Duane megint megtudott egy kis részletet. Cassie nem olyan régen hagyhatta el a kölyökkort, ha mindig felügyelet alatt tartották. Lehet, hogy még kellett volna neki egy kis idő, akkor viszont nyilván oka volt a távozásának. - Szóval tulajdonképpen elszöktél? Gondolom, megvolt rá az okod, ha így tettél. Legalább a szállodában biztonságban leszel, ha utánad jönnének. Hát igen, a kisebbik rossz volt falkát váltani. Bár Duane nem tudta pontosan, hogy erről van-e szó, de ilyesmit érzett. Cassie felbukkanása annyira drámai volt. Egy elveszettnek tűnő leányzó, akiről kiderül sok minden, ami miatt lehet szeretni. Egész fiatal és kissé tapasztalatlan farkas, akivel nem foglalkoztak eleget, pedig megérdemelné. A kubai úgy érezte, nem véletlen az ő találkozásuk. Kicsit ahhoz hasonlította, mint amikor az ősök megbabrálták a lakatot és lehetővé tették a szökést. Itt pedig mintha azt akarták volna, hogy a kis hölgy kapjon segítséget már a megérkezése pillanatában, Duane pedig figyeljen rá. Örömmel vállalta ezt a feladatot, még így is, hogy Cassie tartott tőle egy kicsit. - Vannak, igen. Ha még maradsz, talán te is megismered őket. De azért vannak nehéz esetek is bőven... Duane túl sok vérfarkassal nem találkozott még, beszélni még kevesebbel beszélt, az Őrzőtársaitól viszont sok mindent hallott. Tudta, hogy megvannak az örök bajkeverők és a sok vizet nem zavarók meg a kettő közötti átmenet is. Cassie-nek viszont tényleg örült volna, ha marad a nő. - Igen, igen, komoly. Ez most nem vicc! - jelentette ki Duane nevetve, hogy tényleg tud főzni. - Önálló akartam lenni és ugye rá is voltam kényszerülve, ahogy meséltem. Jó az asszony a háznál, de amíg nincs, nem lehet mindig pizzát rendelni. Én legalábbis nem akartam ilyen nagy lábon élni. Inkább elkezdtem főzelékekkel, egyszerűbb húsételekkel próbálkozni. Nem lettem egy nagy szakács, de addig eljutottam, hogy a mindennapokban boldogulok. Duane nem akart a párjáról beszélni. Az Őrzőknél ez mindig veszélyes és titkolandó terület. Judy-val már együtt voltak egy ideje. Nagyon nehezen indult az a kapcsolat. A nőt elhívták, mikor már majdnem összejöttek és akkor bezárkózott. Évekig kerülgették egymást, Duane döngette a kaput. Ezek alatt az évek alatt tanult meg igazán főzni. Az alapokat a nevelőanyjától leste el, mikor elköltözött, akkor vette saját kézbe a konyhát. Mostanra pedig már vendégséget is rendez otthon úgy, hogy mindent ő főz és senki nem lett még rosszul. - Nekem a tésztája nem sikerül így. Keményebb marad - jelölte meg a konkrét problémát az Alvarez-féle almáspitével. Az ételekről is jól elbeszélgettek, a sütikről egyértelműen könnyű volt egy cukrásszal társalogni. Duane viszont azt se akarta elfelejteni, ami miatt szerinte az ősök úgy igazgatták az útját, hogy találkozzon ezzel a nővel. - Cassie, egyébként...ha szükséged van bármire, amivel nem fordulnál a Falkához, engem nyugodtan felhívhatsz. Értem az óvatosságodat, de hidd el, nem árullak el. Lehet, hogy szemmel tartalak és figyelek rád, vagy ha nem én, akkor a társaim, mert így szokott lenni, de ártani nem kívánok neked. Ebben biztos lehetsz. És én is ezt várom el, mivel nem szolgáltam rá. Duane nem vádaskodni kívánt, csak a kölcsönösségre vágyott. Nem érezte úgy, hogy ártana a nőnek azzal, hogy ő Őrző, Cassie pedig vérfarkas. Ugyanígy azt se gondolta, hogy Cassie galád terveket szövögetne. Nem olyannak látta. A Falka elvárásai viszont sokfélék lehetnek és ha a nő ott meg akar felelni, belekényszeríthetik mindenfélébe. Vannak falkatagok, akik egész jó kapcsolatokat ápolnak egyes Őrzőkkel. Esszenciát adnak vagy információt, cserébe kapnak segítséget, mikor rá vannak szorulva. Nem láthatnak mindent az Őrzők se és egy-egy ilyen alkuképes farkast nagyra becsülnek. A kubainak nem volt még hasonló tapasztalata. Lehet, hogy Cassie se lesz ilyen kapcsolat, mindenesetre Duane felajánlotta a segítségét. Ha nem is Őrzőként, a város ismerőjeként, kedves ismerősként lehet hozzá fordulni. Feltéve, hogy a nő majd túl tud lépni a kezdeti traumán, amit egy igazi, élő, hús-vér Őrző megismerése jelent neki.
- Igen, de nem tartom valószínűnek, hogy bárki is utánam jönne! – szomorkás mosolyom nem tűnt el az arcomról még most sem. Igazából örültem is neki, meg nem is. Ha nem jöttek utánam, az azt jelentette, hogy nem értem senkinek sem annyit, hogy megpróbáljon megkeresni. Ez azért elég elkeserítő felfedezés így tizenöt év után, viszont nem is nagyon szerettem volna, ha rám találnak. A kettős érzések még mindig bőszen kavarogtak bennem, de igyekeztem nem foglalkozni velük. Amúgy is udvariatlan lett volna, ha elmerülök a gondolataimban ahelyett, hogy Duane-nel beszélgetnék. Ha már van társaságom, akkor nem szabadott illetlenül viselkedni vele, hiszen nem érdemelte meg. - Azt gondoltam… - legyintettem egyszerűen. Én pont a nehéz esetekhez voltam leginkább hozzászokva, és a detroiti falkában azoknak a száma volt kevesebb, akik hozzám voltak hasonlóak. Ezt sajnáltam, de itt talán másképp oszlik majd az arány. Sőt, én már annak is örültem volna, ha fele-fele. Az is több, mint a semmi, hogy úgy mondjam. – De szerintem azok mindenhol vannak, nem csak itt! Ha úgy vesszük, akár engem is lehetne nehéz esetként definiálni – ugyan mosolyogtam a saját megjegyzésemen, de cseppet sem őszintén. Nem volt vicces egyáltalán, hogy az voltam, de kár lett volna tagadni magam előtt. Voltak velem gondok, vagy inkább csak lehettek, ha nem tudok majd uralkodni magamon akkor, amikor arra van szükség. - Ez igaz! – egyetértően bólogattam, bár én képes lettem volna minden nap pizzát enni, ha azon múlik. Mondjuk, jobban szerettem, ha én magam süthettem, de a rendelés mindenféle szempontból kényelmesebbnek és praktikusabbnak bizonyult a legtöbb esetben. Nálam ugyan nem állt fent az, hogy elfáradok, és jól esik egy kicsit lazítani, mert elég sokáig bírtam nagyjából mindent, ráadásul most semmivel nem tudtam elfoglalni magam, ami leszívta volna az energiáimat. Illetve, az Emmával való gyakorlások most már tökéletesen megfeleltek erre a célra. – Már ez is dicséretre méltó egy férfitól, legalábbis szerintem. Én nem nagyon találkoztam még ilyenekkel, bár lehet, csak én vonzom azokat, akik évtizedekkel ezelőtti szinten rekedtek, és azt képzelik, hogy a nők dolga a háztartás vezetése, és csak és kizárólag ők főzhetnek! – még grimaszoltam is egyet mellé, ezzel is érzékeltetve, hogy mennyire nem vagyok jó véleménnyel az előbb említett férfi típusról. Mert típus volt, ez egyértelmű. - Hm… - elgondolkozva meredtem magam elé, miközben néhány újabb falatot tüntettem el a pitéből. Mintha csak azon gondolkoztam volna, hogy mi lehet a hiba a tésztában, amit a velem szemben ülő férfi készített. – Lehet, hogy egy kis vajat kellene még bele tenned, az lazítja és lágyítja is valamennyire – tanácsoltam végül, mert jobb ötlet nem jutott eszembe. Néha azért nem jó receptek alapján próbálkozni, mert ha az ember még sohasem próbálkozott hasonlót készíteni, akkor nincs meg a kellő rutinja hozzá. Van néhány trükk, amit csak azok ismernek, akik régi motorosként vannak jelen a konyhában. Én sohasem gondoltam volna, hogy így fogom végezni, de nem bántam meg. Valószínűleg, ha nem váltam volna farkassá, akkor valami nagy múltú egyetemen tanultam volna ki egy menő szakmát, és most remek állásom lehetne. Ehelyett itt vagyok, és nincs egyetlen biztos pont sem az életemben, vagy valami olyan, amit letettem volna az asztalra. Egyszerűen siralmas helyzet… - Rendben, köszönöm! – tényleg őszintén jól esett a felajánlás, így egy mosollyal meg is ajándékoztam gyorsan a kedvességéért. – Remélhetőleg semmi olyan nem lesz, amivel nem akarnám felkeresni a Falkát, mert jobb esetben ők a családom lehetnek, akikre támaszkodhatok… - magyaráztam, kicsit lehalkítva a hangomat. Nem érzékeltem a környéken semmi olyat, ami alapján aggódnom kellett volna a kíváncsi fülek miatt, de sohasem lehet tudni. – Te azt gondolod, hogy én ártanék neked?! – kérdeztem abszolút ledöbbenve, még kék szemeim is hatalmasra nyíltak a csodálkozástól. Soha még csak meg sem fordult a fejemben, hogy neki vagy bárki másnak ártsak. Kivéve Colint, de az más lapra tartozik, és egyszer talán be tudom majd hajtani rajta ezt is.
