Egyedül a gondolataimmal? Ó, ugyan, azt nem szeretem. Egyrészt egyedüllét, másrészt meg gondolkodás, egyik sem nagy erősségem. Ezért is csinálom azt, amit csinálok. Sem az egyedüllétet nem preferálom, a gondolataimat pedig lefoglalja a következő pár lépés, a következő apró polgárpukkasztás kifőzése. Jó üzlet, nem? – Hogyhogy nem jut idő rá? – kérdezem felvont szemöldökkel. – Várjon, hagyja, hogy gondolkozzam. Munka, gyerekek, követelőző férj, a kölykök az istennek nem hagyják nyugodni… Amikor lenne ideje magára, valami mindig közbejön, valakire mindig vigyázni, felügyelni kell… Jól mondom? Amikor a jelvényre pillant, haloványan elvigyorodok, mint aki igazán büszke arra, hogy segíthet megtisztítani a város utcáit a bűnözéstől. Az már egy másik dolog, hogy éjszakánként meg néha a falat támasztva hányom össze ugyanannak a városnak az utcáit, azzal nem kell foglalkoznia senkinek. Legfeljebb drága Aimée-nek, de neki is csak akkor, ha sikerül a rókát elhelyeznem a cipője tetején. – Semmi rosszat eddig, azon felül, hogy büntetendően jól néz ki – vigyorgok. A csapda nyitva van, drága hölgyem, tessék besétálni az ajtón, szerezzen apucinak egy szép napot. Én most tényleg apuciként referáltam magamra? Ja, nagyon úgy néz ki. Fasza, szükségem lesz valami piára, de a szolgálat előtt nem merek inni. Hmm, vajon a drága Jégkirálynő mennyire haragudna meg, ha piától bűzölögve ülnék be mellé? Lehet, érdemes lenne kipróbálni, úgyis olyan aranyosan tudja túráztatni magát néha. Na, de vissza a „táncparkettre”. Ujjaimat összeillesztem az asztal fölött, kissé zavartnak próbálok látszani, mint aki nem tudja, mit mondjon. Halovány, félszeg mosoly ül az arcomon, de nem nagyon bírok ránézni, tekintetem mindenfelé kóborol. – Mondja, kedves hölgyem, mit csinál szombat este? – kérdezem, őszinte érdeklődéssel a hangomban.
Érdeklődve hallgatom végig a férfi szavait. Nagyon kitartó az egyszer biztos. Talán megérdemli, hogy majd beadjam a derekam, de addig is játszunk még egy kisit. Eltátom a számat, ahogy "kitalálja" a problémámat. Élethűnek kell lennie, bár hangomban továbbra is ott lapul az irónia. -Pontosan! Te jó ég! Maga ezerszer jobb, mint egy jövendőmondóm! Hogy jött rá erre?...Tudja otthon öt gyerek vár rám! A munkahelyemen a főnököm állandóan ugráltat. Mindig túlóráznom kell és mikor hazaérek azonnal foglalkoznom kell a kölykökkel. És, ha ez még nem elég azt hiszem a férjem megcsal a titkárnőjével.-Még szomorú pofát is vágok a kamu dumához, ám ez nem marad így sokáig. A bókra jóízűen felnevetek. -Ez most komoly? Bejött már ez a duma bárkinek is?-Bár ez hülye kérdés volt. Találkoztam már olyan nővel, akinek bármit mondtak férfiak azonnal széttárta a lábait nekik. Igen sajnos ilyenek is vannak, a női nem szégyenei, és ezért sok férfi abban a hitben marad, hogy minden nővel ilyen könnyen el tud bánni. De mikor megkapja az első nagy pofonját az egy remek élmény. -Vagyis ma este?...Nos meg kell etetnem az öt éhes szájat és miután mindegyikük elaludt azt terveztem, hogy megölöm a férjem a hálátlanságáért. Miért? Talán segítene nekem? Nem jutalmat kapna tőlem!-kacsintok felé egyet, majd egy halkabb nevetés után ismét kezembe veszem a boros poharamat. Lassan el fog fogyni. Talán ideje lesz egy újabbal kérnem. Le is intem a pincért, majd miután leadom a rendelést a férfira pillantok, hogy esetleg ő kér e még valamit.
Na, ezért jó szórakozás azt csinálni, amit én csinálok. Ahogy belekezd a saját kis szövegébe, már érzékelem, hogy itt valami nem lesz rendjén, de szememen a zavart csak egyetlen pillanatra fedezheti föl, miközben én újratervezek. Hallgatom közben, amit mond, az ember ötszáz év alatt bőven kifejleszt magának egy képességet, hogy legalább három dolgot tudjon csinálni egyszerre. – Hiába, gyakorlás teszi a mestert – veszem vissza az álcámat egy szempillantás alatt. Nem jó dolog, ha bárki látja, hogy ennyire könnyen ki lehet törni az eredeti tervem szorításából, de hát istenem, egy újabb máris motoszkál a fejemben. Mindenesetre ez az eset csak most lett olyan istentelenül izgalmassá, hogy teljesen őszinte legyek. No, akkor játékra fel… Együtt érző arcomat veszem föl, ahogy hallgatom a szavait, kezem kinyúl, és gyengéden megsimogatja a kézfejét. – Az olyan ember, aki nem értékeli magát, nem is érdemli meg igazán… Tessék, tudok én együtt érző meg kedves is lenni. Évente kétszer, egyszer húsvétkor, egyszer meg karácsony közeledtével. Na jó, ennyire nem szörnyű a helyzet, igazából a tény, hogy mentorkodtam régen sokat segít abban, hogy megjátsszam ezt az arcomat. A következő kérdésére viszont apró mosoly terül szét az ajkaimon, nem annyira őszinte, mint amolyan irritáló, kihívó fajta. – Néhányaknál – felelem csöndesen, szinte suttogva. Ha játszunk, akkor játszunk rendesen. Mondjuk érdekel, mikor alakult át az egyszerű agytorna, és a másik idegesítése egy „udvarlási” játszmává. Hú, ez erős kifejezés, de hát na, igazából azt csinálom. Az már más kérdés, hogy konkrétan színjáték az egész, és valamelyikünk a végén valószínűleg sírva fog innen távozni. Zsebemben érzem, hogy van nálam zsebkendő, szóval ez nem lesz probléma. – Hölgyem, ez vallomástétel akart lenni? – hangom megkeményedik, fölemelem, hirtelen mindenki felénk fordul. Elégedett mosoly suhan át az arcomon, de hamar tova is tűnik, amikor már a tekintetek kereszttüzében vagyunk. Na, ebből vágja ki magát, drága hölgyem. Én mindenesetre jól szórakozom. Tessék, a labda azon a térfélen pattog.
Mikor kezét az enyémre teszi nem húzom el az enyémet. Tudom jól, hogy ez is csak a játéka része. Nem fogok én ennek bedőlni. Ahhoz túl sok mindent átéltem már. -Ez olyan kedves Öntől!-Még pár könnyet is kicsalogatok a szemeimből, hogy még élethűbb legyen a színjátékom. Azt hiszem következő szakmámnak a színjátszást fogom választani, mert úgy tűnik nekem is remekül megy. -De mit csináljon az ember, ha szereti a férjét?...Tudja félek tőle, nagyon! Ha valamit rosszul csinálok, akkor azonnal megver. Úgy bánik velem, mint egy rabszolgával.-Az utolsó mondataimnál már lejjebb veszem a hangerőt. Nem kell, hogy a szomszédos asztaloknál is hallják a beszélgetésünket. A hangosan feltett kérdésére először meglepődőm. Nah erre aztán tényleg nem számítottam. Érzem, hogy mindenki minket figyel. Nah most légy okos Isa. Nem kell sok idő és már cselekszem is. A poharamat megfogva az ajkaim felé kezdem el felemelni, de végül egy hirtelen mozdulattal a képébe öntöm a tartalmát, majd ezt a pillanatot felhasználva jelvényét elcsenem az asztalról, miközben mérgesen pattanok fel a székemről. -Bunkó!-Felkapom a táskám, a kabátom és már vonulok is ki. A számlával nem foglalkozom, majd ő kifizeti nekem. Miután kiléptem az üzletből sem állok meg, csak pár méterrel arrébb, ahol már jelzek is egy taxinak.
Azt el kell ismernem, hogy a nő nem rossz játékos, azok a könnyek aztán a gyengébbik nem fegyvertarának a tömegpusztító-besorolásába esnek. Csak figyelek, nem is vártam, hogy ennyire könnyedén átlásson rajtam. Nem baj, egy szívástól nem dől össze a világ, én meg így is remekül szórakozom. Már éppen megköszönném a drága hölgynek, és jelezném, hogy lépnem kell, amikor hirtelen arról kezd beszélni, mennyire szereti a férjét. Hát esküszöm, ha nem tudnám, hogy mindketten hazudunk, mint a vízfolyás, még meg is sajnálnám, de hát így… Én sem vártam el soha sajnálatot senkitől, és másnak sem szokásom adni. Na jó, Pedrót sajnálni fogom, ha megdöglik az oposszuma. Végre… Ekkor önti a képembe a piát, én pedig egy pillanatra csak pislogok. Mi a fene történt? Eltűnik mellőlem, nekem meg kell egy másodperc, hogy észrevegyem, mi hiányzik. Ó, hogy azt a büdös, kurva életet… Azonnal ugrok föl, és rohanok utána. Na, velem aztán ne tessék szórakozni, kishölgy. Eska köpönyege a földre hull, én pedig megállok, alig centiméterekre tőle. Közel ötszáz évem energiája fojtogatóan terül a nőstényre, és a nyomást még fokozom is, folyamatosan, egyre erősebbé teszem. – Azt hiszem, elvett valamit, ami az enyém – közlöm vele, fogaim között sziszegve a szavakat. A számom erősen érezni az epres müzli szagát, amely keveredik a pofámba fröccsentett alkohol bűzével. Én alapvetően baromi barátságos ember vagyok, és a nőstényt sem szívesen bántanám, de azért a cérna nálam is el tud szakadni. Mondjuk gondolnom kell a falkára is, ami valószínűleg nem nézné jó szemmel, ha bántanám az egyik tagot. – Szóval visszaadja, kedves, vagy vigyem be?
