- Pontosan! Látom, egyre gondolunk. - történetesen arra, hogy bármikor ott a lehetőség arra, hogy megessen az, ami korábban is. Nem olyan nehéz kikötni a fogdán, tapasztalatból tudom. - Van abban valami, amit mondasz, de szerencsére minket ez a veszély nem fenyeget huzamosabban. - pont néhány hete én is hasonló cipőben voltam, egy darabig hiányzott a látásom fele - pontosabban az egyik szemem úgy egy az egyben -, de azóta már visszanőtt, mint azt a mellékelt ábra mutatja is. - Nem, őt nem. Vagyis nem jelentkezett be nálam. - rázom meg a fejemet, őt nem ismerem még. - Ejj már! A múltkor karácsonyfa, ma bolha?! Hogy is van ez, hm?! - méltatlankodok megint úgy, mint a múltkor is. Amúgy ha már a karácsonyfa hasonlatnál vagyunk, természetesen az ékszereim most is rajtam vannak, éjjel-nappal. Nem is volnék igazi fakír, ha nem viselném állandóan. Megjön a kávé mellé a süti is, hagyom, hogy Willow vegyen belőle - már megszoktam, hogy olykor ezt csinálja és nem is zavar, igazából, ha kérné, az egészet neki adnám -, majd már a kezemben a villa és lendül is a csokis szelet felé, de valahol a levegőben megáll a kezem a hallottakra reagálva, a villa meg hangos csörömpöléssel zuhan bele a tányérba, majd abból kipattanva esik tovább a földre. A képemre némi döbbenet ül ki és az állam is leesne valószínűleg, ha nem kapnék észbe, hogy nem kellene itt tátognom, mint egy hal. Valami azt súgja, hogy ez a vallomás nem azt takarja, hogy jó barátként szeret, mert ezt eddig is tudtam, éreztem, viszonoztam. Elakad a szavam és hirtelen nem tudom mit mondjak erre és nem azért, mert kikopott volna minden érzés belőlem vele kapcsolatban. A kérdés hallatán feljebb szaladnak a szemöldökeim. Húha... - Öh... hát... - vakarom meg a tarkóm. - El akartál menni a háborúba, én meg nem és gyanítom a bundásodnak is köze lehetett a döntésedhez... illetve... egészen öt perccel ezelőttig azt is gondoltam, hogy egyszerűen csak vége lett részedről, tekintve, hogy elég hosszú időt töltöttünk együtt... - találom meg a hangom végre-valahára és ezzel együtt a döbbeneten felül kerekedik egy egészen más érzés is. Zavarosan kavarognak az energiáim és ha az nem is igaz, hogy dühös lettem, de nem is tudom... az iménti kis vallomása nem mondom, hogy nem kavarta fel az állóvizemet. Sokáig tartott, mire kihevertem, hogy ő is elhagyott és csak évtizedekkel később lettem volna újra hajlandó megnyitni a szívemet valaki más felé, aki aztán szintén lelépett... - Miért vártál eddig azzal, hogy ezt elmond? Miért most? - szaladnak ki a kérdések a számon és tudattalanul, de összepréselem az ajkaimat. Olyan sokszor elmondhatta volna, miért várt vele évtizedeket?
Rákacsintok. Ebben pontosan benne van az, hogy mint mindig, már ami az egyetértéseinket illeti. Persze ez nem igaz, nem mindig gondolunk egyre - vagy értünk egyet - de ettől még a kacsintásnak itt volt a megfelelő terepe, hát megengedtem magamnak az ilyesmit. - Sok egyéb mellett ez is a haszna annak, hogy ilyen strapabírók vagyunk mi.. Körbepillantok, figyelve, hogy ki néz minket, mert gyanús valami. - ..katonák. Kivágom magam, az öreg fazon meg visszafordul a kávéjához, így foglalkozhatom Horatioval továbbra is. Süteményen innen és azon túl nincs más zaj kettőnk között, csak a villa csörrenése. Utánakapok, de csak azt érem el vele, hogy leverem a bögrémet az asztalról, amiből még nem ürült ki a latte, amit rendeltem. Na mondjuk mit is gondoltam? Keresztül nyúlni az asztalon egy miattam elejtett villáért eleve hamvába holt ötlet volt. - Hagyja csak, majd én! Guggolok le, kivéve a pincérnő kezéből a rongyot, ezzel hessegetve el. Nem akarom, hogy láb alatt legyen a beszélgetés közben, így inkább gyorsan megpróbálom összeszedni a földről a bögre cserépdarabjait, majd feltörölni a kiömlött folyadékot. - A háború ürügy volt. Oda elmehettem volna akkor is, ha a párom maradsz. Jegyzem meg csendesen, még mindig a romeltakarítással foglalkozva. - A vörös volt az oka, igen. Sóhajtok bele a mozdulatba, ahogy az utolsó cserép is a markomba kerül. Fél kezem teli, így a másikkal törlök, végül pedig a kávés rongyra dobom a szilánkokat, s berúgom az asztal alá a csomagot. Nem kell, hogy most érte jöjjön az előbbi buzgó pincérlány. Visszaülök az előbbi helyemre. - Jogos kérdés, de nincs rá jó válaszom. Visszajöttem, de nem változott semmit a vörös hozzáállása, így esélyt akartam neked adni arra, hogy boldogan élj. Nem volt egyszerű, de mivel fontos vagy nekem, hallgattam. És mielőtt még megszólalnál.. most is ugyanolyan fontos vagy. Épp csak.. Zavartan harapom be alsó ajkamat. Nem tudom hogy kéne ezt megfogalmazzam, végül inkább mondom úgy, ahogy először eszembe jut. - ..most, hogy tudom ki a feleséged, a kérdés jobban megviselt, mint hittem. És amikor Lilivel találkoztam, kicsúszott a számon, hogy szeretlek. Én nem akartam ezt így, nem akarlak sokkolni vagy ilyesmi, tudom, hogy közöttünk vége van. Csak.. mégis rólad van szó, úgy tisztességes, hogy bevállaljam előtted is. Lesütöm szemeimet, az asztal repedéseit vizsgálgatom. Már butaságnak tartom, hogy belekezdtem ebbe, de így esett, nem tudok mit tenni vele. Hangom szinte elhalóan halk, amikor az utolsó mondatokba belekezdek. - Szeretném, ha boldog lennél. Mellette. Mégis a feleséged és megérdemled, hogy valaki úgy szeressen téged párjául, ahogy nekem a vörös nem engedte soha. Csak szerettem volna, ha tudod az igazat, melyhez az is hozzátartozik, hogy nem akarok közétek állni, soha.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Helyeselve bólogatok arra, hogy katonák vagyunk, vettem a lapot, hogy miért is fogalmazott így. Aztán csak a süti élvezetének kellene átadnunk magunkat, helyette olyasmit vall be, ami felér egy képen csapással, holott nem kellene, hogy így érintsen. Olyan rég volt már és azóta is megvan a jó viszonyunk, most pedig... nemhogy azt nem tudom, mit kellene mondanom, azt sem, hogyan is kellene most éreznem. Basszus Willow... Meg sem kísérlek a villa után nyúlni - kisebb bajom is nagyobb most, ami azt illeti - csak rezignált némaságban nézem, ahogy a pincérnő máris a segítségünkre siet az eltört bögre miatt és azt is, hogy végül Willow átveszi az irányítást és a takarítást. Szó nélkül hallgatom végig, amit mond és figyelem, ahogy visszaül velem szemben. Pontosan úgy festek, ahogy érzem is magam, mint akire most hajítottak valamit, amire nem számított és aminek a súlya agyonnyomni készül. Szar érzés na. - Esélyt arra, hogy boldog legyek, hát ez jó... - fordítom el a tekintetem róla, de ettől még a figyelmem az övé. Isten a tanúm rá, nem akarok vele gúnyos lenni, nincs is a hangsúlyomban ez, viszont fáj, amit hallok, hogy a fenébe ne fájna?! - Van fogalmad róla, hogy...? - lenyelem a mondat végét, ahogy ismét íriszeit nézem. Nem hiszem, hogy be kell fejezzem, tudnia kell mi jön ezután. Szerettem, nagyon. Annyira, hogy évtizedekig nem gondoltam arra, hogy bárkivel is hosszabb távon együtt legyek. Jól megvoltunk együtt, annak ellenére is, hogy tudtam, a farkasa nem kedvelt sosem. Elfogadtam, hogy elhagyott, hogy elment, mert azt akartam, hogy boldog legyen, találja meg azt, aki igazán neki való, aki boldoggá teszi annyira, amennyire én nem tudtam a farkasa miatt. Hiszem, hogy van olyan a világon, akit elfogadna a vörös bundás, de ez az egész így... Aimée-t ki akarom hagyni ebből az egészből, ez most itt csak a velem szemben lévő nőstényről és rólam szól. Megdörgölöm a képem. Hazudnék, ha most azt mondanám, hogy nem vagyok mérges, mert az vagyok. Úgy érzem, elárultak... megint. És megint valaki, aki a szívemhez közel áll... - Remek. - morgom az orrom alatt. Most már tudom, hogy egyedül hozta meg a döntés annak idején, amibe nekem is lett volna beleszólásom, nem is kicsi. Azt is, hogy szépen átvert, azt is, hogy továbbra is szeret, de nem akar a házasságomba belerondítani. És akkor most? Mit kellene mondanom, tennem, éreznem??! - Van még valami, amit hallanom kéne? - csendesen kérdezem meg végül. Nem akarok olyat mondani, amivel megbántom, nem akarom bántani, tényleg nem. Csupán a békességet vágyom vissza a lelkembe, ami most úgy kavarog, hogy lassan én is szédülni kezdek miatta. Elvégre nem szerethetek két nőt egyszerre, az senkivel szemben sem fair... Ha már eddig várt ezzel a vallomással, talán jobb lett volna, ha sosem tudom meg az igazat. Könnyebb volt úgy, hogy hittem, lezártuk mindketten, amit a másik iránt valaha éreztünk.