Duane nem tudta nem észrevenni, hogy az a kevés, amit Cassie mondott a detroiti társairól, elég mostoha, trehány bánásmódról tanúskodik. Keveset foglalkoznak vele, nem sokat mondanak el az Őrzőkről. De ami a legrosszabb: nem keresik, ha elmegy? A farkasnak a teremtője és a segítő falkatársai tartoznak ennyivel Duane tudomása szerint. Cassie-t pedig nagyon is lehetne támogatni, nem egy olyan alkat, akivel inkább nem foglalkoznak, mert nem bírják elviselni. A Falka valahol család is, az emberi családon felül a bestia famíliája és a kubai nem állhatta, ha a család ennyire nem gondoskodik a tagokról. - Basszus, ennyire nem érdekled ott a társaidat? Az jó, hogy ha nem loholnak a nyakadban idegesítően, de hogy egyáltalán nem keresnek, az kicsit túlzásnak tűnik. Már bocs, de úgy tudom, ennek úgy kéne működni, mint egy családban, ahol felelősséggel tartozunk egymásért. Vannak olyanok, akik szeretnek elkóborolni. Duane is néha megtette az öccsével kiskorában, de sose tűnt el napokra szó nélkül. Keresték volna a szülei, ha ez történt volna. Cassie pedig szintén nem tűnt ilyen kalandvágyónak, bár ebben tévedhetett a kubai. - Vannak, persze, mindenhol vannak. Te, mint nehéz eset? - nevetett Duane. - Igaz, én még csak keveset tudok rólad, de nekem egész mást jelent a nehéz eset kategória. Ha te annak érzed magad, akkor se vagy segítség nélkül. A főzés már könnyedebb átvezető téma volt és a nőt meglepte, hogy találkozott egy főzőképes férfival. Egy életképes férfival, aki nem szorul rá másra? Mert Duane-nek tulajdonképpen ezt jelentette a főzés. Nem azért tanult meg recepteket, hogy a saját szájíze szerint csináljon mindent. Sokszor jobban ízlett neki más főztje, mint a sajátja. Nem akart viszont arra szorulni, hogy főzzenek rá vagy hogy készételekre szórja a pénzét. - Hát nem is tudom, de szerintem ez inkább évszázados lemaradás lenne. És ha már a férfiúi büszkeséget emlegettük, én büszke vagyok arra, hogy egyedül is megállok a lábamon, ha kell. Duane sorsa egész jól alakult párkapcsolat terén, amióta Fairbanks-ben van. Nehezen indult be, évekbe telt, de aztán kiteljesedett és egy komoly elkötelezettség alakult közötte és Judy között. Szóval most már lenne, aki főzhetne rá. Eleinte viszont ez egyáltalán nem volt garantált, így nem ártott megtanulni az alapokat. - Na, pont az ilyen egyszerű tippeket szeretem! Köszi, kipróbálom majd! Duane felvillanyozva csapott le az apró megjegyzésre, ami talán forradalmasíthatja a almáspitéit. Néha csak egy ilyen apró dolog hibádzik és ha nincs, aki rámutat, ha nincs külső szemlélő, sose villan fel a megoldás a konyhaművészet horizontján. Cassie most őszintén vallott arról, hogy Fairbanks-ben keresi, amit Detroitban nem talált meg: az új családját, a megfelelő farkastársakat. Duane értette már a történetet, kicsit jobban, mint eddig. A meglepődésre hevesen rázta a kezeit és próbálta eloszlatni a félreértést. - Nem, nem! Nem arra gondoltam, hogy most kimész és hátbaszúrsz. Nem ilyennek gondollak, csak tudom, hogy az emberek képesek változni és nem mindig a jó irányba. Éltem utcagyerekek között, mikor megszöktünk az árvaházból és láttam megromlani kiváló jellemeket különböző okok miatt. Szerintem ez nem csak gyerekekkel, nem csak a kitaszítottakkal fordulhat elő. Nem akarok lyukat magyarázni a hasadba, én csak leszögeztem, mit szeretnék. De szívből kívánom, hogy tényleg ne legyen olyan ügyed, amit ne oszthatnál meg a társaiddal és hogy megtalálj itt egy rendes közösséget, annak az ellentétjét, amiből megléptél! A kubai tényleg őszintén akarta ezt, mert Cassie megérdemelte. Egy jó lelket látott benne, tiszta lelket, akinek nyilván vannak gyengeségei és van egy bestiája is, de ezek nem gyűrték maguk alá. A pincérrel közben Duane hozatott kis ananászlevet és azt kezdte kortyolgatni, amíg Cassie a szépen összeválogatott menüjén haladt tovább. Nem sietett, hosszú beszélgetésre is fel volt készülve.
- Nem minden falka élete idilli, Duane… - mondtam halkan, olyan természetességgel, amit sohasem szabadott volna megtapasztalnom. – Nem mondtam, hogy biztos, hogy nem keresnek, hiszen nem tudhatom. Az is elképzelhető, hogy már utánam indultak, de nagyon remélem, hogy soha nem találnak rám. Semmi kedvem visszamenni oda, és nem is fogok soha többé, ha rajtam múlik! – közöltem erős elhatározással. Nem akartam erre gondolni, de végül mégis kénytelen voltam rá, mert kijött a szó. Nem akartam még csak belegondolni sem, hogy mi lenne abból, ha Colin itt felbukkanna. Az ő stílusát nem valószínű, hogy bármelyik másik Alfa tolerálná, igazából azt sem értettem, hogy Simon miért tűrte őt meg. Nem volt belőle semmi haszna, legalábbis tudtommal. Persze én sem lehetek mindennel tisztában, hiszen csak egy gyenge láncszem voltam, semmi több. Inkább nem kezdtem el taglalni, hogy miért is vagyok én nehéz eset. Helyette megajándékoztam egy halovány kis mosollyal, mert arra gondoltam, hogy ezzel talán oldhatom a saját feszültségemet is, és a témát sem fogjuk jobban boncolgatni, mint eddig. Nem is volt hát baj, hogy elterelődött a szó, és inkább a főzés került terítékre. Az olyan volt, amiről órákig képes lettem volna beszélni úgy, hogy egyetlen pillanatra sem unom meg a szájjártatást. - Igen, azt hiszem ez érthető. Bár azért volt időszak, amikor ez nem volt egyenlő a főzőtudománnyal – én mondjuk nem abba születtem bele, nem is próbáltam ezt érzékeltetni, de tényleg voltak ilyen férfiak. Nekem a mai napig volt hozzájuk szerencsém párszor, de inkább csak hallottam elcsípett beszélgetésfoszlányokból, semmint a saját bőrömön tapasztaltam volna meg általuk, hogy mennyire ódivatúan gondolkodnak ezekről a dolgokról. Nem szerettem a begyöpösödött, szemellenzős embereket, mert ők teljesen ki tudtak akasztani az ostobaságokhoz való ragaszkodásukkal. Még szerencse, hogy egyelőre itt egy ilyen emberbe sem sikerült belefutnom. - Rendben! Ha gondolod, egyszer megsütni is segíthetek… - ajánlottam fel magától értetődő kedvességgel, csak utána kapcsoltam, hogy ő még mindig egy őrző. Nem tartottam tőle, inkább az intett óvatosságra, hogy nem sokat tudtam arról, hogy ő milyen is. Ki tudja, hogy már mennyi dolgot mondott el rólam a többieknek. Csoda, hogy még nem vadásztak le, vagy valami ennél is drasztikusabb módszer. Vagy akár előkeríthettek volna a csuklóroppantós mutatványom miatt is, ha kukacoskodóak lennének. Lehet, hogy mégsem olyan borzalmasak, mint amilyen kép a fejemben kialakult velük kapcsolatban? - Én is változtam… és nem a jó irányba – ismételtem el a szavait. Tényleg nem ilyen voltam, mielőtt be lettem harapva, és nálam ez a visszahúzódás és az önbizalomvesztés határozottan nem a jó irányt jelentette. Valószínűleg nem pont erre gondolt, de attól még esetemben is helytálló volt ez a kijelentés. Sajnos. – Fogalmam sincs, hogy az itteni falka milyen, mert nem tudhatok még róla. Lehet, hogy ők is éppen olyan rosszak, de most ez jelenti az egyetlen lehetséges megoldást. Ha ez sem lesz, akkor nem tudom, hogy mi fog történni velem… - vallottam be ezúttal őszintén a félelmemet, miközben arrébb raktam az üressé vált tányért, és magam elé vettem helyette a tiramisut. – Kérsz ebből is? – érdeklődtem barátságosan, bár a mosolyom nem volt éppen őszintének nevezhető.
- Tudom én, hogy nem mind ideális. Családokból is vannak olyanok, amikből inkább menekül az ember, csak sose jó ilyenről hallani. Nekem legalábbis sokkal többet jelent a család és még másoknál is kiakaszt, ha ilyenekbe futok bele. Duane egy kicsit tényleg komolyabban vette ezt a dolgot. Nehezen tűrte, ha valakit, kisebbet, gyengébbet, rászorulót kitaszítanak és bántanak. Az ilyen családi fekete bárányok pontosan az együttérzést váltották ki belőle amellett, hogy tudta, nem segíthet mindenkin. Cassie ajánlatára felcsillant a szeme, de meg is lepődött. Most mégsincs akkora távolságtartás? Eljönne almáspitét sütni egy Őrzőhöz, olyan csoport tagjához, amiről még semmit sem tud? Ezek szerint omlanak a falak és kezd átragyogni a fény a bizalmatlanság dzsungelén. Elmosolyodott ezen és a kedvességen. - Hoh! Ez igazán kedves lenne. Köszönöm! Igazság szerint a barátnőm se mestere az édességeknek. Talán ezért nem tanultam meg én se az almáspitét eltalálni. Köszi tényleg, akkor legközelebb szólok majd, hátha ráérsz! Duane nem tudott rájönni, milyen lehetett a régi Cassie. Most találkoztak másodszorra és ő nem volt annyira jó emberismerő, hogy felfedezzen ilyesmit és kitalálja, mi a változás lényege. - Hiszek neked, ha azt mondod, hiszen te ismered magadat. Szerintem viszont ha egyszer tudtál változni, változhatsz még egyszer. Hát mondom, én szurkolok neked és amennyire tudom, itt sok farkast befogadtak már a világ minden tájáról. Szóval nem lehet elviselhetetlen társaság. De ha bármikor akarsz egy külső szemlélővel beszélgetni, nyugodtan felhívhatsz. Tényleg. A kubai kortyolt az ananászléből és megnézte a tiramisut. Ilyennel még sose próbálkozott, ez már túl bonyolult édesség lett volna. Talán majd egyszer, akkor viszont Cassie-től kér receptet. Ebben biztos volt. Szemezett az édességgel és hajlott rá, hogy belekóstoljon. - Hát csak egy nagyon keveset innen a széléből. Köszi, Cassie! A kubai elvett egy evőeszközt az asztal szélére kirakott eldobható műanyagok közül és egy aprócska darabot szelt, majd megrágta. Jónak találta, kellően puhának, nem csomósnak. Csak kicsit édes volt neki. - Cassie, ha ez nem megterhelő neked, akkor én imádkozni fogok érted az ősökhöz, hogy megtaláld itt, amit keresel. Nem tudom, mennyire hiszel ebben, de én már tapasztaltam, hogy segítenek. Így maradt nyitva az ajtó a farmon és így szöktem meg az árvaházból is. Duane megérintette a nyakláncát, hogy az ősök erejét kicsit kézzelfoghatóbban érezze most. Hittel beszélt. Ő megtanult hinni, kiskorától ez tartotta benne a lelket és mindemellett nem lett fanatikus, akivel semmi másról nem lehet beszélni. Megvolt a maga hite, de nyitott is volt és sok mindent elfogadott.