Egy mosollyal arcomon hagyom el a kávézót kezemben a pasas jelvényével. Tudom jól, már most, hogy nem fogja ezt ennyiben hagyni, de ez is volt a célom vele. Arra viszont nem számítottam, hogy egy farkassal van dolgom. Ahogy megérzem az energiáit már meg is fordulok. A pajzsomat nem húzom fel. Nem akarok én semmi balhét, csak szórakozunk egy kicsit, de úgy tűnik ez már túl sok volt neki. Mégsem olyan mester ebben. Végre akadt egy rendes ellenfele. Rossz lehet a vereség! Ahogy közel hajol hozzám, csak mosolyra húzódnak az ajkaim. Érzem a rám nehezülő energiáit, de nekem jelenleg több kell ahhoz, hogy összecsináljam magam. -Ohh nem kell bevinnie engem. Én csak játszadoztam, ahogy Ön is. Kérem nem kell ennyire megsértődnie. Csak vicc volt!-A mosolyt nem tudom levakarni a képemről. A szavaimat halkan, lassan ejtem ki, majd egészen közel hajolok hozzá, hogy a fülébe suttoghassak, közben szabad kezemmel egy névjegykártyát halászok ki a táskámból. -Köszönöm ezt a csodálatos beszélgetést. Nagyon élveztem! Egyszer igazán megismételhetnénk, mondjuk nálam! Ki tudja, talán több is történne!-Az utolsó mondatnál a zsebébe nyúlok, hogy betehessem a jelvényt és a névjegykártyámat. Lehet, hogy most fogom őt látni utoljára, azt is elfogadom, de nem mondom, hogy nem örülnék neki, ha még összefutnánk. -Viszont látásra!-Kacsintok felé egyet, majd be is szállok a taxiba. Ezek után már nem is bánom, hogy be kellett jönnöm a városba. Igazán jól szórakoztam.
A csaj fölbaszta az agyam. Ami azért igazán büszkeségre okot adó teljesítmény, tekintve, hogy ez az elmúlt évszázad során kétszer történt meg, egyszer azért, mert elfogyott a müzli-szeletem. Na már most, ha ezek után engem valaki addig nyom, hogy képes vagyok ledobni Eska köpönyegét és nekifeszülni, akkor az az ember minimum megérdemel egy kitüntetést, vagy valami ilyesmit. De ahogy beszélni kezd, úgy nyerem vissza én a nyugalmamat. Látod, cicám, nem annyira nehéz ez… – Nem sértődtem meg – mondom, olyan hangon, mint egy durcás kiskamasz. De ez már megint csak a játék része, legalábbis részben. Pipa voltam a csajra, és szólni fogok Aimée-nek, hogy mostantól, ha a lovarda közelébe jön, akkor agyaggalamb-lövészetre lehet használni az aranyos kis valagát. Engem aztán senki ne merjen meglopni, mert addig tartott a jóindulatom. – Addig örüljön, amíg maga meg én nem találkozunk újra, drágám – mondom, megnyomva az utolsó szót. Annyi bizonyos, hogy nem fogok utána menni személyes vendettát kezdeményezni, nem ma jöttem le a falvédőről, de ha meglátom legközelebb, lehet, hogy elbánok vele. Már csak a miheztartás végett is, elvégre mi az isten értelme lenne ennyi idős kort megérni, ha nem taníthatnám a tökmagokat egy kis becsületre? Komolyan mondom, manapság senki sem tiszteli az öregeket. Ahogy elmegy, kiveszem a névjegyet a zsebemből, de nem tépem össze. Inkább visszarakom. Lehet, nem árt, ha tudom a nevét. Azzal már el is indulok az ellenkező irányba, agyalva azon, mihez kezdjek a nap további részével. Ja, melózni kellene menni, ezt mindig elfelejtem.
Hetente legalább három nap bent reggelizek a városban. Mivel egyedül élek, ráadásul az erdő peremén, a környéken nem igazán jár senki. Bent a kórházban, vagy a rendőrségen érintkezek szinte csak emberekkel. A beosztottaimmal inkább csak a munka kapcsán társalgunk, a holttestek meg nem túl bőbeszédűek. Jól esik tehát beülni egy olyan helyre, ahol mások is vannak.. csak úgy. Ma reggel is úgy döntöttem, hogy bent eszem meg a reggelimet, és iszom meg a napindító kávémat a városban. Hét óra után nem sokkal léptem ki házam ajtaján, motoromat kitoltam a garázsból, majd meg se álltam a kávézóig. A parkolóban olyan helyre tettem le a motort, hogy bentről rálássak. A fekete bukósisakot a kormányra akasztottam addig, amíg a csomagtartóból kivettem a táskámat. Sietve léptem be a kávézóba, aztán röviden körbepillantva az egyik ablak melletti üres asztalt vettem célba. A sisakomat letettem az egyik székre, motoros bőrkabátomat szétcipzározva felakasztottam a fal melletti fogasra. Vastag szürke garbót viselek alatta, ami jó melegen tart, nem engedve át a hideget olyan könnyedén. Erre sincs idebent szükségem, mert jó meleg van. Kibújva belőle összehajtom, és a sisakom mellé teszem. Fekete, testhez simuló háromnegyedes ujjú felsőmet lesimítom a derekamon, miközben leülök az asztalhoz. Egy felszolgáló máris ott terem mellettem, mosolygós jó reggelttel üdvözölve. Érdeklődésére, hogy mit kérek, futólag átlapozom az étlapot. - Jó reggelt! Egy hosszúkávét kérek, és legyen hozzá egy gesztenyés kifli. – Pillantok fel rá, aztán meggondolom magam. - Tudja mit? Inkább legyen kettő a kifliből. Egyelőre ennyi lesz, köszönöm! – Nem tudom még, mikor lesz időm ebédelni, ezért inkább egy kicsit túleszem magam. Az ölemben tartott táskámat kinyitom, majd kiemelek belőle egy fekete dossziét, ami kívül teljesen jelöletlen. A benne levő papírok fejlécében viszont már mind szerepel a helyi rendőrség címere, hiszen ezek mind hivatalos dokumentumok, a munkámhoz kellenek. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan belekerülök a dolgok sűrűjébe. Egyszerre három halott került hozzám a patológiára. A jelentések szerint mindegyiküket egy medve ölte meg. Emily említette, hogy nagyon sok a medvetámadásos eset, de arra nem számítottam, hogy egyszerre három ember is kerül hozzám ilyen okból kifolyólag. Az üggyel még csak most ismerkedem, így eléggé elmélyülök a helyszínelők, és a nyomozók előzetes jelentéseiben.
Előbb-utóbb mindenkinek kiderül a napi, heti rutinja. Palomával sincs ez másképp. Lassan már szimatom van, mikor veti erre a reggeli lépte. Éppen ezért a kávézóban már olyan képet kap Paloma, amiben én is benne szerepelek. Megszokott kép, ahogy ülök az asztalnál és az újságot olvasom egy nagy méretű kapucsínó társaságában. Az észrevétlen megfigyelés egyik legbriliánsabb módja, ha szem előtt vagy. Jó taktika, megszokja a látványomat a megfigyelt alany, nekem meg nem kell kényesen láthatatlan embert játszanom. Sötét öltöny, világos ing, felső két gomb kigombolva, mégis elegánsan, mint mindig, ha dolgozom, elvégre a munkámat végzem éppen. A megbízómnak nemrég adtam le az infót. Ilyenkor örülök, hogy az emberiség még nem rendelkezik a gondolatolvasás képességével. Valahol megértem, hogy Palomával ennyire foglalkozik, de ha valaki ennyire rám szállna, hát nem tudom, mit tennék. A változatosság kedvéért azért egy szendvicset is rendeltem. A fánkokat és egyéb borzalmakat utálom, egy kiadós szendvics jobban esik. Végigtekintek Palomán. A szokásos ruhák egyikét viseli. Már azt is tudom, hogy milyen napja van. A járás, a ruha, a smink. Mindent elmond. Szájról is megy az olvasás, így egy szót sem veszítek el. A kávészerűségem azonban fogyóban van, ezért az intésem mellé a pincérnőnek egy megnyerő mosolyt is küldök, jelzem, hogy még egy csészével kérek. Ez szerencsére nem bisztró, ahol csak utána löttyintik a bögrébe. Nem vagyok sznob, de ettől kifagynak a gondolataim mindig. - Csak nem egy újabb nehéz nap? – kedves mosoly és már elhangzott kérdés. Én meg ismételten ugyanazt válaszolom. Az ilyeneken nem szoktam felháborodni. A szétszórtság is egy állapot. – Csak a szokásos. Találkozók végtelen sora. – és még csak nem is hazudok. Előre dőlök, megtámasztom magam az alkarommal. Ekkor jön be az a szokásos berándulás, amit nehéz kikerülnöm és egy határozottnak tűnő mozdulattal leverem a csészét az alátétről. Elkapom a tárolót, de a fele így is beteríti az asztalt. Most örülök, hogy nincs terítő az asztalon. - Ez már nem a szokásos. Három csészével sosem szoktam fogyasztani egy nap. Ez y reakció többnyire beválik, és most is hatásos. A szokásos bosszankodás helyett egy mosoly és jókedv a válasz. Közben azért párszor Palomára pillantok, mintha csak szokásosan tekintenék körbe. Nem szeretném szem elől veszíteni, de felhívni se szeretném magamra a figyelmet. Valóban nem szeretném?
