Tényeket közöl, tényszerű. Fel kell nevesek kissé, mert az biztos, hogy jól felvágták a nyelvét a kiscsajnak. Akárki is legyen az atyja - tudom, hogy a ráncos képű mexikói az, bár annyira nincs szerencsém ismerni - nem irigylem, az biztos. Ha fogadnom kellene, ki bírja tovább a kettősükből idegekkel, tuti Bessie-re tenném a voksomat! - Akkor tényszerűen fogadd el, hogy nem leszel béna. A készségek fejleszthetőek amúgy is. - Nevetek fel kissé, igyekezve nem olybá venni a csaj megszólalásait, miként elsőre tűntek azok számomra. Nem vagyok egy bonyolult egyed, meg kell vallani. - Igyekszem lazán venni mindent az életben, ekképp slisszolva félre az esetleges konfliktusok elől is. Nevetésem tölti be a teret, nem a liszt kapcsán, hanem a költőinek szánt kérdésére. - Tudod, hogy mondják... tartsd közel ellenségeidet. - Ingatom meg fejemet, mert nincs bennem neheztelés a srácok felé, sőt, kifejezetten élvezem a helyzetet, elvégre... jó móka volt a fogadás, a rizikóval járó adrenalin rusht mindig is imádtam, s a büntetésem is édes a maga módján. A sütemény legalábbis az lesz, ha nem felejtjük ki belőle a cukrot, de Bessie-re sem lehet panaszom, remek társaság a maga kis mufurciságával együtt. - Nem voltam biztos benne, hogy szabályos. - Felelek a zsepi kapcsán őszinte könnyedséggel, még egy farkasvigyort (lol) is villantok a zsűri felé egyúttal, érezze csak a törődést, de aztán... vissza a sütéshez! Még jó, hogy időkorlát nem köt bennünket. - Na az lenne csak a totális káosz! - Jójó, nem szekállak... fordulj meg teljesen és lépj előre kettőt. - Instrukciókkal látom el a mosdókagyló elhelyezkedését illetően. A zsepiért előzékenyen nyúl a sokat emlegetett zsűritag Bessie felé egyúttal. - A falon ki tudod tapogatni a csapot, vigyázz vele, mert sima felemelős a csapja, balra fordítva fog hideget tolni neked. - Ennél jobban talán nem tudom körülírni és nem is kell, hisz nem életképtelen a kiscsaj, csupán világáról nem tud a pink szemfedő alatt. - Aaaha,... ahogy látom ki van mérve minden. Egyedül a só meg a cukor nincs, de azoknál majd szólok, hogy mennyit vegyél. - Csekkolom kérdésére a biztonság kedvéért az összekészített hozzávalókat. Amikor a cukorért nyúl, közlöm, hogy lel benne egy kiskanalat, s bő három kanállal kell tegyen a süteménybe, míg az étolajnál mehet az egész. A tojások... well, fuck. - Nem, szerencsére mehetnek egyben, de gondolom tojáshéjat nem szeretnének felszolgálni... - Tudom, tudom, ne stresszeljem. Isten látja lelkem, próbálok épkézláb megoldást kiötölni a dologra, de hirtelen nem ugrik be semmi, azon kívül, hogy... - Van egy megüresedett kis tál a bal kezednél, tapogasd ki a szélét és abba törd fel a tojásokat egyesével. - Ha megbízik bennem, s feltöri az első tojást, akkor elméjébe vetítem mentálisan a tojásról levő "emlékképem", s láthatja, nincs benne héj, hát mehet a nagyobb tálba. Ugyan ezt végigjátsszuk a másik hárommal is, ahol kell, kiszedve a belehulló apró héjdarabkát. - A srác, akivel érkeztem az évfolyamtársam az egyetemen. Ő is veszített így itt vagyunk egymásnak, mint biztosíték. Nem lóghatja el egyikőnk se a dolgot. - Kaccanok könnyedén, s a fogadás tárgya kapcsán fejemet ingatom. - Nem volt nagy valami, igazából tipikus pasis dolog. - Bennem pedig van annyi kalózbecsület, hogy ne mondjak többet minderről, ráhagyva ekképpen Bessie fantáziájára a dolgot. - Mixer előtted a polcon, ha lehajolsz kicsit, térdmagasságban. Be van dugva, szóval vigyázz vele. - Szúrom közbe, miután minden hozzávalót sikerült beleinvesztálnunk a keverőtálba.
*Tényszerűen fogadjam el, hogy nem leszek béna. Oké, elfogadom, csak aztán a végén nehogy nekem sirámozzon, hogy mégsem úgy történt minden ahogyan kellett volna. Persze ettől még mindent beleadok és a tőlem telhető legjobbat nyújtom, mert mindig is törekedtem a majdnem tökéletességre. A készségeimet pedig most már nem csak kötelező jelleggel fejlesztem, hogy jobban érvényesülhessek a mai rohanó világban, hanem jönnek maguktól is. Mindig valami új és nem emberi és különleges én pedig élvezem. *-Ó, igen és az ellenségem ellensége a barátom...igaz közhelyek, ezeknél már csak a kínai közmondásokat szeretem jobban. *Nem vicceltem, tényleg oda vagyok értük, néha mókásak, néha halálosan komolyak de mindig tanító jellegűek. *-Lássuk be azért rendesek voltak, kitalálhattak volna rosszabbat is. Mondjuk meztelen séta a folyóparton vagy csigaevés. Nyersen persze.*Az egyetem arra is jó volt hogy megismerjek jó pár negatív emberi tulajdonságot, számtalan kegyetlen ötletet, kárörömöt...mert az emberi leleményesség kimeríthetetlen ha a másik galád és rosszindulatú megtréfálásáról van szó, Blake esetében azonban megmaradt a könnyed és vicces oldalon. Nekem nem fogadás volt, hogy itt legyek hanem színtiszta szabadság utáni vágy és bár nem az volt az álmom hableány koromban, hogy bekötött szemekkel sütit süssek, de emberek között vagyok – majdnem – önmagam lehetek – szintén majdnem – de a tojáshéjat a fenekén viselő kisfarkas ne akarjon többet, még ez is egy aranyhal kívánság amit Achilles teljesített, mert egyébként az idegeire mentem volna. Utólag még azon is nevetni fogok, hogy a liszt csavarja az orromat és félő, hogy beletüsszentek a leendő sütibe, főleg mivel a zsebkendő késik.* -Az szabályos, ha más adalékanyag is a sütibe kerül?*Vakon azért elég nehéz óvatosnak lenni még akkor is ha netán gyakorlott cukrász lennék, még Mary Berry is elszúrná ha nem lenne ilyen jóképű farkas segítsége mint nekem. A kézmosás egyszerűbb feladat, mondhatni simán megy, bár azért rendesen kell tapogatóznom mi hol van és a vízsugarat is elvétem először, de végül csak sikerül. A zsűri egyik tagja, feltételezem a sasszemű is segít, legalább a szappant és a törölközőt a kezembe nyomja. *-Köszönöm, igazán kedves, pillarebegtetnék is de az most nem megy, nézze el nekem.*Rövid kuncogás a válasz, és érzem ahogy kilép a személyes teremből miután újra a pulthoz fordultam. Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon ezt halandó emberként is megéreztem volna vagy csak farkasként vagyok ilyen kifinomult, de mivel sosem volt bekötve a szemem, nincs összehasonlítási alapom. Újra meg kell keresnem a tálat és meg vannak a hozzávalók is, érkezik az instrukció. *-Oké, cukor…kiskanál…olaj bele az egész…tojások…azt tudom, hogy Achilles most mit mondana de az én hablelkem nem képes olyasmire.*Fel kell törni a tojásokat. Még szerencse, hogy rántottában profi vagyok. *-Üres tál a bal kezemnél…hoppá!*Természetesen túlnyúltam és felborult, de némi görgetés után csak meglett. Magamhoz húztam és tovább bénáztam. Ezen a ponton mélyen meghajoltam minden látássérült előtt. Emlékszem egy vak, fekete férfira még otthonról, mindig a kávézónál sétált a kutyájával, nem volt hajléktalan de az állam taccsra vágta és segélyből élt. Én is sokszor adtam neki pár dollárt, vagy bevásároltam neki a boltban. Ő sokkal ügyesebb volt, még tapintásból is megmondta milyen apró van a kezében és az illatomról felismert mielőtt szóltam volna egy szót is. Az utóbbit már én is tudom. A tojásban való turkálásra szerencsére nem nagyon volt szükség, bár először meglepett a fejembe vetített kép és fel is sikkantottam, majd elkacagtam magam amikor rám tört a felismerés. *-Ez jó, ez nagyon jó….folytasd, még…*Kicsit élvezkedtem a többi tojás és héjvadászat képén. Azt hiszem ezen a ponton kezdtem eufórikus állapotba kerülni, nem volt még vészes – esetemben azt jelentette, hogy nem kellett még váratlan átváltozástól tartani – de már ráéreztem ennek az egész bénázásnak az ízére. Közben Blake mesélt, én tojáshéjat vadásztam, pici tojáshéjat a nagy tojáshéjjal. *-Neki biztosan jobb pár jutott, téged megáldott velem a sors. *Önirónia, noha nem érzek felőle semmi negatívumot.* -Pasis dolog…azt hiszem nem is akarom tudni. *Biztosan nővel kapcsolatos, vagy ivászattal, vagy szexszel. Ingatom a fejem hol mosolyogva hol homlokráncolva, utóbbi azonban megragad rajtam, mivel Blake közli a legújabb akadályt képező feladatot. *-Mixer? Kizárt!*Közlöm, főleg azután, hogy tőlem balra meghallom a gép felbőgését, majd némi csörömpölést és káromkodást. Olyan igazi Achilles féle káromkodást, amitől még a hajam is égnek állna ha tudna. *-Lesz szíves az ilyen vulgáris kifejezéseket mellőzni? Köszönöm.*Hűvös, kimért és határozott voltam, ám mikor ismét Blake-hez fordultam már megint ott volt a mosoly az arcomon, a terv pedig konkretizálódott a fejemben. *-Nincs az az isten, hogy a kezembe vegyek egy gépet vakon.*…és belenyúlok kézzel, a másikkal a tálat fogom miután sikerült megtalálnom és elkezdem a leendő tésztát keverni. Egészen…hogy is mondjam, érdekes ahogy alakul, bár a kezemre jócskán ragad belőle, de majd leszedem. *-Húúú, ez….nagyon izgató, ki kell próbálnod!*Annyi bajom van csak, hogy nem látom Blake arcát, de majd megérzem az energiáit és abból tudni fogom majdnem szó szerint mit gondol. Némi derűt feltételezek az első döbbenet után. A hozzávalók keverednek, az illat is kezd alakulni, az állag pedig…még messze vagyunk a jótól, de a végén sem leszünk csomó mentesebbek. A zsűritagokban még a levegő is eltévedt és elakadt, sajnos nem látom milyen kigúvadt szemekkel nézik a munkámat, pedig szívesen megmutatnám nekik milyen jó érzés ahogy a készülő tészta selymesen öleli körbe a kezemet, nem vicceltem amikor azt mondtam izgató, kis fantáziával….hmmm, mint a tejszínhab. *-Mindjárt jó lesz. Utána mi következik? Ha itt végeztünk eljössz velem moziba? Veszek neked popcornt.
A meztelenkedés nem nagy szám farkasként, egy idő után neki sem lesz az talán, ellenben amikor a csigaevést említi, önkéntelenül is fura grimaszba ugrik képem, fintorogva. Pechére a szemfedő elrejti előle az efféle nonverbális "műsort", ellenben mellettünk a páros irányítója - egy szőke csaj - úgy felröhög, pár pillanatig el is felejti, hol tartottak párjával a sütögetős műveletben. Nem is baj, hogy elterelődik a figyelmük, nekünk is közbejön ugyanis némi közjáték a lisztnek és Bessie kiélesedett érzékszerveinek köszönhetően. Mármint, az enyémek is élesebbek egy átlag emberénél, csak volt közel ötven évem megszokni a dolgot már - a pelyhes kis bundással ellentétben. Csodálom, hogy elengedték, de hát ezek szerint nem mehet olyan rosszul számára a dolog. Maholnap vígan jár-kel a városban fel és alá majd, biztos uraként - úrnőjeként, pardon - a benne lakozó fenevadnak, én mondom nektek! A hozzávalókkal való szerencsétlenkedést ugyanakkor a tojásfeltörésnél elégeltem meg, s kiszélesedik vigyorom csalfán szavait hallva. - Fene gondolta volna, hogy néhány tojás képével ilyen boldoggá lehet téged tenni...! - Kaccantam, direkt hagyva meg a mondat kétértelmű élét, miközben igyekeztem a mentális "dróton" közvetíteni neki, míg az utolsó héjas hozzávalót is fel nem törte. A mixer kapcsán felnevetek reakciójára, nem is rejtem milyen jól szórakozok, energiáim élénken kavarognak köröttem. S hogy miként oldja meg szorult helyzetét... fejemet ingatva kuncogok. - Sajnos kizárnak, ha belenyúlok a folyamatba, de egész jól haladsz amúgy, csak így tovább! - Támogatom, miért ne tenném? Egy csapat vagyunk, még ha kissé őrült is a csaj. Szerencsére a jóféle fajtából. Egy pillanat erejéig megfeledkezek arról is, hogy tulajdonképpen nekem segítenem kellene őt, olyan jól elvan a tésztával. Kérdése zökkent vissza. Mi is következik? Izé. - Gondolom, sütőformába kell pakolni a tésztát... Azt mondják, leveheted a kendőt ahhoz már, mögötted lesz a muffinsütő-tepsi. - Fűzöm hozzá gyorsan, "elhallva" a szomszédos páros női tagjától a szakszerű megnevezését a cuccnak. Attól mondjuk kevéssé vagyok feldobva, hogy a sütést követően helycserés támadásként a dolog díszítéses része marad rám, kézügyességem egy óvodáséval vetekszik ugyanis, hiába adják meg előre Bessienek majd, miként kellene kinéznie egy-egy cupcakenek. De ennyi baj legyen, ahogy lekerül a kendő a lány szeméről, úgy szélesedik ki képemen a vigyor az invitálását hallva. - Az attól függ, vigaszdíjnak szánod-e vagy győzelmi mozizásnak, esetleg másnak. - Szívesen időzök vele, csak nem szeretek zsákbamacskát árulni senkinek.
