Minden délelőtt a friss zöldség, gyümölcs, virág, hús, egyéb állati termékek vásárlására van lehetőség, illetve hetente egyszer kipakol a helyi vadásztársaság is - prémeket, bundákat kínálva.
Ma reggel már egyszer megjártam a piacot, mielőtt még Noah-val elkanyarodtam volna az óvoda, Hannah-val meg az iskola felé, ilyenkor ez volt a szokásos kör, hogy ó a szokásos felvásárlóimnak leszállítsam a frissen szüretelt gyümölcsöt, most épp az áfonyát, ha már annak volt szezonja. Majd miután a piac nyitvatartási ideje a végéhez közeledett, egy újabb kör, hogy a felszabadult, üres ládákat összeszedjem, mert igaz, volt otthon még bőven belőle, de ha szeretetszolgálatosat játszok és sosem gyűjtöm vissza őket, néhány belül héten megnézhetném magam. Kicsit mint anno a suliban a kölcsönkért tollak meg ceruzák, ha nem figyel rá az ember, többet sem látja viszont őket. Az egyik kereskedő fia épp az utolsó ládát pakolta le a terepjáró mellé, amikor pedig megkérdezi, hogy kell-e még segítség, csak legyintek, hogy menjen csak, elboldogulok egyedül is. A nagyja már így is fent van a terepjáró platóján, azzal a párral meg én is megbirkózok, szép is lenne, ha pár faláda fogna ki rajtam. Nincs is velük gond igazából, most még csak olyan sok sincs, hogy amiatt fájna a fejem, hogy pakoljam fel őket, hogy egy körrel haza tudjam vinni mindet, csupán a rögzítés van hátra, ám amikor oldalra pillantva meglátok egy ismerős alakot tőlem alig néhány méterre elsétálni az utcán, a heveder kicsusszan a kezemből, és hála a rugóknak, valahol a ládák közt landol a vége. Hurrá...! Most annyira nem is érdekel, vagyis érdekel, de az, akit láttam, jobban, így hacsak nem figyelt fel a zajra, amit csaptam, akkor én indulok utána sietős léptekkel, miután lezártam az autót. - Csak nem... Miss Avery Hawkins tisztelte meg Fairbanks városát azzal, hogy méltóztatott áldozni rá kevés szabadidejéből, és visszatért? - csendül a hangom cinikusan, miután megbizonyosodok róla, hogy igen, akit látok, nem más, mint fiatalabb sógornőm. - Vagy csak a szemem káprázik? Csoda történt? - folytatom a túlzásokat, és az sem zavar különösebben, hogy nem épp a kedvesség tükröződik a szavaimből. Eszem ágában sincs jópofizni, pláne azok után, hogy négy éve minden szó nélkül lelépett. - Mit keresel itt? - bököm ki végre, ahogy felzárkózok, elé is lépek, hogy megállásra késztessem, legalább addig, amíg válaszol.
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
Már két napja itthon vagyok, a kezem remeg, ha csak hangos beszélgetést hallok. Éjjel még fel felriadok, ha olyat álmodom. Miért gyötör? Miért nem tudok már túllépni rajta, én ennél erősebb vagyok. Ismerem a határaimat és ezzel nincs mit vitatni. Nálam is betelhet a pohár. A jeges fuvallat összekócolja a fürtjeimet és úgy sietek tovább az utamra, rá jöttem, hogy a Kaliforniai ruháim nem lesznek kellő vastagságúak Alaszkában. Vicces, hogy négy év alatt elfelejtettem milyen is az éghajlat a városomban. Gyerekek rohangáltak, én pedig vágytam, hogy kiszakadjak a négy fal közül, talán ezért is tévedtem a vásár közelébe. Tudom, hogy itt legalább pontosan friss árut kínálnak, nem pedig két hetes aszalódott gyümölcsöt próbálnak rád sózni. Pár régi ismerős köszönt, én pedig csak bólogattam. Hát rajtam ne múljon. Bár nem terveztem sokáig maradni, így nem akartam bárkivel is komolyabb beszélgetésbe keveredni. Ezért is maradtam Dylan-nél és Ronnie-nál, aki olyan elfoglalt, hogy még mindig nem sikerült beszélnem vele, Dylan pedig a nagycsajozásban elfelejtette, hogy a városban vagyok. Bár jobb is, hogy nem vagyok körbe zsongva. Nem kell beszélnem a történtekről. Valami zaj hallatott mellőlem, de igyekeztem tovább menni, hogy végre vehessek pár melegebb pulcsit magamnak. De nem tartott sokáig, míg nem ütköztem bele egy régi kedves ismerősbe. Hangja merő gúny volt, és éreztem, hogy a gyomrom összezsugorodik. Nem akarok vele találkozni! - Nocsak, valami híresség lettem? Esetleg celeb? Mert akkor befektetek egy napszemüvegre is. – fordultam vele szembe, hogy lássam rég látott sógoromat. Az idő vasfoga nem kímélte. Bár mit is vártam, Gabby halála mindenkit lesújtott, egy gyereket felnevelni pedig eleve kihívásnak hat. Megköszörültem a torkom és kisimítva a hajamat a szememből indultam volna tovább, de nem engedett. Gipszelt kezemet a zsebembe csúsztattam, hogy véletlenül se látszódjon, hogy mi az oka. - Régen rossz, ha engem akarsz látni káprázatos pillanataidban Jon. – szememet rá emelve néztem végig rajta. Ahhoz képest, hogy egyedülálló apuka, két gyerekkel egészen jól bírja. Gondolom a család óriási segítségnyújtása sokat jelent neki. Mindenki. Kivéve én. - Nem jöhetek haza? Esetleg nem tudok valami tilalomról, hogy Avery Hawkins nem teheti be a lábát? – hangom nem volt fenyegető, gúnyos vagy sértő. egyszerűen megfáradtam és úgy tűnik, hogy Jon inkább volt sértett, mint keserű. - Haza jöttem a családomhoz. – megvontam a vállam. Hogy őt miért nem kerestem fel? Miért nem akartam látni Noah-t? Mert tudom jól, hogy a meglévő űr, most ezerszeresére tágult. Szerettem Gabby-t, ő volt az én kistestvérem, nálam mindenki nagyobb volt, Dylan után ő volt, aki olyan közel állt hozzám. Talán vele meg is tudtam volna beszélni az egész kalamajkát, amibe keveredtem.
- Passz, mondd meg te. A híradókban nem jelentették be az érkezésed, pletykalapokat meg nem olvasok. - vontam vállat, ami pedig a napszemüveget illeti, akár amögé is rejtőzhetett volna, miután annyi éven át voltunk osztálytársak, jó eséllyel úgy is felismertem volna, már messziről. Igaz, a családjától néha hallottam róla ezt-azt, hogy mi van vele, de az igazat megvallva miután képes volt minden szó nélkül lelépni akkor, amikor minden rosszra fordult, különösebben engem sem tudott érdekelni, hogy mi lehet vele. - Rég rossz ez már így is, meg amúgy is van az a pont, ahonnan már nincs lentebb. - azt hiszem, az én esetemben ez kipipálható, nem hiszem, hogy valaha bekövetkezhetne még olyan mélypont az életemben, mint amikor egyszerre vesztettem el mindkét szülőmet és maradtunk Hannah-val árvák, vagy épp amikor Gabbie hagyott magamra az újszülött fiunkkal. - Tilalomról én sem tudom, egyszerűen csak furcsa azok után, hogy még a húgod temetésére sem voltál képes eljönni. - szúrom oda szemrebbenés nélkül, farkasszemet nézve vele. Igaz, nem tudom, mi lehetett egyáltalán olyan fontos, vagy sürgős, hogy nem tűrt halasztást, vagy ne várhatott volna pár napot, de úgy tűnik bármi is volt, annyira talán mégsem lényeges, ha most ismét itt van. - Azt el tudom képzelni. - vetettem egy sokatmondó pillantást a begipszelt keze felé, mert egyrészt igen, észrevettem, még ha azt nem is tudom, mivel sikerült eltörnie, másfelől önmagában is elég árulkodó, hogy így állított haza. Vagy annyira rosszkor jött ez a baleset az életébe, hogy képtelen az eddig megszokott életformáját tovább vinni, és tudomisén, mondjuk munkanélküli lett és nincs akire számíthatna a bajban, azért állított haza, vagy pont hogy valaki olyan bántalmazta, akit közel engedett magához, és csalódott. - Segítségre van szükséged vagy menekülsz? - kérdeztem rá, hátha így közelebb kerülök a megoldáshoz, a kettő közül melyik lehet az esélyes jelen helyzetben. Vagy tévedek, és valami teljesen más miatt? - Csak mert azt nehezen hiszem el, hogy épp most kezdtek el hiányozni. - ha már négy évig még csak de se bagózott. Miért pont most? Miért nem előbb? Vagy később? Fogadni mernék rá, hogy valami történt, ami kiugrasztotta a nyulat a megszokott, kényelmes kis bokrából, ahol eddig oly nyugodtan elvolt, élve a világát...
