Na, hát ez is előkerült a hó alól. Eddig nem is sejtettem, hogy van, de most, hogy felfedeztem, gyorsan vettem magamnak egy biciklit. Ha már a jogsit első nekifutásra nem sikerült megszerezni, legalább kerekek legyenek alattam, a motor majd ráér később. Amúgy sem lenne még pénzem autóra. Így azért egy fokkal gyorsabban eljutok a városon belül ide-oda. Reggel kicsit később is elég elindulnom, hogy odaérjek a közösségi házba edzést tartani, és félig már be is melegítek, mire megérkezem. Visszafelé meg direkt jó egy kis felpörgetésnek még. Most is visszafelé tekerek, alig múlt nyolc, és már vagy három órája ébren vagyok, tartottam egy egy órás tai-chi edzést, és nap még csak most kezdődik. És éppen semmim nem fáj. Kezdek rájönni, hogy ez ritka alkalom, amit ki kell élvezni. Lehet megyek még egy "kört"? Persze nem kör, hanem táv, oda-vissza, de ez most lényegtelen. Még nincs túl meleg, hiába van április, főleg így kora reggel. Van pár álmos kocogó, biciklis, de a gördeszkás srácok, és a görkoris lányok még nem bújtak elő. Ilyenkor jól lehet haladni.
Korán keltem, de minek? Azt hiszem, erre mondják, hogy kidobott az ágy. Hát, nem is magamtól pattantam ki - elvégre nem kenyérpirítóban alszom, amiből csak úgy kipattogok hajnalhasadáskor! Viszont ha már felkeltem, nem aludtam vissza. Ilyenkor alig jártak-keltek a városban, a falka nagyja is aludt, tökéletes időpont egy kis mozgásra. Melegítőt húztam, felkaptam az asztalomról az iPodom, s miközben elhagytam a farkaslakot, kikerestem a kedvenc Nirvana albumom, feltornáztam kicsit a hangerőt, és futni kezdtem. Az egy dolog, hogy a farkast meg kell futtatni, de az embernek sem árt némi sport. A bicikliút mellett futkostam, lehagytam pár nyugdíjasabb tempóban kocogót, és a Heart Shaped Boxot hallgattam. Egészen addig élveztem a menetszelet, a zenést és az aszfaltkoptatást (mellesleg szégyen, hogy egy farkas betonon fut... így múlik el a világ dicsősége), amíg meg nem éreztem egy ismerősnek tűnő szagot. Régen éreztem, és azt hiszem, egyszer ha találkoztam vele.
A terep jó, és kevesen vannak, de ennek ellenére majdnem pórul járok, amikor egy pár törött üvegcserép akad az utamba. De még időben észreveszem, és kikerülöm őket, de aztán inkább visszaveszek a tempóból, mert nem szeretném tolni hazáig a bicajt. Mikor újra kissé jobban kiterjesztem az érzékeimet, hirtelen robban be egy vérfarkas jelenléte a képbe. Ismerős ... Vincent! Mire beazonosítom, már látom is, van vagy 15 méterre, és kocog. Ezen egy pillanatig derülök, mert valahogy muris, hogy ilyen városi sportot űz ő is, amikor ott van neki az egész erdő. Most persze beletaposhatnék a pedálba és elhúzhatnék, de nem teszem. Nem futamodunk meg. Különben is ... mit csinál? Kiszúrja a kerekemet? Megvárom, míg odaér. - Hello Vincent! Hallottam róla, hogy már nem atanerk. Lelke rajta, én nem értek még a nagypolitikához, felőlem a mikulás is lehet, egy a lényeg: farkas, mint én, ami nálam pozitív elbírálás alá esik m,ég akkor is, ha különben a másik falka tagja, ami ugyibár meg negatívan esik a latba. Szóval jókedvűen, és mindenféle negatív érzések nélkül fogadom. Hogy ő hogy áll a találkozáshoz, az már más kérdés.
- Csá, Liu! És most szépen elfutunk-tekerünk egymás mellett, aztán jó napot!
De abba nem lenne semmi móka, semmi kacagás, semmi! Az viszont elég dedós lenne, ha bevárnám, és lelökném a bicikliről, aztán kacagva tovaszaladnék. Pedig vicces lenne, csak nincs nálam semmi, amivel lekaphatnám az esés pillanatát. Lassítottam, és megálltam. Nem, nem akartam lelökni, bár a gonosz kis hang a fejemben továbbra is lelkesen támogatta az ötletet, kiegészítve azzal, hogy utána lopjam el a biciklit! Aztán jelentkezhetnék Mortimernél dá-dára, mi? Hehe, azért ne zakkanjunk meg teljesen! Fú, pedig mekkora lenne! De nem! Legalább játsszam meg, hogy felnőtt vagyok. - Van egy kis időd? Dumálhatnánk egyet! - A füleseket is eltettem, a zenét pedig leállítottam. Úgy tűnik, lassan én leszek az ügyeletes mindenkivel-csevegek. Bár Liu nem szerepelt a listán, ám egyelőre azok, akiket nyakon akarok csípni, nem elérhetőek. Az meg azért durva lenne, ha mindenkit kirángatnék az ágyból, hogy na most már pedig beszélni fogunk!