*Nos, tény és való, hogy van még problémám a meztelenkedéssel, de tudom, hogy ez farkaséknál nem olyan nagy szám, az viszont igen, ha lecsukják közszemérem sértésért. Sajnos nem látom, hogy a csigaevésre hogyan reagál, de azt hallom, hogy másnak felettébb tetszik az ötlet. Lehet, hogy a következő gólya bulin ez lesz a fő szám. Nekem „csak” fejen állva kellett sört innom, amiből a sör volt a gyenge láncszem, lévén nem szeretem és ráadásul már egy pohár is úgy eltelít, hogy úgy érzem szétdurranok tőle. Eleinte nem tetszett ez a vakon süti sütés, de most már egyre jobban élvezem, gyanítom a társaság is alaposan megdobja az élvezet faktort, a fejembe vetített képek már csak egy nagy adag hab a tortánkon. A nyelvem hegyén volt, hogy „csaló” de akkor nem az lett volna a legnagyobb bajunk, hogy esetleg minden védőbeszéd nélkül kizárnak hanem a magyarázkodás. Senki nem látott semmit, mert nem is volt mit látni, viszont minden bizonnyal kíváncsiak lettek volna milyen csalásról beszélek. Arra viszont nem gondoltam, hogy ejtsek némi hibát, így a tojások szétválasztása és a héjvadászat gyanúsan tökéletesre sikerült. *-Vicces….ó, igen, nagyon boldoggá tettél!*Szerencsére nem bombáz más tojások képével azok után, hogy a mondatot szándékosan kétértelműre fogalmazta, azt hiszem az arcom eggyé vált volna a hajam színével és annyi lett volna a mai sütinek. Nem fogok a kardomba dőlni, ha nem nyerünk, de azért ott ficánkol bennem a versenyszellem és a siker utáni vágy, főleg azért, mert nyitott szemmel sem tudok süteményt sütni. A mixert is hasonló okok miatt nem használom. Egyrészt mert a szomszédos pult felől káromkodást hallok, másrészt mert nem szeretném az ujjaimat belekeverni a tésztába. Nem látom, de érzem milyen jól mulat, feltételezem szép látvány lehetek és nem kevésbé rendhagyó. A harmadik okról csak akkor szerzek tudomást amikor ténylegesen a tésztába nyúlok a kezemmel. *-Ó, de kár, tényleg. És ha neked is bekötnék addig a szemeidet? *Önkéntelenül is oldalra fordulok, amerre a zsűrit sejtem, de persze nem látok semmit feketeségen kívül. Addig még a kezem is megáll a keverésben. De folytatom, mert érzésre még nem olyan amilyennek feltételezem lennie kell, ez is csak tipp, majd kiderül jó volt-e a döntésem amint kisült a sütemény. Nem sok lehetőség akad mi következhet, de ki tudja milyen varázslatos és fondorlatos módon lesz ebből a képlékeny és csúszós tésztából összeálló, csilivili cupcake. Amint megtudom, hogy megszabadulhatok a szemkötőtől, egy nagy sóhajjal rántom le a még tiszta kezemmel, míg a másik még a tésztában pihen. *-A muffinsütőben nem muffint szoktak sütni? Nincs külön cupcake sütőforma?*Érdeklődöm a lehető legtermészetesebben, hallottam én, hogy a szomszéd pár is azt emlegeti, de nem kell mindenkire hallgatni, és ha ők tudják rosszul, mi meg megyünk esztelenül utánuk? Mindez nem gátol meg abban, hogy elhívjam mozizni, ha már lúd legyen kövér és nem árt nekem még egy kis szabadság. Erre mondják, hogy sokat akar a szarka…*-Attól függ, hogy nyerünk vagy vesztünk, de mindenképpen megérdemeljük. *Hogy másnak? Későn esik le mit kérdezett, először nem is értem. Ráncolom a homlokom rendesen mire rájövök. *-Másnak….ó, értem. Nem, nem hiszem, hogy egy közös sütisütés feljogosít minket egy randira, különben is az a férfi dolga, hogy elhívja a nőt. De ha ilyesmit forgatsz a fejedben, csak tájékoztatásul közlöm, hogy a sztereotípia ellenére nem szeretem a vörös rózsát, a barackszínűért vagyok oda és imádom a likőrös csokoládét. *széles, bájos mosoly, némi kárörvendő szemvillanással, mivel már letakarítottam a kezem úgy ahogy és ő következik. *-Akkor most szépen bekötöm a szemeidet. Sajnos én nem tudok neked úgy segíteni ahogy te nekem, mivel örülök ha a verbális közvetítés megy. A mozit még nem gyakoroltam. De szép masnit kötök a kötényedre….és hidd el, a pink a te színed.*Odalépek hozzá és előzékenyen felé nyújtom a kötényt amit neki szántak, a kendőt is már a kezemben tartom és mutatom, hogy forduljon meg. Meg sem próbálom elrejteni a jó kedvemet. Utána az utasításokért libbenek, még fotót is kapunk, hogyan kellene kinéznie a kész süteménynek. Szép munka lesz, hajrá Blake!*
Válaszán jót derültem, de egyúttal el is engedtem a dolgot, nem fejelve meg újabb kacérkodó poénnal, mint tettem volna más esetben, mert azért van, amiben nekem is megvannak a határaim, tartsanak bármennyire is balhésnak. A tévképzetekben való ringatás példának okáért nem asztalom. - Kétlem, hogy ennyire túlgondolták volna a szabályokat. - Ciccenek nevetősen, mikor invitál, hogy csatlakozzak a keveréshez. Sajnálatos módon nem lehet, bár én magam ezt annyira nem bánom, mert remekül szórakozom a pult túlolralán. Annyi segítséget azért mégis adhatok, hogy jelzem, mikor lesz megfelelő állagú - már, amit én annak ítélek így nulla cupcakesütő tudással - a tészta, kell-e még kevernie kicsit a lánynak. Költői visszakérdezése nevetésre sarkall. - Fogalmam sincs, szerinted szoktam én ilyesmit sütni? - Nem igazán, segíteni is inkább az elfogyasztásuk kapcsán Joanának, amikor elkapja a gépszíj és végigfőz odahaza is egy ötfogásos menüt hétvégére. - Oké, jogos...! - Ingatom meg fejemet végtére is valóban nem tudni még az eredményt, a sütik díszítése még hátra van, bármikor elszúrhatjuk az eddigi - szerintem - szép menetelésünket a dolog kapcsán. Bár attól, hogy esetleg rondák lesznek, még lehetnek finomak! Majd ráfogunk olyan szlogeneket, mely szerint a szerelem vak, esetleg, hogy a csúnyák is megérdemlik, hogy szeressék őket... csupa remek marketing, ki is penderítenének innét minket egy-kettőre azt hiszem. - Nem igazán fordult meg a fejemben, ami azt illeti... Csak azt se akartam, hogy esetleg te többet láss mögé vagy valami, érted.- Franc se tudja, mi fordul meg manapság a kiscsajok fejében, akadt olyan rajongó, aki a nyakamba akaszkodva csúszott előttem a dedikáláson. Az elég kínos volt... Vakarom meg tarkómat, nem árulva zsákba macskát, ugyanakkor suta félmosoly ül képemen, mely hangom tónusán is érződik számára, hiába nem látja, miként a mellé társuló kiskutyás, majdhogynem bocsánatkérő tekintetet. A mozi amúgy sem az én világom, legfeljebb ha művészmozi. Ott nincsenek ijesztően sokan! - Bízzunk benne, hogy az is elég lesz hozzá... - Kaccanok, mert az én pálcikaembereknél megragadt kézügyességemmel... Isten óvja Amerikát! - Aztán csak semmi pajzánságot nem rajzoltatni velem a tetejeikre! - Kaccanok, miközben hátat fordítva neki, magamra igazítom a kötényt és kissé lehajolva engedem, hogy bekösse szemeimet is. Ami pedig eztán következik, abban egészen biztos, hogy szem nem marad a röhögéstől szárazon - és haj ételfesték mentesen.
// Ez lenne a záróm, ha nem bánod, mert bár rettentően élveztem minden sorát, a játék már kicsit túlkoros a jelenhez, sok minden történt azóta! O.O Köszöntem és remélem lesz még alkalmunk összefutni! //
-Pedig biztosan izgalmasabb lenne a feladat. *Így is vak vezet világtalant, úgy még inkább, de elhiszem Blakenek, hogy neki sokkal szórakoztatóbb ez a felállás. Látni ahogy bénázok és ó, ha tudná, hogy ehhez nekem nem is kellene szemkötő, mert anélkül is tökéletesen el tudnám rontani az egészet. Az, hogy szerinte milyen a jó állagú süteménytészta, nem vonom kétségbe hiszen én magam sem vagyok vele tisztában, az ő jelzéséhez hozzáadom hát a magam csekély – értsd: semmilyen – tapasztalatát és máris megvagyunk. Essig végül is majdnem simán eljutottunk, a sütés már nem a mi feladatunk, hiszen a sütő magától is megsüti…gondolom, viszont a „miben?” már igen fontos kérdés. A nagyim legtöbbször tortát sütött amit tortaformában dugott a sütőbe és abból is vette ki a csodaszép, kerek sütit. Volt pitesütő formája amiben pitét sütött, így jó eséllyel a cupcake-et is cupcake formába kell önteni. Ez egyértelmű nem?* -Nem, nem igazán. *Ráncolom az orrnyergemet miközben nem túl hevesen rázom a fejem. Ő biztos, de én is, hogy ilyesmi közelébe soha, semmilyen körülmények között nem kerültünk. A mondást, miszerint hozott anyagból dolgozunk, némiképp át kell írni a „található anyagból”-ra és marad az a forma, nevezzük bárminek amit kikészítettek nekünk. Immár szemkötő nélkül látom azt is mit műveltem, elég messze van még az ehető formájától, el sem tudom képzelni hogyan lesz belőle olyan ínycsiklandó sütemény mit amilyen a képen van. Viszont bárhogyan is legyen, megérdemlünk egy kis jutalmat, amit egy közös mozizásban képzelek el, pusztán ártatlan, baráti formában. Ha már szabad vagyok, kihasználom az alkalmat, hogy Achillesnek nincs beleszólása, ám Blake nagyon gyorsan, igaz szomorú ábrázattal, de lepattint. Mivel nem esélyes a barackszínű rózsa és a likőrös csokoládé, a farkasom némileg megkönnyebbül és némi korrigálásra sarkal pár igen ígéretes és véres kép közvetítésével, miszerint nem ártana megpróbálnom pár font friss, még csapkodós hússal lefizetni alkalmi cukrásztársamat. A „már megint?” és a „ te már megkaptad a magadét” gondolatokat kapja válaszul, mire sértődötten megint háttérbe vonul. Unatkozik a drága. *-Ó, ugyan már, csak egy moziról volt szó, nem kötöm magam a nyakadba….de ha esetleg mással jobban meg lehet győzni…*Mivel a drága vadam felhúzta az orrát, muszáj kiengesztelnem, míg lassan megtisztítom a kezem a tésztától, megpróbálok pár bokorban ugrálós nyuszis képet küldeni Blakenek, hátha veszi a lapot. Felőlem átírhatjuk a mozizást szaladgálásra is, bár azért a kínért amivel fizetek érte, minimum egy VIP belépő jár valamelyik elit szórakozóhelyre. *-Elég lesz…..semmi pajzánság? *Ezt mondani sem kellett volna, vagy fogalmazzunk úgy, hogy _nem kellett_ volna mondani, mert természetesen kibújik belőlem a kisördög. Mivel letettem a kép közvetítésekről, csak úgy irányítom, hogy „picit jobbra, picit le, most balra, és egy kör, meg kanyar….” A pultra könyökölve játszom a másodtisztet és ha szépek nem is lesznek a cupcake-ek, de teljes mértékben illenek a Valentin napi szerelmes hangulathoz. Mondjuk az este végéhez, amikor elfogyott a vacsora és a desszert és az ital nagy része…*
//De bánom nagyon! Mit tehetek? Hogy összefutunk-e csak rajtad áll! :cheers: Én is köszönöm, hogy bevállaltál. //
Kicsit rohanós volt ez a nap, legalábbis így, hogy mindent megpróbáltunk belepréselni, amit csak lehetett. Megint a "kedvenc" fajtámat röptethettem: üzleti utas túl fontos embereket. Ha Fairbanksben lett volna dolguk, a pilótafülke közelébe nem megyek, de hát így... Bájmosoly, udvariasságba csomagolt szarkazmus és minden más, köszönjük, hogy minket választottak. Délelőtt fel, késő délután le, ez volt az út, a köztes idő meg szabadfoglalkozás. Oké, valójában készenléti helyzet, mert ha előbb véget ért esetleg a fene fontos tárgyalásuk a fasz tudja, hol, kivel és milyen témában, akkor előbb lehetett a visszaút. Mert hát fontosék akkor röpködnek, amikor akarnak. Se baj. Amint tudtam, mi vár rám, már hívtam is Henryt - aki persze pont aznapra havazódott el minden fronton. Ilyen a mi szerencsénk... Kijött értem a reptérre, és úgy volt, hogy másfél órát le tud csípni a napjából, szóval irány a ház, de persze félúton hívták, hogy valami sos kurvafontos és überhalaszthatatlan feladatot sózzanak rá. Szinkronban nyögtünk elkínzottan. Ő káromkodott, én szitkozódtam, majd mindenféle sebességkorlátozásra fittyet hányva zúgtunk el egy félreeső helyre, hogy ha már kényelmesen, ráérősen és mondhatni kultúráltan nem lehetett, akkor maradt a rendőrautóban, hátradöntött üléssel történő helyzetabszolválás. Kreativitásért nem kellett a szomszédba ugranunk külön-külön sem, együtt meg végképp nem. Épphogy végeztünk, amikor megint hívták, mire egy "kurváraútonvagyokbazmeg"-gel válaszolt és "lecsapta" a telefont. Aztán jóval lágyabb hangnemben kérdezte, hogy hol tegyen ki, és miközben rendbe szedtük magunkat, megvitattuk, hol kaphatok kávét és nekem való szendvicset, nem olyan kis semmit, mint amit a Starbucksban adnak. Érdekes módon a Roasting felé menet már tökéletesen be tudott tartani mindenféle közlekedési szabályt, sőt, kifejezetten előzékeny volt mindenkivel az őrmester, én pedig egy ponton túl már nevettem az egészen.