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
Nem vártam mást, mint ezt. Hogy hatalmas szálka lesz a szemében, de nem értheti meg, hogy mekkora fájdalom volt ez a számomra. Nagyot nyelve sütöttem le a szemeimet és aztán vissza. - Senki nem tudta, hogy haza jövök. – időm sem lett volna szólni, felültem az első buszra és eljöttem. Lehet, hogy megöltem a pasimat azon az estén. Valahogy beszélni sem volt kedvem. Csak bedugni a fülesemet és hallgatni a nyugalmat. Nem pedig magyarázkodni, hogy mi a fenéért kell, visszatérjek a városomba. - De ezek szerint mégis van. – egy hideg fuvallat kapott a hajamba és azonnal moccanásra késztetett. Furcsa volt ismét itt lenni, a lelkem bizserget, de tudom jól, hogy ez már nem ugyan az. Nincs itt Gabbie. Mindenkit megrázott a családban, de azt hiszem, hogy engem a legjobban, Dylan tudja igazán mennyire nyomorba taszított, hogy mennyire akartam orvos lenni, és az utolsó lökést az ő elvesztése okozta. - Azt hittem, hogy képes vagy kiadni egy tilalmat. – megvontam a vállam és Gabbie említése akkora gombócot alakított a gyomromba, hogy hirtelen megszólalni sem tudtam, csak álltam és néztem. A szemeim szúrtak, sosem tudtam erről beszélni. Most, most pedig tudom, hogy nem húzhatom magam ki ez alól. - Gabbie volt a húgom, az egyetlen ember, akiért én tartoztam felelősséggel. Mindenki idősebb volt nálam. Nekem ő volt az, akinek a szív problémáit kellet hallgatnom. Nekem kellet volna ott lennem mellette. De nem. Engem haza küldtek, és meghalt. Nem mondhattam el neki, hogy felvettek az orvosira. Nem búcsúzhattam el tőle. Ezek után néztem volna végig, hogy elföldelik? Hogy az egyetlen húgomat eltemetik? Neked is nehéz ehetett, sőt most is az, lefogadom, hogy nem egyszerű ez négyéves gyerekkel egyedül. De nem foghatod fel milyen, mikor elveszted Őt. – persze ez hülyeség, mert ő is ugyan úgy elvesztette, ahogy én. De ő nem úgy érzi, mint én. Én vagyok a legkisebb ismét a családban. Mindenki miattam aggódik, még Dylan is négy perccel idősebb. Mellesleg fiú és sikeres. A mellkasom erősen nyomott, mintha össze akarna roppantani az érzés, hogy Nate-el kell beszélnem. Már nem tudok sírni, a szemeim fájnak, égnek még sem tudok sírni. Biztos velem van a baj. - Miért nem hiszed el, hogy csak eljöttem meglátogatni a családot? – mindig is tudtam, hogy valami különleges képessége van a kedves sógoromnak, hogy megérezze, valami baj van. De nincs mit tennem, nem fogom elmondani, hogy amúgy az idióta exemet megöltem. Mit szólna hozzá, hogy orvosi gyakornokként, megöltem egy embert? - Minden percben hiányoznak. Minden alkalommal, mikor eszembe jutottak, rohantam volna haza. De ez a hely már nem az, ami volt. Mikor mindannyian itt voltunk. Mikor Gabbie élt, és a nevetésével töltötte meg a helyet. – kihúztam a kezemet a kabátból és feljebb húztam a cipzárt. Mert hiába asál, fázom.
- Igaz is, ha a távozásodról se szóltál senkinek, nem meglepő, ha a hazajövetelt is hasonlóképp zavarod le. - vontam fel a szemöldököm, a következő kis megjegyzését meg inkább elengedem a fülem mellett. Igen, biztosan lehetne még fokozni a helyzetet, hogy rosszabb legyen, mint amikor Gabbie-t veszítettük el, vagy akár előtte, a szüleimet, de inkább bele sem akarok gondolni, hogy Hannah-val vagy Noah-val történjen valami. Vagy éppenséggel velem, és ők maradjanak magukra ilyen fiatalon. - Nem, azt sajnos még nem. Ilyet nem... - kiadni egyébként sem, legalábbis a birtokaimon túl terjedőt, maximum indítványozni a városházán. Veszett róka, rejtélyes betegségben elhullott vad miatti karantén, de sajnos a nem kívánatos személyek elleni távoltartási végzés nem ez a hatáskör. Mellesleg egészen kíváncsivá tett, hogy miért pont most tolta vissza a képét, ha már eddig eszébe sem jutottunk. Már épp felszólaltam volna, ellenkezve, hogy de mennyire nincs igaza, vagy épp ne játssza itt nekem a mártírt, mert egy idegennél lehet, hogy beválna, de engem aztán marhára nem fog meghatni a dolog. Kár, hogy nem fogta be előbb a száját, mert már az is a bicskát nyitogatta a zsebemben, ahogy a temetésről beszélt, de amikor a végén hozzáteszi azt az ártalmatlannak tűnő kis mondatot, na, akkor szakadt el bennem végleg a cérna. - Nem foghatom fel, milyen elveszíteni őt? - kérdeztem vissza csendes, ámde indulattól fűtött hangon, mielőtt még egyszer elismételtem volna, kissé hangosan, ezúttal nem kevés hitetlenkedéssel fűszerezve. - A húgod volt, tiszta sor, és biztos, hogy emiatt sok szempontból sokkal jobban ismerted, mint én. Viszont ha esetleg elfelejtetted volna, mi meg gyerekkori barátok voltunk... A feleségem volt, az egyetlen nő volt, akit valaha igazán szerettem, szóval te csak ne mondd nekem, hogy nem tudom, hogy milyen elveszíteni. - mondtam a magamét, hogy ha közbe is akart szólni, vagy megállítani, a legkevésbé sem hatott meg, csak folytattam, míg a mondandóm végére nem érek. - Szerinted én elbúcsúzhattam rőle? Nem. Sőt, egyikünk sem, ahogy ő sem tőlünk, vagy a saját fiától... Mindenkinek hiányzik, mindenkinek nehéz, mégis, mindenki képes volt megadni neki a végtiszteletet azzal, hogy eljött a temetésére. Kivéve téged. - szúrtam oda a végére szikrázó tekintettel. Azt már szóra se méltatom, hogy milyen volt Noah-val átvészelni az utána következő hónapokat, sőt egy-két évet, mert abban igaza van, hogy nem volt éppenséggel egyszerű, de pont a szánakozása az, amire most a legkevésbé vágyok. Átvészeltük, itt vagyunk, megvagyunk. - Hogy miért? Mert ennyire már ismerlek, a véletlen egybeesésekben pedig nem hiszek. Miért pont most, és nem egy éve? Vagy egy év múlva? - hiába, ha legjobb barátok nem is lettünk sosem, amikor évekig napi szinten találkozol valakivel, mert osztálytársak vagytok, akarva-akaratlanul kiismered valamilyen szinten. - Mondani mindig könnyű. Akkor meg miért nem tetted? - ráztam a fejem hitetlenkedve, mert komolyan... kit akar áltatni ezzel az egésszel? - Ha eleget mondogatod, lehet, hogy magadat sikerül meggyőznöd, de attól még nem feltétlenül lesz igaz. - jegyeztem meg hűvösen, s míg ő a sálával bíbelődött, én csak dacosan vágtam zsebre a kezeimet.
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
- Dylan tudta. – nyögöm ki úgy a szavakat, mintha az utolsó levegő vételemet engedtem volna kicsúszni az ajkaimon. Mert nem gyanúsíthat olyannal, ami nem igaz. Ő nem tudta és a család többi tagja, viszont az ikrem igen csak tisztában volt vele, hiszen a fejemhez vágta, hogy nem bírja ki a család, ha két gyereket is elveszít. De, túlélte, látom, hogy mennyire megszokták a hiányom és inkább már zavaró a visszatérésem, mint sem üdítő. Bár nekem sem olyan könnyű megemészteni. - Miért állod el az utamat, ha látni sem óhajtasz? – csípőre teszem az egyik kezemet és úgy nézek a szemeiben, kár, hogy Ronnie-tól megtanultam, hogy is legyek néha keményebb és ne egy nyuszi. Mellesleg pedig Nate nem az, az ember, akiért tűzbe tenném a kezem. Sose voltam oda érte, persze Dylan meg Gabbie igen. De lehet, hogy csak én vagyok ilyen rossz emberismerő. Vagyis, igen, én vagyok rossz ebben. De nincs mit tenni, ami megtörtént, az megtörtént. A múlton nem tudunk változtatni, bármennyire szeretném, ha jobban oda figyeltem volna az úton és kihagyom azt a kis koccanást. Talán lett volna esélyem, hogy legalább köszönjek a húgomnak, és soha ne ismerjem meg Őt. Mikor a hangja mélyen feltört és az a gyilkos éllel szólalt meg, tudtam, hogy talán elvetettem a sulykot. De nincs mit tenni, kimondtam azt, amit eddig sose. Talán jobb lett volna befogni a számat, vagy csendesen részvétet nyilvánítani, de nem tudom kimondani. Látni sem akarom Gabbie sírját, nem bírnám feldolgozni, hogy a fiatalabbik testvérem már nincs közöttünk. Eddig elnyomtam magamban, de most nincs menekvés. A hangja szinte mennydörgésként hatott. Utoljára egy ember emelte fel rám a hangját és annak is mi lett a vége? Egy pillanatra lenéztem a kezemre, csukló törés, talán egyben karrier is benne van. Megremegtem a gondolattól, ahogy hallottam a csont törését, ahogy a sörös lehelet, az arcomba pöfög, ahogy üvölt velem. Utálom a férfiakat! Persze, én megértem az ő fájdalmat is, de ő az enyémet nem. Próbáltam nem közbe szólni, aztán jött az a bizonyos szó. „Kivéve téged.” - Hagyj már békén Nate, Hagyj! – megráztam a fejem és olyan hevesen akartam távozni, hogy nem is figyeltem merre indulok. Nem akartam tovább hallgatni a szapulásomat, a hibáimat. Ezért jöttem haza, hogy ne keljen ezt hallgatnom. De nincs mit tennem, Nate szánt szándéka megbántani, vagy legalább az orrom alá dörgölni, hogy felelőtlen vagyok. - Egyszerűen haza jöttem. – ismételtem újra és újra, meg újra, míg nem estem át egy láda krumplin és beverve a fejemet terültem el a hideg téren. Valaha befejezem a menekülést? Lesz olyan, hogy be fogom fejezni a menekülést? Nem. Nem hiszem. Nem fogom tudni feldolgozni a történteket. Talán ez volt a legrosszabb ötlet, hogy haza jöttem. Egy fickó ugrott, hogy segítsen felállni, de én csak összerezzenve egy sikítást nyomtam el magamban. Nem szabad pánikolni, csak segíteni akar. - Ne! – emelem fel az ép kezemet, hogy ég véletlenül se nyúljon hozzám. Nem akarom, hogy valaki hozzám érjen. Hagyjanak békén. Haza akarok menni.
