- Semmi, semmi, csak rettentő ismerősen hangzik - tulajdonképpen nem hazugság, amit mondok, de nem is árulom el az igazságot, mert.. ezt még végig kell gondoljam. Ha nem ritka, akkor valószínűleg jelentősége sincsen, mert totális véletlen is lehet az egész, ugyanakkor amilyen kicsi a világ, az is lehet, hogy egyáltalán nem az és rokonok vagyunk. Ez így egyszerre kicsit sok, úgyhogy muszáj vagyok megemészteni. Zavaros gondolataimból az idegen nyelv felhangzása ragad ki, kíváncsian csillanó tekintettel kapom felé a fejemet, szélesedik a mosolyom is, ahogyan befejezi a lengyel mondatot. Az angol elismétlését hallva válik igazán izgatottá az a görbület. - Ú, naná! - csapok is le egyből a lehetőségre. - Nagyon szívesen venném, ha megtanítanál rá - pontosítok azért, hogy mégiscsak kulturáltabb kerete legyen a válaszomnak. Szeretek tanulni és habár eddig a nyelvekre nem fektettem túl nagy hangsúlyt, talán éppen itt az ideje elkezdeni. Főleg úgy, hogy lengyel felmenővel rendelkezem magam is. - Valóban - kuncogok a hasonló illatokat kedvelő orrokat hallva. - A magunkfajták között mondjuk nem olyan meglepő, a legtöbben gondolom a megszokott dolgokhoz ragaszkodnak, mint a modern kor vívmányaihoz - én már mondhatni a modern világ szülötte vagyok, egy-két régi dologhoz mondjuk ragaszkodom, de az inkább retro, mint valóban régi. - Bízom benne - hagytam annyiban ezt az egész Solomonos ügyet, hiszen majd úgyis kiderül, ha odaérek. Az elválásunk óta nem beszéltem vele, pedig ahogyan Jane-nek, úgy neki is simán írhattam volna, mégsem tettem, de remélem ennek ellenére még tudja, hogy ki vagyok. - Történt, igen, tulajdonképpen elég sok minden - nem fogok nyilván mindent egyből a nyakába zúdítani, úgyhogy csak szépen lassan. - Hatalmas szívességet kértem az egyik tagtól még Chicago-ban és éppen ezért szerettem volna elkerülni az újbóli találkozást vele. Amikor meghallottam, hogy az ottaniak idejönnek, jobbnak éreztem inkább elmenni egy időre, a saját lelki békém érdekében - adtam egészen pontos és bőséges választ a történtekre, habár még jócskán akadt olyan pontja a sztorinak, amit nem feltétlenül az első viszontlátásunk alkalmával tártam volna fel előtte. Nem azért, mert nem beszéltem volna vele szívesen ilyesmiről, egész egyszerűen csak túl nehéz falatnak véltem, hogy pont mostanra időzítsem mindezt. Kedves és hálás mosollyal fogadom, ahogyan elveszi a kabátom és a székem is kiemeli, eztán nyúlok csak az itallapért, hogy kiválasszam, mit is szeretnék inni. - Köszönöm, ez kedves tőled - tűrök egy tincset a fülem mögé szélesedő mosollyal. Egyet azért tudnék mondani, bár fogalmam sincsen, hogy egykori férjem azért művelte-e azt, amit, mert nem voltam neki szimpatikus, vagy éppen azért, mert túlontúl az voltam neki. - A Protektorátus berkein belül is vannak csodabogarak, de a legtöbben rendkívül segítőkészek. Hamar meg lehet velük találni a közös hangot, nem az a kirekesztő társaság. A Protektor lányával például egészen közeli barátságot sikerült kötnöm, nagyjából velem egykorú a leányzó és habitusban is hasonló vonásokkal bír, mint én, érthető, hogy hamar egymásra találtunk - meséltem lelkesen, hiszen ő kérdezett és tudtam jól, hogy nem udvariassági kérdés volt, hanem tényleg érdekli. - Lauren, merthogy így hívják, szóval ő volt, aki bevezetett az ottani életbe, megmutatta, hova érdemes beülni például, hol érdemes vásárolni, hova járnak a "menő arcok" - macskakörmöztem a levegőben. - Voltunk egyszer egy álarcos bálon és képzeld, neki is barna haja van, szándékosan hasonló ruhát is választottunk magunknak, csupán a maszkunkban volt némi eltérés. Kellemes félhomály, rengeteg ismerős és ismeretlen alak, két nagyjából hasonló leányzó. Képzelheted, milyen tréfákat voltunk képesek elsütni! - kuncogtam újfent, aztán nosztalgikus sóhajjal fontam ujjaimat az éppen kiérkező lattém pohara köré. - Persze akkor még jóval fiatalabb voltam, bár azért nem mondom, hogy alkalomadtán ne sütnék el most is egy-egy arra érdemes tréfát - csóváltam meg a fejem, ezen a téren javíthatatlan voltam, de ezzel talán ő maga is tisztában volt. - Rendkívül vonzónak hangzik! - osztottam meg vele a véleményem, miután befejezte a mondandóját. - Szerettél ott élni? - kíváncsiskodom tovább, az ő kérdését meghallva pedig eltöprengve ütögettem meg mutatóujjammal az államat. - Ahogyan meséltél róla, nagyon érdekesnek tűnt, szóval Spanyolországba szívesen ellátogatnék. Egyébként pedig nem tudom. Sokat utaztam, de nem azért, hogy világot lássak, éppen ezért számomra az utazás inkább negatív értékeket képvisel. Szóval ha mennék, akkor is Európába valahova, onnantól pedig már szinte mindegy, hogy hova - ismerem be csendesen, talán következtet belőle valamire, talán nem, mindenesetre ez volt az igazság. - Mondd csak, Nigel, vannak testvéreid? - bukik ki belőlem hirtelen a kérdés, nagyjából ennyi időre volt szükségem, hogy megemésszem a boltban hallottakat a lengyel nevével kapcsolatban, úgyhogy.. derítsük ki, mi az igazság!
- Értem. - Hagyom, hogy elengedje a témát, csak nyugtázom ennyivel, mást nem teszek. Fogalmam sincs, honnan lehet neki ismerős, de egy nőnél a "semmi, semmi" pontosan azt jelenti, amit: nem akarja elmondani, hát én pedig erőszakoskodni nem fogok. Majd kiböki, ha úgy érzi, idővel minden kiderül. - Édesanyád bizonyára nagyon meglepődne, ha egyszer csak lengyelül kezdenél beszélni vele. - Mosolygok rá és itt szeretném megjegyezni, hogy egyszer szívesen megismerném a nőt, ám nem teszem. Hiszen azon kívül, hogy a lányát tanítottam, hogy Jane mentoráltja volt és hogy mindketten Lengyelországban születtünk, nincs bennünk semmi közös szál (bár talán a semminél ez is több, így oka lehet a hirtelen feléledő népi öntudatomnak). A gondolatot tehát hagyom elhalni olyan könnyedén, ahogyan megfogant. Kimondatlanul. - Kellemetlen természetű szívességet, amiért ő haragudhatott rád és nem szeretted volna, hogy lásson, vagy te nem bírtad volna a látványát elviselni? - Csúszik ki a számon a kéretlen kérdés. Semmi sürgető nincsen ebben, csak mezei érdeklődés az egész, mégis itt van az esélye rá, hogy megossza velem, ha ugyan szeretné. Régen volt közöttünk bizalmi viszony, de azért mégsem voltam soha a legjobb és legfőbb bizalmasa. Nem, mintha bántam volna, szeretek a váll lenni, ezt azt hiszem Jane is bizonyíthatja. De az most egy másik történet, nem szeretnék gondolni rá. A lényeg, hogy Milly akármit mond nekem, éppen annyit fogok elfogadni belőle, amennyit tudatni szeretne velem. Nem akarok olyasmibe mászni, ami a lelkét sebezné. Sem neki, sem másnak. De érdeklődésemet azért kifejeztem ekképp. - Ó, hát csodabogarak mindenütt vannak, de meg kell mondjam, hogy nélkülük unalmas lenne az élet. - Mosolyodom el. Elég csak a fairbanksi könyvtárosra - tényleg, vajon mi lehet Evával? Felreppentek róla hírek, s nagyon szomorú lennék, ha tényleg igaz lenne az, hogy halott. - gondolni, hogy másokat ne emlegessek. Érdeklődéssel hallgatom Sage szavait és ahogy mesél, szinte ott tudok lenni a történetei helyszínénk. Mindig szerettem hallgatni másokat, főképpen úgy, hogyha lehetőségem jutott feszült figyelemmel adózni szavaiknak. Van az a beszédlendület, ami a múltba ránt, s más múltjában kalandozni nem annyira veszélyes, mint a sajátom bizonyos szegmenseiben. - El tudom képzelni, milyen vicces is lehetett. Hiába, mindig tudtam, hogy a nők égetni való boszorkák, a szó legjobb értelmében természetesen. - nevetek fel kissé karcosan. Örülök, hogy eszerint megtalálta - ha nem is állandóra - ott a számításait, jó hallani. - Tréfálkozás nélkül az élet mit sem ér. - Értek egyet vele, mert bár én magam nem vagyok mestere a humornak, attól még értem és szeretem is. Azzal sincs bajom, ha valaki az én kontómra humorizál, bár az is igaz, hogy legtöbbször nem teszik. Esélyesen az enyhén morcos színezetű személyiségem az oka. Ennek lélejtanát nem kutattam még, nem tudom. - Szerettem, de nem annyira a hely csodái, semmint inkább a legjobb barátom jelenléte miatt. Görögország sokkal szebb, s vannak a skót felföldnek is Spanyolországéinál lenyűgözőbb tájai, de egyik helyen sem éreztem annyira otthon magam. - Vallok színt leplezetlen nosztalgikus-őszinte hangot megütve. Eliana jelenléte Szibériát vagy a vad dzsungeleket is feldobta volna számomra, mi más is lehetne hát Spanyolország bája, ha nem ő? - Hogy érted ezt? - Kérdezek vissza a negatív értékekre, s még csak meg sem tud homályosodni saját kérdésem íze a számban, máris érkezik az övé, keserűvé téve emléknyelésemet. - A lelkemben igen, de hogy a való életben? Nem tudom. - Dőlök hátra ültemben, így nyújtva ki kezemet, s véve fel távolságot. Nem Millytől akarok messzebb lenni, egyszerűen csak kell valami támaszték ehhez a témához, s ezt a szék támlájában találom meg. Meglötyögtetem csészémben a dupla adag feketét. Lám, a sötétség így is elért. - Aligha hiszem, hogy lehettek mind olyan szerencsések, hogy túléljék Auswitzot. A deportálások elkezdődése óta nem hallottam felőlük, s bár egy részem szeretné hinni, hogy élnek még valahol, igazán sosem voltam elég bátor ahhoz, hogy kutassak akár Vojtek, akár Julita, akár Freida után. És még a férfiakról mondják, hogy bátrak, nem igaz? - Engedek meg magamnak egy önmagamon szánakozó, jókedvet hírből sem ismerő mosolyféleséget. Sose kérdezett a családomról eddig. Furcsállom valamelyest, de nem firtatom. Viszont várakozón pillantok rá, hátha.. hátha van folytatás.