Vincent hangulata az első pillanatokban vibrál, ezt érzem. Na de hát mégsem ugorhat a nyakamba kitörő lelkesedéssel. Még a végén az én nyakam törne ki. Aztán határoz, és dumálni hív. - Éppenséggel ráérek, és ... - szusszanok egyet - ... lenne is miről beszélnünk. Van egy dolog, ami egy ideje néha eszembe jut, és nem hagy nyugodni. És ha már itt van az alkalom, akkor kihasználom, hátha utána nyugtot hagy nekem a lelkiismeretem. - Szeretnék tőled bocsánatot kérni. Remélem dob hátast a meglepetéstől, d ehát ez van. - De nem a karácsonyi ajándékért, azt megérdemelted. - teszem hozzá egy grimasszal. - Valamivel később mondtam rólad pár dolgot valakinek, ami nem ... hmmm .... szóval kissé eltúloztam pár rossz tulajdonságodat. Hirtelen ötlet volt, de azóta rájöttem, hogy ez nem az én módszerem. Nem hinném, hogy komolyan ártottam vele neked, de akkor is ezzel tartoztam. Nem biztos, hogy értékelni fogja a gesztust, de nekem ez fontos. Sok dolgot megtapasztaltam már az elmúlt pár hónapban, és egy csomó dolgot másképp látok. De hogy igazán magam mögött hagyhassam, amivel nem értek egyet, ahhoz határozottan kell lépni.
Először az lepett meg, hogy ilyen simán leáll velem traccspartizni, aztán az állam is leesett, amikor bocsánatot kért olyasmiért, amiről lövésem se volt. - Hát ez... kedves tőled... - hebegtem elég sután, de valljuk be, nem mindennap futok össze bocsánatkérő betolakodókkal. - Ha már ilyen őszinte vagy, azt is elárulod, hogy kinek dicsértél? - Hogy mit mondott rólam, az nem érdekelt, voltak elképzeléseim, a kinek viszont igen. Bajom származott-e belőle. Hát amíg nem tudom, ki volt a hallgatósága, addig erre se tudok válaszolni, de az biztos, hogy a kölyökben volt kurázsi. És... hű az anyja, ez tényleg váratlanul ért. - Nem tekertél túl gyorsan? - kezdtem el vizsgálgatni az ábrázatát. - Szerintem huzatot kapott a fejed. - Máskülönben miért mondott volna ilyesmiket???
Vincentet lefagyasztottam. Látom rajta, ahogy odabenn most indul újra a rendszer. Ezen muszáj szélesen vigyorogni, de ebben a derültségben nincsen rosszindulat. - Jól vagyok, ne aggódj! - felelem aztán fülig érő szájjal. - És tudom, hogy ez nem egy szokványos eljárás, de én ilyen vagyok. Leszállok a bicikliről, és ha kell, akkor álldogálok, de lassan sétálhatunk is. Én igazodom Vincenthez. Még akár egy padra is leülhetünk, ahogy neki kényelmes. - Egyébként Raymond volt az. Gondolom már találkoztatok. Nem hinném, hogy érdekelte, amit mondok, mert neki az az alapbeállítása, hogy kölyök nem mondhat értelmeset. Mondjuk ebben az esetben igaza volt. ~ Egyébként meg le van tojva magasról, hogy mit is gondol. Nem fogom magamat kevésbé becsülni azért, mert ő beképzelt. Az utóbbi mondatokat már csak magamban tettem hozzá, mintegy automatikusan, és nem éreztem bosszúságot, inkább valami megkönnyebbülést, mert most ezt már nem kellett magamnak bizonygatni, hanem így is éreztem valóban.
Nem hazudott, azt éreztem volna, és könnyebben feldolgozom. De efölött továbbra sem tudtam napirendre térni. - Á, Raymond! - derült fel az én arcom is. - Szerintem őt nem igazán hatja meg mások véleménye - vontam vállat, miközben lassan sétálgattunk. - Amolyan hiszem, ha látom típusnak tűnik. Igen, még csak tűnik, mert nem sokkal azután mentem el, hogy ő megérkezett, így nem nyílt alkalmam jobban megismerni. A falka tagjaként sem találkoztam vele valami sűrűn, ezért egyelőre maradtak a megérzések és a felületes megállapítások. - Úgy hallom a falkátok sürög-forog - mondtam kedélyesen, mert önmagában azzal még nincs semmi baj, ha egy falka aktív. - Életrevalók vagytok, ez tetszik. - Tényleg így van. Kihívást jelentenek, s így, hogy belőlem eltűntek a kétségek, ezt újból élvezhettem. Egyszer megfutamodtam, többször nem fordul elő. - Szeretnék kérdezni valamit - folytattam tovább mosolyogva, udvarias hangnemben -, milyennek látjátok az új Atanerket? Már ha egyáltalán tudják, hogy ki az. Ha nem, sajnos azt se róhatom fel egyedül az ő tudatlanságuknak.