- Mert törődsz az emberekkel. Ez nagyon kedves! – mondtam őszinte mosollyal, mert tényleg annak tartottam. Jó, lehet, hogy elzárkóztam tőle kezdetben, és még mindig nem volt meg a teljes bizalom, de nem akartam tönkretenni egy lehetséges barátságot. Azért sem, mert szükségem volt új emberekre, akikre számíthattam, és talán az sem árt, ha az őrzőkkel is van kapcsolatom. Eddigi életem során erre még úgysem volt példa, pedig lehet, hogy valamiképpen segíthettek volna nekem megszabadulni Colintól. Mondjuk, erre igencsak kicsi az esély, de én már mindenben próbáltam valami pozitívot keresni most, amibe belekapaszkodhattam és reményt nyerhettem belőle. - Ó, még nem is említetted, hogy van barátnőd! – mondtam elcsodálkozva. Nem mintha nem tudnám elképzelni, hogy van barátnője, egyszerűen csak meglepett. Nem is feltétlenül volt olyan eset a beszélgetésünk folyamán, amikor ez szóba kerülhetett volna, de ez új információ volt most számomra, ezért nem is olyan különös, hogy meglepődtem egy kicsit rajta. – Lehet, hogy nem értékelné túlzottan, ha egy másik nő sürögne-forogna a konyhában… - jegyeztem meg óvatosan. – És… ő is tud… rólunk? – kérdeztem meg diszkréten azt, hogy még egy őrzőről van-e szó. Már nem zavart volna annyira, de nem árt tudni az ilyesmit. - Nem tudom, Duane… ez még a jövő zenéje! – húztam el a számat, vonogatva a vállaimat. Tényleg nem tudtam még, hogy mi lesz, milyen változások előtt állok. Abban azonban biztos voltam, hogy valamilyen be fog következni, ha Emma mellett maradhatok. Márpedig feltett szándékom volt, mindannak ellenére, hogy nem ő a leginkább csupa szív ember nemhogy a városban, de talán a máshol sem. Ez azonban nem zavart, róla tudtam, hogy olyan teremtő lenne, aki mellettem marad és kiáll értem. Nem úgy, mint amilyen mind a kettőnknek jutott. Ő ugyan eléggé kételkedett magában ezzel kapcsolatban, de én pont azt gondoltam, hogy a saját rossz tapasztalatai miatt lenne pontosan az ő teremtőjének az ellentéte. Én is úgy voltam vele, hogy ha a távoli jövőben lenne majd kölyköm, teljesen másképp viselkednék vele, mint amit én kaptam az elmúlt tizenöt évben. - Remélem, hogy így lesz – bólintottam, ezúttal már halovány mosollyal. Én is bíztam benne, hogy nem mindenki elviselhetetlen a falkában. Olyan nem lehet sehol sem! – Rendben, észben fogom tartani, köszönöm! – őszinte volt a hálám, csak azt nem tudtam, hogy mennyire fogok élni vele. Falkás dolgokban biztos, hogy nem fordulnék hozzá soha, mert nem tehetném meg. Ha azonban más bántana, vagy netán valamiben olyan segítségre lenne szükségem, amiben csak őrzőtől kérhetek tanácsot és segítő jobbot, akkor biztosan megtenném. Én ellenben semmit nem tudtam ajánlani, velem sokra nem mehetett. Ettől függetlenül reméltem, hogy talán anélkül is tudja, hogy ez oda-vissza fog akkor működni, hogy mondtam volna. Örültem, mikor elfogadta az általam kínált desszertet, mert úgy éreztem, hogy a kedvességért cserébe végre én is adtam valamit. Míg ő falatozott, addig én ittam néhány kortyot a jeges teámból, az most úgyis jól esett. - Hát, én igazából nem nagyon hiszek az ilyesmiben… - vallottam be kicsit zavarban. Még nem nagyon találkoztam senkivel, aki ilyesmit mondott. – De köszönöm, minden segítségre szükségem lesz valószínűleg! – újabb halovány mosoly volt a jutalma ezért a gesztusért. Attól még, hogy én nem nagyon hiszek ebben, ő még hihetett, és talán meghallgatják az érdekemben. Sosem lehet tudni…
Duane törődő alkat volt, Cassie jól látta. Pont így találkoztak, segítséget nyújtott egy rászorulónak először szóban, aztán harcban is. A kubaira lehetett számítani, szeretett másokról gondoskodni, kezet nyújtani feléjük, hogy felemelje őket, kirántsa a bajból. - Az Őrzők nem nagyon emlegetik a párjukat. Most már úgy látom, hogy előtted megtehetem, mert te nem cserkésznéd be bosszúból vagy zsarolásból. Vannak ilyen esetek amúgy, ezért hallgattam először. Szóval igen, van barátnőm már pár éve. Figyelj, szerintem semmi baja nem lenne ezzel. Sőt, ő is jönne megtanulni az almáspitét! Duane elnevette magát. Féltékenykedés nem volt köztük. Soha nem volt. Amikor még a férfi udvarolt Judy-nak és a sokéves ostrom után se sikerült elérni semmit, akkor egy időre szétváltak útjaik. Aztán az ösvények ismét összeértek és az elhívás után nagyon erős lett a kapcsolatuk. Bizalmon alapult, titkokat már nem tartottak és egyikük se szolgált rá, hogy a másik kirántsa alóla az odaadás szőnyegét. - Rólunk? Ezt úgy mondod, mintha valami titkolandó dolog lennél - bökte ki Duane vigyorogva. - Igen, tud róla, hogy egy másik nővel jöttem beszélgetni. Nálunk ez tényleg nem probléma, bízunk egymásban annyira, hogy ne találjunk ki olyan félnivalót, ami nem igaz. A kubai nem érezte úgy eddig, hogy Cassie várt volna tőle valamit, mint férfitól. Csak egy kedves ismerősnek vélte őt a nő, így érezte. Lehetséges, hogy mégis kialakult volna valami? Ha olyan magányos és kitaszított, lehet, hogy kap a kis kedvességre és túlreagálja. Duane ebben nem lett volna partner. Neki Judy volt a nagybetűs szerelme és nem kellett más. Akkor se, ha történetesen jól nézett ki, mint például Cassie. Megbeszélték, hogy a nő számíthat Duane-re. Egy Őrzőtől nem mindig kell segítség a farkasnak, érthető, hogy inkább a Falka tagjainál keresi a támogatást és velük van jóban. A kubai így is fenntartotta az ajánlatát. Ha majd valami komolyabb szívességről lesz szó, esetleg, valamikor, akkor pedig nem lesz rest esszenciát kérni cserébe. Jó szívből is segít, az anyagra viszont szüksége lesz még a vizsgákhoz és a továbblépéshez. - Én hiszek, nagyon is erősen. Kubában a santería nagyon elterjedt. Hallottál róla? A szellemek vagy szentek, hívjuk őket akárhogy gyógyítanak, segítenek, támogatást adnak. És tudod, a szüleimet azért vitte el a hatalom, mert a vallásszabadság mellett kardoskodtak. Rájukfogták, hogy droggal üzletelnek, pedig nem, sose éltek ilyennel és zutty, mentek a börtönbe. Én meg öcsémmel az árvaházba. A hitünk segített ki onnan is. Szóval én biztos vagyok benne, hogy a... Duane meglátott valakit az asztaluk mellett. Egy tűvékony karú fekete nő szelleme volt az. Piros fejkendőt hordott és rengeteg színes, sodrott nyakbafüggőt. Többszáz évesnek nézett ki, öregebbnek, mint a legidősebb élő emberek, akiket Duane látott. Az ősök itt voltak. A nő mosolygott és Cassie-re nézett, majd bólintott. A kubai ámultan nézte a jelenést, majd visszamosolygott. Nem először látott ilyet. Az asszony eltűnt és Duane még egy ideig nézett abba az irányba, majd visszafordult Cassie-hez. - Itt volt az egyikük és rádmosolygott. Nem tudom, milyen módon segítenek, ezt sose mondják meg előre, de jók fognak veled történni. A kubai meggyőzően és hittel beszélt. Azon az éjszakán, amikor a farmon a lakatolt ajtó nyitvamaradt, ugyanilyet látott. Egy szentet, aki békésen mosolygott és bólogatva biztosította őt a támogatásáról. Aztán nem sokkal később a gyerekek mondták, hogy nyitva az ajtó. Akkor se tudta előre, mi lesz a segítség. Egy apró lehetőség volt az és utána magának kellett boldogulnia. Duane közben végzett a falattal és az ananászlé utolsó kortyaival öblítette le.
- Egyébként sem vagyok sem túlzottan bosszúálló típus, sem pedig a zsarolás mestere! – erősítettem meg ezzel azt, hogy jól gondolta. Tőlem ezen a téren tényleg nem kellett féltenie senkit. Persze nem tudom, hogy idővel meg fogok-e változni, de nem volt kizárt. Jelenleg azonban inkább lehetett a jólelkű jelzővel illetni, nem pedig a számítóval. Azokat az embereket valahogy én sem kedveltem soha életemben, és el sem tudtam képzelni, hogy ilyenné váljak. Még akkor sem, ha valahol minden ember számító egy kicsit. - Hát, szívesen megtanítom nektek, ha szerettek sütni! – az ajánlatomat továbbra sem vontam vissza, nem mintha bármit is befolyásolt volna az, hogy egy vagy két ember lesz jelen. Mindenesetre két őrző társaságában egészen biztos, hogy egy kicsit furcsán fogom magam érezni. Az is lehet, hogy feszélyezve, amiért bármikor kifoghatnak rajtam, mert erősebbek együtt, mint külön-külön. Lehet, hogy még így is simán elbántak volna velem, nem tudtam pontosan, hogyan is működnek a képességeik, és az erejük. - Rendben, akkor örülök neki – mondtam végül mosolyogva. – Sosem lehet tudni, sok nő elég féltékenykedő típus, legalábbis sok ilyet láttam már… - mondtam magyarázatképpen, mert egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy én bármit is akarjak ettől a férfitól. Egyszerűen csak barátkoztam, ismerkedtem. Amúgy sem fért volna bele az életembe jelenleg egy kezdődő kapcsolat. Ez kicsit talán közhelyesnek tűnhet, de tényleg ez volt az igazság, most még a legkisebb gondom is fontosabbnak bizonyult ennél. Bár tisztában vagyok vele, hogy ezek a dolgok sosem azon múlnak, hogy az ember mit akar. Egyszerűen csak megtörténik, ha eljön az érzések ideje. - Nem! – ráztam meg a fejemet. Az ilyesmi engem soha nem érdekelt különösebben, még a saját kultúrámban sem. Nemhogy utánanézzek annak is, hogy Kubában hogyan működnek ezek a dolgok! – Hát, én nem tudom Duane… - nem ítélkeztem felette, amiért ő hitt ebben, ám én sokkal jobban szerettem azt, ami kézzel fogható. A hit pedig határozottan nem volt az. Ha lenne valami felsőbb hatalom, ami törődik velem, akkor mindez nem történt volna így velem. Az életem teljesen más mederben folyna most, hiszen előtte boldog voltam. Mindenem megvolt, a családom szeretett, jól tanultam, és tessék! Az egész életemet elcseszte Colin a véletlen beharapásával. - Hát ez… - kezdtem kissé zavartan, mert én még mindig idegenkedtem az ilyesmitől. -… egy kissé bizarr! – mondtam végül ki azt, amit próbáltam megfogalmazni. Nem néztem ettől még másként a velem szemben ülőre, de mindenesetre az ilyesmiben én még mindig nem hittem, amíg nem látom a saját szememmel is. Erre elég kicsi esélyt láttam, így végül csak ettem egy falatot a tiramisuból, próbálva elterelni erről az egész furcsa helyzetről a figyelmemet. – Nem mondom, hogy nincs igazad, de amíg én nem élek át ilyesmit, addig… - nem fejeztem be a mondatot, inkább csak megvontam a vállaimat. Azt azért szerettem volna, ha tudja, hogy nem nézem őrültnek, elvégre az is éppen elég őrület volt, hogy én élek és virulok, egy bestiával a testemben.
