Mondván, minden pénz számít és se annyi órám, se annyi kliensem nincs még és énekelni meg szeretek, ezért elfogadtam a nyugdíjasok klubbjának egy kérését. Évzáró buli. Teljesen meglepődtem, amikor a zenei listával előálltak. Szeretem azt a zenei stílust, bár nagyon nem voltam itt a harmincas években. A rendezvény nyitott, bizonyos számú helyet szabadon hagytak, bárki betérhetett. A helyszínt némileg átrendezték, hogy kényelmesen elférjenek. Mégis rá tudtam hangolódni, a csapat bizony jóval tapasztaltabb nálam, sokat tanultam tőlük (megint). Ezúttal a zongora mellé is mellé ültem, de a klarinét megfogott. Biztosan meg fogom azt is tanulni, nagyon kellemes hangja van. Nem igazán vagyok otthon a mostani öltözékekben, ezért a 19. század végi öltözéket vettem fel, de persze, egyből kaptam a hurrogást, így levettem a felsőt. A társaság, aki érkezett, viszont elég vegyes képet mutatott. Jöttek fiatalabbak is. Suzanne is elvállalta az énekestárs szerepét, ezen sem kellett izgulnom. Először csak zongorán kísértem a társalgást, míg a társaság összegyűlt. Aztán végül elkezdődött az igazi buli. Élvezem. Fiatalos lendülettel ropják, ki nem fogy belőlük a szufla, a szünetemben pedig rophattam velük, mert szinte azonnal felkértek, ahogy letettem a poharat az asztalra. Egészen mások, mint régebben, úszok is a jókedvben. Ha csak pár órára, de a boldogság ilyen formája nekem is jár.
Annak ellenére, hogy igazán jól elvagyok egész nap a természet lágy ölén, növényeket keresgélve, számolva, felmérve, vizsgálva, néha azért én is igényelek némi „életet” magam körül. Ha nem is konkrétan arra gondolok, hogy leülök és beszélgetek valakivel, de időnként mindenképp jól esik beülni egy-egy kávézóba, és csak hallgatni a körülöttem lévő nyüzsgést. Egész megnyugtató tud lenni, és felfrissíti az embert annyira, hogy utána teljesen más szemmel álljon a dolgokhoz, ami egy kutató esetében – legyünk őszinték – igazán nem hátrány. Igaz, a mai nap nem volt épp telitalálat tőlem. Míg délután még többnyire a fiatal pároktól és középkorú vendégektől volt zsúfolt a hely, addigra az esti rendezvényre egyértelműen az idősebb korosztály vette át a hatalmat – csak amikor már nagyban ment a szervezkedés, döbbentem rá, hogy egy nyugdíjas buli közepébe csöppentem. Igaz, hogy majdnem olyan idős voltam, mint az összes meghívott együtt, de azért mégis… megfutamodni csak nem fogok tőlük. A hely, amit kinéztem betértemkor, úgy tűnik, nincs útban számukra, így aztán nem is zavartattam magam, tovább böngésztem az egyik helyi újságot, hogy megtudjam, mik történtek a városban mostanság, közben pedig hol a kávémba kortyoltam, hol ettem néhány falat süteményt. Csak akkor kaptam fel a fejem kissé lefagyva, amikor a tetoválásom egy túlságosan is jól ismert helyen kezdett bizseregni – pont annál a Testvéremnél, akit ezeddig oly kitartóan kerültem, hacsak megéreztem, hogy egymás közelében járunk. Úgy tűnik, eddig tartott egymás elkerülése. Ahogy megjelent a színpadon, szinte mozdulatlanná dermedve figyeltem, követtem a mozdulatait, várva, hogy vajon ő is észrevett engem? Felismert? Vajon ő hogyan reagál a viszonttalálkozásunkra? Hisz ha eddig nem is volt szerencsénk egymáshoz itt, az otthonunkban trieri „elválásunk” óta, azt ő is ugyanúgy érezhette, hogy a városban vagyok. Arról nem is beszélve, hogy lévén, Yee kisöccse. Ha nem is érzékelt, a nővérétől tudhat rólam.
A hátsó helységből kilépve már jobban éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Kerestem a forrást, és már tudtam, hogy ki ő, így minduntalan el-elmosolyodtam. Annak ellenére, hogy miként láttam utoljára. Bár rég volt, az az érzet belém égett. De még nem léphettem oda hozzá. Tudom, hogy az idő nekünk dolgozik, de magamban már tűkön ültem. Ének közben léptem, amikor hagytam, hogy farkasom körbeölelje, üdvözlésként. Félénken tette. Mint ahogy én is azt, ahogy közeledtem felé. Nem tudtam neki segíteni akkor, megtehettem volna, hogy áttörve a tömegen megtegyem. De mégsem így történt. Ez komoly törést hozott bennem, amit később tovább fokozott az, hogy abban időben többen távoztak a Szellemvilágba. Megtehetném, hogy ahogy elé kerülök, táncba hívom. De félek a jogos visszautasítástól. Így csak leülök mellé. - Szia! – ránézek, szemem és farkasom is issza a látványt. Már nem érdekel, hogy reagálna rá. ~Sura!~ átölelem, ha engedi. Az ölelésem ragaszkodó. Mindig is közel állt a szívemhez. Éppen ezért a lelkiismeretem furdalása eléggé erőteljes: nem voltam képes viszonozni, mikor szükség lett volna rá. - Nagyon hiányoztál… és… sajnálom… - ki kellett mondanom. Amit megtanultam, hogy bár az idő szinte a végtelenségig a rendelkezésünkre áll, elmondani, hogy mit érzünk, nem érdemes halasztgatni. - A legjobb hely a találkozásra. – nevetem el magam. - Egy táncot? – állok fel és nyújtom felé a kezem. – Azt hiszem ideje, hogy táncoljunk is.
Az újságomból felpillantva figyelem, ahogy a testvérem színpadra áll, ahogy azt is, ahogy lassan énekelni kezd. Nincs rossz hangja, az tény, de… mielőtt még jobban elgondolkozhatnék, ez a lökött már fel is kel a zongorától, hogy felém induljon, én pedig kissé rémülten kapom jobbra-balra a szemem, hogy ez biztos, valami félreértés, biztos, hogy valamelyik nyugdíjas öreglánynak akar imponálni, vagy… a francba. Ez tényleg ide jön. Hozzám. -Szia. -bököm ki végül én is, mozdulatlanná dermedve nézve rá, miközben helyet foglal mellettem, én pedig hozzá hasonlóan s szemügyre veszem magamnak, közelről, alaposan. ~Biisaiyowak.~ -ejtem ki én is a nevét, utánozva, mint valami esetlen kisgyerek, amikor megölel, én pedig azt sem tudom, mihez kezdjek így hirtelen. A kezeim egyszerűen nem mozdulnak, csak tűröm szótlanul, miközben hallgatom a szavait. Ó, feltámadásom óta hányszor eszembe jutott a halálom előtt lezajló képsor… A tömeg, a testvérem energiái, ahogy a felbuzdult tömegen keresztül is elérnek hozzám, és bár az eszem tudta, hogy a fiú ártatlan… Hogy ugyanúgy ő sem tudott a rám váró fenyegetésről, mint én… hogy egyedül képes lett volna bármit is tenni anélkül, hogy ne haragítsuk magunkra az őrzőket… mégis, a szíven úgy érzi, mint ha elárult volna. Mert… mert érezhette volna… mert a testvérünk, és kire számíthat az ember, ha már a családjára sem? -Te gazember… -felelem halkan szipogva, s csak ekkor realizálódott bennem, hogy a karjaim, mintegy elárulva a tudatomat, már rég a férfit ölelik, megbocsájtóan. A nevetését hallva én sem bírom megállni, hogy ne csatlakozzak hozzá halkan… azonban ahogy meghallom a kérdését, gyorsan el is morzsolok egy könnycseppet a szemem sarkában, mielőtt még bárki meglátná, hogy elérzékenyültem a viszonttalálkozástól. -Nem inkább valamelyik rajongódat illene felkérni? A végén még fellázadnak ellenem, amiért elrabollak tőlük. -intettem a tekintetemmel az idősebb korosztály képviselői felé.