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
A csörrenésre összerándulok. Ha már megkaptam volna, amit rendeltem, ösztönösen pillantanék a saját csészém felé, hogy nem sodortam-e le véletlenül a nagy olvasás közepette. Mivel még nem kaptam meg, ezért ez most elmarad, helyette elszakítva figyelmem a jelentésekről… körbenézek a kávézóban. Viszonylag gyorsan kiszúrom a zaj forrását. A középkorú elegáns férfit már korábban is láttam itt, de sose szenteltem neki figyelmet. Most egy kicsit jobban megnézem magamnak. Látszólag lazán kezeli a kínossá is válható helyzetet. A pincérnő mosolyogva törli fel a kiömlött kávét az asztalról. Előfordul az ilyen… velem is, ha nem alszom ki magam, és fáradtan ébredek. Olyankor hajlamos vagyok nekimenni mindennek, leejteni dolgokat. Általában törekszem arra, hogy kipihenjem magam, mert a figyelmemnek mindig a toppon kell lennie munka közben. Nem engedhetem meg magamnak, hogy hibázzak. Semmit nem veszít a munkám értékéből az, hogy nem élő embereket vizsgálok. Nem bámulom meg túlzottan a férfit, nem akarom zavarba hozni azzal, hogy láthatóan felfigyeltem a kis balesetre. Inkább visszafordulok a papírjaim felé, és tovább olvasom a száraz jelentést. Vizuális típus lévén nagyjából el tudom képzelni a leírtak alapján azt, amit a helyszínelők láttak kiérkezve, de ha nem lennék vizuális, se lenne gond… mert a jelentés mellé képeket is csatoltak. Ezekkel természetesen óvatosan bánok. Nincs rá szükség, hogy a kávézó vendégei kikészüljenek a látványtól. Az állítólagos medvék rendesen helyben hagyták a testeket. Látszólag egyszerűen, és hamar lezárhatónak tűnik az ügy, mégse kapkodok el semmit. Szeretek alapos munkát végezni, mindennek utána járni, és most sem lesz másképp.. sőt. Nekem a pofonegyszerű ügyek mindig gyanúsak. Egyébként nincs üldözési mániám.. tudtommal. Közben az én kávém is megérkezik a gesztenyés kiflikkel. A dossziéba visszacsúsztatom a dokumentumokat, majd a pincérnőre mosolygok. - Köszönöm! - Ujjaimat a meleg pohár köré fonom, a gőzölgő feketét az ajkaimhoz emelem, és lassan belekortyolok. Ez most nagyon jól esik. Los Angelesben sose értékeltem annyira a forró italokat mint itt, Fairbanksben. Az egyik gesztenyés kiflit leveszem a tányérról, és beleharapok. Jól választottam! Itt egyáltalán nem sajnálják a tölteléket belőle. A gesztenyekrém édeskésen keveredik a kávé enyhén kesernyés ízével a számban. Aprót sóhajtva ismét körbenézek. Pillantásom megakad az iménti pasason. Újabbat harapok a kifliből, a tetejére hintett porcukor a kávétól nedves számsarkára tapad. Ha összetalálkozik a pillantásuk, mosolygós főbiccentéssel üdvözlöm.
A figyelme fennakad rajtam. Érzem én azokat a pillantásokat, vagy röpke pillantást. Feláll a tarkómon a szőr, a legjobb radar a világon. Bizsergető érzés, semmivel össze sem téveszthető. Paloma előbb kapja meg a rendelését, így addig is figyelhetem hátradőlve. Elvégre a kávémra várok, és kellene, nem feltétlenül böngészni fogok holmi sorokat. Mindig eltöprengek ilyenkor, hogy miért nem tudja mindig így élvezni az életet. Vagyis… Felveszem a telefont, mintha valakivel smseznék és rázoomolok arra, amit éppen néz. Ilyenkor mindig durrogok magamban, hogy a fényképezőgép benne hangosan kattog, ha lenyomnám most. De így csak megjegyzem, ha látok bármit is, amibe éppen belemerül. Majd, mint aki elégedetten végezte dolgát, leteszem a telefont. És minő szerencse. Majdnem lebuktam, hogy éppen rá zoomolok. Talán nem. Ennyire amatőr nem lehetek, ha most lebuktam. A kávém is éppen megérkezik, így a fülénél fogva felemelem és mintegy köszöntésképpen még a fejem is biccentem felé, mosollyal az arcomon. A szokásos, jóvágású fazon mosolyát. Majdnem kuncogok is. A mutatóujjammal a szám sarka felé bökök, éppen arra, amelyik oldalon fehér porcukorvatta tapadt Paloma szája sarkára. Fegyelmezem magam, hogy csak legyek résen. Elvégre neki én idegen vagyok, nem kell tudnia, és főként kiéreznie, hogy én már viszont minden mozdulatát ismerősként üdvözlöm és szinte minden titkot tudok róla, amit a hosszú megfigyelések alatt megismertem belőle. Profin ment mindig is az ilyen, most azonban egyrészt furcsa félszegség van bennem, amit nem látni, és egyfajta nem érdekel hozzáállás. Paloma… más, mint akiket eddig megfigyeltem. Félig el is fogyasztom a kávém, ahogy gyorsan belehörpintek. Kivételesen extra forró, nem hagytam hűlni. Nagy önuralommal, de nem hagyom, hogy a megrökönyödést lássa rajtam.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Először nem kapcsolok, csak bámulok a pasira, miközben a száját piszkálgatja. Talán még az is megfordul a fejemben, hogy zavarba jött amiatt, mert rámosolyogtam, de aztán elhessentem ezt a gondolatot, mert ha valaki zavarban van, általában nem néz ennyire nyíltan a másikra, pláne nem mosolyog rá. Aztán amikor kapcsolok, hogy a mozdulata jelzés akar lenni, odakapok a számhoz, és… igen. Látni nem látom, de érzem, hogy az arcom lángba borul a zavaromtól. Nem egy nagy dolog, hajlamos vagyok arra, hogy úgy étkezzek, mint egy kismalac, de most mégis kicsit zavarba jövök Lehúzom az asztalon pihenő szalvétámat, a kezemben hajtom félbe, aztán egy diszkrét mozdulattal letörlöm a maszatot a szám sarkából, miközben sűrű szempilláim alól lopva a férfire pillantok, hogy vajon bámul-e még? Remélem nem. A szalvétát negyedbe hajtom, és becsúsztatom a tányérom pereme alá. A falon ketyegő órára pillantok. Van még időm, mielőtt elkezdődne a munkanapom. A mappákat összecsukom, tisztára a munkám tölti ki az életem. Ha bent vagyok, akkor is a halottak körül forognak a gondolataim. Otthon megint csak egyedül vagyok a saját gondolataimmal, mivel még mindig nem találtam albérlőt.. és még ilyenkor, a reggeli kávém mellett is képes vagyok a munkámra koncentrálni. Be fogok golyózni. Jajj.. remélem nem! Inkább nem kísértem a sorsot, nem beszélek be magamnak ilyeneket, jobb ha nem is gondolok erre. Körbenézek, szívesen beszélgetnék valakivel. Mindegy miről.. időjárás, helyi pletykák.. szóval bármiről, aminek kapcsán nem lyukadhatok ki a munkámnál. A pincérnő mellettem halad el, ezért odaintem magamhoz. - Infót szeretnék kérni. – Mosolygok a nőre, aki kicsit meglepetten pillant rám. Az arcára van írva, hogy fogalma sincs, mire gondolok. - Az a férfi, akinek nemrég új kávét vitt.. – Kezdek bele, tekintetemmel diszkréten a férfi felé bökve, hogy egyértelmű legyen kiről van szó. A pincérnőnek van annyi esze, hogy nem fordul oda látványosan, csak mosolyogva biccent, hogy tudja, kire gondolok. - Gyakran reggelizik itt.. egyedül. – Fut széles mosoly az arcára. Egész gyorsan kapcsol. Szeretem az eszes embereket. - Köszönöm. – Néhány dollárt csúsztatok neki az asztalon, mire ő diszkréten elteszi, aztán a férfihez sétál. - Elnézést uram! A hölgy annál az asztalnál szívesen venné a társaságát, ha van kedve eltölteni vele a reggelijét. – A csaj tuti nem először csinál ilyet, nagyon profi.. ezt megállapítom, miközben figyelem a jelenetet. Ha a pasas rám pillant, mosolyogva intek neki, hogy igen.. rólam van szó..
