Minden délelőtt a friss zöldség, gyümölcs, virág, hús, egyéb állati termékek vásárlására van lehetőség, illetve hetente egyszer kipakol a helyi vadásztársaság is - prémeket, bundákat kínálva.
Egy röpke ideig volt színésznő? Ezt nehéz elképzelni, mármint azt, hogy csak így feladta. Talán nem tetszett neki a dolog. Szerintem van hozzá tehetsége és megállná a helyét a színpadon is. Velem ellentétben, mert én ugyan nem akarok előadóművész lenni. Volt már pár foglalkozásom, de sose abból álltak ezek, hogy produkálom magam a nyilvánosság előtt. Á, azt inkább kerülöm. Játszom én a civil életben, most is, egy másik nagy játékossal együtt. Próbáljuk egymást lejátszani erről a rögtönzött, képzeletbeli színpadról. Szóval csak úgy leruccant a tömegbe, hátha lesz valami érdekes. Ez az, amit én sose teszek. Sokkal társaságkedvelőbb lény, mint én, bár ez nem nehéz. - Én konkrét céllal érkeztem. Bevásárolni jöttem - mutatom fel a zacskó paradicsomot. - De nem lohol senki utánam, úgyhogy nem bántam a kis kitérőt. Nem hát. Főleg mikor megtudtam, hogy pont egy keresett személybe és nem is akárkibe botlottam bele. Jól bekérdeztem és reménykedtem abban, hogy egymásnak eshetünk. Szuper lett volna, de Alethea most meghátrál. Először tudni akarja, hányadán áll a Falkával. Az érvelése érthető, bár én nem úgy mesélném el, hogy az a csúnya, gonosz néni megtámadott. Persze ő ettől még feltételezheti. Mutattam pár arcot, nem kellett feltétlenül nagy bizalomnak kiépülnie. És ez a válasz kifogásnak is jó, lehet, hogy csak a szája nagy... - Értem. Ha lerendeződött a dolog, akkor szaván fogom - közlöm egy kaján vigyorral. Lehet, hogy már nem lesz annyi kedvem a harchoz otthonról rácsörögve, de szerintem ha találkozunk, megszületik a vágy. A karmaimat kieresztenie és a bestiát csatába küldeni egy méltó ellenfél ellen, nos, ez olyan kísértés, aminek nehéz ellenállni. - Szintén örültem, Alethea! Megteszem, amit kell. Azt tudom, hogy Castor nem egy nagy telefonálgatós, de ettől még nem ígérek semmit. Lehet, hogy inkább elmegy hozzá személyesen, időpont egyeztetése nélkül. Ő az Alfa, megteheti. Ez a telefonos módszer amúgy is elég új. Működtek a találkozók régen is. Elmegyek, üzenetet hagyok, esetleg levelet küldök és a választ is megkapom. Nem olyan gyors, mint az sms és az odacsörgés, de hová is rohanunk? Mi, farkasok nem kell, hogy rohanjunk. Van időnk, sokkal több, mint az embereknek. Évszázadok állnak előttünk. Még előttem is, ha nem csinálok hülyeséget. Átveszem a kártyát, megnézem, gyorsan elolvasom. Aztán én is virítok egy mosolyt, majd előreszegett fejjel intek és megyek a másik irányba. Még a csirke hiányzik a vacsorához, úgyhogy lesz egy kör a hentesnél, aki előtt egymásba botlottunk. Szerencsésen? Igen, ez szerencse volt a javából. Hasznos a kellemessel egybekötve, mert méltó ellenfélre találtam a szópárbajt tekintve is, amellett pedig együttműködőnek is mondhatom. Most pedig irány a húsosstand, különben sose lesz meg az a csirkemellel töltött paradicsom.
A bevásárló kosarat teszem a padra, a járkálásból több okból kifolyólag elegem van, ezért egy pihenőt be is raktam most hirtelenjében. Rohanni nem rohanok sehová, egyedül viszont nem akartam maradni a házban, dolgozni pedig csak jövő héttől fogok. Agy is kell a figyelemhez, az pedig néha még röpdös ide-oda, üresjáratokkal. Feltolom a napszemüveget vissza, az orromra, élvezem, hogy már elég meleg az idő az itteni télhez képest. Még virágokat is tervezek venni, mindig is szerettem a szépet és a megnyilvánuló életet. Figyelem az embereket. Mintha távolról szemlélném őket és egyben bennük is lennék: érzelmeiken keresztül élem a múltjukat, gondolom a jövőjüket. Más talán beleőrült volna az első öt percben, számomra születésemtől fogva adott, a farkaslét kihozta belőlem még jobban, a nem régi események pedig lerombolták az általam emelt védfalakat. Nem szándékszom visszarakni, mert nekem ez a feladatom. Egy alma után nyúlok a kosárban, elég szerencsétlenül, hogy megbillenjen. Még időben kapok a kosár után, elkapom, az adrenalin löket meg kicsinálja majdnem a szívem. Nem kapkodok semerre, mélyeket lélegezve nyugtatom le magam, megszoktam, ha egy test gyenge. Pár alma talán elgurult, de nem rohangálok utána. Majd összeszedem.
Bevásárló körút, betervezve, megszervezve, azaz szabad rohanás a szokásos kísérettel, mert egyedül még mindig nem jöhet. Amennyire lehet, tisztes távolságot tart, így mindenkinek kényelmes, és kedvére nézelődhet. Ő is ezt teszi, csak az embereket figyeli. Mint a gépek, mennek, vásárolnak, mennek, és mennek. Rémes látvány, és furcsa. Hallja a panaszokat, a sirámokat és nem igazán érti ezt a negatív hozzáállást. Azaz érti, és éppen ez a baj. Az emberek elfelejtették észrevenni az apró dolgokat, elmennek az élet és minden mellett, pedig például süt a nap, már az is jó, vagy a felhők az égen, amik minden percben változtatják az alakjukat, ahogyan elvonulnak. Morrighan néha finoman megcsippenti a vállát, mintha jelezni akarna valamit, így csak arra pillant, amerre a holló. Egy érdekes alakot vesz észre, aki közülük való, ez nyilvánvaló, de van benne valami, ahogyan nézelődik, az más, nem csak bámul, hanem lát is. Okos madár... annyira lefoglalta, hogy eltűnődjön az embereken, akik már nem tudnak rácsodálkozni semmire sem ártatlan gyermekiséggel, hogy majdnem elment a férfi mellett, de volt aki figyelmeztette. A jutalom jár is érte, na meg egy simogatás... bárcsak a gazdija is elfogadná a sorsát. Gyorsan beszerez néhány gyümölcsöt, és arrafelé indul, mint az idegen. Nincs falkaszaga, de talán a bálon mintha ott lett volna... ő is annak a különítménynek lenne a tagja? Nem tudja, de most nem fontos. Látja a billenő kosarat, a guruló almákat, és jól begyakorlott mozdulattal vetődik az egyik után, mint annak idején is. Deja vu. Nevetve áll fel, és nyújtja a férfi felé az elkapott darabot. -Üdv! Az egyik megvan. Jól van? Egyből a Holdra gondol, sok sérült és halott volt azon az éjszakán... azaz csodás feltámadás, mert végül is senki nem halt meg. A férfit nézve úgy fest, mint aki nincs ereje teljében, farkasa kíváncsian szemrevételezi a másikat, kivételesen nem lerohanva játékosan, csak ugrálva közelít.
A furcsa többszínűség, a kavargás és a csend vegyes érzése fog el. Kezem nyújtom a gyümölcsök, zöldségek fölé, némelyiket megtapintom, mintha meg szeretném ismerni, és valójában így is van: az életet keresem bennük, az értelmet. Nem azt tervezem, hogy milyen finom lesz az íze és mit fogok készíteni belőle. Azt élvezem, ahogy most tartom a kezemben: a tapintását, a súlyát, illatát, színét, az alakját. A jelent. Az árusok egy része még magában hordozza azt a nyíltságot, amivel a vásárlója felé fordul, az időjárás nem csak egy társalgási téma, hanem a fontos dolgok egyike, az emlékek és a tervek. Régebben sem rohantam, egy hónapja azonban már a feszültség és az aggodalom helyére az egyensúly és a nyugalom került. Minden csak átmeneti, mi is azok vagyunk, de amíg itt vagyunk, teljességében legyünk jelen. Panaszok, fájdalmak vannak, de amit nem tudunk kormányozni, a felett panaszkodni és aggódni is kár. Így dobtam le én is magamról a duzzogó, meg nem értett fiútestvér köntösét, akit, érzése szerint, mindenki kirekeszt a tizenhármakból, senkinek sem kell. Ha nem kellek a szekérre, hát én magam leszek a szekér és a saját utamat járom, mert így leszek az, akinek lennem kell, és aki vagyok. Tudom, hogy fognak jönni, kik felkérezkednének a szekeremre, előbb vagy utóbb. A világegyetem erői vagyunk, olyan erői, amelyet a természeti népek szellemeknek nevez, tudom, s érzem, az első pillanattól fogva, hogy így van, hogy többé már nem vagyunk emberek, újszülött szellemként létezünk, s nekünk is fejlődnünk kell. Szellemek vagyunk, testbe zárva, és mégsem vagyunk korlátozva azok közé. Létünk itt így jogos ezen a világon. Jó érzés ezt újra megérteni és végre elfogadni úgy, ahogy van. Érzékelem a figyelő szemeket, a tudatokat, a jelenlétet, nem adom jelét, éppen csak annyira, amennyire szükséges: nem tudunk egymástól elhatárolódni, egy világban létezünk. Az alma egy darabjának megakad az útja, s az almáról siklik fel a tekintetem a megszerzőre. - Az már a tiéd, megszerezted… és a segítségért cserébe. – feltolom a szemüvegem a fejem tetejére, rámosolygok, még ha közben a szívem próbál úrrá lenni a hirtelen jött helyzeten, s támogatni a fejemet is egyben. Figyelem, s tudom, ki is ő, ellentétben azzal, amit rólam érezhet: farkas vagyok magam is, s háromszáz évesnek adom ki magam, és sosem tagadtam saját magam vérvonal tekintetében. Nem szükséges körbetapogatnom, mert ő én vagyok, s én ő. - Halálian. – biztos vagyok benne, hogy tud az eseményről, nincs mit titkolnom azzal kapcsolatban. Tény, hogy feladatba kaptuk az üzenetek átadását is, ám felételezem, hogy ezek alapján előbb utóbb lerántódik az alapítókról a fátyol, elvégre ezt az üzenetet csak mi kaptuk meg. - Foglalj helyet, kérlek. – mutatok a padra, magam mellé. – A kosárnak jobb helye lesz lent. Alaposabban szemügyre veszem. Látom rajta, hogy nyitott szemmel jár a világban és sok minden lát, nem csak néz. Érzékelem benne azt a Fényt, ami nem minden farkasban s emberben található meg, még ha oly halvány is az a láng, annál biztosabban ragyog. - Ő nem tart velünk? – siklik a tekintetem a kísérőre, s biccentek felé egy aprót, majd ismét Norina felé fordulok, oldalt, az egyik karom felteszem a padnak. - Már találkoztunk azt hiszem… tavaly, ha jól emlékszem. Bastian a nevem. Te is a pillanatban akartál megfürdeni? – nézek az emberek tömegére. – Nehéz lehetett az elmúlt pár hét… - jegyzem meg csendesen. Érzem rajta az itteni falka szagát, s talán jobb is, hogy mi, tizenhárman nem vagyunk annyit egyszerre együtt, mostanra már lekopott rólam a kúriában egységes és nagy erővel bíró illat, amivel könnyen beazonosíthatóak lennénk. - Jó tudni, hogy mindenki jól van. – nem mondom ki az él szót, mondhatnám, hogy még nekem is hihetetlen. Számomra az új esély megkapása az.
A hozzászólást Bastian B. Baiyard összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Május 22, 2015 8:24 pm-kor.