- Wow, de tényleg. - forgatom a szemeimet, mert hiába tudta, ha a kutyának se mondta, ennyi erővel a szomszéd kismalac farkának is mondhatta volna, vagy egy marék kavicsnak, azzal is ugyanitt tartanánk. - Azért, hogy végre most az egyszer legalább próbálj meg a korodhoz illően felnőttként viselkedni, és nem gyerekes módon elrohanni a problémáid elől. - közlöm szemrebbenés nélkül, ha már a családja túlságosan is félti ahhoz, hogy nyíltan a szemébe mondja, amikor meg nekiáll itt produkálni magát nekem ezzel a Ronnie-utánzással, csak felnevetek kínomban. - Ez most komoly? Elárulom, ez már a nővérednek sem működött ellenem. - igaz, ha valami irdatlan hülyeséget csináltam, akkor kevésbé volt ilyen nagy a szám Ronnie-val szemben, lévén elég sokat köszönhetek neki. A húgáról ugyanez nem mondható el, így ha már annyira farkasszemet kíván nézni velem, hát legyen, még egy lépést tettem felé, hogy most már egészen közelről mehessen a verseny, ki képes tovább állni a másik tekintetét. Valahogy nem lepődök meg, hogy ő bírja kevesebb ideig, és a kirohanásom után még menekülne is! Tipikus... - Fuss, csak fuss, menekülj... abban úgy is olyan jó vagy. - csóválom a fejem, ahogy ellépek előle, hogy hagyjam - Ha azt mondod... - úgy is reménytelen eset, inkább csinálom tovább a dolgomat, azzal is többre megyek... Csak azzal nem számolok, hogy pár lépést sem teszek meg, mire valami tompa puffanást és zajt hallok a hátam mögül, megfordulva pedig mi fogad? Hogy a sógornőm egy láda krumplin keresztül zakózva terül ki a földön. - Nem hiszem el, komolyan... - morgok az orrom alatt, ahogy kelletlenül megfordulok, mert akármennyire is haragudjak rá, mégiscsak a sógornőmről van szó, mondhatni családtag, és mást nem, Ronnie hasítana szíjat a hátamból, ha csak úgy minden szó nélkül magára hagynám és elsétálnék. Még azok után is, amiket tett. - Hagyja csak, majd én hazaviszem, a szomszédom. - léptem vissza hozzájuk, ahogy intettem a férfinak, hogy hagyja csak... igaz, eleinte csak gyanúsan méregetett, elvégre nem sokkal korábban még mi civakodtunk itt az utca közepén rossz házasok módjára, de miután csak nem mozdulok semerre, végül ő az, aki arrébb áll. Igaz, úgy tűnik a szeme sarkából még figyelemmel kísér minket, miközben úgy tesz, mint ha épp pakolna valamit. Hacsak addig nem kelt fel magától, akkor végül csak a kezemet nyújtom, vagy ha annyira rossz a helyzet, akkor megpróbálom talpra segíteni Averyt valahogy, kivéve, ha velem szemben is annyira ellenkezne, de akkor csak jobb híján értetlen tekintettel állok előtte, némi magyarázatot várva, hogy mégis mi ez a műsor?
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
Nate. A sógorom, semmi más, még is azt hiszi, hogy attól a pillanattól fogva, hogy elvette a húgomat, pálcát törhet felettem. Persze igaza van, a családom egy nap alatt a kér legkisebb lányát vesztette el. Mit is mondhatnék, hogy sajnálom? Nem, nem sajnálom, sőt okolom magam, hogy visszajöttem. Ott kellet volna maradnom, messze mindenkitől. A lelkem nem nyugszik, dübörög a szívem minden hangos szónál, a bensőm remeg, mint a kocsonya. Nem tudok aludni, nem tudok enni. Egyszerűen csak létezem. Persze ezen az sem segít, hogy Nate azóta csak ostromol, mintha én tehetnék arról, hogy Gab meghalt. De nem, nem én voltam az orvos, nem én tettem vele semmit. Míg mások bemehettek hozzá, én haza mentem, hogy rendet rakjak és a nyamvadt kutyákat megetessük. Tudják, jól mennyire rettegek a kutyáktól. Egy pillanatra a sebhelyemhez nyúlok. Kellemetlen, de még is van, hogy visszaránt, és nekem ez kell. Ő utálta. Azt mondta mindig, hogy csináltassam meg, mert elcsúfítja az arcom. De miért tenném? A múltam egy része. A fájdalmon nem csillapított, hogy akkorát estem a krumplikon keresztül, hogy öröm volt nézni. Persze volt ott úriember, aki pattant, hogy segítsen. De sejthető volt, hogy ez nem fog beválni. Egészen addig próbálkozott, míg Nate ismét megjelent előttem, és most úgy tornyosult felettem, hogy bosszús pillantása jégviharként szaladt végig a testemen és megráztam a fickónak a fejem, hogy nem lesz semmi féle gond. Elfogadva a kezét feltápászkodtam és lesöpörve magamról a koszt néztem fel rá. - Köszönöm. – szűkszavúra fogtam a dolgokat. Nem akarok sokat együtt idézni vele. Félek tőle is, ugyan az a gyilkos tekintet volt a szemeiben, mint Neki. Ő is ugyan így nézett mikor valamit elszúrtam, az utolsó pár hét elviselhetetlen volt. Azonnal elfordultam Nate-től, nem akarok beszélni arról, hogy mi történt velem. Hogy min mentem keresztül. Esetleg, hogy végleg elvesztettek volna, ha megkaparintja a másik fél a kést. - Ne haragudjon, a kárt kifizetem. – néztem a krumplikra, amiknek amúgy szerintem semmi bajuk nem volt, de Nate túlságosan is hasonlít rá. A lelkem háborog és sóvárog a nyugodtságra, amit azt hiszem, csak Dylan tud megteremteni nekem. Mennyire hiányzik az a tökfej is. Azonnal elő kotortam a táskámból a pénztárcát, de a férfi közölte, hogy nem történt semmi baj. Szélvész kisasszony ismét tarolt. Kellemes mosolyt próbálva magamra erőltetni köszöntem ismét meg. - Mennem kell, neked jó pakolászást. Gondolom, majd otthon találkozunk, vagy valami. – megvonom a vállam. Otthon. Találkozunk. Noah. A gyomrom borsó méretűre zsugorodott, eddig csak Ronnie áradozott róla, életemben nem láttam, csak képről. Istenem, remélem nem Gabbie-re hasonlít. - Esetleg.. – megtorpantam mikor két lépést sikerült egyben megtennem. – Este láthatnám.. Noah-t? – kiböktem, el se hiszem, de egy pillanatra sem nézek rá. Hiszen a képembe vághatja, hogy nem. Eddig se voltam rá kíváncsi.