Érzem a keserűségét, szinte bele tudnék harapni, hogyha valami savanyú, éretlen gyümölcs lenne egy fán. A vöröst félelmetesen nem érdekli az egész, nyugodtan hever belém zárva, nem próbál kitörni. A haragom, ami feléje irányul számára teljesen irreleváns, már fel sem veszi, annyira megszokta az egészet. - Jobb volt, amíg nem láttam az arcodat. Mármint jobb ötlet volt, de felesleges lenne mindent ragozni. Így is túl sokat beszéltem, úgy tűnik. Csak elrontottam azt is, ami még működőképes volt. - Nincs. Ahogyan neked sincs fogalmad arról, hogy mennyire nehéz volt meglépnem azt, amit. Nem akartalak bántani, s ha azt hiszed, hogy igen, akkor nagyon tévedsz. Ennél jobban ismerjük egymást. Nem vádolom semmivel, de ahogy neki is fáj, úgy nekem is. És tudom, hogy nem lett volna szabad kinyissam a pofám, de ha már megtettem, viselnem kell minden keserűségét. És egy pillanatra elhiszem, hogyha magamba innám, akkor olyan méreg lenne, ami el tudna törölni a föld felszínéről. Sosem akartam meghalni és most sem szeretnék. Túlságosan szeretem az életet ahhoz, hogy csak úgy eldobnám, de ebben a pillanatban mindennél jobban értem, hogy az életem egyetlen lehetőségét dobtam el magamtól a szerelemre. És amennyire gyűlölöm a vöröst, úgy gyűlölöm magamat is. Mert önző voltam akkor is - ha a vörös kezdte, ha nem - és most is, mert előhozakodtam valamivel, amit sosem kellett volna közölnöm. Leszegem fejem, az asztalra könyöklök és tenyereimbe temetem arcomat. Csak akkor nézek fel, amikor már majdnem biztos vagyok abban, hogy nem fogom elbőgni magam. Csak majdnem, de ez is több a semminél. - Semmi másra nem vágytam jobban, csak arra, hogy egyszer levedd azt a gyűrűt és azt mondd, én kellek neked. Nem érdekelt, hogy mit gondol a vörös.. hosszú ideig nem érdekelt. De nem hagyhattam, hogy megtegye, amit akart. Nem tehettem meg veled, hogy azzá válj, ami én vagyok. Gyilkossá. Mert az ösztöneid úgyis tették volna, amit tenni kell, hogyha a vörös a torkodnak ugrik. Nem féltem tőled, csak meg szerettelek volna védeni. Ha butaság volt, ha nem. Odanyúlok arcomhoz, de már késő. Csak letörölni tudom a dacosan előtörő, makacs könnycseppeket, megállítani nem. Ha megtámadom, meg kellett volna öljön. Így hittem, s így is hiszem. A farkasok ilyenek, ez egyértelmű dolog, a vörös is tudta, s én is. - Bocsáss meg, nem akartam megint elrontani. Én.. A keze után nyúlok, de végül mégis megfordítom a mozdulatot, s a pénztárcámat veszem elő. Az asztalra teszem a sütemények és a kávék árát, plusz a bögre vélt értékét is. - Jobb, ha megyek.. ugye? Pillantok felkelve Horatiora, hangom teli van bizonytalansággal. Csak pár csepp volt, nem zokogok, mint egy idióta, de úgy érzem magam. - Ha tudsz még valaha az életben.. sajnálom, ne haragudj.. bocsáss meg nekem. Indulásban vagyok, de még nem hagyom itt. Nem visznek előre lábaim. Magam sem tudom, hogy mire várok, de valamire nagyon. És utálom érte az egész helyzetet, amibe kevertem magunk.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Nekem pedig az, amíg nem tudtam, amit most már tudok, ezt azonban nem fogom odavágni neki, teljesen szükségtelen. - Nem kellett volna egyedül meghozni ezt a döntést. Nekem is lett volna beleszólásom. - nem a szemére olvasom a dolgot, egyáltalán nem ezért mondom. Pusztán csak így érzem, így lett volna helyes, nem pedig elhagynia... neki is. Tudom, nem az volt a szándéka, hogy megbántson, ezt egyszerűen tudom. Mégis elárulva érzem magam és be kell lássam, ha nem éreznék iránta már semmit, akkor nem is esne ennyire rosszul ez az egész. A vallomása olyasmit szakított fel bennem, amiről azt hittem, hogy már régen túl vagyok rajta. Hát tévedtem, nem is kicsit. Látom, ahogy leszegi a fejét, tudom, hogy a könnyek ott sorakoznak lélektükreiben és küzd azért, hogy ne engedjenek utat maguknak, ismerem már ennyire. Odanyúlnék, hogy megsimogassam a kezét, az arcát, de most valahogy nem megy. És aztán jön a következő pofon, adag hideg víz, még egy vallomás, ami kibillent a mérgemből. Ó, te jó ég! - Tudtad, hogy házas vagyok és azt is, hogy katolikus. - jegyzem meg halkan és szégyen, de védekezőn. Nem gondoltam volna, hogy vágyik a házasságra, arra, hogy megkérjem a kezét. De, ha tudtam volna, akkor sem válthattam volna valóra a vágyát, az én hitem szerint, ugyanis a halál az egyetlen, ami feloldhatja az esküt. Tudom, hogy ez régimódi és ma már egyáltalán nem időszerű elgondolás, de én sem vagyok éppenséggel mai gyerek. Ebben nőttem fel és életem nagyobb részét egy vallásos világban töltöttem, egyszerűen itt van a bőröm alatt, a lényem és a lelkem egy része, aminek nem tudok - és nem is akarok - hátat fordítani. - Az Isten szerelmére Willow, jogom lett volna eldönteni és tudnod kellett volna, hogy nem venném el az életedet! - egyszerűen, ha lehet, még inkább megdöbbenek azon, amit hallok. Tényleg attól tartott, hogy megölöm?! Maximum behódoltatom azt az átkozott vöröst - amit sosem tettem meg a kapcsolatunk alatt - és ennyi. Ha eddig túl élte és falkában volt, akkor joggal hiszem, hogy nincs halál vágya, akármennyire is berzenkedett ellenem. Érzem könnyének sós illatát, látom, ahogy megszületik íriszei előtt, majd kövéren buggyan ki és gördül alá az arcán. Azt is, ahogy letörli, majd végül felém nyúl, de a tárcáját találja meg. El akar menni, itt hagyni, megint. De amikor mellém lép a keze után nyúlok hirtelen és ha nem is durván, de azért határozottan szorítom meg a csuklóját. A szavak azonban cserben hagynak. Most mondjam azt, hogy én is...? Hogy a szívem ketté akar szakadni? Bántsam meg őt és aztán Aiméet is? Mégis mit kellene tennem vagy mondanom? Így végül aztán csendben maradok. Bármit is akarnék mondani most, azzal csak megbántanám és ezt nem akarom, ezért elengedem végül. Magam elé nézek, a megkezdett süteményre és hagyom, hogyha akar, akkor sétáljon el és hagyjon itt... megint.