Duane a múltkori, első találkozást Cassie-val azóta is boncolgatta a fejében. Jót beszélgettek, megtudta az ismeretlen farkasról a lényeget, amit később le is jelentett. De ennél több volt számára az a találkozás. Nem egy veszélyes egyedet látott aznap, hanem egy elveszett nőt, akinek kellett egy kezdő löket a város felfedezéséhez. Nem lehet mindent elhinni a farkasoknak és a kubai már sokat gondolkodott, vajon hazudott-e neki valamiben Cassie és ha igen, miben? Nem tudta kitalálni. Arról a bizonyos ismerősről nem sok szó esett, szóval inkább csak elhallgatást sejtett. A találkozójuk vége viszont elég csúfondárosra sikeredett. Az a két suhanc meg lett leckéztetve, de a nő eltűnt. Duane úgy gondolta, hogy egyedül is sikerült volna elbánnia velük. Történt már ilyen máskor is, még az Őrző kiképzés előtt is képes volt leszerelni két támadót egymaga. Cassie beavatkozására jól emlékezett. A nő nagyon zavartan viselkedett, meg volt ijedve és mikor roppanásig szorította a boxert használó támadó csuklóját, sajnálkozását fejezte ki és mire Duane-nek volt ideje megfordulni, a nyikhajok lelépése után, Cassie már nem volt sehol. A kubai akkor a vért törölgette a homlokáról és rácsörgött a nőre, de a hívás megszakadt. Másodszor és harmadszor is. Sajnálta volna, ha az a felépülőben lévő, mág nem baráti, de valami hasonló kapcsolat megszakad emiatt. Még küldött egy sms-t a következő szöveggel: "Cassie, remélem, jól vagy! Örülnék, ha felhívnál, amikor tudsz." Aztán még rácsörgött a Protektorra, hogy szóljon az új farkas érkezéséről. Talán még kap információkat róla, amik segíthetnek neki megérteni Cassie-t és vállalná a további feladatokat is, ha Will rábíz ilyet. Visszament a kocsihoz, ott elmondott egy gyógyító varázst, amit már ismert és a homlokát ért seb hamar el is tűnt. Azért tett rá egy ragtapaszt, hogy ne legyen feltűnő, így sietett a próbára. A zenekar már nagyon várta, főleg a szeleburdi dobos, aki a fél cuccát Austinban felejtette. Elrendezték a piszkos anyagiakat is és utána egy nagy zenélés következett. Ott már Duane-nek semi gondja nem akadt, teljesen feloldódott, ahogy ütötte a ritmusokat. A csapatban beszélni kezdtek arról is, hogy kellenének táncosok, fizetett előadóművészek és ki lehetne bővíteni velük a műsort. Így nagyobb helyekre is eljuthatnának. Pár nappal később a kubai telefonja megcsörrent egy délutáni Őrző edzés után. Óriási vigyor jelent meg Duane arcán, mikor látta, hogy Cassie az. Nem beszéltek sokat, a nő csak bocsánatot kért és megkérdezte, áll-e még a kávézós ajánlat. A kubai megnyugodott, hogy nincs gond és minden rendben Cassie-vel. Már várta is a következő találkozást. Kíváncsi volt, szóba kerül-e az erő alkalmazása, amit láthatott és hogy meg fogja-e érezni a nő, hogy Duane miként reagál. Ha lett volna mágiaérzékenysége, már elsőre megmondta volna a kubairól, hogy ebben hasonlít hozzá. Egy szolid, elérhető árú helyet ajánlott neki Duane, olyat, ahol sütemény, szendvics és kávé is van, gazdag a kínálat és nagyon kellemes a hely. Mindezt pedig nem is aranyáron nyújtják. Szóval ma délutánra foglalt asztalt, az egyik távol eső sarokban. Már ott ült és rendelt egy kis görögsalátát előételnek. Lassan csipegette, amíg várta a nő felbukkanását. Minden betoppanót megnézett. Az öltözéke egy mélyen kigombolt kék-fehér kockás ing és egy fehér nadrág volt, barna félcipővel. A nyakában lógott egy santería medál vörös szalagon, a képe Kuba védőszentjét, santería hit szerint a legfiatalabb orisha-t ábrázolta.
Elég kellemetlenül éreztem magam azért, ahogyan Duane-től elváltam, de szerintem senki nem hibáztatott volna azért, amiért a távozás mezejére léptem inkább. Mondhatjuk azt is, hogy elmenekültem, de attól féltem, hogy csak rosszabb lesz, ha még sokáig maradok. Nem akartam máris felhívni magamra a figyelmet, amikor épp csak háromnegyed órája érkeztem meg a városba. Még az előtt, hogy Emmát megtaláltam volna. Te jó ég, milyen rossz vége lett volna annak a találkozásnak, ha még maradok! Azt sem tudtam, hogy mit mondtam volna magyarázatképpen, ráadásul egyből csörgött a telefonom is, amint felültem a buszra. Mire visszahívtam a férfit, már néhány nap eltelt úgy, hogy itt tartózkodtam Fairbanksben. Ez idő alatt nem futottam belé, és nem is bántam, mert sokkal jobban örültem volna annak, ha akkor találkozunk, amikor tudok róla, és fel tudok rá készülni lelkiekben. Legalább kezdtek a dolgaim is egyenesbe jönni, ráadásul Emma is adott egy kis pénzt, hogy ha szükségem lenne valamire, akkor boldogulhassak. Csak és kizárólag ezért döntöttem végül úgy, hogy felhívom a megmentőmet, és behajtom rajta azt az ígért kávézást. Mikor egyeztettük az időpontot, nagyon úgy hangzott, mintha örült volna a megkeresésemnek. Mintha már várta volna, hogy mikro hívom fel, és egyáltalán nem tűnt úgy, mintha neheztelne rám a történtek miatt. Ez adott egy kis bátorságot, és már nem is bántam annyira, hogy végül a telefonálás mellett döntöttem. Csak nem lehetek olyan baj mágnes, hogy megint belekeveredek valamibe, igaz? Ahhoz tényleg nagyon szerencsétlennek kellett volna lennem, én pedig bíztam abban, hogy nem lehet rám ezt mondani, csak időnként. A hotelben ugyan utána kellett érdeklődnöm, hogy pontosan hol találom meg a kávézót, de végül egy kis útmutatást követően még egyedül is eltaláltam kocsival. Azt hiszem, hogy határozottan haladásnak könyvelhető el, hogy pár nap után már nem akarok eltévedni minden egyes alkalommal, amikor a nyakamba veszem a várost. Ugyan a járgány régi darab volt, amit béreltem, de azért rendesen működött, és a fűtésével sem volt baj, amíg elaraszoltam a délutáni forgalomban a megadott helyig. Ott aztán viszonylag jó hangulatban szálltam ki az autóból, és a riasztó aktiválását követően kíváncsian indultam meg befelé. Csak akkor lett rajtam úrrá némi izgalom, amikor ténylegesen is megláttam ott ülni Duane-t, amint salátát eszegetett. Nyeltem egy nagyot, és míg felé indultam, magamban próbáltam mantrázni a nyugodtságot, de nem sok sikerrel. - Szia! Remélem nem késtem sokat, de még annyira nem igazodom el a városban! – köszöntöttem máris mosolyogva. Azért már sokkal nyugodtabb voltam, mint amikor először találkoztunk, azt pedig most nagyon próbáltam leplezni, hogy miatta mégis egy kicsit liftezik a gyomrom. Féltem a kérdőre vonástól, de ugyanakkor én is válaszokat akartam kapni bizonyos dolgokra, amik csak később tűntek fel nekem, miután már lecsillapodtam a verekedést követően a motelben. – Jó étvágyat! – mondtam udvariasan, miközben lehuppantam vele szemben és elkezdtem kibújni az új vastag kabátomból. – Mi itt a legfinomabb? – érdeklődtem kíváncsian, miközben magam elé vettem egy étlapot. Egyelőre még próbáltam elodázni a beszélgetés azon részét, amikor szóba kerülnek majd a történtek.
Duane nem tudta teljes mértékben átérezni Cassie problémáit. Nem ismerte a nő bestiájának korát, se azt, hogy mennyire tudja uralni. Igaz, hogy a nő ebből még semmit sejtett. A kubai aggódott érte. Kedves, aranyos, jóravaló teremtésnek gondolta, akivel valaki nagyon kiszúrt, hogy beharapta, mivel a nő láthatóan nem élvezte a vérengzést, a harcot. Már azért is aggódott, hogy csak úgy felszívódott az újdonsült ismerős az utcai balhé után. Egy kicsit tartott tőle, hogy előtör belőle az igazi vadállat és Fairbanks népe issza meg a levét. Ezért is intézkedett gyorsan, azonnali telefonhívással, megjelölve a helyet, ahol látta. Ha komoly baj lett volna Cassie-vel, talán értesítették volna, hiszen tudomása szerint ő volt az első, aki meglátta a csapatból a nőt. Semmi ilyen nem történt. Duane nem gondolta, hogy el lenne titkolva bármilyen ügy. Ő bízott a vezetőkben. Az Őrzőkben végre nem egy korrupt csoportot látott, amilyennel Kubában bőven találkozott, hanem elkötelezett, megbízható embereket. Emberi lényeknél sokkal jobb képességekkel rendelkező lényeket, de embernek tekintette őket. Talán kissé naiv volt, hogy így látta, de akkor is így látta. A megkereséskor egyáltalán nem éreztetett semmilyen neheztelést, hiszen nem volt benne ilyen érzés. Úgy érezte, Cassie jó sorsot érdemel és épp arról érdeklődött, hogy hogy van. Azt akarta hallani, hogy jól van és ezt a választ is kapta. Mérhetetleten öröm töltötte be a szívét, hogy újra találkozhatnak. Egy vérfarkastól ez nagy dolog volt. Megkedvelte Cassie-t és nem tartotta volna lezártnak a történetet, ha soha többet nem találkoznak és nem beszélnek. A sors, az ősök által kiszabott és befolyásolt jövő része kellett, hogy legyen a nő, ebben biztos volt. Duane úgy figyelt, mint egy mesterlövész. Minden belépő vendéget megnézett. Alig várta, hogy megjöjjön az, akit vár és végre ne kelljen legyinteni, hogy á, megint nem ő az. Volt benne egy kis kétely, hogy Cassie nem jön el, hanem csak megnyugtató hívásnak szánta azt a hívást. Kellemesen csalódott, mikor meglátta a szőke hölgyeményt. Szép khakizöld kabátban volt. Úgy látszik, megtalálta a 2nd Avenue-t vagy máshol járt ruhaüzletben, esetleg a bőrönd tartalmát kapta magára. Duane arcán óriási vigyor támadt és mutogatott a szemben lévő székre. A falatot lenyelve köszöntötte a nőt: - Helló! De jó téged látni! Duane nem kérdezett semmi kétségbeejtőt. Nem akarta rögtön elvenni a nő jókedvét, amit látott rajta. Az a mosoly nagyon jólesett neki. Nem szégyenkezve érkezett a vendég, hanem normálisan. Duane nem is szeretett volna úgy beszélni, mint ahogy barátnőjéek kellett néha a megfegyelmezett diákokkal. Ő nem akart senkit megalázni, inkább felemelt volna mindenkit a porból. - Köszi! Hát ez a görögsali óriási. De azt mondják, a tiramisu is remek itt és a marhahúsos-baconös szendvics. Duane-nek ezeket emelték ki a barátai, mert nyilván ezeket próbálták, az ilyen fogásokat szeretik, de Cassie találhatott más csemegét is az étlapon. A kínálat elég gazdag volt. - Ha hozol egy villát, belekóstolhatsz nyugodtan! - ajánlotta fel a kubai. A vérfarkasok immunisak a betegségekre, így nem is hordozhatnak semmi olyat, amit Duane elkaphat. Így gondolta, ezért kínálta meg Cassie-t ilyen bátran. Amúgy is nagylelkű volt, nem spúr. Szeretett adni azoknak, akiket megkedvelt és Cassie közéjük tartozott. A villákat pedig simán el lehetett venni. - Hogy vagy? Mesélj valamit! Találtál jó motelt? Duane tudni akarta, hogy érzi magát a nő a városban. Lehet, hogy kicsit túlzott volt a lelkesedés, a korai, neofita Őrző buzgalom dolgozott benne. Még megihatja ennek a levét, de ezt a nőt nagyon megkedvelte. Tényleg. Mellesleg Judy-nak, a barátnőjének megmondta, hogy egy vérfarkassal találkozik és az Őrzőknél is szólt. Nem látott senkit, de úgy sejtette, itt vannak a közelben valahol.