Duane már azzal is vékony jégen járt, hogy egyáltalán kialakított egy párkapcsolatot. Sok Őrző nem is mer ilyenbe belemenni. A kubai meg az érzéseinek nem tud vagy inkább nem szeret parancsolni néha. Lehet, hogy megjárja egyszer, de nagyon. Tüzes latin vér folyik az ereiben és már a meditációs életformát is nehéz volt neki megtanulni. - Oké, Cassie, ha megint ez lesz soron, akkor majd rádcsörgök. Köszi még egyszer! Duane is érdekesnek találta volna, hogy egy farkast hívjon a házába. Látta már, hogy a nő tud uralkodni magán, az utcai támadáskor se változott át csak úgy és nem lett nagy baj. Az Alvarez-rezidencián pedig semmi kiváltó tényezőt nem találhatna. Ha a tudat, hogy Őrzőkkel főzőcskézik, nem hozza nagyon zavarba. Judy is kedves teremtés, az élet nagy tisztelője. Biztos megértenék egymást Cassie-vel. A kubai elnevette magát, mert ő is látott már extrém példákat. - Persze, jogos volt az aggodalmad! Én szerencsés vagyok. És nagyon jó egy ilyen kapcsolatban, kölcsönös bizalmon osztozva. Neked gondolom, épp nincs senkid, ha csak úgy leléptél. Vagy hátra kellett hagynod a kedvesedet? Duane csak érdeklődött, nem is annyira Őrzőként, inkább emberként. Detroitból már biztos be lettek kérve az akták és ennél sokkal többet tudnak odafent a nőről. Őt viszont érdekelte maga az életút, hogy ez az aranyos nő kit tudhatott maga mellett. Ha ott is hagyta, biztos azért tette, mert nem volt más választása, így látta a kubai. Nem hitte volna, hogy Cassie olyan férfifaló lenne, aki csak legyint egy lepattintott kedves után. A santeríáról főleg Kubában és Afrikában lehet hallani, de néha filmeken is látni, könyvekben előfordul. Cassie azt mondta, nem ismeri és nem is mutatott nagy érdeklődést. Duane téríteni nem kívánt, nem az volt a cél. Ő csak elmondta, miből merít erőt és próbált abóbl egy kicsit adni, bátorítást nyújtani. Megértette, hogy ez már sok volt. Attól, hogy valaki vérfarkas, nem látja át rögtön a mágia minden oldalát. Ez a mágiaérzékenyeknél is csak részleges, ritka az, aki a szellemeket, a varázslatokat, az aurákat és még sok mindent ismer. - Jó-jó, nem akarlak én tűzzel-vassal megtéríteni. Az én utam ilyen. Már annak is örülök, hogy nem nézel skizónak, aki csak hallucinál. Ugye? Duane elvigyorodott és utána karbatett kezekkel támaszkodott az asztalra és nézte Cassie-t, ahogy eszi a tiramisut. - Ilyet még nem csináltam, túl bonyolultnak tűnt. Szerinted is nehéz eltalálni?
- Rendben, csak nyugodtan! – egyeztem bele mosolyogva. Ha esedékes lesz egy kis sütés, én aztán szívesen segítek majd, a furcsa szituáció ellenére is. Nem igazán tudtam, hogy miként fog ez alakulni, a barátnőjét meg pláne nem tudtam magam elé képzelni, de úgyis minden ki fog derülni, ha erre sor kerül, igaz? Addig pedig végtelenül felesleges ezen törnöm a fejemet, úgyhogy rövid úton el is tereltem a figyelmemet erről a témáról. Biztosan nem vágnának le, mint valami marhát, csak mert farkas vagyok. Arról nem én tehetek, legszívesebben megszabadulnék ettől az egésztől és élnék tovább nyugodtan, tudatlan emberként. Milyen kár, hogy ez egyáltalán nem lehetséges… - Isten ments! – visszakoztam egyből, ám a heves reakciót végül egy nevetéssel finomítottam valamelyest. – Nekem nincsenek túl jó tapasztalataim a férfiakkal, úgyhogy nem is vágyom túlzottan társra… - vallottam be őszintén. Úgy voltam vele, hogy az ilyesmi igazán nem olyan dolog, amit felhasználhatna ellenem bárki is. Ez inkább általános téma volt, amiben semmi kirívó nincsen, a részletekbe pedig amúgy sem mentem bele. Nem is nagyon akartam, ha csak nem fog rákérdezni valamiért. Az eddigiek alapján azonban azt a következtetést vontam le, hogy erre igencsak kicsi az esély. - Senkit sem hagytam magam mögött, aki hiányolhatna – vagy pontosabb lett volna, ha úgy fogalmazok, hogy akit én hiányolok. Colinnak biztosan nem fogok hiányozni, viszont lehet, hogy megkapja utasításban, hogy kerítsen elő. Csak a kényszert tudtam elképzelni, ami miatt a keresésemre indulna, semmi többet. Egészen biztos, hogy sokszor kívánta már azt ő is, hogy bárcsak ne lennék az élete része. Meg tudtam érteni, mert én is pontosan így álltam hozzá. Akár szomorú és visszataszító ez, akár nem. - Nem, nem nézlek annak! – nevettem el magam ismét, hevesen rázva a fejemet. – Azok után, hogy mi is létezünk, igazából már semmin sem kellene meglepődni szerintem – adtam hangot a véleményemnek. Igazából valószínűleg csak ez volt az egyetlen oka annak, hogy nem néztem őt komplett idiótának. Eddig amúgy sem látszott annak, de szellemekkel társalogni még nekem sem mindennapi, az tuti! Valahol azért kíváncsi is voltam erre a dologra, meg nem is. Nem szerettem az ismeretlent, még ha a tanulással nem is voltak gondjaim. Lehet, hogy kicsit vaskalapos és földhöz ragadt lennék? Áh, ez azért biztosan nem igaz! - Nem, szerintem egyáltalán nem olyan nehéz igazából… - két falat között válaszoltam, mert nem akartam annyira udvariatlan lenni, hogy teli szájjal kezdek hozzá beszélni. – Szerintem leginkább azon múlik, hogy képes vagy-e eltalálni a piskóta áztatását. Ha túlázik, akkor nem jó, ha meg kemény marad, az sem. Mint mindenben, itt is az arany középutat a legnehezebb meglelni – magyaráztam nagy bölcsen. – Álmomban sem hittem volna, hogy ennyire fog érdekelni téged a sütés! – még mindig nehezen hittem ezt el, de már egészen szórakoztatónak találtam.
Duane szemei tágabbra nyíltak és meglepődött ezen az óriási ellenkezésen a párkapcsolat témájában. Megrázta a fejét is és hunyorgott próbálva megérteni, mi a probléma. Cassie megosztott vele annyit, amennyit akart és a felindultsága igazolta, hogy valaki tényleg nagyon rosszul bánt vele. Hogy ez egy párkapcsolatban történt vagy még korábban és nem is sikerült ilyet kialakítania, azt nem árulta el. A kubai nem is faggatózni akart és a nőt mélyen, kellemetlenül érintő kérdéskörről inkább továbbállt. Lehet neki tanácsot adni és bátorítani, de ez legyen inkább a barátnők feladata, ne egy férfié. Valamit mégis akart mondani, hogy ne álljon itt, mint egy faszent, annak ellenére, hogy ült. - Ha a dolgok jó oldalát akarod nézni, márpedig azt is érdemes meglátni, akkor így könnyebb volt eljönnöd, mintha odakötne egy valaki, akit sajnálsz otthagyni a többi borzalom miatt. A kubait se nagyon várta odahaza Havannában senki. Az utcagyerekek közé nem ment volna vissza, már egész máshogy gondolt arra az időszakra. Épp a bűnözés motiválta arra, hogy továbbálljon. Nem akart benne résztvenni, ellentétben öccsével, aki elmerült az illegális kereskedelemben és a hírek szerint még mindig ül. Drogdílerré vált, ami Duane számára egy tragédia. Magát nem hibáztatta ezért. Amikor elszökött, felajánlott az öccsének, hogy vele tarthat. Ha Larry-vel együtt kerültek volna az embercsempészek kezére, talán már nem is lenne öccse. Annyira nem volt hívő, hogy azt higyje, mindenképp megőrizték volna a szellemek a kisebbik Alvarezt is. Néhány családtag maradt, távolabbi rokonok, akiket nem is igazán ismert. A szülők és az öccse börtönben voltak, őt pedig azonnal lekapcsolták volna odahaza, mint árvaházi szökevényt, politikailag inkorrektnek, felforgatónak bélyegzett szülők gyerekét, így Duane nem tudott csak úgy hazaruccanni. - Hát azért minden csodalényben én se hiszek, de van egy pár ilyen fura szerzet a világon, mint mi is - pontosított Duane jót kacagva. A hitnek is vannak határai. A santeríaban ezt elég haloványan húzták meg, de a kubai eligazodott. Tudta, miben hisz és mit tart elképzelhetetlennek. A tiramisu fogyasztása közben kapott egy hasznos tanácsot, hogy a lényeg a piskóta. Receptek alapján nem minden sikerült úgy, ahogy gondolta, ezért értékelte nagyra az ilyen apró trükköket. Arcán látszott a megvilágosodás, hogy tulajdonképpen ezt kell tudni és akkor nem ördöngösség a tiramisu. - Jó érzés úgy vendégséget rendezni, hogy a saját terményemet tálalom. Szóval én érdeklődő vagyok. És hálásan köszönöm ezeket a kis tippeket! Szerintem ilyeneken múlik az egész és ezt egy szakácskönyvből nem tanulnám meg csak úgy. Mikor írják, hogy ízlés szerint fűszerezzük vagy hogy kis adagot használunk valamiből, akkor mindig gondban vagyok. Aztán vagy eltalálom vagy nem - emlegette fel nevetve a konyhaművészet nagy problémáit, miközben már hátradőlt és így társaloghattak.
- Igen, általában igyekszem azt meglátni, csak nem mindig olyan egyszerű, mint szeretném… - ajkaimon azért ott volt a mosoly, bár nem mondhatnám, hogy túlzottan örömtelinek lehetett volna titulálni. Az élet egyáltalán nem könnyű, hiába szeretném néha, hogy az legyen, mentesen mindenféle kihívásoktól. Arról már nem is beszélve, hogy ha ember maradtam volna, az akkori életemben talán most gondtalanul élhetnék. Ez volt az a dolog, amire nagyon nem szerettem gondolni, mert általában teljesen lehangolt. Nem akartam, hogy Duane ezt lássa rajtam, vagy hovatovább aggódjon miattam! - Egyébként valószínűleg én mindenképpen eljöttem volna, ha van számomra nagyon fontos személy, ha nem! – tettem hozzá végül, miután néhány pillanatra elmerültem a gondolataimban. Azt hiszem, hogy tényleg így lett volna. Persze elképzelni sem tudtam jelenleg, hogy milyen lett volna, ha van egy párom. Ezt szomorú belátni, de attól még nagyon is igaz. Valószínűleg választás elé állítottam volna, hogy vagy velem jön, vagy hátrahagyom, de a túlélésem érdekében ez volt a legjobb döntés, amit meghozhattam a saját érdekemben. Néha önzőnek kell lenni ahhoz, hogy visszakattanjon a normális kerékvágás, már ha esetemben lehetséges ilyesmi. - Jó, én sem azt mondom, hogy hiszek mindenfélében – nevettem el magam viszonylag felszabadultan. – A vámpírokban például határozottan nem hiszek, hiába emlegetik őket mindenhol a vérfarkasokkal együtt – ráztam a fejemet lemondóan, mert az ilyesmit sohasem fogjuk lerázni magunkról. Azon sem lepődtem volna meg, hogy ha egy ember megtudná a létezésünket, akkor egyből az lenne a kérdése, hogy a vámpírok merre vannak. Főleg a tinikből néztem ki, az újabban megjelenő rengeteg könyv után. Csoda, hogy egyáltalán olvasnak még! Miután beavattam Duane-t a tiramisu készítés rejtelmeibe, elfogyasztottam még azt a néhány falatot, ami megmaradt a tálban. Ezt követően a jeges teát vettem magam elé, abból ittam néhány kortyot, hogy már majdnem csak a jégkockák ütődtek a pohár aljának. - Azt elhiszem! – bólogattam egyetértően. – Én még sohasem rendeztem vendégséget – vallottam be őszintén, mert ez olyan apróság volt, amit igazán nem ért volna meg eltitkolni. Legalább beszéltem egy kicsit saját magamról is, és nem fogja azt hinni, hogy tartok tőle. Még akkor is, ha amúgy tényleg van bennem némi távolságtartás most, hogy megtudtam az őrzőségét. – A szakácskönyveket általában szárazon, tényszerűen írják meg. Ez itt a baj! – jelentettem ki, miután meghallgattam Duane véleményét. – Pedig az a legegyszerűbb. Ott a saját szájízed szerint főzhetsz, amit csak szeretnél. Kicsit raksz bele, megkóstolod, és ha úgy érzed, hogy még nem az igazi, akkor raksz hozzá. Akkor lesz tökéletes, amikor te annak érzed, nem az alapján, ahogyan a receptben leírják – magyaráztam nevetve, mert nem kellett ám mindig vaskalaposan ragaszkodni a leírtakhoz. - Azt hiszem, hogy hamarosan mennem kellene, még van mára egy kis dolgom. Köszönöm ezt a kis időt, jól éreztem magam. Tényleg! – jó, nem minden pillanat volt teljesen felhőtlen, de ezt inkább nem mondtam ki hangosan.
