Minden délelőtt a friss zöldség, gyümölcs, virág, hús, egyéb állati termékek vásárlására van lehetőség, illetve hetente egyszer kipakol a helyi vadásztársaság is - prémeket, bundákat kínálva.
Éjszakába nyúlóan bent maradtam az egyetemen, és a régi krónikások feljegyzéseit olvastam, hogy minél pontosabb információkkal szolgálhassak a mentoráltamnak az elméleti fejtágítás során. Még az én koromban is van bőven mit tanulni, sose dőlnék hátra elégedetten, hogy én már mindent tudok, mert ez nem lenne igaz! Alkalomadtán felkeresem a jelenlegi krónikást is, úgyse volt hozzá még szerencsém, pedig lassan már tíz hónapja, hogy itt vagyok. Holnap pihenőnapom lesz, és csak estére kell visszajönnöm az egyetemre, úgyhogy kivételesen nem kell hazasietnem se. Ezt kihasználva úgy döntök, hogy egy kicsit furikázok az éjszakai nyugis városban, amiről persze tudom, hogy nem mindig nyugis, mert hát az éjszakás műszakokban is szokott lenne nem egy riasztás. Bokacsizmában, farmerben és könyékig feltűrt kockás ingbe ülök be a volán mögé az egyetem parkolójában, majd ahogy elindulok, már be is kapcsolom a fűtést. Egyértelműen közeleg a kemény hideg, nincs már sok… és az egész várost méteres hótakaró fogja belepni. Akkor a mi munkák is meg fog sokszorozódni és a srácok nem tudják fél éjszaka a feneküket meresztetni a TV előtt a laktanya közösségi szobájában. Mivel alig van forgalom, ezért kényelmes, ráérős tempóban tudok haladni, és az a veszély se fenyeget, hogy miközben nézelődök, valaki a nyakamra hajt. Fél órával később már az – éjszaka teljesen kihalt piacnál járok. A kocsim fényszórói megvilágítanak két alakot, akik egymás mellett sétálnak. Ez önmagában nem lenne egyébként különös, ha a srác vonásai ne lettek volna annyira ismerősek. Csak egy pillanatra láttam, mert aztán le is hajtotta a fejét, de esküdni mernék, hogy ismerem! Nagyon jó az arcmemóriám. Amint találok egy parkolásra alkalmas helyet, beállok oda, és az olviazöld széldzsekimet magamra kapva kiszállok a járműből. Átfutok az út másik oldalára, és követni kezdem a párost. Laza kocogással próbálom beérni őket. Pontosan nem tudom, mit is akarok tenni, ha utolértem őket, de az ösztöneim ritkán csapnak be, és most azt ordítják, hogy menjek utána.
Szinte a nyakába ugrott Norának, amikor rábólintott, hogy elkíséri egy városi séta erejéig. Allisonnak dolgoznia kellett, Jonathant pedig majd megette az ideg, és ki szeretett volna mozdulni, hiszen már majdnem másfél hónapja csak a hotel falain belül tartózkodott. Voltak persze erdei kiruccanások, de semmi komoly. Már bánta, hogy Allisont lebeszélte a moziról, de még mindig veszélyesnek tartotta saját magára és a szüleire nézve is, de akkor arra még nem gondolt, hogy beszerezzen egy kapucnis pulcsit is orrig magára húzza. Mondjuk egy séta persze nem olyan, mint egy kivilágított teremben való flangálás, ahol Jonathan korosztálya minden bizonnyal megfordult, és esélyesen felismerhették volna. Jól esett neki az éjszakai levegő, igaz rohadt hideg volt, és a hőmérő higanyszála fagypont alatt bujkált, mégis majdhogynem ugrándozva indult neki az éjszakának, és csak azért nem így tett, mert Nora rászólt, hogy, ha lehet, ne hívja fel fölösleges majomkodással a figyelmet magukra. Majd valahogy meghálálja ezt a kedvességet Norának, de egyelőre nem akart a jövővel foglalkozni, örült, hogy láthatja az éjszakai várost. Talán bedobhatnának egy hamburgert, vagy hot-dogot, vagy valami egészségtelen gyorskaját, esetleg egy pizzát. Ha Nora nem is szándékozott ilyeneket enni, Jonathan mindenképpen szeretett volna, ezért megkérte a nőt, hogy nem-e venne neki valamit. Nem a pénzhiány miatt, hanem, hogy még csak véletlen se kelljen senkivel beszélnie. Mellesleg pénze sem volt, de majd valamikor visszafizeti. A sajtos hamburger melegen gőzölgött kezei között. Út közben falatozott, de a piac területén bőven akadt ülő alkalmatosság, így levágódott és kényelmesen befejezte a kajálást, aztán útnak indultak, hogy tegyenek még egy kört a sötét éjszakában, mielőtt hazaindulnak. Fekete pulcsijának kapucnija félig lecsúszott róla, így arca és vörös haja is láthatóvá vált, ahogy a kocsi reflektora megvilágította fejét. Ösztönösen fordította el tekintetét a fény zavarta, és nem az, hogy valaki megláthatta az arcát, az csak utólag ötlött fel benne, de hamar félrehessegette a zavaró gondolatot. Annyira azért nem népszerű, kiplakátozott képével is csak egyszer találkozott a sétájuk alkalmával. Sajnos azonban tévednie kellett. Nora megállásra késztette, de Jonathan is hallotta a léptek zaját, amik feléjük közeledtek. Kapucniját mélyebben magába húzta, de látását nem takarta vele. A közvilágítás fényében ismerős alakot vélt felfedezni. Egy nő, nem kétséges, de meresztgetnie kellett szemeit, és elméjében hosszan kellett kutakodnia, mire felismerte ki is lehet az. Egész teste görcsbe rándult felismeréstől. Nem tudta, hogy a nő tudja-e, hogy eltűnt, de remélte, hogy nem, akkor minden könnyebb lenne, és Norának nem kell lecsapnia őt. A nevére nem emlékezett, de tudta honnan ismeri. A mentős, aki odadobta a szadista orvosnak. Persze nem neheztelt rá, nem ő tehet róla. Ahogy közelebb jött hozzájuk, Jonathan kérdő pillantást vetett Norára, majd halkan megszólalt. – Őt ismerem, de mi ez a szag, ami árad belőle? – nem olyan volt, mint az emberek szaga, de nem is volt vérfarkasos. A nő azonban csak annyit felelt, hogy „Derítsd ki”. Jonathan nem értette az egészet, és zavartan ácsorgott, mikor a nő beérte őket. - Ehm… helló – intett a nőnek félszegen, majd Nora felé pillantott, de úgy tűnt a kísérője nem igazán akar részt venni a társalgásban, mert néhány lépéssel arrébb a falnak támaszkodva figyelte kettejüket. – Nem vagy szolgálatban? – pedig lehetne, akkor nem érne rá utánuk szaladgálni. Idegességtől csöpögött hanglejtése, és kezei is remegtek, nem is beszélve szívéről, ami hevesen lüktetett mellkasában. Micsoda blamázs. A pajzsát nem képes még mindig megidézni, ezért Nora előtt nyitott könyv. Biztosan meg lesz róla a véleménye, és ha az alfának is elmondja, akkor lehet hamarosan kinyiffant állapotba fog kerülni. Össze kellene szednie magát.