Fogalmam sem volt arról, hogy mi játszódhatott le a rám várakozó férfiban, de hát ez nem is meglepő, nekem még nem voltak ennyire fejlettek az érzékeim. Sőt, az is lehet, hogy akkor sem nagyon érzékeltem volna a benne végbemenő változásokat, mert nem olyan vérvonalhoz tartoztam. Ha minden igaz, volt olyan, akik érzékenyebbek voltak erre, de annyira sokat nem tudtam ezekről a dolgokról, és ezt a tudást sem Colinnak köszönhettem. Sokkal inkább a többi tapasztaltabb falkatagnak, akik válaszolgattak annak idején a kérdéseimre, amikor még meg akartam felelni a teremtőmnek. Azok az idők azonban rég elmúltak már. Duane köszöntését csak egy mosollyal jutalmaztam, miközben helyet foglaltam vele szemben, a felkínált széken. Viszonylag jó kedvem volt, még a zavartságom ellenére is. Úgy éreztem, hogy talán szépen lassan egyenesbe jönnek a dolgok, vagy legalábbis volt némi esély arra, hogy így fog történni. Hogy mennyi, azzal egyelőre nem mertem szembenézni, de talán jobb is így. Majd elválik akkor, amikor eljön az ideje, igaz? - Tényleg? – kérdeztem, felpillantva az étlapból. – Hm, jól hangzik az a szendvics, lehet, hogy meg fogom kóstolni! – határoztam el magam, engedve a tanácsának. Ő biztosan sokkal jobban tudta, hogy mit érdemes itt enni, de a lapot elnézve több dolog is volt, amin megakadt a szemem. Talán majd idővel mindet megkóstolhatom, ha huzamosabb ideig lehetek itt. Ha nem, akkor még nem tudom, hogy mi lesz, de ezzel most még nem akartam számolni, mert volt még időm arra, hogy emiatt fájjon a fejem, ha bekövetkezne. A negatívat viszont felesleges csak úgy bevonzani, ha nincs is még csak a közelben sem. - Köszönöm, kedves tőled, de inkább rendelek valamit én is, nem eszem meg előled! – hárítottam el a felajánlást, bár magamban megjegyeztem, hogy tényleg nagyon figyelmes volt tőle. Jól is nézett ki, de valahogy jobban kedveltem azokat az ételeket, amikben hús is volt. Szerintem ez egyáltalán nem meglepő, ha tudja valaki, hogy miféle lény rejtőzik a törékeny külső, és a finom bőr alatt. Cseppet sem egy kedveskedő fajta, annyi szent. Inkább a vérengző ragadozó név illene hozzá a legjobban, de ezt Duane-nak mégsem adhattam elő, igaz? Előbb-utóbb viszont biztosan szóba fog kerülni a legutóbbi találkozásunk, én meg félhetek továbbra is a rám váró következményektől. - A palacsintáról tudsz valamit? Vagy az almás pitéről? – érdeklődtem, kissé csücsörítve a számat. Továbbra is az étlapot bújtam, csak néha pillantottam fel a nagy koncentrálás közepette. – Lehet azokat is megkóstolom… - gondolkoztam hangosan, aztán a kérdés szépen ki is zökkentett, mire küldtem felé egy mosoly. – Igen, sikerült. A hotelben lakom, a Holiday Inn-ben – világosítottam fel, mert nem láttam úgy, hogy veszélyes lenne megosztani vele ezt az információt. Egyelőre még nem falkatagként, hanem ténylegesen vendégként töltöttem ott az időmet, a belső részekre nekem nem volt bejárásom. Azt már tudtam, hogy hamarosan találkozni fogok az Alfával, de ezzel nem álltam elő, mert kissé őrültségnek hangzana egy ember számára. Már ha ember, azóta ugyanis megfordult már a fejemben, hogy mi van, ha mégsem egyszerűen egy halandó. Először kósza gondolat volt, de azóta egyre többször ötlött fel bennem. - Egyébként jól vagyok, köszönöm. És úgy látom, hogy te is… - jegyeztem meg. A sebnek, ami a fején keletkezett, nyoma sem volt. Márpedig láttam, hogy mennyire vérzett, nem véletlenül vitt kísértésbe a szaga. Néhány nap alatt annak nem szabadott volna így eltűnnie, mivel nem vérfarkas volt, sokkal gyorsabb regenerációval. Ez csupán most tűnt fel, de határozottan gyanúsnak találtam, el is tűnt a mosoly az arcomról, tekintetem óvatosságot tükrözött.
Duane számára már amiatt is jól indult a beszélgetés, hogy Cassie vidám volt. Viszonylag vidám. Ez már egy jó alapot jelentett, ilyen alapokra szeretett a kubai építkezni, nem depis morgásokra. Visszamosolygott és megrántotta a vállát. Ha nem, hát nem. Ő ajánlotta fel, nem lett volna éhenkórászság elfogadni. Erőszakoskodni se akart. Lehet, hogy Cassie nem is szereti az ilyen salátát és csak udvariaskodik, gondolta. Ő viszont vidáman falatozott tovább, miközben figyelt. Nagyon örült, hogy a nő épségben és jó hangulatban került elő ennyi nap után. Most nyoma sem volt annak a rémült kislánynak, amivé változott a támadás idején. Tudta, hogy ez még elő fog kerülni. Cassie-t olyan típusnak érezte, akinek muszáj megmagyaráznia, ha így viselkedik. Ő nem akarta volna feldobni, de biztos volt benne, hogy a nő előhozza. - Nem sokat. A barátaim ajánlották ezt a helyet és azokat a fogásokat, amiket mondtam. A görögsalin meg ugye épp nyammogok, úgyhogy ezt első kézből tudom értékelni. A mosolya nem lett túl őszinte, mikor megtudta, hogy Cassie végül nem motelbe került, hanem a farkasok tanyájára. De hát hogy figyelmeztethette volna a veszélyre? "Őrző vagyok és ismerem azt a helyet, ott még meg is ölnek, ha nem vigyázol, te kóbor?" Nem érezte úgy, hogy Cassie-vel így kellett volna beszélnie, se azt, hogy fel kéne fednie magát. - Ott még sose voltam. De hát helybéliként miért is szállnék meg hotelben, nem? És milyennek találod? Eddig biztos nem volt gond, mert nem azt látta Cassie-n, hogy menekülne. De ami késik, nem múlik egy olyan helyen. Hacsak nem... Hacsak nem egy farkaskomát keresett, mint ismeretlen ismerőst. És akkor nagyon is célzott művelet lehetett a Falka közepébe beugrani. Duane mintha túlaggódta volna ezeket. Vett egy mély levegőt, kihúzta magát és megint vigyorgott egyet. A mosolya halványodott, mikor a sebgyógyulásról kezdtek beszélni. Baljával legyintett: - Á, nem volt az olyan vészes... Viszont aggódtam érted, hogy hova lettél? Úgy eltűntél és kinyomtad a telót is. Nem zaklatni akartalak, csak tudni akartam, jól vagy-e? Gondolom, megérted. Egy utcai támadás után felszívódsz úgy, hogy még alig ismered a várost és nem tudlak elérni... Kicsit talán szemrehányóra sikerült a válasz, de Duane-ből most kibukott ez és majdnem minden szava igaz volt. Lehet, hogy túlzott figyelemnek tűnhet, de Duane komolyan megtette volna mással is, embernővel ugyanúgy, mint Cassie-vel. Nem szerette, ha bántják a kisebbeket. A sebnél lódított, mert azért nem volt kicsi a homloksérülés. Meg is szédült tőle akkor. Ököllel is jó erőben lehetett a gyerek, de a boxer kemény és formázott felülete még durvább volt. Az Őrző mágia tette helyre. Bizony. És a ragtapasz most nem volt ott a homlokán. Pár napig még viselte, de ma nem hozta. Lehet, hogy ez hiba volt és itt megbukik a bizalom, ha Cassie megérez valamit. Talán még rosszabb is következik és a bár dolgozói olyat látnak, amit eddig csak horrorfilmeken... Ezt mindenképp el akarta kerülni, de benne volt a pakliban. Most már nem a nő épségéért aggódott, hanem a helyiekért és lélekben ostorozta magát, amiért nem tette fel a sebtapaszt.