Duane számára is nehéz volt néha észrevenni az elé tornyosuló problémák és lehetetlen helyzetek mögött a kiutat, a a cslitosból kifelé vezető száraz ösvényt, amin elindulhat. Azt viszont belenevelték, hogy soha ne adja fel. Ha voltak is elcsüggedt pillanatai, sose temette maga alá a reménytelenség hegyvonulata. Küzdött, mindig, mindenért, kitartóan. Ezért is lett Harcos az Őrzőknél. - Kubából én is úgy jöttem el, hogy az öcsémet otthagytam, pedig nagyon fontos nekem. Együtt nőttünk fel és én védtem meg mindig, ha bajba került. Neki viszont megfelelt a galeri és nem rángathattam magammal. Ő is Alvarez, meglógott volna - mesélte Duane vigyorogva, ahogy elképzelte a jelenetet. Az öccse talán már a föld alatt pihenne, ha akkor vele megy. A szökést Duane túlélte, de nem tudott róla, hogy a farmról bárki másnak is sikerült-e eljutnia valahová épségben. Halottat viszont látott bőven, azok a kegyetlen rabszolgatartók úgy tüzeltek a gyerekekre, mint hobbilövők az agyaggalambokra és a szögesdróton is többen óriási sebeket szereztek, amiktől simán elvérezhettek. A kubai nem is akarta arra gondolni, mi lett volna, ha Larry ott hal meg mellette. A börtön még mindig a kisebbik rossz, onnan lehet szabadulni. - A számból vetted ki a szót, Cassie! Mikor én belecsöppentem ebbe a világba, én is megkérdeztem, de olyanok nincsenek - vallotta be a kubai, hogy a popkultúra rá is hatott. Jót nevetett ezen. Akkor nem tűnt túl mókásnak az a randi, ami végre összejött Judy-val hosszú idő után. Megjelentek az Őrzők és a csaj kitálalt a hovatartozásáról. Volt ott minden, verekedés, fenyegetés és kérdések armadája, döbbenések hada. És Duane-t ott hívták el. - Cassie...tudod mit? Ha eljössz hozzánk sütni, azt összekötjük egy vendégséggel. Mit szólsz? Csak te, a barátnőm és én, nem kellene aggódnod és túlzottan titkolóznod senki más előtt. És megmutatnám, mit tudunk főzni, cserébe a cukrásztrükkökért. Duane vigyorogva kínálta fel a lehetőséget. Két Őrző mellett nem lehetett nagy baj egy fiatal farkas látogatásából se. Judy ráadásul sokkal előrébb járt a kubainál, ő már 5 éve gyakorolta a mágiát meg a többit. A varázslás ment neki legjobban és sok hasznos praktikát tudott. A zenész szerette volna, ha a nő elfogadja az ajánlatot. Szívesen látta volna magánál és így ő is tud adni cserébe valamit. Megbízott Cassie-ben, hogy nem árulja be, a Falkánál nem mond vagy tesz olyat, ami miatt Judy vagy maga a kubai veszélybe kerülhetne. - Persze, de én nem mertem csak úgy egybeöntögetni, összekeverni mindent. Nem mondanám, hogy van hozzá érzékem. Ha mástól látom vagy le van írva, azt viszont meg tudom tanulni. Duane látta, hogy asztaltársa is végzett és már csak a hűsítő jégdarabok végeztek könnyű kocogó mozdulatokat a pohár alján. Kihúzta magát és hátradőlt, ahogy elérkezett a búcsú ideje. - Egészségedre! Szép nagy adagokat tudsz enni! A kubai integetni kezdett a pult felé és amikor a pincérrel felvették a szemkontaktust, odakiabált a jellegzetes, akcentusos angoljával: - Kérnénk a számlát! A kubai elővette a pénztárcáját és fűzött hozzá egy kis magyarázatot is. - Tudom, arról volt szó, hogy te hívsz meg, de inkább megfordítanám az érmét. Neked most nagyobb szükséged van erre, mint nekem, úgyhogy én állom. Ellenvéleményt nem fogadok el! - jelentette ki a kubai kategorikusan, egy kedves mosoly kíséretében. Cassie még nem talált munkát és a szállodát fizetni nem két cent. Duane direkt nem mondta előre, mert nem akarta, hogy a nő visszafogja magát emiatt. Az számított, hogy jól érezzék magukat, gond nélkül beszélgessenek. És egy kicsit még segíteni akart ennek a kedves teremtésnek, aki nem tehetett arról, ami történt vele, akit elüldöztek, menekülésre késztettek valahogyan a detroiti falka tagjai. A pincér ki is jött és Duane állta a számlát. Tényleg nem fogadta el, ha Cassie be akart szállni, hanem visszatolta a nő elé a pénzt. Másodszor is, harmadszor is, ha többször is próbálkozott a szőke. - No, köszönöm a lehetőséget! Én is remekül éreztem magam, jót trécseltünk. Akkor majd hívlak, ha ráérünk, de te is csörgess, ha bármi van! Vigyázz magadra, Cassie! Nem volt más hátra, mint távozni, így Duane a végén még egyszer megtörölte a száját, aztán felállt és elindult kifelé. Ha Cassie kocsival volt, megnézte a bérautót, ha nem, felajánlott egy fuvart. Most már nem tartott galádságtól, megszületett a bizalom. Utána pedig pozitív érzésekkel feltöltődve ment a dolgára, Judy elé, akinek elsőként fog elmondani mindent és már rögtön le is támadja a közös sütögetés ötletével. Mint a reklámban: az első farkas, aki sütni tud.
- Jaj, nagyon sajnálom, Duane! – mondtam őszintén, hiszen biztosan nehéz lehetett hátrahagyni az öccsét. Ugyan a kettőnk élete és helyzete egy cseppet sem hasonlított egymásra, de azt mégis tudtam, hogy milyen nehéz hátrahagyni az igazi családot. Most már nem gondoltam rájuk, tényleg nem maradt senki a falkában, aki fontos lett volna nekem. Ebben nem hazudtam neki, de abban igen, hogy a valódi szeretteimmel mi történt. Még mindig éltek, nem úgy, ahogyan a mesém szólt, ráadásul testvéreim is akadtak, nem is egy, hanem egyből három is. Nagyon hiányoztak nekem a mai napig, úgyhogy pontosan tudtam, milyen ez az egész. A kényszer bizony nagy úr, és ha nincs más választása az embernek, akkor menni kell. Úgy, ahogyan Duanenak is kellett, és ahogyan nekem is a farkassá válásom miatt. - Tényleg? – kérdeztem vissza őszinte megdöbbenéssel, a vámpírokkal kapcsolatos megjegyzés hallatán. Aztán persze én is jókedvűen elnevettem magam, mert valahol tényleg mulatságos volt a feltételezés, hogy élhetnének hegyes fogú, sétáló hullák. Akkor is mi lennénk erőfölényben, a legtöbb filmben csak a vérfarkas ölheti meg a vámpírokat, ami azért roppant megnyugtató gondolat, ha netalántán mégis felbukkanna egy, megcáfolva a mindeddig elképzelteket. - Rendben, jól hangzik. Bár egy kicsit lehet, hogy furcsa lesz, de meglátjuk! – válaszoltam, egy szolid mosoly kíséretében. Igazából Duane olyan lelkes volt, hogy noha az rám nem ragadt át, mégsem akartam megbántani. Kicsit tartottam attól, hogy én két őrzővel legyek egy légtérbe összezárva, ráadásul ez a különös hármas felállás is egészen furcsa lenne, de nem olyan nagy baj ez. Valahogy majd csak túlélem, a meghívást pedig semmi esetre sem szerettem volna elutasítani. Azt hiszem, hogy az nagyon udvariatlan lenne tőlem, márpedig én mindig igyekeztem úgy viselkedni, hogy a lehető legkevésbé okozzak fájdalmat másoknak. - Pedig néha kísérletezgetni kell egy kicsit, sokszor egészen jó dolgok sülnek ki belőle. Ha pedig valami kicsit megborul, sokszor lehet kompenzálni valami mással. Persze nem mindig, de sok esetben – próbáltam egy kicsit bátorítani, mert talán megérte. Az oké, hogy nincs hozzá érzéke, de ha képes megtanulni, akkor egy idő után valahogy azt is meg lehet szokni, hogy az ember ránézésre önti az adagokat a különböző hozzávalókból. Ez leginkább a fűszerek terén igaz, de ehetetlen csak nem lesz. Ha mégis, akkor meg lehet próbálni újra, akkor hátha valami sokkal jobb sül ki belőle. - Tudod, hogy még egy helyett is eszek – egy kicsit lehalkítottam a hangomat, pedig lehetett volna azt is hinni, hogy esetleg terhes vagyok, csak még nem látszik. A szövegkörnyezetbe tökéletesen beleillene ez a feltételezés is. Közben megérkezett mellénk a pincér is, mire felé fordítottam a fejemet, megtörölgetve közben a számat. – Nagyon kedves tőled, de ez tényleg nem szükséges… - kezdtem bele, mert tényleg így volt. Én akartam őt meghívni, én többet is ettem sokkal, mint ő. Elég igazságtalan lett volna, és ha ezt tudom, akkor nem rendelek ilyen sok fogást. Ráadásul volt is rá pénzem, mert Emma adott. Jó, ezzel nyilván nem büszkélkedtem el, de attól még nem voltam szorult helyzetben anyagilag, amíg Emma figyelmét élveztem. Végül nem kezdtem el sokáig ellenkezni, csupán egy próbát tettem arra, hogy mégis én rendezzem a számlát. Talán túl feltűnő lett volna, ha erősködök annak tudatában, hogy egyébként nincs még a bőröm alatt is pénz. Ennyire még neki sem akartam kiadni magam, hiszen azt sem árultam el, hogy kihez érkeztem. Bőven elég volt annyit tudnia, hogy egy régi ismerőshöz, és kész. Idővel talán úgyis ki fog derülni, ha együtt látnak bennünket. - Úgy lesz! Szép napot, Duane! Majd még találkozunk! – búcsúztam el én is, és mivel csak átsétáltam a hotelből, így elfogadtam a felajánlott fuvart.