A kocogás nem fárasztó, legalább egy kicsit átmozgatom ebben a hidegben az izmaimat. Leheletem kisebb fehér felhőt varázsol elém, aztán amikor befordulok a sarkon, és megpillantom a párost, lassítani kezdek. Nem akarom, hogy azt higgyék ártó szándékkal érkezem itt az éjszaka leple alatt a gyéren kivilágított piac külső területén. Az energiákat megérezve meglepetten vonom fel a szemöldökömet. Norát szinte azonnal felismerem, hiszen annak idején az egész Chicago-i falkával kapcsolatban álltam, azért is helyeztek át év elejével ide, Fairbanksbe. - Szervusz Nora. – Mosolygok a nőstényre futólag, aztán a fiúra pillantok. - Jonathan. – Jó az arc- névmemóriám, főleg, hogy a fiút eltűntként kezelik a városban. Minden hivatalos szerv – így a tűzoltóság – is kapott értesítést, hogyha esetleg valahol megtalálnánk, akkor be tudjuk azonosítani. Mivel még nyáron én vittem be a kórházba, ezért természetes, hogy felkaptam a fejemet a hírre, miszerint eltűnt. Nem gondoltam volna, hogy a farkasok állnak a dolog hátterében… konkrétan, hogy beharapták. - Hello. – Pillantok rajta végig, aztán futólag Nora felé fordítom a fejem, ahogy egy kicsit odébb áll, hogy tudjak a fiúval beszélni. - Nem, most nem vagyok szolgálatban… de tudsz róla, hogy a szüleid égen-földön keresnek? – Nem szemrehányóan, inkább aggódva teszem fel a kérdésem. Abból kiindulva, hogy mikor kerültek ki a plakátok az eltűnéséről, még nagyon friss lehet a beharapása. Norára pillantok ismét. Vajon ő harapta be? - A hegyen vagy a hotelben laksz most? Hogy viseled, minden rendben? – Tudom, hogy nem kéne vele törődnöm, de egy kicsit aggódok, hiszen tudom, hogy mennyire meg volt szeppenve, és mennyire meg volt rémülve a nyáron, pedig akkor „csak” a folyóba esett… most viszont vérfarkassá vált, ami azért sokkal komolyabb, és súlyosabb dolog, ami egy életre szól. Ha Nora kölyke, akkor jó kezekben van, és igazából nincs miért aggódnom. Csak a szüleit sajnálom, eléggé kétségbe lehetnek esve, hogy a gyereküknek nyomva veszett. Ez sose könnyű.
A mentős köszöntésére összerezzent. Ezek szerint ismerik egymást, bár Nora ennek csupán egy biccentéssel adott hangot, és ezt is csak onnan tudta a fiú, hogy hirtelen kapta a fejét a nőstény felé. Persze nem meglepő, Nora az okmányirodában dolgozik, a másik nő, akinek már kezdett a neve Jonathan elméjének kavalkádjából előbukkanni, pedig mentős. Mindketten állami hivataloknál dolgoznak, egyértelmű, hogy összefuthattak már. Ráadásul Camille… - igen, Camille, Camillenak hívják, majdnem hangosan is kimondta a nevet diadalittas győzelmi mámorában, amiért eszébe jutott a neve - Kanadából jött, nyilván kellett neki egy csomó papírt is intéznie Fairbanksban. Camille kérdésére aggódó tekintettel Norára pillantott, de a nő úgy tett, mintha észre sem venné ezt, csak lazán támasztotta a falat, és közben néha kettejüket bámulta, néha pedig a sötét, csillagtalan égboltot fürkészte. Szóval nem jön segítség, akkor hazudnia kell valamit. Nyilvánvalóan látta a plakátokat, így nem kamuzhatja azt, hogy nem is van eltűnve. – Igen – bólintott lassan, miközben a szó is elnyújtottan hagyta el ajkait. – De nem igazán vagyok eltűnve, csak… - megrántotta a vállait, felfújta kissé képét és látszott rajta, hogy gőze sincs mit is mondhatna, aztán nagy nehezen kibukott belőle valami hülyeség, amit hihetőnek gondolt – Meguntam a családi házat, és az utcán élek már egy jó ideje… összevesztem anyámmal – az utolsó két szót, szinte kérdőn ejtette ki, közben Camille tekintetét fürkészte, hogy vajon elhiszi-e. Ha nem is válaszolt rá valamit, ami egyértelművé tette, hogy ismeri szörnyű titkát, a következő kérdésére Jonathan összerezzent. Tudja? Tudja! Honnan tudja? Rettegve nézett Norára, nem akarta, hogy a nő ártson Camillenak, de úgy tűnt kísérője a füle botját sem mozdítja és az elhangzott szavak egy csöppet sem lepték meg. Ez csak még inkább összezavarta Jonnyt. – Mi… mi? Hogy… - honnan a fészkes fenéből ismeri a két gócpontot, ahol vérfarkasok tanyáznak. Óvatosan a levegőbe szimatolt, hátha csak rosszul érezte az előbb az illatot és mégiscsak egy vérfarkas Camille, de nem, egyáltalán nem fajtárs szaga volt. – Nem… nem tudom miről beszélsz – húzta erőltetett mosolyra a száját, és ideges nevetés is előtört torkából. Érzelmei természetesen fenevadjára is hatással voltak, de a bestia egyáltalán nem akart előtörni, hanem csupán idegesen mászkált a fejében. Ő sem tudta, hogy mi ez az egész, persze ő azt nem értette, hogy Jonathan miért idegeskedik, hiszen semmiféle fenyegetést nem érzékelt. Egy fajtárs volt a közelben, akinek nyugodt energiái békésen ringatták, és volt egy másik, akinek fura kisugárzása volt, de az sem volt veszélyt jelző. Minek háborog hát Jonathan? – Nora… mennünk kellene – súgta idegesen a másik felé, rögtön miután Camillet tereléssel próbálta leszerelni. Persze Camille is meghallhatta, de Nora nem mozdult, és megrázta a fejét. Jonathan szeretett volna sírva fakadni. Ő akarta az éjszakai kirándulást, és most szembe kell néznie a következményekkel, mivel a kísérő nem óhajtotta kihúzni őt a pöcegödörből, amibe belecsöppent. Bátortalanul Camillera tekintett, és összeráncolt homlokkal kérdezett, ha esetleg még nem kapott ezzel kapcsoaltban infót tőle. - Honnan tudsz... rólunk?
A szemöldököm láthatóan megugrik, amikor magyarázkodásba kezd. Kíváncsi vagyok, hogy mivel akarja kimagyarázni a dolgot. Remélem, hogy valami hihető történettel rukkol elő, mert most oké, hogy épp velem hozta össze a jó szerencse, de ha valaki mással találkozna, akkor nem lehet kétség a szavaiban és a történetében. Alig hallhatóan sóhajtok fel, leginkább a fehéren gomolygó leheletem árulja el a gondterheltségem. Nem. Teljesen kizárt, hogy Nora kölyke legyen. Nora rendesen kitanította volna arról, hogy kell viselkedni ilyen helyzetben. - Nem túl hihető történet. – Hoztam tudomására, hogy ezen még dolgoznia kell. A kölykök kezdetben még nagyon kiszámíthatatlanok, és többször is gondot okozhatnak, ha nem figyel rájuk oda kellőképp a teremtőjük. Québec-ben többször is adódott ilyen miatt problémája nem csak a protektorátusnak, de a helyi falkának is. Sajnos annak a történetnek nem lett happy end a vége. Remélem, hogy ezúttal más lesz. - Nyugalom, ne idegeskedj, előttem nem kell titkolóznod. – Próbálom nyugtatni, amikor látom, hogy eluralkodik rajta az idegesség. Amint Norához fordul, hogy talán menniük kellene, egy mosolyt küldök a nőstény felé. - Nem lesz bajod se neked, se nekem abból, ha beszélgetünk. – Sejtem, hogy attól fél, hogy bántani fognak, ha beszélget velem. Ettől azonban tényleg nem kell tartania. Bár a vérfarkasok nem tekintenek minket kebelbarátoknak, ahogy mi se őket, de alapvetően egy semleges- jó viszony van közöttünk… pláne a Vörös Hold óta ápolunk jobb kapcsolatokat egymással, hiszen közös céljaink és érdekeink akadtak. - Nem meséltek még neked az őrzőkről? – Kérdezem meglepetten. – Őrző vagyok. – Mosolygok rá. Egyáltalán nem titkoltam, és nem is próbáltam elfedni soha őrzői mivoltomat. Arra ott vannak az informátoraink. Én szeretek – ha egy mód van rá – nyílt lapokkal játszani. - Norát még Chicago-ból ismerem, szóval nem kell aggódnod… biztonságban vagy te is, és én is. – Már ami a jelenlegi felállást illeti, bár ha valaki közeledne, Nora úgyis jelezne, hogy álljunk odébb, nehogy más is meglásson.