You see the smile that's on my mouth It's hiding the words that don't come out And all of my friends who think that I'm blessed They don't know my head is a mess
No they don't know who I really am And they don't know what I've been through
- Elengedtél volna, ha azt mondom, hogy szeretlek, de nem tud ő is a párjául választani és nem bírom már tovább ezt a vívódást közöttetek? Akartad volna a döntés felelősségét? A tudatot, hogy el van cseszve az egész és ha megszakadunk se tudunk ellene tenni semmit sem? A hangom ezalatt a beszélgetés alatt először telik mély, szinte vádló keserűséggel meg. Hiszen védeni akartam, jót szerettem volna neki és lám, mindent sikerült, csak azt nem, amire vágytam. Ennyit arról, hogy tudok bánni az emberekkel. A testükkel igen. De a lelkük? Ingoványos talaj még nekem is, pedig azt hittem van bennem megfelelő mennyiségű empátia. Rossz ízű pirula a tévedés. - Tudtam, éppen ezért sosem kértelek arra, hogy vegyél el. De azt reméltem, hogy a nőről egyszer csak kiderül, hogy halott. Hogy már nem kell kötődj hozzá. Tudom, önző vagyok! Épp ezért nem mondtam akkoriban sosem neked. Most sem kellett volna. De az, hogy egy barátnőm a felesége és hogyha nem mondok semmit erről az egészről, akkor én fulladok meg, de ha mondok, akkor meg őket teszem szomorúvá vagy dühössé.. nem tudtam volna jó döntést hozni, azt hiszem. Vagyis, hát a fene tudja. A lényeg, hogy ezt hoztam, hát ennek a következményei között kell lavírozzak valahogy. - Te nem ismered azt az oldalát.. Remeg meg hangom, ahogy eszembe jut, hogyan is ölte meg Maggiet a vörös, vagyis hogy öltük meg mi. Tudom, hogy milyen, hogyha vérre szomjazik, de mivel tudatosan nem eresztettem Horatio közelébe, így nem kaphatott képet róla. Nem azt mondtam, hogy meg akart volna ölni, egyszerűen csak azt, hogy meg kellett volna tegye. Van különbség, de ennek az árnyalatait pláne nem tudom feszegetni most két gombóc-a-torokban lenyelése között. - Azt a.. pü.. Lenyelek egy adag nyálat, nem akarok itt a kávézó közepén köpködni. Inkább megmerevedek Horatio szorításában, majd kitépem csuklómat ujjai közül, s őt kikerülve indulok el. Végül viszont nem tudok eltávolodni tőle, cifra káromkodással fejezem be az egészet és már nem tudok nem köpni. Ha illik, ha nem - tudom, hogy nem - a nyálam a padlót éri a szomszéd asztalnál ülő vendég lába mellett, ém pedig hátulról átölelem Horatiot. Homlokomat a hátának vetem, megrázkódom ebben a tartásban, nem tudom visszatartani a könnyeket sem, ahogy köpködő indulatomat se sikerült. - Úgy lesz, ahogy neked jó, csak mondd, mit tegyek, oké? Suttogom - szinte lehelem - bele a hátába. A pillanat szomorú, meghasadt szívű meghittségén az sem tud számomra rontani, hogy a majdnem leköpött férfi teljesen magából kikelve követeli, hogy dobjanak ki innen engem, de izibe'. A vörös legalább olyan elánnal morog, mint az idegen. De nem, nem érdekel. Most egyikük sem, azt hiszem. - Te még lehetsz boldog, Horatio. Megérdemled. Hogy segítsek, hogy az legyél? Enyhül a szorításom, nem tartóztatom. Legszívesebben én zavarnám el, hogy hagyjon el ő, hagyjon itt, menjen, ne nézzen hátra. Ha már falkatársak vagyunk, legalább viszonzásul egy kávézóban hagyjon itt. De nem lököm el. Csak leeresztett karokkal állok mögötte, s nagy sóhajjal egy lépést távolodom, hogy aztán lendületből pofozzam fel az üvöltöző öreget, aki mellé sercintettem. Nem bírom én ezt a feszültséget. Vagy leköpöm, vagy megütöm. Egyik se jobb, de mindkettőből kapott.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Dehogy engedtem volna, meg egy nagy fenéket! Viszont úgy érzem, ahogy mondja, a döntés és annak a felelőssége engem is megilletett volna. Most már viszont azt hiszem ez minden szempontból veszett fejsze nyele. Kihallom a hangjából a keserűséget és a vádat is, ez azonban nem változtat az érzéseimen. - Akartam volna, megilletett volna. - jegyzem meg halkan és szomorúan. Ma már ennek azonban nincs jelentősége, de akkor mégis, miért esik ilyen rosszul?! Nem kellene, hogy ezt érezzem, nagyon nem. - De élt. - bár száz százalékig nem lehettem benne biztos, mégis épp elég nagy esélyt adtam ennek és mint utólag kiderült, igazam is volt. Arról azonban tényleg nem volt fogalmam, hogy Willow házasságra vágyik. Együtt jöttünk a falkához, együtt éltünk, megosztottuk az életünket és aztán... a többi már történelem. Arra, hogy önző, most nem tudok mit mondani. Általában nem az, nem aggatnám rá ezt a jelzőt, de ha azt nézem, hogy a közös életünket nézve egyedül hozta meg a legfontosabb döntést, ami véget vetett a kapcsolatunknak... emiatt nem vagyok képes most tagadni, amit állít, pedig tudom, hogy kellene. Arra már nem válaszolok, hogy nem ismertem a farkasának azt az oldalát, felesleges lenne azzal visszavágnom, hogy ő sem tudhatja biztosan, hogyan reagáltunk volna a bestiámmal abban a bizonyos helyzetben. Túl sok ebben az egészben a feltételezés. A keze után nyúlok, de kitépi magát az ujjaim közül. Hagyom neki, menjen, ha akar, úgysem tudok mit mondani már, elfogytak a szavak. Hallom, ahogy megtorpan és káromkodik, majd köp egyet és végül a karjai ölelnek magukhoz. Lehunyom a szemeimet és megfeszülök a karjai között, de nem azért, mert nem esik jól, hogy így ér hozzám, hanem, mert legszívesebben megfordulnék és én tartanám őt a karjaimban. Persze, szép kis alak lennék akkor, épp, hogy kibékülök a feleségemmel és aztán meg... így is épp eléggé érzem magam nyomorultul. Hallom a szavait, de a csak a fejemet rázom meg lassan és némán. Érzem, hogy elenged és a hangból ítélve lekever a méltatlankodó ipsének. És mielőtt még bárhová máshová fajulna a dolog, újra Willow után nyúlok, ezúttal azonban úgy ragadom meg a kezét, hogy esélye se legyen kirántani azt az enyémből és határozott léptekkel indulok el - vele egyetemben - kifelé a kávézóból. Egy utcasaroknyit vonszolom magammal kérlelhetetlenül, ahol be is fordulok. Másik kezem is utána nyúl és a falnak taszítom háttal. Tudhatja, érezheti, hogy nem akarom bántani, sosem akarnám, egyszerűen csak képtelen voltam szavakkal kifejezni, hogy mit is akarok, mert még én magam sem tudom. Kezeim még a vállán és a következő pillanatban megcsókolom. Nem életem legokosabb ötleteinek egyike, tudom. - Nem szerethetsz tovább... nem lehet... - suttogom ajkaira, amikor elszakadok tőle, mintha ez pusztán választás kérdése volna. Nem az, én is tudom, de ha nem lépünk túl rajta, akkor csak megbánjuk egymást és Aimée és ez sehová sem vezet, így mindenki csak sérülne. Elengedem őt és tehetetlen mérgemben a mögötte lévő téglafalba öklözök, ami sikeresen megreped és kissé be is horpad. A kézfejemen a bőr ugyan felszakad, de gyógyulni is kezd. Én pedig fogom magam és ott hagyom őt. Kegyetlen dolog, de valamelyikünknek muszáj és ha akkor nem hozhattam meg én a magam döntését, hát most megteszem...
//bocsánat, kissé önállósodtam, ha nem oké, átírod és alkalmazkodok :3 ha nem írsz már olyat, amire reagálnom kellene, akkor ez volna a rázóm, nagyon köszönöm, imádtam a szomorúsága ellenére //
- Igazad van. Teszek töredelmes vallomást csendesen, majd enyhén felfortyanva hozzáteszem. - De most ettől jobb? Vagy akkor jobb lett volna? Nem, nem hiszem, ezért is fogalmazok így, hogy végül aztán kipréseljem magam egy sóhajtást követő levegőkieresztéssel a mérget, s ne maradjon más, csak az üresség. Nem nekem kéne feljebb álljon, ha én csesztem el, de az a nagy igazság, hogy szerintem nem én vagyok a hunyó, hanem a vörös. Bár nem lehet mindent az ő hosszú nyakába varrni, az is igaz. - Élt. Tudom. És él is. Nem azt kértem, hogy most vegyél el. Eszemben sincs őket elszakítani egymástól, megmondta, hogy nem opció a válás és szerei Odettet, különben nem ragaszkodna hozzá ennyire, szóval szó nincs arról, hogy erre vágynék. Mármint de, vágyom rá, hogy velem legyen megint, de nem céloztam rá neki, nem így értettem azt, amit megosztottam vele. cak közlés volt, próbálkozás a jóvátételre. Más kérdés, hogy miképpen sikerült. Elszalad velem a ló, s nem csak szavakkal, hanem tettleg is. Nem tehetek róla, ez a köpködés valami kompenzáció lehet, de sosem vizsgáltattam ki magam. Csak teszem, hogy aztán ne tudjak elviharzani, s az süljön ki az egészből, hogy felpofozok egy vadidegent, majd Horatio társaságában kívül találom magam a helyen. Erősebb, mint én, s bár én gyorsabb vagyok alapvetően - valamennyivel - ez nem jelent semmit. Ahogy a falnak szorít, szinte sípolva eresztem ki tüdőmből a levegőt, hogy aztán meglepetten szívjam magamba a csókjával és az azt övező minden energiaörvénnyel együtt. Nem gondolom túl, nem gondolok róla semmit. Csak elveszek benne és még úgy is élvezem, hogy a vörös dühét is nyelem, nem csak a soha el nem múlt szerelmemet. A szavai akkorát ütnek, hogyha ez pofon lenne, felrepednének ajkaim. Ezt így a csók után elég kegyetlen, de tudom, megérdemlem. Talán. Éppen ezért nem is mondok rá semmit, csak összeszorított, pengevékonyra préselt ajkakkal bólintok egyet és csak akkor mozdulok felé, amikor a falba akar csapni. Ha sikerül megakadályozzam, akkor ellököm a kezét, ha nem, akkor nem. Próbálkozni szabad. Nem akarom, hogy kárt tegyen magában indulattól fűtötten. Akkor se ha gyorsan gyógyul. Mert nem ez a lényege. - Sajnálom, de ezt nem ígérhetem. Lehelem, amint biztos vagyok benne, hogy már nem hallhat, hogy már messze jár. Szeretném őt nem szeretni, de ez nem így működik. Még nem. S talán soha nem is fog, nem tudhatom. Hátamat a falnak vetem, lehunyom szemeim és hagyom, hogy a pillaréseimen utat találjanak maguknak a könnyek. Nem sokat sajnálom itt magam, de egy kis időre szükségem van, mielőtt őrült spanyol módjára vissza tudnék hajtani a bázisra feladat után nézve, agyamat lekötendő.