Két hatalmas rántotthúsos szendvics, egy szelet csokitorta és három adag kávé társaságában üldögéltem egy kétszemélyes asztalnál. A rántottás szendvicsemet már befaltam, az egyik kávé fele elfogyott mellé, és a világon sehova se rohantam. Néhányan kicsit furán néztek rám, de már megszoktam, hogy általában megrökönyödést vált az étvágyam. Henrynek elküldtem képen a terítéket, mire annyi volt a válasza, hogy "én másféle desszertet kértem volna..." Somolyogva ráztam a fejem, és inkább félretettem a telefont az ebédem hátralevő részére. Akkor dermedtem egy pillanatra mozdulatlanná, amikor a következő ajtónyitáskor az ötnapos itt-tartózkodásom alatt eléggé megismert szag tódult be. Falka. A szemem azonnal az érkező felé villant - mintha attól félnék itt, hogy minden bokor mögül Dario leselkedik rám -, és egy fiatal(nak tűnő) nőstényen állapodott meg. Jó, hát ha csak nem volt teszem azt Árny, talán nem lesz gond. Háromnegyedrészt felhúzott pajzsom mögött a Farkas hasonlóképp csak felmérő jelleggel figyelt fel az érkezőre. Ha öt napot kibírtam itt mindenféle balhé és összetűzés nélkül, akkor pár órával se lesz gondom. Ebben a megnyugtató tudatban folytattam az evés-ivást. Kedves kis kóbor vagyok, senkinek sem ártok, max a szendvicseimet trancsírozom, de hát azok meg azért vannak. Bőrnaci, fekete póló, bokacsizma, bélelt bőrdzseki. Viszonylag normálisan és rendezetten néztem ki - csakis hűdefontosék tehettek róla. Az ilyen utasoknál ez volt a minimum elvárás. Mármint nem a bőrnadrág, hanem az, hogy lehetőleg ne már a szakadt farmerok közül válasszak aznapra göncöt. És ha blúzt nem voltam hajlandó magamra erőszakolni, akkor az egyszerű, fekete felsőt oldjam meg. Ezekben ki tudtam egyezni. Szóval fájóan normálisan festettem, a kajamennyiségtől eltekintve.
*Henrynek kötelező feladat voltam, ám most mondhatni csak úgy, pusztán szórakozásból jöttem a városba és hát az ilyen sétákra nem kérhetek meg akárkit. Sokba kerül ez nekem Achillesnél, hogy elrángattam és a rábeszélés sem volt éppen esti mese, de végül beadta a derekát. Vele azért szabadabban mozoghattam, nem mintha felelőtlen lett volna, inkább csak makacs és bogaras – ami a korral járt – volt olyan hely ahova nem volt hajlandó belépni. Ilyen volt a szendvicsbár is, amit két okból értékeltem. Az egyik, hogy gyönyörűséges volt a süti választékuk, a másik, hogy annak idején szórakoztató kalandban volt részem Blake-kel, egy Valentin napi muffin sütés alkalmával. Azért is emlékezetes az a nap, mert hosszú rabság után akkor először tehettem ki a lábam a lakból a beharapásom után. Most hiányzott a rózsaszín és vörös díszítés, egészen kopárnak tűnt a hely, de az illatok ugyanolyanok voltak. Mondjuk azóta sem tanultam meg sütit sütni. Achillest kicsit hátrahagyva az ő ízlésének jobban megfelelő „étteremnél” egyedül, de még azért figyelő tekintetek mellett léptem be, hogy a vásárlást egy kis sütizéssel zárjam le. Vagyis csak megvásárolni szerettem volna, becsomagoltatni és hazavinni, de a már ismert illatok közé különös és ismerős szag is keveredett. Azt tudtam, hogy farkas, de kellett kutatnom az elmémben a forrása után. A pulthoz lépve gyorsan összeválogattam a kívánt sütiket, majd a soromra várva körülnéztem. A látvány és a szag így nyert értelmet. Le sem tagadhatta volna magát, éreztem őt Henry-n mielőtt kitörtem volna a lak folyosójának ablakát az egyik bögrémmel, és tőle tudom, hogy Dakota olyan, mint Henry csak csajban. Ez a mondat valahogy beleégett az elmémbe. Éreztem a megismerésére lobbant késztetést, de nem tudtam hogyan fogadná a személyemet, hogy Henry mit mesélt rólam, ha egyáltalán….ezért míg várakoztam, magamban a lehetőségeket lapozgattam. Örülni fog nekem. Ennek volt a legkisebb esélye. Rám morog és faképnél hagy. Ez a középmezőnyben végzett, míg a várható botrány amiért még a heti feladatait is rám húzza mint a vizes lepedőt, kapta a legtöbb pontszámot. Végül a pincérnő rángatott ki a találgatásokból és megkérdezte mit kérek. * -Ó, szép napot! Tíz nagyon csokis és nagyon habos sütit kérek elvitelre, és kérek még….*Egyetlen röpke pillanatig gondolkodtam csak, majd nagy sóhajjal hozzádobtam még a magasan végzett lehetőség mellé egy kis édességet.* -…és ahhoz az asztalhoz kérnék abból a tejszínes-epresből kettőt, és egy forró csokit. Köszönöm. *Dakota asztala felé mutattam, a pincérnő mosolyogva türelemre kért és megígérte, hogy mindent megkapok az asztalhoz. Hasonlóan jókedvűen megköszöntem és dakota felé fordultam. Emlékszem amikor először jártam itt, a farkasom is elég izgatott lett a szabadságtól. Volt némi félreértés közöttünk, ő játszani akart, én meg azt hittem zabálni. Most viszont már teljes volt az egyetértés közöttünk, mindketten ugyanazt akartuk és meg is értettük a másikat. * ~Oké. Akkor vágjunk bele. Szerintem cuki. ~ Üzentem a fejemben és egy kelletlen morranás volt rá a válasz, amiből tudtam, hogy ez a szó tabu. Nem szabad kimondani, jóllehet most nem kocsiban ültem, de volt pár dolog amit a fejemhez vághatott. Ennek ellenére örültem és ezt kifejezésre is juttattam az arcomon egy fülig érő mosollyal, amikor nagy merészen leültem a vele szemben lévő szabad székre, a három papírtáskát a lábam mellé téve.* -Szia! Te vagy Dakota ugye?...Tudtam! Annyira örülök, hogy találkoztunk. Már sokat hallottam rólad és szerettelek volna személyesen is megismerni. Bessie vagyok. Vagyis, igazából Catherine Benedict. *S nyújtottam is a kezem felé az asztal felett, mosolyogtam és a félig felhúzott pajzs résein keresztül érezhető volt, hogy az örömöm őszinte és nem is kicsi. Közben nem átallottam jól megnézni magamnak és be kellett valljam, hogy Henrynek igaza volt. A csaj szép, kicsit vad, cuki tekintete van, és ehhez az összképhez már csak a hangja hiányzott. Kíváncsi voltam, tényleg úgy tud-e káromkodni, mint Henry és most kivételesen nem is zavart volna. *
Megjelenés†Muzsika
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Épp nagyban nyammogtam egy falaton és küldtem mellé még egy kis kávét, amikor az előbb kiszagolt falkás odajött hozzám. Mit odajött? Fogta magát és leült. Én csak bámultam, mint egy hörcsög, akinek épp tele voltak a pofazacskói dugigabonával - vagy mi a szart esznek a hörcsögök, nem tudom, sose tartottam, max ettem, de hát az ilyen félfogas megoldás volt. Lehet, hogy megmondom Henrynek, hogy ha csak ilyen villámlátogatásra jövök, hagyjuk a dugást, mert meg mertem volna rá esküdni, hogy a belőlem áradó, engem körülvevő, rohadtul friss illatmintája csalta ide a nőstényt. Ó istenem, lécci mondd, hogy nem valami ex, vagy hoppon maradt rajongó, aki a legendáért állt sorban és most már baszhatja, vagy tudja tök, megegyeztek, hogy kamufeleség lesz, de ez már ugrott... Mondjuk a Farkas nem igen zavartatta tőle magát. Én se az, hogy zavartattam, mert eszek én bárki előtt kétpofára sokat, és felőlem bárkinek bármi nyavalyája lehetett, csak meglepett. Főleg, hogy egyből letette magát. Bár nem kéne, hogy csodálkozzak asszem. Falkás város, örüljek, hogy nem szart a kajámba. Még teheti mondjuk, de nem olyan típusnak tűnt - fordítva elképzelhetőbb lenne, de ekkora paraszt én se vagyok. Azt hiszem. A szemem akkor kerekedett még nagyobbra, amikor ledarálta a nyitószövegét és felém nyújtotta a kezét. Reflexből reagáltam, szóval kicsit kajás-olajos-ketchupos kézzel fogadtam el a jobbját. De ha nem reflex, lehet akkor is így teszek. Hát ha csak úgy berongyolnak a szentséges zabálásba, viseljék a következményeket ugye... - Jaf - mondtam egyelőre ennyit, roppant kulturáltan, még mindig teli szájjal, aztán megrágtam és lenyeltem mindent. Nem jófejségből, hanem mert így egyszerűen nem tudtam beszélni. - Hali, Bessie. Nem tudom, mi mindent hallottál rólam, ami miatt örülsz, hogy találkoztunk és meg akartál ismerni, de szerintem kurvára félrevezettek. - Ezúttal kicsit alaposabban szemügyre vettem őt, a megjelenését, a kis gesztusait... aztán szusszantam egyet. - A hozzád hasonlók nem szoktak örülni a hozzám hasonlóknak. - Nagy korty a kávémból. - Gondolom Henry miatt voltál rám kíváncsi. Ez volt a legkézenfekvőbb következtetés. Jaj, könyörgöm, mondd, hogy nem fog az egész falka egyesével raportra járni, vagy hívni, hogy mengnézzék, mégis miféle alja nőszemély merészelte behálózni a védtelen rendőrbácsit! Oké, végig csinálnám, de lehet a végére kitépném az utolsó szál hajamat is.