Joanthan semmit sem válaszolt, csak félrenézett és igyekezett szemeit a kapucni mögé rejteni. A legjobb talán az lett volna, ha szóba sem áll vele, csak eliszkol, aztán Nora majd utoléri. De ehelyett végig kellett néznie, ahogy egy kedves nő neheztelő és hitetlenkedő pillantásokkal méri végig. Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. - Nem titkolózom… meg amúgy sincs mit titkolnom – közölte erőltetett mosollyal, persze tudta, hogy válasza instant lebukás, de nem tudott ellene mit tenni. – És egyébként sem vagyok ideges – ezt már majdnem hisztérikusan ejtette ki. Ujjaival idegesen babrált, szája kiszáradt, és hátrálni készült a nőtől, aki úgy tűnik, azt hiszi előtte nem kell titkolóznia. - Tényleg? – mintha gondolataiban olvasott volna, és ez nagyon nem tetszett a fiúnak, mégis arra késztette, hogy izmait lazább állapotba helyezze, és ne akarjon rögtön kereket oldani. Kérdésére hamar meg is kapta a választ. Egyrészről megnyugtatta, mert így most már minden világos lett, abban a sötét szobában, ahol eddig keringett, mint szívbajos egér a kiutat keresve, de ettől eltekintve még mindig zavaros volt néhány dolog, ahogy a kisegérnek sem válik világossá helyzete, csak amiatt mert fény gyúl a szobában. – De… de – bólintott rá zavartan és már majdnem kiejtett egy harmadik „de”-t is, amikor észbe kapva inkább mással kezdte el újabb zagyvaságát. – Hogyan lehetsz te őrző? – megrázta a fejét, majd utána megvakargatta állát. – Mármint… nem tudtam, hogy őrző vagy. Múltkor nem mondtad – persze múltkor még nem is volt vérfarkas, szóval érthető, hogy ezt akkor eltitkolta. Mit is csinálnak az őrzők? Allison mondott róluk valamit, de nem gondolta, hogy ilyen hamar összefut egyel… ismét. - Ez, akkor jó hír – derült fel Jonathan, és idegessége szinte azon nyomban elpárolgott, ahogy kiderült Camille fejéből nem lesz palacsinta. A változást a fenevad is megérezte, mert ismét nyugalomba helyezte magát és fürdőzött Nora könnyed energiáiban. – Amúgy igen, sejtem, hogy nagyon hiányolnak, de nem tudok mit tenni – vonta meg a vállait. – Ja, mármint a szüleim – tette hozzá aprót nevetve, de aztán szinte azon nyomban le is hervadt róla a jókedv. – De fogok nekik írni egy levelet, és a teremtőm elviszi nekik. Akkor majd valamennyire megnyugodnak, hogy nem haltam meg… gondolom az is valami – grimaszolt keserűen. – És egyébként mit is csinálnak pontosan az őrzők? És nektek miért van ilyen furi szagotok? – kérdezte miközben közelebb lépett Camillehoz és szaglászni kezdte úgy tíz centiről. A nő alacsonyabb volt nála ezért kissé lehajtotta fejét, de aztán észbe kapott és elvörösödve hátrált. – Bocsi… nem, nem akartam… ne haragudj, csak hát… izé – biztos udvariatlanság másokat körbeszaglászni, de mióta vérfarkas, az egyik legmegbízhatóbb detektor az orra volt. - Ehm… - vakargatta meg kapucnis fejét. – Szóval, akkor te tudsz varázsolni? – nagyjából ennyi maradt meg saját kútfőjében az őrzőkről, amit teremtője mesélt neki.
Vannak dolgok, amiken a vérfarkas-lét sem változtat. Ugyanúgy mentegetőzik, ahogy nyáron is tette, s én ugyanazzal a mosollyal fogadom a szavait, amivel a kórház vizsgálójában. - Attól, hogy letagadod, nem győzöl meg senkit az ellenkezőjéről. Elárulod magad a testbeszédeddel… és a heves tiltakozással is. Ha meggyőzően akarsz hazudni, azt mindig tedd hidegvérrel és úgy, hogy legyen benne valamennyi igazság is. – Kioktatni és megnevelni nem az én feladatom, ahogy nem is áll szándékomban, ez csupán egy jó tanács, amit saját belátása szerint vagy megfogad, vagy nem. Mindannyian hazudunk, mert muszáj. Jobb neki is, ha mihamarabb megtanul hihetően hazudni, mert akkor nem fognak gyanakodni rá… legalább is az emberek biztosan nem. - Ahogy minden más őrző. Annak idején engem is elhívtak. – Szélesen rá mosolygok, miközben enyhén megvonom a vállaimat, jelezve hogy ez nem nagy dolog. Alapvetően akik mágia érzékenyek, mind potenciális őrző jelöltek, de nem mind alkalmasak az őrzői létre. Sokszor előfordul, hogy valakiről kiderül, hogy mégse képes ekkora elköteleződésre. Olyankor az illetőtől elbúcsúzunk, a mágusok törlik a memóriáját, és élheti tovább nyugodt emberi életét. - Ez nem olyan dolog, amit úton-útfélen hangoztatunk mindenkivel, ahogy te se ok nélkül mehetsz haza a szüleidhez. Az átlag emberek nem tudhatnak se a ti… se a mi létezésünkről. Te már nem tartozol az átlag emberek közé, ezért elmondhattam neked. – Magyarázom el neki türelmesen, hogy akkor miért nem… s most miért avattam be milétembe. - És ki a teremtőd? – Kérdezek rá, mert tényleg nagyon érdekel, hogy melyik farkas harapta be a falkából. Egy levél több a semminél, legalább a szülők megnyugszanak valamelyest, hogy Jonathan nem halt meg. Mindig is ezt a részt tartottam a leglehangolóbbnak nemcsak a vérfarkasok, hanem az őrzők életében is. El kell szakadni a családtól, és ez mindig kemény. Én ilyen szempontból könnyebb helyzetben voltam, mert az anyám előtt nem kellett titkolóznom, hiszen ő maga is őrző volt… az apám pedig még kiskoromban elhagyott minket. Azóta se tudok róla semmit. Nyitottam a számat, hogy válaszoljak a kérdésére, amikor közelebb lépett. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, majd a szaglászásra zavartan felnevettem. - Ugye körbepisilni nem szándékozol? – Nevettem el magam. Annyira kajla… emberként is, és vérfarkasként is az maradt. - Semmi gond, de azért erre ne szokj rá… vannak akik elég önérzetesek ahhoz, hogy ne vegyék jó néven az ilyet. – A kabátom gallérját az orrom elé húzom, majd megszagolom. Friss öblítő illata van, bár valószínűleg nem erre gondolt. - A kabátot a hétvégén mostam, de gondolom nem az öblítőm csiklandozta az orrodat. Minket őrzőket átitat a mágia, és ezért érzel felőlem másfajta szagot, mint az emberek felől. – Magyarázom el neki, hogy mi teszi ezt az érezhető különbséget. - Értek a mágiához, de ez a mágia nem olyan „varázslás”, amire te gondolsz. Nincs végtelen forrása, és nem használható bármire. Az a feladatunk, hogy megvédjük az embereket, és óvjuk a titkot is… hogy ne derülhessen ki a halandó világ számára a létezésetek… a mi létezésünk.