A szégyenem velem marad, míg csak létezem. Megbízhatatlanná váltam akkor, hiszen azt kellett volna tennem, hogy megmentem. Nem tettem. Megkönnyebbülök, de csak egy kicsit, amikor viszont ölel. - Az vagyok… - suttogom vissza. – és szeretném jóvátenni. – nem a szőnyeg alá söpörni. Mély levegőt veszek és lassan engedem ki. Csillognak a szemeim a visszafojtott könnyektől, melyek a boldogságé és a mardosó lelkiismeretéé. - Hallottuk ám. És ilyen kedves ifjú párt nem szakítunk szét, lesz még időnk megforgatni a fiatalembert… - … és magácskát is! A közelünkben lévő három idős emberek közül egy pár válaszolt, amire felnevetek. - Köszönjük! A kezem nyújtom ismét Sura felé, a pihenőm még tart. Átölelem a derekát. Ezek a táncok már csak részben szokatlanok, de már gyakoroltam annyit hozzá, hogy ne tapossam szét, és a lépéseket sem vétem el. - Vigyázz, jobban hallanak, mint hinnénk. – felelem neki halkan, miközben alaposan megnézem. - Csodásan nézel ki. Mióta vagy itt? A többiekről tudsz valamit? Nem tudom, hol vegyem fel a beszéd fonalát, nem csak a kiesett hosszú idő miatt. Sok mindent szeretnék elmondani. - Nem tudom, hol kezdjem a mondanivalóm. Meddig tudsz maradni? Utána egy vacsora?
Szóval szeretné jóvá tenni? Kíváncsi vagyok, mégis hogyan? Ennyi idő után… vagy mégis, mivel? Kíváncsi vagyok, mire készülsz ez ügyben, Testvérem. Az idősek meglepnek… Ahogy meghallom a leplezetlenül nekünk szánt szavaikat, zavaromban önkéntelenül vörös pír kúszik az arcomra, amíg Biisa válaszolt a „rajongóival” foglalkozik, én csak hebegek-habogok, még mindig szóhoz sem jutva a zavartól. Miii…?! Hogy én…? Hogy mi? Mint ifjú PÁR?! Hát hová fajult ez a világ? Mindjárt sírok… -Várj, én… -kezdenék bősz tiltakozásba, de mire észbe kapok, már a parketten állunk, én pedig csak zavartan kapom jobbra-balra a tekintetem. -Várj, már! Én… Lehet, hogy most nevetni fogsz, de… nem tudok táncolni. Így legalábbis… még csak a lépéseket sem ismerem! -súgom kétségbeesetten, ahogy kissé esetlenül próbálok lépést tartani vele. Annak idején szerettem táncolni… és később is, amennyiben csoportos, körtánc jellegű táncokról volt szó, na de napjaink modern nyugdíjas-lötyögős társastáncai… Olyan ismerős számomra, mint bébifókának a cukorrépa. Na jó, talán én egy fokkal jobb vagyok, legalább tudok róla, hogy ilyenek is léteznek. -Vettem észre… -dünnyögöm az orrom alatt kissé bosszúsan, csak Biisa bókjára fújom ki lassan a levegőmet… Ha már az ő bűne, hogy itt bénázok a táncparketten, akkor az a minimum, hogy segít elterelni a gondolataimat, amíg agyontaposom a lábát… -Január 7. óta. Késő délután ért ide a gépem. És te? -daráltam, ám azon nyomban el is önt némi szégyenérzet… Majdnem egy éve kerülgetem a táncpartneremet. Kellemetlen, pont a cél előtt elbukni. -Hosszú lenne mindent elmesélni. Kire vagy kíváncsi? -kérdezek vissza, hisz az valahol kínos, hogy rajta kívül szinte már mindenkivel felvettem újra a kapcsolatot. Inkább közelítsük meg más oldalról a témát.
A zavar nem csak az arcpírján keresztül érzékelhető nálam. ~Kicsit sokat változott a világ. Szoknunk kell… azt hiszem.~ mosolygok rá az üzeneten túl. - Igen? – megérzem a bizonytalanságát, megállok, de már a táncparketten vagyunk. Egy rövid időre elkomolyodok. Talán mégsem akarja mindezt és nem volt jó ötlet. Aztán a súgásra elmosolyodom, majd visszasúgok neki. - Egy csónakban evezünk. Úgy lesek én is. – néha a fejekbe is, hogy tudjam, mire készüljek lépés terén. – De ne aggódj. Majd vezetlek, te csak kövess, a lábamra is állhatsz. És mert… csodásan mozogsz. A barát szól belőlem, aki mindig is szerettem vele, mellette lenni. Majd fojtottan nevettek a reakciójára az idősek megjegyzésével kapcsolatban. A mosoly hamar lelohad az arcomról. Tény, hogy nem tudtuk, ki van itt és ki nem. - Mint mindig, minden részletre emlékszel. – ismét teljes a mosolyom. – Talán valamikor decemberben. – az idő, mint olyan, már nem számít nekem. – De aztán újra elmentem egy időre és olyan…. szeptember végén tértem vissza. A plafonra nézek, miközben elérnek hozzám az érzelmek a többiektől. Régen volt ilyen és nagyon jó látni, érezni, hogy ez visszatér. - Mindenkire! Ezek szerint… mind itt vagyunk? – a mosoly az arcomra fagy és csak a hangomon lehet érezni, hogy nem, egyáltalán nem jól veszem le mindezt. Bajt érzek, mint ahogy egy ideje néha furcsa érzéseim támadnak vagy képek jelennek meg előttem. - Vajon mióta lehet mindenki itt? Kivel találkoztál először? - ~ Tipivel és Sannal már találkoztam. Valamint Annakpokkal és Yee-vel is. ~ Izgatott is leszek mindezek mellett. A testvéreim és fontosak számomra.
~ Az már egyszer biztos… ~ –jegyeztem meg magam is, hisz tény… a kérdés már csak az, kedves Testvérem, hogy te mennyire tudsz lépést tartani a változásaival? - Na, szép… Vak vezet világtalant? -jegyzem meg némi iróniával, miután tájékoztat a tánctudásáról, amikor azonban meghallom, mit ajánl… - Odáig azért még én sem süllyedek, hogy kisgyerek módjára a lábadon állva „csaljak”. Megpróbállak követni, de nehéz úgy, ha még a lépéseket sem ismeri az ember. Előre is bocsánat, ha a lábadra lépnék. -próbálom megőrizni maradék méltóságomat. - Rossz szokásom. -vonok vállat a „bókjára”, majd kíváncsian hallgatom, mit válaszol… s így már világossá válik az is, hogy miért tudtuk olyan jól elkerülni egymást a közelmúltban. -Úgy tudom. -válaszoltam, a kérdésre pedig, hogy kivel is találkoztam először… kellett egy kis idő, hogy visszaidézzem az emlékeim közül, melyik hozzátartozómhoz volt szerencsém előbb, hisz alig pár nap telt el a két viszonttalálkozás között. ~Unalaq-kal, még lent a parton, Tupilek könnyénél. Utána az apámmal… Nagojuttal, Annakpokkal és Eskával nosztalgiázás gyanánt felmentünk a sziklákhoz megnézni az északi fényeket, a nővéredet és Kilaunt pedig a Vörös Hold után látogattam meg, a házukban… A bátyáddal még nem találkoztam személyesen, viszont a húgomnak már többször is volt hozzá szerencséje, így biztos, hogy ő is a városban van… Ki maradt még ki? Ó igen… Tipvigut… Vele pont egy pár nappal ezelőtt futottam össze, helyrerakni néhány sérülését. Chulyin… az erdőben járva találtam néhány árulkodó nyomot, ami rá emlékeztet, kíváncsi vagyok, hogy mikor fedi fel magát, ha jól tippeltem. ~ –adtam rövid beszámolót arról, hogy nekem kikhez volt szerencsém… illetve néhány elejtett információmorzsa a találkozás körülményeiről, okáról. -Furcsa érzés, hogy ismét így összegyűltünk...
- Jól, csak a szívével lát az ember.. ~farkas~ - vezetem, egyre magabiztosabban, ahogy ráérzek a lépésekre. Szavai megütnek, majd szomorúvá tesznek, végül mégis mosolygok. - Sajnálom, nem állt szándékomban megbántani. És biztosan menni fog. Ne aggódj, elég nagy a lábam, hogy bárki könnyen rátaposson. Mindig is türelemmel hallgattam, míg mások a gondolataikba merülnek vagy azokat szedik össze. A sürgetés gubancot eredményez. A nevekre azok az arcok ugranak elém, akiket gyerekként ismertem meg. Van, akivel nem is találkoztam azóta, hogy szétszéledtünk. - Északi Fény… szeretem nézni. Tehát egy kivételével mind megérkeztünk. - ~Anguta.. Chulyin… te is?~ – megtartottam emberi szokásom, hogy az erdőben csatangolok és felfedezem a régi helyeket. - Valahol örülök… hiányoztatok… és valahol szeretném már, ha túl lennénk azon, amiért összegyűltünk. – általános szavak, így aztán nem zavar, hogy kimondom. ~ Mondanám, hogy félek… ~ de nem tudok már. - Jó újra látni téged. – jobban megfogom egy pillanatra derekát és irányítom oldalra, nehogy összeütközzünk egy idősebb párral, akik teljesen belemerültek egymás nézésébe. - Annyi kérdezni valóm lenne. Főleg, hogy merrefelé jártál, miket láttál. – majd cinkosan elvigyorodok. ~ Kedvem lenne meglepni Chulyint…. ~ - Volna kedved eljönni majd az erdőbe? Talán még megvannak azok a virágok, amiket régen kerestünk ilyenkor.