*Tudtam, hogy meg fog lepődni, de nem számítottam arra, hogy kész tanulmányt tudnék az arcáról írni, eltekintve attól, hogy úgy néz ki mint egy mókus amikor magokat gyűjt. A szemei elkerekedtek akár eső után a tócsa és még ha a pajzsa a feje búbjánál lett volna, akkor is érezhető volt a százszázalékos értetlenség. Ami teljesen jogos volt, főleg ha Henry nem mesélt rólam, vagy ha mesélt is, a nevemet kifelejtette. Egyik verzió sem érdekelt különösebben, a velem szemben csodálkozó annál inkább. A kézfogásból az enyémen maradt zsírt és ketchupot rezignáltan töröltem le a tányérja mellől felkapott szalvétával, miközben továbbra is fülig érő mosollyal néztem őt, majd ügyesen belülre hajtogatva a letörölt maradékot, visszatettem oda ahonnan elvettem. Amikor aztán végre lenyelte a szájában lévő nem túl egészséges de annál finomabb illatú ételt és megszólalt, felkaccantottam. Tényleg olyan mint Henry! Csak kevesebbet hisz magáról. * -Jaj ugyan már, ne degradáld magad. *Legyintettem a szavaira és kibújtam a kabátomból, amit ugyanazzal a lendülettel a szék támlájára terítettem egyetlen mozdulattal. Dakota csak találgatott, bár jó helyen tapogatózott, kicsit mellényúlt. Felemeltem a mutatóujjam és azzal magyaráztam tovább.* -Ez így nem teljesen igaz. Nem vezettek félre, Henry mesélt rólad. Oda van érted és most már értem miért. Tényleg…nem mondom ki milyennek gondollak titeket, mert legutóbb majdnem lefejeltem a kocsi szélvédőjét miatta, pedig kedveskedőnek szántam. Henry sajnos nem bírja a túlromantikázott kifejezéseket és mivel azt mondta te olyan vagy mint ő, csak csajban, feltételezem te sem vagy oda értük. *Időben eszméltem és torpantam meg a mesélés lendületében, hogy egy röpke szünet után magyarázzam el a lényeget. Mindezt túláradó örömmel és fülig érő szájjal, csillogó szemekkel figyelve Dakota minden egyes reakcióját. Megérkezett a sütim a tányéron, a forró csokim bögrében és a csomag, ami további illatos sütiket rejtett. * -Köszönöm, igazán kedves. *A pincérnő felé fordultam és megköszöntem a kiszolgálást, majd újra Dakotáé lett minden figyelmem. Talán kell neki pár másodperc, hogy megeméssze a hallottakat.*
Megjelenés†Muzsika
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Nem fintorgott a kajamaradékokra a kezén - újabb meglepetés. Lehet kevésbé kéne előítéletesnek lennem megjelenés alapján, majd meglátjuk. Bár tudnám baszki, hogy minek örült ennyire? Én komolyan nem értettem, hogyan tudod ennyire boldog lenni ismeretlenül attól, hogy velem találkozott. Mégha legalább valami celeb lennék, híres infuencer, vagy bármi... Na mindegy, majd elválik, hogy mit akar a kishölgy. Amíg nem próbálja lenyúlni az egyik megmaradt szendvicsemet, addig úgyse harapok. - Nem degradálom - vontam vállat. - De ami nekem szórakozás, az általában másnak faszság, és elég sűrűn tudok morálisan megkérdőjelezhető döntéseket hozni, felelősséget hárítani, a saját szaromból pedig úgy kimászni, hogy mást lökök bele. Ez nem degradálás, édesem, puszta önismeret. És a legszebb, hogy tökéletesen ki voltam békülve magammal így. Egy-két olyan illető létezett csak, akik a jobb formámat kapták ennél, de nagy átlagban... Ronny tudna mesélni a hiányzó kocsiajtóról meg a levert lökhárítóról és arról, hogy még mindig nem közlekedhet a saját autójával Anchorage-ben, mert hiába cseréltük le a rendszámtábláját, így is kiszúrnák olyanok, akiknek talán nem kéne. Úgyhogy nem, nem szoktak nekem örülni, ha csak nem hozzám hasonló balhés alakokról van szó. De őket meg én szoktam kerülni, mert elég a saját szarom. A moderáltan problémás a tökéletes középút. - Ó! Ennyi volt az első reakcióm arra, hogy Henry mesélt rólam. És ezek után szerinte nem vezették félre és még mindig örül nekem. Hááááát... Kérdezném, hogy mennyire volt részeg mesélés közben, de a kiscsajból dőlt a szó, így esélyem se volt közbe szúrni bármit. Helyette jegyzeteltem. Mi a faszt keresett vele egy autóban? Nagyon remélem, hogy nem az említett testrészt! Oké, falkatársak, ülhettek simán egy autóban... Ugye? Ez normális, vagy nem? - Szóval kocsikázás közben mesélt. Betömtem a szendvics maradékát és néhány nagy korty kávé és nyúltam az utolsóért. Közben ott puffogott a fejemben a "Henry sajnos nem bírja a túlromantikázott kifejezéseket" rész. Finoman, feltűnésmentesen feljebb húztam a pajzsom. Közben Bessie kifogyott a szuszból és megérkezett a rendelése is. Olyan szinten éles volt a kontraszt az ő "köszönöm, igazán kedves"-e, meg az én korábbi, kurta "kösz"-öm között, mint ég és föld. És még így is csillogó szemekkel figyel. Miközben bennem a minimonológja játszódott le újra és újra, meg-megakadva egyes részletek fölött. - Milyen jól ismerheted, ha így tudod, hogy milyen kifejezéseket nem bír - mosolyogtam rá, és kicsit megkevergettem a löttyöt. - Meg neked mesél autókázás alatt, tényleg jóban lehettek, biztos régóta tart. Hova mentetek, hogy még én is terítékre kerültem? Olyan vagyok, mint Henry csajban. Esküszöm, Bessie érdekében remélem, hogy annyira azért nem. Meg a magam érdekében. Meg Henryében. Nem szeretnék záros időn belül újra a szőnyeg szélén állni Rodrigueznél. Mondjuk akkor nem kéne dolgokat firtatnom, de hát én és a fene nagy kíváncsiságom. Egyszer ez lesz a vesztem.
*Azt nem mondom, hogy nem zavart a káromkodás és más vulgáris szavak, de egészen más volt ezeket most az ő szájából hallani. Kicsit, mintha egy történelmi utazáson vettem volna részt, bár talán másnak ez furán hangozhat, vagy túlzónak. Henry elbeszélése kelt életre előttem, hozzá véve még azt, hogy összejöttek és szerelmesek is egymásba – mert ugye a kettő nem feltétlenül jár kéz a kézben – nagyon is romantikus volt a történetük és én imádtam az ilyeneket. * -Igeen. *Bólintottam rá, mert bár őt még nem ismertem igazán, az egész hajazott Henryre. Ő is hajlamos volt marhaságokat csinálni, amin jól szórakozott, rossz döntéseket hozni, és elég lobbanékony természet is volt. És még Achillest ostorozzák, na szép. Meséltem Henryről és magamról, reakciómentesen vettem tudomást a rövid és tömör hozzászólásáról, majd hagytam neki is lehetőséget, hogy beinduljon a beszélgetés. Az elejtett mondatból megtudtam, hogy a shoppingolásunkról nem mesélt. Nem baj, majd mesélek én. Egyelőre csak rábólintottam a kérdésre és vadul mosolyogtam, de már készültem arra, hogy sok mindent megosszak vele. Nehogy már féltékeny legyen, más se hiányzott, mint egy féltékeny nő, Dakota csomagolásban. Egyébként sem lett volna mire, sőt! Míg rákészültem a sütievésre, konkrétan rákérdezett, honnan is vagyok olyan jól informált, hát belekezdtem. Ha nem is jégkrém, pont jó a csokis-habos süti a romantikus történethez, ami persze nem az enyém, de reméltem, hogy Dakotától többet tudok meg, mint a szűkszavú rendőrtől. * -Volt időm megtudni. Hosszú az út a farkaslaktól a városig. Főleg, ha közben letérünk az útról. Én voltam az egyik bünti feladata. Shoppingolni vittem, vagyis ő vitt, de közben szóba került ez-az, és picit…*Két ujjamat csippentem össze, hogy még levegő sem fér közéjük, és még a szemeimmel is hunyorítok hozzá, de azért annyira pici nem volt az az idegroham.* -….dühös lett. Ha megígéred, hogy nem szeded le a fejemet, akkor elmondom miért. *A villámat belenyomtam a süti vékonyabbik felébe és egy apró falatot a számhoz emeltem. Sokkal kisebbet az övénél és rögtön utána meg is töröltem az ajkaim szegletét. Egyenes háttal ültem, hozzá sem értem a szék támlájához, másik kezemet pedig az ölemben pihentettem. Mindettől eltekintve nagyon is lelkes és boldog voltam, ami úgy tűnt, zavarja. Vagy csak nem érti. Ahogy Henry sem értette először. *
Megjelenés†Muzsika
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Továbbra is szürreálisnak éreztem a helyzetet, de egye bassza, voltam már furább szituban is életemben. Azt hiszem. Igen, határozottan voltam. Annyira figyeltem a kis nőstényt, hogy még enni is lassabban ettem, de messze nem olyan elegánsan és illedelmesen, mint Bessie. Az első falat után azonnal megtörölte a száját, szögegyenes háttal ült, nem érintve a támlát. Halvány nosztalgiával rezonáltam az egészre, mert hát egyszer, régen, nekem is ez volt a megszokott, a hétköznapi. Az elvárt minimum, amit a státuszomhoz mérten hoznom kellett. Ma már elképzelni se tudtam, hogy ugyanoda visszajutok, de akkor ugyanígy tökéletesre vittem a manírjaimat. Cserébe pár megjegyzéssel képes voltam agyvérzés közeli állapotba sodorni bárkit, ha épp rossz napom volt, vagy olyan társasági eseményen kellett megjelennem, amihez végképp semmi affinitásom sem akadt. Ahhoz bezzeg, hogy most egymás után tűzzek magamban kis piros zászlókat egy-egy információmorzsához, nagyon is! Autózás, shopping, rólam csevegés. Valami kellemetlen mocorgott bennem, amit aztán eléggé lelapított a büntifeladat említése. A kilenc hetes tortúra... - Hajaj! - somolyogtam visszafogottan arra, hogy "picit" dühös lett Henry. Pár mérges fejet már ismertem tőle. Meg hisztiset is! - Mivel gázoltál a lelkébe? - kérdeztem, de szükségtelen volt, mert a jelek szerint amúgy is megosztaná velem. Ha nem harapom le a fejét. Megint értetlenül pislogtam. Szerintem lassan gyengeelméjűnek fog gondolni, ha így folytatom, de tényleg nem tudtam elképzelni, hogy mi olyat mondhatott, amin Henry felbaszta magát, de életben hagyta, és még én is leszedhetem a fejét. Oké, megintcsak: nem ismert. És azt sem tudta, hogy miben voltam majdhogynem szöges ellentétje a hímnek. - Látatlanba nem ígérek, Bessie - vontam magasra a szemöldököm, mert hát előbb lássuk az árut, aztán alkudozzunk az értékéről. - Vagy mersz kockáztatni és kideríteni a reakcióimat, vagy mindketten hülyén halunk meg. Ez engem mondjuk kurvára nem zavar, max megkérdezem Henryt. De ha akarod, tippelhetek is. Lelovagoztad? Mondjuk azért én miért akadnék ki? - csacsogtam hangosan gondolkodva. - Jaj, biztos valami nyálas dolgot mondtál, vagy kapcsolati tanácsot osztogattál. - Hirtelen lesápadtam. - Bazmeg, ugye nem azt kérdezted, hogy mikor kéri meg a kezem?! Megkapaszkodtam fél kézzel az asztal szélébe, hogy ha ne adj isten igen lenne a válasz, akkor se boruljak le. A fasznak se hiányzott, hogy ilyen gondolatot bárki is elültessen a fejében, jézusom, NEM! Nem-nem-nem. Bessie arcát fürkésztem, és nem nyugtatott meg, hogy összességében kinéztem belőle ilyen kérdést. Pont olyan típusnak tűnt, aki ilyesmi felől érdeklődik... Még a szendvicsemet is letettem, mert hát ez kardinálisabb dolog volt, mint az, hogy kétpofára zabáljak.