Jonny ajkai tátogásba kezdtek. Mondani szeretett volna rá valamit, de jobbnak látta inkább csendben maradni. Könnyű azt mondani, hogy hidegvérrel, amikor az embert… bocsánat vérfarkast majd szétveti az ideg. Sajnos lebukott nincs mit tenni, és a legszörnyűbb, hogy Camille ezt teljesen természetesen adta elő. Nem volt sem felháborodás, sem kifakadás, amiért hazudott neki, hanem csak mosolyogott. Kész, Jonathan ezen a ponton teljesen feladta a dolgot. A mentősből hulla lesz néhány másodpercen belül, de szerencsére nem így történt. Értetlenül nézett a kérdésére intézett válaszára, amit igazából fel sem akart tenni, de zavarában kicsúszott a száján valami ökörség. . – Hova? Vagy ezt… most nem értem – rázta a fejét idétlenül. Elhívták? Mégis hova? Sakkozni? Vagy Rokfortba, hogy mágiát tanuljon? A gondolat elég marhaságnak hangzott, de mivel az őrzőkről nagyjából csak annyi tudott, hogy képesek varázsolni, így Harry Potter sulija egész jó választásnak tűnt. - Aha – válaszolta lassan. – Ja, hát egyből gondoltam – bólogatott és közben próbált olyan képet vágni, hogy a nő elhiggye, hogy tényleg saját maga is erre a következtetésre jutott. Persze tényleg így volt, de ez megint magyarázkodásnak tűnhet a részéről, és akkor megint idiótának fogja nézni. Nem baj, a vezetékneve alapján nem is nagyon lehet más. – Ha tudnának rólunk az biztosan… katasztrófa lenne – így is rengeteg film, meg könyv készült a vérfarkasokról, szóval ha nem is tudják, hogy léteznek, azért sejtenek valamit. - Allison Black – mosolyodott el kedvesen a teremtője utáni érdeklődésre. Igazán tisztelte a beharapóját, és bár nem igazán volt az első időben ínyére, hogy meg sem kérdezte, akar-e vérfarkas lenni, meg, hogy emiatt elszakadt a szüleitől, de hamar megszokta a helyzetet és már egyáltalán nem neheztelt rá. – Ismered őt is? – kíváncsisága nem hagyta nyugodni, ami arcán is megjelenhetett. A Camille felől áradó érzelemhullámokat felfogta ugyan, csak éppen fogalma sem volt, hogy mit jelentenek, így próbált nem figyelni a változásokra, amik a nőben beálltak, mert összezavarta, ahelyett, hogy kisegítette volna. A lány nevetése térítette észhez, arcának vörössége már hajával vetekedett, amikor pedig Camille megszólalt, már a föld színéről is el akart tűnni szégyenében. – Nem… nem, dehogyis, nem… - ebből már nem jön ki jól. Elgyötörten megsemmisült képet vágott, nyelt egyet, és tovább hátrált. Fogalma sem volt, hogy az őrző csak viccelt. Tekintetével a földet pásztázta, és sikerült saját lábában megbotlania, és hátrafelé seggre esnie. Kalimpálva ért földet, de még meg sem érezte nagyon a kemény betont, rögtön a feltápászkodás fázisába lépett. Gyönyörű lehetett az összhang, egy idióta vérfarkas, aki elbukik a saját lábában, aztán kapkodva igyekszik feltápászkodni. Az életképtelen vérfarkasok versenyén nyilván első helyezett lenne. - Értem, oké – bólintott rá hevesen, bár nem igazán figyelt a nő szavaira, inkább saját ügyetlenségén pattogott elméje, és azon, hogy vajon Camille észrevette-e az esést. Fogalma sem volt, hogy miként gondolhat olyat, hogy valaki nem vesz észre egy suhancot, mint az orra előtt seggre esik, de ugyebár a remény hal meg utoljára. Talán hosszan pislogott egyet… - Minden őrzőnek ilyen a szaga? – kérdezte kíváncsian, amikorra túltette magát a balesetének tagadásán, és már száz százalékkal tudott Camillera figyelni. – Mert akkor, könnyen ki lehet őket szúrni. - Óh… - kicsit csalódottan vette tudomásul, hogy nem Dumbledore szintű mágiát használnak, de azért a varázslás, az varázslás. – Úgy mondjuk, mint ahogy Mágiaügyi minisztérium védte a titkot a Muglik elől? – egy pillanatra elgondolkozott, majd grimasszal egybekötve hozzátette. – Tudod, mint a Harry Potterben – félszeg mosollyal figyelte, mi a reakció, mivel ott képesek voltak láthatatlanná változtatni dolgokat, meg emlékeket is tudtak módosítani, meg akár törölni is, ha kellett.
- Elhívásnak nevezzük, amikor egy potenciális őrzőjelöltet beavatunk a titokba, és meghívjuk közénk, hogy idővel belőle is őrző legyen. Ezért nevezzük elhívásnak. – Magyarázom neki türelmes mosollyal. Igazából nem adok ki semmilyen belső titkot, ezzel a farkasok is tisztában vannak, és majd ha a Teremtője részletesebben beszél rólunk, akkor bizonyára majd ő is elmondja neki. Ezért se megyek mélyebben a dologba, csak a fogalmat tettem a helyére, hogy ne legyen olyan nagy zavar a fejében. Palástoltam őszinte meglepettségemet, mikor megtudtam, hogy ki is a teremtője. – Igen, ismerem Allisont. Találkoztam vele nem olyan régen. – Bólintottam lassan. Allison még maga is elég fiatal… legalábbis ahhoz képest, hogy a farkasok akár hatszáz évig is elélhetnek. A legidősebb farkas, akiről tudok, az már hatszáz felé jár. Allison ehhez képest még nagyon fiatal, és nem tudom, hogy mennyire áll már készen arra, hogy saját kölyköt nevelhessen. Szerencsére egy egész falka áll mögötte, és biztos vagyok benne, ahogy Nora, úgy a többi falkatag is segít majd Jonathan kikupálásában. Minden esetre merész lépés volt ez a nősténytől. Megemelkedő szemöldökkel figyeltem kibontakozó zavarát, majd megtántorodását. Mielőtt elesett volna, utána léptem, és a karja után kapva rántottam vissza egyenesbe. Semmiképp nem volt olyan a mozdulat, ami a bizonytalan farkaskölyök számára támadó élt engedett volna feltételezni. Nem kapkodtam, nyugodt… de határozott mozdulattal cselekedtem. Jonathan számára is egyértelművé válhatott, hogy a reflexeim és az az erő amit tanúsítottam, se látszólagos életkoromnak, se látszólagos fizikumomnak nem felelhetett meg. Ez az őrzői rutin, amit sok-sok évtizedes munkával szedtem magamra. Ahogy visszatalált az egyensúlyához, el is eresztettem. - Óvatosan. – Nem esett volna komolyabb baja, ha elvágódik, de így is eléggé kínosan érezte már magát, én pedig nem szerettem volna az Ő érdekében, ha ez hatványozódik. - Nem pont ugyanilyen, de meg lehet különböztetni az emberektől. – Kivéve ha nem nyúlunk mágiához, hogy elfedjük az árulkodó jeleket. Az informátorokat eleve csak az tudja kiszúrni, aki kellően idős farkas, vagy ha az informátor óvatlan… de a mágiához nyúlva én is tudnám palástolni, hogy mi vagyok, viszont értelmetlen lenne. A Chicago-ból ide költözöttek szinte kivétel nélkül ismernek, esetleg a hegyi falka tagjai előtt tudnám leplezni magam, de tényleg nem látnám túl sok értelmét. Ez viszont már olyan dolog, amit nem feltétlenül kötök egy kölyök orrára. - A mi….? – Rázom meg kissé a fejemet, s értetlenül összevonom a szemöldökömet. – Nem tudom, miről van szó… - Szoktam ugyan moziba járni, meg szeretem a filmeket is, de ez kimaradt az életemből.