Csak szótlanul biccentek a sógornőm szavaira, majd hagyom, hadd tüsténkedjen a pasassal, akinek a krumpliján sikerült átesnie. Pláne, hogy amint lehetett, egyből levegőnek is nézett, így hát csak néhány lépés távolságból vártam egy darabig, hogy akkor most mi lesz? Jön, vagy menjek a bús fenébe, mert ha más lehetősége nem lenne, akkor sem ülne velem egy autóba – amit mellesleg megértenék valahol, így azonban, hogy semmit se mondott, egy csöppet én is tanácstalan vagyok. - Hát jó. - vonok vállat, majd amikor szóba kerül az otthon, hirtelen abban sem vagyok egészen biztos, hogy melyikre gondolt... Nálunk? Náluk? Vagy tekintve, hogy szomszédok vagyunk, csak valahol kint a határban majd összefutunk valamikor? - Gondolom. - jött az újabb vállvonás, kerülgetni nem fogom csak azért, mert nem szívlelem, szóval már hacsak nem él ezentúl remetet életet a szobájába zárkózva, biztosan fogunk még találkozni. Nem is pazarlom tovább a szót, inkább megyek dolgomra, vagyis csak indulnék, pár lépésnél tovább nem jutok, amikor meghallom a hangját, így aztán én is megállok, hogy törzzsel visszafordulva felé meghallgassam, mit akarhat egyáltalán? Ó igaz is... az unokaöccsét. Legszívesebben a képébe vágnám, hogy ha eddig nem volt rá kíváncsi, honnan ez a nagy hirtelenség, de aztán lenyelem a békát, ahogy csak szótlanul figyelem a vonásait, azon töprengve, vajon van-e bármi hátsó szándéka ezzel az egésszel? De végül csak arra jutok, hogy kizárt, legyen akármilyen is emberileg, annyira azért jól ismerem, hogy tudjam, úgy sem lenne képes bántani a fiam, vagy őt felhasználni arra, hogy velem toljon ki. - Azt hittem, hogy nem szereted a gyerekeket. - legalábbis rémlett valami ilyesmi korábbról, az is lehet, hogy valami más női ismerős volt az, már magam sem vagyok biztos benne - Nos... még a hét elején abban maradtunk a nővéreddel, hogy átmegyünk vacsorára, gondolom, még mindig él az ajánlat. - jegyeztem meg, bár akkor még nem tudtam arról, hogy Avery is a városban van, így felmerül a gyanú, Ronnie tudatában volt-e már ennek, és ezért szervezte így a dolgokat? Mindenesetre nem akarok összeesküvés-elméleteket gyártani pont az ellen a személy ellen, akinek talán a legtöbbet köszönhettem Gabbie halála után, így annyiban is hagytam. - Végül is, a nagynénje vagy, jogod van látni, és örökké úgy sem rejtegethetnénk előled. Másfelől... ő is kérdezgette már, mikor ismerhet meg téged. - tettem hozzá szűkszavúan, mert igaz, én egy árva szóval sem említettem, amikor anyósoméknál volt, biztosan előkerültek a családi fényképek, no meg a fiatalember is olyan roppant kíváncsi tud lenni. Igaz, most pont azt a korszakát éli, amikor az egyik percben mindenkivel puszi-pacsi van, a másikban meg azzal sem áll szóba, akit születése óta ismer, de reméljük, hogy most a jobb oldalát mutatja meg nekünk.
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
A legrosszabbkor jött ez az egész Nate-el, olyan… hirtelen, nem tudtam rá felkészülni. Pedig megtehettem volna, hiszen a szomszédom. Tudtam jól, hogy előbb vagy utóbb egymásba botlunk és meg fog történni a kölcsönös méregváltás. De nem hittem volna, hogy pontosan egy piacon fog ez mind lezajlani. Bólintok a szavaira, mit vártám? Hogy a nyakamba ugrik, hogy örülök annak, hogy a gyerekemmel akarsz találkozni. Négy év ide - oda, nem gond. Olyan ostoba vagyok, hogy valami hihetetlen. A számat rágcsálva próbáltam nem a legrosszabb kirohanására számítani, főleg, hogy az előbbi sárdobálást nézem nem voltam bizakodó ebben az ügyben. - Még is csak Gabbie fia, és persze a tiéd. – nagyot nyelve válaszolok. Nincs bajom a gyerekekkel, de a sok rossz tapasztalat és az igazat megmondva nem szeretnék most sajátot. Egy ideig megvolt a lila fátyol, hogy Vele milyen jó lenne egy gyerek, szép család lennénk, de jött a kirúgás, minden megváltozott. Most pedig itt az ideje, hogy a családomra összpontosítsak. Ajkaimat összeszorítva figyelem a válaszát, és hát a „nos” mondat kezdése semmi jót nem ígér és Ronnie említésétől összerándul a gyomrom. De bizakodva várom, hogy mi lesz a válasza. - Szerintem él, mert egy városnak elegendő ételt hozott haza, és be kellet üzemelni a pincébe lévő hűtőt is. Fő küldetése.. – egy pillanatra megállok. Miért mondanám el? Úgy se érdekli. Ezért inkább elharapom a mondatomat és inkább eltüsszentem magam. Oké, ez nem direkt volt, hanem természetesen. Fenébe, két napja vagyok itthon, de lebetegszem. - Ha nem akarod, meg tudom oldani, hogy ne találkozzon velem. Ha elmegyek, mellette csak egy ember leszek a többi között. Te vagy az apja. Megteheted. – kezdek bele a mondatba, mert nekem nincs arra szűkségem, hogy hallgassam Ronnie a tökéletes nagynéni, én meg egy szerencsétlen hülye, aki lehet, meggyilkolta a pasiját, mert leszúrta és elhagyta a várost, se mentőket nem hívott, semmit. Pedig önvédelem volt. Önvédelem.. - Tényleg? – egy pillanatra megremegett a szám és erősen kellet küzdenem, hogy ne sírjam el magam. Azt hittem nem is tud a létezésemről, hogy a család eltitkolt. Megtehették volna, mert mi volt a garancia, hogy haza jövök valaha is? - Dylan szokta mutatni a épeket, amiket róla készít, de tudod, hogy Dylan meg a fényképészete.. –próbáltam mosolyogni, majd kezemet a zsebembe dugtam. - Öhm, haza vinnél esetleg? Nem hiszem, hogy anya örülne, ha megfáznék. De ha nem, akkor megoldom, biztos van taxi vagy Dylan valamikor erre jár. – nézek körbe, kizárt, hogy Dylan erre jár, de megoldom akkor is, ha nemet mond.
- Tisztában vagyok vele... - jegyzem meg annak kapcsán, hogy kinek a fia, és attól, hogy az édesanyja sajnos már nem volt köztünk, eszem ágában sem volt elszakítani a rokonaitól. Megtehettem volna, hogy fogom magunk, és elköltözünk, akár be a városba, akár Anchorage-ba a nagyszüleimhez, vagy valami teljesen új helyre, ahol nem emlékeztet minden a múltra, ahogy azt is lehetett volna, hogy nemes egyszerűséggel megszakítok minden kapcsolatot az anyósomékkal és Gabbie testvéreivel, de... őszintén? Nem akartam. Nem csak azért, mert így is sokat segítettek, de senki sem tehet arról, hogy így történt, miért kéne ezért elszakítanom Noah-tól rokonait? Vagy épp Hawkinséktól az egy szem unokájukat? - Jó, hát ismered Ronnie-t, mindig annyit főz, hogy azzal egy fél falu is jól lakna... - forgatom a szemeimet, mert így volt ez akkor is, amikor még csak jegyben jártunk Gabbie-vel, és elkezdtem gyakrabban átjárni hozzájuk, túl sokat azóta sem változott a helyzet, legalábbis ami a kaja mennyiségét illeti. - Egészségedre. Mit akartál mondani azzal a fő küldetéssel? - kérdezek rá, ha már a tüsszentés miatt kénytelen volt abbahagyni, mert ha már elkezdte, fejezze is be amit akart. Az ilyen félbehagyott utalásokat sosem szerettem találgatni. - Nem fogok csak ezért hazudni a fiamnak, akárhányszor összefutunk, vagy átmenne a nagyanyjáékhoz. - mert egyfelől a hazugságokért sem rajongtam túlzottan, másfelől elég körülményes, fárasztó, és sok odafigyelést igénylő küldetés lenne, annyi energiát pedig nem ér az egész, nekem pláne. Van fontosabb dolgom is. - Igen, tényleg. - bólintottam a visszakérdezésére, bár a hangomból akár azt is levághatta, hogy nem én áradoztam róla a távollétében a lurkónak. Sőt... az igazat bevallva engem is úgy meglepett, amikor egyik délután az oviból hazafelé felhozta a témát, hogy még szerencse, hogy épp egy piros lámpánál álltunk, mert lehet, ott helyben nyomtam volna satuféket meglepettségemben. - Ezek szerint mégiscsak volt valaki, akivel tartottad a kapcsolatot. - teszem szóvá, ha már így felhozta. Miért is nem lepődök meg, hogy pont Dylan? Ikertestvérek... - Ha nem gond, hogy kell még egy pár percet várnod, akkor gyere. - intek a kezemmel az autó felé, ha már az előbb úgy is én voltam az, aki felajánlotta neki. A pakolással már kész vagyok, csak rögzíteni kell őket, mielőtt még elhagynám őket a hepehupás földúton hazafelé menet. - Nos, füllentés terén még van mit gyakorolnod. - jegyeztem meg, már vissza, az autó felé. Nem az édesanyjuk aggodalmaskodására gondolva, sokkal inkább a bátyjára. Mert olyan hú de sokat jár a piac felé...! Visszaérve aztán kinyitom a kocsit, majd amíg Ave befoglalja az anyósülést, én is befejezem a készülődést hátul a platón, miután pedig még egyszer ellenőriztem mindent indulhatunk is. - A kezeddel mi történt? - szólalok meg már az úton néhány perc elteltével, mert úgy is idő, mire kiérünk innen a városközpontból a farmokig. És hadd ne legyen már a jelenleginél is gyászosabb a hangulat...