Élvezi a forgatagot, még így is, hogy nem "beavatottként" érzékelheti azt a kuszaságot, ami árad a tömegből. A szaguk is elárulja őket, ahogyan egy-egy pillantás, vagy a testbeszéd. A többség tele van keserűséggel, és ha ez nem lenne elég, olyan vakon közlekednek, hogy az fájó. Pedig... pedig bennük is ott van a lehetőség, hiszen soha nem késő, de ha nem ébrednek fel, nem ébrednek rá arra, mit is keresnek a világon, akkor elveszettek. Halvány mosoly ül ki az arcára ami egyre szélesebbé válik. Egy idős nénit figyel, aki olyan szeretettel nyúl a saját termése után, hogy átadja a vevőnek... ez mára eltűnt, a fiatalokból kiveszett, nem tisztelik a természetet, úgy hiszik, nekik minden jár. Aprón megcsóválja a fejét, Morrighan zökkenti ki ebből, amikor is fogja a hátizsákját, és célirányosan indul el, hogy almát visszaadjon jogos tulajdonosának. -Köszönöm, bár nem megszerzés volt a cél. Pimasz lennék, azt mondanám, hogy így legalább könnyebb egy kicsit a kosara, de... szóval most pimasz voltam. Bájos mosollyal az arcán jelenti ki mindezt, és reflexből nyújtaná mégis az almát, végül visszahúzza a kezét, és jóízűen beleharap. Tudja, hogy azzal sértette volna meg igazán a másikat, ha nem fogadja el. Ez a hím más, mint a többiek, ugyanúgy mint Natan, Claude, és Raven volt, ezt érzi, nem kell hozzá semmi sem, hogy egészen biztos legyen benne. Egyáltalán nem úgy szemlélődött mint a többi ember, hanem közben figyelt, és olyan dolgokat jegyzett, amik mellett más elmegy lazán. Ő nem, és a holló ezt kiszúrta, azonnal jelezte. Érdekes hím, ő is 300 körüli, vagy a jó ég tudja, egyedül Claude nem rejtette magát előle, így ebben azért már nem olyan biztos. A válaszon elneveti magát, érti a lényegét. -Az az éjszaka más volt, mint az eddigiek, a halál szele megérintett többeket... hittük... és mégsem. Vajon megértették az üzenetét, vagy továbbra is vakon mennek tovább? Jó kérdés, de látja? Ha nem így lett volna, akkor ezek szerint most nem kapom el az almáját. Bólint, a jelek szerint a hím is köztük volt, és csodás feltámadásban részesülhetett. Nem hisz a véletlenekben, sosem hitt, akik túlélték annak ellenére, hogy elméletben halottak voltak, kaptak egy új esélyt. Náluk is voltak halottak, kit a hotelbe vittek, kit a lakba... nagy volt a felfordulás. A Hold színe egészen más volt, mint tavaly, vagy azelőtt, érezhető volt, hogy baj lesz, és ha nem így alakul, akkor ez lett volna az eddigi legsúlyosabb következményekkel járó. A férfi válaszából ítélve közülük is áldozatul estek, jómaga is, bár még mindig nem fejtette meg, hogy kik ők, akik látszólag idegenként érkeztek, és mégis egységet alkottak ott a bálon. -Köszi. Kényelmes pad, s bár kissé kopott, nagyon is jól tartja magát. Igaz, ott biztosabb helyen van, és nem hagyja el a tartalmát. Lehuppan a férfi mellé, lassan az almát is elfogyasztja, a kosárra pillant vigyorogva, majd a mentorra, végül megrázza a fejét. -Ó, nem hiszem, de azért figyel. Neki sem lehet könnyű mindig kísérgetnie. Nem irigyli a mentorokat, bár ezt vállalták, na de akkor is. Kölyök még, de sokat fejlődött, talán már nem keveredik bajba, mint például tavaly előtt, amikor bizony közbe kellett lépni, miután az a fickó rángatni kezdte. -Igen, a bálon. Azzal a csoporttal volt, akik szinte együtt érkeztek meg a városba, és lehet, elméletben idegenek, de mégis mintha egységet képeznének. Norina vagyok, örvendek. Is, vásárolni is szerettem volna, ám szeretem figyelni az embereket, a reakcióikat, és hogyan viszonyulnak egymáshoz, az árukhoz és ilyesmi. Siralmas végeredményt tapasztaltam eddig. Elneveti magát, jól emlékezett, kezet nyújt, a férfit bizony látta, és sok dologra felfigyelt, csak nem osztotta meg senkivel. Igaz, hogy polgárpukkasztó ruhában ment, de legalább elérte azt, ami nem sokaknak sikerült, idősebb farkasok sem tekintették levegőnek. Akkor és ott nyilvánvalóvá vált, hogy az idegenek ismerik egymást, de nincs köztük teljes egyensúly, mégis összetartoznak valahogyan, és azóta is itt vannak. Mint valami költöző fecskék, akik hazajöttek, vagy a fene tudja, de furcsa társaság, és azóta az apja is egyre furcsább, feszültebb. -Ezt nem mondanám. Az az éjszaka volt nehéz, amikor azt hittük, elvesztünk társakat, amikor nem tudtuk, kivel mi van, aztán az értetlenség, amikor tudod, hogy bekövetkezett, mert tudod, láttad, és mégsem. Gondolom a másik oldalról sem volt egyszerű megélni, vagy igen? Ő még sosem halt meg, azaz ebben az életében nem, így nem tudja, hiszen vissza sem térhetett. A "halálian" válaszból pedig egyértelműen következtet, hogy Bastian is megtapasztalta, nem is kérdés. -Jól, bár nem szerencsének mondanám, ez valami egészen más. Valami miatt így kellett lennie, csak... abban nem vagyok biztos, hogy azok, akik átélték, az értékrendjeiket is újragondolták. Miért éppen ők? Mit kellett ebből megtanulniuk? És nekünk? Ez a kérdés. Victoriát látta ott a folyosón, tudta, hogy meghalt, hiszen hallotta is, mondták, bár ő rohant, hogy a többieknek segítsen, illetve Claude-ot kereste és vitte be a hotelbe. Órákkal később pedig életben volt, ahogyan Darren és a többiek is. A falka egysége így nem borult fel, ez jó dolog, vegyesen voltak mindkét oldalról, és a magányosak is áldozatul estek. Olyan, mintha valami megmagyarázhatatlan erő, a szellemvilág azt mondta volna, hogy egy frászt, és visszalökdöste volna a lelkeket a fizikai testekbe. -Többen voltak ott is, ugye? A kis csoportra gondol, Bastianék csoportjára, de nem mondja ki, ez is egyértelmű.
Felnevetek, még ha nem is kellemes érzés a szívemnek, nem fogom vissza magam, a vége fúlna bele köhögésbe, de visszatartom. - Ez igazán pimaszul hangzott és jókedvűen. Váljék egészségedre. – kiveszek egy almát a kosárból, kísérője felé dobom, vagy elfogadja, vagy nem, majd magamnak is kiveszek egyet. A kíváncsiságom örökre velem marad, e nélkül sok minden hiába. Elfogulatlanul tekinteni a világra, nyitottan, sokan nem képesek rá. Egy ideig magam is csak hittem magamról, hogy még megvan teljes egészében mindez, és sok mindennek kellett történnie, hogy ráébredjek: magamat is ámítottam csupán mindezzel. A szavakra nagy levegőt veszek, óvatosan, majd két tenyeremet egymásra helyezve az ölembe rakom. Szokatlan egy fiatal arctól, de az idő megtapasztalása ül ki a vonásaimon. - Erre csakis az idő tudja megadni a választ. Nem mindenki tud azonnal váltani. Változni. Idő és segítség szükségeltetik számukra, türelem. Elvégre elég sokáig munkálkodtunk azon, hogy ez a törés bekövetkezzen, jelezve, valami elromlott. Mert máshogy már nem vettük volna észre. És ugyanennyi idő is lehet akár, hogy a dolgok a helyükre rázódjanak. Csak remélni tudom, hogy a türelem és az idő megadatik nekünk. Alaposan kivettem a részem mindebben, abban, hogy tönkrement oly sok minden, hogy ez lett a vége. És olyanok is szenvedtek, szenvednek ezek miatt és nem csak egy hónapig, egy évig, akik teljesen vétlenek ebben. Nem kell senkinek mondania mindezt. Érzem, tudom, s látom. Azokon is, akik itt ülnek mellettem, a padon, s arrébb, ki kíséri őket. Arrébb húzódom, hogy jobban elférjenek, amikor helyet foglalnak. - Lejjebb már nem tud esni. – mosolyodom el. - Vigyáznak rád. Azt jelenti, fontos vagy nekik. – értem a falkát ez alatt. A következőkre csendes mosollyal nézem egy ideig. - Valóban a bálon. – beugrik a kép róla, önkéntelenül szélesebbre vált a mosolyom. - Nagyon jó megfigyelő vagy és igyekszed minél pontosabban összerakni mindazt, amit megfigyeltél. Ezt ma már kevesen teszik. – ezzel meg is adtam a megerősítését és nem is. Minél tovább marad mindenki a városban, annál valószínűbb, hogy fény derül arra, kik vagyunk. És akik őrizni akarták titkukat, nem fogják tovább tudni. - Norina. – bólintok. A mosolyom érdeklődéssé változik, ahogy a másik kísérőre tekintek. Ismerős energiák, ismerős kisugárzás. Társ, kísérő, közvetítő, sokféle értelemben. Hatalmas lélek, ki a segítés mellett döntött. Szemeimben meleg mosoly villan fel. - Megkérdezhetem társad nevét is? – a madár szemeibe nézek, mert látok mást is, érzek másvalakit is. – Nem rég lett a kísérőd? Közel álltok egymáshoz. A piac felé tekintek egy rövid időre, elmerülök a látványban. - Sok történet regél arról, hogy ha a világ eléri a szintet, azt, ahol most tartunk, és nem figyel oda, akkor a romba dől. Szeretném remélni, hogy még fel tudunk ébredni időben és rájönni, hogy mi is valójába a világ. A valóság. Bár… - tartok egy kevés csendet. – van, ami azért tűnik el ebből a világból, mert már ez a világ kevés neki, túlemelkedett ezen az egészen. Érdekes elgondolás, nemde? – fordulok vissza felé. Nem tesztelem, kíváncsi vagyok a véleményére. Nem zavar, hogy két perce ismerjük egymást. Vannak találkozások, amelyek tartanak két másodpercig, egy gesztus erejéig, mégis hatalmas változást hoz nekik. Nem kell ennek feltétlenül katasztrófának lennie. Mint ahogy az sem, hogy egy nagyon is ifjú léleknek mondom ezeket. A nyitott szív és nyitott elme sokkal többet lát, és ennek a korhoz semmi köze. - Mindenkinek nehéz felfogni. – bólintok egyetértően. – Nem, nem volt egyszerű, valóban. – rövid mosoly után folytatom, némileg körbenézve. - Szerencsének tartom, mert kaptunk egy lehetőséget, hogy a dolgok rendjének menetét támogathassuk, segíthessük. Nem reméltem, hogy visszatérhetek, és … nehéz volt. A kérdésére Norinára tekintek, majd egy rövid időre Morrighanre, végül vissza Norinára. - Azt hiszem, hogy ez olyan lehet, mint egy kataklizma. Egy földrengés, egy tsunami. Átértékelődnek a számunkra fontos dolgok, rájövünk, kik is vagyunk valójában és hogy képesek vagyunk-e ezt feldolgozva, tovább lépni, hogy másoknak is segíthessünk. Hogy mit tanultunk meg ebből? Te miként vélekedsz erről? Valóban kíváncsi vagyok, miként vélekedik erről. Azt már elmondta, mit érzett és a határozott vélemény mellett biztos vagyok abban, hogy ezen is átrágta magát. - Igen. – minek tagadjam. Nem csak azért, mert az üzenetet át fogják adni a testvéreim, hanem mert így tartom helyesnek. – Jó páran tértünk vissza. Elgondolkodva nézek rá, néha Morrighanre. - Téged… másképpen is érintett ez az egész, ha jól látom. – halvány kérdőjel van a szavaimban.