- Oh… hát elég hülye nevet választottatok neki – grimaszolt félszegen. – Inkább úgy hangzik, mintha Sohaországba hívták volna el, vagy külföldre – nyilván a beavatás túl snassz volt, bár nem tudta miért ne hívhatták volna annak. Vagy felavatás, vagy beléptetés. Akkor lehetne egy olyan varázskapu, amin keresztül belépnek és őrzővé válnak. A modern időkben simán lehetett volna beléptető rendszernek is álcázni. Hm, talán fogalmatlanul nem kéne idióta elméleteket gyártania fejben. - Tényleg? – csillant fel szeme a közös ismeretség lélekmelengető hatására. – Néha elég fura tud lenni, de amúgy rendes – mosolygott bíztatóan. – De mondjuk nyilván minden vérfarkas fura egy kicsit… öhm… - nézett óvatosan Norára – mármint azért vannak kivételek. – Csodaszép mentés, remélte nem fogja később nyakon vágni a nőstény emiatt. Zavart idiótaságában majdnem elesett, de szerencsére Camille volt olyan kedves, hogy megragadta a kezét ezáltal képes volt megtartani egyensúlyát és nem seggre esni. – Köszi – motyogta elvörösödő arccal, tekintetét az ilyenkor szokásos zavartsággal cikáztatta mindenre csak éppen a nőre nem. Szégyellte az ügyetlenségét, és nem akarta a szánakozó, vagy lenéző pillantást észrevenni, amit esetleg a nő felé közvetített volna. Hát, lehet, hogy nem tett ilyet, de Jonny képzeletében ez élt és nem akarta, hogy ez be is bizonyosodjon, így jobb volt a járdát, vagy a mellettük húzódó falat pásztázni. - Aha, értem – bólintott, még mindig szagolgatva a levegőbe. Fura volt, nem rossz csak éppen olyan… kicsit ismerős, és mégis ismeretlen. A kettősséget nehezen tudta kezelni. A bestiát nem igazán érdekelte. Az orra hegyét sem dugta előre. Úgy tűnik számára a szag sokkal közönségesebb volt, mint Jonnynak. - Hát… - vakargatta meg a fejét, miközben mélyen beszívta, majd kifújta a levegőt. – Hát, ott is volt olyasmi szervezet, az volt a Mágiaügyei Minisztérium, ami a titkokat őrizte, az emberek elől, vagyis ott mugliknak hívták őket, nem tudom miért – vonta meg a vállait. Fogalma sem volt, hogy miért kellett még külön nevet is aggatni rájuk, amikor a varázslók már azzal, hogy boszorkánynak meg varázslónak nevezték magukat már eleve elhatárolódtak a varázstalan emberektől, de hát mindegy. Jó alapot adott a regényeknek és a filmnek egy jó kis nácis hasonlathoz, hogy a főgonosz kifejezetten gyűlölte a muglikat. - És mi van akkor, ha valaki mégis megtud rólunk valamit? – kérdezte kíváncsian. Allison mondott valamit, ezzel kapcsolatban, de dühös, ideges és frusztrált is volt, ahhoz hogy odafigyeljen rá.
Ma reggel már egyszer megjártam a piacot, mielőtt még Noah-val elkanyarodtam volna az óvoda, Hannah-val meg az iskola felé, ilyenkor ez volt a szokásos kör, hogy ó a szokásos felvásárlóimnak leszállítsam a frissen szüretelt gyümölcsöt, most épp az áfonyát, ha már annak volt szezonja. Majd miután a piac nyitvatartási ideje a végéhez közeledett, egy újabb kör, hogy a felszabadult, üres ládákat összeszedjem, mert igaz, volt otthon még bőven belőle, de ha szeretetszolgálatosat játszok és sosem gyűjtöm vissza őket, néhány belül héten megnézhetném magam. Kicsit mint anno a suliban a kölcsönkért tollak meg ceruzák, ha nem figyel rá az ember, többet sem látja viszont őket. Az egyik kereskedő fia épp az utolsó ládát pakolta le a terepjáró mellé, amikor pedig megkérdezi, hogy kell-e még segítség, csak legyintek, hogy menjen csak, elboldogulok egyedül is. A nagyja már így is fent van a terepjáró platóján, azzal a párral meg én is megbirkózok, szép is lenne, ha pár faláda fogna ki rajtam. Nincs is velük gond igazából, most még csak olyan sok sincs, hogy amiatt fájna a fejem, hogy pakoljam fel őket, hogy egy körrel haza tudjam vinni mindet, csupán a rögzítés van hátra, ám amikor oldalra pillantva meglátok egy ismerős alakot tőlem alig néhány méterre elsétálni az utcán, a heveder kicsusszan a kezemből, és hála a rugóknak, valahol a ládák közt landol a vége. Hurrá...! Most annyira nem is érdekel, vagyis érdekel, de az, akit láttam, jobban, így hacsak nem figyelt fel a zajra, amit csaptam, akkor én indulok utána sietős léptekkel, miután lezártam az autót. - Csak nem... Miss Avery Hawkins tisztelte meg Fairbanks városát azzal, hogy méltóztatott áldozni rá kevés szabadidejéből, és visszatért? - csendül a hangom cinikusan, miután megbizonyosodok róla, hogy igen, akit látok, nem más, mint fiatalabb sógornőm. - Vagy csak a szemem káprázik? Csoda történt? - folytatom a túlzásokat, és az sem zavar különösebben, hogy nem épp a kedvesség tükröződik a szavaimből. Eszem ágában sincs jópofizni, pláne azok után, hogy négy éve minden szó nélkül lelépett. - Mit keresel itt? - bököm ki végre, ahogy felzárkózok, elé is lépek, hogy megállásra késztessem, legalább addig, amíg válaszol.
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
Már két napja itthon vagyok, a kezem remeg, ha csak hangos beszélgetést hallok. Éjjel még fel felriadok, ha olyat álmodom. Miért gyötör? Miért nem tudok már túllépni rajta, én ennél erősebb vagyok. Ismerem a határaimat és ezzel nincs mit vitatni. Nálam is betelhet a pohár. A jeges fuvallat összekócolja a fürtjeimet és úgy sietek tovább az utamra, rá jöttem, hogy a Kaliforniai ruháim nem lesznek kellő vastagságúak Alaszkában. Vicces, hogy négy év alatt elfelejtettem milyen is az éghajlat a városomban. Gyerekek rohangáltak, én pedig vágytam, hogy kiszakadjak a négy fal közül, talán ezért is tévedtem a vásár közelébe. Tudom, hogy itt legalább pontosan friss árut kínálnak, nem pedig két hetes aszalódott gyümölcsöt próbálnak rád sózni. Pár régi ismerős köszönt, én pedig csak bólogattam. Hát rajtam ne múljon. Bár nem terveztem sokáig maradni, így nem akartam bárkivel is komolyabb beszélgetésbe keveredni. Ezért is maradtam Dylan-nél és Ronnie-nál, aki olyan elfoglalt, hogy még mindig nem sikerült beszélnem vele, Dylan pedig a nagycsajozásban elfelejtette, hogy a városban vagyok. Bár jobb is, hogy nem vagyok körbe zsongva. Nem kell beszélnem a történtekről. Valami zaj hallatott mellőlem, de igyekeztem tovább menni, hogy végre vehessek pár melegebb pulcsit magamnak. De nem tartott sokáig, míg nem ütköztem bele egy régi kedves ismerősbe. Hangja merő gúny volt, és éreztem, hogy a gyomrom összezsugorodik. Nem akarok vele találkozni! - Nocsak, valami híresség lettem? Esetleg celeb? Mert akkor befektetek egy napszemüvegre is. – fordultam vele szembe, hogy lássam rég látott sógoromat. Az idő vasfoga nem kímélte. Bár mit is vártam, Gabby halála mindenkit lesújtott, egy gyereket felnevelni pedig eleve kihívásnak hat. Megköszörültem a torkom és kisimítva a hajamat a szememből indultam volna tovább, de nem engedett. Gipszelt kezemet a zsebembe csúsztattam, hogy véletlenül se látszódjon, hogy mi az oka. - Régen rossz, ha engem akarsz látni káprázatos pillanataidban Jon. – szememet rá emelve néztem végig rajta. Ahhoz képest, hogy egyedülálló apuka, két gyerekkel egészen jól bírja. Gondolom a család óriási segítségnyújtása sokat jelent neki. Mindenki. Kivéve én. - Nem jöhetek haza? Esetleg nem tudok valami tilalomról, hogy Avery Hawkins nem teheti be a lábát? – hangom nem volt fenyegető, gúnyos vagy sértő. egyszerűen megfáradtam és úgy tűnik, hogy Jon inkább volt sértett, mint keserű. - Haza jöttem a családomhoz. – megvontam a vállam. Hogy őt miért nem kerestem fel? Miért nem akartam látni Noah-t? Mert tudom jól, hogy a meglévő űr, most ezerszeresére tágult. Szerettem Gabby-t, ő volt az én kistestvérem, nálam mindenki nagyobb volt, Dylan után ő volt, aki olyan közel állt hozzám. Talán vele meg is tudtam volna beszélni az egész kalamajkát, amibe keveredtem.