Szóval sétálgatunk. Ahogy Ray említésére felderül a feje, az engem is megint mosolyra késztet. Vincent vidám fiú, de sose tűnik teljesen őszintének a mosolya a fene se tudja miért. - Igen, én is ilyennek ismertem meg. Talán ő szeretné a legjobban a városban, ha végre egymásnak esnénk. És egyenlőre csalatkoznia kell. Szegény ... Valahol a türelme végén járhat. Szóval tetszünk neki. Ezen megint csak mosolyognom kell. Micsoda dicséret! És én nem bírom megállni, hogy Rayt be ne mártsam kissé. Egyetlen különbség van: most mindent úgy mondok, ahogy megtörtént, nem fogok túlozni. - Ray szerint töktelenek vagyunk. - felelem egy vállvonással. - És ti is. - teszem hozzá, mielőtt nagyon megörülne. - Szerintem meg ő az, aki csak önös érdekei szerint értékeli a helyzetet. Jah, neki nincsen vesztenivalója, akiket csatára buzdít nem a barátai. Egy elhamarkodott lépés nem az ő élete munkáját teheti tönkre. ÉN fiatal vagyok, nem tudom, milyen évtizedeket vagy évszázadokat egy falkában leélni, vagy akár vezetni. De ettől még érzem az értékét. Tudom, hogy rengeteg csodát rejt a farkaslét, kincs, amit nem szabad eltékozolni. Igen, szorgoskodunk. Mért? Ti nem? - pillantok rá érdeklődve. Fontosnak tartom, hogy érezze, én is elismerem őket, mint ahogy szerintem a falkában majd mindenki. Általánosságban mindent értékesnek tartok, ami farkas, és ebbe ők is benne vannak. Szeretne kérdezni valamit. Közvélemény kutatás. Tőlünk kérdi, hogy milyen az új Atanerk? Mért, ő nem ismeri? Na, lássuk, milyen is? Hát tudom én azt? Azt tudom, hogy Castor roppantul lenézi, amiért nem mer az orra elé kerülni, és hogy semmisnek tekinti a megállapodásokat, amiket Vincenttel kötött. Na, ezt így nem fogom Vin orrára kötni, mert ugye ez annyit tesz, hogy ő is simán elverhetne most. Ezt nem kell erőltetni! Szóval csak finoman ... - Nem sok hír jön felőletek, én például az új Atanerkről is csak annyit tudok, hogy létezik, és hogy nőnemű. Ha Castor bármit intézett volna vele, minden bizonnyal kihirdeti, mert úgy szokta. Nem mondott eddig semmit. Hmmm ... szóval ti nem szorgoskodtok? - pillantok rá újra. - Nem tudtam, hogy nálatok van téli álom periódus, és belenyúlik a tavaszba is ... Némi finom csipkelődés ... ennyi még talán belefér, hiszen kedélyesen beszélgetünk. Ha lekever érte egy taslit, azt is túl fogom élni, még csak meg se haragszom. Ez akkor is jól esett.
Eltűnődve ingattam a fejem. Valahol az orosznak igaza volt, mert lehet, hogy tényleg túl óvatoskodjuk a dolgokat. Liu véleménye viszont könnyebben vállalható, s az igaza megvallva egyetértettem vele. - Csak óvatosan, kölyök! Fiatal vagy még, neked ez az élet egyelőre lehetőség és csoda. Más korba születtél, mint Ray, vagy akár én és még keveset éltél. Egy idő után belefásulsz, mert a farkaslét vér és halál. Láttam már vérfarkast, aki beleőrült, pedig összhangban volt a farkasával. A vadállat, amik félig vagyunk, legalább annyira átok, mint áldás. Ugyanakkor tökéletesen értettem Liut. Nekem az, hogy farkassá változtattak maga volt az újjászületés, a megváltás. Ha ember maradok, eltemet a múltam, és szép lassan elsorvadok anélkül, hogy bármi örömöt is leltem volna az életben. - Hé! - adtam neki egy tockost a csipkelődésért, de épp csak meglegyintettem. - Csak azért mert jókedvem van, nem kell szemtelenkedni! - szegtem fel az állam, túljátszott méltósággal. Sok idős nyűgnek tartotta a kölyköket és inkább nem is foglakozott velük, amíg száz alatt voltak. Én némelyiküket kifejezetten mókásnak találtam, s ha akadt bennük valami megnyerő, akkor nem érdekelt, kinek a falkáját gyarapították. - Castor rosszul teszi, ha lenézi. - Nem fűzöm hozzá, hogy miért, gondoljon, amit akar. A lenézés alapjáraton öngyilkos hozzáállás. Akit lenézünk, azt nem vesszük komolyan, nem tekintjük potenciális ellenfélnek. Ilyenkor szoktak jönni a pofára esések. - Az, hogy nem hallotok felőlünk még nem bizonyít semmit - somolyogtam titokzatosan. Ó, a látszat! Régi jó barátom, és többször húzott ki a pácból, mint bármilyen fegyver, vagy trükk.
