyanba, amihez semmi közöm. Én sem szerettem, ha az én ügyeimbe akart valaki belekotnyeleskedni. – Ezek szerint hagytál itt olyanokat, akikhez visszahúzott a szíved, ugye? – érdeklődtem kíváncsian, mert ez tűnt logikus magyarázatnak arra, hogy visszajött ide.
- Ez szerintem teljesen érthető. Nem mindennap találkozik az ember ilyen régi ismerőssel. – pillantottam rá barátságosan, mert ha nem is néztünk ki teljesen eltérő kórúnak, attól még jó pár évtized, század volt közöttünk. Persze, szép lassan az erő hanyatlik, de a szellemi dolgok meg erősödnek ennyi idősen, de attól még nem kell félteni, meg amúgy is legtöbb esetben én nem egyedül vagyok, hanem 4 farkas tud a segítségemre lenni. Tényleg azokat se ártana magam köré gyűjteni, hiszen hosszabb ideig maradok, nem csak látogatóba jöttem. - Látom nem adtad alább. – nem volt gúny a hangomban, hiszen nem ő lenne az első olyan farkas, aki ilyen nagyobb dolgokat vállal el. Engem sose vonzott a politika, de a múlt és a természet annál inkább. Lehet, hogy ez is betudható annak, hogy különféle kor és nemzeték gyermekei vagyunk. Én indiánok között nőttem fel, így érthető, hogy hozzájuk jobban húz a szívem, mint a fehérnép olykor eléggé fura szerzetei és szokásaihoz. – Akkor tényleg nem unatkozol, de gondolom, ha ilyen pocizóban forgolódsz, akkor sokáig nem teheted, hiszen a kor nem mindenkin ugyanúgy látszik meg. – fogalmaztam meg virágnyelven. Én se maradhatok örökké majd a Múzeumban, vagy talán majd igazgatóként, akit alig lehet látni. Magam sem tudom, hogy utána mit fogok csinálni, de még van pár évem ezt kitalálni. - Ohh, szegény galambok, csak nehogy sértésnek vegyék és szerencsehozó ajándékkal ajándékozzanak meg. – kacsintottam rá játékosan, hiszen úgy tartják, hogy akit lekakilnak, annak szerencsét hoznak. Én ebben nem hittem és nem hiszem, hogy bármelyikünk is vágyott volna rá. – Amúgy se sokáig lesznek már szerintem itt, mármint az utcákon, hiszen ha nem csal az emlékezetem, akkor hamarosan ismét mindent hó fog fedni, vagy tévednék? – érdeklődtem kíváncsian, hiszen ki tudja, hogy a klíma erre felé miként változott meg a két évtized alatt. Bár az eddigiek alapján nem sokat változott, legalábbis én nem éreztem nagy különbséget. Fura, hogy ez a hely, hogy mennyi farkast tud vonzani, az őseinket tekintve pedig talán annyira nem is meglepő. Sose mondtam el senkinek se azt, hogy ki a Teremtőm, ahogyan nem is tehetem meg. Csak egy idős farkas sokak szemében és ez így van jól. Abban pedig csak reménykedni tudtam, hogy tényleg úgy lesz, ahogyan Ryder mondja… - Rendben van, bármikor örömmel! – pillantottam rá barátságosan, hiszen nem lett volna okom ellenségeskedve viszonyulnom hozzá. Amikor láttam őt utoljára, akkor még igazán gyerekcipőben járt és jó volt látni, hogy mennyire megnőtt és jól van. Szemmel láthatóan eléggé két lábon állt a földön, s valami azt súgta, hogy nem kell őt félteni. Egy apró nevetés hagyta el az ajkaimat, majd ahogyan megráztam a fejemet úgy kezdett el a szőke tincseim táncot járni. – Efelől kétségem se volt, hogy olyat vittél volna, ami annak a személynek ízlik. Érdekes, hogy ahány ember, annyi féle lehet egy kávé. Komolyan egy kész kultúra. – merengtem el picit, majd kíváncsian pillantottam a járókellőkre, ahogyan egyet kortyoltam a kávémból. Végül kíváncsian fordultam felé és csendesen hallgattam, azt, amit mondott. Néha bólintottam is egyet, hogy figyelek. - Igen, valóban sose könnyű, de ahogyan mondani szokták nem mindig az a helyes tanítási módszer se, amit mi elsőnek gondolunk, ahogyan az iskolában ülök is másabbak és másképpen tanulnak meg dolgokat, úgy ők is. Legalábbis ennyi év alatt azt láttam, hogy néha nekünk is változni kell ahhoz, hogy jó tanárok lehessünk. – pillantottam rá kicsit elmélkedve, hiszen jó pár évtizedet átéltem már, ahogyan sok mindent láttam is, foglalkoztam kölykökkel is, ahogyan volt is egy saját, még ha nem is hagyományos értelemben. Én igazán szerencsés voltam, de láttam olyat is, amikor a tanító és a tanítvány nem túlzottan tudott összecsiszolódni. Néha nem saját képünkre kell formálni valakit, hanem egy köztes utat meglelni... Azt is mondhatnám, hogy hagyni azt, hogy a kölykünk olyan dolgokat csalogasson a felszínre, amiről azt hittük, hogy nem létezik bennünk. – S hogy hívják őt? Nagyon gyerek, vagy annyira már nem? – halmoztam el végül kérdésekkel, hiszen érdekelt, hogy kiről lehet szó. Szívesen megismerném őt is, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy a családunk egyik tagjáról van szó. Kicsit a világ, de hamarosan meg is kaptam a választ rá és abban a pillanatban szinte bele is fulladtam pár másodpercre az italba. - Liam? – kérdeztem vissza kicsit meglepetten, pedig tudom, hogy annyira nem is ritka név. – Esetleg Liam Cooper a neve, vagy volt? – kérdeztem meg szinte alig hallhatóan, miközben az ujjaim könnyedén fonódtak a poharam közé. Mond, hogy nem Raphaël fia… Szinte kértem a szellemeket, hiszen erre a fordulatra nem számítottam. Az első éveiben velük voltam, majd pedig a távolból figyeltem őket. Azt is tudtam, hogy megjárta a háborút… Bár ha kort is megtudom, akkor azért tudok majd sakkozni is, hogy lehetséges-e az, hogy ő az, vagy nem… - Bárhol is járunk, mindig hagyunk hátra olyanokat, nem? – kérdeztem vissza kíváncsian, de mosollyal az arcomon, míg végül bólintottam ismét egyet. – Igen, hátrahagytam olyanokat, de néha a kötelesség és az élet szólít minket, nemde? – nem állt szándékomba elárulni, hogy merre is jártam, vagy mi történt. Nem olyan dologról volt szó, amiről könnyű lenne beszélni, vagy csak úgy beavatnék bárkit. Nem arról volt szó, hogy ne bíznék benne, de mindenkinek megvannak a maga titkai. - S megszeretted már ezt a helyet? Sokak számára nem könnyű ezt a zord vidéket megszeretni. – majd újabb kortyokkal ajándékoztam meg magam a kávéból. Annyira rossz tényleg nem volt, így semmi okom nem lehet panaszra. Meg amúgy se olyan fából faragtak.
- Igen. Szerintem nálad régebbi ismerősöm aligha bukkanhat fel! – maximum a Teremtőm lephetne meg ilyen téren, de róla semmit nem tudtam már nagyon régóta. Nem is nagyon gondoltam rá, miután különváltunk. Oké, azért bevallom, hogy olykor-olykor elmerengtem azon, hogy vajon mi lehet vele, él-e még, de végül soha nem indultam a keresésére. A világ nem tűnik olyan nagynak, ugyanakkor mégis elég ahhoz, hogy valaki eltűnjön a szemünk elől, ha éppen ez a célja. – Nem, nem szokásom! – mosolyodtam el, mert ez volt az igazság. Igaz, hogy engem sem vonzott annyira a politika, viszont szerintem hasznos, ha van falkatag is a Tanácsban, illetve legújabb polgármesterünket, Danát is lehetett segíteni, meg szemmel tartani. A kettő akár ugyanazt is takarhatta, ha gond lenne. - Egy ideig még biztosan. Csak néhány hónapja töltöm be a tisztséget, úgyhogy még egészen friss a dolog. – magyaráztam, bár túlzottan nagy lelkesedéssel azért nem voltam. Azt hiszem, egy korombelinek az ilyesmi már nem olyan nagy dolog, főleg egy olyan életút után, amit én tudhattam magam mögött. Nem egyszer vonultam be a történelembe, és láttam sorsfordító dolgokat. Egy kisváros Városi Tanácsában ülni már igazán semmiség volt, és ha le kell adnom, akkor nem lesz nagy szívfájdalmam. Legalábbis egyelőre még így gondoltam, aztán egy évtized múlva ki tudja, hogy mi lesz. Már ha akkor még itt fogok élni egyáltalán. - Ezt még csak ne is emlegesd! A végén ötleteket adsz nekik! – nevettem el magam. Nem örültem volna, ha a sárga felsőmre pottyant egyet valamelyik városi madár. Fintorogtam is egyet, ahogy magam elé képzeltem a jelenetet, valószínűleg nagyon mérges lennék. – Tavaly egészen korán jött a hó, gondolom most sem lesz másképp! – vontam meg kecsesen a vállaimat, mielőtt ittam volna egy újabb kortyot az erősen fogyatkozó kávémból. – Ugye? – kérdeztem vissza érdeklődéssel. – Szerintem is! Sok dologra lehet következtetni az ilyesmiből. Te hogyan szereted? – csak azért érdeklődtem a szokásairól, mert legközelebb már tudni fogom legalább, hogy milyet vigyek neki, ha éppen kedvem van kávézni vele egyet ismét. - Hát, annak idején bejött az a módszer, amit sikerült kialakítanunk. Megvolt egymás között a rendszerünk, a szokásaink. Nyilván én is idomultam most valamennyit hozzá, ő meg megszokott engem olyannak, amilyen vagyok. Most azonban nem azt látom, ahogyan hagytam őt. És ez bosszant… - vallottam be őszintén, mert úgy éreztem, hogy vele ilyesmit nyugodtan megvitathatok. Egyrészt nem volt idegen, nem csak számomra, de a falka számára sem, másrészt bármilyen idős legyek is, ő idősebb és tapasztaltabb volt nálam, amire a falkán belül nem sok személy esetében volt példa. - Felnőtt már, de gyakran mégis szeretek rá jobban odafigyelni. Hiába korban nem kölyök, nekem mindig a kölyköm lesz. Azt hiszem, hogy olyasmi ez, mint a szülő-gyerek kapcsolatokban. – sóhajtottam hosszasan, közben pedig már a nevét is elárultam neki. A reakciója volt, ami kizökkentett kicsit, és meg is lepett. Homlokom ráncba szaladt, ahogy egész testemmel is felé fordultam egy kicsit. – Igen, úgy hívják. Honnan tudod? – kérdeztem értetlenül. – Összefutottatok már, mióta visszajöttél? – csak erre tudtam gondolni, mint lehetséges magyarázatra. - Nem mindenhol, de igen, értem mire gondolsz. – bólogattam, nekem ugyanis nem mindenfelé maradtak olyan személyek, akik közel álltak hozzám. Csak néhány ilyet tudtam volna felsorolni, de az nem sok ennyi év alatt szerintem. Nem szerettem ragaszkodni túlságosan, ez a hátránya ennek. Vagy éppen előnye, attól függ, honnan nézzük. – Igen… - ezt teljes mértékben megértettem és átéreztem. – Ez történt velem is, nem is egyszer. Csak előzőleg nem tudtam visszatérni úgy, mint ez alkalommal. – utaltam Liamre, illetve az előző kölyköm esetére. Nyilván ebből nem értette, de azt láthatta rajtam, hogy még mindig nem léptem túl rajta teljesen. Időnként azóta is ostoroztam magam, amiért a feladatom miatt hátrahagytam őt, ahelyett, hogy magammal vittem volna. - Éltem már hasonlóan zord vidéken, úgyhogy annyira nem volt nekem szokatlan. Inkább a város mérete volt az, amit el kellett fogadnom, de már egész jól feltalálom magam. Ugyan kevesebb a lehetőség, mint Chicagóban volt, és másabbak az emberek is, de igazából nem olyan vészes, mint amilyennek elsőre tűnt. – meséltem el őszintén neki.