- Passz, mondd meg te. A híradókban nem jelentették be az érkezésed, pletykalapokat meg nem olvasok. - vontam vállat, ami pedig a napszemüveget illeti, akár amögé is rejtőzhetett volna, miután annyi éven át voltunk osztálytársak, jó eséllyel úgy is felismertem volna, már messziről. Igaz, a családjától néha hallottam róla ezt-azt, hogy mi van vele, de az igazat megvallva miután képes volt minden szó nélkül lelépni akkor, amikor minden rosszra fordult, különösebben engem sem tudott érdekelni, hogy mi lehet vele. - Rég rossz ez már így is, meg amúgy is van az a pont, ahonnan már nincs lentebb. - azt hiszem, az én esetemben ez kipipálható, nem hiszem, hogy valaha bekövetkezhetne még olyan mélypont az életemben, mint amikor egyszerre vesztettem el mindkét szülőmet és maradtunk Hannah-val árvák, vagy épp amikor Gabbie hagyott magamra az újszülött fiunkkal. - Tilalomról én sem tudom, egyszerűen csak furcsa azok után, hogy még a húgod temetésére sem voltál képes eljönni. - szúrom oda szemrebbenés nélkül, farkasszemet nézve vele. Igaz, nem tudom, mi lehetett egyáltalán olyan fontos, vagy sürgős, hogy nem tűrt halasztást, vagy ne várhatott volna pár napot, de úgy tűnik bármi is volt, annyira talán mégsem lényeges, ha most ismét itt van. - Azt el tudom képzelni. - vetettem egy sokatmondó pillantást a begipszelt keze felé, mert egyrészt igen, észrevettem, még ha azt nem is tudom, mivel sikerült eltörnie, másfelől önmagában is elég árulkodó, hogy így állított haza. Vagy annyira rosszkor jött ez a baleset az életébe, hogy képtelen az eddig megszokott életformáját tovább vinni, és tudomisén, mondjuk munkanélküli lett és nincs akire számíthatna a bajban, azért állított haza, vagy pont hogy valaki olyan bántalmazta, akit közel engedett magához, és csalódott. - Segítségre van szükséged vagy menekülsz? - kérdeztem rá, hátha így közelebb kerülök a megoldáshoz, a kettő közül melyik lehet az esélyes jelen helyzetben. Vagy tévedek, és valami teljesen más miatt? - Csak mert azt nehezen hiszem el, hogy épp most kezdtek el hiányozni. - ha már négy évig még csak de se bagózott. Miért pont most? Miért nem előbb? Vagy később? Fogadni mernék rá, hogy valami történt, ami kiugrasztotta a nyulat a megszokott, kényelmes kis bokrából, ahol eddig oly nyugodtan elvolt, élve a világát...
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
Nem vártam mást, mint ezt. Hogy hatalmas szálka lesz a szemében, de nem értheti meg, hogy mekkora fájdalom volt ez a számomra. Nagyot nyelve sütöttem le a szemeimet és aztán vissza. - Senki nem tudta, hogy haza jövök. – időm sem lett volna szólni, felültem az első buszra és eljöttem. Lehet, hogy megöltem a pasimat azon az estén. Valahogy beszélni sem volt kedvem. Csak bedugni a fülesemet és hallgatni a nyugalmat. Nem pedig magyarázkodni, hogy mi a fenéért kell, visszatérjek a városomba. - De ezek szerint mégis van. – egy hideg fuvallat kapott a hajamba és azonnal moccanásra késztetett. Furcsa volt ismét itt lenni, a lelkem bizserget, de tudom jól, hogy ez már nem ugyan az. Nincs itt Gabbie. Mindenkit megrázott a családban, de azt hiszem, hogy engem a legjobban, Dylan tudja igazán mennyire nyomorba taszított, hogy mennyire akartam orvos lenni, és az utolsó lökést az ő elvesztése okozta. - Azt hittem, hogy képes vagy kiadni egy tilalmat. – megvontam a vállam és Gabbie említése akkora gombócot alakított a gyomromba, hogy hirtelen megszólalni sem tudtam, csak álltam és néztem. A szemeim szúrtak, sosem tudtam erről beszélni. Most, most pedig tudom, hogy nem húzhatom magam ki ez alól. - Gabbie volt a húgom, az egyetlen ember, akiért én tartoztam felelősséggel. Mindenki idősebb volt nálam. Nekem ő volt az, akinek a szív problémáit kellet hallgatnom. Nekem kellet volna ott lennem mellette. De nem. Engem haza küldtek, és meghalt. Nem mondhattam el neki, hogy felvettek az orvosira. Nem búcsúzhattam el tőle. Ezek után néztem volna végig, hogy elföldelik? Hogy az egyetlen húgomat eltemetik? Neked is nehéz ehetett, sőt most is az, lefogadom, hogy nem egyszerű ez négyéves gyerekkel egyedül. De nem foghatod fel milyen, mikor elveszted Őt. – persze ez hülyeség, mert ő is ugyan úgy elvesztette, ahogy én. De ő nem úgy érzi, mint én. Én vagyok a legkisebb ismét a családban. Mindenki miattam aggódik, még Dylan is négy perccel idősebb. Mellesleg fiú és sikeres. A mellkasom erősen nyomott, mintha össze akarna roppantani az érzés, hogy Nate-el kell beszélnem. Már nem tudok sírni, a szemeim fájnak, égnek még sem tudok sírni. Biztos velem van a baj. - Miért nem hiszed el, hogy csak eljöttem meglátogatni a családot? – mindig is tudtam, hogy valami különleges képessége van a kedves sógoromnak, hogy megérezze, valami baj van. De nincs mit tennem, nem fogom elmondani, hogy amúgy az idióta exemet megöltem. Mit szólna hozzá, hogy orvosi gyakornokként, megöltem egy embert? - Minden percben hiányoznak. Minden alkalommal, mikor eszembe jutottak, rohantam volna haza. De ez a hely már nem az, ami volt. Mikor mindannyian itt voltunk. Mikor Gabbie élt, és a nevetésével töltötte meg a helyet. – kihúztam a kezemet a kabátból és feljebb húztam a cipzárt. Mert hiába asál, fázom.