- Az egészen biztos! - kuncogtam röviden. - Bár fogalmam sincsen, hogy a meglepődésen túl milyen érzelmeket tudnék kiváltani belőle. Mármint, hogy pozitív, vagy negatív érzelmeket - fűztem hozzá a magam kis véleményét, hiszen nem sokszor hallottam anyát lengyelül beszélni és emellé az, hogy a múltjáról sem szívesen beszélt.. Biztos valami igazán fájó emlék köti ahhoz az országhoz, talán magához a lengyel léthez, fogalmam sincsen. Bár lehet csak én látok minden sejtelmes dologba negatív dolgot a velem történtek után, fene tudja. Talán nem is érdemes jobban beleásnom magamat, úgyhogy inkább lapozok, bár nem sokkal kellemesebb az a téma sem, amibe belecsöppenünk. - Egy kicsit mindkettő, ugyanakkora egyik sem - vakartam meg a tarkóm zavartan, mert ez így igencsak káoszos lehetett a férfi számára. Nem csodálom, nekem is az volt. - Elég bonyolult a helyzet, ami azt illeti. Bízom benne, hogy nem haragszik rám a dolog miatt, bár tekintve a kérésem súlyát.. fogalmam sincsen, mit gondolt akkor, vagy éppen most rólam. Túl sok minden köt hozzá ezáltal, hogy képes legyek úgy ránézni, hogy fel ne tépjem a sebeimet - próbálom érthetővé tenni az elhangzottakat, bár addig úgysem igazán értheti meg, amíg nem ismerni a valódi történetet, annak elmondására pedig sajnos még nem állok készen. - Igen, ezzel mondjuk mélységesen egyetértek! - bólintok a csodabogarakat illető megjegyzését hallva. Máris kellemesen bizsergető érzés árad szét bennem, ahogyan az atlantai csodabogarakra gondolok. Hiányoznak azért egy kissé. Főleg, ahogyan felidézek egy-két vicces pillanatot, amit ott éltem át, közöttük, velük. - Hát, nem tudom, hogy az égetni való boszorka megnevezésnek mennyiben van jó értelmezése - nevettem én magam is röviden. Egyáltalán nem veszem magamra az ilyesmit, együtt tudok nevetni vele, mert tudom jól, hogy néha képes vagyok valóban úgy viselkedni, mint egy égetni való boszorka. - Lehet bármennyire szép egy hely, lehetnek bármennyire kedvesek az ott élők, lehet bármennyire csodálnivaló a kultúra, ha valami, vagy éppen valaki hiányzik onnan, nem igaz? - keserű szín ütközik ki mind a hangomban, mind a halvány görbületben, mi ajkaimra telepszik. Rengeteg helyen jártam, de bármennyire is éreztem ott jól magamat, valami mindig hiányzott. Egyikre sem tudtam otthonomként tekinteni, éppen ezért értem meg tökéletesen Nigel-t is. - Nem azért utaztam annyit, hogy világot lássak, nem azért jártam annyi helyen, mert szerettem volna. Hanem azért, mert egyszerűen muszáj volt - nem szívesen ejteném ki a „menekülnöm kellett” kifejezést, mert az számomra sokkal inkább elevenítené fel az akkori idők negatív érzéseit, mint az, hogy ilyen sejtelmesen fogalmazok. Abban pedig szinte biztos vagyok, hogy sejteni fogja, mit is szeretnék ezzel közölni, elég csak a tekintetemben megülő halvány szomorúságot kiszúrnia, hogy valódi értelmet nyerjenek a szavaim. - Ne haragudj, nem szerettem volna kellemetlen témába gyalogolni - sütöm le a tekintetemet bűnbánóan, mert nagyon jól tudom, milyen az, ha valaki kényes területre lépked. És én pont ezt tettem az előbb. Már épp nyitnám a számat, hogy akkor másfelé tereljem beszélgetésünket, amikor folytatja a testvéreiről adott válaszát. Csendben, figyelmesen hallgatom hát, ám a hallott nevek minden más gondolatot kisöpörnek a fejemből, Auswitzot, a deportálásokat, az elvesztett testvéreket. Enyhén elnyílt ajkakkal dőlök én magam is hátra, mintha valóban lenne támasztó szerepe azon kívül is a szék támlájának, hogy a hátam megtartja. Néhány pillanatig csak a kávémat bámulom, próbálva rendszerezni a gondolataimat, de mivel nem járok túl sok sikerrel, inkább Nigel-re emelem a tekintetem. - Freida? Tényleg ezt mondtad? - szükségem van valami megerősítésre, hogy valóban jól hallottam-e azt, amit és ha megkapom, egy sóhajtás után folytatom is. - Most vagy szimplán véletlen egybeesés, vagy egy és ugyanazon személy bújik meg a Freida Pasternak név mögött - újabb kis szünet, ám nem a hatást akarom fokozni, egyszerűen csak szükségem van még egy mély levegőre, mielőtt újból belekezdenék és kimondanám. - Édesanyámat is Freida Pasternak-nak hívják. Freida Judith Pasternak.
- Esetleg rossz emlék számára a múlt? Lengyelország? - Kérdezek rá, mert megragadja a fantáziámat ez a megfogalmazási mód. Gyakori az, hogy valakit rosszul érint a múltja, nem is lenne ebben semmi különleges - csak sajnálni való olyan szempontból, hogy rosszat igazán senkinek nem kívántam még az életben (attól az egy esettől eltekintve, ami keményen vissza is ütött és azóta sem ereszt) - s talán eszembe sem jutna megkérdezni, ha nem épp Lengyelországról lenne szó. Ez - vgyis az, hiszen most nem ott vagyunk - a hely ugyanis egyszerre az álmom és rémálmom is, s valahogy sokkal könnyebben elképzelem róla, hogy bárki számára keserű emlékeket hordoz, mint a világ bármely más pontjáról. - Haragot tartani olyan felesleges luxus, amit szerintem senki nem engedhet meg magának ebben a világban. Tönkretesz az érzés mindent, ami szép lehetne és felesleges lélekrongálást okoz. - Fejtem ki nézeteimet, miután egy pár pillanatig csendben voltam szavainak hallatán. Persze nem azt mondom ezzel, hogy nem haragudhat rá az, akiről beszél, egyszerűen csak valamily furcsa módon azt szeretném kifejezni, hogy nem kívánom, hogy haragudjon, illetőleg szeretném, ha nem így lenne, hiszem Milly pont nem az, aki megérdemelné bárkinek a haragvását. - Miért is égették meg a boszorkákat? Mert olyasmit tudtak, amit más nem, mert féltek tőlük és mert kötöttek egy rossz alkut, de ez most nem tartozik ide. Csak azt szeretném ezzel mondani, hogy van jó értelmezése, hiszen kiemel a szürke tömegből, azt mutatja meg, hogy több vagy, mint azok, akik egyszerű emberek. És igen, pont arra akartam célozni, ami minden feminista számára kéjmámor lenne. A nőket magasabbra piedesztálom, mint a férfiakat, mert igenis többet tudnak a világról és érnek benne. - Fejtem ki talán jóval hosszabban a kelleténél a véleményemet. Nem akartam én megbántani, s ha látnám rajta, hogy felvette, akkor elnézést is kérnék, de mivel nem így van, éppen ezért csak elmondom, ami az eszembe jut. A keserűsége a bőröm alá kúszik, átjár, magaménak érzem, pedig nem ugyanarról beszélünk. Mégis - ez több, mint empátia - közösködöm vele, mosolyomban, amit reá villantok nem az egész fölötti kényszeres elsiklás vágya van, hanem egyszerűen az, hogy jobb kedvre kívénom deríteni, s ezzel együtt magamat is távol tartanám az elkeseredéstől. Kérdez, s én válaszolok, a tőlem telhető legnagyobb őszinteséggel tárom elé családom történetét addig a pontig, ameddig ismerem azt. Előtte pedig megrázom a fejem, jelezve ezzel és bátorító, kesernyés mosolyommal, hogy nem haragszom rá, még hogyha kellemetlen a téma is, amibe belemásztunk ekképp. - Freida, igen. - Ismétlem meg magam, nem gondolván semmi furcsát az egészről. Furcsa név, tudom én, hiába lengyel az édesanyja, attól még lehet idegen a fülének épp annyira, mint az Andrzej, vagy a Vojtek ajár. Bár nem utóbbira kérdez rá, de még így sem megy különlegességszámba a kérdés egészen addig, amíg az édesanyja teljes nevét el nem árulja nekem. Most rajtam a sor, hogy hosszan hallgassak - legalábbis a kis szünet, amit tartok nekem évtizedeknek tűnik - majd beszívjam s kifújjam a levegőt egy kérdést szülve közben kettőnk közé. - Van róla fényképed? Nem tudom, hogy mit remélek, hogy remélek-e egyáltalán valamit. Az ingujjam után nyúlok, s felgyűröm azt, az asztallap takarásában, s saját, tetovált alkaromra szorítom tenyerem. Nekem nincs képem róluk, nem maradt semmim. A számok sem az övék, de annak hiszem őket, azt jelentik számomra. Viszont ha látnám, biztos vagyok benne, hogy felismerném benne anyánk - ha ugyan ő az - vonásait. Mindig hasonlított rá. Nem annyira, mint Julita, de ettől még igen, nagyon.
- Nem merek nyilatkozni a nevében, hiszen ilyet soha nem mondott, téves köveztetéseket pedig könnyű levonni, de… - akadok meg egy pillanatra. - De azt hiszem rossz emlékeket juttatott eszébe Lengyelország. Vagy csak történt vele valami olyasmi, ami miatt nem szívesen emlékszik vissza a gyökereire, nem tudom, ezek mind csak az én meglátásaim - a reakciói, a válaszai, hogy soha nem mesélt bővebben a gyerekkoráról, magáról Lengyelországról… Ezek mind olyan aprócska dolgok, amiket összerakva ilyen képet kapok, mint amit Nigel elé tártam. Persze lehet, hogy rosszul okoskodtam, de én csak a látható jelekből ítélkezem. - Persze, ezzel én is így vagyok, de vannak olyan helyzetek, amikor közel sem olyan egyszerű a dolog - és hogy még mindig Lucas-ról, vagy inkább már magamról beszélek? Jó kérdés. Egy kicsit talán mindkettő. Bár tény, hogy én haragszom a volt férjemre és soha, de soha nem volnék képes megbocsátani neki. Az már más kérdés, hogy próbálok nem foglalkozni ezzel, mert valóban csak megkeseríti a mindennapokat. - De hát pont ez az, hogy féltek tőlük, hogy a gonosz teremtményeinek vélték őket - fűzöm hozzá a magamét, bár ajkaim szélében kis mosoly játszik, nem veszem én ezt olyan komolyan. - Ó, hát ez igazán kedves tőled és nagyon is jól esnek a szavaid. Bár tény, hogy nincsenek túl sokan azok, akik hozzád hasonlóan vélekednek erről a dologról - jegyzem meg a magamét, mert ahogyan eddig tapasztaltam, bizony a legtöbb helyen lenézték a nőket. Akadtak kivételek és úgy tűnik Nigel is ebbe a csoportba tartozik. Keserűek a szavak, keserűek a gondolatok. Pedig még csak a felszínen járunk, jóval, de jóval több és fájdalmas történet van ott, aminek ez az eleje. Mégsem szeretném elmélyíteni a témát ezen a téren és nem azért, mert ne osztanám meg vele, egész egyszerűen csak nem megy az olyan könnyen. Bár tekintve, hogy mit váltottam ki belőle édesanyám teljes nevének közlésével, lehet jobb lett volna, ha inkább ilyen irányban vágunk bele a nehéz témákba. Legszívesebben izgatottan fészkelődnék abban a néhány pillanatnyi szünetben, ami szavaimat követi, de mégsem teszem, időt hagyok neki, hadd gondolja csak végig, hadd forgassa a hallottakat és tegye meg ő a következő lépést, ha az elsőt én tettem meg az igazság felé. Jobb, ha ennek most a végére járunk. - Huhh, azt hiszem van egy, elég régi, bár lehet az csak jobb - azzal felveszem a földről a táskámat, hogy abban kezdjek el kotorászni, míg végül a pénztárcámat előkapva előtúrom belőle a képet. Sok minden van ott, néhány régi családi fénykép, egy kép a pici Ebony-ról… - Megvan! - kapom elő a keresett képet, anya, én és Sybil vagyunk rajta, mi még egészen piciként, én még pelenkás totyogósként ülök anya karján, a nővérem pedig gyönyörű, foghíjas vigyorát mutatja a kamerának. Anya pedig… boldogan mosolyog, a képen keresztül is érződik, hogy nem szimplán megjátszott a dolog, hanem nagyon is valós. - Olyan ’70 körül készülhetett a kép - végzek egy gyors fejszámolást, miközben átnyújtom neki a megkopott, régi fényképet.