- Akkor legalább nincs miért aggódni, hogy túl jól ismerhet valaki, vagy még a régi korszakodból. Bár az meg talán túl régen volt és szemmel láthatóan sokat változtál minden téren. – a mosoly ott bujkált továbbra is az arcomon, hiszen nem rosszindulatból mondtam neki, hanem tényleg látszott rajta, hogy megkomolyodott és hasonló dolgok. Szerintem én sose leszek ennyire komoly. Szeretem az élet napos oldalán lenni, de ha szükséges, akkor eléggé komoly tudok lenni. Arra pedig, hogy nem szokása csak egy aprót bólintottam, hogy értem, de nem gondoltam azt, hogy tovább kellene ragozni. - Ohh, értem, akkor még tényleg nincs miért aggódni. Bár néha a nyilvánosság előtt zajló posztok nem a legjobbak, hiszen utána még a városban maradni is nehéz, ha kisebb városról van szó. – persze, ezt jó magam is tudtam, de ennek ellenére mégis egy múzeumban vállaltam állást. Nem tehetek róla. Számomra a múlt fontos, s ki tudna jobban beszélni akár az indiánok szokásairól, életéről, mint egy olyan, aki köztük élt és ők „neveltek” fel szinte. Tudom, hogy évek múlva már én se maradhatok ott, de majd ráérek gondolkozni akkor, hogy mihez kezdjek, vagy éppen fogjak. Ennyi évvel a hátam mögött, mindig akad valami a tarsolyomban. - Szerintem nem kell nekik tippeket osztogatni. Ők anélkül is tudják. – nevettem el magam a reakcióját látva. Biztos vagyok abban, hogy pillanatok alatt hazaszaladna és leváltaná a felsőjét, így nem hiszem, hogy sokáig lenne neki gondja ezzel, de legalább szerencsés napja lenne, vagyis így tartják. – Kíváncsian várom, már hiányzott a havas táj. Jó érzés lesz újra kicsit elveszni benne, ha ismét beköszönt a tél, a hó. Azt hiszem hangulatfüggő, meg mindenhol kicsit másabbak a kávék. Talán még ki kell majd tapasztalnom, hogy itt melyik helyen találom meg az igazit, ami képes levenni a lábamról. – voltak olyan ízek, amiket szerettem a kávéban, de volt olyan is, hogy váltanom kellett valami másra, hiszen borzalmasan készítették el azt, amit máshol meg imádtam. Minden helynek van valami specialitása, amit túlzottan is jól készítenek el. - Szerintem még semmi sincs veszve. Most újra együtt vagytok, majd idővel javul a helyzet és visszaáll a rend. Másrészt azt se felejtsd el, hogy amiatt is lehet másabb a helyzet, mert már ő se annyira kölyök és esetlen. – pillantottam rá kicsit talán komolyan, hiszen a kölykök nevelése sose volt egyszerű feladat és nem is lesz szerintem sose. Felelősséggel jár, de ahogyan minden ember másabb, úgy a kölykök is. Nem mindig azonos a személyisége a teremtővel, így emiatt fontos az, hogy mind a két fél tudjon engedni, hiszen úgy tudnak csak összecsiszolódni. Meg kell látni azt is, hogy mi a legjobb másnak, nem csak nekünk. Hiszen ha csak a mi igényünket tartjuk szem előtt, akkor akár a kölykökben maradhat egy rossz szájíz is. Azt meg senki e szeretné. - Igen, ez tényleg igaz, de aggódni és teljesen bekorlátozni nem ugyanolyan, ezt sose felejtsd el. Téged se kellet félteni kölyökként, ha jól rémlik. – pillantottam rá mosolyogva, majd a következő pillanatban kicsit mocorogni kezdtem és máris törökülésben ültem a padon. – Minden Teremtő szereti szemmel tartani a saját kölykét, de ahogyan nőnek, ahogyan egyre inkább nyitogatják a szárnyaikat, úgy kell nekünk is több teret adni nekik. – tettem még hozzá, miközben a hömpölygő tömeget figyeltem. Több szülőt is lehetet látni a gyerekeikkel és óvatlanul is egy pillanatra hasamra siklott a kezem. Egyszer megadatott, de végül teljesen más született meg egy nyári napon… - Nem találkoztunk még itt. Csak egy tipp volt. – szólaltam meg egy kisebb habozás után. – Igen, ismerem az első nevetésétől és első lépésétől kezdve. – nem pillantottam a mellettem ülő nőre, hiszen még mindig alig akartam elhinni, hogy itt van. Egész sokáig kísértem a távozásom után is figyelemmel azt, ahogyan felcseperedett, de aztán a háború mindenkinek az életét felbolygatta és elvesztettem szem elől, viszont azt se gondoltam sose, hogy farkas lett belőle és ezért nem találtam meg őt. - Sajnálom, viszont most már újra együtt vagytok és remélhetőleg nem kell újra elszakadnotok egymástól rövididőn belül. – biztatóan mosolyogtam rá, hiszen mind a ketten ismertük azt, hogy milyen azoktól távol, akik fontosak számunkra, vagy akik számítanak ránk. Fogalmam sincs, hogy Kristin mikor fog megbékélni azzal, hogy újra itt vagyok, vagy mikor fogja igazán megérteni azt, hogy miért nem térhettem vissza korábban, vagy miért tettem azt, amit. - De akkor még nem a szíved csücske, vagy tévednék? Ha tehetnéd, akkor hol élnél? – kérdeztem meg tőle fürkésző pillantás keretében és egy apró mosollyal az arcomon, hiszen tényleg érdekelt az, hogy melyik városba is húzza őt a szíve.
- Igen, úgy is mondhatjuk. – bólogattam mosolyogva. Tényleg sokat változtam, de ennyi idő után szerintem ez nem meglepő. Azon kellene csodálkozni, ha még mindig éppen olyan lennék, amilyen bugrisként. Valószínűleg nem vetne rám túl jó fényt, és a Teremtőmre sem, hogy nem sikerült megzaboláznia. Azok az idők azonban már régen elmúltak, még ha kedves emlékként őriztem is magamban. Valahogy jobb így, a kifinomult díva szerep megfelelt nekem, ráadásul amire akkoriban áhítoztam, az is mind megvolt. Gazdagság, kalózként csak azt hajszoltam, semmi mást. - Emiatt majd fáj később a fejem! – legyintettem egyet. Kár előre azon aggódni, ami még nagyon sokára fog bekövetkezni. – Azért egy-két évtizedem talán még van, de akkorra talán már nem is leszek a tagja a Tanácsnak. Ha újraválasztás lesz, akkor nem feltétlenül kerülök be közéjük. – magyaráztam elgondolkozva, mert erre bizony tényleg reális esély volt, és akkor nem kellett azon aggódnom, hogy majd megjegyzik az arcomat. Mire le kéne köszönnöm, már rég el is fognak felejteni engem. - Ezek szerint akkor most olyan helyen jártál, ahol nincs hó télen. – állapítottam meg, de továbbra sem kezdtem kérdezősködni arról, hogy merre járt, vagy miért, hiszen nem volt hozzá semmi közöm. Én pedig a világért sem akartam más dolgaiban vájkálni, főleg nem egy barátéban. Ha a feladatom az lett volna, nyilván megteszem, de nem olyanokkal, akikkel közvetlenebb viszonyban vagyok. – Hát, válogatni azért van miből. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi ez a város, egész jó a kínálatuk ezen a téren. – de erre idővel nyilván ő is rá fog jönni. Mostanában amúgy is olyan divatos dolog kávézót nyitni, hogy még én is gondolkoztam rajta egy ideig. Aztán letettem róla, volt nekem elég részesedésem sokféle vállalkozásban már, nem hiányzott még egy. - Az egy dolog, csakhogy annyira régen viszont nem hagytam magára, hogy ennyit változzon ezen a téren. Már akkor sem volt kezdő, és most mégsem ugyanazt látom, amit szeretnék, vagy amit várnék… - panaszoltam el egy kicsit a csalódottságom. Oké, tudom én magamtól is, hogy nálam is magasan van az a bizonyos mérce, de szerintem inkább legyen így, minthogy lentebb adjak az elvárásaimból. Én szerettem törekedni a legjobbra, és pontosan ezt vártam el a kölykömtől is, hiszen ehhez kellett hozzászoknia mellettem, már a kezdettől fogva. - Azért nincs teljesen bekorlátozva, még ha úgy is érezheti néha. – igen, lehettem volna még rosszabb. – Attól még, hogy én olyan voltam, amilyen, neki még nem kell! – ráztam meg mosolyogva a fejem. Valószínűleg Liam el sem tudta volna képzelni, hogy milyen vad és megzabolázhatatlan voltam annak idején. Mikor ő megismert, már akkor is inkább a kimért eleganciával lehetett a legjobban jellemezni, akivel kapcsolatban nem éppen az az ember első gondolata, hogy kalóz volt annak idején. - Igen, de még nem fejeztem be a tanítást. – motyogtam elgondolkozva. Persze, volt neki tere, több, mint a kezdetekkor. Az itteni azonban merőben új helyzet volt neki is, ezért figyeltem rá annyira oda. Próbáltam én jól csinálni, és nem túlzásokba esni, de néha nehéz tartani magunkat ahhoz, amit elképzelünk. – Hát, tippnek elég jó! – még mindig kíváncsian pislogtam a másik nőstényre, várva a magyarázatot arra, hogy honnan ismeri ilyen jól a kölykömet. – Hogy hogy? – kérdeztem, hiába nem nézett rám. Azt nem gondoltam, hogy az ő gyereke lenne, hiszen az lehetetlen. Idősebb volt nálam, míg Liam jóval fiatalabb mind a kettőnknél, és nekünk már nem adatik meg ez a kegy. - Maximum akkor, ha elveszik a Szellemek az életemet, vagy ő dönt úgy, hogy menni akar. – erre is megvolt az esély, de egyelőre nem szerettem volna még erre gondolni. Ezen is ráérek később aggódni, hiszen csak most kaptam vissza, ráadásul egyszer már tényleg meghaltam. Erről azonban most mélyen hallgattam. Előbb-utóbb talán ő is hallani fog a tavaly történtekről a falkán belül. - Mondjuk úgy, hogy megszoktam, és ez elég. – sóhajtottam, hogy aztán elmosolyodjak. – Hú, ez egy nehéz kérdés. Időnként elgondolkozom azon, hogy esetleg visszamennék a Karib-térségbe, de már az sem olyan szerintem, mint amikor én beleszerettem. Talán megnézném a szülőföldemet is, mert rég jártam arra… - igazából azóta nem is nagyon, hogy gyerekként az apám áthozott az Újvilágba. Írország vonzott, talán el kellene oda látogatnom végre. Egy kis kiruccanás senkinek sem árt. – Te gondolom itt érzed jól magad… - ez látszott rajta, abból, ahogy beszélt a vidékről.