Volt mit elújságolnom, úgyhogy az a döntés született, hogy elhívom egy randira a barátnőmet, hogy ne mindig a négy fal között beszéljünk. A múltkor alaposan megszentségtelenítettem az otthona nyugalmát, szóval most úgy döntöttem, meghívom egy kávéra, teára, sütire, amire csak gusztusa támad. Ehhez mondjuk az is hozzájárult, hogy meglehetősen fel voltam villanyozva pár napja, és eddig nem sikerült időt szakítanunk arra, hogy elregéljem neki, mi is történt, csak azt tudhatta, hogy nem épp rosszul sültek el a dolgok. Mármint, bizonyos szempontból egész remek a helyzet, másból meg nem annyira, de a problémákon most egyszerűen nem vagyok hajlandó agyalni, nincsen rájuk szükségem, épp eleget szenvedtem az utóbbi hónapokban, most egy kicsit lennék úgymond boldog is. Már benn ültem a kávézóban, úgy vártam Pandát, magamnak már rendeltem egy fehér forrócsokit, de még nem érkezett meg, alig három perce ültem le. A kabátom már a székem háttámláján csüngött, egyszerű farmer, vastag kapucnis pulcsi összeállításban díszelegtem, de ide szerintem éppen ideális, az tuti, hogy nem fogok odafagyni sehová sem. Mondjuk, a plusz harisnyában most némileg melegem van, de hát inkább ez, minthogy kinn fagyoskodjak. Mikor megláttam a barátnőmet, már fel is keltem a helyemről, hogy lépjek párat felé, és mosolyogva megöleljem. Nem mintha nem találkoznánk naponta, hacsak egy rövid ebédről is van szó, vagy az egyetemen dugjuk össze a fejünket tanulás címén, de most épp semmilyen határidő nem szorít minket, elvégre már a vizsgánkon is túl vagyunk, szóval némi lazítást úgy hiszem, megengedhetünk magunknak. - Szia! Hogy vagy? Ez olyan megszokott üdvözlési sallang, bár általában tudom, mi a helyzet vele, elég ránéznem, már nagyon jól ismerem a mimikáját, a fintorait, de azért még illik megkérdezni, hátha az elmúlt egy napban történt valami eget rengető. - Mit kérsz? Van egy csomó újfajta forrócsoki, de még nem vettem rá magam egyikre sem, maradtam a szokásosnál, de eléggé agyalok a dolgon. Csacsogok, azt már észrevehette, hogy azóta a nap óta kicsit ismét többet beszélek, mintha valami visszatért volna belém a régi önmagamból. Nekem nem tűnt fel, szerintem mindig is sokat jártattam a szám, de egy külső szemlélő talán kiszúrja az ilyesmit.
A hozzászólást Naomi Sharp összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Nov. 27, 2014 2:17 pm-kor.
Szeretek Nonótól smst kapni, egész feldobja a napjaimat, ami azt illeti. A magam lelki élete elég szegényes, nem történik velem semmi említésre méltó, de nála zajlik az élet, s jó tudni, hogy olyan dolgok is megesnek körülötte, amik jó címkével láthatóak el. Az ebédek olyan rutinná váltak, amit ki nem hagynék semmiért, de ez a kávézás egészen más színben tünteti fel nálam a dolgokat. Valami van. Valami jó. Hiszen ha nem az lenne, akkor megint maradnánk a négy fal között, s nem kezdenénk magunkkal semmit tulajdonképpen csak nyalogatnánk a sebeinket. Nem, mintha nem erre lennének a barátok, de a mosolyt jobb szeretem látni lelkem másik felének arcán, mint a könnyeket. - Szió! – integetek és kiáltok oda neki már a bejárattól, s kitárt karokkal, jólesőn fordulok bele az ölelésbe. - Jó korán jöttél! – mosolygok rá. Sose kések, most sem tettem, de az, hogy Naomi itt van egyenesen azt jelentette számomra, hogy ő jóval a megbeszéltek előtt érkezett. - Skubi, hogy mit vettem! – kezdek neki vetkőzni, kabátomat a szék támlájára terítem, letekerem a sálamat és láthatóvá válik rajtam szürke, kapucnis pulóverem, melynek mellrészén – oké, nem a legjobb helyen, de legalább figyelemfelkeltő a dolog, hisz amúgy sem vagyok mellesleg megáldva semmivel – szív alakú, stilizált pandaszemek vannak és a felsőrészen még a panda szája is látható. Elég bohókás a darab, tipikus én. - Ha már Panda vagyok, legyen teljesen az. Már csak egy sapka kellene. A múltkor elcsábultam egyre, de nem vettem meg végül, szűk volt. Talán nem a gyerekruhák közt kéne keresgéljek, az is igaz. – teszem le a hátsómat nevetve a székre, s eljutok oda, hogy a hogy vagyokra is válaszoljak. - Jól, köszi! Csak a szokásos, tanulás, munka, ilyesmi. - nem húzom el a számat annak kapcsán, hogy én aztán tényleg soha, semmi izgalmasat nem tudok mesélni, mert most van nekem is mit mondanom. - Jah, és pár napja találkoztam egy régi ismerőssel. – egyelőre csak ennyi, majd később lesz mese továbbra is. Phil megjelenését fel kellett dolgozzam, nem tudtam csak úgy egy ebéd közben előadni. - Hát feléd? – kérdezek vissza kíváncsian, a közben szemügyre veszem az itallap forrócsokis szekcióját. - Hű, mogyorós! Azt kérek. – lelkesedek fel totális mértékben a kínálat láttán. Persze hangulatom javulásához az is hozzájárul, hogy Nonóról szinte süt a boldogság. Nem felhőtlen, de halad afelé. És ezt jó látni. Megérdemli az élettől, hogy kegyes legyen vele.
- Csaaaak, nem akartam elkésni, meg iszonyatosan vágytam már egy forrócsokira ebben az agyzsibbasztó hidegben. Jó, ez nem fedi éppenséggel a teljes igazságot, de most mégis mit mondjak neki? Hogy úristen, Connor megcsókolt, és azonnal el akartam mondani, meg egyébként sem bírok megülni a fenekemen, úgy izgek-mozgok, mint valami elemes bólogatóskutya? Tisztára dinkának érzem magam. - Na muti! Azt a széles, jóleső, boldog mosolyt, amit a pulcsija láttán ejtek meg, versbe lehetne foglalni, és talán erre nem számít, mert nem is biztos, hogy ideillő, de a meghatottságtól könnybe lábadnak a szemeim. Esküszöm, nagyon-nagyon jól esik, elvégre csak én hívom Pandának, és bár többen viccesnek találták már, de ez olyan dolog vele kapcsolatban, ami csak az enyém, és úgy tűnik, mostanra már megbékélt vele, máskülönben nem hordana ilyen felsőt. - Ez nagyon szuper! Ha én láttam volna meg hamarabb, tutira megveszem neked. A Pandás sapkát viszont feljegyzem magamnak, elvégre jön a Karácsony, és olyankor szeretem olyasmivel meglepni a szeretteimet, amire vágynak, és van benne valami személyre szóló is, szóval, ha addig nem lepi meg magát vele, akkor tutira megkapja tőlem. - Igen, kicsit nagyobb a fejed, mint a gyerekeké. Kuncogom el magam végül, persze, hogy csak ugratom, de ezt nem bírtam kihagyni, nem túl meglepő a részemről szerintem. - Régi ismerőssel? Na mesélj, kivel? Érdeklődök kíváncsian, és természetesen ötletem sincs, lévén nem ismerem azért annyira még a múltját, meg ha ismerném is, akkor sem tudnám valószínűleg belőni, ki lehet az, elvégre, rengeteg felületes ismeretsége van egy embernek. - Háááát felém… akadnak hírek. Vörösödök el, majd belekortyolok gyorsan a csokimba, mintha legalábbis menekülni próbálnék a vallomás elől, noha senki sem akar kikényszeríteni belőlem semmit. Én szeretném elmondani, de attól még nagyon szokatlan, hogy ezúttal valami jó hírről van szó, lelket melengetőről, és nem könnyektől küszködve kell beszélnem vele. A rendelését leadjuk gyorsan, aztán mihelyst elment a pincérnő, úgy döntök, ideje előhozakodni a dologról, bár nem hiszem, hogy ne lenne legalább sejtése arról, hogy miről lehet szó. - Találkoztam Connorral! Mivel vigyorgok, nem lehet kétséges, hogy miféle végkimenetele lett a dolognak, de azért kivárok pár másodpercet, mert hát, ez kell a hatás kedvéért. - Megbeszéltük a dolgokat, és úgy néz ki… hogy… randizunk, vagy valami olyasmi, szóval fogunk találkozni párszor, és tök édes volt, bár először haragudott, de aztán sikerült elsimítani a helyzetet… és… hát… nos, megcsókolt. Én ugyan nem látom, hogy csillog a szemem, a szokásos pirulás mellett persze, de azért sejtem, hogy nem épp a boldogtalanság süt rólam.
- Még nem is olyan durva pedig. Egy-két hét és igazi puffancsok leszünk, de nem ám a forrócsokitól. – nevetek rá barátnőmre, majd jön a pandás pulóver mutogatása. A könnybe lábadt szemeire egy puszi a válaszom, amit az arcára cuppantok nagy lelkesen. - akkor leltem, amikor a baglyos cucckát neked. Egyiket sem tudtam nem megvenni. – csacsogom. A Fejméretemre tett megjegyzésen megint csak nevetnem kell. Ami azt illeti, felnőtthöz és nőhöz képest is nagy a fejem, ha kalapot kéne hordjak, akkor sírnék azon, hogy mindig a legnagyobb számozásút kell keressem, de mivel határozottan nincs kalapfejem – van egy kalapom, fehér, széles karimájú, de azóta sem találtam olyat, ami annyira normálisan mutatna a fejemen, mint az. Szerintem az is rémes, de Prue szerette rajtam, így ragaszkodom hozzá. Nem hordom, de ragaszkodom – így nem izgatom magam ezen a kérdéskörön. - Phil hazajött. Tudod, az unokatestvérem, akit láthattál képeken már.. – meséltem is Nonónak Philipről, nem sokat, de meséltem. A kandallópárkányon álló fényképek az utolsó felhőtlen nyarunkat idézik, s azok kapcsán néhány dologról már szó esett. Arról biztosan, hogy nem jött el Prue temetésére. Ezt a mai napig nem felejtettem el neki. - Elég furcsa volt, mondhatni mellbevágó. – teszem még hozzá. Nem kell ma az én nyomoromról beszélgetni, maradjunk annyiban, hogy inkább hallgatom Naomi örömét. Philt egyelőre amúgy sem tudom hová tenni, ami azt illeti. - Ki vele! – csapok le a vörösödésre, s már szinte dörzsölöm a tenyereimet. Tátva marad a szám elsőre, majd kiszalad ajkaim résén egy sikkanás és a hozzá társuló lelkes tapsikolás. - Wow! Hol? Mikor? Hogy? Mindent tudni akarok! – darálom egy szuszra. Randiznak. Azta! Elhagyom az agyamat! Van az a pont, amikor megpróbálnám vissza is szerezni elvesztett kincsemet, de akkor közli a csókot, mire megint csak a széles és boldog vigyor marad, semmi más. Szemernyi féltékenység nincsen bennem amiatt, hogy Nonónak jut ilyesmi én meg csak petrezselymet árulok. Örülök neki, hogyha örül. - Ez nagyszerű! Mert.. nagyszerű.. ugye? – bizonytalanodom el kissé a végére, s lejjebb veszem a hangerőt. Lotm én, hogy örül, de azért sose lehet tudni, így inkább óvatos vagyok.