-Tudom, de kijött. Köszi. Ízletes alma, közben azért érzékeli, hogy a hím nincs igazán jól, inkább megkíméli a viccektől, ha lehet. A mentor elkapja az almát, egy bólintással köszöni meg, mégsem jön közelebb, és ennek örül, bár tudja, hogy ő is érti, miről van szó. Hallgatja a hímet, bólint ugyan, de azért elhúzza a száját. Pont nekik kellene azonnal érteniük, pont nekik, mindenkinek, aki farkasként él, és ők mennek el vakon azok mellett, amik nyilvánvalóak. -Biztos? Biztos az, hogy megoldható? Azok, akik részesei voltak az elmúlás pillanatának, és itt vannak, pont nekik kellene ráébredniük mindenre. Erre nem magyarázat az idő, az eddig élt élet, látni kell, hogy az, ami elromlott... szóval... valami elkezdődött, mégis félek attól, hogy a falak túl nagyok és vastagak. Én éltem volna át, apró darabjaira robbant volna előttem, hogy felfogjam, ez így nem megy tovább. Miért csak akkor mutatkozott meg az igazi összefogás? Miért csak akkor volt lényegtelen, ki honnan jött, vagy hová tartozik? Egy éjszaka, egyetlen éjszaka, amikor mindenki segített mindenkinek, és nem volt kérdés. Helyre lehet hozni bármit is? Vajon az idősebbek képesek másként tekinteni most a világra, vagy megrázzák magukat, és azt mondják, egyszeri alkalom volt? Inkább egy figyelmeztetés, mintha azt üzenné, legközelebb nem lesz visszatérés, és ez vár minden farkasra, ha nem kapnak észbe. Castort nem kérdezte, van elég baja anélkül is, az elmúlt évben szó szerint napról napra feszültebb volt, és annyi kóbor kereste fel, amennyi talán egy falka életében jelenik meg összesen. Ráadásul akkor itt van Duncan, aki sikeresen elcseszte azt amit kapott, hihetetlen. Meg tudná tépni. -Nem, nem, ott biztos lábakon áll. Igen, de inkább azt mondanám, tőlem óvják a többieket, nehogy baj történjen. Így van ez, nincs mit szépíteni rajta. Egy kölyök még nem képes arra az önuralomra, amire az idősebbek, így nem is mehetnek kíséret nélkül sehová. Fontosak lennének? Jó lenne ezt hinni, ebben bízni, hiszen ők a jövő generációja, és valahol érzi is, hiszen nem kapott volna új lehetőséget, ha nem lenne benne valami. -Annyira nem volt nehéz, az az igazság. Az energiáik nem csupán azt mutatták, hogy egy nagy családba tartoznak, hanem azt is, hogy kötelék-szerű a többiekkel. Sokkal erősebb volt, mint ha egy falkát látnék együtt, valami más, amit nem tudtam megmagyarázni. Ezt pedig az sem árnyékolta be, hogy ketten átmentek gyerekbe, és veszekedtek. Halványan elmosolyodik, ez az, amit ugyancsak nem osztott meg senkivel, Natannel akarta, de végül is konkrétan nem tárgyalnak egymással, így megtartotta magának, és a mosolya nevetésbe csap át, mikor arra a hatalmas néger hímre gondol, meg a kölyökképűre, akik képesek voltak egymásnak esni. -Ő Morrighan, és valóban nem, pár hónapja csatlakozott hozzám. Mondhatom, hogy ő a szemem sok esetben. Ez Natan hülyesége volt, a holló csalódottsága, amit érzett, és ami miatt nem hajlandó visszatérni hozzá. Ők nagyon jól megvannak, az pedig már a jövő zenéje, hogy Natan mikor tér észhez, és mikor érti meg, mit kell tennie. Lehet, soha. -Veszteség nélkül már biztosan nem. Valami elindult, egy olyan változás, amire szükség van, de majdhogynem azért, mert késő. Ami vagy aki eltűnik, végrehajtotta a feladatát szerintem, megugrotta a szintet, fejlődik, és majd úgy tér vissza. Akik itt vannak, mert itt kell lenniük azok után is, nekik most át kell értékelniük mindent, rossz irányba mentek, és nem megelégelték a tetteiket, hanem megkapták az utolsó esélyt a javításra, arra, hogy ezt az átértékelt mondanivalót hirdessék. Vajon... tudják, vagy megint elrontják? Én erről így vélekedek. Bastianra pillant, ő is sokkal többet tud, mint amit elmond. Ilyen Claude, Natan és Ryan is, csak közülük Natan az, aki mint egy hisztis gyerek, úgy viselkedik. A hímet figyeli, érdekes az, amit a tekintetében lát. Mintha egy sokkal idősebb lélek lenne egy fiatal testbe beletuszkolva. Furcsa kontraszt. -És ezt mindenki így látja, vagy ugyanúgy mennek a fejük után, mint eddig is? Mit tanultak? Benne van az az összetartás, mint ami azon az éjszakán volt? Nincsenek véletlenek, tudom jól, és mivel mindenki él, ez azt jelenti, hogy nem csak egy csoportra van az egész kihegyezve, hanem mindenkire. Minthaaaa... együtt vesztek el, de együtt is jöttek meg, tehát mintha azt mutatná, hogy nincsenek különbségek, nincsen fekete és fehér, egy út van, egy cél van. Azt nem tudom, hogy azok, akik eddig fújtak egymásra, ezt el tudják-e felejteni, vagy félretenni? Nevetni kezd, mert ha a saját és Duncan kapcsolatára gondol, na az nem rózsás, és mégis felül kell ezen emelkedniük, ha segíteni akarnak Castornak is. Dacos kölykök, olyanok, tényleg olyanok, ez van. -Ez kemény. Nem tudok pontos adatokat, csak azt, hogy mindenhonnan voltak. Tavaly is voltak áldozatok, na de nem így és nem ennyien. Sérültek, de nem haltak bele, most viszont hullottak, mint a legyek. Mintha valakik odaát azt mondanák, elég. -Igen, jól látja. Bólint, ez sem kérdés. Másként élte meg azt az éjszakát, még akkor is, ha fiatal kölyök, de neki egészen más üzenet jött le ebből, mint amit sokaktól halott, és ott tartanak, csoda történt.
Szélesen mosolygok rá az ismételt pimasznak, ámde annál őszintébbnek mondható válasszal. Komolyan nézek rá. Ez az ifjú farkas sokkal mélyebben érti mindazt, amit hiába mondok a testvéreimnek, régóta. - Én is félek ettől. – felelem halkan. – Kevesen értik és fogják fel azt, amit te most elmondtál, mint félelem. Az ego, amit felépítünk a magunk védelmére, sokaknál áthatolhatatlan falként veszi körbe őket. – sokaknál éreztem ezt, amikor magamhoz tértem. Éppen ezért félek és nem félek. Ha valaki nem érett meg a fal lebontására, ha felrobbantom, abba belepusztul. - Sokan ragaszodnak a megszokott dolgaikhoz, még ha ez más kárára is van és ezt tudja is. Elvégre képes saját magát rombolni is, ám mire észreveszi, addigra már késő, mert ő maga is és nem csak ő maga, tönkrement ettől. – halkak a szavaim. – És mert… nem látják a jeleket, elmennek vakon mellette, mert a saját világuk elrejti mindezt. A válaszra bólintok. Így is lehet nézni a helyzetet. Ha nem lenne fontos, nem vigyáznának rá, arra, hogy ne csináljon bajt. - Igen, nagyon jól látod. – bólintok, majd felnevetek arra, ahogy a jelenetet írta le, de megakad és félig köhögésbe fullad, amit inkább lenyelek. – És ezt is. – veszek óvatosan egy mély levegőt, de a mosoly ott van az arcomon. – Látod, ezt mondom: van, aki észreveszi a nyilvánvalót, s van, aki elmegy mellette, s hisz tovább abban, amit látott. De te kinyitottad a szemed és figyeltél. Morrighanre tekintek továbbra is. Nem szólalok hozzá, ahogy rátekintek, nem szükségesek hozzá szavak. A mosoly némileg változik szomorúvá arra, amivel teljesen egyetértek. - Teljesen jó a meglátásod. Sokkal nehezebb a hibákat kijavítani, mint átlépni rajtuk, vagy szemet hunyni felette. Az viszont jó kérdés, hogy kik azok, akik ugyanúgy tértek vissza, s kik azok, akik végre lebontották a falat és azok, akiknek lenniük kell. – érzem, hogy változtam, érzem, hogy nem mindenki. Nem bízom el magam, hogy ez a változás teljes a részemről és hogy ez a helyes út. De már nincsenek falak, ami az új lehetőséggel járt. - Lehet, hogy valakinek azt megtanulnia, hogy nem képes lebontani a saját falait. Attól még a lehetősége adott, hogy változtatni tudjon, meg tudja javítani a dolgokat. Akár így is. Még én sem tudom, mit fog hozni a jövő teljes egészében, s hogy ki miként változott meg. Norina szemeibe tekintek, s egy ideig elmerülök benne, majd egy pillanatra lesütöm a tekintetem és másfelé nézek, végül vissza Norinára. - Nem mindenki képes felülemelkedi saját káprázatán. Ettől ugyan nem lesz értéktelenebb azoktól, akik megtették, csupán annyit jelent, hogy hosszabb utat kell bejárnia, mire megteszi, amiért valóban létezik. A nevetésre elmosolyodom, egy arc villan fel előttem, Norina emlékeiből. Annakpokra gondolok. - Ez mindkét félen múlik. Mind a kettőnek akarnia kell. Ha képesek meglátni a változást és engedni, akkor meglesz a béke. - Olyan is volt, aki fontos volt neked? – puhatolózom az elvesztést illetően. A rövid válaszra ismét egy almáért nyúlok, s átnyújtom Norinának. - Egy alma erejéig engedsz bepillantást? Nyitva hagyom a lehetőséget, ha nem fogadja el, nem fogom erőltetni, és érzem, hogy Norina is szintén szeretné feldolgozni azt, ami történt. S nem érzem azt, hogy ezt meg tudta volna valakivel tenni, teljes egészében.