- Ohh, értem. Csak nem lesz semmi ilyen se és még sokáig lehetsz a Tanácstagja. – engem valahogy sose vonzottak az ilyen szerepek, ahogyan bele se akartam folyni ilyen téren se a politikába. Hallottam, hogy részben valami kölyök itt a polgármester, de ennél tovább nem is mentem. Nem értettem, hogy miként is kerülhetett oda, de ez nem is az én tisztem volt eldönteni. Illetve mindig is próbáltam kimaradni az ilyenekből, amíg engem nem érint igazán ilyen téren valami, addig tuti, hogy a politika közelében se fog senki se megtalálni. Pontosan láttam azt, hogy a politika mikre képes, így talán nem is meglepő, hogy így vélekedem. - Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem ennyi és nem olyan sokáig. – mosolyodtam el barátságosan, hiszen kicsi esélyt látok arra, hogy ismerné a rezervátumot, ahol éltem mostanában. Az előtte lévő időszakra meg nem akarok gondolni. Nem éppen életem legjobb hónapjai voltak azok, amíg fogságban kellett élnem, hogy aztán egyik fivérem a halálával fizessen érte. – Reméljük tényleg elég hamar rátalálok, hiszen a munka mellé nem árt sose egy kis finom és friss kávé. Főleg, ha egyre inkább beköszönt majd a hideg. – már a szellő most is sokat árulkodott arról, hogy nyakunkon a tél, de még egészen kellemes és jó idő volt. Legalábbis számomra biztosan, de az is igaz, hogy farkasként mi sokkal több mindent bírunk el, mint amúgy egy átlagember. - Persze, ezt teljesen megértem, de akkor is magára maradt. Nem volt mellette a Teremtője, így nem csoda, hogy nem azt látod, amit szeretnél. – szólaltam meg óvatosan, majd sietve hozzátettem. – Ne érts félre, mert nem azt akarom mondani, hogy a te hibád lenne, de ha nem te foglalkoztál vele, akkor aki megtette helyetted, az ilyenné nevelte, vagy ha nem is volt mellette senki se igazán, akkor pedig érthető, hogy végképpen nem azt látod, amit szeretnél. De szerintem még sokáig mellette maradhatsz, így emiatt ne aggódj. Majd helyre rázod őt. – kacsintottam ár játékosan, hogy utána belekortyoljak ismét a kapott kávéba. Nem akarok beleszólni túlzottan az ilyen neveltetési dolgokba, de azt se szeretném, ha bármennyire is elkenődne. Szerintem még nem késett el azzal, hogy kicsit fenéken billentse akár az illetőt, ha úgy látja jónak. Nekem szerencsém volt, de az is igaz, hogy én nem beharaptam, hanem sokkal inkább átharaptam valakit. Pontosan azt a személyt, aki miatt részben visszatértem erre a fagyos és veszélyes vidékre. - Ugyan, mindenkinek kell egy kicsit ereszd el hajad dolog, és mikor máskor lehetne, mint fiatalként? Ahogyan idősebbek leszünk, úgy kezdtünk el egyre inkább is jobb esetben lecsillapodni. – nem gondoltam azt, hogy rossz Teremtő lenne, vagy éppen bármi gond lenne ilyen téren vele. Inkább csak ő és én is kicsit másképpen láttuk a világot, de mindig is azt mondtam, hogy inkább egy fiatal legyen kicsit zabolátlanabb, mint idősebb, hiszen idősebbet sokkal nehezebb megfékezni, nevelni. - A tanítás sose ér véget, csak arra figyelj, hogy ne ess túlzásba, mert ami szerinted jó, az nem biztos, hogy tényleg jó neki is. – inkább volt ez egy vénség jó tanácsa, mint bármi más. Láttam, hogy ő mivé cseperedett, legalábbis jelenleg egy pici bepillantást biztosan nyertem, így biztos voltam abban, hogy ő is remek kölyköt fog teremteni, de mindenhez idő és türelem kell, illetve az, hogy meglássuk azt, hogy mi a legjobb út a formáláshoz, neveléshez. Pár pillanatig utána habozok, majd a járókelőket fürkészem. – Hmm, az egyik testvérem fiának a gyermeke. Ott voltam élete kezdetén, majd pedig távolról figyeltem őt egy darabig. – nem sejtettem azt, hogy farkas lett belőle. ha tudtam volna, akkor biztosan hamarabb felkeresem, de úgy érzem, hogy legalább felelősségteljes és beszámítható farkas látott meg benne, így nincs miért aggódnom, hogy ne lenne jó kezekben. Már csak az a kérdés, hogy hol van az apja… - Engednéd, ha menni szeretne? – nehezen tudtam elhinni a korábban hallottak után, hogy csak úgy elengedné. Most még nem, de talán később. Arról pedig nem is akartam gondolni, hogy vajon következő évben mit találnak ki a szellemek, vagy éppen mit követelnek majd. - Egyszerre az otthonom is, de nem is. Az otthon nem mindig egy hely, földrész vagy éppen város. – merengtem el rövid időre. – Sokkal inkább az, ahova a szíved húz, a szíved pedig személyekhez fog kötni legjobb esetben, nem pedig helyhez. – pillantottam rá még mindig kissé elmerengve, hiszen lehet, hogy ostobaságnak fogja tartani azt, amit mondok, de szerintem élt már ő is annyi ideig, hogy értse mire is szeretnék kilyukadni ezzel.
- Ha mégsem, akkor sem fogok kétségbe esni! – mosolyodtam el, legyintve közben egyet. – Azért nem lételemem ez, csak jó, ha közülünk is van ott valaki, és képben van a város ügyeit illetően. Meg ugyebár a polgármesterünk egy kölyök… - úgy gondoltam, hogy ezzel mindent elmondtam, úgyhogy egyszerűen megvontam a vállaimat. Volt mellette mindig valaki, de talán nem árt plusz egy szempár, és a segítő kezek, ha bajba kerülne esetleg. - Értem! – láttam azért, hogy továbbra sem nagyon szándékozott arról beszélni, hogy merre járt, úgyhogy eldöntöttem magamban, hogy többet nem nagyon fogok erről kérdezősködni. Tényleg nem volt semmi közöm hozzá, és ezt nyilván meg is akarta tartani magának. – Már tudom is, hogy mit veszek neked a születésnapodra! – viccelődtem mosolyogva. Egy kávéfőző talán tökéletes ajándék lenne, és még hasznos is. Lehet már nagyon jókat venni, és ugyan az ember magának készíti el, de legalább olyan jó, mintha megvenné egy kávézóban. - Igen, valószínűleg… - hümmögtem magam elé elgondolkozva. – De így volt biztonságosabb, nem tudtam mi fog itt ránk várni. – közben automatikusan körülnéztem, megfigyelve a körülöttünk bámészkodó embereket, hogy aztán a tekintetem visszakalandozzon a mellettem ülő nőstény arcára. – De, volt mellette! Nem hagytam volna felügyelet nélkül, és nem is akárkinek a gondjaira bíztam. – hanem olyanra, akiben bíztam, és aki remek mentor. Nem is benne kerestem a hibát, inkább azt gyanítottam, hogy a kölyköm kanászodott el, a túl nagy szabadság miatt. - Ha hagyja, akkor mindenképpen, de ahhoz kelleni fog ő is. – ugyanis úgy véltem, hogy ha nem akar változni, akkor a fejem tetejére is állhatok, megbüntethetem ezerféleképpen, akkor sem történik majd áttörés. Megtörni pedig semmiképpen sem akartam, mert akkor olyasmit értem volna el, amire nem vágytam egyáltalán. Akkor már nem lenne önmaga. – Vannak azért olyanok is, akik még sokáig nem csillapodnak le. – én is csak mostanában változtam, mióta megtapasztaltam, hogy milyen a halál. Az nagyon sokat formált rajtam, de erről most nem igazán szerettem volna vele beszélni. Nem olyasfajta téma, amit az utcán egy kávé mellett beszél meg az ember, valaki olyannal, akit századok óta most lát először. Nem, talán majd egyszer, máskor. - Majd meglátjuk, hogy haladunk most együtt. – vontam meg a vállaimat óvatosan. Egyelőre még én sem tudtam, hogy mi lenne a jó Liamnek, de ki fogjuk tapasztalni, és mindent úgy akartam csinálni, ahogy én jónak látom. – Neki is meg kell még szoknia újra, hogy mellettem van, és sokat követelek tőle. – tettem még hozzá, mert tényleg így gondoltam. – Ó, nahát… - kivételesen nem is lepleztem, hogy mennyire meglepett ez a hír. Azt hiszem, hogy teljesen felesleges is lett volna. – És ő tudja? Mármint ismer téged? – érdeklődtem kíváncsian, mert akkor most megismerhetnék egymást, ha esetleg nem találkoztak még. - Nem tudom. – vallottam be őszintén. – Biztos nem lenne könnyű, de ha valaki menni akar, úgysem lehet visszatartani. Előbb-utóbb talál rá módot, bezárva meg nem tarthatom. – de azért reméltem, hogy még nem akar elmenni innen. Egyrészt csak most jött, másrészt még rengeteg olyan ideje lesz, amit már nélkülem tölthet el. Most még szerettem volna kicsit mellette lenni, ha hagyja. – Igen, ez igaz. – ismertem el. – Én nem tudnék olyan helyet mondani, ami az otthonom. Jelenleg itt van. – vontam meg a vállaimat. Igazából több személyhez is húzott a szívem, de azért, mert ők éltek valahol, nekem az még nem lett az otthonom. Szülőhelyem az akadt, olyan hely is volt a világban, ahol szerettem élni, de az otthon szerintem mindig ott volt, ahol éppen én is voltam, és megteremtettem egy kellemes környezetet magamnak. - Jártál már a hotelben? – érdeklődtem felé fordulva, mert nekem vissza kell mennem hamarosan, és arra gondoltam, hogy elkísérhetne, ha akar.
- Igen, hallottam róla. – a véleményemet inkább megtartottam magamnak. Nem gondoltam azt, hogy egy kölyköt ennek kellene kitenni, de nem is ismertem az említett személyt, így nem is akarok semmit se mondani. Nehéz lenne olyanról, akiről semmit se tudok. - Ohh, csak ne felejts el egyeztetni Ryderrel, mert a végén még azt fogja mondani, hogy nem illik a lakásába. – löktem meg játékosan a mellettem ülő nőstényt, miközben a nevetésünk könnyedén töltötte be a köztünk lévő teret. Jó érzés volt kikapcsolódni kicsit, ismerős arcot látni, de így kicsit még inkább tudatosult bennem, hogy mennyire is rohan az idő. Másrészt meg nem gondoltam azt, hogy Ry így reagálna a dolgokra, de nem bírtam kihagyni. Csendesen hallgattam azt, amit mond és egy aprót bólintottam. – Ez teljesen érthető, hiszen egy Teremtő mindig védeni akarja a kölykét. Azt tetted, amit helyesnek láttál. – pillantottam rá egy biztató mosoly keretében. Nem gondoltam azt, hogy hibázott volna és még picit a kezét is megszorítottam, ha hagyta. - Akkor talán túlzottan is aranyifjú életet élt. – nem gondoltam azt, hogy akkora hiba lenne a gépezetben, hogy ne lehetne még helyre hozni. Abban a korban még bőven lehet formálni őket, nevelni, csak meg kell találni a megfelelő motivációt és formáját a tanításnak. - Drukkolok, hogy sikerüljön megbeszélnetek a dolgokat, és végül büszke lehess rá. – mosolyodtam el barátságosan, majd egy szőke tincset a fülem mögé igazítottam, mintha csak a szellő bolondos játékától akarnám megóvni, pedig mennyiszer aludtam a csillagos égbolt alatt. Hiányzott néha a múlt, vagy annak bizonyos szereplői, de muszáj mindig tovább haladnunk és a jelenben élni. – Ez tény, de talán ettől még szebb és különlegesebb a világ. Senki se egyforma, így színesebb lesz és mindenki másképpen tapasztalja meg az élet kacifántos útját. – rántottam meg kicsit a vállaimat, hiszen senkitől se lehet elvárni azt, hogy ekkor és ekkor komolyodjon meg. Valaki örökké bohókás marad, míg más olyan lesz, mint egy morgós medve és sorolhatnánk. Ahogyan az emberek nem egyformák úgy mi se, de ez így van helyén. - Csak aztán nehogy túl sokat és magad ellen fordítsd őt. – sajnos láttam már erre példát, amikor a Teremtő átesett a ló túloldalára, nála fogalmam sem volt, hogy mi a helyzet, így nem is akartam ebbe jobban belefolyni. Ha egy vénség tanácsai, tippjei érdekelni fogják őt, akkor úgyis tudja, hogy merre fog találni. – Szerintem felismerne, de régen láttuk már egymást, így ki tudja. Sok minden történt, így kicsit inkább passzolom erre a választ, de ha kérhetek valamit, akkor még ne áruld el neki. Szeretném majd inkább én felkeresni őt. – pillantottam rá egy barátságos mosoly keretében. Bíztam a mellettem ülő nőstényben, így nem féltem attól, hogy elszólná magát, vagyis nagyon remélem. - Majd eldől, hogy mi lesz ilyen téren. – kacsintottam rá, de a hallottak alapján szerintem nem kellett attól tartania, hogy csakúgy el akarna tűnni a kölyke. Szeretném, ha boldog lenne és büszke lenne végül. – Ennek örülök, mert legalább nem kell attól tartanom, hogy egyszer csak eltűnnél. Szívesen összefutnék meg veled, ha benne vagy. – nem fogom erőltetni, de kicsit ismerem őt, s olyan személy volt, akinek örültem. Nem gondoltam volna, hogy itt fogunk újra egymásba botlani, de ez legalább örömteli találkozás volt. - Még nem, de szívesen megnézném egyszer, viszont most azt hiszem, hogy rohannom kell. – pillantottam az órámra, hiszen már elég régóta itt ültünk. – Még a végén az orromra fognak koppintani, amiért nem mentem be a megbeszélt találkára a Múzeumba. – ha engedte, akkor megöleltem és arcára még puszit is nyomtam. – Örülök, hogy láttalak és remélem, hogy hamarosan ismét összefutunk. – s azzal a lendülettel el is tűntem a tömegben, mert már így is késésben voltam.