- Én már most is durván puffancsnak érzem magam. A több réteg hacuka már jelenleg is befigyel, szóval gőzöm sincs, hogy mi lesz rajtam egy hónap múlva, nem is akarom tudni. - A baglyos cuccról jut eszembe, hogy láttam egy iszonyat cuki baglyos bögrét, aminek még pulcsija is van, hogy ne fagyjon le az ember keze. Tutira megveszem majd, kell... Pislogok lelkesen barátnőmre, és persze tudom én, hogy nagy a feje, de komolyan sosem rónám ezt fel neki, különben is, el kell férnie valahol annak a sok észnek, meg aztán, ettől még ő az én gyönyörűséges barátnőm, és kész. A nagy fejével együtt is imádom. - Te, hát én nem csak képeken láttam őt, egyszer-kétszer találkoztunk személyesen is, még 15 éves korom előtt. Az mondjuk már jó rég volt, de emlékszem a kis vörös fejére, cuki volt kiskölyöknek. Figyelmesen hallgatom, és elhúzom a számat a mellbevágó jelző hallatán, mert ez az én olvasatomban nem jelent semmi jót sem, márpedig nem szeretem, ha Panda életében gyülekeznek a viharfelhők. Épp elég borzalom érte már őt is egy életre. - De miért? Mi volt vele a gáz? Régen vidám gyerkőc volt nem? Úgy rémlik legalábbis, mintha kedveltem volna. Ezután azért elég nehezen veszem rá magam, hogy előhozakodjak az én jó híremmel, mindenesetre azért megteszem, de úgyis vissza fogok még térni erre a kérdéskörre. - A Holiday Inn előtt, tudod, úgy döntöttem megkeresem, Mandy pedig kiderítette nekem, hogy már hozzájuk tartozik, úgyhogy fogtam magam, és besétáltam. Szerintem majdhogynem szívrohamot kapott, amikor meglátott. Elég hamar ki is terelt onnan. Aztán elmeséltem neki dolgokat, ő is nekem, sokáig gyógyulgatott, elintézte valaki, bár részletesen nem akart róla beszélni. Azt még most sem tudom, hogy örül-e annak, hogy mi lett belőlem, de az viszont biztos, hogy nagyon hiányoztam neki. Megbeszéltük, hogy ő is nekem, és aztán… hát valahogy úgy jött ki, hogy megcsókolt, és… Végül felsóhajtok, mert azért erre az egészre vetül némi fekete felleg is, amin nem szeretek gondolkodni, de kivel tegyem, ha nem vele? - Szóóóóval… hát, nagyon jó volt, kellemes, olyan kis suta, hozzánk illő, de eléggé… khm… beindította, és tudod, hogy fiatal még, majdnem baj lett belőle, de megúsztuk. Közlöm röviden és tömören a dolgot, és szerintem ő is rá fog jönni, hol is van a probléma jelen helyzetben. - Úgyhogy, egy jó ideig még maradnak a pókhálók. Csak viccelek persze, el is nevetem magam saját szavaim nyomán, nem vagyok olyan, akinek csak ez számítana, de ha szeretek valakit, akkor egy idő után ez természetes lenne kettőnk között. Fogalmam sincs, hogy Connorral hogyan lesz, talán soha esélyünk se lesz rá, ami azért elég lelombozó tény tud lenni.
- Még így is olyan vékony vagy, mint egy makaróni, szóval nem tudom mit vagy úgy oda! – nevetek rá, s innen megint hiányzik egy kacsintás, de ami nem megy azt ugye nem szabad erőltetni. Bár Nonó úgyis tudja, hogy mikor próbálkozom ezzel a másik számára igen egyszerű gesztussal. Meg-megrándulnak arcizmaim, de azért olyan durván nem röhögtetem ki magam. Volt már rá precedens, nem is kevés. Most viszont nem növelem ezeknek a számát. - Pulcsija? rökönyödöm meg. - De ezt hogy kell elképzelni? Beledughatod a kezedet, amiközben iszol, mint egy kesztyűbe, s akkor belülről melegíti a tenyeredet a tea ami a bögrében van a bögrefalon keresztül kívülről meg a pulcsi, vagy csak a bögrén van pulcsi és ha mondjuk forró italt töltesz a bögrébe és megfogod a pulcsin keresztül, akkor nem ég le a kezed? – vágok nagyon elgondolkodó fejet. Ugye, hogy milyen magvas problémáim vannak? Szerintem nincs az a normális ember, aki elkezdene ilyesmin agyalni és pláne nem kérdezné meg senki, de nekem azonnal kiszalad szinte minden a számon, ami eszembe jut. A homlokomra csapok a felismerés hatására. - Jah, bakker, tényleg! – esik le, hogy igaza van. Nyaranta mindig együtt volt a banda és Naomi is itt volt a nagyszüleinél.. azok szép idők voltak, de az utána következő évek mindannyiunkat megtörték, nem is kicsit. Örülök neki, hogy a sors visszahozta a boldogságot az életembe először Naomi képében és most talán Philében is. - Nem volt semmi gáz azon kívül, hogy első körben kibőgtem magam a karjai között és eszeveszettül ömlengősen közöltem vele, hogy hiányzott nekem. Prue halált egyedül kellett túléljem, nem volt mellettem senki a családból és emiatt nagyon haragudtam rá évekig, de.. nem tudom. Amikor most újra láttam mintha megint gyerek lettem volna és egy pillanatra elhittem, hogy hazaérve a nővérem köszön majd nekem. – megvonom a vállamat. Nem szomorúan, sokkal inkább tárgyilagos beletörődöttséggel ejtem szavaimat, miközben mesélek. Prudence halála lassan gyógyuló seb, de már nem vérzik folyamatosan, így tudok róla beszélni sírás nélkül is. Sírtam már emiatt éppen eleget Nonó vállán is ahhoz, hogy ma ne forduljon ez elő. - Hoperól nem tud. – teszek még ennyit hozzá. Valamiért fontosnak tartom, de aztán nem beszélek róla többet. Figyelek mindenre, amit Naomi mond, s ahogy egyre előrébb halad a történet, egyre szélesebb lesz a vigyorom. - Elnézést, de nem tudok nem röhögni! – kapom a szám elé a kezemet. Nem csoda, hogy pukkadozom, elvégre a barátnőm éppen azt közölte velem, hogy a srácnak felállt egy kis csóktól, szóval.. atyaisten! Amennyire cuki ez a lelkesedés Nonó részéről és amilyen nagyon örülök a boldogságának, annyira vicces ez a beindult történet. Ha én ezt a srácot valaha meglátom, remélem, hogy addigra elfeledem ezt a történetet, mert ha nem, hát esélyesen képen fogom vihogni, vagy ha nem akarom ezt megtenni, akkor szép csendben leharapom a nyelvemet. - Már úgy érted, hogy majdnem elfelejtett az lenni, aki? – úgy értem, hogy ember, de ezt mégsem fogom itt hangosan kiabálni, nem vagyunk egyedül. Naná, hogy ember, hisz egy srác. Mi más lenne a laikusoknak, nem? Égeti magát a fene! A végén még kényszerzubbonyt kapok. - Dehülyevagy! – darálom vinnyogva a nevetéstől. Ennyit arról, hogy komolyan fogom kezelni a dolgot és arra koncentrálok, hogy aggódjak egy kicsit, amiért majdnem baj lett. De ezek a pókhálók! Behalok ezen a nőn! - Am, s akkor most ti hivatalosan is.. hogy is mondják ezt manapság? – veszem elő tettetve a vén nyanyát, akinek fogalma sincs a fiatalság szlengjéről. - Jártok?
- Nem is erre gondoltam, hanem a nyolcszáz réteg ruha kényelmetlenségére. Rántom meg a vállam enyhe sértődöttséggel, mert bár tény, hogy az utóbbi évben durván megcsappant a kilóim száma, de nem szándékosan, egyszerűen csak sokáig nem voltam rendben lelkileg, ráadásul azóta meg elég durván ráfeküdtem a kondíciómra is, szóval esélyem sincs visszaszedni a kilóimat. Nem mintha bánnám, bár olykor azért hiányzik az az egészségesen normális alakom, ami még egy éve is volt. - Úgyúgy, az utóbbi. A bögre feléig van ilyen kis pulcsija, és ha ott fogod meg, akkor nem gyulladsz fel,. Más kérdés, hogy attól még a bögrében a cucc leégeti a nyelvedet, de szerintem nincs embe, aki erre meglelte volna a megoldást. Már azon elmés megjegyzésen kívül, hogy igyál hideget. Látom a pulcsis bögre rendkívül nagy lázba hozta Pandát, igencsak megmosolyogtató, az élet nagy problémái ugyebár. Valahol egyébként nagyon is jól esik, hogy hasonló dolgok érdeklik, mint engem, nem véletlen azért, hogy barátnők vagyunk. - Betudom átmeneti memóriazavarnak, előfordul. Kuncogok fel a homlokcsapkodására, aztán figyelmesen hallgatom a szavait, a végére én azért elkomorodom, mer tel tudom képzelni, mennyire borzalmas lehetett úgy hazaérni, hogy Prue nem volt sehol. - De legalább itt van, ami tök jó, és bár a testvéredet senki nem hozhatja vissza, de mégiscsak van valaki a családodból, aki úgymond elérhető. Sosem értettem, és soha nem is fogom felfogni, hogy lehetnek Panda szülei olyan lelketlenek, hogy csak úgy itt hagyták őket, még mikor Prue is élt, és azóta sem szagolt vissza egyik sem. Nem szülő az ilyen. - Jól van, akkor semmiképpen sem fogom említeni neki, ha egyszer összefutok vele, bár lehet, meg sem ismerném már. Bólintok, és alig van pofán az orra alá tolni az én boldogságomat ezek után, de tudom, hogy úgysem hagyna békén, szóval kénytelen vagyok megtenni. Talán arra jó lesz, hogy eltereljem vele a figyelmét, ami a jelek szerint sikerül is, mert a végére úgy vigyorog, mintha fizetnének érte. - Jól van, röhögd csak ki, cserébe elmondom, hogy ő is kiröhögött téged, a Panda elnevezésem miatt. Szerinte állatkertem van, lehet benne valami. Öltök rá nyelvet, mert miképp Pandát is megvédtem Connor előtt, megteszem azt fordítva is, én egy pillanatig sem tudtam emiatt neheztelni rá, elvégre, fiatal még, az sem biztos, hogy volt már nővel. Te jó ég, hogy ez nekem eddig hogy is nem jutott eszembe? Mi van, ha nem? Na akkor aztán tényleg távol kell tartanunk magunkat egymástól ilyen téren. - Pontosan úgy értem, szóval nem volt azért olyan vicces, mint ahogy most beállítod. Sőt, ami azt illeti, inkább kicsit kínos, mert én speciel abszolút nem számítottam rá, de szerintem ő se nagyon. A vinnyogós röhögésére diszkréten bokán rúgom az én szép, szellemes, konszolidált kis barátnőmet. Az már tuti, hogy nem mostanság fogom őket bemutatni egymásnak, mert szerintem legalább olyan tragikus lenne az eredmény, mind Mandy és Connor esetében. - Ez csak a kendőzetlen igazság. Öltök nyelvet rá ma már ki tudja hányadszor, aztán a kérdésére azért pár pillanat erejéig elgondolkodtam. Hát izé, ez jó kérdés, mert őszintén, fogalmam sincs róla, hogy ez mi akar lenni, az tuti, hogy nekem nincs más, és szerintem neki sincs, szóval akár azt is mondhatjuk. - Végül is, nagyjából erről lehet szó, igen. Biccentek egyet helyeslően. - Deeee így konkrétan semmi sem lett kimondva, csak az, hogy senki sem megy sehová. Ez mondjuk a mi esetünkben azért elég lényeges momentum, de ennyire sosem mentem bele a dolgokba, és a naplómat sem olvasta végig, szóval nem tudhatja.