Habár megtehettem volna, hogy a hotelhez hajtok vissza kocsival az ebédszünetemben bekapni valamit, mégis inkább kedvenc kávézómat vettem célba. Egyrészt, mert itt talán kisebb az esélye annak, hogy falkatársba fussak, másrészt valaki karamellás lattét emlegetett az irodán és egyszerűen rákívántam. Megjelenésemet persze szokás szerint figyelő tekintetek követik nyomon, nem kell ahhoz valakinek lennem a falkában, hogy az átlagemberek megismerjenek, elég volt a polgármesterük egy szem lányának születnem. Déltáj lévén szép kis sor kígyózik a helyen, mindenki kivárná a saját idejét, míg kérhet magának, én azonban... lássák, jó napom van, csak a sor közepére tolakszom be. Azt is csak azért, mert olyan elmondhatatlanul ismerős a szőkeség, aki várakozik. Mellé csapódom, nem láttam már vagy... tíz éve! De rémlik ez a szőkeség meg arcvonások még a nagy lelépésem előttről. - Szia! - Karolok belé, ha csak el nem húzódik kapásból. - Ez most baromira ciki lesz nekem, mert meg nem tudnám mondani a neved, de abban biztos vagyok, hogy ismerjük egymást! - Mosolyom kedves, s mintha észre se venném a mögöttünk sorban állók rosszalló pillantását. Pedig feltűnik, csak kit érdekel?
Már a nappalok is kezdtek egyre hidegebbre fordulni és mivel sikerült megint kijutnom a házból kíséret nélkül nem akartam tétlenkedni. Muszáj volt rájönnöm arra, hogy ki volt az édesanyám. Már tudtam a nevét hála annak a férfinak, aki valószínűleg meg az apám, de nem túlzottan hasonlítunk egymásra. Se külsőre, se belsőre, de nem is ezek a lényegek, hanem sokkal inkább az, hogy mit mond a szív, mit súg. Elég sokan voltak a kávézóban, viszont legjobb emlékeim szerint itt lehet a legjobb forrócsokoládét is kapni. Ki is szemeltem azt a helyet, ahol régebben még Darrennel ültünk és beszélgettünk. Róla se találtam semmit, de nem voltam képes elfogadni azt, hogy meghalt. Nem, az nem lehet. De mindent szép sorjában, megveszem az innivalómat, majd elmerülök a kutakodásban, de amint ezt végig gondoltam egyszer csak valaki belém karolt, mire kicsit riadtan pillantottam a lány felé. Már éppen meg akartam szólalni, amikor ő megelőzött és a szavai, a tekintete egyszerre vált ismerősé. - Szia! – szólaltam meg barátságosan. – Hmm, talán azért nem emlékszel, mert nemet mondtam a kiscsapatodba híváskor. Bár akkoriban egészen jól tudtad, hogy kin éld ki a rosszabb napjaidat. – nem volt szemrehányás a hangomban, hanem sokkal inkább emlékeztetőnek szántam neki. – Madison River, te pedig Dana vagy, a polgármester lánya. – néztem rá egy barátságos mosoly keretében. Nem vagyok én haragtartó, se bosszúálló típus. Megbocsájtani meg kell tudni és én hiszek abban, hogy esetleg ő is változott és talán több benne a szeretet, mint a korábbi bajkeverés. – Mi szél fújt erre? Hogy vagy? – kérdeztem tőle úgy, mintha tegnap váltak volna el az útjaink, de akkor is úgy, mintha legjobb barátnők lettünk volna. Nem tehetek róla, én próbálok mindenkivel kedves lenni, adni új esélyeket, de néha egyszerűen lepattan a másik félről a kedvesség és őszintén mondva fogalmam sem volt arról, hogy nála mire számíthatok, de állok elébe. Nem fogok elfutni, se felképelni. Az annyira nem én vagyok…
Nekem is megvan a magam "törzshelye" a kávézóban, az ablak melletti asztalok között a középső, ahonnét mindenre olyan remekül rálátni, de hajlandó vagyok lemondani róla, ha cserébe nem kell kiállnom ezt a sort, csak három embert előttünk, akik közül egy mindjárt kézhez is kapja a rendelését, miközben már az utána levő is előadja kívánalmát. Az emlékeztető kapcsán, mintha némi felismerés csillanna tekintetemben, de persze nem én lennék, ha nem fűzném hozzá egy kedvesen kimért mosollyal a mondandóhoz, hogy: - Ugyan, nem kell ezt ennyire túldramatizálni! - Ami engem illet, tényleg nem éltem meg drasztikusan a sulit. - Madison, tényleeg! Tudtam, hogy baromira ismerős vagy valahonnét. - Hanghordozásomban azért ott van annak ténye is, mekkora ciki lett volna, ha elhibázom a dolgot. Noha esélyesen azon is oly könnyedén trilláztam volna keresztül, mint tettem azt az iménti megjegyzésén a lánynak... Különben meg nem tök nyolc? A jelenben élünk és nem a múltban. Változtam, nem is keveset! Hogy a jó irányba-e? Azt nem az én tisztem eldönteni, én veszett mód élvezem valahol az egészet, minden csalódás és pofára esés ellenére. Megerősítések ezek a saját igazammal kapcsolatosan, vagy épp tévedésem jelzői. Kérdésére kissé megereszkednek vállaim. - Megvagyok, köszi. Beugrottam, mert kell valami koffein így meló utánra. Otthon még vár rám pár esetnek az áttanulmányozása... Büntetőjog. - Fűzöm hozzá, hogy be tudja lőni, mégis milyen esetekről hadoválok itt neki. - És veled mi a helyzet? Nem láttalak vagy... nagyon régóta! - Érdeklődöm, s ha közben ránk kerülne a sor, egy karamellás lattéra és egy csokis fánkra adom le részemről a rendelést, Madisonnak pedig felajánlom: kérjen bármit, én állom neki! Ez a legkevesebb, amit a sorban állástól való megmentésemért adhatok. Na meg, meg is tehetem, persze, hogy csak úgy meghívom, puszta szívjóságból.
A kijelentésére csodálkozva pillantok rá és picit meg is rázom a fejemet, mert nem állt szándékomban drámázni ezen, hiszen egyáltalán a hangom se úgy csendült. Egyszerűen csak sokaknak inkább múltbáli mozzanatok segítenek emlékezni, mert a név nem mond semmit se. Nem gondoltam volna, hogy erre így reagál, de inkább csendben maradtam, mert tényleg semmi rossz szándék nem lappangott a szavaim mögött. Csak mosolyogva bólintottam az újabb szavaira, mint egy jó kislány, de én így voltam összerakva. Nem kerestem senkiben se a rosszat, én mindenkiben a jót láttam meg legtöbbször, még benne is… Pedig azok után, amiket tett kész csoda, de mindenki változik, legalábbis szerettem volna ebben hinni. Közben pedig a tekintetem az előttem állókra siklott, majd újra Dana-ra. Kíváncsian hallgatom azt, amit mond, majd egy elismerő mosoly, illetve pillantás is megjelenik az arcomon. Bár szerintem senki se kételkedett abban, hogy még sokra fogja vinni. - Gratulálok, akkor igazán elfoglalt lehetsz. S szereted, amit csinálsz? – kérdeztem tőle kíváncsian, mert tényleg érdekelt, hogy megtalálta-e a számításait, vagy ezt inkább csak a családja miatt csinálja. - Sokáig nem voltam a városban, külföldre utaztunk és ott éltem, de végül hazatértem. – s zavaromban még a gyűrűsujjamon lévő gyűrűt is megérintem, de szerencsére mi kerülünk sorra és így megmenekülök attól, hogy igazából a semmiről hadováljak. Nem szívesen beszélnél az életemről, főleg nem az igazságról, de én még az egyetemet se kezdtem el, hiszen nem járhatók iskolába. Miután leadta a rendelését kérek egy forró csokit, majd amikor fizetni szeretnék, akkor megelőz. - Köszönöm a meghívást, de igazán nem kellett volna. Sietsz, vagy van kedved leülni és beszélgetni? – fordulok felé kíváncsian, miközben egyre távolabb kerülünk a pulttól. - Amúgy miért pont ezt a pályát választottad? – szegezek neki egy újabb kérdést, mert sose gondoltam volna azt, hogy ilyen pályát fog választani, de az élet tele van meglepetésekkel.