Egyelőre nem tudok mit mondnai arra, miért lehet az édesanyjának rossz emlék Lengyelország. Én ismerem a magam indokait, de nem mindenkinek kellett átélni ugyanazt. Sőt, igazából én sem éltem át, nem úgy, mint sok ezren rajtam kívül. Mégis, ahogy így itt beszélhetünk, szívem fölött érzem a csillagot, amit viselnünk kellett a ruhánkon, bélyegéül annak, mik vagyunk. És fáj, mint egy soha be nem gyógyuló seb. Lüktet, de azt jelenti, hogy élek. Így erre büszke lehetek. - Mert az emberek sokszor rettentően ostobák. Mindent gonosznak vélnek, amit nem ismernek. - Osztom nézeteimet. - Mindannyiunkat elégetnének abban a korban, hogyha tudnák azt, most mit tudunk. - Célzok az őrzőségre és mindarra, amit ezzel kapcsolatosan gondolok és tudok. Azt nem teszem hozzá, hogy kiváltképp a férfiak ostobák, mert szerintem felesleges lenne. Tény, ami tény, aki annyira félti elsőbbségét és uradalmát, mint a férfitársadalom, arra ez hatványozottan igaz, de annyi szolidaritás még szorult belém, hogy ezt ne mondjam ki hangosan. Csak mosolygok, hogy aztán a mosoly is elhaljon abban a pillanatban, ahogy kiejti az édesanyja nevét. Torkomba ugrott szívemet hiába akarnám lenyelni, nem vagyok képes rá. Rászorítok még egyszer - nem utószor - a karom bőrébe írt számokra, majd visszahúzom a felsőrészem ujját, s a fénykép után nyúlok. Nem remélek, már rég nem teszem. Éppen ez az, ami miatt akkorát lök rajtam mindaz, amit látnom sikerül. Enyhén beleremeg a kezem, ahogy a kép után nyúlok, s úrrá kell lennem magamon azelőtt, hogy közelebb hajolnék hozzá. Nem akarok gyengének tűnni, megkeményítem vonásaimat és a mozdulataim is darabossá válnak. De már tudom. Egy messziről odavetett pillantás elég volt ahhoz, hogy tudjam, hogy észrevegyem a hasonlóságot, mely most, ahogy Sagere felnézek elevenebb, mint valaha. - Hogy nem vettem észre? - Szalad ki a számon, majd hirtelen elhallgatok, amint észlelem, hogy ezt tényleg hangosan sikerült kimondanom. Inkább visszafordulok a kép felé. - Véletlen volt. Csak játszani szerettem volna vele, azért futottam utána. Nem figyelt és nekiment az egyik polc sarkának. Ömlött a vére és emlékszem rá mennyire megijedtünk mindketten. Mocskos lett mellén a kabát, vörösre váltott a viselt arany csillagunk. - Arany? Nem. Sárga. De jobb szerettünk nemesfémként gondolni rá. - Nem volt másik kabátja, s mennünk kellett. Két öltés, ennyit kapott, a kabát pedig még napokig vérmocskos maradt, mert anya nem tudta kimosni neki. Milyen halvánnyá vált már az a heg. Mesélte neked? Ismered a történetét? - Megremegő hangomról tudomást sem véve nézem megbabonázottan a képet. Locsogok az orr alatti pici - talán más számára észre sem vehető, feltűnésmentes - hegről, s közben elfelejtem azt, hogy hol is vagyunk. - Hogyan? - Szalad ki a számon a kérdés, rekedt hangú értetlenség az öröm és a döbbenet tornácán táncolva. Hogy mire értem? Kétesélyes, sőt, több. Magam sem tudom. Egyszerűen elveszett számomra a külvilág.
- Ebben mondjuk igazad van - értek vele egyet egy apró bólintással megtűzve a szavaimat. Sajnos az élet ilyen, amit nem ismerünk, azt egyszerűbb leírnunk, gonosznak vélnünk, mintsem inkább arra törekedjünk, hogy megismerjük, hogy megértsük. És ez valahol rettentő szomorú. - Persze, de az egy más kor volt. Szerencse, hogy ma már ilyen veszélytől nem kell tartanunk - kanyarodik halvány mosoly a számra. Igaz, hogy ettől nem kell félnünk, de ott van rengeteg más, amiktől félhet a magunkfajta. Egyénfüggő ez is, éppen ezért volna kár ennél mélyebben belemenni. Feszült a pillanat, szinte tapintani lehet a levegőben, amíg a képet keresem. Igyekszem sietni és hamar rálelni, szerencsére nem is tart soká a folyamat, mire átnyújthatom neki a régi fényképet. Igyekszem úgy tenni, mintha nem venném észre e megremegő kezet, a megkeményedő vonásokat, a darabossá váló mozgást, de nem kerüli el egyik sem a figyelmemet - szép is lenne, ha Informátor lévén nem venném észre az ilyesmit és ne tudnék olvasni belőlük. Nem szólok, valószínűleg belegondolni sem tudnék, milyen lehet ez Nigel-nek, úgyhogy csak csendben várakozom, amíg feldolgozza a hallottakat és a látottakat, mással nem segíthetem, minthogy időt adok neki. - Nem tudhattad - próbáltam megnyugtatni. - Jobban hasonlítok apámra, mint édesanyára - fűztem még hozzá csendesen, hiszen a szomszédok is mindig ezt mondogatták. Egyedül a szemem az, ami szinte pontosan ugyanolyan, mint anyáé. Figyelmesen hallgatom az elhangzó szavakat, szinte felelevenedik előttem a kép, az egymás után futó gyerekek, aztán a baleset, az arany csillag. Nem is tudtam erről... - Csak annyit tudok a sebhelyről, hogy baleset volt, amikor a testvérével játszva nekiment az egyik polc sarkának - említettem fel a saját verziómat, amit még anya mesélt róla. Ennél többet viszont nem tudok. - Rettentő furcsa belegondolni, hogy te voltál az a testvér - próbálok inkább ebbe az irányba kanyarodni, hiszen ez.. nem tudom egyelőre, miként kellene kezelnem ezt a helyzetet. Eddig bizalmasomnak, barátomnak tekintettem és habár ezen nem hiszem, hogy sokat módosítana, de nem minden nap derül ki egy fontos személyről, hogy vérségi kötelék áll köztünk és ez olyasmi, amihez idő kell, míg képes leszek felfogni és feldolgozni. - Mindig is nagy túlélő volt - szaladt kellemes mosolyra ajkaim párosa, ahogyan édesanyámra gondoltam. Egek, milyen régen beszéltem vele! - Úgy hallottam, a véletlenek ezen a vidéken amúgy is sokkal gyakoriabbak, mint bárhol máshol - szóbeszéd csupán, de úgy tűnik, van alapja. Mindenesetre rettentő érdekes, az egyszer biztos. - Szóval a deportálások óta nem is hallottál róla? - kérdezem csendesen, enyhén hajolva közelebb, alkarjaimon támaszkodva meg az asztalon. - Él, Nigel, nagyon is él, ami azt illeti.
Nem tudhattam, de tudnom kellett volna. Egyszerűen nem ereszt az érzés, hogy tényleg nekem kellett volna annak lenni, aki rájön. Bonyolult az egész, mégis valahol az emlékek kinyilatkoztatásakor válik lényegtelenné. Persze az idő, mint tényező igen csúnyán beletromfol ebbe a nagy beszélgetésbe. Nem akarom megszakítani, de tudom, hogy mennem kell hamarosan. - Nem tudok vitatkozni veled, nem ismertem egyik szülődet sem olyan jól, mint amennyire kellett volna. - Nyugtázom ennyivel és mélyen magamba nyelem a keserűségemet. Szerettem volna ismerni a nővéremet. Kellett volna ismerjem őt. Aztán a történelem máshogyan alakította magát. - Voltam. Én vagyok az a testvér. Vagyok. Nem kevésbé furcsa így belegondolni sem. - Pörgetem végig magamban az egészet. Hangomon úrrá tudok lenni, de az időt nem tudom megállítani. Szabadkozva ugyan, sután, de ki kell mentsem magam, hogy a megtudott információk súlya alatt autózzam haza Anchorageba. Az élet bonyolult. Bonyolult, de talán szép.
[napjainkban]
Többször kerestem Saget az elmúlt időszakban, de valahogy sose volt megfelelő rátérni az utolsó találkozásunk félbehagyott beszélgetésére. Először túl korainak ítéltem, aztán az életről beszélni sutának tűnt úgy, hogy tulajdonképpen majdnem meghaltam, de most.. most itt vagyok. Átköltöztem Fairbanksbe, a fél lábamat már áttettem ide és bár nem érzem kevéssé terhesnek az egészet, mint akkor, amikor a telefonbeszélgetést lefolytattam, mégis idejét éreztem egy újabb kávézásnak. Legalább már nem festek úgy, mint aki épp a halálán van. Hiába.. áprilisban ne keveredjen az ember fia harcosok közelébe. - Szia! - Pattanok fel, ha látom közeledni, s ha kabátot visel, akkor azt lesegítem róla, hogy a szék támláját megfogva eztán a széket is kihúzzam neki. Csak aztán ülök le vele szemben, hogy a kabátját (?) felakasztottam a közeli fogasra. - Utoljára akkor láttam, amikor ránk törtek a katonák. - Talán erős kezdés, de valahogy olyan érzésem van, mintha nem hagytunk volna félbe semmit sem. Bizonyára a hely teszi. - Ő tudja? Mit kérsz? - Két egymástól igen távol álló kérdés. Ejnye Andrzej, ez a város másodszor is megbolondít tégedet..