|| Köszönöm szépen a játékot, nagyon élveztem! Zárást nem kértem rá, mert nem tudom, hogy fogsz-e még írni rá, vagy nem. ^^
Nem tudtam eldönteni hirtelen, hogy ez most pozitív, vagy negatív megjegyzés a részéről, hogy hallott Dana pozíciójáról, de inkább nem is kérdeztem rá. Én inkább arra tippeltem volna, hogy az utóbbi. Nekem is megvolt a magam véleménye, de bölcsen most én sem adtam neki hangot. Jobb így a békesség kedvéért, mert még a falnak is füle van sokszor. - Á, a hím a hegyieknél? – nem nagyon ismertem, hiszen nem egy fedél alatt éltünk, és csupán nem olyan régen vagyunk egy falka tagja. Bár az idő relatív, de attól még tényleg nem ismertem mindenkit olyan jól, mint ahogyan talán kellett volna. Az arca azonban beugrott, és kicsit meg is lepett, hogy ők együtt élnek. Nem tudtam a kettejük kapcsolatáról, de hát honnan is tudtam volna? Hiszen az is csak most lett nyilvánvaló számomra, hogy a városban él a mellettem ülő is. Mindenesetre elraktároztam magamban ezt az információt. - Igen. Egyszer már hibáztam, másodszor nem szerettem volna. – bólogattam, bár az is igaz, hogy abban az esetben pont az volt a hiba, hogy szintén hátrahagytam egy kölykömet azért, hogy megóvjam. Pontosan ezt akartam elkerülni azzal, hogy Liam most már mellettem volna. Így jobban tudok rá vigyázni, még akkor is, ha szerinte már nincs is rá szükség. – Igen, hallottam dolgokat, amik nem tetszettek. Túlzottan felhívta magára a figyelmet, és olyan balhékba keveredett, amit nem engedhetett volna meg magának. – ingattam a fejemet rosszallóan, mert eszembe jutott az, ami az ideutazása előtt történt vele. hát, nem dicsértem meg érte, az is biztos. - Biztosan az leszek, csak addig még el kell jutnunk. – azért most már én is elmosolyodtam. Alaposan megfontoltam, hogy beharapjam őt, és azóta sem láttam úgy, hogy hibáztam volna. Bíztam abban, hogy tényleg minden rendben lesz, és idővel olyan büszke lehetek rá, amilyen csak szerettem volna. – Nem is baj, azt hiszem, hogy belőlem egy is bőven elég! – nevettem el magam jókedvűen. Tényleg jobb, hogy senki sem egyforma, de attól még mindig megmaradtak az elvárásaim Liam felé. Azt hiszem, hogy ez természetes a kapcsolatunkból kiindulva. - Rendben van, akkor nem említelek meg! – ígértem meg, noha nagyon kíváncsi lettem volna arra, hogy a hím mit szól egy rokon felbukkanásához. Ráadásul ezt a bizonyos rokont még én magam is ismertem, és kedveltem. Biztosan örülni fog, nem tudtam elképzelni, hogy másképp legyen. Valószínűleg nem volt negatív a viszonyuk annak idején sem, de hát sohasem lehet tudni. – Persze, szívesen! – egyeztem bele, mert én is szívesen találkoztam volna még vele. Ez a város úgysem túl nagy ahhoz, hogy hosszú távon elkerüljük egymást, ráadásul ugyanahhoz a falkához is tartozunk. Ez azért elég nyomós érv a találkozásokra is. - Ó, semmi gond! – legyintettem egyet, és közben felálltam a padról. – Elvigyelek? - kérdeztem, mert nem olyan messze álltam meg a kocsimmal. – Biztos vagyok benne! – mosolyogtam rá, mert szerintem is fogunk még találkozni, talán nem is olyan sokára. Mivel gyorsan elindult, így én sem késlekedtem sokat, elindultam megkeresni a kocsit.
Először azt gondoltam, hogy a falka hotelből való kiköltöztetése optimális fejleményeket tartogat majd számomra. Továbbra sem csináltam túl nagy titkot abból, hogy kényelmetlen számomra közösségben tartózkodni, elviselem, mert muszáj. Az ilyen muszáj-elviselésekben elég nagy gyakorlatom van, ugyebár. Nem vagyok goromba senkivel, ha kérdeznek, udvariasan válaszolok, még az is előfordul, hogy magam is megilletem a beszélgetőpartnerem néhány kérdéssel, ha a helyzet úgy hozza, mosolyogni is képes vagyok, de a magány nyugalmával ezek a pillanatok nem vehetik fel a versenyt. Szóval, én úgy gondoltam, hogy kellemes lesz majd a beálló csend, de azzal nem számoltam, hogy az Ős unalma ezzel egyenes arányban nő, és olyan feladatokkal lát el, mint az alkalmi szobafiú szerepe. A harmadik alkalom után a tiszta törülközők mellé már jól felkészülten a panaszkönyvet is magammal vittem, így spórolva magamnak egy futást az iroda és a küllememre panaszt tevő szoba ajtaja között. Nem is tudom, hogy jutalom lehet-e, vagy egyszerű intés, amivel az Ős a sétány felé terel, mondván, szellőztessem ki a fejem, neki van egy kis elintézni valója a környéken. Csak bólintottam, aztán zsebre dugott kézzel indultam el, hogy felfedezzem a környéket, míg végül sikerült megállapodnom egy olyan padnál, aminek mindkét szomszédja üres volt. A hideg rázott csak meg időről időre, mert vérfarkaslét ide vagy oda, nekem, mint tősgyökeres délinek, ez az alaszkai klíma nem volt több még egy tehernél, amit a nyakamba kaptam. Mióta egy fehér keresztes farkas teszi "szebbé" a mindennapjaimat, már egészen hozzászoktam, hogy a nap legváratlanabb pillanataiban a lehető legkülönbözőbb érzések törnek rám, mint a belső nyugtalanság, hirtelen forróságérzet, viszketés, amit általában kisebb vagy éppenséggel nagyobb, nem kimondottan szem előtt lévő ingerek váltottak ki belőlem. A legtöbbről már nem igazán vettem tudomást, mert ha már kizárni nem tudom őket, legalább hadd ne kelljen tudnom arról, hogy azért csorog rólam a verejték, mert három szobával arrébb valaki nemi életet él. Így volt ez most is. Égő billogként perzselte a tarkóm valami ösztönös rossz érzés, mire én csak összedörzsöltem a kezeimet, hátha ezzel lemoshatom magamról a felém hányt ingerek nagy részét. Koncentrálj a Falra... koncentrálj a Falra... koncentrálj a... - Danner. Összerezzentem a nevem hallatán. Az ösztöneim már jóval előbb tudták, miről van szó, mint ahogy ez ténymegállapítássá állhatott volna össze a gondolataim között, a farkas a gyomromba rúgott, amitől egy csapásra megrándult a hasfalam, és ezzel párhuzamosan toltam el magam a pad hűvös fájától. Annál sokkal lassabban fordultam meg, mint amennyire igazából szerettem volna, hiszen az adrenalin már megkezdte a munkáját. Lüktetett a halántékom, ahogy szembe fordultam a hang forrásával, és közben azt próbáltam megfejteni, hogy miért nem törtek morzsává a fogaim attól az erőtől, amivel egymáshoz préseltem őket. Nem feleltem, de feltűnt, hogy fújtatok. Nem tudtam a nevüket, sem a származásukat, de ők ismertek engem. A kilétük igazából teljesen mindegy volt, csak az számított, hogy mit képviselnek. És ezt már messziről hirdették a bőrükre varrt szimbólumok. Johnny emberei. Idő közben a két férfi megkerülte a padot, én pedig arra lettem figyelmes, hogy a hátam kemény kőfalnak ütközik. Mikor kezdtem el hátrálni? Mikor kezdtem el félni egyáltalán? Ráérősen ballagtak felém, éreztem a kabátzsebben lapuló kés hideg, fémes szagát. Aztán rájöttem, hogy nem félek. Rájöttem, hogy nem vagyok veszélyben. Ők vannak. - Nem akarok balhét. - szólalt meg bennem a belső picsa lassan, és tagoltan. Megfordult a fejemben, hogy segítséget kérek az Őstől, de nem érzem úgy, hogy kimondottan megmentésre szorulok, másfelől pedig ha két embert nem tudok elintézni, akkor ott rohadjak meg, ahol vagyok. Nem igaz? - Befejeztem. Próbáltam biztosítani őket arról, hogy a látszat ellenére én már nem játszom ezt a játékot, bár azt hiszem, hogy a problémájuk pont ebben gyökerezett. A Testvériséget nem lehet csak úgy "befejezni", úgy legalább is nem, hogy az ember még tud lélegezni. - Nem Danner, most fogod befejezni. Az eddig beszélő férfi kést rántott: bal kezével a falnak nyomta a vállam, míg a jobbal a kés markolatát szorította, egyenesen a nyakamnak. A picsába, a picsába, a picsába... Röhögésben törtek ki, ahogy számukra úgy tűnhetett, nem sok választ el attól, hogy össze is hugyozzam magam. Kapkodtam a levegőt, reszkettem a kezei alatt. A hang pedig egyre csak azt sutyorogta odabent, hogy baj van, hogy baj lesz, és egyébként is, kik ezek, akik csak úgy kést szegezhetnek a torkunknak, hiszen csak egy röpke mozdulat lenne, és már nem is lenne karja, amiben a kést tarthatná... Jobb ötletem nem lévén rámarkoltam a kést tartó kezére, és szorítani kezdtem. Szorítottam, erősebben, mint amire számíthatott és mint ahogyan azt terveztem, így a megcsúszó penge felsértette a bőrt az ádám-csutkámnál. Vér... Egyenesen a gyomromba ömlik a szaga, felkavarodik, de nem az étvágygerjesztő értelemben. Ez a saját vérünk. Hangosan felnyögök.
Ez a mi vérünk, ez belőlünk van. És ez itt, ez a hústömeg azt hiszi, hogy csak úgy elveheti, hogy joga van elpocsékolni azt, amit az Őstől kaptunk. Megijedtem. Mert azon felül, hogy ilyen pofátlanságot követett el, mi történne, ha túl sokat fakasztana? Apa?! Apa, látod ezt? Várj Apa, ne aggódj, meg tudom oldani, csak azt akarom, hogy te is lásd, jó? Figyeld, hogy roppantom el szilánkosra az alkarját! Hát nem nevetséges? Olyan, mint az üveg, és olyan szépen muzsikál! Hallod ezt? Hallod, ember? Te nem tudsz nekem ártani, te semmi vagy. Látod a szememben a jéghegyeken megcsillanó napfény kékjét? Érzed már, hogy bennem is több rejtőzik, mint amit látsz, mert vak vagy az élet igazságára? Pondró. Aú! Mi ez? Hát te is itt vagy? Te másik semmirekellő. A másik úgyis a karját ölelgetve sikoltozik térdelve, most veled is foglalkozhatok. Nem fordítom oda a másik orcám, hiába sértetted fel az egyiket. De megmutatom helyette az agyarakat, amik a bőr alatt rejtőznek, csak ez az Ember ne lenne ennyire lassú, csak tűrné jobban a fájdalmat, mert így nem tudom rád vetni magam, így csak vicsorogva kapok feléd, mert míg én testet igyekszem varázsolni magamnak, addig az Ember megint csak ellenáll, és lassan mi is a térdelő senki mellett fogunk fetrengeni a fájdalomtól, mert Ő azt hiszi, hogy vissza tud tartani...