*Igenis el akartam mondani Dakotának, hogy Henryvel hol voltunk és mit csináltunk, főleg, hogy _ő_ mit csinált, de egészében véve Dakotára voltam kíváncsi, mert érdekelt, milyen lehet egy Henry nőben. Azon kívül az ő – igenis romantikus – történetük sokkal jobb volt, mint egy film vagy regény. Mondhatni előttem zajlott. Jó, oké, nem az egész és Isten látja a lelkemet, bár nem hiszek benne, nem is akartam azért minden részletről tudni. Dakota beleegyezésére vártam, miközben a csoki és a tejszínhab íze szétáradt a számban, egy nagy rakás boldogsághormont termelve. Ám a rábólintást nem kaptam meg, csak egy kis biztatást, hogy merjek kockáztatni. Na szép pár voltak ezek ketten, tényleg összeillettek. Már-már a fejemet adtam arra, hogy belekezdek, de kénytelen voltam még egy kis ideig lemondani a csokis süti második falatjáról, ha nem akartam félrenyelni a nevetéstől. Dakota tippelni kezdett és ezzel ötleteket is adott ahhoz, mivel bőszítsem fel Henry-t. Természetesen a testi épségem egészsége érdekében jó nagy távolságból. A lelovagozásnál halkan kuncogtam és felírtam a listámra, a nyálas dolognál folytattam, ám a kapcsolati tanácsoknál picit megmerevedett az a mosoly az arcomon, jóllehet nem azt osztogattam, de majdnem olyan volt amikor romantikusnak ítéltem meg. Erről viszont nem beszélhetek, bár Henry csak Achillest kötötte ki konkrétan, a „senki”-ben feltételezem Dakota is benne van. A lánykérésnél is elakadtam, de végül úgy ítéltem meg, hogy a lecukizás nem olyan nagy baj Dakotánál, bár ahogy az asztalt markolta, lehetett volna intő jel, de nem törődtem vele. Csak a „bazmeg”-nál rándult meg picit az ajkaim szeglete, de már edzett voltam, és nem csak Achilles által. Vajon miért mocskos a farkasok 80 %-nak a szája?* -Nos, nem igazán. A kocsiban ülve, nem kicsit túllépve a megengedett és az útviszonyoknak megfelelő sebességet, azt találtam mondani, hogy….olyan cukik vagytok együtt. *Igazat mondtam, mert hát ez volt az első ilyen beszólásom amire henry nem ugrott, hanem a fékbe taposott, és fontosnak tartottam közölni a körülményeket is. * -Erre ő beletaposott a fékbe, majdnem lefejeltem a műszerfalat, a kocsi megperdült párszor, és épp csak elkerültük a legközelebbi fa törzsét. Persze ez még nem minden! *Hatásszünetet tartok, vagy arra hagyok időt, hogy Dakota megeméssze a hallottakat, esetleg bebizonyítsa, hogy nem mindig jó kockáztatnom vele szemben. De ha visszafogta magát, tovább mesélhetem….egyelőre ezt az apró kis momentumot, a többit majd lassan adagolva. *
Megjelenés†Muzsika
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Hajlamos voltam másokat bajba sodorni, vagy hülyeségre rávenni, mert mit ér az élet némi kockázatvállalás nélkül? Naugye. Oké, ezt általában nem szándékosan csináltam, alkalom szüli a felbujtót. És amíg Bessie nagyban eszegetett, hölgyhöz illő apró falatonként tűntetve el a sütit, én zabáltam, mint rendesen, és ja, teli, félig teli szájjal dobálgattam be a tippjeimet azt illetően, hogy mivel húzhatta ki a gyufát annál, aki miatt végső soron mint kiderült visszajöttem Alaszkába. Az, hogy ezzel végső soron újabb fegyvereket adtam a kiscsajnak a pasimmal szemben... hja, ebbe éppenséggel nem gondoltam bele. Ha ezeket megkapja és kiderül a forrásuk, hát bazmeg majd max lemeccseljük a méltó büntetést galád "árulásomért". Addig csak szórtam az ötleteket, amik közül az utolsó még engem is kikészített, merthátbazmeg ne. És amúgy azt hiszem, még el se váltam Aidentől. Jó, mondjuk hót picsa mindegy volt, egyikünk sem az akkori nevén létezett jó ideje, szóval ja, fölösleges is ilyesmin kattogni. Egyszer férjeztem, elég volt, köszi. Végül egy időre kifogytam az ötletekből meg a szuszból, úgyhogy hagytam Bessie-t érvényesülni, ha már olyan kis lelkes volt miattunk. Hátha megértem, hogy miért... Miközben azt ecseteli, hogy Henry hogyan vezetett, elégedetten somolygok, mert hát... én pasim. Még szép, hogy száguldozik leszarva az útviszonyokat. Az egyetlen, amit sajnáltam, hogy nem én ültem akkor mellette, tuti még biztatom is, hogy menjen gyorsabban, ráveszem, hogy vegyük az irányt Anchorage felé, mert hát lettek volna ötletem út közbenre. Na de majd máskor. Ebben az elégedett - és mérsékelten fan girlös - tudatban szürcsöltem a kávémba, amikor a mondat a végéhez érkezett a cukival. Nem, nem nyeltem félre. Helyette mint valami porlasztó, prüszköltem ki az aktuális kortyot. A zöme a számon keresztül távozott, de bazmeg, még az orromból is csöpögött, kurva szar érzés volt, az pedig már nyilván nem segített, hogy magam elé kaptam a kezem. Az orrom égett, Bessie-t pedig nagy eséllyel csöcsön kávéztam. De ami ennél is sokkal rosszabb volt részemről: rákvörös lett a fejem, még a fülem is belepirult. Ha ezek után ugyanúgy folytatta a kis sztorit, helyeslően bólogattam arra a satufékre, mi is pontosan így jártunk volna most, ha autóban ülünk és én vezetek. Illetve lehet, hogy én szánt szándékkal nekivezettem volna a legközelebbi fának a kocsi anyósülés felőli részét. - Nem vagyunk cukik, bazmeg - dünnyögtem még mindig az orromat tapogatva, vörösödve, és elmartam a szalvétáját. - Mi cuki van két trógerben? - Hörözsnyörözs. - Ne válaszolj, könyörgöm, mert elsüllyedek... - állítottam le reményeim szerint még időben, és megtörölköztem, aztán orrot is fújtam. Cukik vagyunk együtt. Hangosak, alpáriak, nonstop kanosak-tüzelők? Igen. Cukik? Ne már! De persze azonnal végigfutott rajtam az összes olyan közös pillanat, amit ennek lehetett volna titulálni normáliséknál. A bowling, amikor a reptéren a nyakába ugrottam, vagy amikor TEDxről kijövet felkapott, vagy a szelfivel való bohóckodás a loftban, a közös zuhany, amikor le volt strapálva... De ez csak... izé. Jól érezzük magunkat egymás társaságában, pont. És nyilván nem azzal fogom ezt én se kimutatni, hogy tízpercenként sípcsonton rúgom. - Ezek után félek megkérdezni, de mi van-volt még? Ó! Feltűnt végre, hogy telibetrafáltam. A dzsekim zsebébe túrtam, hogy ha már a szalvétáját én áztattam el, akkor adjak cserébe zsepit, de: - Csak használt van. Régi mondjuk, szal legalább száraz - vontam vállat, de ja, esélyesen nem tartott a megkövült taknyos zsepimre igényt, szóval visszatettem a zsebembe. Minden esetre a beszélgetés további részére hanyagoltam a kávém maradékát.
*Mayflower nagyi nagyon oda volt a származásáért és egész gyerekkoromban ezzel traktált, meg a nőiességre, a minden rendkívüli helyzetet kellő rezignáltsággal viselésre nevelt, hogyan fogjam a csészét, hogyan igyak, egyek és nevessek úgy, hogy az elegáns legyen. Nekem tetszett, még a lázadó kamasz éveimet is ekként éltem és nem zavart ha másokat ez zavart. Különc voltam és fura, bogaras, olykor még beképzeltséggel is megküldtek, de csak mosolyogtam ezen. Nos, amikor kockáztattam Dakotával szemben, sok mindenre számítottam de arra nem, hogy telibe köp a kávéval. Szükségem volt az összes lélekjelenlétemre ami csak akadt, magamban persze átkozódtam, hogy miért nem vártam meg a nagy bejelentéssel, hogy lenyelje azt a végzetes kortyot, de hát Dakota folyton vagy evett vagy ivott. Ember legyen a talpán aki kisasszézta volna azt a tized másodpercet, amikor éppen nincs semmi a szájában. * -Ó! Ó-ó-ó-ó! *Meglepettségemnek ekképp adtam hangot és már nyúltam is a táskámba zsebkendőért – igaziért, nem papírért – hogy mentsem a menthetőt. Pici elnéző mosollyal törölgettem magam, bár úgy is meg fog látszani, teljesen csak akkor tüntethetem el, ha elviszem a tisztítóba. * -Ez nálatok családi vonás lehet. *Jegyeztem meg törölgetés közben halkan, emlékezve arra amikor Henry leszaggatta rólam a ruhát, miután lekávézta a szőnyegemet. Erről azonban nem akartam többet mondani, Dakota kezdeti tanácstalansága okán arra gyanakodtam, hogy Henry nem vallotta be a mi kapcsolatunkat, amit még időben kellett volna a helyére tennie, és ez gondolom nem csak egy prüszkölést csalt volna ki belőle. Visszatértem hát a kocsiban történtekre, ahogy ő is arról nyilatkozott, majd kérdezett, végül megkért, hogy inkább NE! * -Nem vagytok trógerek. *Közöltem ennyit azok után, hogy leállított a részletes kifejtésről, miért is cukik ők együtt. Aztán csak néztem somolyogva, mert ugyanazt véltem felfedezni rajta amit Henry-n is. Igaz nála tovább tartott, csak akkor merengett el a dolgokon miután megérkeztünk a városba és magára hagytam picit a ruha szalon előtt. S még utána is…pont olyan volt az arca és a tekintete, mint most Dakotának. Sejtettem mi zajlik le benne és csak mosolyogva bólogattam.* -Igen, igen. *Igen, rájött. Emlékezett. Kinek mi a romantikus. Egy mozdulattal hárítottam el a nekem nyújtott használt zsebkendőt, a kínálásra viszont elkuncogtam magam. Nem reménytelen eset. * -Köszönöm, kedves vagy, de ennél többet nem tehetek….hogy mi volt még? Nos….majdnem elszabadult aaaa….bennem élő bestia. *Gondolkodtam hogyan fogalmazzak úgy, hogy a körülöttünk lévő emberek, ha esetleg hallgatóznának, látva a történteket és persze vágynának arra, hogy mit lépek a leköpésre, olyasmit halljanak csak, ami még megmagyarázható. * -De végül csak eljutottunk a városba és jól bevásároltunk. Sajnos amit neked választottam visszadobta, pedig szép volt és…dögös. De azt mondta, jobban érzed magad a boxeralsójában, szóval ezek után elhiheted, hogy kíváncsi lettem rád. Henry megtalálta a foltját. Ezért örülök nektek. Jóllehet vigyázni kell a társaságodban, főleg amikor iszol, nem szabad semmit mondani, de szerintem…aranyos vagy és…jófej. Bár ez utóbbi kifejezést nem igen szoktam használni, de a nem mondom ki mi helyett megfelel, csak a te kedvedért. Nehogy nekem megfulladj. *Kedvesen mosolyogtam rá, már ha nem esett nekem az asztal felett az „aranyos”-ra. Lehet ez a szó is tiltólistára kerül. * -Ami a lánykérést illeti…de igen, megkérdeztem, de nyugodj meg! *Még a kezemet is felemeltem, hogy leállítsam az esetleges nekem támadást.* -Nem akar elvenni. *Ha nem történt semmilyen más inzultus, akkor volt okom mosolyogni, de a zsebkendőt nem tettem el, inkább egy újabb falat sütire gondoltam. * -De tudod muszáj volt megkérdezzem. Meglehetősen romantikus alkat vagyok, imádom az ilyen filmeket, regényeket, és a csöpögős happy endeket. Az meg ugye az esküvő, fehér ruhában, sok virággal…oké, abbahagyom. *Mentegetőztem, hátha még elhányja magát nekem, az meg végképp nem hiányzott. *
Megjelenés†Muzsika