Örültem neki, mikor Nigel keresett az elmúlt időszakban, jó volt hallani a hangját és beszélgetni vele. Nem különben fogott el a kellemes érzés, amikor megtudtam, hogy Fairbanks-be költözik, mert ezek szerint véglegessé vált, hogy maradhat és nem megy vissza Spanyolországba. Nem csak azért örültem neki, mert időközben kiderült, hogy a nagybátyám, hiszen előtte is a barátomnak tartottam és tartom a mai napig, attól függetlenül is, hogy néhány évtizedig minden kapcsolat megszűnt közöttünk. Leparkoltam a kávézó előtt, hogy befelé irányítsam lépteimet, kiszúrva a férfit pedig felé vegyem az irányt. - Szia! - szalad mosoly az arcomra, ahogyan feláll érkeztemre. - Köszönöm - pillantok rá hálásan, amikor lesegíti a kabátomat és a széket is kihúzza nekem. Igazi úriember, ritkán találkozni ma már hozzá hasonlóakkal sajnos. Kellemes hangulatomnak kissé alávág az indítása, erős kezdés, valóban, de tudok alkalmazkodni és nem ez fogja letörölni a mosolyt az arcomról. Ráadásul tényleg olyan érzés, mintha mi sem volna természetesebb, mint ott felvenni a fonalat, ahol legutóbb leejtettük. - Hány évesek voltatok akkor? - kérdezek csendesen, kíváncsian. Anya sosem mesélt sem erről, sem a múltjáról, még csak azt sem tudtam, hogy voltak testvérei. - El sem tudom képzelni, milyen lehetett - nekem is megvan a magam tragédiája, de ez.. ez teljesen más. Fogalmam sincsen, mit kellett átélniük, milyen lehetett elveszíteni egy testvért.. - Mármint micsodát? Azt, hogy te életben vagy? - kérdezek vissza, mert elég sok mindenre érthette a kérdését és ha jól gondolom, akkor máris adom a választ is, miután a kiérkező pincérnőtől a szokásos lattémat kikérem. - Nem tudom. Figyelemmel kísérte az anchorage-i történéseket, de a születésünk után már nem igazán akart belefolyni a dolgokba. De, hogy ez pontosan mit is jelent… - tártam szét kissé a kezeimet, egyértelmű jelzését adva annak, hogy nem tudom. - Csak utólag döbbentem rá, hogy nagyon sok mindent elhallgatott előlünk - ismertem be kissé szomorkásan, mert az ilyesmire rádöbbenni soha nem túl kellemes. Azt sem tudom, merre jár, él-e még egyáltalán…
Az 1943. márciusa utáni idő egységes masszává olvadt bennem, nem tudtam azóta sem különválasztani az akkor megélt időszakot napokra, vagy akár hetekre. A kérdés viszont visszaránt ebbe a semmibe, s bár fejszámolást nem kell végezzek, ettől még egy ideig csendben vagyok, mielőtt válaszolnék. - Ő tíz, én hét. Már legalábbis a krakkói deportálások kezdetekor, a gettó felszámolása után. Varsói rokonaink egy évvel körábban tűntek el, róluk aztán kaptam hírt, még Treblinka előtt meghaltak útban a megsemmisítőtábor felé. - Azt hinné az ember, hogy ennyi idő után már nem nehéz olyasmiről beszélni, ami tulajdonképpen valami pozitívumot is tartogat, hiszen az őrzőség - vagy valami más - megmentette kettőnket is, legalább kettőnket. Mégis, mintha valaki a mellkasomon ülne, miközben formázom szavaimat. Hangom nem változik, nyugodt karcossága a régi, megszokott, de én érzem magamon, hogy nagyon is súlyos és nehéz megtartanom ezt a fajta könnyed komolyságot. - Igen, azt. Vagy akármi mást a családunkról. Nekem nem sok módom volt visszakövetnem a dolgokat, Floridába kerültem, aztán onnan jöttünk Janenel ide, s innen is őutána mentem el, bár tíz éves lemaradásban voltam. - Na, ebben sem kevesebb a keserűségfaktor, mint az előzőekben, de mosolyogni is képes vagyok. Azt kell higgyem - nem csak hiszem, tudom is - hogy az életemnek nagyon kevés olyan zanzásítva elmesélhető része van, ami vidám volna, mégsem vagyok egy depresszív személyiség. Sőt, az előttem álló feladattal is tudok azonosulni és még örülök is annak, hogy így esett, hogy majdnem itt haltam meg Fairbanksben, s hogy majdnem Kate lett a gyilkosom, vagyis általa egy szellem. Ha nem így volna, ha nem jöttem volna el, akkor talán nem lenne szükség rám. Minden okkal történik, s bár távol álljon tőlem az, hogy bárki halálának örüljek, mégis, a halál mint olyan az életemben többször megmutatta már, hogy nem csak negatív folyománya van. - Valamilyen szinten mindig magának való volt, ez nálunk afféle családi vonás. Apánktól örököltük, ő volt képes naphosszat csak a kandalló előtt ülve pipázni és nem osztani meg tengernyi gondolatát senkivel. Nála kiismerhetetlenebb emberrel még nem sikerült találkozzam, de egyet mindig tudtunk: szeretett minket, s bármit megtett volna értünk. Bizonyára édesanyád is így érzett irántad, irántatok.- És én is így éreztem Esther iránt, bár tény, hogy engem nyitottabbá tettek a lányommal leélt évek. Iszom is azon felelőtlen időknek a levét. Nehezebb bezárkózni úgy, hogy tudom már, milyen amikor nem vagyok árnyéka önmagamnak. - Megtartotta a hitét? Átadta nektek vagy teljesen eldobta? - Nem ítélném el akkor sem, hogyha elhajította volna zsidóságát. Én is megtettem és évek teltek el, mire visszatértem a gyökereimhez. Kíváncsi vagyok a nővéremre is ilyetén, ezért kérdezem.
- Te jó ég… - rázom meg a fejemet elhűlve kissé a korok hallatán. - Annyira félelmetes belegondolni, hogy mindaz, ami ma a történelemkönyvek lapjain virít, azt te, ti valóban átéltétek - belegondolni sem merek, milyen lehetett, mert hallottam éppen eleget erről az egészről, hogy borzongjak tőle, akárhányszor csak rágondolok, vagy hallok róla. És ezzel szemben nekik részük is volt benne, én pedig erről faggatom.. - És ne haragudj, ha kellemetlen érzéseket ébresztettem ezzel benned - fűzöm hozzá csendesen, mert hiába hajt a kíváncsiságom, sosem kérdezném olyanról, amiről kellemetlen beszélnie, vagy legalábbis nem várnám el, hogy mindenképpen válaszoljon. Nem látszik rajta, hogy lesújtaná az erről való beszéd, de nekem is vannak olyan fájó pontjai az életemnek, amiket nem szívesen hozok szóba. - Nem tudok semmi ilyesmiről, ami persze nem jelenti azt, hogy ne tudna bármit a családotokról. Közénk tartozik ő is, elég kiterjedt az információs hálózatunk, de ahogyan a valódi kilétét eltitkolta előlünk, úgy ezt is simán megtehette - ki tudja, miket csinált akkor, amikor mi aludtunk, vagy házon kívül voltunk, vagy éppen ő nem volt otthon. Elég félelmetes ebbe belegondolni, amellett, hogy bosszantó is. - Ó, nagyapa é a kandalló előtt való pipázgatások.. Erről már hallottam - apró mosolyra szaladnak ajkaim, hiszen anya azért mesélt ezt-azt, ha nagyon röviden és tömören is, de ez a kép megvan, ahogyan anya lefestette előttünk nagyapa személyét. - Igen, anya nagyon szeretett minket és minden bizonnyal ez még most is így van, de nagyon régen láttam már utoljára, vagy hallottam róla bármit is - jegyzem meg szomorkás éllel a hangomban, mert hiányzik. Jó volt a kapcsolatom az édesanyámmal, bármennyire is éreztem úgy olykor, hogy a nővérem a kedvenc, ez semmit sem módosít azon, hogy hiányzik, hogy régen láttam, vagy hallottam a hangját, éreztem az illatát, vagy bújtam az ölelő karjai közé. - Nem adta át nekünk a hitét, de nem tudom, hogy teljesen eldobta-e. Vagy, hogy egyáltalán lehet-e ezt a vallást titokban művelni, mert én semmit sem láttam belőle - legalábbis nem rémlenek apró jelek sem. - Nagyon úgy tűnik, hogy végleg maga mögött szerette volna hagyni a múltját - húztam el a számat, mert mindabból, amit tudtam róla, erre a következtetésre jutottam és azoknak a dolgonak az ismeretében, amiket Nigel mesélt, nem is olyan meglepő a dolog. - Te megtartottad a hitedet? - kérdezem kíváncsian. - Többször is megfordult már a fejemben azóta, hogy fény derült a titokra, hogy megpróbálom megkeresni az édesanyámat, de soha nem jutottam tovább a fejbéli elhatározáson… - jegyzem meg elmerengve kissé, ujjaim közé fogva a kiérkező kávés bögrémet. - Te nem próbáltad őt keresni, mióta kiderült, életben van? - emelem a nagybátyámra a tekintetem - ó, de fura ez még mindig!
- Én a magam részéről szigorúan véve nem éltem át. Mondjuk úgy, hogy szerencsém volt, s az édesanyádnak is. Élünk. Mindazonáltal amit a történelemkönyvek írnak, nyomaiban sem tartalmaz mindent. - Nem akarom elrettenteni vagy magamat sajnáltatni, egyszerűen csak mindig a tények embere voltam és az is maradok. Ennek okán szalad ki a számon mindaz, amit sikerült az imént kimondanom. - Nincsen miért haragudom. Olyan ajándékot kaptam tőled, amelyre talán nem is vagyok érdemes. Bármit is kérdezz, részletekbe menően válaszolni fogok rá. - Ez a minimum azért, mert visszakaptam a nővéremet tőled, Sage. - Már amennyiben érdekel a nagyszüleid története. Nem erőszakoskodom, ha nem akar róluk hallani, akkor nem fogok mesélni. Egyébként sem tudhatom, hogy mennyit mondott el neki az anyja. Már gyerekként is olyan volt, amilyen. Számomra nem száz százalékig kiismerhető, így megkímélnék mindenkit attól, hogy találgassak legott. - Elhagyott? - Meghökkenve szalad fel a szemöldököm. Igazából nem kellene, hogy így legyen, hiszen elég ostoba következtetésre jutottam, ismerve a világunkat. Mindegy most már, kimondtam, kiszaladt a számon hát nem szívom vissza. Inkább kivárok - rendezve vonásaimat - mert hátha folytatja, hátha elmeséli miért is nem tartják már a kapcsolatot az anyja meg ő. - Lehet. Hidd el nekem, megtanultuk a negyvenes években, hogy a hagyományainkat titokban őrizzük és úgy éljünk a hitünk szerint, hogy az ne tűnjön fel senkinek. - Még a csillagok előtt valóban ment is. Volt mit eltitkolni. Aztán annak is hamar vége lett. - Fogalmazzunk inkább úgy, hogy ma már tartom. Volt az életemnek olyan évtizedsorozata, amikor nem akartam emlékezni arra, hogy ki vagyok, hogy honnan jöttem. Amerikában eltöltött éveim alatt nem gyakoroltam a vallásomat, bár amikor a gyermekem megszületett, akkor neki igyekeztem megmutatni, hol is találja a spirituális gyökereit. - Esther nevetését még ma is hallom és látom táncolni a menórával. Akkor megszidtam, ma nem szidnám. Csak itt lehetne velem.. - Azután tértem vissza végleg a hitemhez, hogy elhagytam Alaszkát. - Janenel egy időben, de ezt nem teszem hozzá itt és most. - A hit olyasmi, amit nem lehet kiölni egy emberből, legfeljebb elnyomni. A hagyományok szintén. Tíz évembe telt, mire elfogadtam, hogy talán eleget vezekeltem az eldobottnak vélt hitem miatt. Azóta jobb. Valamivel. Senkit sem fogok megtéríteni, se pro se kontra nem győzködök senkit semmilyen hitvilágot illetőn. Ez is csak olyasmi számomra, mint a történelem. A részem, együtt lélegzik velem, de nem testálnám másokra, sosem. - Szerettem volna veled beszélni előbb. Nem tudhatom, hogy mi az oka annak, hogy nincsen itt, így a magánakcióknak sem láttam volna értelmét. Szeretnék találkozni vele, de nem erőszakolnám bele magamat az életébe úgy, hogy nem tudom, akarja-e egyáltalán. - És gyáva is vagyok, de ez maradjon az én titkom. - Mikor hallottál felőle utoljára?