Kibaszottul élveztem olvasgatni a panaszkönyvet, még kuncogni is képes voltam a kedvenceimen az iroda magányában. Persze szemtől-szemben halál komolyan és megértően bólogattam, miközben minden aggályoskodót biztosítottam a "neonáci" megbízhatósága felől, külön kihangsúlyozva, hogy apámra való tekintettel nem engedhetem meg magamnak a hotel hírnevének csorbulását. Hozzátéve, hogy szívből hiszek a második esélyben, az egyenlő bánásmódban és mélységesen megvetem az előítéletességet. Hogy nem lettem még szentté avatva baszki? Minden egyes alkalom után villámsebességgel hervadt le képemről az odaragasztott, udvarias műmosoly, hogy önmagamhoz híven egy fintorral intézzem el az egészet, majd küldjem vissza melózni a Kölyköt. Hasznos volt amúgy mindkettőnknek: volt némi mozgástere anélkül, hogy a nyakában lihegtem volna - vagy valaki más -, mégis szem előtt volt, dolgozott is... Szokja csak a strapát meg a különféle ingereket. A többi kölyökkel se terveztem kesztyűs kézzel bánni, de érthető módon tőle sokkal többet vártam - ennél fogva magamtól is. Akkora hajcsár viszont nem vagyok, hogy szusszanásnyi pihenő nélkül hagyjam, így amikor láttam rajta, hogy jót tenne némi levegőzés, intettem, hogy menjen, ejtőzzön egyet. Igaz, hogy csak fél éves farkasként, ám az önfegyelme jóval fejlettebb, mint sok, emberként fiatalabb kölyöknek. Emellett volt annyi esze, hogy ne csámborogjon túl messzire. Azt hiszem, bízom benne. A bedrótozandó szobákat és a telepíteni kívánt felszerelést listáztam Edennek. Idegesítő egy nőstény amúgy: van esze és félelmetes, mire képes, de egy kurva szóval nem mondaná ám! Nem, te kutasd fel a vénség vackában, eszem megáll. Kész szerencse, hogy szub és nem kell órákig győzködni meg kardoskodni vele, beszélni is akkor beszél, ha kérdezem. Ennek hála szerintem hamar megleszünk a kiürült negyedik emelettel. Mint amikor apró karmok kaparásznak a lakkozott faajtón, olyan érzés volt az energiáimat karistoló neszezés. Megállt a kezemben a toll, amit eddig ujjaim között pörgettem. Két másodpercig tartott, amíg moccanatlanul "füleltem", felmérve, hogy pillanatnyi inger válthatott-e ki valamit, vagy tartósabb behatás érte. Fasz se fog aggodalmaskodó apukát játszani csak azért, hogy pedáns Teremtőnek tűnjön. Izmaim mégis pattanásig feszültek, s ahogy a finom fodrozódás új mintát kezdett írni, úgy pattantam fel az asztal mögül. Siettem, mert nappal van bazmeg! Egyébként leszarom, kikre hoz frászt így vagy úgy - amíg észrevétlenül csinálja és a nyomok könnyen eltüntethetőek. De verőfényes napsütésben a sétálóutca "közepén"... hát az minden csak nem diszkrét. S ha ez nem lenne elég: nem engedhetem meg magamnak, hogy hibázzon, hogy lankadjon az éberségem, hogy a legkisebb mértékben is megbotoljunk.
Vérszag. Kevés, szinte karcolás csak, amiből serken, de tudom kié. A bestiát felháborítja, hogy holmi nyikhaj utánpótlék képződmény ilyesmire vetemedett. Dühíti, hogy a Kékszemű figyelmetlenségében engedte ezt a sebet létrejönni. Én meg bosszankodok, mert cseszdmeg, ne most tartsatok szektagyűléses egymásra találást! Az egyik fickó a földön fetrengve a karját dédelgeti, a másik pedig bénultan áll, kezében a késsel, míg a Náci próbálja megakadályozni a váltást. Anyám. - Az alkalmazottam inzultálta önöket? - szólaltam meg a közelükbe érve, totál érdektelen arccal nézve a szenvedésében vergődőt, miközben energiáim a Kölyökéi köré fonódtak. - Elnézést, tudják, epilepsziás, de az ő rohamai furák - mosolyodtam el kurva bájosan. Még jó, hogy nem tépte le élből a szerencsétlen karját. Vagy váltott egyből. Ej, te gyerek! Embert nem így intézünk el, Kölyök. Ezeknél hiszti van, nem úgy, mint a szarvasnál. - Nesze - dobtam egy köteg zöldhasút a még mindig kést szorongató felé. - Kapd össze a társad és vidd kórházba. Aztán menjetek szépen haza. - Ennyit a magázásról meg a művi udvariaskodásról. Valami azt súgta, ha most távozóra is fogja ez a kettő, rohadtul nem fogják elhagyni a várost. Sőt, a Náci demonstrációja után talán még több játszótársat hívnak. Nem is lenne rossz!
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Itt van! Hát Apánk mégis csak eljött, hogy megnézze, miként seperjük el ezt a kettőt itt. Mondjuk nem lesznek túlságosan nehezek, legközelebb majd valami nagyobb lesz, de most ezzel kell beérnünk. De... Héj! Ezt én nem értem! Mit csinálsz, Apa? Hát nem azért jöttél, hogy... Várj, kérlek, kérlek, ne csi...
Úgy kapok hördülve levegő után, mint egy fuldokló. Az elmém kitisztul, egyből a nyakamhoz nyúlok, még mindig reszketeg kezekkel. Vér. Sötét. Alacsony a vércukrom, valószínűleg. Igazából fel sem fogom, hogy az Ős miket hadovál össze a fura epilepsziámról, pedig igazán tanulságos lenne egyszer megtapasztalni, hogy az ilyen, humánokat magába foglaló eseteknél miként illik kimenteni a helyzetet. De helyette csak remegve kapkodom a tekintetem a két halandó közt, és amíg az Ős elképesztő lazasággal kezeli a helyzetet, a bennem éledező aggodalom egyre csak nő. Szipogva törlöm az orrom a dzsekim ujjába, ahogy elhátrálok tőlük, olyan emlékképek villannak fel a gondolataim közt, amikre nem akarok emlékezni. Sem az uzsorásra, akinél ugyanígy veszítettem el a kontrollt, és aminek köszönhetően börtönbe kerültem. Sem pedig arra, hogy akkor viszont milyen kitartóan viselkedtem önmegtartóztatás terén, amikor a Testvériség kötelékei egyre szorosabbra fűződtek a nyakam körül. - Töröld ki vele a segged! - tekinthetjük valahol nemes dolognak is a fazon pénzhez való hozzáállását - Még nem végeztünk, Danner! - kiabál nekem az ép kezű, miközben szerencsétlenebbül járt társát próbálja összekanalazni - Legközelebb a hulládon fogjuk megbaszni a húgodat! Johnny üzeni! Ez a megjegyzése már nem a farkast piszkálja fel, hanem a bennem dúló, és jégpáncél alá temetett, valahol még létező érzelmeimbe tenyerel, amitől önként indulok a megtestesült pusztító képében, ám van egy olyan sanda gyanúm, hogy az Ős nem fog a közelébe engedni. - Te... Ezer és millió jelző ragad a hangszálaimban, mert nem töri át a gátat, ahogy annyi más alkalommal sem tette, de a szemem, a tartásom mindent elárul. Mindannyiunk szerencséjére gyorsan elhordják az irhájukat a látóterünkből, de én ennek ellenére az ujjaimat tördelve tekintek a sarok felé, ahol befordultak. Aztán eszembe jut az Ős felé pillantani. Nem tudom, mit kéne mondanom. Kösz? Vagy valamiféle elbaszott magyarázatba kezdeni arról, hogy mi volt ez az egész? Ha kíváncsi, úgyis kérdez. - Vissza fognak jönni. Többen. Adom tudtára a meztelen igazságot, de továbbra sem hagyok fel az ujjaim tördelésével. Ehhez a tapintható agresszióhoz nincs köze a farkasnak, ez csak az enyém, emberi életem lenyomatai. Mert bár Liza világosan közölte, hogy tűnjek el az életéből, ez nem jelenti azt, hogy ezt a Testvériség is úgy fogja tekinteni, hogy ő már nincs benne a játékban.
Bocs, Kölyök, majd legközelebb... Érzem, ahogy unszolásomra, igaz kelletlenül de visszahúzódik: pontosabban visszanyomom, mert ennek most tényleg nincs itt az ideje. Hagyom lélegzethez jutni a Nácit és míg ő azon van, hogy összekanalazza magát az előbbiből, én Keresztapásan szólva teszek egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Jó, nem teljesen az, mint a mellékelt is mutatja, és ettől mosolyra húzódik a szám. - Ó, abban biztos vagyok - dörmögtem az orrom alatt a Kölyök felé vetett figyelmeztetést/fenyegetést követően, majd hátat fordítottam nekik, hogy felmérjem a gyereket. Ami viszont utána jött, arra csak felvontam a szemöldököm, hosszas csodálkozásra viszont nem futotta, mert a következő pillanatban már azzal voltam elfoglalva, hogy a vállára markolva állítsam meg. Nem ropogtattam a csontjait, de szorításom elég erős és határozott volt ahhoz, hogy minden egyéb nélkül jelezze: egyelőre elég volt. Akkor eresztettem el, amikor már nem feszült úgy nekem, mint aki a következő pillanatban képes lenne puszta kézzel kidönteni egy több méter vastag betonfalat. Ha sima emberekről lett volna szó, kap egy taslit, amiért hagyta magát elkapatni, de eléggé lesírt a végéről nekem is, hogy itt "kicsit" több mindenről van szó. - Helyes. Csalódnék, ha másképp lenne - biccentettem immár én is azon sarok felé pillantva, ami mögött eltűntek. Hát na, ha nincs nagy adrenalindömping, be kell érni a pótszerekkel. A legközelebbi padhoz ballagtam, leültem, majd karba font kézzel méregettem őt. - Szóval van egy húgod. Meg egy Johnnyd - summáztam a legvelősebben, ahogy tőlem telt. Megadóan fújtam ki a levegőt. - Azt hiszem, itt az ideje, hogy mesélj magadról. Aztán kezdésnek megbizonyosodhatnál róla, hogy a húgod jól van. - Mert gondolom aggódik és az igazat megvallva nem tudom érte hibáztatni. - Hogyan kezdődött, hogyan mélyült, hogyan másztál ki? Vagyis... próbáltál kimászni, mert szerintük - intettem fejemmel a sarok felé - ez nem sikerült. Szándékosan nem szóltam rá, hogy üljön le vagy tegyen ezt-azt-amazt. Sík ideg lett, ha akar, mászkál és ropogtatja a kezét, engem hidegen hagy, épp eleget tudok én is így viselkedni ahhoz, hogy immúnis legyek. Egyedül a farkasát fogom vissza, ha még szükséges, bár erős a gyanúm, hogy ez az egész emberként sokkal jobban piszkálja.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Kissé megfeszülnek a szám körüli izmok, furcsa fintort rajzolva a vonásaimra, ahogy az Ős helyet foglal a legközelebbi üres padon. Én még mindig nyughatatlanul és a kezeimet tördelve járkálok fel és alá, és most gyűlölöm őt a nyugalmáért. Persze neki nem sok veszteni valója van, és nem tudom, hogy mennyire tekinti sajátjának az enyémeket. Zaklatott zihálással bólogatok röviden, hiszen igaza van, meg kellene bizonyosodnom róla, hogy a húgom jól van. Olyan egyszerűnek tűnik. Aztán néhány pillanattal később rá kell döbbennem, hogy koránt sem az. Azon nyomban megtorpantam, és egyenes háttal állva, kissé eltátott szájjal meredtem az Ősre. Az egész lényemből áradt a kezdők bizonytalansága, és ez több rétegből képzett réteget körém. Egyrészt, még sosem kellett senkit beavatnom az életembe, és meg kell mondjam őszintén, nem fűlött hozzá a fogam, hogy vele kivételt tegyek. Más felől ezekben a pillanatokban valóban fogalmam sem volt róla, hogy fogom ezt az egészet menedzselni, és biztonságban tudni a húgomat és az unokaöcsémet. Persze az világos, hogy neki nem hazudhatok, nem kendőzhetem el az igazságot. Így, kissé bizonytalanul, lassan, ám mégis indulattól dörmögve próbálom a legkellemesebb részéről elkezdeni a történetet. - Tizenöt évig voltam a Texas Állami Fegyintézetben. Súlyos testi sértés. - eddig még könnyen ment, hiszen ezt a szöveget elmondtam már másoknak is, főleg akkor, amikor munkát kerestem - És az, hogy élve kijutottam, Johnnynak és a Testvériségnek "köszönhető". - az utolsó szót gyakorlatilag a lábai elé köpve ejtem ki - Alkalmazkodtam, hogy túléljek. Nem akarok belemenni a részletekbe. Éppen elég az, hogy a gondolataim közt fel-felvillanó emlékképek rám kenik a szégyen és az undor bűzét: az undorét tőlük és saját magamtól. Azért, mert több szempontból is áldozatul esett nekik a testem, ennek eredménye szemmel látható, de amiért még nem lőttem fejbe magam, annak csak az az oka, hogy a lelkemet nem kapták meg soha. - A szabadulásom után megszakítottam velük a kapcsolatot. - tehát nem folytattam tovább a "bandázást", mert nem lett belőlem külső kapcsolattartó - Értelemszerűen Johnny ezt nem veszi jó néven. A Testvériségből nem lehet csak úgy kiszállni, mint valami cserkészklubból. Ez van. Zártam le a témát további kérdésig, és szorosan összepréselve az ajkaimat próbáltam elfojtani egy hosszas üvöltést, ami már azóta kikívánkozott belőlem, hogy meghallottam a tag hangját. Ami pedig a húgomat illeti... - A húgom... Házas, ő Houstonban él. Texasban. És... Felsóhajtok. Reszkető kezekkel simítom hátra az arcomba lógó hajszálakat, aztán csípőre tett kézzel állok meg az Ős előtt. A történet nem túl egyszerű, ha rá gondolok, csak még inkább mardos a bűntudat. Épp elég fájdalmat okoztam neki, és teljesen mindegy, mit ígértem neki, miattam van veszélyben. Ha ez kiderül, csak még jobban gyűlölni fog, és ha volt is valaha esély rá, hogy újra felvehessük a kapcsolatot, ezzel a remény utolsó szálát is el fogom vágni. Fogalmam sincs, mihez kezdjek. - Nem akarok beszélni róla. Megvakarom a homlokom és becsukom a szemeimet. Furcsán égeti a szemgolyóm a rácsukott szemhéj, én pedig bízom benne, hogy ez az érzés épp elég kapaszkodóul szolgál majd, hogy csak azokra az emlékekre koncentráljak, amiket meg akarok mutatni neki. - Vedd el!