- Antoine de Saint-Exupéry. -nevezem meg a szerzőt a szavai hallatán - Úgy tűnik, ilyen téren nem sokat használtak számodra az évek. Még mindig ilyen érzelgős vagy. -csóválom meg a fejem, mert bár szép a kis herceg története, én magam szívesebben hallgattam az eszemre, mintsem a szívemre. Az legalább kevesebbszer árult el az évszázadok folyamán. Arra, hogy menni fog, csak megcsóválom a fejem… Hát, mindenesetre én szóltam előre, ezek után már végképp nem szeretnék később panaszt hallani. - Szerintem észak szülöttei közül mindenki szereti a fényeket nézni. -fűzöm hozzá a megjegyzéséhez, de aztán jön a rögtönzött kis névsorolvasás arról, hogy kiről, mikor, vagy hogyan találkoztam viszont. - Eddig én is hasonlóan éreztem, de most már kevésbé bánom, ha tovább kell maradnom. -szólalok meg, ám ahogy kimondom, realizálom, hogy ez enyhén félreérthető, így már konkrétabban rátérek a tárgyra - Már egy ideje… nemrégiben haraptam át egy kölyköt, valami elfajzott, halálra ítélt vérvonalból. -azt pedig már csak gondolatban teszem hozzá, hogy ez a bizonyos elfajzott vérvonal jó eséllyel pont az övéből alakult ki. ~ Azt hiszem, előbb kell felkelned ahhoz, hogy pont a Hollót lepd meg ~ -csóválom a fejem a szavai hallatán - Sokfelé és sok mindent, ahogy gondolom te, és az összes többi testvérünk. Ha elkezdenék mesélni, egy hét múlva ilyenkor se érnék a végére. -feleltem halkan nevetve, ahogy kikerültük a másik táncospárt, amikor azonban pont Biisa invitál az erdőbe, cinkos mosolyra húzódik a szám. - Ó, a nagy részük még megvan, szerencsére. Tudod, majdnem minden napomat az erdőben töltöm… most épp biológusként dolgozok. -tettem hozzá, mintegy magyarázatként, de egyből vissza is kérdeztem a munkája kapcsán- No és te? Mivel kötöd le magad mostanság?
Hümmentve bólintok a szerző nevére. Olvastam a művet és megfogott. A gyerekeket nagyon jól meg lehet ismerni ezen a művön keresztül és a Micimackón is. Bár azt a művet utálom, rengeteget segít. „Mit tagadjam, igaz” mosollyal nézek rá. Az érzelmek. Ez vagyon én. - Te pedig mindig helyemre teszel a racionalitásoddal a világban. – felelem halkan. – És ezért sosem tudok elég hálás lenni. – még akkor is, ha csakazértis következett régebben is utána. Az Északi Fényre hümmentek, egyetértően. Szerintem, aki látja is egyszer a valóságban, az nem tudja elfeledni. Kérdőn és várakozón tekintek rá, mikor kijelenti, hogy tovább maradása tulajdonképpen kellemes lenne. Érékelem, hogy ez nem felém vándorol, sosem voltam annyira egoista, hogy erre gondoljak bárkivel kapcsolatban. Túlságosan is tisztában voltam akkor azzal, hogy nem lesz hosszú életem, az sem kellemes, így senkire sem aggatni egy felesleges csomagot a személyemben. Érzelem terén sem. Túlságosan is elengedő voltam, holott inkább az élethez szerettem volna ragaszkodni nagyon, aztán már ahhoz sem, azt is hagytam, hogy elfolyjon, ki a kezemből. Ezt később sem tudtam levetkőzni, nem tudok ragaszkodni, csupán feltétel nélkül elfogadni és remélem, hogy szeretni is. Sura jelenléte azonban az egyik biztos pont volt az életemben. A kedves mosoly azonban hamarosan átalakul szomorúvá, majd sóhajtok egyet. - És milyen jelleművé vált? – kérdezem csendesen és egyben be is ismerve, hogy tudom, kiéről beszél s hogy szokás szerint nem vagyok büszke erre. Nem véletlen emeltem be keveset magunkhoz és minden alkalommal rettegek, hogy a cselekedetem nem ajándék, hanem komoly átokká válik. A vérvonalammal kapott ajándék nagy teher és kevesen bírták elviselni. Kíváncsian tekintek rá. - Nem tudom. Jó érzés, hogy ennyien összegyűltünk. Rég volt, mikor szétváltunk, dehh.. – sóhajtok egy rövidet. – Valahogy …. mintha nem változtunk volna. Talán valóban itt az ideje, hogy a múlt sérelmein túllépjünk. Ugyanakkor.. ~ Ha mi visszajöhettünk, akkor Alignak és Tupilek is… Akkor hiábavaló volt akkor tettünk mint ahogy részben az is… Mi van, ha egyszer végleg elmegyünk és nem térhetünk vissza? ~ Ezek a kérdések már régóta foglalkoztatnak. ~Pedig jó mulatság lenne!~ nevetek fel halkan. - Rendben. Egy ebéd nálam? Egy részét elmesélhetjük. – jó lenne, ha lenne kedve jönni. – Vaagy egy nagy kirándulás, faházban alvós, túrázós… - azt úgysem tehettük meg, amikor itt éltünk. Ideje lenne már megtennünk. Gyermekes izgalommal csillan fel a szemem, hogy megvannak a virágok. - Biológusként. – ismétlem a szavát. – Gyógynövényekkel? – számomra annyira természetes, hogy gyógynövényekkel foglalkozott, másként, mással foglalkozva el sem tudom képzelni. - A klimpírozáson kívül? Pszichológus, pszichiáter. Főleg gyerekekkel, tinikkel foglalkozom. A szünetnek vége, muszáj leszek menni. - Hopp. Vége a pihenésnek. Van kedved megvárni? Vagy ha nem, merre talállak meg? - ~ Ez az utolsó negyed, nem sok van hátra. Haza is kísérhetlek, ha gondolod. ~ De megértem, ha menne, ám ha megvár, akkor sétálhatunk egyet.