A tinik szemtelensége benne is ott van, és nem fél használni, bár nem mindig a legjobbkor teszi, de azért igyekszik. -Az ego nagy ellenfél ahogyan a félelem is, ezt megértem, azt is, hogy mindkettő lehet a barátunk, csak meg kell találni az egyensúlyt. Azt viszont nem értem, hogy egy ilyen éjszaka után, amikor ennyire durván alakult minden, amikor elméletileg sok áldozat volt, akkor miért, miért nem látják be, hogy ha nem történik változás, akkor baj lesz? Miért nem dobják le az álarcaikat? Csökönyösek az idősek, makacsak, konokok, és nem engednek a 21-ből. Ez, ha őt kérdezi valaki, baj, nagyon nagy baj. A vakság jó dolog, egy darabig. -Pusztulásra vannak ítélve. Akkor is félek attól, hogy a többség nem fogja fel, mit kapott azzal, hogy mégis itt lehet. Bólint, érti amit Bastian mond, nyilvánvaló dolog. A falat mindenki felhúzza, a baj az, hogy ezzel hamis világot kreál magának, elbújik, és úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Aztán jön egy nem várt esemény, és kártyavárként omlik össze. -Szoktam figyelni. Azt aki nem látta, az tényleg vak. Amit nem értek, hogy miért is jelentek meg itt ennyire hirtelen? Itt élek mióta most leszülettem, de korábban ezt a csapatot nem láttam itt, azóta sem, mióta életet váltottam. Tavaly pedig megjöttek mint egy költöző család, akik otthonosan mozognak a terepen, nem idegenként. Érdekesek. Azt is látom, hogy nincs jól. Ezt tegye el. Bizony használja a szemét, és szeret legózni is. Mindig van egy apró morzsa, amit be tud illeszteni a megfelelő helyre, és előbb-vagy utóbb választ kap a kérdésekre. Széles mosollyal hallgatja a hímet, kész tanulmányt lehetne írni az itt élő farkasokról is. A zsebében kotorászik, előszedi a kis karkötőt, amit még Raventől kapott, tudja, hogy ez segít a gyógyulásban. -Ezt nem tudom, ön lebontotta a sajátját? Én nem voltam köztük, elkerült az összecsapás, csak segítettem, de remélem, hogy minden társaságnál megmarad az az összetartás, ami akkor volt. Szerintem az az alapja az egésznek, és ha széthúzás van, akkor semmi nem oldódik meg, és jövőre még keményebb lesz. Ez olyan volt, mint egy utolsó figyelmeztetés. Megvonja a vállát és Bastianra pillant. Kíváncsi a véleményére, mit gondol. Ő fiatal, mégis az az érzése, hogy nincs tovább, ha nem történik változás, akkor jövőre olyan vérfürdő lesz, amiből nem lesz visszatérés. Elgondolkkodik azon amit a hím mond, végül megrázza a fejét. -Vagy elbukja a feladatát, és egyszer majd lehetőséget kap arra, hogy ismét megpróbálja. Az ősök nem hiszem, hogy büszkék lennének ránk. Az örökségük széthullani látszik, mert mindenki megy a feje után. Már ha lesz legközelebb. Farkasok hullottak, civilek, emberek nem, csak farkasok, ez egyértelműen rájuk van kihegyezve, mintha egy le nem zárt dolog folyománya lenne. Amire még nem jött rá, az az, hogy miért ők a kiszemeltek, miért rajtuk csattan ez az egész? Aztán hirtelen felpillant, egyenesen Bastianra. Közel egykorúak a társaságával, amíg nem voltak itt, addig nem volt ennyire kemény a már "hagyománnyá" vált éjszaka... ők idejöttek, és tessék, egyre durvább, az apja frusztrált, idegesebb, mint kellene. Vajon közük van hozzá, közük a történtekhez? ~Feltehetek egy kérdést? Miért van az, hogy amióta idejöttek, azóta durvulnak az események? A bál óta foglalkoztatja a kérdés, kik ők, és miért jöttek ide, szinte falkaként? Jártak már itt, az sem kérdés, hiszen nem úgy viselkednek, mint a frissek, akik azt sem tudják, mit hol találnak. Vagyis visszajöttek, de mikor mentek el? Ahogy figyelt, nem nagyon látott senkit a falkából, aki ismerősként üdvözölte volna őket, vagyis sokkal idősebbek, mint amilyennek mutatják magukat...de akkor hány évesek valójában? -Béke itt csak akkor lesz, ha egy csapatként állnak egymás mellett. Bólint, és csak remélni tudja, hogy így lesz. A kérdésre elmosolyodik. -Szerencsére nem, féltem, hogy így lesz, de a szellemek kegyesek voltak. Claude megsérült ugyan, de túlélte. A családja megúszta, Natan sem, így mondhatni fellélegezhetett, de köztük voltak a falaktársai, és az éppen elég. -Legyen, de ne lepődjön meg nagyon. Biccent, megköszöni az almát és jóízűen harap bele. Mégis mit titkolna? Ravent? Vagy a szüleit? Vagy Bradley-t az első Teremtőjét? Túl fiatal még ahhoz, hogy takargatnivalója legyen. Azt sem szégyelli, hogy azon az éjszakán a Holdra pillantva igenis félt, mert az a morajlás már sejtette, itt nagy baj lesz pillanatokon belül. Bastian az első, akivel ezekről beszélgetni tud, aki anélkül is érti, hogy részletesen kifejtene mindent. Claude ilyen még, Raven volt a druida, és Natan lenne, ha nem lenne ennyire elutasító. Amikor kiderült, hogy Raven tanítványa, akkor majdnem hanyatt esett. Sokféle kapcsolatra gondolt volna kettejük között, de erre nem. Ez van.
Fájdalom költözik a szívembe. Egy nagyon ifjú farkas, előbb érti meg az igazságot, mint többen közülünk. Bár, ha jobban belegondolok, nekik is igazuk van. Mi tehetünk bármit, Tupilek megmondta, hogy Alignak sosem fog nekünk megbocsátani. És őrültnek tartom Alignakot, Tupilek pedig hagyta tombolni. Így aztán tegyünk bármit, Alignaknak úgysem lesz jó semmi. - Nagyon is igazad van. Néha azonban nem azon múlik, hogy képesek vagyunk változni vagy változtatni dolgokon, s egyáltalán nem azért, mert túl késő lenne. Bizonyos értelemben késő van, hiszen lett hagyva a dolog addig a haladtában, míg már nincs visszaút. A gond akkor kezdődik, amikor a büntetést már régen és többszörösen lerótta az illető, tanult is belőle, ám újra és újra lecsapnak rá, s tudni, hogy nem csak rá, s aki igazán tehetett volna ellene, de nem tett, elgondolkodtató. Tehetnek bármit, az, ami felettük áll, nem nyugszik, nem békél. Nem biztos, hogy kedvem lenne megváltozni, ha nem akarnám önként. Felnézek az egyik fagerendára a piacon, ahol madarak illegetik magukat. Szerettem nézelődni és elmerülni benne. - Talán pusztulnia, vagy még inkább: átalakulnia kéne, hogy újjászülessen az, aminek lennie kell. – mintha ábrándosan szólnék, mélyről jön ez a mondat. Pislogok párat és visszafordulok Norina felé, majd a karkötőre nézek. Felismerem, mosollyal elfogadom, hogy a csuklómra tegye. - Köszönöm. Valóban nem vagyok jól, de már jobb és egyre jobb lesz. – tekintek rá. - Talán most volt ideje a visszatérésnek. Jó lenne, ha az az este egyáltalán ne ismétlődne meg. – igazából ki lehetne Alignakon fogni azzal, hogy az összes farkas eltűnik a városból, az őrzőkkel együtt az alatt az idő alatt. És sok más lehetőség is van. - Én is így gondolom. – sóhajtok. – Igen, úgy érzem, lebontottam, van még mit rajta lebontani… megtaláltam önmagam, akinek lennem kell. – halk a szavam, de mosoly van az arcomon. - Szükség van az összetartásra. Számomra szokatlan, hogy csak ilyen nagy szükség esetén omlik le a választó vonal. Az elszigetelődés sem segít. – nem csak a falka-kóbor-őrző viszonyra gondolok, amit jelenleg érzek, hanem a testvéreimre is. Mindenki a saját burkában él, a saját nézőpontján nem tud felülemelkedni. Nekem vajh mennyire sikerült, megrekedtem én is a burok szélén, s nem tudok kitörni? Nem így érzem. - Ezzel egyetértek. – simítom meg az arcom, majd ejtem vissza az ölembe. – A változások szükségszerűek, s nem mindig az eredetibe való visszatérés a lényeges. Hanem az alkalmazkodás és összetartás. Nem nézek vissza rá egyből, csupán bólintok a gondolatban feltett kérdésére. Érzékeltem, hogy így szeretne üzenni, ezért hagytam annyi rést, hogy meg tudja tenni. ~Ha azt mondom, hogy vannak őrültek, akik azt hiszik, nekik mindent szabad és mások meg vakon hagyják, hogy tomboljon, elhinnéd?~ bár a hangom félig tréfás, a tekintetem komoly, ahogy ráfüggesztem a szemem. - Ez így van. – bólintok. És ha lehetetlenné tesszük egy őrült tombolását. Eleget törlesztettünk, a kegyelemért, a megbocsátásért, de egyre inkább elmérgesedik a helyzet. Ebből másképp kell kilépni. Mi van, ha nekünk, testvéreknek is mind szellemmé kell válnunk ahhoz, hogy legyűrjük Alignak tombolását? Az anyagi világból gyengék vagyunk, de a szellemek világában, más szellemek támogatásával meg tudjuk oldani. Elvégre harcolni csak úgy lehet, ha ott vagyunk mi is. Ott erőnk nagyobb is, mint itt. Ez a gondolatmenet már régóta motoszkál bennem, főleg, mióta a szellemvilágban élve, megismertem annak törvényeit. És a kérdés, hogy feltétlenül harcolni szükséges? Szembeszállni? Erőszakot alkalmazni? A megbocsátás sokkal nagyobb erővel rendelkezik. Felismeréssel, elfogadással és szeretettel. Tupilek sem értette meg a kérdésem Alignak felé, csupán vádként tudta felhozni. Segíthetnénk Tupileket és segíthetnék Alignakot is. Felismeréssel, megbocsátással. Nem tudok haragudni Tupilekre, mert testvérét nem akarta megállítani, és ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnék véget vetni egy őrült szellem tombolásának. Újat alkotni nem csak rombolással és pusztítással lehet, hanem átalakítással, formálással. - Ennek örülök. Elveszteni valakit, főleg ilyen okból, nagyon tud fájni. A kezemet tenyérrel felfelé fordítva teszem a padra, jelezve, hogy tegye bele Norina a kezét. Elég volt Triával erőszakos lennem, sokat tanultam belőle, még többet megbántam, de nem azért, nem csak azért mert megtudtam dolgokat, amik csak Annakpokra tartoznak. ~Rádbízom a vezetést…~
Elgondolkodik Bastian szavain, kicsit hosszabban, mint az mondjuk egy korabelitől várható, végül a hímre pillant, és összevonja a szemöldökét. -Ezzel nem értek egyet. Az, akire többször lecsapnak, és elméletileg lerótta a büntetését, az azért kapja, mert lehet, úgy érzi vezekelt, a hibát mégsem korrigálta. Na nem szó szerint értem, mert ha teszem azt, olyat követek el, ami kiolt egy életet, akkor logikus, hogy nem tudom feltámasztani, deeee... szóval attól még az elém állított feladatot nem oldottam meg. Szerintem aki a halál torkában volt, az átértékel sok mindent, mert attól komolyabb figyelmeztetés nem létezik. Ha így sem tanul, akkor már bocsánat, de hülye, és igen, megérdemli, hogy az enyészeté legyen, hogy később talán valóban tanulva a hibákból újjászülethessen. Tehát tovább kell keresni a helyes utat, tök mindegy, hogy késő, vagy sem. Tényleg szókimondó, ami a szívén az a száján, és hogy megtanulja-e majd mikor hogyan fogalmazzon? Biztosan, idővel. Egyelőre még vagy elhallgat dolgokat, vagy simán megteszi, és lesz belőle verekedés, mint Duncannel. -Igen, ezt mondom én is. Pusztítani kell ahhoz, hogy teremteni lehessen. Csak azt nem értem, hogy... hogy... mi mit rontottunk el, de azt annál inkább, hogy maguk idejöttek, azóta egyre apokaliptikusabbak azok az éjszakák. Komolyan, mintha hoznák magukkal, vagy nem tudom, mint az egyiptomi tíz csapás, de tényleg, csak sajátos formában. A megérzései sosem hagyták cserben, mindig beigazolódtak, bár legtöbb esetben nem mondta ki. Most igen, még akkor is, ha a szókimondása egy sallerrel végződik, de így gondolja. Sokat rágódott ezen, az első ilyen alkalom mint egy mezei bemelegítés, olyan volt, de a tavalyi már nem, az már kemény, az ideit nem is említi. A karkötőt nyújtja a hím felé, tudja, hogy segíteni fog, és azt is, hogy Bastian felismeri a rajta lévő szimbólumokat. -Szívesen. Több nem lesz, ettől komolyabb intelem nem érkezik, maximum úgy, hogy minden pusztul. Olvasgatott nem keveset, már amit engedtek, és ezt sajnálja is. Will bácsival alkudozni értelmetlen, de tuti, hogy tud valamit, amiről nem beszél, a leírások pedig hézagosak. Hiányoznak olyan részek, amikkel lehet, a kis puzzle kirakható lenne. Halvány mosollyal fordul ismét a hím felé, érdekesen hangzik, amit mond. -Egy meglett felnőtt, aki most találja meg önmagát? De érdekes... akkor nem vagyok elkésve. elneveti magát, az előbbi megjegyzése nem rosszalló, csak csodálkozó. Azt hitte, ez azért előbb bekövetkezik farkasok esetében, de ezek szerint még sem. Arra viszont lelkesen bólogat, hogy lebontotta a falat, mert ez is nagyon jó. -Tudja, olyan könnyűnek hangzik, és amikor minden nap ezt kellene tenni, akkor mégis... mintha mindenki elfelejtené. Miért, miért csak akkor nyúlunk oda vissza, amikor baj van? Ennyire önző lett a világ? Az. Nagy