Vincent félt engem? Most sikerült meglepnie, és ez látszik is azon a pillantáson, ahogy oldalra fordítom a fejem. - Tudod, Vincent, az első pár hónapban óvatos voltam. Erre rám fogták, hogy nem vagyok eléggé balhés. Ha igazat adok az időseknek, amikor közben esetleg vérig aláznak, akkor az a baj, hogy nem vagyok eléggé karakán. Ha visszaszólok, akkor meg az. Ez a nyuszika és sapka tipikus esete. Akkor már inkább megmondom a véleményem, és legalább önmagammal elégedett lehetek. Most minek elfojtani, ha semmi értelme? Aggódjon más, én nem fogok. A tasli nem zavar, csak vigyorgok rajta, és vagyok hajlandó leállni. - Jó, jó, értem én, hogy csendben suttyomban készülődtök valamire, és majd lecsaptok, mint a tájfun .... - a hangomon azt érezheti, hogy azért ennek olyan túl sok esélyt mégsem adok. - ... de mikis szorgoskodók meg lehet, hogy nektek tartogatunk meglepetéseket. Őszintén szólva fogalmam nincs, hogy mi lesz. Mondjuk az meglepetés lehet, hogy Ash és Gabe már nem bámul elkerekedett szemekkel, ha valaki támadást intéz feléjük, hanem legalább rámozdulnak. És most már tényleg kell vigyáznom, hogy Gabetől ne kapjak be egyetlen pofont se, mert a fal adná a másikat. És ez jó. De mondjuk Vincent ellen nem lenne elég. A többiek ellen sem. A nagyágyúk? Jó, hogy vannak, de elegen lesznek? Nem, ezt nem nekem kell latolgatni, és továbbra sem hiszem, hogy hirtelen kitörne a totális háború. Castor azt mondta, hogy szabad a tánc, és ha aktuális, akkor hívhatunk magunknak további táncpartnereket, de nem hinném, hogy ha most hirtelen elkezdenék telefonálni, az jól venné ki magát, és olyan jól elbeszélgetünk ...
Fenébe. A srác szimpatikus. Ez van, ha leállsz dumálni az ellenséggel. Habár, attól nem féltem, hogy Castort valaha is megkedvelem. Annyira különböztünk, mint ég és föld, s hiába mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást: ez kamu! - Az a fő, hogy egyensúlyban legyél önmagaddal - helyeseltem. - Ha magadban se vagy biztos, más se lesz az. - Eszembe jutott Corvin. Köszönőviszonyba sincs a kiegyensúlyozottsággal. - Imádom a meglepiket! - csillant infantilis lelkesedéssel a tekintetem. - Adni-kapni egyformán! - vigyorogtam, mint egy kamasz. - Bár adni talán jobban, önzetlennek mutat. És már nagyon szeretnék nekik adni valamit, amit lehetőleg sokszor és nem túl nagy lelkesedéssel fognak felemlegetni, de sajnos ez még odébb van. A tenyerem viszont már viszketett, a tettvágyam visszatért, amit szándékomban állt kamatoztatni. - Áh - nyújtóztam egyet -, öreg vagyok én már ehhez.
- Egy frászt vagy öreg! - torkolltam le nevetve, bár attól függ mire célzott. Vannak dolgok, amikhez még én is öreg vagyok. Például nem fogok már gurulós lepkét húzogatni. - De ha ragaszkodsz hozzá, legközelebb egy csini sétapálcát küldök ajándékba. Csak úgy, teljesen önzetlenül. - teszem hozzá. - Én úgyis zömében kapni fogok, azt már előre látom, és én is szeretnék adni is. Ez nem az én harcom lesz, örülhetek, ha nem leszek egy támadható gyenge láncszem a buliban. Persze én is tartogatok pár meglepetést, aki először kerül velem szembe komolyan, az pórul járhat. De azt a poént nem lövöm le előre. Aztán kicsit alábbhagy a nagy jókedvem, megkomolyodom. - Vincent ... - elakadok, nem tudom, hogyan kérdezzek rá, arra, amit tudni szeretnék, vagy egyáltalán az szavakkal elmondható-e, még ha Vincent készséges is most velem. De ezt a mieinktől nem kérdezhetem meg, mert ők se nagyon tudják. - ... te hogyan állsz az ősökhöz? Na, ez így eléggé konkrét és általános is egyszerre. Talán érti, mi is érdekel engem.