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Leköptem, prüszköltem igazából lényegtelen az eredmény szempontjából: a kávém egy kortya a ruháján landolt, és elismerésem, hogy ilyen szépen állta az egészet, belőlem legalább három káromkodás kiesett volna. Így is szitkozódtam, az orromon visszajött lötty miatt, Bessie helyett is. Családi vonás. Még jó, hogy a "cs" betűs szó-bombát korábban Pat és Henry is ledobta nekem, így már csak mordultam egyet, meg hát: - Ő is rád kávézott? Biztos provokáltad - mormoltam és igen, tudatlanul is azonnal Henry pártjára álltam mindezek után. A közelből kuncogást és pusmogást hallottam és momentán épp nem voltam a szolid kis konfliktuskerülős pillanatomban, szóval a mellettünk lévő asztaltársasághoz fordultam. Ja, jó műsort csaptunk, én biztos felröhögtem volna, de épp a szenvedő alany csapatába tartoztam, szóval nem nem hallgattam el ezt a bulit. - Faszt röhögsz, bazmeg! - torkolltam le minden jókedvet, és olyan partigyilkosságot produkáltam, amilyet ritkán szoktam. A Farkas büszkesége felpiszkálódott. Hát baszki, tényleg kurva jó... Inkább visszafordultam a magát tisztogató kis nőstényhez, aki nyilván jobban fel volt szerelve erre alkalmasabb eszközökkel, mint én. Hello használ zsepi. Az övé meg nemhogy használt nem volt, de még csak nem is papír. Tényleg szakadt suttyó vagyok, ami évtizedek óta nem érdekelt, de a viselkedése, ami pár gondolat erejéig visszalökött egy régebbi korba mégis kapirgált bennem valamiféle kellemetlen érzést. Teljesen ki lettem zökkentve a megszokott kis medremből. Ezért öngyilkos vállalkozás basszus megmaradni egyhelyben: jönnek az ismerősök, meg az ismerős ismerőse, és hirtelen azt is megkérdőjelezed, hogy jól vagy-e úgy, ahogy vagy, mert hát ha ilyen társaság veszi körül a másik feled, akkor... akkor mi van basszus? Semmi. Faszom! - De igen, trógerek vagyunk! - emelem meg a hangom már-már kétségbeesetten. - Nagyon kérlek, legalább ennyit hagyj meg nekünk. Tudod, ez olyan, mint másnak a méltósága, annak se esel neki láncfűrésszel gondolom én. Persze lehet, hogy de. Talán ez a délelőtti süti-program része, ki tudja? Minden esetre ha így van, engem kíméljen meg tőle, mert még a végén begyújt nálam valami megfelelési kényszert és akkor tényleg sikítani fogok baszki! Az megnyugtat, hogy kuncog a szutykos zsepimen. Hállelúja, még a végén szarul érezném magam egy fintortól! Úr isten azt végképp nem élném túl. Ahogy visszakanyarodtunk a vásárláskor történtekre és a farkasa előtörése merült fel, kicsit rendeztem magam. Kis naivan azt hittem, hogy ezzel nagyjából túl is vagyunk a nehezén. Mert hát mi a szar történhet egy kurva shopping alatt? Jó, ha mi megyünk Henryvel nyilván fülkeszex, de ők csak nem! Bár ezek után egy ilyen hírre lehet már csak hisztérikusan felröhögnék, megköszönném az élményt és még az ő cechét is állva brazilosan távoznék - portugálul káromkodva, vadul gesztikulálva, széklökdösve, ajtócsapkodva. Hallgattam a nekem szánt dögös cucc választását és visszautasítását, amire egyetértően bólogattam. Meg tudtam oldani a motivációs, Anchorage-exkluzív darabokat egyedül, Henry pedig elég, ha azzal foglalkozik, hogy mindig legyen mit ennem-innom, és tökéletesen megvagyunk. - Kicsit furcsa egy finom kishölgytől hallani, hogy aranyos vagyok és jófej, de kösz. Asszem? És örülök, hogy nem vagy olyan karót nyelt, mint amilyennek elsőre tűntél. - Különben oltári patália lett volna a kávés incidensből. Nagyot szusszantam, ahogy eleresztettem ezt az aranyos dolgot, főleg a kedves kis mosolyát látva. Elég volt egy kiakadást a nyakába zúdítanom, a másodika lespóroltam neki, mert ja, jófej vagyok, tudom. Meg azért nem szoktam hozzá, hogy a semmiből tejfelesszájú kis csitrik felbasznak a hullámvasútra, hogy nesze nyanya, eriggy bazmeg! Már nem ettem-ittam, max elcsomagoltatom a maradékot de ki kellett fújnom magam kicsit. Isteni szerencse. Mert naná, hogy megkérdezte a lánykérést! Lezuhant az állam, a szemem kistányér méretűre kerekedett, ahogy a kis vöröst bámultam és magamban visszapörgettem, hogy nem, Henry nem viselkedett másképp az egész után, szóval jók vagyunk, de baszki! Aztán megnyugtat, hogy nem akar elvenni! És én azt hittem, hogy ezzel már bevitt mindent, amit bevihetett, de nem. Folytatja, a romantikus alkatának magyarázatával, én pedig minden szóval egyre sápadtabb vagyok, egyre kisebb, egyre kevesebb. A légzésem kicsit felszínesebbé válik, a helyiség zsúfoltabbnak tűnik, az eddigi kellemes aromák fojtogató szageleggyé válnak. Sose voltam jó az arckifejezésem meg az érzéseim uralásában, ezért is fájt annyit miattam a szüleim feje összejöveteleken: általában minden az arcomra van írva. Ez van. Most se sikerült eltitkolnom a torkomba feltódult... mindent, amit a lefestett képpel idézett elő, meg az egész esküvő dologgal, bár én voltam egy emeletes marha, hogy egyáltalán felhoztam a dolgot. Esküvő, fehér ruha, virágok. Pipa, pipa, pipa. Mind megvolt, és életem egyik, ha nem a legboldogabb mosolyával vonultam az oltár elé, hogy örök hűséget fogadjak. Hogy feleség legyek. Megvolt a nyálas happy endem. Szinte láttam magam előtt Aident, a mellkasomba forróság kúszott, a Farkasban fellobban a hiány, és alig kaptam levegőt. Az asztalra könyököltem és a kezembe temettem az arcom. A gondolataim, az érzéseim, minden a férjemmel volt tele, mintha Bessie a puszta szavaival megidézte volna és most itt állna felettem csalódottan, mert hogyan máshogy létezhetne a közelemben? Szúrt a szemem, szaporán pislogtam, a torkomat mintha éltes háromszázas szorította volna a markában. Teljesen magamra húztam a pajzsom, elbújtam abban a satnya burokban, amit ennyi idősen képes voltam létrehozni a saját védelmemre, de sajnos önmagam elől ez sem mentett meg. Küszködtem azzal, hogy a hirtelen sarkig tárt ajtót visszacsukjam. - Nincs happy end - préseltem ki magamból síri hangon. Nem akar elvenni. Felkeltem és egy szó nélkül a mosdóba vágtattam. Magamra zártam, leszarom, ha valakinek épp most kell valami, nekem is kellett. A mosdókagylóra támaszkodtam, lehunytam a szemem és visszanyeltem a könnyeimet. Nevetséges volt. Kurvára nem akartam még egy házasságot, de ahogy a múlt felböfögte magát és erre cseresznyének jött Henry elutasítása, akkor is, ha mélységesen egyetértettem, majdnem elsírtam tőle magam. Eszemben sem volt fehérben és fátyolban, meg faszom virágok között parádézni neki, de pár percig nem tudtam különválasztani a dolgokat és az elbaszott házasság után a megtagadottal együtt egyetlen élő-lélegző-járkáló kudarcnak éreztem magam. Nem tudom, meddig voltam oda, öt-tíz percig? Több talán? Abban se voltam biztos, hogy mire megmostam az arcom és összeszedtem magam annyira, hogy vállalhatónak tartsam magam, Bessie nem léptett le. Rohadt jól esett volna valami erősebb pia. Mondjuk tequila. Egy egész üvegnyi. Kifacsartan zuttyantam vissza a székre Bessie-vel szemben, aztán ha volt előtte még süti, pofátlanul elmartam tőle. Az ő hibája volt az egész - nyilván ráfogtam! -, ez a minimum. - Két hónapja ismerem, Bessie. Ha száz év múlva is úgy tudnék leülni ide, hogy még mindig nem csaltam meg, akkor beszélhetünk happy endről - mondtam szárazon, magamat is kegyetlenül visszarántva a realitás talajára, és ebből talán levehette, na meg a korábbi szó szerinti kirohanásomból, hogy van némi tapasztalatom ezen a téren. - Addig maradjunk annyiban, hogy inkább drukkolj kérlek, hogy nem döntöm őt - is - romlásba és csinálom ki érzelmileg - húztam fanyar mosolyra a számat.
*A kávés kérdésre picit eltátottam a számat, de visszanyeltem az igazságot és maradtam a féligazságnál, elvégre volt ott kávé, ki is löttyent és provokáltam is; az most mindegy mivel.* -Igen. *Bólintottam egyszerűen egy tőmondattal, így ha még a hazugság szimatát be is kapcsolta, az nem jelezhetett. Amúgy egészen más terelte el a figyelmét, amire én pusztán egy rosszalló pillantással feleltem, ő azonban nem tagadta meg önmagát és a közvetlen közelünkben ülőkhöz fordult, sajátos stílusban. Egyből csend lett, csak a távolabbi zsongás maradt meg, én meg egy bocsánatkérő pillantássá változtattam a korábbi rosszallót. Azon merengtem, hogy kellene egy pohár víz, amibe belemárthatom a zsebkendőt, úgy jobb eredményt érnék el a ruhám tisztogatása terén, de végül lemondtam róla. Arról is, hogy kirohanjak a mosdóba és ott folytassam a tisztálkodást. Több is veszett már a Vörös Holdak idején, ettől igazán nem fogok a falnak menni, és Dakotát sem hagyom egyedül, mert a végén még megszökik nekem. Hogy ő miről elmélkedett, az kiderült a kifakadásából, mely elég fura volt, mert ragaszkodott az önmagát lealacsonyító szóhoz, de nem csak ő volt ilyen makacs, nem véletlenül találtak egymásra Hernyvel. Visszavonulót fújtam.* -Rendben, trógerek vagytok. *Hagytam helyben és próbáltam nem mosolyogni ezen a gyerekes ellenkezésen. Rajtam ne múljon, hogy jól érezze magát. Szerencsére a shoppingolás és a farkasom majdnem kitörésének története nem húzta fel, már-már természetesnek vette, én meg nagyon is jól éreztem magam a társaságában, üdítő változatosság volt, bár azt nem mondanám, hogy minden nap ilyenre vágyom ezek után. Viszont nem akasztott ki, mókás volt ahogy a szavakat is prüszkölte, és szerintem egy picit zavarban is volt. Talán nem azt kapta amire számított. Nos Henry sem, de ez már a múlté, mondhatni történelem. A megjegyzésére csak néhány pillanat erejéig gondolkodtam el, és máris válaszoltam. Régen talán tényleg olyan voltam, mint amilyennek elsőre lefestett; finom kishölgy. De aztán jött Achilles és beletrappolt az életembe, nem csak a farkasával hanem a mocskos szájával is, aztán elvitt Mexikóba ahol sok minden mást is tanultam. Mindamellett kellett hagynom a régi önmagamból is, mert azzal volt meg az egyensúly, a lényem része, anélkül meztelennek érzem magam, a lelkemnek hiányzott volna az a finom kishölgy akit Dakota emlegetett. Viszont már nem buktam ki folyton a baszd meg-en, a kurva anyján és a hasonló szavakon, melyeket Achilles kötőszavakként használt. Konkrétan minden második szava ilyen volt, akár az írásjelek a mondatban. Egy idő után az ember lánya hajlamos a szelektív hallásra. * -Ó, hagyd! Sokat változtam. Achilles az apám, nem tudom mond-e ez valamit. *Sokat sejtetően néztem rá, jelezve, hogy amúgy nem az apám, csak másképp mégis, és ha hallott már róla, akkor tudhatja, hogy mire próbálok célozni. Sok mindent kihagytam a történetből, mert hát Henry megkért rá, hogy tartsam titokban, gondolom azért, hogy….tróger maradhasson, bár ő jobban szerette a seggfej kifejezést, amit meg is hagytam neki. Ám Henry kérése csupán a fülkés légyottra korlátozódott, a többi már odakint a bolt terében hangzott el és mint olyan, hajlamos voltam azt másik kosárba tenni, az elmondható kosárba. S persze megint beletenyereltem valami kakiba. Dakota arca meglehetősen gyorsan változott, bár a tócsányira kerekedett szemeknél még nem fogtam gyanút. Kellett volna. Mivel nem akadt ki azért nagyon látványosan és asztalt borogatóan, úgy hittem a többivel is megküzd, mert hát lássuk be, nekem az esküvői cécó és kellék mesélés ártatlan téma volt. Még egy falat süti is belefért a végére, de már keserűen nyeltem le. * -Rosszul vagy? *Kérdeztem minden aggodalommal a hangomban amikor megláttam a sápadt arcát, a fájdalommal teli tekintetét, és egy lélegzetvételnyi időre még az érzései is elértek, de aztán mintha az arcomra csapta volna valaki az ajtót, felrántotta a pajzsát. Pocsékul éreztem magam én is, és most még a jóindulatú irigység is elkerült, amit a pajzsukat fel-le rángató farkasok iránt éreztem oly sokszor. Valamit nagyon elrontottam, de egészen másra gondoltam, mint a valóság volt. * -Óh! Mégis szeretnéd, hogy elvegyen? *Néztem rá értetlenül, de már csak a hátának dobhattam a kérdést, mert elviharzott a mosdó irányába, én meg ott maradtam a „nincs happy end”-del. Bambán néztem magam elé és azon agyaltam, hogy mégis mi a fenét ronthattam el? Végszóra Achilles toppant be a maga vehemenciájával és pillanatok alatt ledarált egy órányira való szitkot, én meg serényen válogattam ki a mocsok közül a három szavas kérdést, hogy mikor végzek itt. * -Fél óra, egy óra. Éppen benne vagyok valamiben. Magamra hagynál, kérlek? *Vetett egy pillantást a velem szemben lévő terítékre, a félig elfogyasztott, nem hozzám való kajára, majd feltett egy újabb kérdést, hogy kivel vagyok. Van-e valami gondom?