Ó, ha igazán ismerne a másik lány...! Tudná, hogy hányan kételkedtek, s leginkább azok, akiknek a papírforma szerint támogatniuk kellett volna. Támogattak is, amíg a nagyközönség látta, a négy fal között megesett dolgokról meg persze szépen hallgat mindenki, mintha azzal semmissé lehetne tenni. Mázli, hogy nem ismer igazán, sem ő, sem pedig más. - Köszönöm. - Biccentek aprót, sokkal inkább a jól nevelt udvariasságnak köszönhetően bukik ki belőlem könnyeden a szó, semmint, mert őszintén is gondolom. Igazából tökre mindegy. - Igen, rendkívül érdekes munka, mindig akad valami érdekesség, tekintve, hogy az emberi kreativitás határtalan. Bár azért életem végéig nem szívesen maradnék meg az irodatologatói pozíciónál. - Szélesedik mosolyom ki kissé, s felszalad - immáron őszinte - érdeklődéssel szemöldököm annak hallatán, hogy külföldön járt. - Merre voltatok? - Már ha publikus mindez, ugyebár. De ezt csupán gondolatban teszem hozzá, vallva, hogy ha valaki nem akar beszélni valamiről, akkor felajánlás nélkül is megtalálja a módját, hogy elkerülje a válaszadást. Még időt is nyer azzal, hogy ránk kerül a sor, a fizetés felajánlása pedig könnyedén jön részemről. Valóban úgy érzem, ez a legkevesebb. - Tényleg semmiség. - Biccentettem, kérdésére pedig körbepillantva a helyiségben megadóan tártam szét karjaimat, egyikben a fánkot, másikban a lattét egyensúlyozva. Válasszon, hova szeretne ülni, én pedig követem, hogy vele szemközt helyet foglalva válaszoljam meg immáron a kérdését. - Nem nagyon volt más opció igazából. Úgy értem, fel se merült bennem, hogy ne a jogi pálya legyen, ha már ez afféle családi biznisz. - Szélesedik mosolyom ki. Lehet, hogy apám a felszín alatt egy utolsó görény, de a származásomra, arra, hogy Berger lehetek, egyike a városalapító családok leszármazottjának, mindig is büszke voltam. - Persze, imádom a sajtós melót is a Nanooksnál, de az megint csak olyan, amit azért nem életfogytig csinálnék. Te mivel foglalkozol most? Vagy még tanulsz? - Érdeklődöm, közben pedig az elvitelre kért lattém tetejét leveszem, hagy hűljön kicsit, ha már helyben kerül elfogyasztásra.
- Sose gondoltam volna azt, hogy képes leszel egyhelyben maradni, vagyis a fenekeden maradni, de az élet tele van meglepetésekkel. – nézek rá egy barátságos mosoly keretében. Haragudhatnék, vagy itt hagyhatnám amiatt, amiket tett a múltban, de sose voltam ilyen. – S esetleg már van valami terved, hogy mit fogsz csinálni akkor, ha esetleg megunod a jelenlegi munkádat? – kérdezem tőle kíváncsian, mert tényleg érdekel, hogy mi fordult meg a fejében ilyen téren. - Franciaországban, gyönyörű hely, ha esetleg még nem jártál ott, akkor érdemes egyszer időt szakítani rá. – válaszolok neki könnyedén. Elég nagy ország ahhoz, hogy ne jöjjön rá egyből arra, hogy merre felé is voltam. Az már annyira nem publikus és az országgal és az ott élőkkel nem is volt semmi baj. Inkább csak honvágyam volt és az nem tetszett, hogy egy birtok fogja voltam, vagy éppen különféle bálokra, bulikra kellett eljárnom, ahova csak az elit, vagy a sötétség denevérei teszik be a lábukat. Viszont sok választásom nem volt. Csak bólintok arra, hogy semmiség. Nem szerettem, ha csak úgy mást fizetett helyettem, bár ha én fizetek, akkor az se lett volna másabb a dolog, mert nincs saját pénzem. A férjem vagyonát használom, mondhatni, hiszen a ruhákért kapott pénz is a közös kasszába folyik be. Hiába szerettem volna inkább megtartani azt a pénzt és inkább lemondani a többiről nem volt rá lehetőségem, de majd egy szép napon. - Ohh, értem. Akkor mondhatni családban maradt a dolog. – nézek rá elmélkedve, majd pedig sietve indulok el az egyik hely felé, ahhoz a helyhez, ahol régebben sokat időztem. Helyet foglalok és a forrócsokoládét az asztalra teszem, majd kibújok a kabátomból. - A helyi hokicsapat, ugye? – kérdezem érdeklődve, mert nem vagyok biztos benne. Pár hete vagyok még csak itt, így érthető, hogy még nem vagyok biztos semmiben se, legalábbis ami a várost illeti. – Semmi olyan nagydolgot, mint amilyen a te munkáid. Én csak ruhákat tervezek és varrok. Szeretek az anyagokba életet lehelni. Illetve majd szeretnék újra tanulni. – jegyzem meg szerényen és egy pillanatra kipillantok az utcára. - Tudod régebben azt hittem, hogy te New Yorkban vagy Los Angelesben, vagy valamelyik világvárosban fogsz kikötni, erre te is pontosan úgy itt „ragadtál”, mint én. Van ebben a helyben valami, valami varázslatos. – nézek rá egy ártatlan pillantás keretében, majd pedig kicsit megfújom az innivalómat és kortyok belőle.
Megmosolyogtató mindaz, amit állít. Egyszerre édesen naiv és... kedves. Azt hiszem. Miért ilyen kedves velem? Mi haszna van belőle? De most komolyan kérdezem! - Egyelőre szakvizsgára hajtok, aztán előléptetésre, de ki tudja... - Tárom szét kissé karjaimat, miként mosolyom is kiszélesedik képemen. Tényleg nem tudni, mit hoz a jövő, terveim publikus része pedig valóban ennyi és nem több. Ennél tovább minek tervezne az ember lánya, ha nyíltan karrierista és nem az a háziasszony típus? Na ugye. - Úgy gondolod? - Söpröm kósza tincseimet füleim mögé udvarias kérdésem közepette - Mindenképpen szakítok rá időt, ha úgy alakul, eddig még nem voltam az államok határain kívül sosem, ami azt illeti. - Nem mintha ne lenne elég nagy az USA egy életre. Már, ami az emberi éveket illeti, farkasként... ki tudja! Lehet, tényleg eljutok egyszer még Franciaországba is, ám egyelőre itt vannak terveim. Helyet foglalunk, én pedig aprót bólintok megjegyzését hallgatva. Lényegében igen. Családban maradnak a dolgok, reményeim szerint hatványozottan, ami a jövőt illeti, de miért kötök ki már megint itt?Még nincs itt az ideje, még fel kell építeni a bástyákat, hogy ha összedől apám kártyavára, ne rántson magával engemet is. Hiába lenne egyszerűbb út is, mint ahogy arra Ethan rávilágított régebben. - Igen, az. - Erősítem meg a csapat kapcsán is. - Viccelsz? Szerintem ez borzalmasan menőnek hangzik! Tudsz esetleg mutatni képet? - Csak van telefonja vagy valami, gondolom én. Tényleg érdekel a dolog, bár magam inkább csak viselem a divatos ruhákat és kiegészítőket, de nem jelenti azt, hogy ne konyítanék hozzájuk, ha csak laikus szintjén is. Megjegyzésén kissé felnevetek. Ha tudná...! De Bostont fedje csak jótékony homály. - Fairbanks tényleg nehezen engedi el az embert, ezzel nem tudok vitatkozni! - Emelem poharamat szórakozottan meg felé, kecses mozdulattal, majd a meghűlt italba kortyolok elmerengve. - Tényleg durva belegondolni ebbe azért... mennyi mindent gondol meg talál ki az ember gyerekként, aztán hova jut. A fene se gondolta volna, hogy te leszel az, aki messzire kerül, én meg... - Széttárom a kezemet kissé megadóan. Kár tagadni, alakulhatott volna ez másként is, de akkor nem beszélgethetnénk itt, olyan békésen, mint eddig talán sosem tettük. Az idő megszépíti az emlékeket, de vajon meddig marad a múlt a múltban és mikor válik jelenné...?