- Persze, hogy érdekel - bólintottam apró mosollyal ajkaimon. - Anya nem sokat mesélt róluk, így lényegében bármiről nagyon szívesen hallanék, hirtelen azt sem tudom, mit kérdezhetnék. Nagyinak is volt hasonló furcsa szokása, mint nagyapának a kandalló előtt ücsörögve való pipázás? - kérdezek végül erre rá. Egészen furcsa és valahol talán kissé félelmetes is, hogy a nagyszüleimről beszélgetünk. Hogy a nagybátyámmal ülök egy asztalnál. Soha nem gondoltam volna, hogy létezik még számomra ilyen pillanat és egy pillanatig sem bánom, hogy bekövetkezett. - Nem, egyszerűen csak úgy döntöttünk, továbbállunk, elég volt Alaszka hűvösségéből - ő is, én is, a nővérem is egyszerre indultunk el innen. - Aztán pedig egyszerűen elszakadtunk tőle, én is, a nővérem is. Én megházasodtam, elkezdtem élni a saját kis életemet, szóval ha úgy vesszük, én hagytam el őt - mesélek egy picit magamról, a saját múltamról, arról, miért is váltunk külön az édesanyámmal. Őrző mivoltunkból fakadóan amúgy sem annyira jellemző, hogy olyan sokáig egy helyen élnénk együtt, így talán nem is meglepő, de ezzel minden bizonnyal Nigel is tökéletesen tisztában van. Aprót bólintok a szavai hallatán, én teljes mértékben elhiszem, hogy lehet úgy élni a hitük szerint, hogy az ne tűnjön fel senkinek. Anya rengeteg mindent titkolt el előlünk ezek szerint, simán titokban tarthatta a valódi hitét is. Furcsa. És egyben félelmetes ez is, hogy ott éltünk egymás mellett, mégis alig tudtam róla valamit az igazi énjéről. - Gyermeked született? - kérdezek rá ilyen formában, próbálva nem ajtóstul rontani a házba, de kellőképpen felkeltette a kíváncsiságomat az elhangzott információ, hogy többet szeressek róla tudni. Eddig nem volt róla szó, így félek, nem olyan egyszerű a történet, de ebben a családban mi az, ami egyszerű? Semmi sem igazán.. - Soha nem éltem meg a hitet ilyen mélyen, hogy ennyire sajátoménak tekintsem - jegyzem meg csak úgy mintegy mellékesen, ennek ellenére teljes mértékben elhiszem mindazt, amit mond, hogy a hit nem olyasmi, amit csak úgy, egyetlen tollvonással ki lehet húzni az ember életéből. - 2000 környékén beszéltünk utoljára - rettentő régen, így kimondva sokkal erősebben nehezedik rám az idő súlya, mint eddig, amíg csak gondolati szinten irtóztam tőle. - Aztán mindannyiunk biztonsága érdekében jobbnak véltem megszakítani vele a kapcsolatot - ismét csak én vagyok a ludas. Azelőtt is, hosszú időn át mindenféle kamu történetet meséltem neki az én csodálatos életemről, ami közel sem volt annak nevezhető, de nem akartam megrémiszteni, pánikot kelteni benne és amúgy is csak pórul jártam volna, ha elmondom bárkinek is az igazat. Azután pedig, hogy megszöktem a férjemtől, jobbnak véltem megszakítani mindenféle kapcsolatot, egyrészt nem szerettem volna a családomat is belekeverni, másrészt pedig minden hidat fel akartam égetni magam mögött, minimálisra csökkentve az esélyét, hogy John rám találjon. - Akkor még vígan élt és virult, járta a világot, de azóta.. nem tudom, mi van vele, merre jár, mit csinál - él-e még egyáltalán, de ezt így kimondani képtelen volnék. Vajon keresett? Vajon hiányzom neki? Hiányzik és erre csak most döbbenek rá igazán.
Mosolyogva gondolok vissza a szüleimre, még akkor is, hogyha annyira nem vidám az egész. Igazság szerint már rég megbékéltem azzal, hogy halottak, meggyászoltam őket és nem fáj. Azért nem, mert ők nem élhették túl, tudom, hogy ők nem élték túl. És ez így sokkal könnyebbé teszi a dolgokat, bármilyen rosszul hangozzon is. - Nem igazán. - Felelem egyből. - Nagyanyád teljesen átlagos asszony volt, mentesen minden furcsaságtól. Mesélt nekünk elalvás előtt, megadott nekünk mindent, amire csak vágytunk és minden erejével azon volt, hogy a családját boldoggá tegye. Még akkor se vesztette el a mosolyát, amikor ők, mint felnőtt már nagyon is jól értette: a rettegés csak a kezdet. Tudod, - Kezdek bele, tenyerembe támasztva államat előrehajoltamban. - sokáig nagyon sajnáltam őt, de nem azért, mert meg kellett halnia. Nem azért, mert egy olyan korszakba született, amely az életére tört. Azért sajnáltam, mert kénytelen volt mindent érteni, ami körülötte zajlott, s mégse veszthette el a mosolyát. Mi elveszthettük. Mi gyerekek voltunk, mi zokoghattunk, összetörhettünk és ezt ki is mutathattuk. De neki mosolyognia kellett értünk. Mert ha nem tette volna, akkor még ő is árt nekünk. Régebben sokat gondoltam így anyámra. Így, ahogy Sagenek azt ecseteltem az előbb. A mosolygó, befelé zokogó asszonyra, aki a sajnálatomra szorul. De mára már megváltozott a véleményem. Felnőttem, túlságosan és sokszorosan is. Nem mindig áldás, hogy ilyen hosszú élet adatott nekünk. - És mi történt aztán? - Akadok fenn a házasságánál. Annyi minden történt, nem is tudom, hogy hallottam-e róla. Egy idő után tudatosan nem követtem az ismerőseim élettörténetét. Jane más volt, mindig más is lesz, de a többiek? Könnyebb volt úgy, ha becsukom rájuk a fülem. Szóba hozom Esthert, s a visszakérdezéséből ítélve még csak nem is hallott róla, hogy élt. Nem hibáztathatom érte, igazából annyira az életem része a mai napig, hogy mindig elfelejtem - nagy túlzással - hogy nem él. Hogy nem úgy él, ahogy élnie kellene. - Esther, igen. Tizenhat éves volt, amikor egy jobb világot keresett magának. Ez '86-ban történt. Nagyon rég volt már. - Sóhajtok fel. Nem vagyok képes kimondani, hogy halott. Abban hiszek, hogy megtalálta azt a jobb világot és most olyan boldog, amilyen boldognak szerettem látni mindig is. Csodával töltötte meg tizenhat évig a napjaimat, s azóta is, hacsak arra gondolok, hogy lehetőségem volt ismerni őt, a csoda felviláglik bennem. Még akkor is, ha pokolian fáj a hiánya. Tudom, hogy ez nem fog elmúlni soha. - Nincs azzal semmi baj. - Célzok a hitére. Magánügy. Mindenkinek van, épp csak mindenkinek más. A lényeg az, hogy adott személyt kielégítik a mélységei. - De miért nem lettetek volna biztonságban? - Szalad fel szemöldököm. 2000 bizony nagyon rég volt, de ha azóta nem kereste fel, akkor a veszély nyilván nem múlt el. Márpedig - ahogy eddig is feltűnhetett (van ez a hero-komplexusom) - nem szeretem hagyni, hogy veszélyben éljenek azok, akikkel törődtem egykoron. Remélem nem érzékeli tolakodásnak a kérdésemet.
Mosolyogva hallgatom Nigel szavait, hiszen nem sokat hallottam a nagyszüleimről, éppen ezért kellemes érzés elképzelni a jelenetet, ahogyan a nagyanyám mesél nekik elalvás előtt, vagy ahogyan magához öleli őket, mosolyogva tekintve le a gyermekeire. A mosoly azonban keserű ívet vesz, amikor a történet folytatódik. Ismerős, kellemetlen érzés kezd bennem bizseregni, mert valami hasonlót éltem át én magam is, még ha csak fél évig tartott csupán, egészen más okból kifolyólag és az én kislányom aligha emlékszik rá. - Mindezeket hallva egyáltalán nem tudnám azt mondani a nagyanyámra, hogy teljesen átlagos asszony volt. Elképesztően erős asszony lehetett - továbbra is apró, keserű ívű mosoly ül meg szám szegletében, sajnálatot azonban nem érzek a nagyanyám iránt. Tiszteletet és csodálatot viszont annál többet. - Tönkrement a házasságom és otthagytam a férjemet - nem hazudok, hiszen ez így igaz, csupán a körülményeket hallgatom el. Nem azért, mert ne osztanám meg vele szívesen, vagy ne bíznék benne annyira, hogy elmeséljem neki a történteket, egyszerűen csak nem olyan kellemes minderről beszélni. - Ó, ezt nem tudtam, igazán sajnálom - az ilyesmire fogalmam sincsen, mit lehetne mondani, főleg így, hogy tényleg régen volt már mindez. Az viszont elsőre feltűnik, hogy miként formálja a szavakat, hogy miként fogalmazza meg a történteket, bár minden bizonnyal közel sem lehet egyszerű a mai napig sem. - Huhh, hát.. - kezdek bele, kissé kényelmetlenül mocorogva a székemen. - Mondjuk úgy, hogy a férjem nem éppen a férjek mintagyöngye volt - zavart, fájdalmas mosoly jelenik meg az arcomon, ahogyan felidézem az akkor történteket. - Elszöktem, minden hidat felégetve magam mögött és azért nem kerestem a családomat, mert nem szerettem volna őket is veszélybe sodorni. Elég volt nekem menekülni és bujkálni - mesélek tömören és röviden, mert ez közel sem az egész sztori. - Rég volt már ez is, szóval most már nem hiszem, hogy felbukkanna - vonom meg végül a vállamat, mert jelentéktelennek szeretném tekinteni én is ezt az egészet, hinni abban, hogy tényleg nem fogom már soha többet látni a férjemet, hogy nem akadhat már a nyomomba haha.
- Az volt. Nagyon szeretném azt hinni, hogy éppen annyira az, mint a te édesanyád. Tudtad, hogy már gyerekként is szinte a megszólalásig hasonlítottak egymásra? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tudtuk: anyukád volt a kedvenc gyermeke. Éppen ezért hittem azt nagyon soká, hogy együtt vesztek oda. Hiszen szinte soha nem mentek egymás nélkül sehová. Ha nem volt muszáj, akkor nem. – Nincsen keserűség a hangomban, ahogyan róluk beszélek. Sőt, mi több, még csak elfogódottság sem lakozik szavaim mögött, egyszerűen minden igyekezetemtől mentesen maradok tárgyilagos. Van, aki mosollyal és nevetéssel él túl, én a távolmaradással teszem, s tettem mindig, amióta csak belépett az életembe a hurrikán, amit a történelem csak holokausztnak nevez. - Nagyon sajnálom, hogy ez történt veled, de.. – Szünetet tartok, mert nem tudom, hogy vajon miképpen fogadná azt, amit mondani óhajtok neki. Előfordult, hogy az efféle vigasztalási mániámért sültbolondnak néztek. Sebaj. Ettől még a nyelvem hegyére tolul a folytatás, hát nem nyelem le azt. - ..ha így történt, akkor valószínűleg így is kellett lennie. Nem érdemelte meg, hogy tovább vele légy. – Nem tartom magam bölcsnek, nem is várom, hogy most aztán azt gondolja micsoda okosságot mondtam. Egyszerűen csak jólesik vele beszélgetnem, nem kívánom megjátszani magam. Ő egyébként is ismer már. - Az anyja nem is olyan rég felkeresett. Fogalma sincs arról, hogy a lánya halott. – Szalad ki a számon, mert bár nem akartam ezt senkinek sem elmondani, mégis ahogy Esther került szóba, Rosamund is csendesen bekúszott ebbe a beszélgetésbe. Látom magam előtt szőke tincseit, pedig nem akarom. És hallom a hangját is, ahogy Pasternaknak szólít, ezt pedig még kevésbé akarom. Ám attól, hogy tagadom, még valós marad, hogy pár nappal ezelőtt levelet találtam tőle a virtuális postafiókomban. Vagy legalábbis valakitől, aki neki adta ki magát. - Úgy véled, hogy a férjed, a volt férjed bántaná a családodat? – Nem véletlenül nem azt kérdezem, hogy „vélted”. Valamiért úgy érzem, hogy ahogy én sem, úgy ő sem zárt le mindent a „rég volt már” kulcsával magában. Mert van, amit egyszerűen nem is lehet. - Emelt rád kezet valaha?