* -Egy kedves ismerősömmel. Most találkoztunk majdnem öt év után először, bízz bennem, jó fej. Most elmennél? Csajos dolgokról van szó, tudod olyan intim és….*A kávézót belengték a „faszom” a „kurva anyját” és a „geci jó” szavak, melyek közé alaposan elrejtette a jóváhagyását és a sietésre való kérését, amire rábólintottam. Tudtam, hogy a női intim dolgok említésére nagyon gyorsan el fog tűnni, épp úgy ahogy megjelent és nekem mindig igazam van. Elmosolyodtam a hátának, összerezzentem az ajtócsapódásra, majd újabb mosolyt villantottam a korábban Dakota által leordított hajú vendégekre. Szedelőzködni kezdtek és még morogtak valami olyasmit is, hogy a hely régen sokkal jobb volt és kulturáltabb. * -Régen én is még kislány voltam, aztán mi lett belőlem. *Nyögtem ki, mert minden szót hallottam hála a bennem élő bestiának. Diadalittasan vigyorogtam rájuk amikor meglepődve fordultak felém, s mire dakota visszatért, az asztaluk már szabad is volt. Csak a maradék árválkodott ott. Én is visszatértem a pocsék lelki állapotomhoz, amibe Dakota arca láttán zuhantam. Kicsit jobban nézett ki, de a szemei vörösek voltak, nem mint egy farkasé, hanem mint egy nőé, aki kisírta magát, vagy éppenséggel visszatartotta a könnyeit. Nem sok különbség van a kettő között. Együtt érzően néztem fel rá, bár halvány lila gőzöm nem volt arról, mivel is kellene együtt éreznem. Csak néztem ahogy elmarja előlem a süteményes tányért, és a forró csokival kompenzáltam a süti hiányát. Természetesen ismét azonnal megtöröltem az ajkaimat, nagy blamázs lett volna a barna bajusszal komoly dolgokról beszélni, annál is inkább, mert Dakota egészen mást mondott, mint amire számítottam. * -Ó! Ööö, nos…én drukkolok nektek. Tényleg. De miért döntenéd romlásba? Hmmmm….kérsz valami erősebbet annál? *Fejemmel a sütire intettem, bár a süti sok mindenre jó, de van az a probléma amin csak egy jó erős ital segíthet.* -Mondjuk egy tequilát? Biztosan van, persze nem olyan, mint Mexikóban, de talán elég erős. Szóval, ne haragudj ha valamibe beletenyereltem, nem volt szándékos, csak a tudatlanság volt az oka. Beavatnál abba, miért rohantál ki, mivel bántottalak meg? *A mosolyom halvány, épp csak annyi amivel beszéd közben is lehet bocsánatot kérni, amivel az együtt érzésemet fejezem ki, és a lelkiismeret furdalásomat. Mert az most volt bőven.*
Megjelenés†Muzsika
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
A tömör válasz az eddigiek után kicsit meglepett, de úgy voltam vele, hogy oké, nekem aztán édes mindegy. Az már jóval kevésbé volt mindegy, hogy az úgynevezett méltóságom, méltóságunk egy darabját megőrizzem, mert hát hogy néznénk ki, ha mindenféle kedves jelző kapnának szárnyra Henryvel és velem kapcsolatban. A jófej rendben van, meg az egyéb ehhez hasonló kifejezések, minden árnyaltabb vagy kedvesebb inkább hanyagolandó, már csak azért is, mert azok általában komolyabb elvárásokkal is szoktak járni, ami hiányzott a halálnak, annak. - Achilles - ismételtem a nevet. Valahonnan mintha derengett volna, de ha az életem múlik rajta se ugrik be, honnan, vagy miért. - Jó kis nevekkel vagytok kitömve: Achilles, Horatio, Taco... - ingattam a fejem szórakozottan, és csak egy apró villanással jeleztem, hogy értettem, miféle apa dologra gondolt, jól súgott. - Ezek szerint apád nem pont ilyen - mutattam végig Bessie a szálfaegyenes tartásán és finom mozdulatain, meg azon, ahogy evett. Bármikor ezerszer inkább csevegtem volna erről, mint a rákövetkező házasság-esküvő témakörről. És ez egészen biztosan lesírt az arcomról, mert hát sose tudtam rendesen megzabolázni a vonásaimat, ez van. Ziháltam, a homlokom hideg verejték gyöngyözött, az emlékek gúnyolódtak velem, különösen, amikor táncba hívták a jelent, és mindezen munícióval az agyam egy tökéletes katasztrófát kreált nekem. Bessie aggódó kérdése tompán ért el hozzám, mintha víz alól hallgattam volna. Felkaptam a pajzsom, hiába volt jószerével fölösleges, mert nagyjából minden látszott rajtam. De azért elutasítóan megráztam a fejem. Orbitális hazugság volt. Felpattantam és már indultam, amikor feltett még egy végzetes kérdést. Majdnem megtorpantam, de éppen fogalmam sem volt, hogy mit mondanék erre, az első felindulás pedig nem vezetett volna jóra. Így mielőtt még inkább belelovalltam volna magam valami faszságba, inkább a mosdóba menekültem. Roppant érett dolog volt, tudom, de egy istenes kiborulás szélén egyensúlyozva ez volt minden, amire futotta tőlem. Kintről semmit sem éreztem a pajzs miatt, és annyira magamra figyeltem, hogy a durva férfihangot se fogtam fel. Az ilyesmi egyébként súlyos hiba és felelőtlenség, de épp nem volt kedvem még ezért is lebaszni magam, bővel elég erőfeszítésembe került visszalakatolni az Aiden-ládám és bezárni a rozsdás sufniba. Mire visszamentem... hát, fogjuk rá, hogy viszonylag rendben voltam. Legalábbis nem akartam se elsírni magam, se konkrét pánikrohamot kapni, juhé! És elmartam a sütijét. Kellett. Vagy ez, vagy tovább sajnálom magam, és oké, hogy néhány évente ez kifejezetten jól esett és bajnok voltam benne, de mondjuk úgy, hogy idénre, meg a következő egy-két évre már letudottnak tekintettem ezt a kört, szóval igazán szeretném a megérdemelt pihenőmet. - Ehhez értek. Akár akarom, akár nem - feleltem két falat süti között száraz tényszerűséggel. A Tequilára majdnem lecsaptam, de aztán inkább megráztam a fejem. - Ma még repülök. Ciki lenne, ha a főnök leszálláskor megszondáztatni, aztán lőttek melónak-engedélynek. És még ha nem is ütne meg egy feles, elég lenne, ha a díszpinty csapat, akiket visszaviszek, megéreznék a szagát és beköpnének. Tuti köpnének. Inkább nem kockáztattam. - Nem a te hibád, Bessie - mondtam fáradtan, és kicsit sajnáltam, hogy így magára vette, mondjuk ja, kívülről nézve, nem csoda. - Voltam már házas és nem lett jó vége, hiába volt pont olyan a kezdet, mint amilyennek képzeled. Úgyhogy nem, kurvára nem akarom én se, hogy Henry megkérjen. Nem akarom ezt is elbaszni.
*Szerencsére Dakota nem feszegette tovább Henry provokálását, így azt magunk mögött hagyhattuk. Azt viszont láttam rajta, hogy az apa emlegetését megértette, Achilles nevére viszont nem úgy reagált, ahogy mások szoktak. Aki még nem tudta kinek a kölyke vagyok, egészen egyedi, meg nem ismételhető módon vette tudomásul a tényt, miszerint a vulkánarcú, mocskos szájú mexikóinak, egy minden tekintetben hozzá nem illő kölyke van. Ám elhangzott Achilles másik, ismertebb neve is, amire felcsillantak a szemeim. Úgy már biztosan tudni fogja hova tegyen.* -Nem, egyáltalán nem ilyen. *Gondolom az „ilyennel” a külsőmre célzott, és hát valóban különböztünk egymástól, mint tűz és víz, Hold és Nap. * -Achilles és Taco egy és ugyanaz. A….lakban Tacoként ismerik. *S ha látom rajta a felismerést, csak igenlően bólintok, mosolyogva azon a már ismert csodálkozáson, döbbeneten, amit ilyenkor szoktam tapasztalni. Miután ezt letárgyaltuk, jött az a téma, amit később legszívesebben eltöröltem volna, mert Dakota nagyon kibukott rajta. Nem tudtam, hogy melyik része és azt sem, hogy miért zaklatta fel annyira, de volt egy fogadásom, hogy nem Henryhez van köze, hanem a múltjához. Henrynél is abba futottam bele, de mikor Dakota kirohant a mosdóba, még nem is sejtettem, hogy mennyire hasonló a sztorijuk. Míg ő rendezte a sorait, addig én az imént emlegetettel váltottam pár szót, és a különbség szemmel látható, füllel hallható volt. Utóbbi üldözte el a szomszédos asztal társaságát, amit nem is sajnáltam. Kis időre magamra maradtam, de nem túl sokáig ahhoz, hogy elgondolkodjak, mennyire és mibe tenyereltem már megint, ám reméltem, hogy Dakota megjelenésével kicsivel többet tudok majd. Ahogy leült és magához húzta a sütimet, máris elkezdte magyarázni, de kissé zavaros volt és én nem lettem tőle okosabb. Magamat a már nem is olyan forró csokival vigasztaltam és próbáltam kihámozni a lényeget Dakota szavaiból. Kiderült, hogy repül, vagyis mikor visszautasította a tequilát, az azért volt, mert ő a pilóta és ez csodálattal töltött el. Bár én nagyon nem szerettem repülni, nagyra tartottam azokat, akik képesek egy gépet elvinni A-ból B-be. Ám nem adtam hangot annak, mennyire lenyűgöz, mert nem ez volt a fontos most, hanem Dakota nyavalyája amibe sikerült egyetlen perc alatt belepancsolnom. Hiába mondta, hogy nem az én hibám, én tudtam, hogy igenis az, hiszen felemlegettem valamit, feltéptem a sebeket és hagytam azokat vérezni. Csak akkor nyíltak el igazán az ajkaim amikor kiderült az ok és az kísértetiesen hasonlított Henry történetére, noha nem volt benne erek felvágása. Halványan elmosolyodtam arra, hogy nem akarja elbaszni, és ha elértem az egyik kezét, azt amelyikkel nem a sütimet ette, akkor finoman rásimítottam a tenyeremet, még ha csak néhány lélegzetvételnyi időre is sikerül. Az együtt érző érintés mindig sokat segít, bár Dakota esetében ebben nem voltam olyan biztos, de amíg nem próbálom ki, nem is tudom meg.* -Ahhoz, hogy valami….elbaszódjon…kkhhmmm….két ember kell. Másrészt nem törvényszerű, hogy az esküvő mindent elront, de persze szíved joga ezt gondolni, már csak babonából is. Úgy látszik az esküvő témában nagyon hasonlítotok egymásra. Már csak ezért is illetek össze olyan nagyon. De végül is elvett csak másképp, és azt vettem ki a szavaiból, hogy az sokkal többet ér, szorosabb a kapocs, a ragaszkodás és örökre szól. *Természetesen nem tudtam magamban tartani, meg akartam vigasztalni, megnyugtatni, hogy elbaszni nem olyan könnyű és ha akar tenni ellene, már a szándék is sokat számít. Másrészt azóta ez az „állattal való” elvétel járt a fejemben, de nem kérdeztem rá Achillesnél. * -Kérdezhetek valami nagyon személyeset? Intimet? *Dakota nem volt prűd, nem gondoltam, hogy ki fog akadni ezen, de azért előbb inkább felvezettem a kérdés lényegi részét, mielőtt előrukkolok vele. Tanulva a korábbi elszólásaimból, megvártam míg rábólint, jóllehet fogalma sem volt talán, hogy miről lehet szó. *
Megjelenés†Muzsika