- Téged ismerve biztosan lesz rá lehetőséged. Mindig is tudtad, hogy mit szeretnél és azt általában meg is szerezted. – legalábbis az iskolában ilyennek tűnt, de lehet azóta változott. De ezt se úgy mondtam, mintha baj lenne. Sőt, szerintem az jó dolog, ha az ember tudja, hogy mit akar és tesz is érte, csak néha nem éppen könnyű. De maga az élet se és mindenki másképp csinálja… - Igen, gyönyörű hely és bárkinek a szívét képes rabul ejteni. – hiszen ez az igazság. Az enyémet is elrabolta, de nem teljesen. Az én szívem már ebbe a városba tartozik régóta, de magam sem tudom miért. Talán azért, mert a világ végén van és hol bújhatna el az ember leginkább, mint itt. Illetve megannyi szép emlékeket is őriz eme hely, de ugyanakkor rosszakat is. Viszont én már ide tartozom. Pár pillanattal később pedig már helyet is foglalunk, az üzletben kellemesen meleg idő van, így nem csoda, hogy a kabátomból megszabadítom magamat. Játszadozom a pohárral és közben őt figyelem egy apró mosoly keretében. Biztos vagyok abban, hogy sokan őrültnek gondolnának emiatt, de mindenki változik és remélhetőleg ő se maradt olyan bestia, mint amilyen régebben volt. Sietve rázom meg a fejemet, hiszen ezer éve nincs saját telefonom és esélyem se volt arra, hogy szerezzek egyet. Egyedül Matthew nyom néha egy-egy készüléket a kezembe, amikor rajta kap a lógásaimon. Így képeim sincsenek, de aztán beugrik valami. - Esetleg van egy tollad? – ha esetleg nincs, akkor felállok és kérek az egyik kiszolgálótól. Majd egyszerűen visszaülök a helyemre. Magam elé veszem a kért üres papírpoharat, s elkezdek rajzolni. Pár perccel később pedig felé fordítom. - Ez csak vázlat, de ezek alapján születnek a ruháim. Ha gondolod, akkor legközebbe megmutatom. – bár az se biztos, hogy lesz legközelebb, de reménykedni szabad. Most is egészen jól elbeszélgetünk. A városra tett megjegyzésére csak elmosolyodom, majd a szőke tincsemet kezdem el babrálni, végül pedig kortyolok egyet az italomból. - Az élet mindig is kiszámíthatatlan volt. Azóta se hagytad el a várost? Itt éltél végig? Hova mennél, ha választhatnál? – kérdezem kíváncsian, majd újra elkezdek firkálgatni, de most már inkább a saját poharamra, viszont közben is néha rápillangtok.
Kiszélesedik mosolyom a szavai hallatán. Nem is tudja, mennyire beletrafál a tutiba, ami ezen jellemvonásomat illeti, épp csak a szakvizsgánál kissé szélesebb perspektíván mozog érdeklődési köröm, ami a célokat illeti. Talán tényleg csak meg kellene ragadnom és elvennem, ahogyan Ethan javasolta, ahelyett, hogy köröket futok közötte... - Köszönöm, én is így gondolom. - Felelem végül kedvesen, kávémba kortyolva, míg hallgatom (és kérdezek is) Franciaországgal kapcsolatban. Persze, minden helynek megvan a maga varázsa... Fairbanksnek is. Bostonnak is. Mindegyik más és éppen ezért szép dolog az utazás, a felfedezés öröme, amitől egy kicsit újra gyermek lesz mindenki, s egy kicsit mégis bölcsebb, miután hazatér útjáról. Több, mint amikor elindult, még ha szuvenírt nem is hoz magával a rokonoknak, ismerősöknek. - Persze, parancsolj! - Húzom elő a finoman gravírozott tollat a táskámból. Mindig hordok magamnál, az egyetemen szedtem fel magamra eme remek tulajdonságot. Hangom egyébként őszintén meglepett, mert nem tudom mire vélni a dolgot először. Igaz, sokadjára sem, tekintve, hogy manapság már totálisan ciki, sőt, egyenesen társadalmi öngyilkosság, ha az embernek nincs legalább értékelhető minőségű/milyenségű mobiltelefonja. Persze, nincs jogom Madison fejére olvasni mindezt, de azért a saját érdekében tehetek egy finom utalást, mégpedig akképpen, hogy: - Hogy érnek el, ha nincs mobilod? - Firtatom, míg ő rajzol a papírpohárra. Keze könnyedén, magabiztosan szalad a felületen, ahogy skiccel, mindig is irigykedtem annak idején azokra, akikbe több kézügyesség szorult, minthogy a "Hajrá Nanooks!" feliratot felfessék kék-fehérrel egy szurkolói plakátra. - Hűha! Egész jól néz ki, de... legközelebb? - Húzódik élcelődő mosoly képemre, ahogy visszautalok a telefonos problémára. Nekem nincs ellenvetésem a dologgal kapcsolatosan, szeretem a szépet és a rajza valóban tetszetős, de nehéz lesz újra egymásba akadnunk, ami azt illeti, annyira még ennek a városnak sem kicsi a területe, ha a lakossága nem is olyan sok, mint Anchorage-é. Kávémba kortyolva dőlök hátra a boxunk háttámlájához, az imént még kezembe vett megrajzolt poharat visszatéve kettőnk közé. - Dehogynem! Jártam erre-arra az Államokban, az egyetemet is máshol kezdtem meg, de végül csak haza evett a fene. - És még csak füllentenem sem kell a féligazság közepette. - Itt fejeztem be a képzést, mert hát... kellett, hogy legyen valaki apa mellett. - Apa! Eszem megáll! Nem is tudom, mikor szólítottam így utoljára az öreget, a félszeg vállvonás és mosoly meg színpadra illő volna igazából, ahogy elejtem Madison felé. Anyám szerint színésznőnek kellett volna mennem, talán nem is tévedett akkorát. - Nehezen viselte az egyedüllétet. - Igen, még mindig a hőn szeretett polgármester úrról van szó, akiről pletykák terjengtek a válása kapcsán bőven megcsalásról, meg szerelemféltésről és hasonlókról, melyekből ő maga csak profitált idővel persze.
Viszonozom a mosolyát, majd a válaszát hallva csak egy aprót bólintok. Kár lenne bármit is erre mondani, hiszen mind a ketten egyetértünk és szerencsére nem is vette sértésnek, vagy rosszindulatúnak azt, amit mondtam. Én nem akarok senkinek se rosszat. Sőt, én inkább védeni próbálom azokat az embereket, akiket szeretek, de ez nem mindig sikerült a múltamban. A jelenemben meg eléggé kevés az ilyen személy, vagy talán mostanában nagyon nem is volt ilyen személy. - Köszönöm! – szólalok meg jókedvűen, amikor megkapom tőle a tollat és rövid ideig még az ujjaim között forgatom és úgy vizsgálom. Hamar feltűnik a monogramja, s a toll kinézetéből ítélve annyira nem is lehet olcsó darab, így jobb lesz vigyáznom rám. Bár néhány tárgynak inkább az eszmei értéke nagyobb, mintsem a vagyoni értéke. – Igazán szép darab, valami nagyeseményre kaptad? – kérdezem tőle kíváncsian, majd miután meghallgattam a válaszát elrohanok egy üres pohárért. Szerencsére hamar adnak egyet és még fizetnem se kell érte. Bár nem mintha a pénz számítana, hiszen ki tudnám fizetni, viszont jó érzés az, hogy ilyen barátságosak itt. Miközben beszélgetünk neki kezdek a rajzolásnak. Sose gondoltam volna azt, hogy emiatt csodagyerek lennék. Egyszerűen csak van érzékem a vonalakhoz, ahhoz hogy életre keltsem őket és valami szépnek mondhatót alkossak. Ahogyan ahhoz is, hogy az anyagokból alkossak, életet leheljek beléjük. - Köszönöm. – pillantok rá kicsit felcsillanó szemmel, mert jólesik a dicséret. - Elérnek levélben, e-mailben és van egy telefonszám is, ahol lehet keresni. – szólalok meg könnyedén és hirtelen nem is fordítok nagyobb jelentőséget ennek, miközben a toll könnyedén siklik a felületem, míg végül kész nem lesz a rajz. De aztán rájövök arra, hogy ez egészen fura dolog lehet a mai világban, hogy nincs valakinek saját telefonja, viszont nekem sok választásom nem volt. Nem tehetek ellene semmit se, egyedül Matthew-nak köszönhetően jutok hozzá egyhez, ha meg valaki más keresne, arra ott van a vezetékes telefon. - Van egy szám, amin elérhetsz, de inkább üzenj, mert nem mindig van nálam. – nézek rá egy kisebb mosoly keretében, majd az időközben visszakapott poharat újra a kezembe veszem, felveszem az időközben asztalra tett tollat és ráfirkantom az ideiglenes mobilnak a számát, majd odarakom elé, illetve a tollat is visszaadom, mert nem szeretném, ha véletlenül is nálam maradna. Biztosan sokat jelent neki, mert az ember nem kap csak úgy egy gravírozott tollat. Mosolyogva hallgatom őt, majd néha bele-belekortyolok az italomba. Figyelem őt és átérzem a dolgot, hogy esetleg hiányozhatott az édesapjának. Bár én sose tapasztaltam meg ezt a fajta kötödést, vagyis csak 7 éves koromig, de mint kiderült ő se az igazi édesapám volt. De a szívemben úgy gondolok még mindig rá, mintha ő lenne az igazi és hiányzik. Reménykedtem abban, hogy még láthatom őket, de azt még inkább szerettem volna, ha jól vannak és nem történt velük semmi rossz se. - De most már itt vagy és biztosan jó érzés lehet édesapád közelében lenni. Mármint a család sokak számára fontos. – jegyzem meg mosolyogva, majd egy szőke tincset a fülem mögé tűrök. - S szeretsz itt lenni? Vele is laksz? – kérdezem tőle kíváncsian, s arcának rezdüléseit fürkészem a poharam takarásából.