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
- Ronnie és a gondoskodása, igazi nagytestvér. – bólintok, mert tényleg úgy viselkedik, ahogy azt kell, mindenképp meg akarja tömni az embereket. Magával szinte nem is foglalkozik, mindenki más előrébb való, főleg a családban. Amit nem is csodálom, a tragédia után ez már csak így megy. Előtte is összetartott a család, most viszont túlságosan is ragaszkodnak. Ami jól esik, de lássuk be.. Én nem akarok kötődni, senkihez sem. - Hogy felhizlaljon. – megvonom a vállam, mivel annyit fogytam, hogy egy anorexiás kislánynak is nézhetnek, ha leveszem a kabátomat. Anyám szó szerint megijedt tőlem. Majd apám borzalmas fejmosását, hogy az egészségem az első, nem pedig minden féle jött-ment férfi. Dylan aggódott, de tudjuk, hogy ő még a széltől is óvna. de hát ezt őt nem érdekli, szóval legyen elég ebből a beszélgetésből, mert ismét csak az emlékek. Kövér vagy, hogy nézel ki? Zabálsz egész nap! A szavak csak úgy kavarogtak a fejembe és éreztem, hogy megszédülök, de talpon maradok, egy napra elég egy esés, meg még a végén mg szerencsétlenebbnek nézne, mint amit eddig hitt rólam. - Okos fiú, előbb rá jönne, mint kitalálna valamit, nem? – kérdezek rá, azt mondta Dylan, hogy olyan szövege van a kissrácnak, hogy le fog venni a lábamról. Hogy nem tudok ellenállni neki. Kíváncsian várom, hogy igaza lesz a másik felemnek. - Dlyan, de meg kell értened, hogy ő a másik felem, az életem része lesz, akkor is mikor öregotthonában leszünk. – senkivel nem tartottam a kapcsolatot, csak vele. De ha nem lenne az ikrem teljesen elszakadtam volna a családtól. Megráztam a fejem, mert inkább egy perc vele, mint pár óra, míg haza kecmergek a hidegben. Jézusom, lehet, holnap az ágyból sem tudnék kikelni, nem hogy bármi mást csinálni. A kezemet megmozgatva ülök be a kocsiba, majd nagy levegőt veszek. Hosszú út lesz és az előzőeket következtetve, rájövök, hogy csak rosszabb lesz. - Pedig igyekszem. – szólok még ki a kocsiból, majd hagyom, hogy kicsit megenyhüljek, a fagyos szél végre nem ér, az arcom felmelegedhet, és már kevésbé fázom, bekötve magam várom, hogy a sógorom megjelenjen és elinduljunk. Bár igaza volt, egy percnél tényleg nem vett többet igénybe. Az út csendesen zajlott, nem is vártam mást, de aztán jött a kérdés. - Vékonyak a csontjaim, egy rossz mozdulatesés. Már nem is emlékszem. – legyintek, a francokat, még látszik a gipszen, hogy új. - Dylan sem tudja, miért neked mondanám el? Annyira nem is érdekel. –cinikusan fújom ki a levegőt, majd felnevetve nézek ki a hömpölygő tömegre. Fáj, fáj és fáj!
Csak bólintok a szavaira, igaz, nekem nem testvérem az említett, sőt... még csak nagyobb testvérem sincs, de az vitathatatlan, hogy igencsak gondoskodó típus. Sőt, néha talán túlzásba is viszi a dolgot, már annak tekintetében, hogy a saját gondjait képes épp annyira szőnyeg alá söpörni, mint amilyen odaadással viseltetik másoké iránt. - Óóó... Hát, sok sikert hozzá. - mérem végig is Averyt, igaz, a kabát miatt annyira nem szembeötlő, milyen is épp az alkata. Amúgy meg, emlékeim szerint sosem volt túlzottan nagy darab. - Az tuti. - mosolyodok el akaratlanul is, ahogy szóba kerül kerül a kisfiam, hiába elfogult vagyok vele kapcsolatban. Mielőtt megszületett volna, csak jókat mosolyogtam azon, hogy mindenkinek a saját gyereke a leg-leg-leg... legszebb, legügyesebb, legokosabb, és még sorolhatnánk napestig, erre? Miután én is apa lettem, valahogy szép lassacskán én is ennek a „klubnak” a tagjává avanzsáltam át... - Oké, oké, elhiszem! - hallotam már elég történetet arról, milyen közel állnak egymáshoz az ikertestvérek, meg mint ha valami láthatatlan kapocs lenne köztük, érzik meg egymás baját, örömét, meg tudja még az isten milyen hangulatváltozásait... de lévén, nekem sosem volt, sőt... rajtuk kívül még csak más ikerpárt sem ismertem, nagyon nem tudtam mit hozzászólni. Inkább a kocsihoz sétálunk, Avery melegedni, én befejezni a rögzítéseket, mielőtt indulnánk haza. - Ugye tudod, hogy ez milyen ellentmondásos? Az előbb még azt mondtad, hogy nem emlékszel, most meg, hogy még Dylannek sem árultad el... - teszem szóvá, mert nekem bőven hihető lett volna az is, hogy szimplán elesett, vagy rosszul mozdult, nem vagyok annyira képben az orvosi múltjával, hogy tudjam, milyen csontjai vannak... Így viszont már csöppet gyanús a dolog, pláne azok után, hogy az előbb még azt is ecsetelte, a bátyja milyen közel áll hozzá, meg hogy ikerként ő a másik fele. - Passz. De ha nem akarod, nem kell elmondanod. - tettem szóvá, mielőtt még azt hinné, valami nagy vallatáson vesz részt, erről annyit, hogy én próbáljak meg beszélgetést kezdeményezni. Szép kis út lesz hazáig, néma kussban... - Ó, bassza meg! - taposok a fékbe aztán pár tömbbel később, nem sokon múlik, hogy hátulról nem rohan belénk egy másik autó, így csak a dühös kiabálás meg dudálás hallatszik hátulról. Bocsánatkérően intek a másik sofőrnek, mielőtt lekanyarodnék az egyik kisutcára, hogy megforduljunk, és visszafelé vegyük az irányt. - Mondd, hogy még nem múlt el 5 óra... - morogtam némi kétségbeeséssel az orrom alatt, ahogy kicsit odaléptem a gázra. Hát ez rohadt ciki, hogy már megint... - Elfelejtettem, hogy ma én megyek a oviba Noah-ért. Úgy tűnik, hogy még csak a vacsorát sem kell megvárnod vele, hogy találkozzatok. - tekintettem oldalra, Avery felé vezetés közben, csak egy pillanatra. Hogy a fenébe is mehetett ki a fejemből? Pedig mostanában már egészen ritka, hogy Ronnie hozza, vagy vigye, úgy tűnik, ez a váratlan találkozás sikeresen kizökkentett a megszokott hétköznapok monotonságából.
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
-Hát ezt neki mond. – megvonom a vállam. Mivel annyira belém ivódtak a szavak, hogy kövér vagyok, hogy ne egyek, valószínűleg pár falatnál annyira nem is fogom jobban belevetni magam a kajálásba. Jó látni, hogy Nate még tud mosolyogni, még ha cak egy szempillantás is volt az egész, de látszik a fia iránti őszinte szeretet, hogy mennyire boldog, ha szóba kerül. Nem csak az a mogorva figura, aki leszedi a fejem, ha újra lát. Mindig is ők hárman voltak jóban, én kilógtam a sorból, úgy éreztem, hogy nekem nem itt van a helyem. Most viszont megint itt vagyok. A sors keserű fintora. Most először nevettem el magam, mindenki meglepődik, hogy az ikres dolgok igazak, viszont olyan szinten ragaszkodunk egymáshoz, hogy több ezer mérföld sem szakíthatta meg a kötelékünket. - Oké, befejezem. – mosolyodtam el, majd inkább a tájat bámultam. Furcsa ismét itthon lenni, de meg fogom szokni, mint a hideget, mint a tájat és végül azt, hogy biztonságban vagyok. Sajnos Nate nem hagyta ennyiben, állandóan faggatni akart, hogy mit keresek itthon, hogy miért szöktem el, hogy mi történt a kezemmel. Miért pont őt érdekelné? Kinek mondjam el? Kiben bízhatok, hogy mire haza érek nem fogja mindenki tudni és agyon ápolni, hogy lesz jobb is, és biztos, hogy nem öltem embert. Nem vagyok felkészülve rá. - Ugyan, mindketten tudjuk, hogy nem érdekel a kezem dolga, és valljuk be Ronnie miatt viszel haza, mert ha kiderült volna, hogy találkoztunk és ott hagytál, akkor szóba se állna veled, miután jól leüvöltötte a fejed, hogy mennyire önfejű vagy. – vágtam egy grimaszt. Oké, talán nem így kellet volna megfogalmaznom, de istenre esküszöm, hogy most már haza akarok menni. Bezárkózni a szobába és ismét sírni. Oldalra fordítva a fejem nézem ki felé, egy pillanatra hagytam, hogy elgyengüljek és nagyon gyorsan letöröltem a szökevény könnycseppet és próbáltam a továbbiakan csendben maradni, de a fékezés és a káromkodás miatt teljesen megrémülten húztam magam össze és neki préselődtem a kocsi ajtajnának. - Nem tudom mennyi az idő. – a hangom rémült volt és megint rám törtek az emlékek, Nate helyet Ő volt a kocsiban úgy éreztem, hogy megfog ütni, hogy rosszatt tettem. Hogy feleslegesen állok ellen. Már az is megfordult a fejemben, hogy kiszállok a kocsiból és inkább egyedül megyek. Mikor már az ajtó nyitó felé nyúltam és hevesen zihálva akartam szabadulni az emlékektől jött az a bizonyos mondat. „ Előbb látod” nem akarom. Nem kaptam levegőt, úgy éreztem a tüdőm ellenem dolgozik, erősen kapaszkodtam a karfába és rémülten nézem Nate-re - Állj meg, Állj meg. Ki akarok szállni! – sikítottam fel és minden izmom összerándult,. Nem láthat így, nem találkozhatok így vele. - Kérlek ne.. – de mire kitisztultam feltűnt, hogy nem más, mint Nate van előttem. Képzelődtem. Ez nem történhetett meg..