- Ó, értem! – mondtam egy kicsit szomorúan, ám elég hamar újra fel is ragyogott az arcom. – Na, nem baj, akkor ezek szerint nekem kell kipróbálnom – határoztam el magam. Egy palacsintát csak nem tudnak annyira elrontani, igaz? Végtelenül egyszerű édesség, úgyhogy biztosra vettem, hogy itt is finoman fogják elkészíteni, ahogyan valószínűleg a többi ételt is. – Nem vagyok nagy salátás, pedig tudom, hogy milyen egészséges… - vallottam be őszintén, kicsit elhúzva a számat. Tényleg jobban szerettem, ha volt valami hús is abban, amit éppen ettem, de ez köszönhető nagyban a farkasomnak is. Előtte sem voltam vegetáriánus, szóval nem járt hatalmas változással az étkezési szokásaimra, de attól még néha kicsit furcsának ítéltem még ennyi idő után is. Egyébként most, hogy egy kicsit jobban észnél voltam, már észrevettem a halovány változást a velem szemben ülő férfi arcán, de nem igazán tudtam hová tenni, úgyhogy nem foglalkoztam vele sokáig. Biztosan nem hallott jókat a hotelről, ennyi az egész. Valamit mondani is akartam nagy hirtelenjében, ám a pincér megjelent mellettem, és udvariasan érdeklődött, hogy mit szeretnék rendelni. - Ó, helló! – üdvözöltem vidáman, kezemben még mindig ott tartva az étlapot, hogy arról diktáljak. – Kérnék egy marhahúsos-baconos szendvicset, ha lehet – tartottam egy kis szünetet, de a néma bólintását követően már folytattam is a felsorolást. – Egy kis palacsintát, egy szelet almás pitét, és a tiramisuról is csak jókat hallottam, úgyhogy abból még egy kicsi adagot. Köszönöm! – azzal én lezártnak is tekintettem. – Ó, és még egy kis jeges tea jól esne. Citromos! – toldottam meg gyorsan, mielőtt elfelejtkeznék róla teljesen. Azért nem utolsó szempont, hogy inni is tudjak, főleg amíg várni kell. Bár ez nem olyan, mint egy étterem, hogy frissen készítenek el mindent, ezek a sütemények már egészen biztos, hogy készen vártak a pult mögött a tálalásra. - Hol is tartottunk? – fordultam vissza az asztaltársamhoz azzal a lendülettel. – Ja, igen! Persze, helybéliként nincs is sok dolgod ott, az biztos – értettem egyet, és még mindig nem találtam különösnek egy cseppet sem. – Szerintem nagyon kellemes, és a szobám is elég kényelmes. Eddig tetszik, de hát még csak alig egy-két napja vagyok ott, az nem olyan sok – legyintettem egyet, de a hotel adta előnyöket mindenképpen kihasználtam. Ma reggel már úsztam is egy kicsit, amúgy sem ártott a testmozgás most nekem, meg a wellness részlegbe is ellátogattam egy gyors masszázsra, azért visszaélni nem akartam annyira Emma jóindulatával sem. Ám amint feltűnt, hogy a sebbel valami nem stimmel, elkezdtem gyanakodni. Nem lettem agresszív vagy ideges, sokkal inkább távolságtartóbb és óvatos. Nem volt farkas, azt még én is megéreztem volna, mert ugyebár közöttük éltem. Őrzővel azonban még nem találkoztam, és már megint eszembe jutott ez az apróság, ami eddig sem hagyott már nyugodni. - Ne aggódj, annyira azért nem vagyok ügyetlen, odataláltam az információs ponthoz – válaszoltam, hátha eloszlathatom vele az aggodalmát. Azt azért még én is láttam, hogy őszintén érdeklődött, nem csak megjátszotta magát udvariasságból. – Pont jött a busz, én pedig felszálltam rá, ez minden – vontam meg a vállaimat, de engem csak nem hagyott nyugodni ez az egész. – Egyébként láttam a sebet… nagyon is vészes volt – jelentettem ki határozottan, kék szemeimet egyenesen az arcára szegezve. – Hogy lehet az, hogy már nincs ott? – kérdeztem kíváncsian, várva a válaszra. – De őszintén! – szóltam rá gyorsan. – Nem szeretem, amikor ostobának néznek, mert a látszat ellenére nem vagyok az – határozott meggyőződéssel mondtam, talán mégiscsak ragadt rám valami Emmából.
- Bocs, hogy nem tudok többet mondani... A hely viszont jó, azért mondták a többiek, szóval szerintem nem fogsz csalódni. Remélem. Duane tényleg nem készült arra, hogy mit ajánljon itt Cassie-nek. Egy kávézásról volt szó, nem komplett ebédről. Máskülönben kicsit jobban utánajárt volna talán. Bár sokszor a spontán választások a legjobbak. - Én se ezen élek - válaszolt Duane elvigyorodva. - Előételnek viszont tökéletes és tényleg finom. A kubai bizony tudott sokat enni. Mindig volt erő a szervezetében, a táplálékot valahogy jól használta fel a teste. A rendszeres edzéshez és az erőnléthez pedig kell is enni, ez egy örök körforgás. A pincér érkezésekor Duane megvárta, hogy Cassie rendeljen és utána ő is jelezte, hogy még egy fogást szeretne. - Egy marhás-baconoset én is fogok kérni, mert jókat hallottam róla. Köszönöm! Rávigyorgott a pincérre, az pedig mindent megjegyzett és közölte, hogy hamarosan hozzák a kért ételeket. A kubai kicsit megkönnyebbült, hogy Cassie ki is mondta, amit ő csak sejtett. Nem történt semmi baja, nem érte atrocitás és még elégedett is a szobájával. Erre már jobban elmosolyodott. - Akkor örülök, hogy jó helyet találtál. Annyira rossz nem lehet végülis, ha olyan sok turista keresi. Nem is a szolgáltatásokat tartotta ő alacsony színvonalúnak. A Falkától féltette ezt a magányos farkast. Azon kapta magát, hogy megint egy kicsit túlzásba viszi. Cassie-t megkedvelte, de lehet, hogy teljesen feleslegesen aggódik miatta. Talán már meg is egyezett a Falkával. Ki tudja? A magyarázatra beugrott neki, hogy tényleg, elhúzott egy busz mellettük akkor, mikor a suhancok elmenekültek. Ezek szerint Cassie gyorsan kapcsolt és pont eljutott oda, ahova kellett. - Á! Erre nem gondoltam. Fogalmam se volt, hova tűnhettél, merre szaladtál. De akkor most már mindent tudsz a városról - nyugtázta Duane egy mosollyal, hogy Cassie megtalálta az irodát, ahol tényleg az összes szükséges információhoz hozzájuthatott. A seb témájáról nem szállt le a nő, hibáa próbálta a kubai bagatellizálni. Tudta, hogy ezt nem ússza meg. Csak Cassie látta azt a sebet. Meg persze a suhancok, de azokkal Duane nem találkozott azóta. A zenésztársak már csak a ragtapaszt látták, ők simán elhitték, hogy kis seb volt alatta. Duane egy pillanatra komolyan belenézett Cassie szemeibe. Ha hazudna, a nő megérezhetné. A kubai nem tudta, hogy Cassie még nem teljesen uralja az ilyen képességeit. Inkább visszanézett a salátára és bekapta az utolsó paradicsomot és feta sajtot belőle. Elrágicsálta, aztán körülnézett, mielőtt válaszolt. Utána pedig kezeit feltette az asztalra és egyenes tartást vett fel. Mikor mág megrágta és lenyelte az ételt, akkor válaszolt: - Bocs, Cassie, nem úgy értettem... Nem nézlek ostobának. Ha észrevetted, hogy nagy volt a seb és túl hamar helyrejött, akkor csak vesd össze a szagmintával és egyetlen lehetőség marad. Duane meghagyta a nőnek, hogy ő mondja ki a megfejtést. Úgy gondolta, tudja, hogy ilyen emberi regenerációt még nem ismer a tudomány, hanem csak a mágia. És mivel emberi a férfi szaga, nem farkas, Cassie ebből már tudhatja, hogy rendelkezik mágikus erőkkel, amik elárulták neki a nőben lévő mágia forrását is. Egy csettintés rávágni, hogy Őrző. A kubai pedig azt nem tudhatta, hogy szegény Cassie-t még nem világosították fel erről a csoportról. Készen állt, hogy felugorjon az ülő helyzetből, ha itt támadás lenne. A nő most jókedvű volt és még az agresszív utcai támadókat se szívesen bántotta. De ha úgy gondolja, hogy Duane csak szórakozott vele, végig átverte, akkor fordulhat a kocka. Még a farkas is előjöhet belőle. De inkább ne jöjjön, gondolta magában a kubai...