sóhaj szakad fel belőle, ez van, ő csak egy picike homokszem a gépezetben, ráadásul fiatal, így hiába mondana bármit is, a nagyok elengedik a fülük mellett. De ha már önzőség, igen, ő szeretne felnőni, nagy és kifejlett farkassá válni, vagyis azért még jó lenne pár száz évet megélni, már ha lehet. ~El. Pontosan azért, amit mondtam, hiszem, hogy összefüggés van önök és a már hagyománnyá vált éjszakák között. Mint egy átok, ami jön maguk után, az őrült valóban tombol, önök pedig ölbe tett kézzel nézik, hogy jééé. Szóval elhiszem. A kérdés csak az, hogy ezt nevezik ősi földnek, önöknek mi közük van ehhez? Itt kezdődtek el a jelenségek, és erősödnek azáltal, hogy itt vannak. Bájos nevetésbe fullad az üzenete, aztán hirtelen Bastianra kapja a tekintetét, és a homlokára csap. Egy falka a bálon, mert nem kérdés, hogy falkát képviselnek... megfigyelte őket, megszámolta őket... az apja túlságosan feszült, nem is rohamoz, mint tette ezt a szerbeknél, akkor ott van az az idegen, akivel elrohangált az erdőben, és mintha tesztelte volna... Létezik vagy a fantáziája élénk? Létezik, hogy ez az összeszokott, a városban otthonosan mozgó falka megegyezik azokkal, akik egykor itt éltek? Velük? Na de akkor nagyon öregek, bár tény, hogy mindegyikük közel egykorúnak mutatta magát, olyan pedig nem létezik sehol. Döbbenten mered a hímre. Létezne? Rákérdez, akkor is, ha nem lehetne, maximum kinevetik, maximum elküldik mesekönyveket olvasni, de akkor is rákérdez, aki mer az nyer. ~Ön sokkal idősebb annál, mint mutatja magát, ugye? Az őrült aki tombol, önökre haragszik, tehát olyasvalamit követtek el, ami itt történt. Felső erőről beszélünk, és milyen szellem lehet dühös? Akivel olyat tettek, ami miatt nem nyugszik. A nyughatatlan lélek, aki bosszút akar állni a gyilkosain, és azzal is fájdalmat okoz, ha az övéiket irtja. Ön annak a törzsnek a tagja, akiket atyáinknak és anyáinknak nevezünk, akiktől származunk. Lehet, most hülyének néz, de... nem találok más magyarázatot, és... és... nem őrültem meg. Te jó ég, próbálja leplezni a döbbenetét, de annyira logikusan hangzik amit mondott, igaz, nem részletezte, de akkor is. Szétszéledtek, elmentek innen, és most visszajöttek? Kemény, nagyon kemény, és ha neki most tippelnie kellene, hogy kire illik az a személyiség amit Bastian felől érez, azt 3 személyre tudná ráhúzni. Vajon tényleg az egyikükkel ül itt? A szeme sokkal idősebb a testhez képest, mint egy idős lélek... megrázza a fejét, hogy arra is reagáljon amit a hím mondott. -Remélem, megoldódik a dolog. Mi itt vagyunk, de azt hiszem ehhez kevesen vagyunk. Mindenkire szükség van. Mi a helyes és mi a helytelen? Jó kérdés. Az erőszak erőszakot szül, ezt a legkisebbek is tudják, ő pedig fiatal ahhoz, hogy tanácsot adjon, vagy bárkinek is elmondja a véleményét. -Más okokból is, de ha nem magamat sajnálom, akkor tudom, hogy annak így kellett lennie, még ha azt mondanám is, nem igazságos. Nem tudhatom, hogy mi az oka, miért így kell megoldania egy feladatot, miért ő a kiválasztott, és nem más. Egy biztos, ő szintet lépett. Szerencsésnek mondhatja magát, hiszen mindenki életben van, azok pedig akikért aggódott volna még, más körülmények között vesztették életüket. Bólint a felkérésre, mit mutat meg? A hím kezébe teszi a kezét tenyérrel felfelé, és engedi, hogy szárnyaljanak az emlékei, de nem, nem fogja leterhelni Bastiant, majd egyszer megmutat mindent, ha ő is egészséges lesz. Lényegében a mostani élete az, amiből kiragad részleteket, Ravent a druidát, akivel rövid ismeretség alatt is olyan kapcsolat alakult ki, amire logikus magyarázat nem nagyon van, akit nevezhet első tanítójának is. A dobkészítést nem hagyja ki, a közös főzőcskézést, a filmnézéseket és a temetést sem. Mi történt a kettő között, azt csak ketten tudják, ő és az apja, más nem. Natan a következő, akié Morrighan is, és itt érezhető, valami nem stimmel kettejük között, de az is, hogy a druida és a suttogónak készülő sem idegen egymásnak. Claude-ot sem titkolja el, hozzá ment azon az éjszakán, őt is féltette, de szerencsére már jól van. Lehet, rövidke a vezetése, és nem annyira részletes, de egyszer biztos eljut odáig, hogy megtegye.
Csendesen várom, hogy végiggondolja, mit tervez mondani. Már nem vagyok türelmetlen, megtanultam hallgatni és odafigyelni. A válaszára arcok, események peregnek le a szemem előtt, a saját életemből. Felsóhajtok. Óvatosan. - Ez is igaz. Van, aki nem tud és nem is akar megváltozni. Lerótta a büntetést, de ugyanott folytatja, ahol eddig, nem tanulva az egészből. És még csak eszébe sem jut, hogy ezzel főként nem magának, hanem az összes többinek árt. Önkéntelenül elnevetem magam a végére a válaszának, de megint köhögnöm kell. Mint a régi „szép” időkben. Furcsán ismerős érzés. - Sokan ezt nem értik meg: a tetteinknek következménye van, de nem csak rá hat ez ki. Komolyan nézek rá. A megtalálás sosem könnyű. Hagyom, hogy végiggondolja mindazt, amit kérdezett és amit utána mondott. Hagyom, hogy a nevetése is alább hagyjon. - Vannak, akik az életük végéig nem találják meg igazi önmagukat, és vannak, akik csak azt hiszik, hogy ez megtörtént és vannak, akik rájönnek, hogy ezek nem önmaguk, de visszaveszik a szemellenzőt, mert úgy kényelmesebb. Egyik sem jó vagy rossz. Az a kérdés, mit tanult ebből, ha visszatekint rá? S hogyan lép tovább. Talán ezért szeretek gyerekekkel lenni. Ők egyáltalán nem naívak. Azt a világot látják, ami valóban létezik. A felnőttek azt a világot látják, amit maguknak kreáltak. - A káosznak egy szintjén túl már csak a rend tud létezni. A válasz után következő jelenetet kíváncsi nyugalommal nézem végig. Nem véletlenül nem erősítettem, vagy reagáltam rá ismét. A felismerés az felismerés és tudást, bölcsességet hoz maga után. - Szintén nagyon remélem. És tenni is szükséges érte. Máskülönben nem oldódik meg. De vajon félre tudjuk-e tenni a büszkeségünket, előítéleteinket, talán már régóta elavult berögződéseinket, hogy végre az legyen, aminek lennie kell? Együtt érző a mosolyom. Tudom, milyen érzés az, elveszíteni valakit. Csakhogy éppen a másik oldalon álltam. Őrjítő tud lenni, hogy lehettem mellette, hogy mindazt, amiért magamhoz vettem, egy tűz, egy irigy elme végleg el tud venni. Hagyom, hogy csak annyit mutasson meg, amennyit szíve és lelke szerint enged, nem megyek tovább menne, nem kutakodom benne. De így is kinyílik a szemem egy idő után és a tekintetét keresem. Ma már sokkal nagyobb van egy emberéletnek, egy kapcsolatnak, legyen az bármilyen. Régebben megszokott volt, hogy a testvéreket elveszítjük, hogy a háborúból nem tér vissza az, aki szívünknek kedves. A megváltozott helyzet még erősebbé képes tenni kapcsokat, és az, amit Norina mutat, egy sokkal másabb színezetű, mára szinte teljesen eltűnt. A temetés előtti emlékre finoman megsimítom a hüvelykujjammal a kezét, aztán figyelek tovább. Natanre elmosolyodom, és már értem, miért volt az az érzés, ami elfogott. Kíváncsivá válik a tekintetem Morrighannél és Claudenál. Kimerít a képesség, de nem húzom el a kezem, csupán megtámaszkodom a pad támlájának a hátammal. Szeretném átölelni, de nem hinném, hogy most erre van szüksége Norinának. - Rövidnek mondható életed alatt sok mindent láttál. Nagyon erős vagy. És kevesen mondhatják el, hogy a mesterek körbevesznek. – mosolygok rá. – Ő mindig veled lesz, fontos vagy neki. Végül elveszem a kezem. - Mindennek oka van és láthatóan nyitott szemmel jársz a világban. És az alma is elfogyott. Nagyon köszönöm, hogy megmutattad nekem.
Ahogy Bastian beszél, ismét elgondolkodik. Tökéletesen igaza van, csak az a fura, ha ezt ő tudja, a vele egykorúak és az idősebbek tudják, akkor miért nem teszik meg? Sajnos van egy elmélete erről. -Tudja, miért van ez így? Mert az önös érdekeket helyezi az előtérbe. Ezért nem érdekli, hogy mi lesz a többiekkel, csak az, hogy vele. Bólint, ezt nevezik önzőségnek, amikor csak az én létezik, nem a közösség. Ez már abból is gyönyörűen lemérhető, hogy hova jutottak. Az emberek tárgyakat akarnak megszerezni, saját magukkal foglalkoznak, és simán elmennek egy utcán heverő embertársuk mellett. Régen nagy valószínűséggel ilyen nem létezett, és nem a pénz körül forgott a világ, pláne amikor még nem is volt. -Ezt nem tudom, tényleg nem. Ha érteném, mi játszódik le egyeseknél, akkor okosabb lennék, de így csak tippelni tudok, és utólag azt mondani, én nem így tettem volna. Majd egyszer megkérdezi az idősebbeket, akár Castort, mert tulajdonképpen falkán belül is érezhető ilyesmi, még akkor is, ha szerencsére nagyjából egyetértés van. Ugyan Natan és Duncan magánakciói kihatottak a falkára, mégsem bomlott meg az egység, csak az apja feje fájt miattuk, főleg Corvin miatt. -A káosz már létezik, a rendnek jönnie kell, a kérdés, hogyan, milyen áldozatok árán? Ez a hím, akibe ma itt belefutott, nyilvánvalóan érti és látja, mi történik, ráadásul nem is pár száz éve. Amire rákérdezett, az egy logikus levezetés eredménye. Vajon bevallja, vagy nem? Nem jár rossz nyomon, ebben egészen biztos, és válasz nem érkezik a felvetésére, amire elmosolyodik. ~Nem felel, nyitva hagyja a kérdésemet, de tudom, hogy igazam van. A legenda nem ért véget, élnek, és itt vannak. Már mindent értek. Magányos falkát nem nagyon tűrnek meg a területen, hacsak nincs nyomós oka. Itt van ok, és nem az, hogy sokan vannak, hanem az, hogy azok, akik. A szerbekre is ráugrottak, holott csak 3-an voltak, de rájuk... senki. Elneveti magát, hát ez a magyarázat, és annyira világos, annyira itt volt az orra előtt a válsz... pontosabban az egyikük itt ül vele egy padon. Hát jó. ha nem is vallja be, nem árulja el, kicsoda, ki fogja logikázni. Azok akik az olvasásokból is egyértelműen másként látták a világot, nem sokan vannak. -Mit várnak tőlünk, ha mondjuk maguk sem teszik meg, mert minden fontosabb, mint a belátás? Tegyük fel, igazam van. Én találkoztam már a jelek szerint azzal, akit Villámként ismerünk, és ő elvárja tőlem, hogy olyan legyek, mint ő. Valami nem tetszik bennem neki, az nem azért van, mert hibás termék vagyok, hanem azért, mert nála hibádzik valami. Kíváncsian dönti félre a fejét, így néz Bastianra. Ő azt tanulta, hogy annyit kérjen, amit maga is megcsinál, ne többet, ne kevesebbet. Vajon hogyan mondja azt bárkinek is, hogy többet tegyen, amikor saját maga elodázza, nem küzd érte, nem teszi meg? Olyan... olyan hiteltelen az egész. Őszinte kérdés a részéről, szépen lassan összeáll a kép. Az az idegen egyértelműen vérvonalbeli testvére, sosem látta őt errefelé azelőtt, és odajött, hogy tesztelje. Nem Castor küldte, magától jött, vagyis érdekelte, holott kölykökkel nem szoktak foglalkozni az idősebbek. Dana is találkozott vele, leírta a kinézetét, egyezik. Tényleg világos, most már minden világos. Kivel fogja ezt megosztani? Talán senkivel, talán megtartja magának, nincs szüksége elutasításokra, lebeszélésekre, amikor ott belül érzi, pontosan érzi, hogy az igazságra döbbent rá. Megmutatja Bastiannak a fontosabb momentumokat, amik akkor is meghatározták az életét, ha nem is tartottak túl sokáig, vagy éppen harcban állnak egymással. Raven egy olyan szegmensét képviselte ennek, ami nincs még egyszer, ami nem fordul elő többször, és ha valaki vakon él, az elmegy a jelzés mellett. Ő nem tette, odafigyelt, szerencsére, és rengeteg kérdésére kapott választ abban a pillanatban. Amikor elment, azaz hazament az övéihez, Natant hagyta örökül, őt küldte, akivel hadilábon állnak. Ez az ő próbájuk. Claude egyfajta mentsvár, egy megerősítést adó Suttogó, akivel beszélgetni tud, aki érti, amit mond, ha másként is lát dolgokat, és kimondatlanul is erőt ad ahhoz, hogy ne hagyja veszni az utat a nehézségek árán sem. A hímre pillant, és halványan elmosolyodik. -Tudom, mármint nem azt, hogy erős vagyok, hanem azt, hogy nem vagyok egyedül. Szívesen. Az ő rövidke élete is tartogat meglepetéseket, még ha nem is annyira mesébe illőek, hiszen nincs annyi emlék, amiről az idősebbek beszélhetnek. Hirtelen felugrik, de int a hímnek, rögtön jön. Az egyik standhoz rohan, ahol almát vesz, azt viszi vissza, és teszi bele a kosárba.