- Nem vagy valami egyszerű eset, ugye tudod? – kérdezek vissza a vállvonogatását látva. Mint ha annyira érdekelne a téma, hogy mélyebben beleássam magam, megéri a pénzét ő is meg Ronnie is, meccseljék le egymás közt, akárki is nyer, én emiatt nem fogok éjszaka álmatlanul forgolódni. Már a kocsiban ülve csak szótlanul bólintok arra, hogy befejezte, igazából csak saját maga alatt vágja a fát vele, tekintve, hogy részletekbe úgy sem kíván beleavatni, én meg nem fogok emiatt idegeskedni, maximum a többi, hasonló ellentmondást is az orra alá dörgölöm, hadd tanuljon belőle. Mert ettől még Noah is jobban hantázik négy éves létére. - Ronnie nem az az üvöltözős típus. - felelem szűkszavúan, azzal viszont kénytelen vagyok egyetérteni, hogy főképp miatta – no meg kedves anyósom miatt – ez a kedves gesztus részemről. Ami meg a nővérét illeti, ha ordibálás nem is lett volna, valami fejmosás, vagy lelkizés, hogy miért kell ilyen taplón viselkednem Averyvel, biztosan, úgyhogy jobb a békesség alapon már csak azért is lenyelem a békát inkább. Franc akarja majd utána hallgatni, ahogy még hónapokkal később is felemlegeti. Ahogy kapcsolok, hogy elfelejtettem elmenni a gyerekért az oviba, eleinte még fel sem tűnik a riadtság a sógornőm hangjában, vagy akár az összerezzenésre, hisz egyáltalán nem miatta a hangsúly, csupán... hogy a fenébe felejthettem el már megint? Csak legyintek arra, hogy passzolja az időt, inkább fordulok meg az autóval, amint lehetőségünk adódik rá, hogy az ovi felé vegyem az irányt, csak akkor kaptam riadtan oldalra a fejem egy pillanatra, amikor Avery sikít fel mellettem. Azért valahol tipikus, hogy itt is akkor csap be a ménkű, amikor a legsietősebb az ember dolga...! - Oké, oké, nyugi! - még szerencse, hogy menet közben automatikusan zárja az autó az ajtókat, így ha akarna, sem tudná kinyitni azt, amíg meg nem állok, így viszont a további furikázás helyett meg is állok az első út széli parkolóban – vagy kapubejáróban, kivágva az elakadásjelzőt, sokat nem problémázok rajta – hogy aztán a motort leállítva forduljak az utasom felé, komoly tekintettel. Egyelőre azonban inkább nem szóltam semmit, csak aggódó tekintettel vártam, hogy újra valami normális, emberi reakciót mutasson, mert... őszintén? Az előbbi kis jelenettel úgy összezavart, hogy nemigen tudom hová rakni a dolgot, mire is fel... - Azt nem kérdezem, hogy minden rendben van-e, mert láthatóan nincs, így inkább hagyjuk a felesleges köröket és ugorjunk... ki vele, mégis mi a fene volt ez az előbbi? - fordultam felé ültömben, amíg ezt nem beszéljük meg, addig nem is megyek tovább, Noah úgy is megszokhatta már, hogy mindig én futok be utolsónak a szülők közül. Ha pedig Avery nem lenne beszédes kedvemben, én sem vagyok rest bevetni azt a „csodafegyvert”, amit az előbb ő is ellenem. - Vagy azt akarod, hogy inkább Ronnie-nak említsem meg az előbbit? - kérdezem komolyan, mert őszintén szólva, lévén, milyen viszony van kettőnk közt, tőlem jóval előbb szabadulna, mint az aggodalmaskodó nővérétől.
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
- Tudom, de most milyen rossz lenne, ha egyszerű eset lennék. Még Ronnienak nem lenne gyakorlata abból, hogy kell valakit megrémiszteni a nézésével. – nevetem el magam végül. Tudom, hogy nem olyan egyszerű eset a nővéremnek, de tudta jól, hogy a három kisebb testvérére neki is figyelnie kell, mert anya nem fogja bírni a négy gyereket. Talán ezért is félek jobban a nővéremtől, mint anyámtól. Jobban ismer, mint a saját tenyeremet. Persze azért az út elég kényszeresen telt, mert hát mi sosem voltunk jóban, talán Dylan-el volt jóban, velem annyira nem, meg hát Ronnie volt a másik. Én kilógom, mint Hawkins kölyök, de nincs, miért erőlködjem, nekem sosem volt igaz barátom, akihez fordulhattam, nekem azok túl.. álszentek voltak. Ezért is nem jöttem ki soha senkivel sem. Pedig most olyan jó lenne valaki. Aki nem csak Ronnie, ő a védőangyalom, de ne akarom az én terhemmel őt is lehúzni. - Nem, de a szemével gyilkolni tud! – értettem egyet most először a sógorommal. Bár Gabbie meghalt, attól ő még a sógorom és a családom tagja, ha akarja, ha nem. Nehezen fogom tudni befogadni, mármint újra. De próbálkozom, csak türelem kell, nekem is és ahogy elnézem neki is. Tudom én voltam a hülye de.. nem kéne tovább keresnem a ki fogásokat. Mégis úgy érzem nem fog menni ez a tisztavizet a pohárba dolog. Próbáltam nem összehasonlítani Nate hangját, de szinte mennydörgésként dörrent a kocsiba és pontosan olyan volt, mint Ő. „Avery ne legyél idióta!” Aztán pedig csatt. Nem szabadna ennyire elengedni az érzéseimet, hogy bármikor kapjak pánikrohamot,mert a félelemmel együtt éltem, most pedig még jobban felerősödik. Alig kapok levegőt, a úgy érzem összeroppan a mellkasom, mintha valaki a markában tartva akarná az utolsó szuszt is kipréselni belőlem. Rémülten próbáltam kijutni a kocsiból, de nem ment, a hülye biztonsági zár! De nem is értem volna vele semmit, mire észbe kaptam Nate, … hogy is mondjam. Nem dühösen inkább kíváncsian vizslat. Erről le kell szoknom. Elmondjam neki? Érdekli? Nem, biztos, hogy nem, benne van a szálka Gabbie-vel kapcsolatban és azt fogja mondani, hogy megérdemeltem. De talán igaza is lenne, hiszen nem mentem el a saját húgom temetésére, és egy férfit választottam. Megfizettem, busásan. - Csak pánikroham, volt egy autóbalesetem. Félek az ilyenektől. Sajnálom!– ismét hazugság. Most komolyan? Nem baj, ez még nagyjából hihető is, főleg, hogy busszal jöttem. Megköszörültem a torkom és kipillantottam az ablakon és a kezemet magamhoz szorítottam. Kiszállhatnék, elmehetnék. De nem tudom megtenni. Miért nem tudok elmenni? - Ronnie tud róla. – mélyet sóhajtva fordultam felé és az órára pillantottam. – El fogsz késni a gyereked vár rád. – tereltem a témát, mert tudom, hogy a szülőknek úgy is a gyerekük a legfontosabb, nem pedig a zakkant sógornőjük.