- Igaz is, ha a távozásodról se szóltál senkinek, nem meglepő, ha a hazajövetelt is hasonlóképp zavarod le. - vontam fel a szemöldököm, a következő kis megjegyzését meg inkább elengedem a fülem mellett. Igen, biztosan lehetne még fokozni a helyzetet, hogy rosszabb legyen, mint amikor Gabbie-t veszítettük el, vagy akár előtte, a szüleimet, de inkább bele sem akarok gondolni, hogy Hannah-val vagy Noah-val történjen valami. Vagy éppenséggel velem, és ők maradjanak magukra ilyen fiatalon. - Nem, azt sajnos még nem. Ilyet nem... - kiadni egyébként sem, legalábbis a birtokaimon túl terjedőt, maximum indítványozni a városházán. Veszett róka, rejtélyes betegségben elhullott vad miatti karantén, de sajnos a nem kívánatos személyek elleni távoltartási végzés nem ez a hatáskör. Mellesleg egészen kíváncsivá tett, hogy miért pont most tolta vissza a képét, ha már eddig eszébe sem jutottunk. Már épp felszólaltam volna, ellenkezve, hogy de mennyire nincs igaza, vagy épp ne játssza itt nekem a mártírt, mert egy idegennél lehet, hogy beválna, de engem aztán marhára nem fog meghatni a dolog. Kár, hogy nem fogta be előbb a száját, mert már az is a bicskát nyitogatta a zsebemben, ahogy a temetésről beszélt, de amikor a végén hozzáteszi azt az ártalmatlannak tűnő kis mondatot, na, akkor szakadt el bennem végleg a cérna. - Nem foghatom fel, milyen elveszíteni őt? - kérdeztem vissza csendes, ámde indulattól fűtött hangon, mielőtt még egyszer elismételtem volna, kissé hangosan, ezúttal nem kevés hitetlenkedéssel fűszerezve. - A húgod volt, tiszta sor, és biztos, hogy emiatt sok szempontból sokkal jobban ismerted, mint én. Viszont ha esetleg elfelejtetted volna, mi meg gyerekkori barátok voltunk... A feleségem volt, az egyetlen nő volt, akit valaha igazán szerettem, szóval te csak ne mondd nekem, hogy nem tudom, hogy milyen elveszíteni. - mondtam a magamét, hogy ha közbe is akart szólni, vagy megállítani, a legkevésbé sem hatott meg, csak folytattam, míg a mondandóm végére nem érek. - Szerinted én elbúcsúzhattam rőle? Nem. Sőt, egyikünk sem, ahogy ő sem tőlünk, vagy a saját fiától... Mindenkinek hiányzik, mindenkinek nehéz, mégis, mindenki képes volt megadni neki a végtiszteletet azzal, hogy eljött a temetésére. Kivéve téged. - szúrtam oda a végére szikrázó tekintettel. Azt már szóra se méltatom, hogy milyen volt Noah-val átvészelni az utána következő hónapokat, sőt egy-két évet, mert abban igaza van, hogy nem volt éppenséggel egyszerű, de pont a szánakozása az, amire most a legkevésbé vágyok. Átvészeltük, itt vagyunk, megvagyunk. - Hogy miért? Mert ennyire már ismerlek, a véletlen egybeesésekben pedig nem hiszek. Miért pont most, és nem egy éve? Vagy egy év múlva? - hiába, ha legjobb barátok nem is lettünk sosem, amikor évekig napi szinten találkozol valakivel, mert osztálytársak vagytok, akarva-akaratlanul kiismered valamilyen szinten. - Mondani mindig könnyű. Akkor meg miért nem tetted? - ráztam a fejem hitetlenkedve, mert komolyan... kit akar áltatni ezzel az egésszel? - Ha eleget mondogatod, lehet, hogy magadat sikerül meggyőznöd, de attól még nem feltétlenül lesz igaz. - jegyeztem meg hűvösen, s míg ő a sálával bíbelődött, én csak dacosan vágtam zsebre a kezeimet.
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
- Dylan tudta. – nyögöm ki úgy a szavakat, mintha az utolsó levegő vételemet engedtem volna kicsúszni az ajkaimon. Mert nem gyanúsíthat olyannal, ami nem igaz. Ő nem tudta és a család többi tagja, viszont az ikrem igen csak tisztában volt vele, hiszen a fejemhez vágta, hogy nem bírja ki a család, ha két gyereket is elveszít. De, túlélte, látom, hogy mennyire megszokták a hiányom és inkább már zavaró a visszatérésem, mint sem üdítő. Bár nekem sem olyan könnyű megemészteni. - Miért állod el az utamat, ha látni sem óhajtasz? – csípőre teszem az egyik kezemet és úgy nézek a szemeiben, kár, hogy Ronnie-tól megtanultam, hogy is legyek néha keményebb és ne egy nyuszi. Mellesleg pedig Nate nem az, az ember, akiért tűzbe tenném a kezem. Sose voltam oda érte, persze Dylan meg Gabbie igen. De lehet, hogy csak én vagyok ilyen rossz emberismerő. Vagyis, igen, én vagyok rossz ebben. De nincs mit tenni, ami megtörtént, az megtörtént. A múlton nem tudunk változtatni, bármennyire szeretném, ha jobban oda figyeltem volna az úton és kihagyom azt a kis koccanást. Talán lett volna esélyem, hogy legalább köszönjek a húgomnak, és soha ne ismerjem meg Őt. Mikor a hangja mélyen feltört és az a gyilkos éllel szólalt meg, tudtam, hogy talán elvetettem a sulykot. De nincs mit tenni, kimondtam azt, amit eddig sose. Talán jobb lett volna befogni a számat, vagy csendesen részvétet nyilvánítani, de nem tudom kimondani. Látni sem akarom Gabbie sírját, nem bírnám feldolgozni, hogy a fiatalabbik testvérem már nincs közöttünk. Eddig elnyomtam magamban, de most nincs menekvés. A hangja szinte mennydörgésként hatott. Utoljára egy ember emelte fel rám a hangját és annak is mi lett a vége? Egy pillanatra lenéztem a kezemre, csukló törés, talán egyben karrier is benne van. Megremegtem a gondolattól, ahogy hallottam a csont törését, ahogy a sörös lehelet, az arcomba pöfög, ahogy üvölt velem. Utálom a férfiakat! Persze, én megértem az ő fájdalmat is, de ő az enyémet nem. Próbáltam nem közbe szólni, aztán jött az a bizonyos szó. „Kivéve téged.” - Hagyj már békén Nate, Hagyj! – megráztam a fejem és olyan hevesen akartam távozni, hogy nem is figyeltem merre indulok. Nem akartam tovább hallgatni a szapulásomat, a hibáimat. Ezért jöttem haza, hogy ne keljen ezt hallgatnom. De nincs mit tennem, Nate szánt szándéka megbántani, vagy legalább az orrom alá dörgölni, hogy felelőtlen vagyok. - Egyszerűen haza jöttem. – ismételtem újra és újra, meg újra, míg nem estem át egy láda krumplin és beverve a fejemet terültem el a hideg téren. Valaha befejezem a menekülést? Lesz olyan, hogy be fogom fejezni a menekülést? Nem. Nem hiszem. Nem fogom tudni feldolgozni a történteket. Talán ez volt a legrosszabb ötlet, hogy haza jöttem. Egy fickó ugrott, hogy segítsen felállni, de én csak összerezzenve egy sikítást nyomtam el magamban. Nem szabad pánikolni, csak segíteni akar. - Ne! – emelem fel az ép kezemet, hogy ég véletlenül se nyúljon hozzám. Nem akarom, hogy valaki hozzám érjen. Hagyjanak békén. Haza akarok menni.