- Maxnek hívják. Gondoltam, szeretnéd látni. - Az istenért Liza! Elégedetlen férfihang, valahonnan a terem másik végéből. [...] - Jerry, kérlek... Sír az unokaöcsém. [...] Az egész kép, a síró gyerek, a sírni vágyó húgom és az a balfasz a sarokban megmozgatja bennem az ösztönt. A szék csikorogva lökődik ki alólam, ahogy felegyenesedek, és egy szó nélkül próbálok egyszerűen jelenségként nyomást gyakorolni Jerryre az üveglap mögött. Az én vérem is, minden jogom megvan hozzá, hogy... Két őr fogása és egy csigolyáimnak nyomódó gumibot. Már nincsenek tiszta gondolataim, csak a dühöm. Max arca még jobban eltorzul, én látom, hiába próbálná ettől a látványtól megóvni őt az anyja, de már az ő arca is könnyes. Észre sem vettem, mennyire ellenállok. A fegyelmező ütés a vesém tájékán csapódott be, de azt még láttam, hogyan fordul oda Liza Jerry felé és harcol azzal a büszkeséggel, ami az egyetlen dolog lehet mostanra, ami mindkettőnkben közös maradt.
Max nyitott ajtót. [...]csókolom bácsival köszönt, ő volt az egyetlen, akinek fogalma sem volt róla, hogy mit hordozok magamon. Szeretem azt képzelni, hogy arra gondolt, talán én is egy délutáni rajzoláskor firkáltam össze magam, mert ő is szokott olyasmit, és olyankor az anyukája mindig mérges, amikor nem tudja lemosni róla a golyóstoll tintáját. Az anyukája tényleg mérges volt, de nem rá. Rám. Jézusom, Dolf. Mit csináltál... Csak hebegtem és habogtam volna, így inkább nem mondtam semmit, csak lehajtottam a fejem. Hirtelen ölelt magához, suttogott, kérte, hogy várjak. Eltűnt a hófehér ajtó mögött, magamra hagyott a várakozó aggodalmammal a ház előtt, amikor kijött, lopva kémlelt körbe: vajon látja-e valaki, hogy kivel diskurál... Tessék. Tedd ezt el és menj innen Dolf. Ne gyere vissza többet. Kérlek.
Ne gyere vissza többet. Ne gyere vissza... Kérlek. Még visszahangzik a fejemben Liza hangja, ahogy kinyitom a szemem: nincs már Houston, csak Fairbanks és az Ős, akit nem kellene, hogy ilyen problémák érdekeljenek. Hiszen kik ők neki? Kik ők nekem... Már nem ugyanabban a világban élünk, és úgy hiszem, hogy ha biztonságban is lennének, akkor sem tenne jót, ha kapcsolatban maradnánk. - Még csak a számát sem tudom.
Amikor olyan rohadt romantikus körülmények között és módon megismerkedtünk, dühösen vetetettem oda neki, hogy átkozottul jó prototípus. Akkor, amikor még a világon semmit se tudtam róla, csak cselekedeti, fojtott indulatai jutottak nekem. Furcsa mód most, hogy alkalmam nyílik jobban megismerni, semminemű kíváncsiságot nem érzek, puszta szükséglet ez annak érdekében, hogy egy felmerült problémát megoldjunk. Egyébként sem szoktam tűkön ülve várni, hogy valaki beavasson nyomorult kis életébe, ám ez alakalommal... üres eszköz volt. Akartam, hogy az legyen: szürke, igazából érdektelen, pillanatnyi, szükséges. Biccentettem alkalmazkodására, mialatt tudatosan tartottam magam távol a börtön képétől, attól, hogy mit jelent ott alkalmazkodni és túlélni. Ha megteszem, ha belegondolok, vagy lennék olyan hülye, hogy faggatom még erről, azzal kivágódna egy olyan ajtó, amit legalább ezer lakat alatt őrzök. Amit egyszer Natan feltépett, s amiért még halnia kell - idővel. Az, hogy nem sikerült egyszerűen kilépnie, szintén nem ér meglepetésként. Szaros kölyökkorom óta falkában élek, pontosan tudom, mit jelent valaminek csak úgy hátat fordítani, miközben a másik fél ezt kurvára másképp gondolja. Fájdalom, bűntudat, veszteség... Meg se rezzentem, érzelemmentes arccal figyeltem őt, testhelyzetem csupán annyit változott, hogy előre dőltem és térdemre könyököltem. Érzek mindent, a legapróbb, legkisebb hangulatváltozást is, azt, ami benne szunnyad, s ha lenne hozzá humorom, biztos felröhögnék azon, milyen könnyen tudnék többszörösen felerősített visszhangjául szolgálni. Helyette elvettem, amit felkínált, mert a szó fájdalmasabb lett volna számára. Az éjfekete farkas kíméletlenül kapott utána agyaraival, energiáim az övéibe martak, ahogy emlékei közé kaptam, kikényszerítve az önként adottakat. A farkas vágyott rá, hogy ismerhesse, azt, aki ennyire türelmetlenné tette, aki miatt Teremtő vált belőle. Tudni akarta, milyen ember testébe oltott első kölykét. Én távol maradtam volna, de nem tehettem. Egyrészről mert én utasítottam válaszadásra, másrészről eszemben se volt megfutamodni, harmadrészről a fasznak se hiányzik az én feltámadó empátiám. Tényleg nem. Jobb nélküle létezni. Még a végén megtudná, hogy van szívem, az meg hogy nézne ki? Mégis...
Sír az unokaöcsém. Sír az öcsém. A szék csikorogva lökődik ki alólam, ahogy felegyenesedek, és egy szó nélkül próbálok egyszerűen jelenségként nyomást gyakorolni... Rimánkodok, hogy ne bántsa, inkább engem. Jó leszek, csak őt hagyja. Nem engedetlenkedek, de őt hagyja meg nekem. Észre sem vettem, mennyire ellenállok. Nem ellenkeztem utána, egyetlen egyszer sem.
Abba akarom hagyni - de ezt se te, se más nem fogja soha megtudni, hallod? Soha senki, mert Corvin vagyok, mert az Alfa kölyke vagyok, mert a chicagói falka neveltetése vagyok.
[...]ő volt az egyetlen, akinek fogalma sem volt róla, hogy mit hordozok magamon. Fogalma sem volt róla, hogy mik azok a foltok. hogy mik azok a hangok éjjelente, hogy miért rezzenek össze, valahányszor apánk mögött becsapódik egy ajtó. Mit csináltál... Mit csináltál, Dun? Tedd ezt el és menj innen Dolf. Ne gyere vissza többet. Remegett a kezem, amikor eltettem a revolvert, olyan ideges voltam, hogy majdnem a vérétől mocskos padlóra hánytam. A vére, ami bennünk is ugyanott csörgedezett... Soha többé nem mentem vissza, még csak annak az utcának a környékére se mentem, amely otthont adott ennek a romlott háznak.
Percekig hallgattam magam elé meredve. Ha szólt hozzám ez idő alatt, talán meg se hallottam, tudatomig biztosan nem jutott el szavai jelentése. Nem tudom, mikor, de rájöttem, hogy mondanom, vagy legalább kérdeznem kéne valamit, hogy ne tűnjek úgy, mint akinek az iméntiektől megzápult az agya. Nos, pont annak éppenséggel semmi baja. - Jobb így - mondtam halkan, kissé rekedten, miután nagy nehezen felrémlett, mit mondott a telefonszámról. Megdörzsöltem az orrnyergem és próbáltam összeszedni a gondolataimat, de nehéz mutatvány volt úgy, hogy ott lebegett előttem a bizonyosság: ha az öcsém nem látja meg a nevem, ha nem keres fel, ha inkább kimaradunk mi is egymás életéből, azt se sejtve, él-e, hal-e a másik... - Jerry jelent bármiféle fenyegetést rád, vagy rá? - kérdeztem talán egy fokkal összeszedettebben, de még mindig mintha sajgott volna az egész testem. - És azt tudjuk nagyjából, hogy meddig ér el Johnny keze? Majdnem azt is megkérdeztem, hogy amúgy vissza akar kerülni a húga életébe bármilyen szín alatt? De még időben csomót kötöttem a nyelvemre, mert egyik válasz-lehetőséget sem akartam hallani, más-más okból. Koncentráljuk masszívan a feladatra, abból jól szoktam kijönni.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
A magam részéről nem voltam olyan állapotban, hogy miközben meséltem és megosztottam vele az emlékeimet, még arra is figyeljek, hogy milyen arcot vág - esetleg pofákat. És miután az előadás végére értünk, akkor is szívesebben hallgattam a kínos csendet, és néztem a számból kilihegett párát, mintsem az Őst fixírozzam. Holott egy részem, valahol a tudatom mélyén őszintén akarta, hogy mondjon valami hasznosat, de ezzel a vággyal nem járt kéz-a-kézben a rajta való csüngés is. Jobb így? Csak egy pillanatra ráztam meg egy elenyésző és gyors mozdulattal a fejem, hiszen utoljára még azt mondta, hogy meg kellene bizonyosodnom valamiképp a húgom jólétéről. Elképzelésem sincs, hogy mi késztette arra, hogy ebből visszatáncoljon, de teljesen felesleges lenne ezt feszegetni - hiszen ha akarnám, akkor sem tudnám felvenni a kapcsolatot Lizával. Legfeljebb úgy, hogy megkeresem Facebookon, már ha fent van egyáltalán. Vagy a családom hátramaradt tagjain keresztül elkérném az elérhetőségét, de ehhez egyáltalán nem füllik a fogam. Az utolsó opció az, hogy én magam keresem fel Houstonban, de ezt több ok miatt is elképzelhetetlennek tartom. És amíg én ezen filozofáltam, addig az Ős sem szűnt meg valahogy... másnak lenni. Furcsának. - Jerry csak egy elbaszott fogtechnikus. Vontam vállat megvetéssel a hangomban. Azzal tisztában voltam, hogy szereti a húgomat, és tudomásom szerint nem bántotta vagy tartotta őt terrorban soha. Pusztán azzal tudott nehezen együtt élni, hogy a felesége családjába beette magát az erőszak, méghozzá az én személyemben, és szerinte én vagyok az, aki felelős Liza rossz lelkiállapotáért. Sosem volt rossz a köztünk lévő kapcsolat. Őt pedig a kelleténél jobban megviselte, hogy a bátyját börtönben tudja. - Messze. Végső soron az, hogy Texastól egészen Alaszkáig képes volt kutatni egy árulónak bélyegzett senki után, az valószínűsíthetően eléggé kifejezi, hogy nem két szomszédos cellára mérséklődik a territóriuma, úgyhogy ebben a tekintetben sem állunk túl jól. Pláne nem Liza, aki hozzám képest ott van a szomszédban. - Texas legnagyobb börtönszervezete. - tárom szét a kezeimet kifejezően - Hozzájuk nem tudsz csak úgy besétálni, és kiiktatni őket. Épp ez benne a legkellemetlenebb. Ha ez az egész beharapás nem történik meg... Ha nem fordul fel teljes mértékben az életem... Akkor talán beadtam volna a derekam, de ez már több dolog miatt sem lehetséges, ugyebár. Szerettem volna leülni mellé, de úgy éreztem, hogy minden tagom megfagyott, lemerevedett, és képtelen lettem volna nyugalmat találni az egy helyben maradásban. Nem lehetett volna benne semmi pihentető, ellenben a kéztördelést és a fel-alá járkálást már kezdtem borzasztóan megunni. Pedig úgy éreztem, hogy ha most elindulnék, egészen Houstonig tudnék megállás nélkül sétálni. - Van erre valami protokoll? - nem tudom, hogy érti-e, mire célzok pontosan, de ha nem, hát kiegészítem annyival a magyarázatom, hogy - Farkasok és az emberi sallangjaik esetére. Értem ezt a családra, az ellenségekre, a jelzáloghitel törlesztésére, bármire, ami esetleg az emberi életből hátra maradt. Vagy tényleg pontosan úgy kellene lemondani mindenről, mint a börtön falai között? Mert ha ez igaz, akkor egy darabig egészen biztosan úgy fogom érezni magam, mintha még mindig a fegyházban várnék arra, hogy az idő eljárjon felettem, és a soha véget nem érő ítéletem fölött.