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Achilles és Taco egy és ugyanaz. Az én arcomról is leolvashatta Bessie a felismerést - bár ez egészen másfajta volt, mint amire ő gondolt. A Farkas felszegte a fejét a pajzsom mögött, nekem egy pillanatra megfeszült az arcom, de egyelőre lenyeltem minden kikívánkozó megjegyzést. Az indulatomat nyársra húztam és lassú tűz fölött sütögettem. Már csak azért is, mert pillanatnyilag akad ennél pikánsabb témánk és ki vagyok én, hogy megakadályozzam a saját szétesésemet? Naugye! Az esküvő-téma jött, maradt, tarolt, én pedig a mosdóba menekültem minden elől, ami elől csak lehetett. Mondjuk leginkább saját magam és a múltam elől bújtam volna el, ehelyett még farkaszszemeztem is a tükörképemmel. Nem voltam túl szívderítő látvány, bár azok után megtudtam és amibe Bessie akaratán kívül beletenyerelt... mondjuk ezek után nem voltam róla meggyőződve, hogy vakon tapogatózott. A sülő indulat ugye... Örömmel fogadtam, mert minden jobb, mint az a mélyről előrángatott bánat és kétségbeesés. Visszatérve elszedtem a sütiét és elárultam a foglalkozásomat is. Észleltem némi lelkes villanást felőle, de én már rég nem ilyenek körül jártam. Ennek ellenére biztosítottam afelől, hogy nem az ő hibája volt a kiborulásom, ám ennek is már lett egyfajta... kesernyés íze a számban. És akkor savanyodott meg végképp, amikor Bessie együttérzően megfogata a kezem, vigasztalni próbált, vagy inkább még egy kést belém állítani. A süti- és szendvicsromok meg üres kávéspoharak közé dobta, hogy igazából Henry már elvett. Elvett csak másképp, úgy, hogy az több, szorosabb, mint az emberi és örökre szól. Minden egyes szava üvöltött bennem, a sütés véget ért, a Farkas talpon volt. Először hülyét csináltak belőlünk, aztán elénk vetik, hogy amúgy milyen mélységekben cseverésznek egymással. A párom simán elpofázza a kettőnk legszemélyesebb dolgait annak, akit hetekig baszott. Én meg mit sem sejtve, full tudatlanul üldögélek a társaságában, mert egyikben sincs bazmeg annyi, hogy mondjuk ne keverjen ilyen helyzetbe. Nem vagyok Sherlock, sose tagadtam, de azt kurvára nem szerettem, amikor hülyére vettek. Fordítottam a kezemen, amire Bessie a sajátját simította és rámarkoltam a csuklójára. Kicsit előrébb is hajoltam. Minden korábbi bizonytalanság, zavart bánat és kín eltűnt a tekintetemből, a Farkas rubinvörös árnyalata villant egy pillanatra a mélyzöld helyén. - Nahát, van valami, amit Henryvel még nem tárgyaltatok ki? Nyugi, a következő alkalommal biztos mindent elmondd, ha mégsem, mostanra úgyis tudod mit szeret, nem? Simi, mélytorkos és a többi... - tettem hozzá, nehogy nekem véletlenül is azt higgye, kaja-piára gondoltam. Nem szabhattam meg és eszembe se volt, hogy Henry kivel mit oszt meg és milyen viszonyban van. És esélyesen ez volt az élet büntetése azért, mert olyan nyakas voltam és eszem ágában se volt Fairbanksbe költözni. Nos, ezek után ez az lehatározás csak plusz megerősítést nyert. Sőt, igazából többet kurvára nem akarok itt keverni, mert még egy ilyen faszom találkozás és mímelt bájcsevej tudod kinek kell? - De örülök, hogy megtudtam, hányan is vagyunk valójában ebben a kapcsolatban - morogtam és egy utolsó szorítással elengedtem a csuklóját, aztán eltoltam magam elől a süti maradékát. Az étvágyam utolsó morzsája is elszállt. Hülyén és átverten éreztem magam, mint valami vicc, amin jól elszórakoztak, mert hah, milyen poén, lófaszt nem tudok... Felkeltem és magamra kaptam a dzsekim. Se egy ilyen találkozásra, se erre a hullámvasútra nem számítottam. Faszom város, bazmeg. A Farkas megkarcolt önérzettel rótta bennem a köröket, sértettsége második bőrként simult rám a pajzsom takarásában. Óriási szerencse, hogy nem domináns volt, mert így csak a feszültségemet tartotta szinten és nem követelte, hogy kapjam el a torkánál a másikat és vágjam ki az utcára. Ezzel pedig elintézzem esélyesen egy életre az itteni megtűrt státuszom, haragítsam magamra esetleg Rodriguezt és még Henrynek is csalódást okozzak - bár ez utóbbit lehet kéjes élvezettel figyeltem volna az elején. Így csak precízen beállított hőfokon izzott folyamatosan a felpiszkált haragom. Persze simán lehet, hogy túlreagálom. Hogy csak én akarok minél többet megtartani magamnak, magunknak magunkból és mindabból, ami köztünk történik, ami ennyire számít. Meg se fordult a fejemben beszélni bárkinek arról az estéről vagy bármelyikről, mert az a miénk. Volt. Mintha elvettek volna tőlem valamit és ez fájt. Miért nem elég, hogy kurva egyértelműen ott virít mindkettőnk nyakán a másik harapása? Nem bazmeg... Sokkal többet ér... ja. Végülis csak a dugipajtijával tárgyalja ki a dolgainkat. Ex-dugipajti - elvileg. Pénzzel nem vesződtem, már korábban kifizettem mindent. A mobilomat nem vágtam zsebre, mert hát mindennek hála várt rám még egy kurva víg beszélgetés. - Kösz a felvilágosító dumát, élmény volt - mondtam még szárazon és lábbal belöktem a székem. - A soha viszont nem látásra! - mosolyogtam még gunyorosan a dühtől, és ha valamivel nem állított meg, faképnél hagytam. Ha hagyta, hogy távozzak, kitrappoltam a kávézóból. Mivel olyan baszott figyelmes vagyok, először csak írtam Henrynek, hogy ha és amikor ráér, hívjon fel. Mert olyan cukor vagyok, hogy nem akartam megkockáztatni, hogy aközben csörögtem rá, hogy... mi? Megint valakinek kiteregeti a dolgokat? Nem tudtam megállni, írtam egy második üzit is, amiben nyersen odavetettem, hogy találkoztam a kurváddal. Pedig nem szoktam így jellemezni a kúrótársakat, mert mindenkinek szíve-joga megtalálni a módját, hogy a vágyait kielégítse és megélje. Nem is ezzel volt a gond, hanem minden mással. És bár annyi önfegyelem meg agresszió-kerülés szorult belém, hogy ne fizikai úton akarjam a dolgokat letudni, annyi már nem, hogy szépen, higgadtan kezeljem az egészet. Mert szarul esett. Ez pedig mind szépen el is mondtam a másik illetékesnek, ahogy a "nem fogom megszabni, kivel dumálhat és miről"-t is, de azt kifejezetten kértem, hogy ne tudjak arról, miket tereget még ki és kurvára egyiküktől sem akarom visszahallani soha többé. Az pedig megintcsak egyértelmű volt, hogy mindenkinek jobb, ha én többet nem találkozok Bessie-vel. Ha legalább egyikük előre szól...
//Ha csak olyat nem írsz, akkor ez lett a záróm. Ö.Ö És abban az esetben köszönöm, nagyon élveztem! <333 //
*Mondhatni teljesen tudatlanul kezdtem bele mindenbe, örültem, hogy megismerhettem Dakotát, jó érzéssel kerültem azokat a dolgokat, melyekről Henry úgy nyilatkozott, hogy ott kell maradnia ahol megszülettek, és amikor Taco nevének említése után megláttam a felismerést, ártatlanul arra gondoltam amikor mások szemében is megláttam. Még mosolyogtam is, hogy: Ugyehogyugye? Az esküvő téma pedig meglehetősen késleltette a bomba robbanását, noha én már erre is bombaként gondoltam, de naiv voltam. Egyelőre még azon voltam, hogy megvigasztaljam, mert ez nálam természetes, a lényemből fakad, mindenkiben meglátom a jó oldalát, mindenkiről jót feltételezek és el tudok tekinteni a rosszabbaktól. Achilles az élő példája, elfogadtam olyannak amilyen, képes voltam túltenni magam a káromkodásain, a múltján, a lobbanékony természetén és immár egymást formáltuk. Henry és Dakota kapcsolata és amit megtudtam arról, nagyvonalakban hogyan is alakult közöttük, számomra felért egy romantikus regénnyel, a legjobbal, de persze ezt nem hangoztattam, mert a romantikus szó tiltólistás volt és amit Henry mesélt Dakotáról, abból feltételeztem, hogy nála is. Az ahogyan ő nyilatkozott róla, megérintette a lelkemet és persze, hogy azonnal a kezére tévedt a kezem, mert magamból indultam ki, és azt gondoltam, hogy másnak is jólesik egy együtt érző érintés, egy baráti simogatás – annak ellenére, hogy közel sem voltunk barátok – néhány vigasztaló szó. Sajnos a számat még mindig nem tudtam időben befogni és kiszaladt az aminek nem lett volna szabad. Egyetlen pillanat alatt felfogtam, hogy a korábbi felismerés nem az volt amire én gondoltam akkor, hogy Henry minden bizonnyal mesélt rólam, csak épp nem a nevemen emlegetett, hanem úgy mint Taco kölyke. Na szép! Ez azért egy kicsit rosszul esett, de félre tettem a bántó érzést, hogy helyet adjak valami egészen másnak. Le sem néztem a kezére amivel most már az enyémet szorította, de éreztem minden ujját külön-külön, a bestiában pedig harag lobbant, de az én szégyen érzetem egyelőre elnyomta, valahogy kiegyenlítődtek. Próbáltam volna Henry-t védeni, hogy az nem úgy volt, meg muszáj volt neki kikotyogni, mert szinte kirángattam belőle, provokáltam és ezzel akart visszavágni mérgében, de mire idáig jutottam a fogalmazásban, már csak a számat tudtam tátani, akár a partra vetett hal. Csak egy hörrenés szakadt ki belőlem az együttlétünk részleteinek elhangzásakor, és azon agyaltam, hogy vajon Dakota csak blöfföl, vagy Henry tényleg ilyen részletesen beszámolt rólam? Ez valamit elszakított bennem, az arcom lángvörös lett, éreztem a bőröm forróságát, a farkasom pedig dühös volt, mérhetetlenül dühös. Ettől persze még nem tört ki, de közel voltam ahhoz, hogy ne tudjam visszatartani. * -Én, én nem vagyok benne, mi csak beszélgettünk…és rólad kérdeztem. Ne haragudj rá emiatt. Csak kifakadt, mert provokáltam. *Végre kibukott belőlem, persze nem tudtam, hogy ez ebben a formában jobb vagy rosszabb. Néztem őt nagy szemekkel és tudtam, éreztem, hogy nagyon megbántottam. Másrészt azt hiszem most kaptam meg a legnagyobb leckét barátságból, a legfontosabbat, hogy nem kotyogunk ki mindent amit a másiktól hallunk. Az szent és sérthetetlen, olyan, mint a próbafülke. Azzal csitítottam a farkasom dühét, hogy a saját lelkiismeret furdalásomat eresztettem rá, én voltam mindenért a hibás és ezt tudtam jól, semmi joga nem volt dühösnek lenni, inkább meg kellett húznunk magunkat. Én ezt is tettem. * -Nagyon sajnálom Dakota. Nem kellett volna róla beszélnem. *A széke hangosan karistolta a padlót amire összerezzentem, és egy hülye gondolattal adóztam, hogy majd biztosan nyomot hagy a székláb. Mindez olyan elemi erővel dermesztett meg, hogy idő kellett ahhoz, hogy összeszedjem magam. Mire eszméltem, Dakota már az ajtó felé trappolt, én meg sietősen pattantam fel a saját székemről, hogy utána szaladjak. * -Várj kérlek! Beszéljük ezt meg! *Utána szóltam, de kétlem, hogy meg akarta hallani. Félúton voltam az asztal és az ajtó között, de eszembe jutott a rendelt és becsomagolt sütim, amiért visszafordultam, és talán ez a késlekedés okozta azt, hogy Dakota eltűnt a szemeim elől, a kávézó ajtaja pedig hangosan becsapódott. Lélekszakadva rohantam a kezemben a hülye sütivel, és téptem fel az ajtót nem éppen úgy ahogyan azt máskor tettem, nem voltam sem finom sem nőies.* -Dakota várj meg! *Abban a pillanatban kiáltottam, ahogy a fejemet kidugtam a kávézóból és néztem körül jobbra is és balra is, mert fogalmam sem volt merre indult. Achilles az utca szemközti oldalán állt a kocsi mellett és csak nézett ki a fejéből, próbálta összerakni a dolgokat és már készült, hogy megvédjen, de csak megráztam a fejem. Már a táskámban turkáltam a telefonomért, hogy felhívjam Henry-t, könnyebb volt telefonon keresztül töredelmes vallomásba kezdenem és most nem is voltam bátrabb másra. Ha sikerült Dakotát megtalálni és meg is állt, akkor a hívás egyelőre elmarad, ha viszont nem, akkor már nyomok is rá Henry nevére, de persze nem veszi fel.* -Naná, hogy amikor kell, akkor nem elérhető! Bassza meg! *Szalad ki a számon még egy szitok is, érezhetően zaklatott vagyok és majdnem el is üt egy autó ahogy nem nézve körül, rohanok át a túlsó oldalra. * -Ne_szólj_hozzám_! Nagyon elszúrtam, nagyon, nagyon. Szóval ne verj meg senkit. -Akkor majd téged verlek el chicca! Mi a faszomat műveltél megint a gecibe? ….*És ez így megy egészen a lakig, de belőlem nem húz ki egy árva szót sem arról, mit tettem és ezért még azt is vállalom, ha el akar verni, de persze nem fogom hagyni magam. *
//Köszönöm a játékot, részemről az öröm, hogy összejöttünk, hacsak nem fordulsz vissza azért remélem lesz lehetőségem még magyarázkodni, meg bocsánatot kérni és még iszunk is együtt. //
Kezdőlap
Mit tehetek? 
Hogy összefutunk-e csak rajtad áll! :cheers: Én is köszönöm, hogy bevállaltál. 
//
<333 //
meg bocsánatot kérni 
//