A szavaira halvány mosollyal vonok vállat. Mit is tehetnék, túl sokáig voltam gyógyító ahhoz, hogy ez másképp legyen. Szép ábrándokkal, álmokkal még senki sem gyógyított meg egy törött csontot, kell valaki, aki a hűvös racionalitást képviseli. - Vagy legalább megpróbálom. -felelem halkan nevetve, hisz a mondással ellentétben, igenis vannak lehetetlenek… és az olyan reménytelenül érzelmek emberének, mint a kedves barátom, igencsak nehéz kihívás. - Még magam sem vagyok igazán biztos benne, de amilyennek eddig megismertem, nincs okom panaszra. Szép reményeket táplálok a jövőjével kapcsolatban. -feleltem, választ adva a kérdésére, hisz az emberi jellemfejlődés hosszú folyamat, nem egyik pillanatról a másikra történik, s szerintem még Connornak is időre van szüksége ahhoz, hogy kikristályosodjon belőle, milyen változást váltott ki belőle az átharapása. - Úgy gondolod? -kérdeztem vissza, hisz míg valahol én is örültem a testvéreim viszontlátásának tényének, az igazat megvallva, túl sok időt nem időztem a társaságukban, a húgomat leszámítva. ~ Még ha csak időt is nyertünk magunknak azzal, amit tettünk… Nem hinném, hogy az elmúlt fél évezred hiábavaló lett volna. Kizárt. Nálam legalábbis biztosan… Te annak érzed a fél életed, testvérem? ~ -fejtegettem, boncolgattam tovább a gondolatait, ám az utolsó gondolata engem is meglepett. ~ Félsz tőle, Biisa? Hogy egyszer végleg a szellemek közé térünk, és nem lesz újabb esély a visszatérésre? ~ –érdeklődtem, hisz mindketten részesei voltunk a halálnak, ennek ellenére most mégis itt vagyunk. Sokáig engem sem hagyott nyugodni a gondolat, magyarázatot akartam a történtekre, a tudás biztonságát, hogy megértsem, miért? Ám úgy tűnik, nem adatott meg, így számomra is ugyanolyan sötétben tapogatózás ez az egész téma, mint mindannyiunknak. Csupán egyszeri lehetőség volt? Vagy arra vagyunk kárhoztatva, hogy a világ végezetéig az utódaink útjait egyengessük? ~ Azt elhiszem! ~ -osztozom a jókedvében - ~ Azonban sajnos nem vagyok olyan élvezetesen előadó mesélő, mint Kilaun. Valami különleges kisugárzással áldották meg az égiek, hogy minden nehézség nélkül megragadja a hallgatóság figyelmét. ~ -mosolyodok el a mesedélután hallatán. - Te főzöl? -kérdeztem vissza az ajánlata hallatán, de aztán ahogy tovább folytatja, elbizonytalanít - Ez is jól hangzik, nem könnyíted meg a választásom, te fiú… -csóválom meg a fejem, bár kérdéses, mennyire lenne szerencsés néhány napra eltűnni a világ szeme elől… már ha képes ilyesmire az ember, egy ekkora falka területén - Azt hiszem, inkább mégis az első legyen. Ami azt illeti, a kirándulás nálam „munkahelyi” ártalom, egy párszor már bejártam a környéket, mióta visszatértünk. -jegyzem meg némi magyarázatképp, amikor pedig visszakérdez a munkám kapcsán, csak jobbra, balra ingatom a fejem, miközben lassan tovább táncolunk. - Is, részben. Igaz, abból nőtte ki magát szenvedéllyé a dolog, de már rég nem csak azokkal foglalkozok. Másfelől… mi számít gyógynövénynek? Szinte minden növényt tudunk hasznosítani valahogy, így, vagy úgy… –hisz míg az egyik immunerősítő, addig a másik méreg, a harmadik a sebgyógyulás folyamatát gyorsítja, és mesélhetnénk napestig, hogy melyiknek hány áldásos hatása van. - Ó… ezek szerint, szintén zenész? -kérdezek vissza, ahogy meghallom a foglalkozását, de aztán már magyarázattal is szolgálok számára - Tudod… az első diplomámat én is pszichológiából szereztem. Miért pont arra esett a választásod? -érdeklődöm kíváncsian, amikor egyszer csak elhallgat a zene, én pedig a nyakam nyújtogatva nézek a zenekar felé, ahogy kissé eltávolodok a táncpartneremtől. - Ez esetben megvárlak, nem sietek sehová. -válaszoltam, arra, meg hogy hol találhat meg? Jó esettel valahol az erdőben… - Rendben, megegyeztünk. -bólintok aprót a szavaira, ahogy felajánlja a hazakísérést, azt pedig csak gondolatban teszem hozzá, hogy ha szerencsénk van, még Unalaq-hoz is szerencséje lesz.
Elmosolyodom a nevetésére. Mindig is becsültem és tiszteltem Surát a kitartásáért. Nem adtuk és nem adjuk fel egykönnyen, mégis másképp jelenik ez meg életünkben. - Szurkolok. – nem fogom azt mondani, hogy segítek. Azt hiszem, segítettem bőven azzal, hogy az elfajzott vérvonalam kiszemelte Connort. Most már az ő utóda és tudom, hogy megfelelő kezekben van. - Mhm. – bólintok hümmentve. Érzem a forrongásaikat, a dühüket, az évszázadok alatt felgyűlt dühöt, és érzem azt is, hogy változnia kell a dolgoknak, elvégre ez az élet rendje. - Szerintem nincs addig jogunk az utódaink felett véleményt akotni, míg magunkkal és magunk között egyensúly nincs. – bólintok. – És szerintem ez lenne az egyik legfontosabb, elvégre most itt vagyunk. Most megtehetjük. Viszont nem látok túlzottan változást a tizenhármak között. Fel kéne ismernünk ezt és megtenni magunkkal szemben azt, ami szükséges. – beszippantom az ajkaimat. Megint elragadott a hév. Surára tekintek és felnevetek egyet röviden. - Megint elragadtattam magam. Határozottan nemet intek a fejemmel, még ha feltűnő is. ~Hoztam ugyan hibás döntéseket azóta, de nem tartom értéktelennek az eltelt időt. Hogy ezt mások hogyan látják velem kapcsolatban, ne tudom, és nem is rám tartozik. ~ Alignakra gondolok elsősorban és Tupilekre. ~ Tudom, hogy értékes volt az életed… ~ mosolygok rá. ~ mert mindig azzá formáltad.~ Finoman megrázom a fejem a kérdésére. ~ Lélekben már régen nem tartozom ide. Mióta visszajöttem, azóta érzem igazán. Aki egyszer a Szellemvilágba távozott, annak ott a helye és nem az élők között. Talán… mi mások vagyunk, nem szellemek, folytonosan megkapva a megszületés lehetőségét. Úgy érzem, nem feltétlenül az a feladatunk, hogy terelgessünk az utódainkat. Arra ott van az Atanerk, az Anernerk, a világ maga. Még csak a tudásunkra sincs szükségük, én legalábbis így látom. Nekünk az a dolgunk, hogy időnként felfrissítsük a vért a vérvonalunkban, újabb farkasokat teremtve. Mi már nem tartozunk közéjük. Megteremtjük őket és utána el kell engednünk őket, a saját útjukat járni. Ha az a világ elpusztítása, akkor neki az a feladata. Miként vélekedsz erről, Sura? ~ Teszem viszont fel a kérdést felé, ismét ráébredve, hogy elszárnyaltam eléggé. ~Kilaun…~ egy pillanatra elmerengek. Szerettem hallgatni a történeteit, magukkal ragadtak, éltek bennem, lélegeztek és tanítottak. ~Nem hiszem, a tátott száj mindig járt neked is tőlem.~ mosolygok rá. - Még szép! – húzom ki magam. Magamra én főzök, saját háztartással. Előtte sem ment másként, nem éltem fényűz életet, bár megtehettem volna, nem vitt rá a lélek. - Ó… igaz. – nem erőltetem a kirándulást. A rég az már rég volt, most pedig most van. – Rendben, akkor ebéd nálam. Nem bírom megállni mosolygás nélkül, ahogy belelendül a gyógynövény kérdésébe. Iszom minden egyes szavát. - Erről is mesélj. Szeretem hallgatni. – felelem halkan. Szintén zenész? Felvonom az egyik szemöldököm, de már érkezik is a válasz. - Á, már értem. Ez… komolyan kérdés volt? – nevetek egy rövidet. – Erről pedig majd én fogok mesélni. Kollega. – nézek rá somolyogva. - Rendben. És köszönöm. A műsor hamarabb lezajlik, mint gondoltam volna. Nekem pedig már csak a kabátom felkapása van és szabad is vagyok. - Itt is vagyok! – sietek hozzá. – Köszönöm, hogy megvártál. Mehetünk is. Újabb összesúgások. Surára tekintek. - Remélem, van férjed… - mosolygok. Ha van, bajban vagyunk. Itt gyorsan terjednek a hírek és hamar kiszínesítik. A kinti hideg idő azért engem is megcsap. - Pedig nincs is olyan hideg, mint régebben volt. – bújok a kabát zsebébe a kezemmel. – Szóval… mikor is érsz rá egy ebédre? – a belső zsebben kezdek el kotorászni, legalább egy névjegykártya lenne nálam. – Am, azt hiszem, marad a megszokott üzengetési mód. – otthon hagytam a nagytárcámmal együtt.