A kérdésre nem számítottam, elvégre az ilyesmit családon belül szokás firtatni. Bár ha jól tudom, a chicagói Őrzők nem sokat adtak magukra, tulajdonképpen nem is voltak, éppen ezért nem hinném, hogy ezen a fronton a betolakodók sokat tudnának. Kicsit sajnáltam a kölyköt, mert ez így szar ügy. - Hogyan? Egyenes háttal - vigyorogtam, aztán kicsit komolyabbra vettem a figurát. - Az őseim bennem élnek tovább. A részeim, ők tesznek erőssé, belőlük meríthetek erőt, kitartást. Olyan támaszként szolgálnak, amit nem vehetnek el tőlem. Ők alkotják együtt bennem a Farkast. - Kerestem a megfelelő szavakat, de ebben a témában nehéz volt. - Kapcsolatba lehet velük lépni, védőszellemnek kérni, de ez... bonyolult. Nem tudnám pontosan megmagyarázni, hogy milyen velük a kapcsolatom. Büszkeséggel tölt el, hogy azok az őseim, akik, és hogy az egyik legősibb falka leszármazottainak földjén élek. - Eszembe jutott, milyen volt először itt járni. Szinte bizsergett tőle a bőröm, úgy éreztem magam, mint kisgyerek az édességboltban. - Igazság szerint ezt nem lehet elmagyarázni. Vagy érzed és érted - engedtem, hogy az erő kicsapjon belőlem, szétáradjon körülöttünk, s ahogy nagy levegőt vettem, mintha tovább dagadt volna -, vagy nem. - Visszaszorítottam a szokott korlátok közé farkasom energiáit, lecsavartam a gázt egy 150-200 éves szintjére. A farkasom nagyot nyújtózott, Jól esett neki az előbbi, és mi tagadás, nekem is.
Az első poénra megint fülig szalad a szám. Poén, de érthető, és átérezhető. Aztán már csak bólogatok. Igen, érzem én, főleg, amióta "farkas 2.0" lakik bennem, azóta ezek a dolgok sokkal energikusabbak. Kóstolgatjuk egymást, keresem benne Castort, és már rá is bukkantam egy-két jellemvonásra, de amitől félek igazán, annak még nincs nyoma, és remélem, nem is lesz. Vincent megnyilatkozása olyan, mintha hirtelen egy szélvihar seperne át rajtam, de nem negatív éllel, inkább mintha valami intenzív energiafürdőbe állnék hirtelen. Furcsa, de egy pillanatra a jelenet ugrik be, amikor Dunannal találkoztam Chicago-ban és verekedni kezdtünk. Én nem szoktam árnyékolni a lényemből semmit, nincs is még mit nagyon, minden, ami vagyok érzékelhető. A gondolataim között tartok valamivel nagyobb fegyelmet, már nem vagyok annyira nyitott könyv pajzsok nélkül sem. - Büszke is lehetsz rá, Vincent. Ez az őseink földje. Betolakodónak tartotok minket, de ettől még a mi őseink is innen származnak. Persze tudom, tudom, ezen az alapon az összes farkas ideköltözhetne, és akkor tényleg túl sokan lennénk. - én is megeresztek egy vigyort - De ne hidd, hogy én, vagy a többiek ezt nem érzik. Ezt, szerintem, mindenki érzi. Igen, és ez egy plusz erőt ad, valóban, ha már egyszer betettük ide a lábunkat, nehéz lesz minket innen kiebrudalni, lehet, hogy nem is fog sikerülni. Én azt hiszem, ebből egy hosszú, talán évszázadokig véget nem érő torzsalkodás lehet, feltéve, hogy van rá időnk.
Felnevettem, s most igazán jóízűen. - Szerintem az ősök röhögnek rajtunk. - Megráztam a fejem. - És igazuk van. Nem fűztem tovább, inkább kicsit Liu energiájára hangolódtam. Érdekes volt, így, hogy jobban odafigyeltem. Más lett, mint amikor legutóbb találkoztunk, sokkal jobban emlékeztetett... - Castor. Átharapott téged, igaz? Az ilyesmi mindig érdekelt. Én is haraptam már át, Dotty volt erre az egyik legjobb példa, ám hogy a vérvonalon kívül kapott-e mást is, azt nem tudom. Jellemre és egyebekre nem igazán hasonlítunk. Bár nem tudom, milyen volt előtte, szóval nincs mihez viszonyítanom a mostani jellemét. Egy biztos: a káros szenvedélyeket nem tőlem kapta... bár igaz, hogy szeretem az italt, de nem a féktelen tivornyákat.