Biccentettem az elbaszott fogtechnikusra. Jobb passzban visszakérdeztem volna, hogy ezt pont ő mondja? Mármint az elbaszottat. Így viszont csak satnya örömutánzatot éreztem azt illetően, hogy legalább a sógorával nem kell foglalkozni. Messze. Erre már vágtam egy tipikus "nem mondod baszki!" fejet. Nem vagyok földrajz-zseni, de az még nekem is világos, hogy Alaszka meg Texa nagyjából a világ két végében gubbasztanak. Vagy ennyire a szívükhöz nőtt az én pici Nácim. Kelletlenül húztam el a számat. Röhejes, hogy a börtön védelemként szolgál az olyanoknak, mint ők, és ezért zavartalanul kiskirálykodhatnak onnan. Szép lenne azt mondani, hogy farkasként ez sem akadály, de a realitás talaja bizony ennél sokkal rögösebb. - Mindent el lehet intézni és meg lehet oldani - mondtam végül, mint az optimizmus mintaképe és felkeltem. - A kérdés mindig az idő. - Chicagóban is így volt. Megkötött az emberi maffia íratlan szabályzata, vagy a titoktartás terhe? Farkas vagy, vadász, nem? Akkor tudd, a mikort és meglesz minden. - Elintézheted őket, egytől egyig, szépen, egymás után, amíg fel nem adják, vagy minddel nem végzel. Ha faszságmentesen élsz a falkában, erre annyi időd lesz, mint a tenger. - Bagót vettem elő a dzsekim zsebéből és megkínáltam vele. Ha kér, hajrá, ha nem, akkor nem. - Tudod, aki jól teljesít, tehet kirándulásokat, amennyiben előre szól és meg is kapja a kimenőt. Ez persze nem él a kölykökre - húztam el már-már kedvesen a számat, de ez inkább volt köcsög káröröm. Annak ellenére, hogy épp segíteni készültem - szóval ég óvjon, Kölyök, komolyan! - Jobban áll a szénám, ha ezt a szart eltakarítod, mehetsz a többire. - Elintézni nyilván nem fogom helyette, ez az ő harca, de a nyeréshez kaphat eszközöket. Évek óta nem dohányoztam, így most szinte megbabonázva néztem a számból kiszökő füstfonalat. Verset azért nem írtam hozzá, plusz... büdös, kaparja a torkom. És mivel ennyire nem tetszik, ezért tovább szívom. A finomra hangolt mazochizmusból a kérdése zökkent ki, s taszít rajtam egyet visszább az előbbi gondolatok, hangulat felé. Amúgy se pirospozsgás-kedélyes képem némileg elsőtétült egy pillanatra, aztán vettem egy nagy levegőt a tanóra előtt. - Teremtője válogatja igazából. Meg persze, hogy az Alfa és a falka meddig hajlandó tolerálni a dolgot, mennyire zavaró, mennyi gondot okoz. Volt, aki csak akkor szakadt el az emberi kapcsolataitól, amikor az öregedés hiánya már túlságosan szemet szúrt, ezért "meghalt". Mást a Teremtője egyből elszakított az emberi családjától, és itt a módszerek megoszlanak a família kiirtásától a kölyök "elrablásáig". Én a beharapásom után egyből Chicagóba kerültem Bostonból. Nincs ebben semmi, csak megszűnsz létezni az előző helyen minden nyom nélkül. Bár ez régebben könnyebb volt, mint manapság a sok technikai szarsággal. - Pár másodpercig eltűnődve néztem rá, mert abból, hogy eleinte a nevét se tudtam, valamint, hogy azóta se ültünk le pizsipartizni, egyenesen következett, hogy a világon semmit se tudtam az emberi dolgairól. A friss infókat leszámítva. Ennél fogva nekem forgatókönyvem se volt arra vonatkozóan, hogy miképp akarom ezt a részét a kölyökvállalásnak kivitelezni. Korábban fájdalmasan egyszerű volt a történet. - A legegyszerűbb mindig a halál megszervezése. Ott egy jó végrendelettel az anyagi dolgokat is el lehet intézni és nem maradnak elvarratlan szálak. És a farkas emberi alteregóján kívül, optimális esetben senkinek sem kell meghalnia. Nos, erről se nagyon állíthatok mintapéldát a magam személyében, mivel a születési nevemen élek. Az ajándék álnevet nincs pofám még használni. - Hogy állsz az emberöléssel? Láttam az indulatot, korábban személyesen, most az emlékeken keresztül. De feszültnek lenni, súlyos testi sértést elkövetni egészen más, mint teljesen kioltani valaki életét. Legalábbis az első pár alkalommal.
Nagyon megmakacsolta magát a kisasszony. Indulásnál a világért sem tudtam kiimádkozni a szájából a labdát, teljesen mindegy volt a kedvenc konzervével vagy a húzókötéllel csábítgattam, a takarójával sem sikerült meggyőznöm és amint megpróbáltam finoman kirázni az állkapcsából ez a lökött azt hitte játékba kezdtünk. Előre dőlt, feltolta a farát, izgatottan csóválta a farkát és felkészülten várta, hogy megoszthassa velem a lelkesedését az eleve eltervezett bolti bevásárlással egybekötött, szokásos sétája helyett. A gond ott kezdődött a héten végig helyettesítenem kellett az egyik lebetegedett kollégát és baromira nem volt időm a hűtő kiürítésén, a fürdésen meg a szükséges alváson kívül nagyon másra, ha az ő energiáinak lekötését nem veszem figyelembe. Negyedjére húztam el előtte a konzerv mézes madzagát, ami után feladtam a hiába való próbálkozásaimat és nemes egyszerűséggel emeltem meg, hogy belebújtassam a hámjába. Engedelmesen viselte, még rá is segített... Addig sem a labdája elvételével foglalkoztam, ha már a dobálásába nem mentem bele a legelején, amikor a lábam elé gurította az ajtónál. Nem volt pillanat, amikor letette volna vagy akárcsak egy csöppnyi hajlandóságot mutatott volna rá. A boltból kijőve a szatyrokat is labdával felvértezett szakértelmével szaglászta körbe, diszkrét távolból, hogy véletlenül se kezdhessek incselkedésbe a szinte szájába betelepített tulajdonával. A missziómat igazság szerint a ház elhagyásakor feladtam. Ragaszkodásának fényében biztosra vettem nem fogja megunni a cipelését, míg haza nem érünk. Szokásává vált a fura játszma, ami bájosan bolonddá teszi fene nagy örömében, amiért az egész idő alatt nála van a nyálgombóccá avatott teniszlabda. Tennem se kell semmit érte, ránézek és csóválja a farkát, szép szemeket mereszt. Ha ilyen egyszerű lenne minden nő boldoggá tétele, fellélegezhetnénk... Alaposan megdörgölöm menet közben a fejbúbját a fekete bogárnak, mire beérkező üzenet hangjára figyelek fel. Megállok a következő lépésemnél, hogy a kabátom belső zsebéből elővegyem a készüléket gyors átfutásra, ami valóban nagyon kutya futtára sikerül. Egyfelől szolgáltatói közlemény... Másrészről Cassie tüsszent, az addig, pedig nagy gonddal tartogatott labdája kigurul a szájából a második meggyötrésének pillanatában, hogy a földön tovább guruljon. Türelmes természetű, rendkívül jámbor állatról van szó, de a hirtelen rándítás a pórázán és a kisebb morgás, amivel a menetét indítaná nem igazolja ezt egy külső szemlélő számára. - Nyugalom kislány. – szavam eljut a tudatáig, hat a csitítás egészen addig, míg meg nem áll a gömbölyű játéka és felismerem az először megfigyelt cipőkhöz tartozó nőt, közvetlenül utána. A közös találkozóink között nem tudnék egy olyan példát kiemelni, ahol pozitív végkimenetelű lett volna Cassie hozzáállása Sarah-hoz. A saját benyomásaim is meglehetősen vegyesek a nőről, amióta ismerem, nem hibáztathatom érte az állatot, csak természeténél fogva nem tudom hova tenni a nagy ellenszevét... A feszültséget tökéletesen érzem a póráz tartásából, menne is meg nem is, szóval… A felismerését követően nem hezitálok a köszönést illetően, hiába érzem előre a zsigereimben nem lesz ennek jó vége. - Szia! Visszarúgnád kérlek? – ennél rövidebbre nem venném a közöttünk elhúzódó távot, mert a morgás nem hagyott még alább, csak a hang erőssége csökkent.
Sosem tartottam magam túlságosan szociális lénynek, tökéletesen elvoltam a magam kis vackában és nem hiányzott, hogy bárki is közel merészkedjen hozzám. Most viszont, hogy kiköltöztem Darren szedett vedett csapatához az erdőbe, megnőtt az igényem az emberek iránt. Túl üres volt az a kinti placc és habár nem volt problémám az ott lévőkkel, mégiscsak más, ha állandóan az ő arcukat kell bámulni. Lehet az Upper-ben lehúzott időszak után lételememmé vált a nagy nyüzsgés, bár ez azért elég erős túlzás, szimplán csak elképzelhetőnek tartom, hogy annyira hozzászoktam a folytonos emberi jelenléthez és tömeghez, hogy olykor szükségem van rá. Akár így van, akár nem, olykor bejövök a városba és nem csak azért, hogy elintézzem a bevásárlást. Az autómat a főtér közelében hagytam és onnan gyalog indultam meg a bolt felé, hogy a szükséges holmik összepakolását és kifizetését követően még egy rövid sétát tegyek a városban. Nem a fene nagy kirándulhatnék hajtott, egyszerűen csak kellett némi emberi közeg, hogy rájöjjek, nekem nagyon is jó odakint a erdő eldugott szegletében. Néhány hétig ki szokott tartani az ilyesmi, aztán persze úgyis emberek közé vágyom, jó látni néha esetlenségüket, érezni a szaguk, a bennük kavargó érzéseket. A sétálóutcán vitt az utam, be szerettem volna még ugrani az itt lévő italboltba, ahol csak és kizárólag márkásabb italokkal szolgálják ki a minőségre vágyókat. Olcsó lőréért pedig nem adok pénzt, az alkohol nálam olyasmi, amiből sosem jobb a kevesebb, úgyhogy képes vagyok plusz kört futni emiatt. Az ajtóra aggatott "Rögtön jövök" felirat azonban megtorpanásra késztet, de mivel sehova sem rohanok, időm egyelőre mint a tenger, leteszem hátsómat a sétálóutca közepén felsorakoztatott padok egyikére. A bolt előttin egy idős nő újságot olvas éppen, de a néhány méterrel mellette lévő pad pont üres, így tökéletes helye lesz a várakozásnak. Előszedem a zsebemből a cigarettás dobozt, hogy rágyújtsak és békésen pöfékelve figyeljem a jelenleg meglehetősen gyér gyalogos forgalmat. Pajzsom kellő mértékben felhúzva, csak a szükségest engedem ki és be egyaránt. Nem akarom balhét, tudom, hogy kóborként már nem tűrnek meg olyan mértékben a területen, mint falkatagként, de igazság szerint ezen felül nem érdekel. Nem csinálok balhét a városban, úgyhogy részemről le is van rendezve a dolog, remélhetőleg ők sem fognak háborgatni, hogy néhanapján beugrok kicsit. A cigim felénél járok, amikor valami nekiütközik a lábamnak és szinte ezzel egyidőben az az ismerős morgás is megüti a fülemet. Fejem fordítom a hang irányába és meg sem lepődöm a srác láttán, a morgó kis szőrgolyó látványa pedig feljebb rántja szám egyik sarkát. Kényelmesen, ráérősen szívok újból a cigimből, hogy a füstöt kifújva szólaljak csak meg. - Hello - az ebről a gazdájára vándorol a tekintetem, sokkal kellemesebb látvány, ami azt illeti. - Taníthatnál némi jó modort a kutyádnak - egészen kedves, hogy nem dög megnevezéssel illetem az állatot. Energiáim ingerlően kapnak a kutya felé, nem bántom, mindössze mintha szurkálná valami, olyasmi érzése lehet. Idegesítő, az egyszer tuti, de kíváncsi vagyok, meddig bírja cérnával és miként próbál meg úrrá lenni rajta a gazdája. Nem szívlelem az ölebeket, sem a macskákat, bőven elég az a dög, akit minden nap magammal hurcolászok. - Tessék - rúgom vissza a labdát, nem is igazán figyelve arra, pontosan feléjük célozzam. - Mindenkivel ilyen ellenséges, vagy csak én vagyok a kiválasztott? - pontosan tudom a választ, mi az, ami miatt ilyen hatást váltok ki a kutyából, de ha már várakozásra kényszerülök, akkor némi társaság is jól jönne hozzá. Farkasom nem törődik túlzottan a kutyával, totálisan hidegen hagyja, miként szórakozom vele, én pedig egyelőre maradok a provokálásnál, hátha történik valami izgalmas is.