Éjszakába nyúlóan bent maradtam az egyetemen, és a régi krónikások feljegyzéseit olvastam, hogy minél pontosabb információkkal szolgálhassak a mentoráltamnak az elméleti fejtágítás során. Még az én koromban is van bőven mit tanulni, sose dőlnék hátra elégedetten, hogy én már mindent tudok, mert ez nem lenne igaz! Alkalomadtán felkeresem a jelenlegi krónikást is, úgyse volt hozzá még szerencsém, pedig lassan már tíz hónapja, hogy itt vagyok. Holnap pihenőnapom lesz, és csak estére kell visszajönnöm az egyetemre, úgyhogy kivételesen nem kell hazasietnem se. Ezt kihasználva úgy döntök, hogy egy kicsit furikázok az éjszakai nyugis városban, amiről persze tudom, hogy nem mindig nyugis, mert hát az éjszakás műszakokban is szokott lenne nem egy riasztás. Bokacsizmában, farmerben és könyékig feltűrt kockás ingbe ülök be a volán mögé az egyetem parkolójában, majd ahogy elindulok, már be is kapcsolom a fűtést. Egyértelműen közeleg a kemény hideg, nincs már sok… és az egész várost méteres hótakaró fogja belepni. Akkor a mi munkák is meg fog sokszorozódni és a srácok nem tudják fél éjszaka a feneküket meresztetni a TV előtt a laktanya közösségi szobájában. Mivel alig van forgalom, ezért kényelmes, ráérős tempóban tudok haladni, és az a veszély se fenyeget, hogy miközben nézelődök, valaki a nyakamra hajt. Fél órával később már az – éjszaka teljesen kihalt piacnál járok. A kocsim fényszórói megvilágítanak két alakot, akik egymás mellett sétálnak. Ez önmagában nem lenne egyébként különös, ha a srác vonásai ne lettek volna annyira ismerősek. Csak egy pillanatra láttam, mert aztán le is hajtotta a fejét, de esküdni mernék, hogy ismerem! Nagyon jó az arcmemóriám. Amint találok egy parkolásra alkalmas helyet, beállok oda, és az olviazöld széldzsekimet magamra kapva kiszállok a járműből. Átfutok az út másik oldalára, és követni kezdem a párost. Laza kocogással próbálom beérni őket. Pontosan nem tudom, mit is akarok tenni, ha utolértem őket, de az ösztöneim ritkán csapnak be, és most azt ordítják, hogy menjek utána.
Szinte a nyakába ugrott Norának, amikor rábólintott, hogy elkíséri egy városi séta erejéig. Allisonnak dolgoznia kellett, Jonathant pedig majd megette az ideg, és ki szeretett volna mozdulni, hiszen már majdnem másfél hónapja csak a hotel falain belül tartózkodott. Voltak persze erdei kiruccanások, de semmi komoly. Már bánta, hogy Allisont lebeszélte a moziról, de még mindig veszélyesnek tartotta saját magára és a szüleire nézve is, de akkor arra még nem gondolt, hogy beszerezzen egy kapucnis pulcsit is orrig magára húzza. Mondjuk egy séta persze nem olyan, mint egy kivilágított teremben való flangálás, ahol Jonathan korosztálya minden bizonnyal megfordult, és esélyesen felismerhették volna. Jól esett neki az éjszakai levegő, igaz rohadt hideg volt, és a hőmérő higanyszála fagypont alatt bujkált, mégis majdhogynem ugrándozva indult neki az éjszakának, és csak azért nem így tett, mert Nora rászólt, hogy, ha lehet, ne hívja fel fölösleges majomkodással a figyelmet magukra. Majd valahogy meghálálja ezt a kedvességet Norának, de egyelőre nem akart a jövővel foglalkozni, örült, hogy láthatja az éjszakai várost. Talán bedobhatnának egy hamburgert, vagy hot-dogot, vagy valami egészségtelen gyorskaját, esetleg egy pizzát. Ha Nora nem is szándékozott ilyeneket enni, Jonathan mindenképpen szeretett volna, ezért megkérte a nőt, hogy nem-e venne neki valamit. Nem a pénzhiány miatt, hanem, hogy még csak véletlen se kelljen senkivel beszélnie. Mellesleg pénze sem volt, de majd valamikor visszafizeti. A sajtos hamburger melegen gőzölgött kezei között. Út közben falatozott, de a piac területén bőven akadt ülő alkalmatosság, így levágódott és kényelmesen befejezte a kajálást, aztán útnak indultak, hogy tegyenek még egy kört a sötét éjszakában, mielőtt hazaindulnak. Fekete pulcsijának kapucnija félig lecsúszott róla, így arca és vörös haja is láthatóvá vált, ahogy a kocsi reflektora megvilágította fejét. Ösztönösen fordította el tekintetét a fény zavarta, és nem az, hogy valaki megláthatta az arcát, az csak utólag ötlött fel benne, de hamar félrehessegette a zavaró gondolatot. Annyira azért nem népszerű, kiplakátozott képével is csak egyszer találkozott a sétájuk alkalmával. Sajnos azonban tévednie kellett. Nora megállásra késztette, de Jonathan is hallotta a léptek zaját, amik feléjük közeledtek. Kapucniját mélyebben magába húzta, de látását nem takarta vele. A közvilágítás fényében ismerős alakot vélt felfedezni. Egy nő, nem kétséges, de meresztgetnie kellett szemeit, és elméjében hosszan kellett kutakodnia, mire felismerte ki is lehet az. Egész teste görcsbe rándult felismeréstől. Nem tudta, hogy a nő tudja-e, hogy eltűnt, de remélte, hogy nem, akkor minden könnyebb lenne, és Norának nem kell lecsapnia őt. A nevére nem emlékezett, de tudta honnan ismeri. A mentős, aki odadobta a szadista orvosnak. Persze nem neheztelt rá, nem ő tehet róla. Ahogy közelebb jött hozzájuk, Jonathan kérdő pillantást vetett Norára, majd halkan megszólalt. – Őt ismerem, de mi ez a szag, ami árad belőle? – nem olyan volt, mint az emberek szaga, de nem is volt vérfarkasos. A nő azonban csak annyit felelt, hogy „Derítsd ki”. Jonathan nem értette az egészet, és zavartan ácsorgott, mikor a nő beérte őket. - Ehm… helló – intett a nőnek félszegen, majd Nora felé pillantott, de úgy tűnt a kísérője nem igazán akar részt venni a társalgásban, mert néhány lépéssel arrébb a falnak támaszkodva figyelte kettejüket. – Nem vagy szolgálatban? – pedig lehetne, akkor nem érne rá utánuk szaladgálni. Idegességtől csöpögött hanglejtése, és kezei is remegtek, nem is beszélve szívéről, ami hevesen lüktetett mellkasában. Micsoda blamázs. A pajzsát nem képes még mindig megidézni, ezért Nora előtt nyitott könyv. Biztosan meg lesz róla a véleménye, és ha az alfának is elmondja, akkor lehet hamarosan kinyiffant állapotba fog kerülni. Össze kellene szednie magát.
A kocogás nem fárasztó, legalább egy kicsit átmozgatom ebben a hidegben az izmaimat. Leheletem kisebb fehér felhőt varázsol elém, aztán amikor befordulok a sarkon, és megpillantom a párost, lassítani kezdek. Nem akarom, hogy azt higgyék ártó szándékkal érkezem itt az éjszaka leple alatt a gyéren kivilágított piac külső területén. Az energiákat megérezve meglepetten vonom fel a szemöldökömet. Norát szinte azonnal felismerem, hiszen annak idején az egész Chicago-i falkával kapcsolatban álltam, azért is helyeztek át év elejével ide, Fairbanksbe. - Szervusz Nora. – Mosolygok a nőstényre futólag, aztán a fiúra pillantok. - Jonathan. – Jó az arc- névmemóriám, főleg, hogy a fiút eltűntként kezelik a városban. Minden hivatalos szerv – így a tűzoltóság – is kapott értesítést, hogyha esetleg valahol megtalálnánk, akkor be tudjuk azonosítani. Mivel még nyáron én vittem be a kórházba, ezért természetes, hogy felkaptam a fejemet a hírre, miszerint eltűnt. Nem gondoltam volna, hogy a farkasok állnak a dolog hátterében… konkrétan, hogy beharapták. - Hello. – Pillantok rajta végig, aztán futólag Nora felé fordítom a fejem, ahogy egy kicsit odébb áll, hogy tudjak a fiúval beszélni. - Nem, most nem vagyok szolgálatban… de tudsz róla, hogy a szüleid égen-földön keresnek? – Nem szemrehányóan, inkább aggódva teszem fel a kérdésem. Abból kiindulva, hogy mikor kerültek ki a plakátok az eltűnéséről, még nagyon friss lehet a beharapása. Norára pillantok ismét. Vajon ő harapta be? - A hegyen vagy a hotelben laksz most? Hogy viseled, minden rendben? – Tudom, hogy nem kéne vele törődnöm, de egy kicsit aggódok, hiszen tudom, hogy mennyire meg volt szeppenve, és mennyire meg volt rémülve a nyáron, pedig akkor „csak” a folyóba esett… most viszont vérfarkassá vált, ami azért sokkal komolyabb, és súlyosabb dolog, ami egy életre szól. Ha Nora kölyke, akkor jó kezekben van, és igazából nincs miért aggódnom. Csak a szüleit sajnálom, eléggé kétségbe lehetnek esve, hogy a gyereküknek nyomva veszett. Ez sose könnyű.