Érdeklődve várom, figyelem, hogy mit alkot a papírpohárra, kérdése közben a toll kapcsán könnyed kacajt csal elő belőlem. - Akár annak is vehetjük, de ne gondolj mögé diplomaosztót vagy ilyesmiket. Attól a védőügyvédtől kaptam az első napomon, akinek a szárnysegéde vagyok jelenleg. Alapfelszerelés az elegáns toll szerinte egy ügyvédnél és igaza is van valahol. - Söpörtem félre pár kósza tincset arcom elől kiszélesedő mosollyal, ahogy kissé közelebb hajolok ültemben, mintha valami bizalmas információt osztanék meg Maddyvel. - Olyan vállai, meg háta van a pasasnak még zakóban is, hogy úúúh... - Hangsúlyomból pontosan érezni azt a fajta játékos töltetet, ami kollegiális viszonyban nem lenne épp megengedhető, mert már ennyiért feljelenthetnek zaklatás vádjával, de hát nem is az irodában vagyok, nem igaz? A telefonszámra kissé megilletődötten ugyan, de rábólintok,s úgy fest, kérnem sem kell, hogy írja fel. A tollat táskámba süllyesztve, lelkesen őszinte mosollyal forgatom kezemben a megrajzolt papírpoharat, felpillantva róla aztán a másik lányra. - Tudom, kicsit még korai és hirtelennek is hathat így, de... nem terveznél nekem valamit a karácsonyi színházi gálára? - Bukik ki belőlem a kérdés. A hátam közepére sem kívánom az eseményt, de ha már apám nem akar kibúvót adni alóla, a minimum, hogy ellopom a műsort, a reflektorfényt kicsit előle, ehhez pedig egy megfelelő ruha elengedhetetlen! Olyan, ami másnak nincs, teljes mértékben egyedi. - Hja... oltári! Főleg, mikor megfojtanánk egymást egy kanál vízben is akár... - Nevetek kissé könnyeden, kérdésére pedig lehúzom a kávém maradékát, mielőtt válaszolnék. Addig is kicsit össze tudom szedni a gondolataimat, hogy ne rendezzem le két szóban az egészet. - A várost imádom, igen. Nem bánom, hogy visszajöttem ide, de nem... nem lakom apával, az előbb említett helyzetek minimalizálása végett. Meg amúgy is! Felnőtt nő vagyok, kell a magánszféra. - Fejtem ki, s folytatnám is, ha nem szólalna meg ebben a pillanatban a telefonom. Kinyomom ugyan, - itt nem beszélnék a hívó féllel, túl zajos hozzá a kávézó - de elnézést kell kérjek Madisontól, mert ez egy olyan hívás, amit nem halaszthatok pár percnél tovább el. - El kell köszönjek most, ha nem haragszol. A meló nem vár sajnos... - Tekintek rá bocsánatkérő kékjeimmel, miközben sálat kanyarítok nyakam köré, táskát a vállamra. - Mindenképpen megkereslek majd a ruha kapcsán! Vigyázz magadra! - Fogalmam sincs, miért ekképpen köszönök el tőle, kettőnk kapcsolatában idegenül csajos integetéssel egybekötve, egyszerűen... így jön. Csak nehogy a próféta szóljon belőlem. Azt még én is a szívemre venném, azt hiszem. Egy egészen kicsit biztosan.
- Gondolom nem szokott mindenkinek ilyen tollat ajándékozni, de rendben van, ahogy gondolod. Akkor ez csak egy ártatlan toll. – mosolyodtam el, majd hamarosan kész is lett a művem. Nem volt túl részletesen kidolgozva, de még is lehetett látni a ruha esését, a lágy vonásait, de azért lett volna rajta mit finomítani, esetleg még kicsit részletesebben kidolgozni, de ez csak egy vázlat volt, nem pedig varráshoz készülő kép. Olyankor több nézetből is mindig megrajzolom. - Azt mondják a munkát és a magánéletet nem jó keverni. – nem akarom megmondani, hogy mit tegyen és mit ne. Egyszerűen csak ezt hallottam, hogy veszélyes két parazsat tartani egy helyen. Én legalábbis nem hiszem, hogy képes lennék rá. De az se kizárt, hogy sose leszek képes igazán szeretni senkit se, mert egyszer szerettem és abból semmi jó nem lett. Így inkább jobb, ha óvatos leszek, mert senkit se szeretnék megfosztani attól, hogy esetleg többé ne érezhesse a nap gyengéd simogatását karöltve a szellővel, ahogyan azt se, hogy többé ne vehessen levegőt, ajkai ne görbülhessenek mosolyra. A családos megjegyzésére csak bólintok, mert nem szeretném firtatni a dolgokat. Nem rám tartozik, én egyszerűen csak örültem volna annak, ha az igazi szüleimmel nőhetek fel, vagy a nevelő szüleimmel, vagyis inkább annak, ha megtapasztalhatom egész gyerekkoromban azt, hogy milyen is a családi szeretet, mert ennek csak töredékét ismertem Dory lévén… Ami ezek után következik, azzal igazán meglep. Nem számítottam erre és ez valószínűleg kicsit ki is ült az arcomra. Figyeltem őt, majd a kezemben lévő poharat leraktam az asztalra. - De szívesen csinálok és jobb időben leadni a rendelést. – mosolyodtam el barátságosan, mert erre aztán végképpen nem számítottam. De ahogy mondani szokás az élet mindig képes meglepetésekkel szolgálni. Illetve még azt is ki kell találnom, hogy miként oldom meg a dolgot, mert hozzánk nem jöhet. Abból túl nagy botrány lenne, de a férjem se tudhatja meg, hogy valakinek csak úgy ruhát csinálok. - Értem és bocsánat a kérdés miatt, de sok helyen tényleg létezik a családi béke. De igazad van, már elég nagy vagy. – szólalok meg egy halovány mosoly keretében sietve, majd egy szőke tincset a fülem mögé igazítok. Nem akarok én semmit se elkiabálni vagy elrontani. Egyszerűen csak számomra fura az, hogy él az édesapja, de még is szemmel láthatóan nem túlzottan szeretik egymást. - Ohh, semmi baj. További jó munkát és kitartást. S természetesen, majd egyeztetünk a ruha miatt. – mosolyodom el, majd ha engedi, akkor még meg is ölelem őt, majd figyelem a távolodó alakját. Pár percig még én is maradok, elfogyasztom az italomat, majd sietve bújok bele a kabátomba, köszönök el, hogy újra kicsit elnyeljen az utca forgataga, hogy aztán újra visszatérjek a személyre szabott kis kalitkámba.
- És végül hogyhogy nem maradtál öt éve? - Utalok vissza valamire, amit a pénztárosnővel való röpke csevegés keresztbe vágott Sage és közöttem, mint beszélgetésfonal. Kinyitom előtte a kávézó ajtaját, megvárom, hogy belépjen, majd követem én is, betéve magunk után a nyílászárót. - Jó napot! - Mellőzöm az amerikai szokás szerint elterjedt Hello!-t, s inkább a magam udvariasságában köszönök. Hagyom, hogy Milly válasszon asztalt, ahová jólesik leülni neki, s amint ez megtörtént, lesegítem róla a kabátját, majd ha nem ül le addig, amíg a fogastól visszatérek, akkor kiemelem neki a széket és udvariasan "leültetem". Ő csak nem kéri ki magának, emlékezhet rá, régen is így működtem. Egy letűnt kor talán túlságosan udvarias állatfajtája vagyok. - Hogy keveredtél éppen Atlantába? - Vezetem fel érdeklődésemet a múltját illetőn, miközben letelepszem vele szemben az asztalhoz. Nem veszem a kezembe az itallapot, tudom, hogy mit fogok kérni és egyébként is, először hadd nézze át ő a kínálatot. A kérdésem nem tolakodó jellegű - mindig óvatosan nyúlok bele valakinek a múltjába, pontosan azért, mert a sajátom homályos foltjait és fájdalmas lenyomatait sem szeretem, ha bolygatják - ám érezhető belőle, hogy még mindig az vagyok, akinek elmondhat bármit. Ha akar. Nem erőszakoskodom viszont, sosem volt szokásom. Nem véletlen kerültem el a harcosságot is oly messzire. Se verbálisan, se tettleg nem vagyok olyan. Határozott és sokszor konok, az igen. De harcias semmiképp.