Nem igazán értem, hogy mi baja lehetne azzal, amit mondtam, de a sértődöttséget a legenyhébb verzióban is észre szoktam venni nála. Mindenesetre nem észrevételezem, akar a hócipő veszekedni, nincsen értelme, szerintem a kérdést erőteljesen túlragoztuk ezzel a ruha-nemruha, kövér-nemkövér kérdéskörrel is az előzőekben. Mosolyom töretlen, átevezünk máshová. - Igyál hideget és fagyjál meg még jobban. Aki ezt a baromságot kitalálta az soha a büdös életben nem élt még Alaszkában. – vigyorodom el. Nem, mintha nekem bármi bajom lenne Fairbanks-szel, nem vagyok egy nagy világutazó és nem is szerettem volna soha az lenni. Persze, vannak városok amik érdekelnének és néha telente nagyon is rühellem, hogy itt kell éljek, de én még mindig jobban bírom törzsgyökeresként a klímát, mint Naomi mondjuk. Bár nyilván vannak, akik nálam is jobban bírják. Vegyük például Claudeot. Félmeztelenül a főtéren és még csak tüdőgyulladást sem kapott. Elképesztő volt, azóta is csodálkozom. - Azom gyakran van, szóval nem kell semmi kuriózumnak betudnod. – nevetek fel. Ezzel finoman megfogalmaztam azt, hogy esetenként úgy érzem, hülye vagyok, mint hat segg összeragasztva. Legalább. - Igen, bár ki tudja, hogy meddig marad. Sose hittem volna, hogy elmegy egyszer, mint ahogy azt se gondoltam, hogy visszajön. És van a társaságában egy igen fura érzésem. Olyan, mint amikor Claude közelében vagyok. Nincs semmi értelme, hiszen Phil a rokonom, Claude meg nem az. - vállat vonok. - Bár gondolom azért van, mert mindkettejükkel relatíve sok időt töltök, töltöttem. Ha logikusabban gondolkodnék, akkor leeshetne, hogy Jenny mellett is éreztem ezt és Masa mellett is, róluk meg tudom, hogy micsodák. Egyelőre viszont nem akarok logikus lenni, szerintem sokkot kapnék attól, hogyha kiderülne, hogy az unokabátyám vérfarkas. Azért mindennek van határa! - Hát eztán mindenképpen találkoznom kell vele! Szemközt kell nevessük egymást. – hívom fel ezzel Naomir keringőre. Valójában nyilván nem a szembenevetés a fő mozgatórugója annak, hogy Connorral találkozni akarjak. Állati kíváncsi vagyok ám, hogy ki az, aki elcsavarta a barátnőm fejét. És különben is, Naomi olyan nekem, mintha a testvérem lenne, az ember a testvéreinek a párját pedig meg szeretné ismerni, nem? De. Szóval lelkesedem, nem is kicsit, Ám ettől még ki kellett nevessem. Egy csóktól se estem még extázisba, bár tény, hogy nem voltam még 18 éves kölyökfarkas-pasi sem. Ami azt illeti, remélem, hogy egy következő életemben sem leszek az. - De.. öö.. hogy is van ez? Ha ott átváltozott volna, akkor mindenképpen megtép? – gombóc gyűlik a torkomba. Mindjárt nem kedvelem annyira ezt a Connort. Lehet, hogy le kellene róla beszélnem Naomit? De hát olyan boldognak látszik! Mekkora tahó lennék, ha nem hagynám fürdeni benne? Marad nekem a drukkolás, hogy ne legyen semmi baja. - azért az nagyon jó! – mosolyodom el. - Megérdemled, hogy boldog legyél! De ha megbánt, akkor ráuszítok egy horda nem is tudom én mit, de megtépetem velük, azt ugye tudod? – bújik elő belőlem az oroszlán.
- Hát, szerintem igen sokan vannak, akik soha nem éltek még Alaszkában, én is csak majd másfél éve teszem, és oda meg vissza vagyok egy ilyen bögréért. Vonok vállat, néha kicsit irigylem, mert ha nem is örök életemre, de nagyon hosszú időre itt kell maradjak, már csak őrzőségem okán is, de emellett itt van ő, s persze Connor, meg Mandy, meg a Nagyiék, nem tudnék csak úgy lelépni. Most így felötlik bennem, hogy remélem, ha egyszer majd az inkognitónk megőrzése okán áthelyeznek minket, akkor egy helyre fogunk kerülni. Szerintem belehalnék, ha őt is el kellene majd veszítenem, mert addig oké, hogy van telefon, de az akkor sem ugyanaz. Miért gondolok én erre már most? Rohadt messze van… Csak legyintek a szavaira, nem különösebben veszem komolyan, mint sosem, ha önmagát kritizálja, bár néha kísértést érzek, hogy ledorongoljam miatta, de mióta felpofoztam a Vörös Hold után, minden ilyen elgondolásom után heveny önutálat tör ki rajtam, és eszemben sincs mondani semmit sem. Soha többé nem szeretném bántani, sem lelkileg, sem pedig fizikailag. - Nem hiszem, hogy azért van. Hahó… Panda baba… Félmeztelenül a főtér közepén, és nem lett semmi baja. Szerinted ez mégis mit jelenthet? Kísérlem meg felnyitni a szemét, elvégre az enyémet nem is oly rég nyitotta fel Nicholas, így már tudom, hogy miről is van szó, ha azt érzem, amiről most ő beszél. Kimondani azonban kerek-perec nem fogom, jöjjön csak rá ő saját magától, úgy az igazi, de teljesen biztos vagyok benne, hogy ezek után le fog esni neki a tantusz. Mindenesetre, elég érdekes azért, hogy őt is összehozta egy vérfarkassal a sors, még mielőtt Őrző lett volna belőle, illetve, hogy egy rokona is az… félelmetes, hogy milyen világban élünk, és semmit sem tudtunk róla nagyon sokáig, ha nincs a Vörös Hold, tán még most se tudnánk. - Szó nem lehet róla, nincs az a pénz, hogy összeeresszelek titeket, holt biztos, hogy nem lenne jó vége. Csóválom meg azonnal a fejem. Esélytelen. Így is mindkettő kiröhögte a másikat, nem áll szándékomban szemtől-szembe ereszteni őket. Nagyon hülye ötlet lenne, még tőlem is. Talán majd egyszer. Az nem érdekel, ha véletlenül összefutnak, de jobb lenne, ha nem tennék, hiszen PS is elég intenzív jellem tud lenni, és fogalma sincs, nekem mennyire vissza kell néha fognom magam, hogy ne úgy reagáljak valamire, ahogy alapesetben szoktam. - Nem megtépésnek nevezném, akkor már nem lennék itt. Sóhajtok fel, elvégre a helyzet elég komoly, épp ezért nem találom én olyan viccesnek azt, ami akkor történt, mert hát, nyilván csókolóznunk sem szabad, mert csúnya vége lehet. - Azaz, nem biztos, mert a Hotel parkolójában voltunk, de szép esély lett volna rá. Talán időben odaért volna valaki, fogalmam sincs, mindenesetre sosem akarom megtapasztalni, hogy milyen az, amikor valóban szét akar tépni, apró cafatokra. Elég olvasnom róla, s akkor még csupán barátkoztunk, most nem biztos, hogy olyan jól tudnám kezelni. - Igazság szerint, én bántottam őt meg nagyon azzal, hogy elfelejtettem… Nem mondom, hogy soha nem fog megbántani, de egy… ööö… kapcsolatban ezt nem lehet elkerülni. De fura ezt kimondani, Jackson óta senkihez sem volt több közöm, minthogy némi egészségmegőrző, minőségi vagy nem minőségi időt töltsünk együtt. Az meg már borzasztóan rég volt. Sóhajtok fel, nem tudom, miért jutott most eszembe életem első nagy szerelme, nem is tudom, lehet-e valakinek több, bár több emberöltőnyi idő alatt talán nem lehetetlen, fogalmam sincs. Mindenesetre, most sem vagyok épp érzéketlen Connor irányába, ha az lennék, nem emészteném folyton azon magam, hogy talán soha nem teljesülhet be köztünk ez a dolog. - Mindenesetre, köszönöm szépen anyuci, hogy foggal-körömmel védenéd testem, s lelkem épségét. Szeretlek, mondtam már? Bizonyára többször is, bár ez olyasmi, amit szerintem nem lehet elégszer mondani, már egy barát esetében, egy párkapcsolat más tészta, ott nem szabad elragadtatni magunkat.
- Nem tudják mit hagynak ki! Instant fagyhalál körülbelül fél másodperc alatt. A Miért éppen Alaszka? sorozat is nagyon jól elkapta a jelleget. Hű, mennyire régi az is már! – kalandozom el nem is kissé, ami azt illeti. Egyébként nem tudom, hogy miért jutott eszembe az egész, hiszen nem szerettem azt a sorozatot. Talán azért, mert a Férfi fán terem-mel azonosítom és azt meg bírtam. Először nem értem, hogy mire akar kilyukadni, aztán leesik. Erős immunrendszer, világos, persze. Vagy.. Most mi van? - Na ne! – nyújtom el az e-t rendesen a ne-ben, amikor tényleg leesik a tantusz. Hirtelen akad le a mutatóm, konkrétan annyira vágok értelmes fejet, mint egy elmeroggyant. Még jó, hogy a nyálam nem csöpög bele a forró italomba. Egyszerre fogna el a röhögőgörcs és a pulykaméreg, de egyelőre egyiknek sem engedek teret. Csak bámulok Naomira, mint aki szellemet lát. - Vonzom ezeket, vagy mi a szent szar? Jenny, Claude és most Phil. – sorolom a hozzám közelebb álló ismerősöket, akikről így nagy hirtelen az elmúlt fél percben realizáltam, hogy farkasok. Persze nem nevezem nevén a gyereket, az kéne még! Jó, Jennyről régebben tudom már, s ott van Masako is, de őt nem láttam a Vörös Hold óta, s különben is csak a bűntudat köt össze vele. - De miért kellett? – nyöszörgöm úgy, mint egy hisztis kislány. - Phil az unokabátyám! Milyen hülye helyzet ez már? – forgatom a szememet. Aztán jön a lekattanás egy második szintje, s megérkezik a pulykaméreg is. - Hogy az a tahó! Igaz vagy hamist játszottam vele az első estén és basszus, most esik le, hogy ő pontosan.. – nyomom meg a szót. - ..tudta, hogy mikor hazudok! Ez galád nagy szemétség, majd adok én neki! Még az asztalra is odacsapok, s biztos lehet ebből a kirohanásomból Naomi, hogy nem fogom annyiban hagyni a dolgokat, megcibálom Claude fülét otthon. Azért egy kérdés erejére visszautalok a témára, mielőtt tovalendülnénk. - Szerinted azért pattan meg ilyen gyakran, ami tavasszal történt? – célzok itt az őrzőségre. Bah, egy vérfarkassal lakom majdnem egy éve! Erről most jelentenem kellene valakinek, valahol? - Most mért? Kultúrlények vagyunk, nem hiszem, hogy csúnyaságokat mondanánk egymásnak. – jelenik meg a glória is fejem felett, de közben igazat kell adjak Nonónak. Elég érdekes lenne, hogyha Connorral összefutnánk, bár azért ettől még kíváncsi vagyok a dologra. Talán egyszer lesz rá lehetőség, hogyha az égiek – akik vezérhangyájában nem hiszek – is úgy akarják. Kell az izgalom az életbe, nem igaz? - Lépj ezen túl! – morranok kedvesen, ha egyáltalán lehet kivitelezni ezt az oximoront. - Neki is meg kell tennie. Ami volt az elmúlt, azzal kell foglalkoznotok, ami most van, s ha boldogok vagytok, akkor semmi se számít más. Viszont azért készenlétbe helyeztem a fegyvereimet! – kacsintanék, de helyette inkább csettintek nyelvemmel, s elnevetem magam. - Sose lehet elégszer hallani! – cuppantok a levegőbe. - Én is nagyon szeretlek! – jegyzem meg, majd az előbbi mederben folytatom tovább a beszélgetést. Mindent tudni szeretnék Connorról, Nonó boldogságáról meg úgy általában az egész szituációról. Arról meg inkább ne szóljon még csak gondolatban sem a fáma, hogy Claude drága mit kap, hogyha összetalálkozunk.
Kezdőlap
:izé: 
/
//
//