Most érződik rajtam az első igazán nagy zavar, mert nem értem, mért mondja, hogy az ősök nevetnének rajtunk. Rá akarnék kérdezni, de előbb ő kérdez, pontosabban csak szóvá teszi, amit megsejtett. - Igen, át. Nincs értelme tagadni, érződik, tudom, és nem bánom. Már csak az kéne, hogy megpróbáljam letagadni. - Aki engem beharapott, egy őrült fiatal farkas volt. Igazából meg akart ölni, csoda, hogy megmaradtam. Nem lehetett mást tenni, mert az a szörnyeteg felőrölt volna. Most sokkal jobb. - számolok be röviden arról, mi is van velem. - Akkor most előrébb kerültem a potenciális célpontok listáján? - kérdezek vissza merészen. Ha Castoron lehet csapni velem, az biztos érdekesebb, mintha csak egy "noname" kölyök vagyok a kupacból. De nem feledem a saját kérdésemet sem. - Mért röhögnének rajtunk az istenek?
Somolyogva ballagtam mellette. - Hát, nem növeli a túlélési esélyeid. - Azt azonban érezhette, hogy most nem kellett félnie. Nem vagyok kölyökgyilkos, igaz, ha kiprovokálná, szívbaj nélkül megölném. - Néha a beharapók okoznak csalódást, máskor a beharapottak. Én egész életemben egyetlen embert haraptam be. Azt hittem, jól választottam, megismertem, ambiciózusnak, ígéretesnek tűnt. Ráadásul túl volt a negyvenen is, amikor beharaptam, így reméltem, hogy nem lesz akkora surmó, mint akit huszonévesen változtatnak át. Aztán amint megkapta a farkasát, kereket oldott. - Ekkor döntöttem úgy, hogy teszek az emberekre. Majd ha már farkasok, akkor foglalkozom velük. Liu kérdésén jót mosolyogtam. - Amit mi művelünk, az nevetséges lehet az ő szemükben. Ők odacsaptak, lerendezték, és ment tovább az élet. Mi szervezkedünk, áskálódunk, fúrunk-faragunk, tervezünk. Bennük ott volt a hév, a farkasok igazi ereje és virtusa, bennünk ennek csak a csökevénye. Ha a kutyákhoz hasonlítjuk magunkat: ők fajtiszták voltak, mi már csak keverékek. Nem azt mondom, hogy picsogó pincsik lettek a vérfarkasok pár generáció alatt, de a világ ránk kényszerített minket olyan dolgokra, amik talán ellene vannak az igazi természetünknek, a vadállatnak, amivé váltunk.
Vinc őszinte volt, én pedig aprót meghajoltam felé, hogy tudomásul vettem a dolgot, de nem szóltam, mert tovább beszélt, és elég érdekes és fontos dolgokat. Amikor elhallgatott még egy ideig csendben baktattam mellette a biciklimet tolva, aztán nekiálltam válaszolni. - Ők minden bizonnyal mások voltak. De ők, a maguk változatlanságában nem maradnának életben most, ebben a világban. Ezért is nincsenek sokan az öregek. A képesség a változásra is egy fontos erény. Igen, lehet, hogy csatáznunk kéne. De gondolod, hogy az őseid akkor lennének rád büszkék, ha most nekem esnél, és kitekernéd a nyakam? Tényleg? És ha valóban így van, tényleg ezt az utat akarod követni? Ha igen, az a te választásod, amit nem kéne az ősökre lenni. Ha mást akarsz, akkor viszont azt vállald, és ne érezd magad miatta kevesebbnek! Nem csak a harchoz kell bátorság. Amikor Ray nekem jött, és én egyetlen mozdulattal sem védem magam, az sem gyávaság volt. Néha az erőszakmentesség sokkal több tartást és erőt igényel. - Az ősök másképp éltek, mert a világ is más volt köröttük. Ha valami csoda folytán most újjászületne egyikük, és hirtelen újra beharapnák, belőle is más farkas válna, mint amivé akkor vált. Erre még nem gondoltál? Igen, kissé talán komplexebben kéne nézni a kérdést. - Tudod, minden vénebb farkas azzal jön, hogy a bölcsesség így meg úgy az évek ... de azért azt a haj de nagy fölényt az erőn kívül másban nem tapasztalom, s főleg nem látom bölcsességben. - pillantok rá sandán. - S most nem csak rólad van szó. Akit ismerek farkas, már mind követett el kisebb-nagyobb hülyeségeket, megvannak a maguk rigolyái, gátlásai, korlátai, gyengeségei. Nem arról van szó, hogy nem tisztelem őket, de azért az isteni magasságokba egyiket sem emelném. S mióta ezt felismertem, és elfogadtam, szintén könnyebb az életem. Nem várok tőlük többet, mint amit nyújthatnak, és nincsenek túlzott kisebbségi érzéseim. - Akárhogy is lesz, Vincent, bármit is teszel, úgy kell tenned, hogy aztán ne bánd meg. Én is erre törekszem, és soha nem fogom azt megbánni, hogy most beszélgetünk. Ezen nincs mit, mert ez jó, és kész. Én magyarázok neki? Mért ne tehetném? Vannak dolgok, amiket mostanában nagyon tisztán látok. Megingathatatlanul.