- Köszönöm -felelem hálásan a támogatására. Én megteszek minden tőlem telhetőt, aztán majd meglátjuk, mit hoz a jövő – no meg Connor hogyan veszi az élet új akadályait. - Semmi gond… -legyintenék, ha épp nem lenne foglalt mindkét kezem, elvégre még mindig táncolunk - Ami azt illeti, egyet is értek veled, és nem is… Mindannyian sokkal tapasztaltabbak lettünk, kaptunk hideget, meleget az elválásunk óta… Viszont kicsit olyan érzésem van az egész ittlétünk kapcsán, mint ahogy a mondás tartja, két dudás egy csárdában… csak itt nem kettő, hanem tizenhárom van, és nem egy csárdában, hanem egy városban. Valamilyen szinten biztos képesek lennénk együtt működni, de vajon mennyi ideig? -túl sok a domináns a sorainkban, akik kétlem, hogy csak úgy hagynák, hogy más utasítgassa őket, meg egyébként is… ki lenne alkalmas ilyesmire? Nem hiába választanak az emberek vezetőket, aki irányítja őket, mert ennyi ember között úgy sem lehet teljes az összhang, az összetartás, kell valaki, aki utat mutat… kár, hogy a mi esetünkben ez hamvában holt ötlet, hisz nincs olyan, aki alkalmas lenne e posztra. Már a múltban is bebizonyosodott… Ahogy a visszatértéről mesél, őszintén szólva, egy kissé meglep a véleménye. Hallgatom, hogy mi a véleménye az egészről, a feltámadásunkról, az új esélyről, és amikor a véleményemet kérdezi, hirtelen nem is tudom, mit reagáljak rá. Kell pár perc, mire összeszedem a gondolataimat, annak ellenére, hogy korábban már magam is rengeteget rágódtam ezen az egész témán. ~ Sajnálom, hogy így érzel. Mármint, hogy nem találod a helyed a világban. ~ -jegyzem meg elsőként, szerencsére engem ez az érzés sohasem kerített hatalmába… talán azért is, mert mindig igyekeztem hasznosan tölteni az időmet, lefoglalni magam valamivel, hogy ne unatkozzak. Az unalom megmérgezi az elmét… ~ A saját halálom előtt más testvéreinkét is éreztem, és… őszintén? Amikor feltámasztottak egy afrikai testben, azt hittem, naiv módon, hogy én vagyok az egyetlen, aki ilyen kegyet kapott a szellemektől. Egy második esélyt, hogy a hibámból tanulva tovább folytathassam az utam, amin oly korán elbuktam. ~ –magyaráztam, majd, hogy a gondolatmenete másik témájára is válaszoljak - ~ Lehet, hogy ott vannak a maguk vezetőik, de szerinted képesek úgy gondoskodni róluk, mint egy hozzátartozójuk? Egy Atanerk sem ápol baráti viszonyt az összes falkatagjával… Másfelől, honnan máshonnan ismerhetnék meg a múltukat, a gyökereiket, ha nem pont tőlünk? Pláne, ha az itteni Alfát nézem… nem olyan embernek tűnt, akit túlzottan érdekelne a történelmünk, a hagyományaink. Egyébként pedig… nem hiába tisztelik az időseket a legtöbb kultúrában. Mutass bárki mást, aki annyi tapasztalattal rendelkezne, mint közülünk bárki. ~ -jegyeztem meg, hisz Biisával ellentétben én teljesen másképp álltam ehhez az egészhez. Csupán a vérvonal frissítése lenne az egyetlen feladatunk? Tekintve, hogy hogy elszaporodtak a vérfarkasok, ez miből állna? 50, 100 évente beharapunk valakit? Kétlem… szerintem igenis szükség van az útmutatásunkra, hogy megpróbáljuk helyrehozni a hibákat, amiket korábban vétettünk, és amik következményeit kölykeink is viselik. Vagy akár megvédhetjük őket, hogy ne essenek ugyanazokba… Arra, hogy ő főzne, csak csendesen felnevetek. Igaz, bőven volt alkalmunk és időnk mindenfélét kipróbálni, mégis, valahogy mulatságos belegondolni, hogy egy ilyen, tipikusan női kötelességet ilyen szívesen űz bármelyik öcsém. Mondjuk megnézném Sangilakot vagy Tipvigutot, ahogy a konyhában próbál helyt állni. - Vigyázz, mit kívánsz… -csóválom a fejem – Mert a végén még megajándékozlak valami kutatásom több órás kutatási tapasztalatairól szóló előadással… Az értetlenkedésére más ki is segítem, hogy értettem, ha már a gyenge kis poénom nem ért célba nála. Én és a hangszerek? Maximum kíváncsiságból. - Rendben, mindenképp! Kíváncsi vagyok, hogy hogy kötöttél ki pont ennél a tudománynál. -felelem, hisz számomra a pszichológia is annak számít, egyértelműen. Az emberi viselkedés tanulmányozásának tudománya. Amíg Biisa befejezi a műsort és elkészül, visszatérek az asztalomhoz, átadva a táncparkettet a lelkes nyugdíjasoknak, had éljék ki ők is magukat. Én addig megiszom a maradék italomat, meg összekészülődök, hogy amikor meglátom az öcsémet közeledni, én is felkelhessek az asztaltól. - Férjem? Inkább úgy mondanám, hogy volt, mellesleg te is ismerted Aklaq-ot. Sosem házasodtam újra. No és te? Sikerült megtalálnod a saját lelki társad ennyi év alatt?-kérdezek vissza, mit sem törődve a sugdolózásokkal, miközben lassan elindultunk kifelé. - Valóban nincs. Tudod, globális felmelegedés meg társai… a meleg kezd felkúszni észak felé, és már itt is érződik a hatása. -felelem ama megjegyzésére, miszerint régebben hidegebb volt, majd nézem, mit kotorászik itt a zsebeiben. Mobiltelefont keres talán? - Mondhatni, bármelyik nap ráérek. A növények és a kutatás kibírnak egy napot nélkülem, nem olyan, mint ha számtalan kollégához kéne igazodnom. Neked mikor lenne megfelelő? -érdeklődöm, hiszen gondolom, neki, ez a haknizós életmódja jóval kötöttebb, mint az enyém.
- Tudod, az a furcsa, hogy míg átlagosak voltunk, nem voltak ilyen kakaskodások. Mintha a fejekbe szálltak volna a képességek. Nem tudom ugyan, mit értesz dudás a csárdábant, nem akarok senki fölé kerekedni, mert sosem értettem egyet azzal, hogy előre csakis mások legyűrésével lehet eljutni. Nem vagyok megmondjapeti sem. Talán… - elgondolkodom. – itt az ideje annak, hogy a képességeinket egymáséba fonódva használjuk. Hogy az egymással való viszonyainkat rendezzük és végre lezárjuk a múlt sérelmeit. Amit látok, az borzalmas… mindenki fúj mindenkire, sérelmez olyan dolgokért, ami ki tudja hány - ~száz~ - éve történt és változtunk azóta. Ezúttal azonban nem hinném, hogy másoknak kell letörni a szarvát, hanem a saját szarvainkat mi magunknak. Másképp nem fog menni. A testvéri érzés mögé már nem bújhatunk lassan. – nagyot szusszantok. – Talán.. annak is itt az ideje, hogy rájöjjünk, külön utakon kell járnunk. - ~Mi nem vagyunk emberek, már régóta nem…~. ~Sosem unatkoztam, ha ezt érzed. Ezt te is tudod, hogy rám nézve ez nem magyarázat. Pontosabban: nem ez a magyarázat.. ~ vágok közbe, megérezve, min töpreng. Aztán figyelem tovább. Bólintok. ~ Mindenki más elfelejtette, ki vagy, hiszen sok idő eltelt közben. Új testbe költözéskor is éreztem ezt, amikor kikötöttem európai parton. Aztán rájöttem, hogy felejtés és megbocsátás nélkül semmit sem ér az egész. Mert én is emlékszem, a farkastársaim és a testvéreim is. ~ Megsimítom a hátát. Ugyanazon mentünk keresztül, hasonlóképpen érzünk, mégis más a véleményünk. ~Te is tudod, hogy a tapasztalat nem minden, ha a lélek nem elég érett ahhoz, hogy azt használni is tudja. Ha nem az Atanerk segít, akkor ott az Anernerk, a szomszéd bácsi, egy kulacs víz. Nem mi vagyunk a megoldás alfája és omegája, csak mert mi vagyunk a vérvonal alapkövei. Valaki minket is azzá tett és ők is kapták valahonnan mindezt. Az észlelése mindenkinek csalóka, hiszen mindenki a saját szemüvegén keresztül érzékeli a világot. A saját érzéseivel burkoltan. Csak öregek vagyunk, nem mindenhatók. Nem mondhatjuk meg nekik mi a jó, a helyes, erre nekik kell maguknak rájönniük. Emlékszel arra az örömre, amikor kísérletezéssel először sikerült megfelelő főzetet, kenőcsöt készítened? Hogy mennyi kudarc és tanulás van mögötte és az öröm, hogy te magad jöttél rá? Sokkal jobban emlékeztél erre, mint arra, amit tanítottak neked. Mert a te tapasztalatod. ~ sóhajtok egyet. ~ Néha jobb felejteni. Hagyni, hogy a múlt történései a múltba tűnjenek. Ezek inkább korlátoznak, rágódunk rajtuk, ahelyett, hogy hagynánk a számtalan lehetőségek felé nyitást. Hogy más sémát keressünk. ~ rádöbbenek, hogy hirtelen zúdítottam rá mindent. ~ Régebben is ennyit beszéltem? Zavartan elmosolyodom. ~ Bocsánat, nem akartam. ~ - Nagyon szeretném meghallgatni. Érdekel. – szeretem a rajongását a mai napig a növények irányába. - Elég egyértelmű, szerintem. – nevetek fel halkan, ahogy a mostani munkámra kérdez rá.