- Nem, nem tudtam - jegyeztem meg csendesen anyával és nagymamával kapcsolatosan. Olyan furcsa ez az egész, anyát is rettentő régen láttam, a nagyanyámról pedig semmit sem tudtam és most így, Nigel-en keresztül megelevenedik valami olyasmi, amire mindig is vágytam. Egészen kellemes érzés és nem kissé fog el az érzés, hogy felkutassam az édesanyám és kifaggassam a múltját illetően. - Erre csak akkor kaphatunk választ, ha anya egyszer előkerül - próbáltam ennyivel lezárni ezt az egész témát, mert nyilván nem lehet túl kellemes ilyesmiről beszélgetni neki. Éppen annyira nem, mint nekem a férjemről. - Biztosan - húzódott keserű mosolyra a szám, ahogyan a bögrémben lévő kanál után nyúltam és kezdtem el kevergetni a kávémat, minden figyelmemet arra fordítva. Kedvem lett volna már-már hisztérikusan felnevetni, nem azért, mert ezt mondta, egyszerűen csak kellemetlen belegondolni abba, hogy így kellett lennie a dolgoknak. Nem is arra a részre gondolok, hogy elhagytam, sokkal inkább az okokra. - Nem, valóban nem érdemelte meg - ezzel egyet tudtam érteni. Így is több időmet ragadta el, mint amit kellett volna és ki tudja, hol lennék most, ha nem szököm el tőle. Egészen biztosan nem itt ücsörögnék most. - Nem is akarnád neki elmondani? - kérdezek kissé bizonytalanul, mert fogalmam sincsen, mi történt, miért történt, az apró kis információk pedig csak arra elegek jelen pillanatban, hogy találgassak, azt pedig soha nem szerettem, mert mocsok mód félre tudják vinni az embert. - Igen, úgy. Bármit képes lenne megtenni azért, hogy előkerítsen. Minimálisra szerettem volna csökkenteni az esélyeit és tudod, jobb félni, mint megijedni. Nem kockáztathattam azzal, hogy bajt hozok a szeretteim fejére - éppen elég volt az, amit nekem kellett feldolgoznom és kell a mai napig egyaránt. Következő kérdésére megfeszülök kissé és újfent elkapom róla a tekintetemet. Mély levegőt veszek, próbálva nem teret engedni a gondolataim közé szökő kellemetlen emlékeknek. - Igen - csendes, tömör válasz, de a tekintetem továbbra sem tudom elválasztani a kávémról. Mély levegők és nyugalom. Már nem borulok ki, már nem fenyeget a pánikroham az emlékek felidéződése kapcsán, de nem olyan egyszerű ezt kezelni. - A legrosszabb az egészben, hogyha hallgatok a testvéremre, a barátaimra, akkor hozzá sem megyek - emeltem fel a fejemet, keserű kis mosollyal a szám sarkában. Könnyebb volt erről beszélni, mint arról, hogy John miket művelt velem és a kislányommal. - Túl makacs voltam és akkor még minden tökéletesnek tűnt. Szerettem őt, Nigel, érted? És úgy tűnt, ő is engem, de mint később kiderült, minden csak színjáték volt - legalábbis én ezzel magyarázom a történteket, mert a történtek után nem tudom elképzelni, hogy valaha is szeretett. - Nem bánnád, ha inkább témát váltanánk? - éppen elég volt a kellemetlen téma a mai napra, így ha rábólint, akkor igyekszem könnyedebb témákat bedobni. Szeretnék vele beszélgetni, mert élvezem a társaságát, de nem szeretném, ha túl nyomasztóvá válna a beszélgetés. Nevetni szeretnék, őszintén, szívből, nem pedig azon igyekezni, hogy visszafogjam a könnyeimet.
// Részemről ez egy záró volna, eléggé túlhaladtuk már a játékunk, de szívesen benne volnék majd egy folytatásban a közeljövőben! *-* Köszönöm a játékot! <333 //
*Big ügynök a múlté, az életem a múlté és eddig a szabadságom is a múlté volt. Komolyan, még abban a kis lyukban is jobb volt mint a lakban ahonnan nem tehettem ki a lábam egészen mostanáig, ezt is úgy kaptam mint valami jutalmat a jó magaviseletemért. A napok csak peregtek, Achilles állandóan a sarkamban volt és még egy szobában is alszunk. Megint egy olyan pasi akivel mindent megosztok csak az ágyat nem. Ez a végzetem, az átkom vagy tudom is én. Alig hittem el, hogy végre igent mondott amikor századszorra kértem, hogy bejöhessek a városba, csak egy kicsit, sétálni, nézelődni. Mégis mi történhetne egy ártatlan séta közben? Egy kávézóban? Ahol nagyik eszik a sütijüket és közben az unokákról osztanak meg egészségügyi és cuki információkat…Semmi, kivéve ha épp az egész ország a Valentin napi lázban ég. Ezt nem vettem számításába, pedig már akkor is ugrált bennem a farkas amikor kitettem a lábam a lakból és „szabad” levegőt szívhattam. Mindkettőnket csiklandozott a szabadság édes íze, a vigyort nem lehetett letörölni az arcomról még akkor sem amikor beléptem a kávézóba. Szinte megrészegültem pedig tequilát sem ittam, csak akkor tűnt fel, hogy minden rózsaszín és vörös amikor leültem az egyik sarokasztalhoz. Már nem volt visszaút, egyedül akartam maradni, Achilles a távolból figyelt ugyan de nem érzékeltem és ez az egyedüllét mámorító volt. Féltem, hogy ha kimegyek, visszavisz mielőtt kiélveztem volna a délutánt. Ez az én formám, lépte-nyomon emlékeztetnek a szerelemre, vagy legalábbis a párkapcsolatra amiről csak álmodozom. Most már mindegy, ha a fene fenét eszik is itt maradok és igenis élvezni fogom a lakon kívüli életet. Bájos, már-már negédes pincérnő mosolygott oda hozzám – megjegyzem erre a napra igazán alkalmazhattak volna pasit tangában – és arról érdeklődött mit kérek.* -Szép napot! Egy forró csokit kérek és valamilyen nagyon csokis, nagyon habos süteményt.*Már a számban érzem az ízét, a kezeimmel is mutatom mekkora habra gondoltam, kit érdekel, hogy hizlal? * -Máris hozom…csak egyet kér?*Nézek nagy szemekkel és azon merengek, vajon minek néz engem? Valami éhenkórásznak, vagy édességfüggőnek? Aztán rájövök persze, azt hiszi én értem ide elsőnek és várom a párom. *-Csak egyet, köszönöm.*nekivetkőzöm, a kabátomat az asztalom mellett lévő állófogasra akasztom a táskámat pedig az asztalra, nem foglal nagy helyet, kivételesen nem bőrönddel jöttem. Amíg megérkezik a csupa édességem, az ablakon túli világot nézem, próbálom kiszúrni Achillest de egyelőre nem sikerül. Ez a szerencséje, különben este hozzávágtam volna pár bögrét. Néha az idegeimre megy, gyakrabban én az övére. Közeleső léptek kopogására figyelek fel, kezdek hozzászokni ahhoz, hogy sokkal több mindent hallok és hamarabb és messzebbről, mint korábban ezért nem is fordítom a fejemet arra csak amikor már az asztal mellett áll…és nem az iménti mézes mosolyú nő hanem egy fess fiú…cska. Tálcán cupcake-et kínál.*-Üdvözlöm kisasszony az Alaskában, engedje meg, hogy megkínáljam egy különleges süteménnyel Valentin nap alkalmából. Kávéházunk ajándéka.*Remek, azt hiszi csóró vagyok, hogy külön ki kell emelnie, hogy ingyen van? Azért persze elveszek egyet, gyanútlanul, mosolyogva.* -Köszönöm, igazán kedves. *Már majdnem hozzátettem, hogy csak egyet veszek és nem, nem várok a páromra, de meg sem várta és természetesen én sem reklámozom, hogy pont ezen a napon egyedül vagyok. Én akartam, megkaptam. Így teljesüljön minden kívánságom. Édességbe fogom fojtani a bánatomat, miután kiélveztem az ideiglenes szabadságot. Nekikezdek a kapott sütinek, lassan, komótosan, illedelmesen ahogy a nagyimtól tanultam. Egy nő ajkai ne legyenek morzsásak, krémesek, üljön egyenesen és ne hajoljon a tányérba. A ruhám védelmében a combjaimon szépen elegyengetem a szalvétát, bár ez csak papírból van. A második falatnál veszem észre, hogy a sütihez kaptam egy szórólapot is, amelyen játékra invitálják a kávézó közönségét. Valentin napi játék, nagyon jó csak épp nincs párom. Az viszont nem kikötés. Modern, játékos társkereső. A harmadik falatot élvezem és egyre nagyobb késztetést érzek arra, hogy én is jelentkezzek, ez persze belülről jön, nagyon mélyről és az a vöröses fekete, akaratos farkas az oka mindennek. Emberek közé vágyik.* ~na neeeem, nem fogsz zabálni.~ ~Nem zabálunk csak játszunk. Jááátsszuuuunk!*Könyörgő érzés gyűrűzik bennem és nem tudok nemet mondani, elsiklom a többesszám alkalmazása mellett. Én is emberek közé vágyom, igazi ember emberek közé, mintha nosztalgiáznék. Ramos előtt minden további nélkül beneveztem volna bármilyen játékra, versenyre ám azóta szinte minden tilos volt. Kerüljem a feltűnést, ne legyek szem előtt, semmi kamera, szelfizőkre vigyázni. Ezzel a farkasléttel azonban minden megváltozott, csapjunk a lovak közé. Míg ezen agyalok és a farkassal folytatok rövid eszmecserét arról, milyen kínos ezen a napon egyedül bármiben is részt venni, el is fogy az első süti. Letörlöm a morzsákat, összehajtom a szalvétát és a helyes pincérfiúcska után kutatok. Szerintem gondolatolvasó, vagy telepatikusan szuperérzékeny, mert szinte azonnal az asztalomnál terem. Felmutatom a szórólapot.* -Hol lehet jelentkezni erre a játékra? -Akár itt és most nálam. Szeretné?*Hogy szeretném-e az más kérdés, de most erre van szükségem. Bólintok ő pedig a karját nyújtja, elolvadok az úriemberektől és megyek vele. Elképzelem milyen játékot szervezhettek. Rózsaszín lufi fújó verseny, tojásvadászat, csókverseny?? Azt viszont furcsának találom, hogy a pult mögé vezet, az orrom már így is telítődött az összes édesség illatával, most töményebben kapom ugyanazt, kezd émelyítő lenni. Túl sok, túl tömör. *-Bocsásson meg, hova visz? *Szemöldökvonogatva mosolyog rám és valami meglepetésről suttog. Remek. A konyhába készültünk mint kiderül, alig pár másodperccel később. Meleg van, szinte süt a levegő, mintha össze akarná nyomni a mellkasomat. Időm sincs ellenkezni, kötényt kapok a nyakamba, kapkodom a fejem, ettől az értetlenségtől viszont a benti vadállat ideges lesz. Na szép lesz ha Fairbanks kellős közepén vedlek át, három tál habos süti között.*~Te akartad, edd is meg amit főztél.~*Ám a helyzetből adódóan nagyon úgy tűnik, hogy én fogom azt megsütni. Néhányan már ácsorognak ott, szintén kötényben, papírból készült cukrászsapkával a fejükön, én is kapok egyet.*
Az afféle "mi rossz történhet?" sztorikból akad tőlem nem egy, mit szívesen megosztanék a csajjal, ha ismerném a hátteret, de sajnos kétlem, hogy az ő malmára hordanám velük a vizet, így azt hiszem, jobb is, ha kimaradok a kölyöknevelésből - főleg úgy, hogy történetesen még az én bundásom se érte el a százat. Mondjuk, aki enyhe Pán Péter - szindrómás, annak aztán rohadt mindegy az évek száma...! Mi sem példázza ezt jobban, minthogy az egyetemen belebotolva a szórólapokba, menten be is neveztem pár évfolyamtársat a friss ismeretségnek hála - más kérdés, hogy ők ugyan ezt tették velem, így pedig együtt vehettünk részt a kijelölt feladatokon, legalábbis azzal a sráccal - nevezzük Jeremynek - aki hozzám hasonlóan az Alaska Coffee Roasting-ba kapott invitálást a szervezőktől.