Nem, attól én sem tartottam, hogy csalódnék egy kávézóban. Csak azért bíztam rá Duane-re a választást, mert nekem fogalmam sem volt, hogy miféle helyek vannak a városban, de lehet, hogy én is pont emellett döntöttem volna, ha nekem kell. Tetszett, kellemes helynek bizonyult, ráadásul az ételeknek is elég jó illata volt. Már csak az a kérdés, hogy a kávé milyen lesz, amit majd az édességek elfogyasztása után szerettem volna kérni, hogy ne hűljön ki, amíg az evéssel vagyok elfoglalva. Nem vagyok nagy kávés, így valószínűleg most sem feketét fogok kérni, hanem valami tejjel hígított löttyöt, de attól még elmondhatom magamról, hogy kávézok egy kávézóban. Tök menő, mint a filmekben! - Majd lehet, hogy legközelebb akkor én is megkóstolom! – döntöttem el végül mosolyogva, mert most tényleg nem kívántam a salátát, de jól nézett ki legalább. Ez nem minden helyen volt elmondható, az már egyszer igaz. Közben megérkezett a pincér is, és mind a ketten leadtuk a rendelésünket. Csak ezt követően folytattam ismét a beszélgetést, mert nem szívesen társalogtam volna úgy, hogy van idegen fültanúja is. – Te is megkívántad? – kérdeztem kissé csúfondáros mosollyal, de nem bántásnak szántam. Inkább csak örültem neki, hogy nem egyedül fogok szendvicset falatozni. A pincér már így is furcsán nézett rám, hogy ennyiféle ételt rendeltem, de ez ilyen. Akár meg is oszthattam a velem szemben ülő férfival, vagy nem? Nem evidens, hogy mindent én eszek meg egyedül. - Meg nem is nagyon van más nagyobb hotel itt, nem? – kérdeztem bizonytalanul, mert ezt nem tudtam pontosan. Majd úgyis rá fogok jönni, de annyi bizonyos, hogy ez egy remek választás volt. Mondjuk olykor-olykor nyugtalanított, hogy ennyire közel vagyok a falkához, de Emma is itt lakott, úgyhogy ebből a szempontból ez tökéletesnek bizonyult. Így legalább szemmel tarthatott, és amúgy is azt hiszem, hogy a saját felelősségének tekintett engem. Szerettem ezt az érzést, mert azt hitette el velem néhány napra, hogy tartozom valakihez, még akkor is, ha egymagam voltam, akár a kisujjam. Közben áttértünk végre a verekedés momentumára, aminek igazából annyira örültem, amennyire nyugtalanított. Tudni akartam, hogy mi volt az az egész, aminek a szemtanúja lettem, de féltem attól is, hogy én kérdőre leszek vonva. Még szerencse, hogy csak amiatt lettem, hogy eltűntem olyan hirtelen, és nem a csuklóropogtatós mutatványom miatt. Az elég kellemetlen lett volna, és igazából magyarázattal sem tudnék szolgálni. Annyira nem vagyok kreatív a hazugsággyártás terén, bármennyire igyekeznék is. Meg aztán, amúgy sem szerettem túlzottan hazudozni, ha egy mód volt rá. - Az azért túlzás! – akaratlanul is kibukott belőlem egy nevetés, pedig most már egy kicsit zavartnak éreztem magam a téma miatt. – Még egyáltalán nem ismerem olyan jól, de talán lesz rá lehetőségem. Már egyszer elindultam felfedezőútra, de egy teljesen új helyen mindent megjegyezni lehetetlen lenne egyetlen nap alatt – ingattam a fejemet lemondóan, de talán majd beszerzek egy térképet valamelyik boltban, és akkor könnyebben megy majd a tájékozódás. Annak tényleg nagyon örültem volna. - Bocsi, csak ez egy kicsit érzékenyen érint… - emeltem fel megadóan a kezeimet, mert lehet, hogy én is egy kicsit túlzásba vittem és nekiálltam szegénynek. Nem érzékeltem mondjuk, de ha már bocsánatot kért, akkor egészen biztos, hogy túllőttem a célon. – Sokszor érzékeltették velem azt, hogy ostoba vagyok, és nagyon nem szeretem – tettem hozzá afféle magyarázatképpen, de mire kimondtam, már az is leesett, hogy ő miről beszél. – Te jó ég… - dünnyögtem magam elé hitetlenkedve, még a kezemet is a számhoz kaptam. – Én még sohasem találkoztam… hú… - motyogtam továbbra is alig hallhatóan, mintha nem lennék képes felfogni az információt. Dehogy voltam én ideges, sokkal inkább döbbentnek lehetett volna titulálni. - Tartasz tőlem, igaz? - kérdeztem hirtelen, egy kicsit elszontyolodva.
- Igen, abszolút. Remélem, nem csalódunk - zárta le Duane a szendvics témáját egy nagy mosollyal. A saláta bemelegítésnek jó volt és most jöhetett a komolyabb étel. Egy szendvics persze nem sok, de a kubai nem itt akart jóllakni. Otthon várta a saját főztje, amit majd barátnőjével oszt meg, ha hazaértek. De azért egy jó szendvicsnek nem áll ellen. - De, biztos vannak még. Lehet, hogy kisebb kategóriájúak, azt nem tudom. Egyébként tök fura, hogy mindig azt hallani, nincsenek tele a szállodák, mégis mindig épülnek újabbak. Én zenész vagyok, nem üzletember, kicsit nehezen fogom fel az ilyesmit, pazarlásnak érzem. Szerintem bőven jó egy motel is, nekem legalábbis meg szokott felelni, mikor elutazom valahova. Duane nem volt egy fényűző típus. Amilyen háttérből jött, nem is nagyon volt hol megszoknia, de a nélkülözés olyanná se tette, aki ölni is képes, hogy felemelkedjen a szegénységből. Megteremtette a maga világát, megtalálta a számítását, de nem lett törtető, se tékozló. A vicc megint bevált, hogy Cassie mindentudó lett a turista információs irodában tett egyetlen látogatás alkalmával. Nevettek együtt és egy hangyányit oldódott a hangulat. - Persze. Nem falu ez, hogy egy nap alatt bejárd. Ha van időd és bóklászol, 1-2 hét szerintem eltelik úgy, hogy minden nap találsz valami újat. Aki itt lakik és csak néha jár el a városba megnézni új részeket, annak hónapokba is telhet, amíg mindent megismer. Cassie pedig nem mondta, meddig marad, pár naptól több hónapig bármi lehetett. Vérfarkas és ráadásul kíváncsi vérfarkas ide-oda, a nő nem érdemelte meg, hogy Duane megbántsa. A kubai így érezte. Inkább figyelmet és törődést érdemel. - Nyugi, Cassie! Nincs gond, tényleg - próbált nyugtatólag, lassan, mély hangon beszélni a kubai. - Ezt én se szeretem és velem aztán sok mindent próbáltak már éreztetni. Elképzelheted, hogy bántak az elrabolt gyerekekkel azon a farmon... Duane valóban sok durva dolgot megélt már. Többet, mint más kétszer ennyi idő alatt. Ezt persze nem érdemnek tartotta. Ha tehetné és újrakezdhetné az életét, nem így csinálná. De ha már eddig ezeket a vészeket sodorta a nyakába a sors szele, megküzdött velük. Azt tanulta otthon, hogy az álmainkért küzdeni kell és akkor megvalósulnak. A szülei a vallásszabadságért harcoltak és ugyan nem csak nekik köszönhetően, de sokat javult a helyzet. Sajnos ők közben börtönbe kerültek, addigra viszont Duane és az öccse, a két kis Alvarez megkapta a kellő löketet az élethez. Elszöktek az árvaházból, túlélték az utcai létet. Aztán Duane még a rabszolgatábort is. A harcos szellem benne volt gyerekkora óta. Erre a reakcióra nem számított a kubai. Mintha a nő megijedt volna attól, amire rájött. Még sose találkozott Őrzővel, ez Duane számára azt jelentette, hogy Detroitban az ottani protektorátus tagjai piszok jól végzik a dolgukat, legalábbis ami a titokbanmaradást illeti. Szeretne ő is ilyen jó rejtőzködő lenni. Nem azért, mert úgy igazán mélyen, szívéből vágyik elbújni. Az csak néha jó. Inkább az az oka, hogy erre szükség van a saját és a csoportja érdekében. Most meglepték egymást. Duane a színvallással, Cassie a reakciójával. A kubai már értette, miért nem esett le elsőre a nőnek. Nem sokat tudott még az Őrzőkről a nő. És még el is szomorodott. Nem az járt a fejében, hogy színjáték volt a kocsinál a nehéz súly emelgetése meg hogy Duane nem is lepődött meg a csukló összeroppantásán, pedig az se volt hétköznapi. Hanem bántotta, hogy félelmet vált ki olyanból, akiből nem akarna. A kubai ezt egyáltalán nem érezte megjátszásnak. Cassie teljesen őszintének tűnt, mint legutóbb is. - Szerintem találkoztál már másokkal is, csak nálam ügyesebbekkel - Duane még mindig figyelt, de már meg tudott ereszteni egy kisebb mosolyt is. Nem volt olyan nehéz a szembenézés. Eddig. - Nem szívesen mondom, de...igen. Tényleg nem szívesen mondta. Nem akart ide rossz szándékot kivetíteni, ilyet belemagyarázni a nőbe. Az ösztön és a képességek voltak félelmetesek és persze az a bizonytalanság, ami emberi nőként még aranyossá is tette, farkasként viszont kiszámíthatatlanná és olyanná, aki nem tud parancsolni az indulatainak, ha azok elkapják. - Cassie, én tényleg megkedveltelek. Nem csak játszottam. Viszont tudom azt is, hogy ami benned rejlik, kiszabadulhat és veszélyt jelenthet. Szerintem te nem akarnád ezt, mert nem olyannak látlak, de nyilván nálam sokkal jobban érted, amiről beszélek. Duane még mindig próbált megnyugtató hangon, higgadtan beszélni. Érdekelte az is, hogy a másik mit gondol. Vérfarkassal ilyen lazán és nyíltan még nem beszélgetett. Csak harc közben odabökött szavakra, fellengzős vitára vagy egymás szidására volt eddig példa. Cassie-vel egész máshogy állt a szénája. - És milyen az első találkozás egy magamfajtával? - kérdezte vigyorogva. - Remélem, te nem érzed úgy, hogy tartanod kell tőlem? Nem tudta, erre miféle választ kap. Bármi lehetett. Arról sem volt fogalma, Cassie-be mit neveltek az Őrzőkkel kapcsolatban. Túl sok rosszat biztos nem, mert az előjött volna. Inkább valami fura szerzetnek tűnhetnek a szemében, ezt mutatták a reakciói. A szendvics közben készült, már Duane is érezte a sülő marhahús illatát, a nő pedig nyilvánn minden mást is a farkasszaglásával.