Bólintok Aklaq-ra. Ismertem és nagyon becsültem azért, hogy társa lett. - Nem tudom. Feleséget sosem vettem magam mellé. – nem ment, sosem. Futó kapcsolatok, megkívánások, több nem. Azok sem sokszor. - Eléggé elcsodálkoztam, amikor ezt megtudtam. Azt hittem, ilyen nem létezik. És mégis. – nem örülök annak, ami lett az emberekből, csak remélni tudom, hogy a mélypont után lesz feljebb is. Egy blokk még van a zsebemben, tea és tea. Megfordítom és a hátára írom a számát. Toll az bezzeg mindig van nálam. Átadom neki a cetlit. - Ez a számom. Elég bénán kezelem, ha nem veszem fel, nem direkt volt. Ammm… - az ég felé nézek, szokásom szerint mindent fejben tartok. - Csütörtök vagy péntek este. Hat óra? Az innivalót rád bíznám. – lesz nálam is, ám nem szeretném zavarba hozni. - Sokat változott a világ. Hiányoznak a lovak, a hintók. Mindig attól tartok, hogy túl gyorsan megyek kocsival. – felnevetek. – A technológia szörnyének érzem magam. A rémálmom az önnyíló üveges ajtó.. fotocellás. - feltartom a kezem az egyik taxinak. Érzem, hogy sok voltam egy kicsit és nem szeretném túlzottan elkedvetleníteni. - Elvigyelek valameddig? - kinyitom az ajtót, s ha úgy dönt, velem tart, akkor utána ülök csak be, a másik oldalra. - Köszönöm, nagyon jól éreztem magam veled. Jó újra látni. - s ha velem tart, akkor a taxi lassan eltűnik az éjszakai fényekben, ha nem, akkor búcsúzóul még integetek neki a taxiban.
Csak hallgatom az öcsémet, hallgatom, ahogy megered a nyelve, és tőle szokatlanul csak mondja, mondja és mondja… s bár nem feltétlenül értek vele egyet mindenben, megadom neki a tiszteletet, hogy végighallgatom… sőt, még azt is megállom, hogy elmosolyodjak a különösen szókimondó és beszédes hangulatán. A végén még talán félreértelmezné… - Ugyan, semmi gond. Jobb kimondani az ilyesmit, megszabadulva tőlük, mintsem hogy belülről emésszék az ember lelkét. És hogy a kérdésedre is választ adjak, azért néha volt rá példa, igaz, nem túl sűrűn, hogy ilyen beszédes legyél. De… Valóban így gondolod? Szerintem régen, amikor még fiatalok voltunk, ugyanúgy megvoltak ezek a bizonyos „kakaskodások”, mint most… Csak talán már nem emlékszünk rá annyira, feledésbe merültek azok az emlékek. -állok neki, hogy reagáljak a szavaira, miután a mondandója végére ért - ~ Nem emlékszel tán Sangilakra és Kilaunra? Vagy a húgomra, ahogy folyton a többi harcossal versengett? ~ -álltam meg egy pillanatra, hisz kétlem, hogy elfelejtette volna őket - Egyébként magam sem akarok senki fölé keveredni, sohasem akartam. -vontam vállat, de aztán már folytattam is tovább. ~ A képességeink egymásba fonódva… érdekes elképzelés, de mégis, hogy próbáltad kivitelezni? Hogy össze kéne fognunk, felhasználni azt, amink van? Például Eska és Chulyin mint a felderítőink, Én, mint gyógyító, és így tovább? Csak mert egyébként nem feltétlenül van mindegyikünknek olyan képessége, amivel másokkal együtt tudna működni… ~ –nem mint ha ujjal akarnék mutogatni, de így hirtelen például nehezen tudom elképzelni, hogy speciel Annakpok rezisztanciája kinek a képességével tudna jól együttműködni… - Egyébként pont erre értettem a sok dudást egy csárdában… talán kicsi ez a város mindannyiunknak, és jobb lenne, ha ismét mindenki a maga útját járhatná. ~ Eddig én is azon a véleményen voltam, hogy ha elvégeztük, amiért a szellemek iderendeltek minket, én is mihamarabb tovább állok… Ha nem lenne a kölyköm a helyi falka tagja, akkor biztosan nem változott volna a véleményem. ~ -fejeztem be gondolati síkon az üzenetem. - Nem… a tapasztalat valóban enm minden, és való igaz, hogy erősebb az öröm, ha magunk jövünk rá egy-egy megoldásra, de… valóban van idő minderre? Hol tartana az emberiség, ha sosem támaszkodtak volna az előző generációk tudására, tapasztalataira? Ha mindig, mindent előröl kellett volna kezdeniük, megismerniük, megtapasztalniuk? Mi más dolgunk lenne, ha nem az, hogy utat mutassunk nekik? Ha pedig nem kívánnak élni vele… az már valóban nem a mi gondunk. -magyaráztam tovább, hisz tény, hogy vérfarkasok voltunk, jelentősen hosszabb élettel megáldva, mint az egyszerű halandók, pláne, ha a több száz évvel ezelőtti átlag korhatárokat nézzük, de azért az idő számunkra is ugyanúgy idő… Hol tartanának a leszármazottaink, elődeik tapasztalata, tudása nélkül?
- Pedig lehet, egyszer nem ártana kipróbálnod. A végén még lehet, hogy jó hatással lenne rád. -mosolyodok el cinkosul, ahogy szóba kerül a feleség, bár tény, hogy nem lenne egyszerű olyan hölgyeményt találni, aki kellően elvarázsolt és gyermekded tud lenni Biisa lelkivilágához. Nem egyszerű, de nem lehetetlen. Nézem, ahogy előveszi azt a darab papírt, majd feljegyzi a számát rá, azon meg csak szótlanul mosolygok, ahogy bevallja, hogy nem igazán ért a használatához… - Legyen a péntek este, és akkor 6 óra. Az innivaló miatt pedig ne aggódj, majd kerítek valami alkalomhoz illőt. -ha több időnk lenne, akkor mondanám, hogy elkészítem a régmúlt korokból ismert valamelyik italunkat, de azt hiszem, idő szűke miatt kénytelen leszek beérni a helyi üzletek kínálatával. Valami gyógynövénylikőr… - Az autókat szereted, de a telefonokat kevésbé tudod használni… Szép, mondhatom, pedig a vezetés sokkal nagyobb koncentrációt igényel, mint az az aprócska készülék. -feddem meg játékosan, ám ahogy szóba kerül a fotocellás ajtó, csak játékosan megcsóválom a fejem. Ó, ha csak egyszer tévedne be egy olyan laboratóriumba,a mint amilyenekben az utóbbi néhány évtizedben dolgoztam kutatásaim során… Ott lenne kétségbeesve, azt hiszem! - Nem, köszönöm… egy kis séta jót fog tenni, nem olyan nagy ez a város, hogy nagy távolságok legyenek benne… -hárítom el a kedves felajánlását a taxi kapcsán, majd ahogy beszállt, én is integetésre emeltem a kezem. - Igen, és hamarosan újra találkozunk. Addig is minden jót, Testvérem! -búcsúztam tőle, majd megvártam, amíg a taxi eltűnik az utca végén és magam is útnak indultam hazafelé.