Alig érkezünk meg, s lobogtatjuk nevezésünket a pincérlány felé, az máris széles mosollyal invitál bennünket hátra a "boszorkánykonyha" felé, ahol a kávézóban leledző süteménycsodák készülnek. Pechünkre vagy szerencsénkre, de kellő távolságba kerülünk Jeremyvel egymástól, hogy ne tudjunk egymás és a köröttünk levők agyára menni, hisz ott is akad egy fiútlan nő a sarokban, meg emitt is árválkodik egy leányzó. Nicsak, Bessie! Kiszélesedő mosollyal lépek mellé, a kezembe nyomott kötényt lobogtatva. - Szia! Kicsi a világ...! - Köszönök rá, s meg se próbálok pajzsom mögé bújni - nem mintha nagyon tehetne ellene bármit, ha így döntenék mégis - már csak azért se, mert tudni vélem, hogy igencsak "friss hús" a farkasok között a leányzó. Hangom elméjében csendül eztán nyugodtan érdeklődő tónussal: ~ Apád máris emberek közé engedett? Ez elég menő... és merész is. ~
*Szépen elbeszélgetek a farkassal a fejemben, bár egyoldalú az egész, mivel nem szavakkal, hanem érzésekkel kommunikál, de azok elég kifejezőek. Sok mindenben nem értünk egyet, mint például a véres hús imádata, az édesen szőrmók állatkák étlapra kerülése. Egyvalamiben azonban egy húron pendülünk, az pedig a szabadság igénye. Bár nincs klausztrofóbiám, az utóbbi hetekben eléggé frusztrált lettem és ez némi makacs daccal párosult a részemről, ami tudvalevőleg a szülők rémálma. Achilles sem mentesült ez alól és ha már annyira kívánta az apaságot, hát megkapta. Ezért is lehetek most itt, noha nem éppen süti sütő akcióra készültem. Végül is megadom magam a sorsnak, a sütin kívül még egy jó kis kaland is kisülhet ebből, csak pozitívan kell a dolgokhoz állni. Bennem pedig bőven akad optimizmus két farkas életre is. Éppen a papír sapkát forgatom és megpróbálom elképzelni magam benne tükör híján, amikor ismerős arc bukkan fel.* -Nocsak! A rosszfiú. Nem a világ kicsi hanem Fairbanks. *Árad belőle az egész lénye, pedig ő már biztosan profi abban a pajzs nyavalyában, míg én csak amatőr szinten gyakorlom, ami azt jelenti, hogy a nap huszonnégy órájában világítok mint egy fáklya. *~Kénytelen volt, a dac korszak kellős közepén járok.~*Bájos mosolyt villantok rá, jelzem, hogy jelenleg kiszámíthatatlan vagyok jóindulat terén, de még sütizhetünk együtt. Ezt a fejből-fejbe beszélgetést imádom, egy nőnek nagy kincs, főleg ha kárörvendően titkolózni akar és általában azt akarunk, én sem vagyok mentes tőle, de ez a farkaslét kezdi a legrosszabbat kihozni belőlem. Csiklandoz a jó kedve, és ez megdobja az enyémet is. Több beszélgetésre nincs alkalom, mert közlik mi is lesz a feladat, én meg elképedek.* -A játékos feladat nagyon mókás lesz és vállaljuk a felelősséget, hogy nem születnek fogyasztható végeredmények, de az emelkedett hangulat a fontos. A pároknak öt darab, cupcake-et kell sütniük úgy, hogy azt szét is tudjuk osztani a vendégek között, ám nehezítésképp, aki a menetet dirigálja, nem nyúlhat semmihez a receptet tartalmazó papíron kívül, míg a másik bekötött szemmel követi az utasításokat. Ha nem sikerül eldönteniük ki melyik feladatot vállalja el, készültünk kockával és ki lehet dobni. Kiderül mennyire tudnak együttműködni. *Csodálatos, egyszerűen fantasztikus. Nem is tudom mit válasszak, mivel nem tudok sütni. Még ha csak a receptet olvasnám is fel, nem tudnám, hogy mikor járunk jó úton. Eddig csak készen láttam a sütiket. *-Tiéd a választási lehetőség, nekem mindegy, mert egyikben sem vagyok menő. *Ha esetleg adóbevallást kellene csinálnom, az menne bekötött szemmel is, de kétlem, hogy ez a mutatvány most bárkit is meghatna.*
Say whaat?! hogy én? Rosszf... összekever valakivel a csaj, az ziher, hát elengedem a dolgot egy kósza félsódéros vigyorral a képemen intve felé üdvözlésképp. Még ha lókötő, csibész, anyaszomorító volnék, azt megértem, de a 'bad boy' attitűdöt meghagynám más, dominánsabb hímneműek számára, köszi. Felnevetek válaszára, ami a dackorszakát illeti. Szimpatikus a kiscsaj, jól felvágták a nyelvét, az egyszer biztos. - Más kérdés, hogy az ilyen könnyelmű dolgokból, mint egy kósza kiruccanás, szoktak a legnagyobb gázos helyzetek kerekedni. Tapasztalat, tudom miről beszélek. Az azért megnyugtató mondjuk, hogy nem minden szó nélkül lécelt le a falkától, mint tette azt anno az egyszeri... ~ Wáo! Egész jól megy ez a mentális kommunikáció már neked. Azt hiszem, erre mondják, hogy született tehetség? ~ Bókolok, mert miért ne tenném. Tényleg ritka az ilyen legjobb tudomásom szerint, ami nem sok, lévén gyöszös kis száz alatti vagyok jómagam is, hiába éltem jóval többet, mint ez a lány itt előttem. Technikailag a nagyapja lehetnék szerintem.... Brrr, ebbe inkább bele se menjünk! Hallgatom az instrukciókat, kis híján beleröhögve a cukrászmester mondókájába, oly fennkölt és modoroskodó a stílus, amit tol. Na de kapok is egy jobb napjain alváshoz használt szempárnát a kezembe, cuki pink árnyalatban, rajta a hely logójával, mely lelohasztja vigyoromat. Ezek itt nem viccelnek. - Ez a rózsaszín nem igazán az én színem. - Nyújtom át Bessienek a cuccot a kérdésére, s azt hiszem, ezzel el is döntetett az, ki fog főzőcskézni és melyikőnk lesz az instruktor. Mögé lépve annyit súgok még oda, nyakába, füléhez hajolva, hogy: - Mázli, hogy így mentálisan is tudlak segíteni, ha elakadnál. - Szélesedik a vigyor képemen, hisz nem vagyok én a móka elrontója, de ne mondja nekem azt senki, hogy ha létezik kiskapu, nem használná ki a helyemben... Na ugye! - Sütésre fel. A pult Bessievel szemközti oldalára lépek, magam elé húzva a receptet tartalmazó borítékot, majd segítek a szemkendőt is megigazítani neki, amennyiben igényli, mielőtt elrajtolna a mezőny. Kapkodva, sietve nyitom ki a borítékot és futom át a receptet. A hozzávalók rendre fel vannak sorakoztatva kettőnk között, biztos távolságban attól, hogy leverje őket a lány. Legalábis, most még. - Öööö... közvetlen előtted van egy hatalmas műanyag tál. Csak nyúlj előre, nem tévesztheted el, abba kell pakolnod minden hozzávalót! A liszt azööö... bal... várj, neked a jobb! Jobb kéz felől lesz. Nyúlt előre és kicsit jobbra... - Próbálom koordinálni.