Liu kifejezetten értelmes. És ahhoz képest, hogy kölyök, összeszedettnek tűnt. - Ne érts félre, nem azt mondom, hogy most is ez lenne a megoldás. És igazad van, ők ebbe a korba születve olyanok lennének, mint bármelyikünk. Abban pedig biztos lehetsz, hogy nincs megfelelési kényszerem - húztam valamelyest szélesebbre a mosolyom. Nekem is volt olyan korszakom, amikor mindenáron bizonyítani akartam, felnőni az elődeimhez, de ez lehetetlen. Mindenki a saját korában alkot nagyot, ha képes rá, és azt kell figyelembe venni, hogy önmagához képest mi a nagy. - Tudod, egyre jobban sajnálom, hogy nem nálunk vagy - nevettem, mert most ennél nagyobb dicséretet aligha mondhattam. - Kíváncsian várom, mi lesz belőled mondjuk... száz év múlva. Őszintén. - Tényleg érdekelt, na meg persze az is, hogy akkor a két falka hol fog tartani, és én hol leszek. Élek-e még egyáltalán? De ez még tényleg odább van. - Gondolom felesleges lenne megkérdeznem, hogy megfordult-e valaha a fejedben, hogy otthagyd a falkád - somolyogtam, mert ez még elméleti fejtegetésnek is vicc volt. Kölyök volt, nemrég haraphatták be, és mint olyan, ragaszkodik. Akár a kiskacsa, aki az első szembeötlőt tekinti anyjának. - Maradj életben, amíg csak lehet, Liu! - mondtam, és megálltam. - Örülnék, ha át tudnálak majd egyszer csalni. Fú, de pedofilnak hatott ez a mondat! De mindegy, érti ő akkor is, nem hülye, ezt most bizonyította be. Én pedig nem szoktam minden ellenlábast agyba-főbe dicsérni. Nála majdnem túlzásba vittem.
Lehet most én okozok meglepetést Vincentnek a válaszommal. De mivel olyasmiről van szó, ami már nem aktuális, nyugodtan elmondhatom. - Pedig menni akartam, még nem is olyan rég. Persze az átharapás előtt. Szörnyen éreztem magam, de ennek nagyrészt a farkasom volt az oka. Meg Castor, és Duncan, de ezt most nem részletezném. Nem is akarok rá gondolni, hogy milyen volt a hotelben még akár egy pár hete is, mennyire szenvedtem, és mennyire nem kaptam segítséget. Aztán mégis megváltoztak a dolgok, amikor már nem is igazán reméltem. Pedig én már arra is gondoltam, hogy megölöm magam, csak a családom miatt nem tettem meg. Viszont az is biztos, hogy Vincenték nem voltak soha a pakliban. - De soha nem mentem volna át hozzátok, mert az árulás lenne. Nem tudom, hová mentem volna, nem voltak konkrét terveim, de ti nem jöttetek szóba még feltételezés szinten sem. De nem azért, mert bármi bajom lenne a falkátokkal, hiszen nem is ismerem. Amúgy köszönöm az elismerést! Igen, ez tényleg nagy szó, hogy ilyen ajánlatot kaptam, mert ez mindenképpen ajánlat. Értem, és érzem, elismerem, jól esik, de élni nem fogok vele. - Sajnos elég kicsi a valószínűsége, hogy ezt a beszélgetést száz év múlva megismételhetjük. Ha itt harc lesz, bármelyikünk otthagyhatja a fogát. De van más is. Gabriel szerint az emberi technika mostani fejlődési iránya miatt a farkasok létét nem lehet már sokáig titkolni. Akkor pedig sokkal nagyobb gondjaink lesznek, minthogy kié a hotel ....