A legutóbbi ivászatunk kifejezetten jól sikerült, olyannyira, hogy el is felejtettem megmaradni a komolyság talaján. Persze bennem van még mindig az, amiről beszéltünk azelőtt, hogy elmentünk volna, de az alkohol és a jókedv elmosott mindent, ami miatt bánkódnom kellett volna. Viszont már akkor tudtam, amikor a reggelihez leültünk, hogy tartozom neki az igazsággal, s ez csak még inkább megérett bennem azután, hogy nyersen - de tulajdonképpen nagyon becsülendő őszinteséggel reagálva a kérdésemre - közölte velem az igazságot a házasságát illetőn. Ahogy ígértem, nem mondtam el senkinek azt, hogy Odette a felesége. Arról persze beszéltem Paynenek, hogy Horationak van - volt - neje, de ez még azelőtt vlt, hogy megtudtam volna ki is az. Bár nem hiszem, hogy változtatott volna bármit azon a beszélgetésen a való, de lehet, hogy nehezen bírtam volna a tényeket magamban tartani. Műszak után vagyok, ügyeletet letudva, de nem érzem fáradtnak magam. Először az jutott eszembe, hogy egy kocsmába térek be és odahívom Horatiot, de végül inkább mégis maradtam a kávézónál. Megvan ennek is az oka, amit ha kérdezi, majd készséggel megosztok vele, de előre nem károgok vagy kezdek ezzel. Csak rendelek egy nagy lattét, s előveszem a telefonom, hogy tárcsázzam a hímet. Amint felveszi, meghallhatja a tőlem megszokható, szinte egy szuszra elmondott monológot. - Szia! Remélem szabad vagy, ugyanis szeretnélek meghívni egy kávéra. Viszonzásul a múltkori reggeli. Ha jó leszel, még sütit is fizetek neked. Az Alaska Coffeeban várlak, kapd magad, katona! Esélyt sem adok neki a visszakozásra, nevetős hangon bontom a vonalat. Remélem, hogy nem itt fogok megpenészedni, míg várom őt. Bár az is lehet, hogy nem ér rám. Mindegy, ha így van, majdcsak visszahív.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Én és a reggeli rutin. Felkelés, kávé, zene be - a napszakhoz képest kicsit talán hangosabban, de majd átkopog, akit zavar - irány a zuhany alá, kötelező hangos dalra fakadás a meleg vízsugár alatt, törölközés, céltalan pucér járkálás a szobában, reggelihez való előkészülés - ma semmi flanc, csak valami hideg kaja -, amikor is megcsörren a telefon, megszakítva ezzel a folytatást. Nah. A kijelzőn ott van Willow neve, mosoly terül a képemen úgy nagyjából fültől fülig, és már fogadom is a hívást. Miközben elmondja gyorsan és velősen, amit közölni akar velem, azon agyalok, mikor és hol vesz levegőt közben, de ez egy olyan rejtély, amit évek alatt se tudtam megfejteni, nem is értem miért próbálkozom még. - Igenis Ma'am! Megyek. Mindig jó vagyok. Sütit kérek. - igyekszem én is hozzá méltó sebességgel elmondani, hogy ott leszek, de azt hiszem ez hamvában holt kísérlet, feljegyzett napi bölcsesség, sose akarj egy villámmal gyorsaságban versenyre kelni. Úgyis veszteni fogsz. Így aztán fogalmam sincs, hogy hallotta-e még a vonalbontás előtt, amit elregéltem, ha nem, hát annyi baj legyen, akkor is megyek. Pucérságomnak véget vetek azzal, hogy felkapok egy nadrágot, meg egy felsőt, bakancsot meg egy dzsekit, összeszedem az apróságokat, mint telefon, tárca és kulcsok és asszem nagyjából készen is állok az indulásra. Beülök a kocsimba és ezerrel száguldok lefelé a hegyről, hogy aztán a kávézó felé vezető útra kanyarodjak. A parkolóban leállítom a motort, kipattanok a járgányból, bezárom - mielőtt még esetleg lába kélne a kávé és a süti alatt -, aztán bemegyek a Willow által megadott helyre, egyenesen a nőstény közelítve meg. - Szia Napsugár! - vigyorgok szélesen és megölelem, még egy homlokcsókot is kap és csak ezután engedem el. - Munkából? - teszem le magam az asztalhoz és amíg válaszol, addig kényelembe is helyezem magam.
Imádom a vérvonalamat, de szerintem semmi köze nincsen ennek ahhoz, hogy gyorsan beszélek, vagy cselekszem. Persze a vörös erről másképp vélekedik, de ellenvéleményét már annyira megszoktam, hogy fel sem veszem. Pláne akkor nem, ha Horatioról van szó. Felkelek az érkeztére, abbahagyva a latte kavargatását - így is elkeveredett már benne a tejszínhab, amit kértem a tetejére, s melyről a fahéjat lekanalaztam még azelőtt, hogy örvényt gyártottam volna a koffeines italban - visszaölelve őt miután megkapom a puszit a homlokomra, ő is kap egyet az orra hegyére. Nem érzem úgy, hogy ez gáz lenne, magától értetődő a gesztus tőlem, semmi köze ahhoz, hogy régen együtt voltunk. Van, akit két puszival köszöntök, van akit öleléssel, s van ő, akinek ez az orrpuszi jár. Majdnem olyan, mint a piszézés, bár azt sosem csináltam, sem Horatival, sem mással. Valahogy az nem a világom, bár cuki, de mindenben én sem lehetek cukormázas. - Késtél! Szemtelenkedek vele, miután leültem, de a nevetős csillanás tekintetemben egyértelműen tudathatja vele, hogy csak szívom a vérét. Viccelek. Nem volt honnan elkésnie, hiszen nem időre beszéltük meg. De tudhatja, hogy nekem vannak dolgok, amik nem lehetnek elég gyorsak. Meg amúgy is, lételemem a szemtelenkedés. - Onnan hát. Elég langyos műszak volt, szinte semmit sem csináltunk, csal műtét utáni felügyeléseket folytattunk. Pedig egy jó kis tumor feldobott volna. Tavaly volt egy nagyon jó esetem, a mai napig büszke vagyok rá, hogy meg tudtam a nőt menteni. Inoperábilis tumor? Egy nagy túrót! Kicsit talán bizarr lehet, hogy milyen lelkesen tudok mások betegségeiről beszélni. Persze tisztában vagyok azzal, hogy egy agytumor nem játék - ahogy más daganat sem - és istennek sem hiszem magam, hogy úgy vélekedjek: mindenkit meg tudok gyógyítani, de ha valaki elmegy ruhatervezőnek, az a divatért rajong, hát hadd rajongjak én meg orvosként az izgalmas, s nehéz orvosi esetekért. - Te megint csak a lábadat lógattad? Kérdezek ugyanazzal a fricskahanggal, amivel a késését - ami nem volt - ecseteltem. - Mit kérsz?
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Azt mondod?! - kissé feljebb szaladnak a szemöldökeim a homlokomon, de a vigyorom elárul, tudom, hogy csak barátian piszkál, hogy érezzem a törődést. - Jöhettem volna hamarabb is, de akkor tuti bevisznek közszemérem sértésért. Mondjuk nem mintha nem vittek volna már be azért korábban. - vonom meg a vállam, amolyan "ez van", de hát pont neki magyarázzak, aki ismer, mint a rossz pénzt?! Sosem mondok nemet egy jó kis mókára, aztán annak a végkimenetele olykor abba torkollik, hogy a végén a rácsok mögött találom magam egy szál Ádámkosztümben. Megesik az ilyesmi a legjobb helyeken is... - Mindig is tudtam, hogy egy zseni vagy. - gondolom a menthetetlen beteg a végén mégse volt annyira menthetetlen, úgy, hogy végül Willownak sikerült megoperálnia. - Igen, de már nem sokáig. A jövő hétvégéig tart a jó világ, aztán beszippantanak a szürke hétköznapok. Bár a kölykök egy része eddig is ellátott feladattal. - mesélek nagy büszkén, mert kifejezetten szeretek mentorkodni és foglalkozni velük. Az meg külön öröm, hogy annak ellenére, nem ismernek még, azért jönnek és edzést kérnek. Szóval ilyen téren minden szép és jó. - Payne-el például heti rendszerességgel találkozunk, nagyon bírom, ügyes lány. - mesélek tovább, egészen addig, míg el nem jutunk ahhoz, hogy mit is kérek. Nem kell sokáig gondolkoznom, azonnal tudom a választ és már sorolom is. - Dupla kávét tejjel, cukorral és sütit is, ha már volt róla szó. Csokisat. - osztom meg vele a kívánalmaimat, ha már megkérdezte. - És van valami különleges oka, hogy az ágy helyett rám esett a választásod vagy csak szimplán hiányoztam? - most a rajtam a szemtelenkedés sora. Amúgy meg, gondolom fáradt lehet az éjszakázás után, de persze ezt nem tudhatom, lehet, hogy tévedek. Legyen akárhogy is, örülök, hogy hívott, mindig szívesen látom.