A mentős köszöntésére összerezzent. Ezek szerint ismerik egymást, bár Nora ennek csupán egy biccentéssel adott hangot, és ezt is csak onnan tudta a fiú, hogy hirtelen kapta a fejét a nőstény felé. Persze nem meglepő, Nora az okmányirodában dolgozik, a másik nő, akinek már kezdett a neve Jonathan elméjének kavalkádjából előbukkanni, pedig mentős. Mindketten állami hivataloknál dolgoznak, egyértelmű, hogy összefuthattak már. Ráadásul Camille… - igen, Camille, Camillenak hívják, majdnem hangosan is kimondta a nevet diadalittas győzelmi mámorában, amiért eszébe jutott a neve - Kanadából jött, nyilván kellett neki egy csomó papírt is intéznie Fairbanksban. Camille kérdésére aggódó tekintettel Norára pillantott, de a nő úgy tett, mintha észre sem venné ezt, csak lazán támasztotta a falat, és közben néha kettejüket bámulta, néha pedig a sötét, csillagtalan égboltot fürkészte. Szóval nem jön segítség, akkor hazudnia kell valamit. Nyilvánvalóan látta a plakátokat, így nem kamuzhatja azt, hogy nem is van eltűnve. – Igen – bólintott lassan, miközben a szó is elnyújtottan hagyta el ajkait. – De nem igazán vagyok eltűnve, csak… - megrántotta a vállait, felfújta kissé képét és látszott rajta, hogy gőze sincs mit is mondhatna, aztán nagy nehezen kibukott belőle valami hülyeség, amit hihetőnek gondolt – Meguntam a családi házat, és az utcán élek már egy jó ideje… összevesztem anyámmal – az utolsó két szót, szinte kérdőn ejtette ki, közben Camille tekintetét fürkészte, hogy vajon elhiszi-e. Ha nem is válaszolt rá valamit, ami egyértelművé tette, hogy ismeri szörnyű titkát, a következő kérdésére Jonathan összerezzent. Tudja? Tudja! Honnan tudja? Rettegve nézett Norára, nem akarta, hogy a nő ártson Camillenak, de úgy tűnt kísérője a füle botját sem mozdítja és az elhangzott szavak egy csöppet sem lepték meg. Ez csak még inkább összezavarta Jonnyt. – Mi… mi? Hogy… - honnan a fészkes fenéből ismeri a két gócpontot, ahol vérfarkasok tanyáznak. Óvatosan a levegőbe szimatolt, hátha csak rosszul érezte az előbb az illatot és mégiscsak egy vérfarkas Camille, de nem, egyáltalán nem fajtárs szaga volt. – Nem… nem tudom miről beszélsz – húzta erőltetett mosolyra a száját, és ideges nevetés is előtört torkából. Érzelmei természetesen fenevadjára is hatással voltak, de a bestia egyáltalán nem akart előtörni, hanem csupán idegesen mászkált a fejében. Ő sem tudta, hogy mi ez az egész, persze ő azt nem értette, hogy Jonathan miért idegeskedik, hiszen semmiféle fenyegetést nem érzékelt. Egy fajtárs volt a közelben, akinek nyugodt energiái békésen ringatták, és volt egy másik, akinek fura kisugárzása volt, de az sem volt veszélyt jelző. Minek háborog hát Jonathan? – Nora… mennünk kellene – súgta idegesen a másik felé, rögtön miután Camillet tereléssel próbálta leszerelni. Persze Camille is meghallhatta, de Nora nem mozdult, és megrázta a fejét. Jonathan szeretett volna sírva fakadni. Ő akarta az éjszakai kirándulást, és most szembe kell néznie a következményekkel, mivel a kísérő nem óhajtotta kihúzni őt a pöcegödörből, amibe belecsöppent. Bátortalanul Camillera tekintett, és összeráncolt homlokkal kérdezett, ha esetleg még nem kapott ezzel kapcsoaltban infót tőle. - Honnan tudsz... rólunk?
A szemöldököm láthatóan megugrik, amikor magyarázkodásba kezd. Kíváncsi vagyok, hogy mivel akarja kimagyarázni a dolgot. Remélem, hogy valami hihető történettel rukkol elő, mert most oké, hogy épp velem hozta össze a jó szerencse, de ha valaki mással találkozna, akkor nem lehet kétség a szavaiban és a történetében. Alig hallhatóan sóhajtok fel, leginkább a fehéren gomolygó leheletem árulja el a gondterheltségem. Nem. Teljesen kizárt, hogy Nora kölyke legyen. Nora rendesen kitanította volna arról, hogy kell viselkedni ilyen helyzetben. - Nem túl hihető történet. – Hoztam tudomására, hogy ezen még dolgoznia kell. A kölykök kezdetben még nagyon kiszámíthatatlanok, és többször is gondot okozhatnak, ha nem figyel rájuk oda kellőképp a teremtőjük. Québec-ben többször is adódott ilyen miatt problémája nem csak a protektorátusnak, de a helyi falkának is. Sajnos annak a történetnek nem lett happy end a vége. Remélem, hogy ezúttal más lesz. - Nyugalom, ne idegeskedj, előttem nem kell titkolóznod. – Próbálom nyugtatni, amikor látom, hogy eluralkodik rajta az idegesség. Amint Norához fordul, hogy talán menniük kellene, egy mosolyt küldök a nőstény felé. - Nem lesz bajod se neked, se nekem abból, ha beszélgetünk. – Sejtem, hogy attól fél, hogy bántani fognak, ha beszélget velem. Ettől azonban tényleg nem kell tartania. Bár a vérfarkasok nem tekintenek minket kebelbarátoknak, ahogy mi se őket, de alapvetően egy semleges- jó viszony van közöttünk… pláne a Vörös Hold óta ápolunk jobb kapcsolatokat egymással, hiszen közös céljaink és érdekeink akadtak. - Nem meséltek még neked az őrzőkről? – Kérdezem meglepetten. – Őrző vagyok. – Mosolygok rá. Egyáltalán nem titkoltam, és nem is próbáltam elfedni soha őrzői mivoltomat. Arra ott vannak az informátoraink. Én szeretek – ha egy mód van rá – nyílt lapokkal játszani. - Norát még Chicago-ból ismerem, szóval nem kell aggódnod… biztonságban vagy te is, és én is. – Már ami a jelenlegi felállást illeti, bár ha valaki közeledne, Nora úgyis jelezne, hogy álljunk odébb, nehogy más is meglásson.
Joanthan semmit sem válaszolt, csak félrenézett és igyekezett szemeit a kapucni mögé rejteni. A legjobb talán az lett volna, ha szóba sem áll vele, csak eliszkol, aztán Nora majd utoléri. De ehelyett végig kellett néznie, ahogy egy kedves nő neheztelő és hitetlenkedő pillantásokkal méri végig. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. - Nem titkolózom… meg amúgy sincs mit titkolnom – közölte erőltetett mosollyal, persze tudta, hogy válasza instant lebukás, de nem tudott ellene mit tenni. – És egyébként sem vagyok ideges – ezt már majdnem hisztérikusan ejtette ki. Ujjaival idegesen babrált, szája kiszáradt, és hátrálni készült a nőtől, aki úgy tűnik, azt hiszi előtte nem kell titkolóznia. - Tényleg? – mintha gondolataiban olvasott volna, és ez nagyon nem tetszett a fiúnak, mégis arra késztette, hogy izmait lazább állapotba helyezze, és ne akarjon rögtön kereket oldani. Kérdésére hamar meg is kapta a választ. Egyrészről megnyugtatta, mert így most már minden világos lett, abban a sötét szobában, ahol eddig keringett, mint szívbajos egér a kiutat keresve, de ettől eltekintve még mindig zavaros volt néhány dolog, ahogy a kisegérnek sem válik világossá helyzete, csak amiatt mert fény gyúl a szobában. – De… de – bólintott rá zavartan és már majdnem kiejtett egy harmadik „de”-t is, amikor észbe kapva inkább mással kezdte el újabb zagyvaságát. – Hogyan lehetsz te őrző? – megrázta a fejét, majd utána megvakargatta állát. – Mármint… nem tudtam, hogy őrző vagy. Múltkor nem mondtad – persze múltkor még nem is volt vérfarkas, szóval érthető, hogy ezt akkor eltitkolta. Mit is csinálnak az őrzők? Allison mondott róluk valamit, de nem gondolta, hogy ilyen hamar összefut egyel… ismét. - Ez, akkor jó hír – derült fel Jonathan, és idegessége szinte azon nyomban elpárolgott, ahogy kiderült Camille fejéből nem lesz palacsinta. A változást a fenevad is megérezte, mert ismét nyugalomba helyezte magát és fürdőzött Nora könnyed energiáiban. – Amúgy igen, sejtem, hogy nagyon hiányolnak, de nem tudok mit tenni – vonta meg a vállait. – Ja, mármint a szüleim – tette hozzá aprót nevetve, de aztán szinte azon nyomban le is hervadt róla a jókedv. – De fogok nekik írni egy levelet, és a teremtőm elviszi nekik. Akkor majd valamennyire megnyugodnak, hogy nem haltam meg… gondolom az is valami – grimaszolt keserűen. – És egyébként mit is csinálnak pontosan az őrzők? És nektek miért van ilyen furi szagotok? – kérdezte miközben közelebb lépett Camillehoz és szaglászni kezdte úgy tíz centiről. A nő alacsonyabb volt nála ezért kissé lehajtotta fejét, de aztán észbe kapott és elvörösödve hátrált. – Bocsi… nem, nem akartam… ne haragudj, csak hát… izé – biztos udvariatlanság másokat körbeszaglászni, de mióta vérfarkas, az egyik legmegbízhatóbb detektor az orra volt. - Ehm… - vakargatta meg kapucnis fejét. – Szóval, akkor te tudsz varázsolni? – nagyjából ennyi maradt meg saját kútfőjében az őrzőkről, amit teremtője mesélt neki.
Vannak dolgok, amiken a vérfarkas-lét sem változtat. Ugyanúgy mentegetőzik, ahogy nyáron is tette, s én ugyanazzal a mosollyal fogadom a szavait, amivel a kórház vizsgálójában. - Attól, hogy letagadod, nem győzöl meg senkit az ellenkezőjéről. Elárulod magad a testbeszédeddel… és a heves tiltakozással is. Ha meggyőzően akarsz hazudni, azt mindig tedd hidegvérrel és úgy, hogy legyen benne valamennyi igazság is. – Kioktatni és megnevelni nem az én feladatom, ahogy nem is áll szándékomban, ez csupán egy jó tanács, amit saját belátása szerint vagy megfogad, vagy nem. Mindannyian hazudunk, mert muszáj. Jobb neki is, ha mihamarabb megtanul hihetően hazudni, mert akkor nem fognak gyanakodni rá… legalább is az emberek biztosan nem. - Ahogy minden más őrző. Annak idején engem is elhívtak. – Szélesen rá mosolygok, miközben enyhén megvonom a vállaimat, jelezve hogy ez nem nagy dolog. Alapvetően akik mágia érzékenyek, mind potenciális őrző jelöltek, de nem mind alkalmasak az őrzői létre. Sokszor előfordul, hogy valakiről kiderül, hogy mégse képes ekkora elköteleződésre. Olyankor az illetőtől elbúcsúzunk, a mágusok törlik a memóriáját, és élheti tovább nyugodt emberi életét. - Ez nem olyan dolog, amit úton-útfélen hangoztatunk mindenkivel, ahogy te se ok nélkül mehetsz haza a szüleidhez. Az átlag emberek nem tudhatnak se a ti… se a mi létezésünkről. Te már nem tartozol az átlag emberek közé, ezért elmondhattam neked. – Magyarázom el neki türelmesen, hogy akkor miért nem… s most miért avattam be milétembe. - És ki a teremtőd? – Kérdezek rá, mert tényleg nagyon érdekel, hogy melyik farkas harapta be a falkából. Egy levél több a semminél, legalább a szülők megnyugszanak valamelyest, hogy Jonathan nem halt meg. Mindig is ezt a részt tartottam a leglehangolóbbnak nemcsak a vérfarkasok, hanem az őrzők életében is. El kell szakadni a családtól, és ez mindig kemény. Én ilyen szempontból könnyebb helyzetben voltam, mert az anyám előtt nem kellett titkolóznom, hiszen ő maga is őrző volt… az apám pedig még kiskoromban elhagyott minket. Azóta se tudok róla semmit. Nyitottam a számat, hogy válaszoljak a kérdésére, amikor közelebb lépett. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, majd a szaglászásra zavartan felnevettem. - Ugye körbepisilni nem szándékozol? – Nevettem el magam. Annyira kajla… emberként is, és vérfarkasként is az maradt. - Semmi gond, de azért erre ne szokj rá… vannak akik elég önérzetesek ahhoz, hogy ne vegyék jó néven az ilyet. – A kabátom gallérját az orrom elé húzom, majd megszagolom. Friss öblítő illata van, bár valószínűleg nem erre gondolt. - A kabátot a hétvégén mostam, de gondolom nem az öblítőm csiklandozta az orrodat. Minket őrzőket átitat a mágia, és ezért érzel felőlem másfajta szagot, mint az emberek felől. – Magyarázom el neki, hogy mi teszi ezt az érezhető különbséget. - Értek a mágiához, de ez a mágia nem olyan „varázslás”, amire te gondolsz. Nincs végtelen forrása, és nem használható bármire. Az a feladatunk, hogy megvédjük az embereket, és óvjuk a titkot is… hogy ne derülhessen ki a halandó világ számára a létezésetek… a mi létezésünk.