- Hidd el, van alkalma bőven gyakorolni másokkal is. Például ott a bátyád. – vagy a rendetlen négylábú betegei, vagy én, de ezzel hülye lennék büszkélkedni, Noah-t meg hála az égnek nem sűrűn riogatja ilyesmivel, inkább fordítva, ő olvadozik attól, ahogy a kis gazember nézni tud. - Az tény. Szerencse, hogy csak azzal. - értettem egyet vele, mert fenyítésnek tényleg nem volt utolsó az említett mód. És nagyjából eddig jutunk roppant magasröptű társalgásunkban, lévén pár perc csend után tudatosult bennem, hogy egy szem gyermekemet ismét sikerült az oviban felejteni – hála az égnek, hogy nem otthon jutott eszembe, ahogy beléptem az ajtón, így talán még van rá esély, hogy időben odaérjek, vagy legalábbis ne késsek olyan sokat... Bár túl messzire így sem jutunk, hála a kis műsornak, amit Avery levág nekem az autóban. Őszintén? Nem mint ha olyan jó barátok lennénk, de vamalennyire azért engem is sikerült megrémisztenie ezzel az előbbi kis közjátékkal, le is parkolok valami félreeső helyen, amint tudok, hogy rákérdezzek. - Autóbaleseted...? - kérdezek vissza hitetlenkedve, felvont szemöldökkel, hogy mondanom se kelljen, leríjon az arcomról, hogy mennyire nehezemre esik elhinni ezt az egészet - És mégis mitől félsz? Még csak nem is csináltam semmi olyat az autóval... - nem koccantunk, nem ütköztünk, oké, talán kicsit dinamikusabban vezettem, de akkor is! Még csak szabályt sem szegtem... Úgyhogy csak vizslatom tovább az arcát, valami hasonlóan szigorú tekintettel, mint amikor Noah próbál füllenteni valamiről. Hátha nála is beválik, nem mint ha sok esélyt adnék neki, de egy próbát megér mindenképp. Amikor úgy tűnik, hiába, csak a fejemet csóválva rakom újra sebességbe az autót, hogy tovább induljunk. - Ha nem te okoztad a balesetet, akkor különösebben nem kell mentegetőznöd nekem. - mert az esetben mondhatni, megérdemelte. Egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy ha ő vezetett, és más komolyabban megsérülhetett, akkor az is lehet, hogy azért tűnt el évekre, mert börtönben ült? Elég azonban vetnem egy újabb pillantást rá, hogy elvessem az ötletet, mert őszintén? Valahogy nem igazán tudom elképzelni a családjuk bármelyik tagjáról, hogy idáig süllyedne. Igaz, mondjuk azt se tudtam volna, hogy úgy eltűnjön, amikor a legnehezebb időszakot éltük. - Mindegy, akkor majd megkérdezem őt, hátha beszédesebbnek bizonyul. - hagytam annyiban - Noah meg már úgy is megszokta, hogy mindig érte mennek legkésőbb az ovisok közül... - feleltem, nem mint ha büszke lettem volna rá, de attól még ez volt az igazság. - Te megmaradsz? Vagy... - vagy nem tudom, mihez kezdjek vele, ha megint beütne a krach - Jut eszembe, addig felvilágosíthatnál, mit lehet kezdeni egy pánikrohamos emberrel? Csak ha megint rád törne, ne csak nézzelek ledöbbenve. - valami biztos ennél is akad, ne nyúlj hozzá, próbáld megnyugtatni, vagy bármi...?
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
Mikor szóba kerül, még ha csak futólag is Dylan elmosolyodom. Mások nem értik, hogy milyen az, ha van egy ikred. Sok mérföld volt közöttünk, de így is tudtunk a másikról mindent. De ezt Nate fogja legkevésbé megérteni. Mert neki olyan más a felfogása, nem olyan nyitott, vagy csak felém volt mindig zárkózott, a franc se tudja. - Szerintem tökéletesen tud manipulálni és megfélemlíteni. – mormogom magamban, mert bármennyire akartam nem elmondani, hogy mi is történt velem, de sikerült kiszedni belőlem és ott vagyok, hogy megint lemegyek. Nem szabadna feladnom és menekülni, de nem bírom, hogy mindig én vagyok a rossz. Már az is fáj mindenkinek, ha levegőt veszek. De nem baj, erős leszek, én is ennek a családnak a tagja vagyok, még ha ki is hagytam négy évet. Bár láttam valami megmagyarázhatatlan Nate arcán nem foglalkoztam vele csak a kezemet néztem, legalább a kézfejem már nem olyan dagadt. Mindig megduzzad, ha sokat lóg és otthon hagytam a hámot, amibe be tudnám rakni. - Mintha nem tudnád, mennyire virág lelkem van. – duzzogni kezdtem, mindenki azon szokott röhögni, hogy mindentől megrémülök, hogy ha meglátok, egy kutyát megdermedek. Vicces, hiszen állatokat tenyésztünk, Dylan szánhajtó Ronnie pedig állatorvos. Mindenki állat barát, rajtam kívül. Azt hiszem, kezdek nevetségesen viselkedni, hogy ennyire kilógok a családból. Nagyot sóhajtok. Nem akarom elmondani, de úgy tűnik, hogy lemondott arról, hogy elmondjam neki mi történt velem. - Nem én okoztam. – mondjuk, vagy már nem is emlékszem isten igazából, hogy mi történt, vagy mi nem. A lényeg úgy is utána jött. Amitől már biztosan a pokolban fogok elégni. - Miért akarod tudni? – bukott ki belőlem a kérdés, ha már ennyire még se sürgős a fiáért menni. Hiszen az előbb, mint az őrültek váltott sávot. Ha beszélgetni akar, akkor legyen, beszélgessünk. Úgy se igen tudnánk bárhova menni. Ha csak nem rángat ki a kocsiból és közli, hogy mehetek haza úgy, ahogy akarok. Bár nem nézném ki belőle, mert nem igen volt akkor sem idegbeteg, inkább csak érzelemmentes, azért is lepődtem meg, hogy lehet, hogy a húgom és ő egyáltalán összeházasodtak. De hát, nem az én posztom megmondani mi a helyes és mi nem, vagy éppen mi a meglepő. - Megmaradok persze. – forgattam meg a szemeimet, mert most úgy kérdezte, mintha ettől most meghalnék, vagy nem tudom. Elmosolyodtam mikor rákérdezett. - Nate, csak ne nyúlj hozzám és ne kiabálj. Attól csak rontódik a helyzet. A friss levegő segít. De igyekszem nem a frászt hozni az unokaöcsémre, első találkozása flúgos nagynénivel. – bólintok és meredten nézek előre. Vicces lesz látni Noah-t.
- Még hogy Ronnie? Manipulatív lenne? - kérdezek vissza némileg meglepetten, mert igaz, az előbb azzal poénkodtunk, milyen csúnyán tud másokra nézni, ha valami olyat tesznek, amit nem kellett volna, de hogy tényleg komolyan gondolja Ave ezt a megfélemlítős dolgot... hát még a manipulációt! Mondjuk... az ő nővére, szóval sok szempontból biztosan sokkal jobban ismeri őt, mint én, de ezt valahogy akkor is nehezemre esett kinézni a szőkeségből. - Tudom, tudom... csak azt nem tudom, hogy miért. - jegyeztem meg, elvégre amennyire emlékszem, ő sem volt soha olyan különleges bánásmódban részesítve gyerekként a testvéreivel szemben, ami erre adna okot. Talán nem is kell rá különösebb magyarázat... talán csak ilyen, és kész? - Aha. - felelem kurtán, mert mit mondhatnék, ha ő okozta volna, akkor is simán letagadhatná, úgy sem jönnék rá magamtól soha, hacsak nem szólja el magát valami ellentmondó aprósággal, mint amiket produkál itt nekem folyamatosan. - Mert a frászt hoztad rám az előbbi kis műsoroddal? - kérdeztem vissza némileg értetlenül, majd mielőtt még beleköthetett volna, folytattam is, még ha neki nem is feltétlenül tetszett amit mondtam - Mert ismerlek gyerekkorom óta, mert akár tetszik, akár nem, rokonok vagyunk - még ha személy szerint mi nem is vér szerint, de Gabbie révén van közünk egymáshoz, és tekintve, hogy a feleségem meghalt, ez már örökké így lesz, amíg élünk - Vagy mert attól függően, hogy mit tettél, vagy nem tettél az elmúlt pár évben, aggódhatok én is érted? - pláne ha itt ül a kocsiban mellettem. - Rendben. - szusszantottam végül, szép is lenne, nem elég, hogy egy lányukat már elveszítették Hawkinsék részben nekem köszönhetően, már csak az hiányzik, hogy a másikkal is úgy állítsak haza, hogy valami baja esett. - Azt hiszem, ez megoldható.Van ennek valami olyan idétlen orvosi latin neve is? Agorafóbia? - kérdezek rá, mert rémlik valami hasonló - Vagy az csak a tömeget meg a nyílt tereket nem bírja? Mindegy... - hagyom annyiban, talán Ronnie jobban ért az ilyesmihez, bár tekintve, hogy ő meg állatorvos... - Akkor húzd le az ablakot egy kicsit, ha úgy jobb. - biccentek az üveg felé, majd ha már ilyen jól megbeszéltük, hogy nem nagy a baj, lassan indítom is az autót, hogy menjünk a lurkóért... Lesz meglepetés, azt hiszem. Igaz, az első találkozásukat nem épp így képzeltem, de csak azért nem fogok kétszer fordulni, hogy külön vigyem haza őket. Időpazarlás, meg értelmetlen hülyeség lenne. Ha más nem volt, akkor hát az ovi felé vettem az irányt, többnyire csendben maradva, ha már a sógornőm úgy tűnt, nem igazán van beszédes kedvében. Csak akkor szólaltam meg ismét, amikor leparkoltunk az óvoda épülete előtt az egyik üres helyre, s amielőtt kiszálltam volna, még Avery felé fordultam. - Van kedved bejönni, vagy inkább idekint vársz meg minket? - érdeklődtem, mert az előbbi után inkább nem rizikózok semmivel, azt meg úgy se nézem ki belőle, hogy meglépne az autóval az alatt a maximum tíz perc alatt, amíg Noah elbúcsúzik a kispajtásaitól és visszaérünk.