- Azt. Bólintok, majd szélesre szalad vigyorom, amint folytatja a beszédet. - Megint? Tök uncsi lett volna. Szájalok vele, célozva ezzel arra, hogy ő - mi - és a közszeméremsértés nem éppen két ellentétes fogalom. Mint ahogy tőlem sem idegen a dolog és az a helyzet, hogy ezzel ebben a falkában sokan vagyunk így. - Ez csak természetes. Legyezgetem meg magam, mintha csak a hiúságomat legyezném. Majd kicsit kevésbé öntelten - mert tulajdonképpen nem vagyok az, csak szeretek rájátszani - hozzáteszem: - Sajnos megvakult, de legalább él, s egész pozitívan fogja fel a rehabilitációját. Egyébként egy kollégám felesége. Kollégát itt úgy értem, hogy katonatárs, hiszen együtt dolgozunk a bázis kórházában, de most olyan mindegy ebben a kontextusban, hogy kinek mi a rangja meg hogy civil-e vagy sem. - Biztos bírja az edzéseket, jó mentor vagy. Másokkal is gyakorolsz? Nem májhízlalás ez tőlem, egyszerűen csak őszintén így gondolom, mármint azt, hogy jü menrot. Meg jó ember, klassz farkas. Tudhatja, hogy e a véleményem róla, sosem volt közöttünk ezzel baj. A hülyeségeit tolerálom, mert azért valljuk be, neki is vannak. De pont én emeljek szót ellenük ilyen vörössel magamban? Szép baleset lenne. - A süti csak akkor jár, ha jó leszel. Feddem meg hamariságáért, s célzatosan csak a kávéját rendelem meg. Nem, mintha ne akarnám sütiztetni is, de hadd higgye, hogy ki kell érdemelnie. Valójában nem kell, de így sokkal viccesebb. - Ágy helyett, mi? Elnevetem magam. Tudom én, hogy hogyan érti, de ezt nem tudtam kihagyni. Vállat vonok könnyedén. - Nem vagyok fáradt. Amúgy meg beszélnünk kellett volna valamiről már a múltkor is, de akkor nem volt rá alkalom, szóval gondoltam most ejthetnénk szerét. Abból sejtheti maximum, hogy komoly dologról lehet szó, hogy nem italozni hívtam, s tudatosan kerültem el az olyan helyeket, ahol beszélgetés helyett berúghatnánk. Hangszínemen egyelőre nem hallatszik, hogy mekkora súlya is van annak, amit mondani szeretnék. Vagyis mekkora súlynak gondolom. - Egye kánya.. Intem le közben a pincért, s Horationak egy szelet csokitortát, magamnak pedig túrótortaszeletet rendelek.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Ugyan, amióta visszajöttem még nem esett meg. - de ez nem jelenti azt, hogy ne is eshetne, ki tudja mit hoz a holnap, nem igaz?! A vigyorom meg a képemre ragadt, mert hát miért is ne, amikor nagyon jó kedvem van. Eddig kifejezetten jól indul ez a nap. - Úgy bizony. - helyeselek én is bősz bólogatás közepette. Tudom, hogy egyáltalán nem öntelt, de igaz, ami igaz, piszkosul a szakmájában, nagyon érti a dolgát, és csodálom azért, amiért ennyi évtizeden át kitart és kitartott a hivatása mellett. Vele szemben, folyton szakmát módosítok, mert vagy beleunok, vagy valami más kezd el érdekelni. Nem is olyan régen még erdész voltam, egy darabig állatorvos is, most meg tűzszerész. Ennél egymástól távolabb álló munkáim nem is lehettek volna és akkor még nem vettem ide az aranyásást, ami nem mellesleg a kapcsolatunk elejének jó idejét kitette. Szép és rettentő saras napok voltak azok, de minden pillanatukat nagyon élveztem. - De vakon élőnek lenni még mindig jobb, mint halottnak. Persze tudom, van aki nem osztja ezt a nézetet. Kinek mi a jó... - vonom meg a vállam, mert tisztában vagyok azzal, hogy nem mindenki fogja fel így a dolgokat - Okos, ügyes, lelkes, kitartó egy szavam sem lehet, minden edzésünk egy élmény. - Payne-el mondhatni egy álom minden alkalom, jól veszi a feladatokat, nem panaszkodik, akarja csinálni és nyitott arra, amivel előállok, szóval tényleg minden nagyon klappol. - Aha, többekkel is. Örülök neki amúgy, hangozzon bármennyire is furán, hiányzott a mentor élet és az, hogy lássam a kölykök fejlődését. - ki miben találja meg ugye az örömét. Mindig is szerettem az ifjúsággal foglalkozni és engem tölt el büszkeséggel, amikor látom, hogy megfogadják, amiket mondok vagy mutatok nekik, mi több, sikerrel alkalmazzák és az életük részévé válik. Úgy érzem hagyok valamit magamból, a tudásomból a világban akkor is, amikor már nem leszek. Noha arra még egyáltalán nem készülök, hogy egyszer csak ne legyek. Mi több, remélem jó hosszú évek állnak még előttem. Tudom, szégyen rám, amiért szeretnék még vénséges vén farkas is lenni, de hát ez van. - Én kérlek szépen, mindig nagyon jó vagyok mindenben! Cáfolj rá. - pimaszkodok egy sort komolytalanul és roppant módon fájdalmas, kivert kiskutya szemeket meresztek, amikor nem hangzik el a süti is a rendelésben. Tisztára, mint egy kerek képű kisgyerek, akitől elvették a nyalókáját. Kérem a sütimet! A nyelvemen van, hogy poénból benyögjem, ágyba is kérhetett volna, de túlságosan durva tréfának érzem, így aztán a nyelvemre harapok és kussban maradok. - Hát... akár... - nyögöm ki végül ezt és továbbra is jól lakott napközis módjára mosolygok, egészen addig, amíg el nem érünk ahhoz a részhez, hogy már a múltkor is beszélnünk kellett volna valamiről. Letörlöm a bárgyú vigyort a képemről és komoly - vagy mindenesetre komolyabb - képpel figyelek Willowra kíváncsian. - Oké. - igyekszem kb mindenre felkészülni, bár tudom, hogy ez a lehetetlennel egyenlő, de próbálkozni csak szabad. Közben kikéri nekem mégiscsak azt a sütit, de valamiért azaz érzésem, hogy amiről beszélni fogunk, a végén valami sokkal erősebbet fog kívánni. Halkan szusszanok egyet, majd kék íriszeimet a nőstényre függesztem. - Minden figyelmem a tiéd, miről van szó? - kérdezek rá végül, mert lassan megöl a kíváncsiság.
- Még! Emelem ki a szót, amit ő is beletett a mondatába. Tudom én, hogy nálunk minden benne van a pakliban, még az ilyesmi is. És nem azért, mert különösebben sok ital kéne ahhoz, hogy ilyesmit cselekedjünk. Egyszerűen csak süt belőlünk a dili néhanap. - Igen, én is így gondolom ezt, s szerencsére ő is. Bár nem tudom mi lenne velem, ha valaha elveszteném a látásomat. Illetve de, tudom: visszakapnám idővel. De a megjegyzésem nyilván nem is erre szólt, hanem arra, hogy mi lenne akkor - hogy dolgoznám fel - ha tényleg elveszteném. Valószínűleg akkor nem gondolkodnék ilyen módon életről és halálról. De ugye a veszély engem nem fenyeget, szóval.. Büszkeséggel telik meg szívem, amikor hallom, hogy miképpen nyilatkozik Payneről. Elmosolyodom és lelkes bólogatásba kezdek. - Csak egyetérteni tudok. Hm, Rachellel is te edzel? Kérdezek rá egy olyan kölyökre, aki szintén fontos nekem. Nem úgy, mint Payne, hiszen Rachelt sosem gondoltam saját lányomnak, de ettől még nem foglal kisebb helyet a szívemben. - Köhög a bolha! Teszek úgy, mintha félnék, hogy ránk szakad a plafon. Még felfelé is pillantok, mint aki ellenőrzi, hogy biztos a helyén marad-e az "égi" tákolmány. Nem reagálok semmit arra az akárra, mert mindketten tudjuk - szerintem tudjuk - hogy nem lenne jó vége. Már csak azért sem, mert el tudom ugyan választani az érzelmeket az erotikától, de Odiet nem akarnám megbántani. Így a képlet - vele - eléggé megbonyolódott, bár eddig sem volt éppen egy könnyed habfelhő súlya a dolgoknak. Időközben megérkeznek a sütemények, így mielőtt folytatnám a mondandómat, Horatio elé tolom a csokitortaszeletét, s villával megvámolom szemtelenül. Nem kedvelem a csokoládét ilyen tortamennyiségben, de pofátlanul beleenni mások ételébe? Na az gyakran vagyok én. És különben is, így legalább van min nevetni, s nem kell olyan komolyan venni magunkat. - Nem szeretném, ha Lilitől vagy bárki mástól hallanád vissza, így inkább megmondom az igazat. Sosem szűntem meg szeretni téged. De félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy bele akarok rondítani a házasságodba, vagy ilyesmi. Csak tény, s utálom, amikor valamit elsumákolunk csak azért, mert kínos. Kezdem ezzel, mert bár tényleg kínos, de tudnia kell. Nem az újrakezdés ígérete miatt, hanem mert nem szeretném, ha azt érezné, hogy azért hagytam el, mert nem volt szeretetre méltó. - Öm.. És akkor elérkeztünk a nehéz kérdésig. Egy villányi be nem kapott túrótorta fölül nézek rá. - Mit gondolsz, miért hagytalak el annak idején?
Kezdőlap
^^ //