- Itt úgy tűnik, hogy elég sokan szálltak meg… - osztottam meg az észrevételeimet Duane-nel, a hotellal kapcsolatban. – Egyébként először én is az egyik motelben szálltam meg, csak utána másnap költöztem át a hotelbe – magyaráztam könnyedén, mert nem láttam értelmét, hogy ezt mégis miért kellene titkolnom. Nem lett volna nehéz kideríteni a tartózkodási helyemet amúgy sem, ha valaki követ, mert meg sem fordult a fejemben, hogy miért figyelne fel rám valaki, esetleg miért fecsérelné az idejét bárki is arra, hogy engem kövessen. Nem volt bennem semmi különleges, csak egy egyszerű lány voltam, aki most érkezett ide. Semmi feltűnő, tényleg! - Igen, ebben igazad lehet, bár így is egészen sokra jutottam. A külső területek annyira nem érdekeltek, inkább itt a belvárost fedeztem fel magamnak – árultam el a nem túlzottan nagy titkomat. Tényleg feleslegesnek tartottam, majd akkor indulok újabb felfedezőutakra, amikor már biztos lehetek benne, hogy Fairbanks lesz az otthonom és nem csupán egy állomás az életemben, ahol átutazóban vagyok. Te jó ég, hogy én mennyire szerettem volna, ha itt maradhatok még jó pár évre! Vágytam egy családra, egy biztos pontra, és arra a bizonyos biztonságra is, amit valamilyen szinten meg is kaptam az elmúlt másfél évtizedben, meg nem is. Ott is volt mögöttem falka, de mégsem olyan szoros kapcsolatban, valamint Colin is ott volt, de őt semmi esetre sem lehetett volna biztonságos háttérnek nevezni. - Nem, igazából nem akarom elképzelni – ráztam meg egy kicsit naivan a fejemet, mert tényleg nem szívesen gondoltam bele abba, hogy mi mindent kellett átélnie abban az időben. Azt hiszem, hogy belesajdult volna a szívem, ha magam elé képzelem azokat a gyerekeket, akiket ott tartottak Duane-nel együtt. Ez most határozottan nem az a helyzet volt, amikor megengedhettem magamnak, hogy lehangoló dolgokon törjem a fejem. Most ide kellett koncentrálnom rendesen, mert ilyen még sohasem történt velem, mint ami most készült kibontakozni itt. - Nem vagyok benne biztos… - szusszantam, még mindig annak hatása alatt, hogy éppen egy őrzővel beszélgetek. Én. Egy őrzővel. Hihetetlen ez az egész, egészen eddig még egyszer sem volt hozzájuk szerencsém, erre tessék, egyből beleakadok egybe, amint megérkezem az új helyre. Mennyi esélye volt ennek? Szerintem nem sok. – Most visszagondolva éreztem valamiféle energiát melletted, de azt hittem, hogy csak ideges vagyok a környezetváltozás miatt – magyaráztam meg neki, mert akkor tényleg feltűnt, hogy valami másabb mellette, de hát nem tudtam beazonosítani magamtól. – Korábban ilyennel még sohasem találkoztam. Igazából annyira sok ember között nem mozogtam az elmúlt pár évben, úgyhogy valószínűleg tényleg te vagy az első… - tettem még hozzá kiegészítésképpen. Persze lehet, hogy a kezdeti időszakokban volt szerencsém őrzőhöz, csak akkor még nem éreztem meg ennyire a dolgot, de meglepő módon akkor még foglalkoztak azzal, hogy ne nagyon menjek emberek közé, mert abból csak baj lehetne. Amikor megkérdeztem, hogy tart-e tőlem, én a válaszától féltem egy kicsit. Örültem neki mindenképpen, hogy őszintén válaszolt nekem, de valahol egy kicsit rosszul esett. Én is tartottam magamtól sokszor, de az, hogy más is tisztában volt azzal, hogy félnie kell tőlem, az már teljesen más lapra tartozott. Hirtelen nem is tudtam rá mit mondani, úgyhogy nem is baj, hogy Duane folytatta a beszédet, mert addig is elterelte a figyelmemet valamelyest erről a szúró érzésről, ami a hatalmába kerített ott belül. - Igen, az biztos! – szusszantam egyet. Tényleg sokkal jobban értettem, hogy miről beszél, mivel állandóan éreztem. – Néha… nagyon nehéz visszafogni, de igyekszem! Tényleg! – bizonygattam saját magam előtt is, nem csak előtte. Engem ez valamennyire megnyugtatással töltött el. – Furcsa… még nem tudom, hogyan kezeljem ezt – vallottam be, amikor rákérdezett, hogy mit gondolok erről a találkozásról. – Nem sokat tudok rólatok – folytattam a beszédet, mintha nem tartottam volna az előbb pillanatnyi szünetet. – Fogalmam sincs, hogy mit érezzek. Hallottam már néhány dolgot, de szerintem mind csak felületes információ. Inkább úgy mondanám, hogy egyelőre nem bízom, de nem is félek tőled – reméltem, hogy nem bántom meg ezzel, de nekem merőben új volt most ez a helyzet, és ez volt a legjobb, ahogyan szavakba tudtam önteni. – Remélem, nem sértelek meg, de nem tudom, hogyan is kellene hozzáállnom ehhez. Biztosan nem kötelező gyűlölnöm az olyanokat, mint te, de azért még óvatos vagyok. Inkább magam fedezem majd fel, hogy milyenek vagytok, te és a többiek! – döntöttem el végül, ezzel érzékeltetve, hogy nem fogom hagyni, hogy más véleménye befolyásoljon az őrzőkről.
Duane pedig azt hitte volna, hogy egy vérfarkast rögtön a szabadba visz a vére és keresi a városszéli erdőket, a kertes házak lakónegyedeit, amik közelebb állnak a természethez, mint a betonhoz és az üveghez. - És miket láttál a belvárosban? Ruhaüzleteket? A plázát megnézted? És a 2nd Avenue-t? Ja, jut eszembe, van ott egy remek édességbolt, a Marlene's Dessert. Mindenre fel vannak készülve, nem tudsz olyat kérni, ami nincs. És még jól is néz ki. Múltkor voltam ott tortáért. A kubai érdeklődött, hogy merre járt Cassie. Nem csak udvariasságból, tényleg érdekelte, merre viszi a nőt a kíváncsiság. Rögtön a ruhákra gondolt, mert igényes volt a nő, a mai öltözete főleg, mivel kevésbé volt elnyűtt, mint amiben első nap látta. Talán a belvárosi túráján vásárolt be. Duane pedig elmesélte azt a felfedezést, amit ő tett nemrég. Az az eladó elég érdekes volt, valami furát érzett benne, de nem derült ki, hogy mit. Talán legközelebb. Duane nem akarta lehúzni a hangulatot és tulajdonképpen örült is, hogy Cassie nem volt hajlandó belegondolni abba a raboskodós helyzetbe. - Jól is teszed. Én se kesergek rajta, már rég volt. Inkább nézzünk előre mindig, az sokkal produktívabb gondolkodás. Ez a kubai alapelve volt. Túl tudott lépni a nehézségeken és a jövőre tekintett. A jövőre, amitől pozitív történéseket várt, ha tesz értük. És tett értük. - Aha. Akkor neked van valamennyi mágiaérzékenységed is. Nem minden vérfarkas érez meg minket. Meg lehet kérdezni, hogy ez miben nyilvánul meg? Gyógyítás, tisztánlátás vagy valami egyéb? Duane-t érdekelte, mire képes még a nő. Nem hitte volna, hogy még ilyen is rejtőzik benne. Nem látta ennek jelét az első találkozáskor. Mindenképp valami segítő képességre gondolt, az illett Cassie-hez. A detroitiakról semmit nem tudott, így se megcáfolni, se megerősíteni nem tudta, hogy tényleg ő lenne az első Őrző Cassie életében. Széttette a kezeit és elmosolyodott, hogy ezt bizony nem tudja. - Igen, láttam, hogy az utcán is küzdöttél ellene. Ja és elfelejtettem megköszönni a segítséget, hogy lefogtad a srácot, mikor meg akart támadni. Köszi, tényleg! Duane-nek ez csak most jutott az eszébe. Nem volt egy kardinális probléma, de neki számított az ilyesmi. Meg akarta köszönni, mert lehet, hogy másképp alakul az a harc, ha Cassie nem lép közbe. Sajnálattal hallotta, hogy megrendült a bizalom. Pletykákra alapozottan rendült meg, mivel a nő maga se volt biztos abban, hogy mit várjon egy Őrzőtől. Erre lehetett számítani, egyszer rájött volna, de túl hamar történt mindez. A kubai sajnálta volna, ha most a nő faképnél hagyja vagy kitörli a telefonból, mint szélhámost, veszélyes alakot. - Az érzéseimbe bele tudsz nézni, azok igaziak, láthatod. Téged mikor... Duane abbahagyta, mert közeledett a pincér. Előtte nem szabad ilyesmiről beszélni. Érkezett a két szendvics és Cassie-nek a palacsinta, mellette az almáspite. A tiramisut kis tégelyben adták és mellé egy fél literes jeges teát is szervírozott a felszolgáló. - Parancsoljanak! Jó étvágyat kívánok! Duane megköszönte és először megnézte a szendvicset. Jó magas volt, gazdagon megrakott. Ebben is volt zöldség. Paradicsom, egy kis káposzta, uborka és hozzá majonézt, mustárt, ketchupot is kaptak. Duane mustárt nyomott bele és már harapta is az ételt. - Jó étvágyat! Egy kicsit félretette a beszélgetést, amíg az első falatokat megízlelték. Már a rendeléskor is soknak tűnt, amit Cassie kért, de látva még inkább. Egy vérfarkas persze elpusztít ekkora adagokat, simán. Az első harapást még egy követte és mikor a kubai azt is megette, akkor folytatta. - Szóval nekem úgy tűnik, még farkasként is fiatal vagy. És mintha nem foglalkoztak volna veled eleget, nem tanítottak volna meg uralkodni a bestiádon. Ez persze nem a te hibád, ha így van, hanem azé, aki elmulasztotta. A történelmet ismered azért? Az Őrzők a farkasokkal együtt jelentek meg Alignak és Tupilek idejében. A célunk az egyensúly fenntartása. Emberek és farkasok élhetnek egymás mellett anélkül, hogy háború lenne, ehhez kellünk mi. És most már bevallom, aggódtam, hogy a Holiday Innben megtalál téged a helyi Falka valamelyik balhésabb tagja. Ott van a központjuk, az Alfa a szálloda feje. Ezért húztam a számat. De úgy látom, nem lett gond, élsz és virulsz!
Kezdőlap
//
//