Már a nyelvem hegyén volt, hogy pedig más valaki megpróbált közülük bekéretőzni, de aztán megtartottam magamnak. Nem azért, mert akkora atyai szeretettel viseltetek az illető iránt. Egyszerűen csak azért, mert ez az ő dolguk. - Értem, értem, cinkes lett volna, ha nálunk kötsz ki. - Meg persze ha valaki le akar lépni, akkor nem az ellenséghez fog egyből rohanni, hanem ismeretlen falkába, ahol tiszta lappal indíthat. - Nincs mit, ingyen volt, de ne szokj hozzá! Ezt követően figyelmesen hallgattam a technikai fejlődésről szóló beszámolóját. Igen, az a téma fél éve nálunk is megfordult, aztán más események elterelték róla a figyelmet, ami nagy hiba! - Hogy halad Gabriel a kutatásaival, lát valamiféle lehetőséget, hogy elkerüljük a lelepleződést? - Azért kérdeztem ilyen nyíltan, mert ez nem csak az ő falkájuk érdeke volt, hanem az egész fajé, de még az Őrzőké is. - És amennyiben szükség van rá, ebben az ügyben mi is segítünk. A közös pont a két falka életében. Egyrészt nem szerettem volna kimaradni, másrészt, az se utolsó, ha belefolyhatunk a kutatásokba, harmadrészt felügyelhetjük őket egy kicsit. De a legfőbb akkor is az volt, hogy a titkunk titok maradjon. Az esetleges járulékos juttatások hab volt a tortán.
A kérdésre akkorát sóhajtok, hogy talán egy gyertyát is elfújhatnék. - Szerintem most sehogy nem halad, révén a költözés miatt se ideje se laborja. De azt mondja, hogy amúgy is már elkésett, az ő megoldása nem készülne el időre, még ha most rögtön meg is találná, de nem is találja. Hát én nagyjából ennyit értettem meg abból, amit nekem magyarázott a múltkor. - Szóval lehet, hogy száz év múlva közülünk senki nem beszélget a másikkal, vagy egyáltalán nem ad ki már hangot. Ebbe a témába belekapva a mi kis torzsalkodásunk a két falka között roppant nevetségesnek tűnik. Ugyanakkor pontosan tudom, hogy van értelme a maga helyén. - Vincent, én imádok verekedni, a harc a mindenem, de ha erre a problémára gondolok, egyszerűen nevetségesnek érzem a két falka közötti ellentéteket. És volt már olyan rémálmom, ami arról szólt, hogy elveszítek szépen sorban mindenkit, akit ismerek, mert az emberek levadásznak minket. Igen, az az éjszaka szörnyű volt. Az sem segít a helyzeten, hogy utólag tudom: túl sokat ettem vacsorára. Ettől még ez egy olyan rémálom volt, ami megtörténhet. És kölyökként ezt valóságosnak megélni ... még soha nem rettegtem úgy, mint azon az éjjelen. Hogy mért neki mondom el ezt? Pontosabban a többieknek mért nem mondtam el a falkában? Nem akartam őket terhelni vele, segíteni úgysem lehet rajta, a tényeket ők is ismerik. Most csak úgy kicsúszott a számon, de majd figyelek, hogy lényegi infóval ilyesmi ne történjen meg.
A kölyök félt. Nem tudom miért, de ez halvány mosolyt csalt az arcomra, és újfent passzolom, hogy miért borzoltam meg rövid, fekete haját. - Nyugi. Nem csak a mázli műve, hogy megéljük azt a kort, amit. Értünk a túléléshez, és ha eljön az idő, az emberekkel is szembenézünk, ha kell. - Átkozottul derogált a gondolat, hogy közönséges ember keze által végezzem. Az annyira... kínos lett volna. - Addig viszont marad nekünk a mi kis macska-egér harcunk, változó szereposztásban. - Szélesebb lett a mosolyom. - Hidd el, ha a szükség úgy hozná, a túlélési ösztön felülírná a falkák és területek határait. Aki pedig ezt nem látja be, nos... az indulhat az első sorba a halni vágyók mellé. Szerettem, ha volt valakinek tartása, gerince, és hű az elveihez. De ne legyünk ostobák és értelmetlenül önfeláldozók. A magam részéről, ha mondjuk az jelentené majd a jövőben a falka túlélést és a sajátomét, hogy lepaktálok-e a betolakodókkal... akkor szövetséget kötnék velük. Abban a pillanatban jelentéktelen tényezővé válna, hogy rühellem azt a beképzelt majmot, akit náluk alfának csúfolnak. - Tudni kell, hogy minek mikor minek van az ideje, és ahhoz mérten cselekedni. Ha van recept az életben maradásra, akkor talán ez az. - Szabadkozva felemeltem a kezem. - Legalábbis én így látom. - Hiába, megszállott élet-fanatista vagyok, ez már nem hinném, hogy változni fog. - Szóval egyelőre inkább azon aggódj, hogy a bundád még holnap is rajtad legyen, és ne valamelyik társam hálószobájában díszelegjen ágyelőként.
Kezdőlap