* Na jó, a rossz fiú nem tetszett neki, de nincs lelkiismeret furdalásom. Mostanában az is ritkán bukkan fel, biztosan a farkas lét okozza. Sok olyan dolog került az életembe ami korábban elkerült. Ez a fejből-fejbe beszélgetés is, ami igazán nem traccsparti, mivel nem mindig sikerül és nem is mindig akarom, hogy sikerüljön. Az az egyetlen mondat is csupán egy apró felvágás volt a részemről, ez sem volt az életem része. ~Szerencséd, hogy nem vagyok még olyan profi mint amilyennek gondolod, mert megbolondulnál…Szűzmáriaistennekszentanyja, ez most ugye nem ment át? ~ Nem, hála az égnek, még jó, hogy nem fordítva működik, hogy minden amit gondolok azonnal megjelenik a másik farkas fejében, különben egy életre eláshatnám magam. Megemelt szemöldökkel nézek rá sejtelmesen mosolyogva. Nem válaszolok vissza, épp elég, hogy a körülöttünk állók számára indokolatlan nevetése miatt mindenki minket néz. Természetesen Blake majd megtudja miről marad le, vagyis nem marad le semmiről, ugyanis ahogy magamat ismerem – és ismerem magam – hangosan sokkal jobban el fogom szórakoztatni. Azért eléggé ironikus a sorstól, hogy Achilles pont engem harapott be. Egy törékeny nő a muszklik között, ráadásul ő eléggé szófukar és ha beszél akkor sincs benne semmi köszönet, a szókincse meglehetősen szűk körben mozog, míg én szinte állandóan beszélek és fáj ha valaki vulgárisan tudja csak közölni a gondolatait. A dac korszakom nem csak Achillesre terjed ki, mivel megmakacsolom magam és csak azért sem beszélek vissza a fejébe, amúgy is több figyelmet igényel és azt elvonja a játékmester. Nem tudtam mire jelentkezem, különben csendesen meghúztam volna magam a sarokban, senkinek nem hiányzik, hogy én itt elkezdjek sütit sütni, érzésem szerint a sütőig el sem fogunk jutni.* -Azért mert nő vagyok és beskatulyázottan azt hiszi mindenki a rózsaszín csak nekünk tetszik, még ne vedd kézpénznek. Azt ugye tudod, hogy így nem fogunk nyerni, még tapasztalatot sem. * Én viszont legalább egy kis szabadságot, mókát, mert végre emberek között vagyok, persze jellemző, hogy itt is felbukkant egy farkas, erős a gyanúm, hogy Achilles küldte, hogy szemmel tartson. Viszont legalább jóképű és nem vén mint az országút. Ilyesmire azonban gondolnom sem szabad, minden erős érzelem a szabadságom sírjából ás ki egy darabot, elég ha csak egy picit gyorsabban ver a szívem és elszabadul a pokol. *-Tényleg mázli. Nem mintha bármi is segítség lenne egy analfabéta cukrásznak, de hajrá!*Nagy levegőt veszek mielőtt felkötöm a rózsaszín csodát, aztán bezárul a látható világ előttem, helyette azonban minden más fokozottan ér el. Tényleg, mi történhetne egy ilyen szép, téli napon, vidám emberek között? *-Gyorsan mond ha nem akarod, hogy bulit rendezzek és ne bosszants fel.*Pusztán jóindulatból mondom, már-már mosolyogva, ám ő biztosan tisztában van azzal, hogy ebben nincs semmi vidámság. *-Szóval, reggel felkeltél és erős késztetést éreztél arra, hogy süteményt süss nyilvánosság előtt? Vagy esetleg csak a móka kedvéért, fogadásból? Arra gondoltam, hogy csak nők jelentkeznek majd, de ha jól számoltam több a férfi. 75 %-os az arány a javatokra….műanyag tál…elől…ez tényleg hatalmas. Azért remélem tudod, hogyan készül egy sütemény, mert nekem fogalmam sincs. Vagyis azt tudom, hogy sütőben sül, de hogyan kerül oda…viszont…liszt…most bal vagy jobb?*Még időben áll meg a kezem a levegőben, majd váltok irányt, kicsit előre és jobbra.* -Biztos vagy abban melyik a jobb és a bal kéz? Egyébként mi van balra? *Megtalálom a lisztet, kitapogatom a tál peremét és amikor meg van az összes lisztet beleborítom a tálba. Hatalmas lisztfelhő száll fel, az orromat csiklandozza és a torkomra is kerül belőle egy rendes adag, érzésem szerint a mennyiség fele. Tüsszentenem kell, csavarja az orromat és nem kicsit, a szaga olyan erősen belém ivódik, hogy soha nem felejtem el. ~Tényleg ilyen szaga van a lisztnek?~ Érzem a cukorét, édes és mellette a tej, vaj. *-Tudnál adni egy zsebkendőt? Gyorsan!Kérlek!*Nyújtom előre a kezem amerre Blake-et sejtem és az ujjaimmal legyezve a levegőt noszogatom a sietségre, közben a másik kezemmel tőlem balra matatok valamilyen rongyért, konyharuháért, hogy ne a lisztbe tüsszentsek.*
Láttam már én sok érdekes csodát rövidke életem során, törékenynek tetsző muszklit is, noha való igaz, a cserfesség valahogy egyikőjüknek se volt a sajátja. Mindig is azt hittem, majd én leszek a kivétel, aztán tessék! Valaki beelőz itt, én meg toporgok a magam vérvonaltalan korcsságával. - Én csak annyit közöltem, nem igazán az én színem. - Kacsintok megjegyzésére cinkosan, nem engedve fogást találni magamon, mert saját magamat is szemen köpném vele, ha roppantmód tradicionális értékrendeket hangoztatnék itt. Kisfiúknak kéket, lányoknak jut a pink... meg még mit nem! A konyhában se hagyom egyedül a női kezet, ahogy intek neki, fogja azt a kendőt és lépjen a pult túlsó felére. - Ne parázz már, megpróbáljuk, aztán lesz, ami lesz. Veszíteni valónk nincs! - Vonok vállat, mert az én nézőpontomból ez tényleg így volt, arról meg igazán nem tehettem, hogy ilyen paprikás jellemű a kiscsaj. Csak próbáltam élvezni a helyzetet, amennyire lehetett. - Te mindig ilyen negatív vagy? Komolyan kérdezem... - Arra meg inkább nem is reagálok a finoman felfelé szaladó szemöldökívek közepette, hogy elszabadulhatna a pokol. Meglehet, így esne, mázli, hogy egy nyeszlett, mondhatni friss húsnak számító kölyökről van szó. Őt még én is vissza tudom talán parancsolni a helyére, hát nem éreztem különösebben feszélyezve magam, legfeljebb nem örültem volna, ha kellemetlen helyzetbe hozza kettősünket, mert utáltam volna "köpni róla" a falka felé, tudván, hogy nem úszná meg büntetés nélkül a dolgot. Talán elsőre nem kapna szóbeli figyelmeztetésnél többet... fogalmam sincs, még én sem igazán tapasztaltam ki, mi alapján működik a helyi közeg. - Fogadás volt, vesztettem sajnos. - Húztam el a számat kissé, magam elé pedig a receptet, mit átfutottam, míg a kiscsaj szövegelt és elé kerültek a hozzávalók is; természetesen, csak miután bekötötte szemeit a pink cuccal. - Elég egyszerűnek tűnik, ne parázz! Csak beletolsz mindent a tálba, összekevered, aztán mehet formába, sütőbe és kész is a barbatrükk! - Foglaltam össze röviden a sütés kezdőknek alapkézikönyv tartalmát. Pechemre azért ennyire nem volt egyszerű a történet, sőt, igazából a kisült formák díszítésénél - mondhatni, cupcake-ké válásánál - lesz majd csak igazán kihívás a művelet. De addig is el kellene jutni valahogy. - Igen, arra jó lesz! Ototott... azaz! - Szisszenek fel elégedetten, mikor eléri a lisztet, s kérdésére odapillantok bal oldalára. - Cukor, étolaj, tojások. Jobbra meg tej és vaj van még. Meg valami fűszerkeverék így ránézésre innét. - Sorolom a hozzávalókat, hellyel közzel számára elérhetőségi sorrendben. A zsebkendőt gondolkodás nélkül nyújtanám, de a szigorú tekintetű felügyelő bizottság pillantása megállja késztet, s csak bólintásuk után nyomom sietve Bessie kezébe a papirost - remélhetőleg még épp időben. - Parancsolj! És máskor kicsit óvatosabban talán... - Ejtem el finoman, igyekezve nem feddő éllel, de talán nem sikerül oly tökéletesre, mint szeretném.
-Nekem sem. *Ez mondjuk nem teljesen igaz, mert szeretem a rózsaszínt, de csak azt a halvány árnyalatút amire azt mondják púder rózsaszín. Ez az erős pink nem igazán megy sem a hajamhoz, sem a kissé konzervatív egyéniségemhez. Pedig nem mondhatom azt, hogy úgy öltözöm ahogy a nagyanyám, mert az én mamim igazán modern nő, de azért tudja, hogy mit illik és mit nem egy nőnek viselnie és tekintettel van a korára is.* -Nem parázok csak a tényeket közöltem, ahogy te a színekről alkotott véleményedet. *Rámosolygok, nincs szándékomban sem megbántani sem összeveszni vele, egyébként jó fej, tetszik ez a lazaság és mikor jobban megnézem túllendülve a kezdeti meglepettségemen amit a váratlan felbukkanása okozott, már határozottan jóképűnek találom, az a kis borosta, szakáll kezdemény nagyon cuki. Mielőtt még a szememre kerülne a rózsaszín csoda, még elejtek egy határozott csodálkozást tócsányira kerekedett szemekkel, ezzel egyszersmind nagyot kortyolok utoljára a látványból.* -Negatív? Nem, csak tényszerű.*Ismerem a korlátaimat, több szempontból is, nem csak a sütemény sütés terén, de valahol igaza is van, azért vagyok itt, hogy élvezzem a szabadságomat, a mai napot és a játékot. Kalandra fel! Sötétség. Ahogy a vakoknál, úgy nekem is ezerrel tódul a lényembe a körülöttem lévő, már nem látható világ illata, hangja, íze. Furcsa de egyben csodálatos is, hogy az illatok ízét is érzem. Míg ezzel küszködöm, figyelemelterelés címén elsorolom ittlétének lehetséges indokait, közben nyúlok a tálért amit túl nagynak találok, már csak azért is, mert szerintem néhány kis süteményhez bőven elég lenne egy müzlis tál is. A liszt azonban kiszúr velem de nagyon, az orromban landol és csiklandoz, néminemű ráncolással próbálom kitessékelni, de nem megy, tovább megy benne a tangó. *-Fogadás? Milyenek lehetnek az ellenségeid ha ilyen barátaid vannak? *Ezt már vidoran kérdezem, mert kezdek ráérezni a ténykedés ízére, persze akadnak még gondok, mint például a liszt az orromban. Sebaj, kitüsszentem ha nagyon zavarna, csak zsepi kellene. Útmutatásai a jobbra és balra felsorolása még nem igazán segít, egyelőre a megváltó keszkenőért nyújtom a kezem, még sürgetem is pici legyezéssel, amivel csak annyit érek el, hogy a lisztfelhőt még jobban magam felé kavarom. Mivel nem látok, nincs fogalmam a szigorú zsűri hezitálásáról, és a késedelem Blake-en csapódik le.* -Mi tartott ilyen sokáig?*Az utolsó előtti pillanatban kapom a kezembe és már tüsszentem is a lisztport, ahogy a nagyimtól tanultam, diszkréten, épp csak egy apró „ccci” hallatszik ki. *-Köszönöm…megpróbálod te bekötött szemekkel óvatosabban?*Kihallom a visszafogott feddő élt a hangjából, a lelkemre veszem, hiszen nem olyan könnyű ez így, miközben meg kell küzdenem a látásomon kívül az összes többi érzékszervemmel. *-Talán nem ártana kezet mosnom. Sietek. Ki vezet oda?*Bizony, zsebkendő használat után nem túrunk az ételbe kézmosás nélkül. Ezt igyekszem gyorsan megoldani, ha bekötött szemekkel szabad csak, akkor úgy, ha Blake vezet oda akkor vele, ha más akkor úgy is jó. Hogy aztán ezzel mennyi időt veszítünk igazán nem érdekel, de nem szeretnék orrváladékkal gyúrt süteményt adni más kezébe. A kis szösszenet után már óvatosabb leszek és amint ott állok megint a pultnál, megkeresem a tálat, egyelőre az a kiindulási pontom, onnan jobbra a tej és a vaj van és „valami fűszerkeverék” balra pedig a cukor, étolaj és tojások. Igen, figyeltem. *-Szóval akkor kezdjük. Mindent tegyek bele a tálba és keverjem össze? Ennyi? *Nagyon remélem, hogy a tojások már fel vannak törve és minden más ki van mérve a recept szerint, mert ha nem, akkor sokkal nehezebb lesz. Veszek egy mély levegőt és kifújom, próbálok nem figyelni a hangzavarra, csak az előttem lévő pultot képzelem el a hozzávalókkal, melyeket megkeresek abban a sorrendben ahogy Blake mondta. *-Cukor, étolaj, tojások. *Fel sem tűnik de a levegőbe szagolok, szimatolok és a kezemet nem csak Blake iránymutatásai hanem az illatok is vezetik, és ez nagyon tetszik. A liszt sem zavar már, leülepedett nem kúszik az orromba. Van okom szélesen mosolyogni. A cukor tálkában van, az étolaj kis üvegkancsóban, a tojások sajnos egyben és amikor hozzájuk érek, kérdőn néznék Blake-re ha nem lenne bekötve a szemem.* -Ezek egyben vannak. Mondd, hogy nem kell szétválasztani és külön belerakni! *A cukorral és az étolajjal gyorsan végeztem, a tojások ki fognak rajtam fogni. Nem mintha nem csináltam volna soha, de más bekötött szemekkel kiszagolni vagy meghallani valamit, és megint más olyasmit csinálni amihez feltétlenül szükséges látnom. Kezdek együtt érezni a vakokkal. *-És van aki megörökítse a nagy kalandodat? Mert a fogadás csak úgy érvényes ha van róla bizonyíték. Mármint arról, hogy lerovod a tartozásodat. Mi volt a fogadás tárgya?
Kezdőlap
<333 //