Hol áldom, hol átkozom Cassie óriási labdaimádatát… Jelen esetben az utóbbit művelem kínos felismeréssel, gondolatbeli szájhúzással magamban és a közvetlen, hezitálás nélküli köszönéssel, figyelmének felhívásával – amit egyébként láthatóan a cipőjének guruló, nyálas kutyajáték már önmagában kivívott… - terelem el a sajátomat. Utólagos óvintézkedés. A cigarettázó mozdulat, a lassúság önmagában nem zavar, a nő kiállása és tartása az, ami előzetes rossz érzéssel fog el a megszólalását közvetlenül követő, röviden felerősödő morgásnál. Amilyen jámbor, bolond egy jószágról van szó, aki fűvel-fával összebarátkozik néha tökéletesen meg tudok feledkezni az őrző-védő szerepéről, mert a két kezemen meg tudnám számolni idén hányszor hallottam tőle a torkán most feltörő jelzést a nemtetszéséről, az antipátiájáról. A tény fényében nehéz könnyeden vennem Sarah-t, de előzékeny segítő jobbját nyújtja a másodszori megszólalásánál a folyamat megtámogatásához. Lenézek a szóban forgó, lábamnál toporzékoló ebre, aki felváltva nézi hol a játékát, hol a mellette lévő láb tulajdonosát és határozottan kijelenthetem: nem tetszik a húzóerejének növekedése a pórázban. Szorosabbra fogom, magam mellé szorítom a fekete bogarat. - Köszönjük szépen a javaslatot, de eddig nem adódott probléma a viselkedéséből. – leguggolok az állat mellé és félig átkaroló mozdulattal vonom az oldalamhoz, megpaskolom a mellkasát annak reményében visszaavanzsálódik azzá a gombóccá, amiként általában viselkedik, de… Rövid figyelemelterelésnek elegendő csak. Hörgés, feszült nyüszítés következik és visszaemeli a tekintetét Sarah-ra. A homlokomnak ezen a ponton örülnék néhány másodperc erejéig egy támasznak a fal képében… Az élénk, valójában kilövésre kész készültségi szintet a labda visszarúgása éri el nála. - Minden rendben kislány, nyugalom. – vakarom meg a fülét is, amíg óvatosan lehajol és a labda alapos szaglászásába bele nem kezd. - Köszönöm. – további biccentéssel erősítem meg a hálámat, ami kétszeresen is igaz… Egyfelől jelenleg nyugodtabbnak érzem Cass-t, másfelől visszaszolgáltatta és nem húzta szegény agyát, amit a megjegyzés után nem tartottam volna a valóságtól távol álló elképzelésnek az igazat megvallva. Sajnos nem. A pórázon lazítok egy kicsit a kérdés feltételekor. Miért érzem magam naivnak attól, ha abban reménykedek nem kötözködésből tette fel…? - Fogalmam sincs miért ilyen, alapvetően képes bárki kezét megnyalni, úgyhogy sajnos azt kell mondjam, hogy kiválasztott vagy az életében. – mintegy jó radar vakkant egyet, ami az időzítésénél fogva egy komikus megerősítésnek is elmenne, ha nem jutna előbb az eszembe róla, hogy nem tetszik a jelenleg tanúsított viselkedése. Slussz, kedves bonyolító tényező, hogy tényleg nem értem és ezen kattog az agyam. - Egyébként… Jack-et nemrég láttam szembe jönni az utcán, úgyhogy a „Rögtön jövök.” tábla inkább egy egyórás ebédszünetet vagy kimenőt takar. – párszor már láttam erre felé és nem nehéz összeraknom a képet miért vár a padon ülve, cigivel a kezében. Idő közben félig térdelő guggolásba fordul át a helyezkedésem, hogy biztosabban tartsam kordában a fekete ebet...
- Most azonban mégis - mellékes a megjegyzés, a „statisztikát” tekintve nem az állatban van a hiba, hanem bennem, de bolond lennék ezt nyíltan kimondani. Az okát sem igazán kell kutatnom, miért fúj rám a dög, pláne így, hogy meg-meglóduló energiáimmal még inkább húzgálgatom a bajszát. Erről persze a gazdájának egyáltalán nem kell tudnia, sem arról, hogy miért is van jelenleg probléma az amúgy nyugodt és kezes kutya viselkedésével, sem arról, hogy a jelenlegi nyugtatásra azért van szükség, mert az átlagosnál is mókásabb hangulatomban vagyok. Micsoda sanyarú élet, hogy odáig fajultam, már azzal szórakoztatom magam, hogy holmi kis korcsokat piszkálgatok, tesztelve, mikor tépik ki magukat szeretett gazdájuk kezeiből. - Elég beteg lenne, ha holmi szórakozásból tartanám meg a labdát, tesztelve, meddig bírja a kutyád. Vagy éppen te - jegyzem meg két slukk között, de meg sem lepődnék, ha megfordulna a gondolatai között, hogy simán kinéz belőlem ilyesmit. Kár, hogy a gondolataiban képtelen vagyok olvasni, de annyi baj legyen, arcvonásai is kellőképpen beszédesek. - Inkább leszek kiválasztott, minthogy a kezem nyalogassa - őszinték a szavaim, ez a véleményem. Nem vagyok oda a kutyakért, sem a macskákért, sem semmilyen háziállatért, ha már itt tartunk, éppen elég arról az egyről gondoskodnom, aki már több mint háromszáz éve boldogítja a mindennapjaimat. Ezzel együtt pedig megvan a véleményem az állatokat tartókról is, talán ezt is képes lesz leszűrni a szavaimból, vagy ahogyan az állatra nézek, mielőtt elnyomnám a cigarettát a pad mellett lévő fém kuka oldalán és a rajta erre kijelölt kis tartóba dobnám a leégett csikket. - Hihetetlen az iszákos öreg, a sok alkoholtól elszállt az időérzéke - mormogom az orrom alatt, mert ezek szerint potya kört futottam, annyi elintéznivalóm pedig nincsen, hogy még egy ebédszünetnyi órácskát ellébecoljak errefelé. A kirakatok nézegetése pedig éppen olyan távol áll tőlem, mint a háziállatok, szóval lassacskán ideje indulni. - Ennyire jó az arcmemóriád, hogy ilyen könnyen kiszúrtad Jack-et? - pillantottam a férfire, hiszen vagy ő is visszajáró vendége a boltnak és nem csak én tudok arról, olcsóbban be lehet itt szerezni az italokat, vagy szimplán könnyen megjegyzi az arcokat. Szavaim végeztével felállok a padról, ha nincs miért maradni, lassan távozóra fogom és kétlem, hogy pont ez a srác lenne, aki annyira maradásra akarna bírni.
A mellékes hangsúlytól nem tudom előbb a kutya vagy én kapok egy rövidzárlatos hülyét, hogy őszinte legyek… Elengedem a fülem mellett, az érdemi reakció lehetőségétől megfoszt a feszülten viselkedő bogár a lábam mellett. A figyelmemet ráterelem és a csitításán igyekszek, ami sokkal egyszerűbb lenne, ha tisztában lennék vele mi váltja ki belőle a tőle távol álló, őrző-védő természetét. A „Ki?”-re tudom a választ azt hiszem, de hogy pontosan mivel már a rejtélyek közé tartozik. Már ennek az oldalamat fúró hiányosságnak a felismerése is odavonja a tekintetemet a szemem sarkából a nőre, önmagában ez is megtenné a megjegyzései helyett, amik közül a legutolsóra felemásan szökik feljebb a szemöldököm. Tessék? Én? A provokációja ezen a ponton színtisztán kivehető és nincs ínyemre annak ellenére, hogy a tüdőmből kiköpök egy kisebb fújtatásra valót, a fejemet pedig kényszeredett, mégis visszafogott mosollyal csóválom meg. A mellőlem éledő morranást egyetértő simítással kezelem, meggyűrve a füleket is a kobakján. - Persze, így is el lehet fogadni, ha valaki köszönetet mond… – nem kifejezetten neki címzem, de tisztában vagyok vele a halkabb hangvétel ellenére ki fogja venni a szavaimat. Azt a részét, pedig egyszerűen nem kommentálom mi beteg és mi nem. Sejtheti, hogy az ötlet magvát egyedül ő vetette el… Mély levegőt veszek és ahogy ránézek Sarah-ra próbálom palástolni egyre csak kattog az agyam vajon mivel érték el nála, hogy az ellenszenveskedésben éli ki magát? Nekem is előfordulnak rossz napjaim, de nem vezetem le másokon… - Szíved joga. – …véleményt formálni, választani két lehetőség közül melyiknek örülne jobban. Nem az én dolgom alapesetben és egyre jobban azt érzem, hogy ez így van a legjobban rendjén, nullára redukálódott kíváncsisággal. Cassie-re nézek és minimálisan lazítok a pórázán, visszaadok egy nyúlfarknyit a mozgásszabadságából, de amint feláll a helyéről a nő megrántja az eszközt, rákényszerít a visszahúzására. A labdájára alig vet ügyet és ez kevés jó érzéssel, maradni vágyással tölt el. Nem feltétlen érné meg itt megvárni azt sem, hogy a kedélyei megszelídüljenek. Egy jó szándékú megjegyzést azért elejtek, hiába minden elhangzottnak tőle… Nem tehetek róla, ilyen vagyok. - Nem, ismerem és röviden köszönt. – némán biccentettünk egymásnak a pontosság kedvéért… Régen, évekkel ezelőtt magam is gyakori vendége voltam az öregnek és nem egyszer segítettem neki, ha valami gyors barkácsolási feladata adódott a boltban, amit ő nem tudott volna olyan jól megcsinálni. Igen, voltak időszakaim, amikor én is kicsit jobban a pohár fenekének aljára néztem, de ezt nem kötöm az orrára, ide köthető az ismeretségünk. Biztos fogást keresek a tartott pórázon, hogy felálljak a félig térdeplésemből és lábbal kicsit belerúgjak a nemrég még sztárként számon tartott labdáva, de éppen csak megmozdítja a füle botját rá az eb. Tekintetének kereszttüzében változatlanul Sarah áll. - Nos, köszi még egyszer! – ha tudnám mire épül az a sejtelmem, mi szerint felesleges volt újból kifejeznem a csekély értékű hálámat… Már készülök az újabb csípős riposztra érte, ezúttal az utolsóra.
Kezdőlap
Zárást nem kértem rá, mert nem tudom, hogy fogsz-e még írni rá, vagy nem. ^^