Jonny ajkai tátogásba kezdtek. Mondani szeretett volna rá valamit, de jobbnak látta inkább csendben maradni. Könnyű azt mondani, hogy hidegvérrel, amikor az embert… bocsánat vérfarkast majd szétveti az ideg. Sajnos lebukott nincs mit tenni, és a legszörnyűbb, hogy Camille ezt teljesen természetesen adta elő. Nem volt sem felháborodás, sem kifakadás, amiért hazudott neki, hanem csak mosolyogott. Kész, Jonathan ezen a ponton teljesen feladta a dolgot. A mentősből hulla lesz néhány másodpercen belül, de szerencsére nem így történt. Értetlenül nézett a kérdésére intézett válaszára, amit igazából fel sem akart tenni, de zavarában kicsúszott a száján valami ökörség. . – Hova? Vagy ezt… most nem értem – rázta a fejét idétlenül. Elhívták? Mégis hova? Sakkozni? Vagy Rokfortba, hogy mágiát tanuljon? A gondolat elég marhaságnak hangzott, de mivel az őrzőkről nagyjából csak annyi tudott, hogy képesek varázsolni, így Harry Potter sulija egész jó választásnak tűnt. - Aha – válaszolta lassan. – Ja, hát egyből gondoltam – bólogatott és közben próbált olyan képet vágni, hogy a nő elhiggye, hogy tényleg saját maga is erre a következtetésre jutott. Persze tényleg így volt, de ez megint magyarázkodásnak tűnhet a részéről, és akkor megint idiótának fogja nézni. Nem baj, a vezetékneve alapján nem is nagyon lehet más. – Ha tudnának rólunk az biztosan… katasztrófa lenne – így is rengeteg film, meg könyv készült a vérfarkasokról, szóval ha nem is tudják, hogy léteznek, azért sejtenek valamit. - Allison Black – mosolyodott el kedvesen a teremtője utáni érdeklődésre. Igazán tisztelte a beharapóját, és bár nem igazán volt az első időben ínyére, hogy meg sem kérdezte, akar-e vérfarkas lenni, meg, hogy emiatt elszakadt a szüleitől, de hamar megszokta a helyzetet és már egyáltalán nem neheztelt rá. – Ismered őt is? – kíváncsisága nem hagyta nyugodni, ami arcán is megjelenhetett. A Camille felől áradó érzelemhullámokat felfogta ugyan, csak éppen fogalma sem volt, hogy mit jelentenek, így próbált nem figyelni a változásokra, amik a nőben beálltak, mert összezavarta, ahelyett, hogy kisegítette volna. A lány nevetése térítette észhez, arcának vörössége már hajával vetekedett, amikor pedig Camille megszólalt, már a föld színéről is el akart tűnni szégyenében. – Nem… nem, dehogyis, nem… - ebből már nem jön ki jól. Elgyötörten megsemmisült képet vágott, nyelt egyet, és tovább hátrált. Fogalma sem volt, hogy az őrző csak viccelt. Tekintetével a földet pásztázta, és sikerült saját lábában megbotlania, és hátrafelé seggre esnie. Kalimpálva ért földet, de még meg sem érezte nagyon a kemény betont, rögtön a feltápászkodás fázisába lépett. Gyönyörű lehetett az összhang, egy idióta vérfarkas, aki elbukik a saját lábában, aztán kapkodva igyekszik feltápászkodni. Az életképtelen vérfarkasok versenyén nyilván első helyezett lenne. - Értem, oké – bólintott rá hevesen, bár nem igazán figyelt a nő szavaira, inkább saját ügyetlenségén pattogott elméje, és azon, hogy vajon Camille észrevette-e az esést. Fogalma sem volt, hogy miként gondolhat olyat, hogy valaki nem vesz észre egy suhancot, mint az orra előtt seggre esik, de ugyebár a remény hal meg utoljára. Talán hosszan pislogott egyet… - Minden őrzőnek ilyen a szaga? – kérdezte kíváncsian, amikorra túltette magát a balesetének tagadásán, és már száz százalékkal tudott Camillera figyelni. – Mert akkor, könnyen ki lehet őket szúrni. - Óh… - kicsit csalódottan vette tudomásul, hogy nem Dumbledore szintű mágiát használnak, de azért a varázslás, az varázslás. – Úgy mondjuk, mint ahogy Mágiaügyi minisztérium védte a titkot a Muglik elől? – egy pillanatra elgondolkozott, majd grimasszal egybekötve hozzátette. – Tudod, mint a Harry Potterben – félszeg mosollyal figyelte, mi a reakció, mivel ott képesek voltak láthatatlanná változtatni dolgokat, meg emlékeket is tudtak módosítani, meg akár törölni is, ha kellett.
- Elhívásnak nevezzük, amikor egy potenciális őrzőjelöltet beavatunk a titokba, és meghívjuk közénk, hogy idővel belőle is őrző legyen. Ezért nevezzük elhívásnak. – Magyarázom neki türelmes mosollyal. Igazából nem adok ki semmilyen belső titkot, ezzel a farkasok is tisztában vannak, és majd ha a Teremtője részletesebben beszél rólunk, akkor bizonyára majd ő is elmondja neki. Ezért se megyek mélyebben a dologba, csak a fogalmat tettem a helyére, hogy ne legyen olyan nagy zavar a fejében. Palástoltam őszinte meglepettségemet, mikor megtudtam, hogy ki is a teremtője. – Igen, ismerem Allisont. Találkoztam vele nem olyan régen. – Bólintottam lassan. Allison még maga is elég fiatal… legalábbis ahhoz képest, hogy a farkasok akár hatszáz évig is elélhetnek. A legidősebb farkas, akiről tudok, az már hatszáz felé jár. Allison ehhez képest még nagyon fiatal, és nem tudom, hogy mennyire áll már készen arra, hogy saját kölyköt nevelhessen. Szerencsére egy egész falka áll mögötte, és biztos vagyok benne, ahogy Nora, úgy a többi falkatag is segít majd Jonathan kikupálásában. Minden esetre merész lépés volt ez a nősténytől. Megemelkedő szemöldökkel figyeltem kibontakozó zavarát, majd megtántorodását. Mielőtt elesett volna, utána léptem, és a karja után kapva rántottam vissza egyenesbe. Semmiképp nem volt olyan a mozdulat, ami a bizonytalan farkaskölyök számára támadó élt engedett volna feltételezni. Nem kapkodtam, nyugodt… de határozott mozdulattal cselekedtem. Jonathan számára is egyértelművé válhatott, hogy a reflexeim és az az erő amit tanúsítottam, se látszólagos életkoromnak, se látszólagos fizikumomnak nem felelhetett meg. Ez az őrzői rutin, amit sok-sok évtizedes munkával szedtem magamra. Ahogy visszatalált az egyensúlyához, el is eresztettem. - Óvatosan. – Nem esett volna komolyabb baja, ha elvágódik, de így is eléggé kínosan érezte már magát, én pedig nem szerettem volna az Ő érdekében, ha ez hatványozódik. - Nem pont ugyanilyen, de meg lehet különböztetni az emberektől. – Kivéve ha nem nyúlunk mágiához, hogy elfedjük az árulkodó jeleket. Az informátorokat eleve csak az tudja kiszúrni, aki kellően idős farkas, vagy ha az informátor óvatlan… de a mágiához nyúlva én is tudnám palástolni, hogy mi vagyok, viszont értelmetlen lenne. A Chicago-ból ide költözöttek szinte kivétel nélkül ismernek, esetleg a hegyi falka tagjai előtt tudnám leplezni magam, de tényleg nem látnám túl sok értelmét. Ez viszont már olyan dolog, amit nem feltétlenül kötök egy kölyök orrára. - A mi….? – Rázom meg kissé a fejemet, s értetlenül összevonom a szemöldökömet. – Nem tudom, miről van szó… - Szoktam ugyan moziba járni, meg szeretem a filmeket is, de ez kimaradt az életemből.
- Oh… hát elég hülye nevet választottatok neki – grimaszolt félszegen. – Inkább úgy hangzik, mintha Sohaországba hívták volna el, vagy külföldre – nyilván a beavatás túl snassz volt, bár nem tudta miért ne hívhatták volna annak. Vagy felavatás, vagy beléptetés. Akkor lehetne egy olyan varázskapu, amin keresztül belépnek és őrzővé válnak. A modern időkben simán lehetett volna beléptető rendszernek is álcázni. Hm, talán fogalmatlanul nem kéne idióta elméleteket gyártania fejben. - Tényleg? – csillant fel szeme a közös ismeretség lélekmelengető hatására. – Néha elég fura tud lenni, de amúgy rendes – mosolygott bíztatóan. – De mondjuk nyilván minden vérfarkas fura egy kicsit… öhm… - nézett óvatosan Norára – mármint azért vannak kivételek. – Csodaszép mentés, remélte nem fogja később nyakon vágni a nőstény emiatt. Zavart idiótaságában majdnem elesett, de szerencsére Camille volt olyan kedves, hogy megragadta a kezét ezáltal képes volt megtartani egyensúlyát és nem seggre esni. – Köszi – motyogta elvörösödő arccal, tekintetét az ilyenkor szokásos zavartsággal cikáztatta mindenre csak éppen a nőre nem. Szégyellte az ügyetlenségét, és nem akarta a szánakozó, vagy lenéző pillantást észrevenni, amit esetleg a nő felé közvetített volna. Hát, lehet, hogy nem tett ilyet, de Jonny képzeletében ez élt és nem akarta, hogy ez be is bizonyosodjon, így jobb volt a járdát, vagy a mellettük húzódó falat pásztázni. - Aha, értem – bólintott, még mindig szagolgatva a levegőbe. Fura volt, nem rossz csak éppen olyan… kicsit ismerős, és mégis ismeretlen. A kettősséget nehezen tudta kezelni. A bestiát nem igazán érdekelte. Az orra hegyét sem dugta előre. Úgy tűnik számára a szag sokkal közönségesebb volt, mint Jonnynak. - Hát… - vakargatta meg a fejét, miközben mélyen beszívta, majd kifújta a levegőt. – Hát, ott is volt olyasmi szervezet, az volt a Mágiaügyei Minisztérium, ami a titkokat őrizte, az emberek elől, vagyis ott mugliknak hívták őket, nem tudom miért – vonta meg a vállait. Fogalma sem volt, hogy miért kellett még külön nevet is aggatni rájuk, amikor a varázslók már azzal, hogy boszorkánynak meg varázslónak nevezték magukat már eleve elhatárolódtak a varázstalan emberektől, de hát mindegy. Jó alapot adott a regényeknek és a filmnek egy jó kis nácis hasonlathoz, hogy a főgonosz kifejezetten gyűlölte a muglikat. - És mi van akkor, ha valaki mégis megtud rólunk valamit? – kérdezte kíváncsian. Allison mondott valamit, ezzel kapcsolatban, de dühös, ideges és frusztrált is volt, ahhoz hogy odafigyeljen rá.
Kezdőlap
/