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
- Hát ő könnyen rávesz dolgokra, nem úgy manipulatív, hanem inkább csak meggyőző és a jó út felé terel. – indoklom az állításomat és kifelé bámulok az ablakon. Nehezemre esik még a férfiak közelsége, bár tudom, hogy Nate rokon, attól még tudom, hogy sokkalta erősebb nálam. És igaz soha nem emelne rám kezet, még bennem van a félsz. Még a hülye széltől is, ami most kicsit kicsípte az arcomat. Még szoknom kell, hogy újra hideg környezetben vagyok. - Akinek van ikertestvére, és nem mellesleg ő az alfa, akkor a másik kicsit szerényebb és viráglelkűbb lett. – nem tehetek róla, mindig elő tör belőlem az okoskodás, mert a szakmámban úgy is mindent el kell magyaráznom főleg a félős, ideges betegeknek vagy épp a hozzátartozóknak. Megértem, hiszen tényleg vannak olyan esetek, hogy nem tudom, hogy is kezdjem el, hogy ne kapjanak sokkot, de közben tudják, hogy a gyerekükkel milyen mértékben történt a baleset, de mindent megteszünk azért, hogy ő jól legyen és rövid időn belül a családjával legyen ismét. Nekem nincs más dolgom, csak ennek a célnak megfelelni. Néha sikerül, néha nem. - Nate.. – kezdek bele, de feladom, a nélkül úgy sem értené meg, hogy nem mondom el neki mi is történt velem. Amire most nem vagyok felkészülve, elég egy pánik roham mára, és még találkozom Noah-val, ami fel fog érni egy arcon csapásul, hogy mennyi mindenről maradtam le. - Tudom és köszönöm, még ha nem is állunk jó viszonyban, ez most kellemesen esett. – bólintok a szavaira és kipillantok az ablakon, tényleg nehéz, és még gyakorolnom kell, de talán ha igyekszem kicsit több időt velük tölteni, akkor sikerrel is járhatok, de félek, hogyan fogadná, hogy vele akarok picit többet lenni, hogy ne féljek minden férfi egyedtől. Mármint nem éjjel nappal, hanem mondjuk, naponta át nézek, hogy megnézzem, mi van az unokaöcsémmel. Vagy valami. Még én se tudom, hogyan kezdjek ennek a terápiának. - Biztos van, de én bevallom, csak azokat tudom, amiket mindennap használtam. Baleseti sebészként, nem igen foglalkozom a félelmekkel. – megvonom a vállam, majd ekkor jut eszemben, hogy neki aztán semmi információja nem volt, hogy én mit csináltam Kaliforniában és mélyet sóhajtottam. Lehúztam kicsit az ablakot, amit mondott és beszívta a levegőt, a friss levegő szinte égette a tüdőmet és beharaptam az ajkaimat, úgy fordultam Nate felé. - Orvos lettem, majdnem ötös átlaggal diplomáztam le, két évem volt vissza a szakosodásig. Baleseti sebész szerettem volna lenni, de ezek után lehet, nem lehetek sebész. – emelem meg a gipszelt kezem és figyeltem az utat, ahogy elindultunk és leparkoltunk. - Bemennék, ha nem bánod. – kikapcsoltam az övet, hogy rá készüljek, hogy kiszálljak a kocsiból. Szeretném, ha nem épp a kocsiba feszengene, hanem mondjuk kicsit ott és nem félne, vagy ijedne meg a járműben, ami haza fuvarozná. Kinyitva a kocsi ajtót, kiszállok, és az épületet nézem. Bent van Gabbie fia.. A lelkem remegett és nem tudtam, hogy fog fogadni. Félni fog? Meg mer majd szólalni? Látni már láttam a képeken, hiszen Dylan mindig elárasztott velük. De most, így személyesen egészen más lesz.
- Ezzel nem nagyon lehet vitába szállni. - értettem együtt Averyvel, hisz volt szerencsém a saját bőrömön megtapasztalnom Ronnie eme jó szokását, az elmúlt négy évben egészen sokat. - Azt hittem, hogy az ikertestvérek teljesen egyenrangúként kezelik egymást, nincs leosztva köztük, hogy ki a főnök. Vagy ez csak egypetéjű ikreknél működik? - vagy ott se, tudja a fene, különösebben sosem foglalkoztam ilyesmivel már csak azért se, mert az egy, hogy nálunk a rokonságban nem voltak ikrek, de Gabbie tesóit leszámítva más ikerpárt sem igazán ismertem, hogy összehasonlítási alapom legyen ilyesmihez. - Avery... ?- kérdezek vissza, amikor meghallom a nevemet, türelmesen várva, hátha be is fejezi azt, amit mondani akart, de úgy tűnik, hiába... akármennyit is várok, csak nem folytatja, engem meg olyan szinten nem érdekel, hogy erőltessem. Ha szeretné, majd elmondja, ha meg nem... remélem, legalább azt belátja idővel, hogy eszem ágában sincs megenni, vagy bántani, mert szinte ordít róla ez a távolságtartó viselkedés. A köszönetére már valami mosoly-féleség is kerekedik az arcomra, ám ahelyett, hogy bármit is felelnék rá, inkább csak a vezetésre koncentrálok. Így is késésben vagyok, és nem mint ha Noah ne lenne hozzászokva, hogy szinte minden héten akad olyan nap, hogy késve megyek érte, de... attól még zavar, és igyekszem figyelni rá, hogy a későbbiekben ne így legyen. Inkább kevesebb, mint több sikerrel eddig, sajnos. - így mondjuk érthető. - gondolom a félelmek inkább a pszichológus problémája, a sebész inkább koncentrál arra, hogy jól szabdaljon, műtsön, varrjon. Attól, hogy gabonatermesztéssel is foglalkozok, én sem kenem-vágom a mindenféle lisztkeverékek összetételét, hiába azoknak is a búza az egyik fő alapanyaga. - Gratulálok! Tényleg olyan nehéz az orvosi, mint azt szinte mindenki állítja? Vagy csak amiatt mondják, mert embereken „dolgoztok”? – kérdezek rá kíváncsiságból, igaz, Ronnie is orvos, de az ő betegei mégsem emberek, szóval nem teljesen ugyanaz a kettő. - Egyébként nem sértésből mondom, de nem nagyon tudlak elképzelni olyan fehér orvosi köpenyben. - talán csak mert mióta elkezdte az egyetemet, nem is láttam, és emlékeimben még mindig a gimis osztálytársként él inkább. És ha már itt tartunk, egészen fura belegondolni abba, hogy annak ellenére, hány évig voltunk osztálytársak, mennyire nem ismerjük egymást... mennyi minden történt az elmúlt pár évben! - Ennyire rossz a helyzet? - intek végül a gipszelt karja felé - Mert igazán nagy kár lenne érte, ha egy baleset miatt menne kárba az a sok tanulás. - utaltam az egyetemi éveire, miközben leparkoltam az ovi elé, majd megérdeklődtem, velem tart-e az oviba, vagy inkább idekint várakozna? - Ha bánnám, akkor nem kérdeztem volna, hanem nemes egyszerűséggel itt hagytalak volna. Na gyere! – biccentek a fejemmel az ovi épülete felé, jelezve, hogy induljunk, majd miután bezártam a kocsit, sietős léptekkel el is indulok sógornőmmel az oldalamon. Maga az ovi nem egy bonyolult épület, viszont így is több csoportnyi óvodástól hangos a nap nagy részében, így akinek nem ismerős a járás, azért meggyűlhet a baja vele, kit hol keressen. Most viszont semmi ilyesmitől nem kell tartani, ahogy elérjük Noah-ék termét, bekopogok, majd be is nyitok, köszöntve az óvónőket, meg a még itt lévő lurkókat. - Apu! - kiált fel Noah, ahogy meglát, majd már indul is felém, sietős léptekkel. - Szevasz, nagyfiú. Sokat vártál? - vettem fel a kezembe, lehet, hogy ennyi idősen már nem kéne, de különösebben sosem hatott meg mások véleménye ilyen téren. - Csak egy kicsit. Mike anyukája is később jött, úgyhogy addig építettünk egy várat. Látod? - tekeredett ki egészen Noah a kezeim közt, hogy hátrafelé mutasson, a játékpolcok irányába, ahol még mindig ott állt a már említett vár, körbepakolva egy egész seregnyi játékállatkával meg kisautóval. - Szia! Te vagy az új óvónéni, aki majd jön hozzánk? - vette észre a lurkó mostanra, hogy nem egyedül érkeztem. Eddig akármilyen jó ötletnek is tűnt, hogy Avery is bejöjjön, most azonban hirtelen mégsem tudtam, mi is lenne a legjobb megoldás, így csak kérdő tekintettel pillantottam felé – bemutatkozik ő, vagy inkább én mutassam be az unokaöccsének?
Kezdőlap