- Pasternak? - kérdezek vissza igencsak meghökkenve, ám nem azért, mert olyan mulatságosnak vélném a helyzetet és nagyon bízom benne, hogy ő sem fogja félreérteni. Bár, jelen pillanatban az sem kifejezetten érdekelne, mert.. - Gyakori családnév ez Lengyelországban? - kérdezek rá, hiszen ennyire kicsi nem lehet a világ! Biztos sok Pasternak él arrafelé, azért egyezik meg az ő és édesanyám családneve, hiszen képtelenség volna, hogy testvérek legyenek, vagy bármiféle rokonságban álljanak, ugye? - Nem, nem beszélt lengyelül, pedig igazán kíváncsi lettem volna rá - aprót rándítottam a vállaimon, hiszen tényleg bárhogyan próbálkoztunk, nem nagyon akart mesélni a múltjáról, aztán idővel úgy láttuk jónak, hogy nem erőltetjük, mert látszólag nem volt túl kellemes neki. - Nyolcvankettő - válaszolok őszintén, hiszen ha ki szeretnénk deríteni, hogy tényleg van-e köztük kapcsolat, akkor azt hiszem ez tökéletes kezdés lesz hozzá. - Igen, pontosan - nevettem vele együtt, bár az enyém inkább kuncogásnak volt mondható, de jó úton haladtam az igazi nevetés felé, azt hiszem. Csak bólogattam a fejhallgatót illető megjegyzésére, követve a pillantását a polc felé. - Valóban, bár ez ellen semmi kifogásom nincsen! - mármint a retro ismételt divatba jövésének, mert azzal csak egyetérteni tudnék, hogy a múlt ne ismételje meg önmagát. Én ugyan nem éltem a világháborúk idején, így csak a saját kis nyomoromat szeretném elfelejteni és lehetőség szerint nem újraélni semmilyen formában sem. - Igen, én is úgy hallottam - húztam el a számat a hotel kapcsán, bár ez nem kifejezetten annak szólt, hogy így a Protektorátus elesett a hotelben lakás lehetőségétől. Sokkal inkább annak a bizonyos fennhatóságnak, ami birtokolta a helyet, bár örökké nem futhatok előlük, szóval előbb-utóbb muszáj lesz betennem oda is a lábamat. - Valóban, ebben teljes mértékben igazad van - bólintottam egyetértően, nem is azért vettem fel, mert annyira szeretném, szimplán csak a kényelmesebb szobák miatt. - Bizony, én is. Ott pedig aztán bőven lehetett szimatolni őket - jegyeztem meg mosolyogva, tökéletes hely volt, szerettem is, ami azt illeti. Szívesen visszamentem volna, de túl veszélyesnek ítéltem, hogy be merjem vállalni, senki fejére sem szerettem volna plusz gondot hozni a férjem személyében, úgyhogy inkább a biztonságosabb megoldást választottam. - Nem baj, majd hamarosan kiderítem magam. Legalábbis szeretném - fűzöm hozzá apró mosollyal, mert tényleg szeretném meglátogatni a hímet, Nigel is tisztában van azzal, hogy jóban voltam Solomonnal, így talán nem lesznek számára túl meglepőek az ilyen irányú terveim. Hálás mosoly volt a köszönet, amit szavakkal is megtűzdeltem, amikor kiválasztottuk a megfelelő rádiót, jobban mondva ő választotta ki, én csak bólintottam, hogy jó lesz, egy a lényeg, működjön. Eztán pedig már nem is volt más hátra, mint a fizetés és indulhattunk is tovább.
- Hm, ennek egészen egyszerű, ám annál kínosabb oka van - harapom be alsó ajkam kissé zavartan. - Túlságosan megijedtem az érkező falka hírétől és inkább elmentem innen, mielőtt ideértek volna - ismerem be egy zavart mosoly kíséretében. Nem vagyok túl büszke rá, hogy megfutamodtam, de szükségem volt egy kis időre és még mindig jobb döntés volt véleményem szerint, mintha maradtam volna. Öt év kellett, hogy összeszedjem magam. Nigel után magam is köszönök, apró mosoly jut neki is, ahogyan tartja nekem az ajtót, odabent pedig máris szimpatikus asztal után kutatok. - Ahhoz az asztalhoz mit szólsz? - mutattam az említett felé, mert habár rám bízta az asztal kiválasztását, mégsem szeretném teljes mértékben én magam eldönteni, bár egy asztal nem nagy dolog, de azért akkor is. - Köszönöm - toldom meg a mosolyt egyetlen szóval, amikor lesegíti rólam a kabátomat és mire visszaér a fogastól, már az asztalnál ülök és az itallapot szemlélem, habár tudom, mit is szeretnék. - A nővérem után mentem. Oda helyezték át, így tökéletes választásnak bizonyult, amikor elhagytam Anchorage-t - valahova mennem kellett, így azt a helyet választottam, mert szükségem volt a nővéremre és hála égnek Atlantában tárt karokkal vártak. - Az akkori felfokozott négylábú jelenlét pedig tökéletes terep volt egy magamfajtának - még igencsak ifjú Informátor voltam akkoriban, rengeteget tanultam ott. És többek között életem legnagyobb hibája is ahhoz a városhoz köthető. - Csodálatos hely egyébként, a Protektorátus pedig rettentő szimpatikus minden tagjával együtt - meséltem lelkesen, hiszen a kellemes dolgokról nem volt nehéz. Bár nem tudom, van-e még ott egyáltalán valaki azokból, akiket én ismertem, hiszen elég régen volt már. - Csak négy évet éltem ott, de annyi bőven elég volt, hogy a szívemhez nőjön - nem éreztem úgy, hogy túl sokat beszélnék, vagy olyat mondanék el, amit nem kellene, mert Nigel előtt amúgy sem akartam titkolni a dolgokat, habár a nehezebb, ingoványos talajra még magam is féltem rálépni, nem hogy őt is magammal húzni és beavatni. Nem azért, mert nem meséltem volna szívesen, egész egyszerűen csak túlságosan fájt. Ha közben megérkezett a pincérnő, kikértem a magam lattéját és ha a férfi is leadta a rendelést, alkarjaimmal támaszkodtam meg az asztalon, így hajolva egészen kicsit közelebb hozzá. - Milyen Spanyolország? Még soha nem jártam Amerikán kívül - húztam el a számat. - Tényleg olyan szép, mint a képeken, meg a tévében?
- Statisztikai adatokat nem ismerek, de nem olyan ritka. Miért kérdezed? - Érdeklődöm a meghökkenését átvéve, majd tova is lendülök, mert egyelőre erről több mindent kinyilatkoztatni nem tudok. - Pedig szép nyelv, ha szeretnéd megtanítalak rá. - Költözik hangomba nosztalgikus felhang, s szellemül át arcom is keserű-boldoggá ahogy anyanyelvemen megszólalok. S hogy ne maradjak adós a fordítással, ugyanazt megismétlem angolul is, hadd értse Sage mit mondtam neki. Tudom én, hogy nem mindenki rajong a szláv nyelvek hangzásáért, de szerintem csodálatosak. A nyelvtörő jellegük mellett is lehengerlő a dallamviláguk és egész másképpen hangzik egy-egy vallomás lengyelül mint angolul, nem csak azért, mert más nyelvről van szó, hanem egyszerűen az érzelmi plusz miatt, amit a nyelv adhat neki. Vagyis nekem. Mert ezt mindenki a saját anyanyelvével kapcsolatosan érzi így. Kevesebb lennék, ha hagytam volna kikúszni agyamból a lengyel nyelv szépségeit. Pedig éltem távol a hazámtól elég hosszú évtizedet ahhoz, hogy megkophatott volna, ha hagytam volna neki. - Mindig öröm olyannal találkozni, akinek az orra hasonló illatokat kedvel. - Viccelem el a kérdést, hozzátéve magamban, hogy meglepően sokan kedvelik a régi könyvek illatát. Ez valami rejtett összeköttetés lehet az olvasni szeretők között, vagy nem is tudom. Igazából nem is akarom tudni, ez olyasmi filozofálás lenne, amire kár időt szánni, de ettől még a mosollyal ejtett vicc éppen ideillő volt. - Bizonyára örülni fog neked. - Engedem meg magamnak ezen a ponton, hogy hozzágondoljam: jobban, mint a feleségének, a közös lányuknak vagy épp nekem. Solomonnal kapcsolatban nem kicsit vegyesek az érzelmeim. Nem hiszem, hogy meglepne bárkit az okuk, ha elmesélném a teljes igazságot. De erre soha nem fog sor kerülni. - Történt valami? - Kérdezek rá az érkező falka híréről mesélő ijedelmének okára. Csak úgy senki nem kezd el magunkfajta rettegni egyetlen falkától sem, hogyha nincsenek rossz élményei a farkasokat illetőn. Aggodalmas harangok kondulnak szavaim mögött. Kedvelem Millyt, mindig kedveltem, nem szeretném, hogyha bármi vagy bárki ártana neki. - Tökéletes lesz. - Hagyom, hogy asztalt válasszon, lesegítem a kabátját és kiemelem neki a széket, hogy segítsem leülni. Én magam csak eztán foglalok vele szemben helyet, kabátomat a szék támlájára akasztva leülés előtt. - Biznyára könnyen beilleszkedtél. Szerintem nincs a földön élő személy, akinek ne lennél szimpatikus. - Adózom kellemes jellemének egy bókkal. Őszintén így gondolom, egyáltalán nem üres frázis tőlem ez az egész. - És miféle személyek élnek ott? Kiket ismerél meg, mik történtek veled? - Érdeklődöm, jelezve ezzel neki, hogy minden őszintén érdekel vele kapcsolatosan. A visszakérdezésére igyekszem a magam teljességében felelni. - Kellemesen temperamentumos, bár ha engem kérdezel nekem egy kicsit túl temperamentumos is. Mondjuk előtte Görögországban éltem, hozzájuk képest a spanyolok kispályások, hogyha szervezetlen szervezettséget kell produkálni, de mindkét nép ugyanolyan elánnal képes üvöltözve társalogni meg a legnagyobb örömét, bánatát és mérgét it. A táj nagyon szép, még szebb, mint a képeken. Elég csak visszagondolni rá, s máris nem fagyok meg itt. - Nevetem el magam óvatosan, még mindig ügyelve a tiltakozó bordákra. - Van kedvenc országod, vagy városod, ahova sikerült már eljuss vagy csak vágysz oda? - Kérdezek rá valamire, amiről emlékeim szerint régen sem beszéltünk soha.
Kezdőlap
//
//