- Wow, de tényleg. - forgatom a szemeimet, mert hiába tudta, ha a kutyának se mondta, ennyi erővel a szomszéd kismalac farkának is mondhatta volna, vagy egy marék kavicsnak, azzal is ugyanitt tartanánk. - Azért, hogy végre most az egyszer legalább próbálj meg a korodhoz illően felnőttként viselkedni, és nem gyerekes módon elrohanni a problémáid elől. - közlöm szemrebbenés nélkül, ha már a családja túlságosan is félti ahhoz, hogy nyíltan a szemébe mondja, amikor meg nekiáll itt produkálni magát nekem ezzel a Ronnie-utánzással, csak felnevetek kínomban. - Ez most komoly? Elárulom, ez már a nővérednek sem működött ellenem. - igaz, ha valami irdatlan hülyeséget csináltam, akkor kevésbé volt ilyen nagy a szám Ronnie-val szemben, lévén elég sokat köszönhetek neki. A húgáról ugyanez nem mondható el, így ha már annyira farkasszemet kíván nézni velem, hát legyen, még egy lépést tettem felé, hogy most már egészen közelről mehessen a verseny, ki képes tovább állni a másik tekintetét. Valahogy nem lepődök meg, hogy ő bírja kevesebb ideig, és a kirohanásom után még menekülne is! Tipikus... - Fuss, csak fuss, menekülj... abban úgy is olyan jó vagy. - csóválom a fejem, ahogy ellépek előle, hogy hagyjam - Ha azt mondod... - úgy is reménytelen eset, inkább csinálom tovább a dolgomat, azzal is többre megyek... Csak azzal nem számolok, hogy pár lépést sem teszek meg, mire valami tompa puffanást és zajt hallok a hátam mögül, megfordulva pedig mi fogad? Hogy a sógornőm egy láda krumplin keresztül zakózva terül ki a földön. - Nem hiszem el, komolyan... - morgok az orrom alatt, ahogy kelletlenül megfordulok, mert akármennyire is haragudjak rá, mégiscsak a sógornőmről van szó, mondhatni családtag, és mást nem, Ronnie hasítana szíjat a hátamból, ha csak úgy minden szó nélkül magára hagynám és elsétálnék. Még azok után is, amiket tett. - Hagyja csak, majd én hazaviszem, a szomszédom. - léptem vissza hozzájuk, ahogy intettem a férfinak, hogy hagyja csak... igaz, eleinte csak gyanúsan méregetett, elvégre nem sokkal korábban még mi civakodtunk itt az utca közepén rossz házasok módjára, de miután csak nem mozdulok semerre, végül ő az, aki arrébb áll. Igaz, úgy tűnik a szeme sarkából még figyelemmel kísér minket, miközben úgy tesz, mint ha épp pakolna valamit. Hacsak addig nem kelt fel magától, akkor végül csak a kezemet nyújtom, vagy ha annyira rossz a helyzet, akkor megpróbálom talpra segíteni Averyt valahogy, kivéve, ha velem szemben is annyira ellenkezne, de akkor csak jobb híján értetlen tekintettel állok előtte, némi magyarázatot várva, hogy mégis mi ez a műsor?
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
Nate. A sógorom, semmi más, még is azt hiszi, hogy attól a pillanattól fogva, hogy elvette a húgomat, pálcát törhet felettem. Persze igaza van, a családom egy nap alatt a kér legkisebb lányát vesztette el. Mit is mondhatnék, hogy sajnálom? Nem, nem sajnálom, sőt okolom magam, hogy visszajöttem. Ott kellet volna maradnom, messze mindenkitől. A lelkem nem nyugszik, dübörög a szívem minden hangos szónál, a bensőm remeg, mint a kocsonya. Nem tudok aludni, nem tudok enni. Egyszerűen csak létezem. Persze ezen az sem segít, hogy Nate azóta csak ostromol, mintha én tehetnék arról, hogy Gab meghalt. De nem, nem én voltam az orvos, nem én tettem vele semmit. Míg mások bemehettek hozzá, én haza mentem, hogy rendet rakjak és a nyamvadt kutyákat megetessük. Tudják, jól mennyire rettegek a kutyáktól. Egy pillanatra a sebhelyemhez nyúlok. Kellemetlen, de még is van, hogy visszaránt, és nekem ez kell. Ő utálta. Azt mondta mindig, hogy csináltassam meg, mert elcsúfítja az arcom. De miért tenném? A múltam egy része. A fájdalmon nem csillapított, hogy akkorát estem a krumplikon keresztül, hogy öröm volt nézni. Persze volt ott úriember, aki pattant, hogy segítsen. De sejthető volt, hogy ez nem fog beválni. Egészen addig próbálkozott, míg Nate ismét megjelent előttem, és most úgy tornyosult felettem, hogy bosszús pillantása jégviharként szaladt végig a testemen és megráztam a fickónak a fejem, hogy nem lesz semmi féle gond. Elfogadva a kezét feltápászkodtam és lesöpörve magamról a koszt néztem fel rá. - Köszönöm. – szűkszavúra fogtam a dolgokat. Nem akarok sokat együtt idézni vele. Félek tőle is, ugyan az a gyilkos tekintet volt a szemeiben, mint Neki. Ő is ugyan így nézett mikor valamit elszúrtam, az utolsó pár hét elviselhetetlen volt. Azonnal elfordultam Nate-től, nem akarok beszélni arról, hogy mi történt velem. Hogy min mentem keresztül. Esetleg, hogy végleg elvesztettek volna, ha megkaparintja a másik fél a kést. - Ne haragudjon, a kárt kifizetem. – néztem a krumplikra, amiknek amúgy szerintem semmi bajuk nem volt, de Nate túlságosan is hasonlít rá. A lelkem háborog és sóvárog a nyugodtságra, amit azt hiszem, csak Dylan tud megteremteni nekem. Mennyire hiányzik az a tökfej is. Azonnal elő kotortam a táskámból a pénztárcát, de a férfi közölte, hogy nem történt semmi baj. Szélvész kisasszony ismét tarolt. Kellemes mosolyt próbálva magamra erőltetni köszöntem ismét meg. - Mennem kell, neked jó pakolászást. Gondolom, majd otthon találkozunk, vagy valami. – megvonom a vállam. Otthon. Találkozunk. Noah. A gyomrom borsó méretűre zsugorodott, eddig csak Ronnie áradozott róla, életemben nem láttam, csak képről. Istenem, remélem nem Gabbie-re hasonlít. - Esetleg.. – megtorpantam mikor két lépést sikerült egyben megtennem. – Este láthatnám.. Noah-t? – kiböktem, el se hiszem, de egy pillanatra sem nézek rá. Hiszen a képembe vághatja, hogy nem. Eddig se voltam rá kíváncsi.
Csak szótlanul biccentek a sógornőm szavaira, majd hagyom, hadd tüsténkedjen a pasassal, akinek a krumpliján sikerült átesnie. Pláne, hogy amint lehetett, egyből levegőnek is nézett, így hát csak néhány lépés távolságból vártam egy darabig, hogy akkor most mi lesz? Jön, vagy menjek a bús fenébe, mert ha más lehetősége nem lenne, akkor sem ülne velem egy autóba – amit mellesleg megértenék valahol, így azonban, hogy semmit se mondott, egy csöppet én is tanácstalan vagyok. - Hát jó. - vonok vállat, majd amikor szóba kerül az otthon, hirtelen abban sem vagyok egészen biztos, hogy melyikre gondolt... Nálunk? Náluk? Vagy tekintve, hogy szomszédok vagyunk, csak valahol kint a határban majd összefutunk valamikor? - Gondolom. - jött az újabb vállvonás, kerülgetni nem fogom csak azért, mert nem szívlelem, szóval már hacsak nem él ezentúl remetet életet a szobájába zárkózva, biztosan fogunk még találkozni. Nem is pazarlom tovább a szót, inkább megyek dolgomra, vagyis csak indulnék, pár lépésnél tovább nem jutok, amikor meghallom a hangját, így aztán én is megállok, hogy törzzsel visszafordulva felé meghallgassam, mit akarhat egyáltalán? Ó igaz is... az unokaöccsét. Legszívesebben a képébe vágnám, hogy ha eddig nem volt rá kíváncsi, honnan ez a nagy hirtelenség, de aztán lenyelem a békát, ahogy csak szótlanul figyelem a vonásait, azon töprengve, vajon van-e bármi hátsó szándéka ezzel az egésszel? De végül csak arra jutok, hogy kizárt, legyen akármilyen is emberileg, annyira azért jól ismerem, hogy tudjam, úgy sem lenne képes bántani a fiam, vagy őt felhasználni arra, hogy velem toljon ki. - Azt hittem, hogy nem szereted a gyerekeket. - legalábbis rémlett valami ilyesmi korábbról, az is lehet, hogy valami más női ismerős volt az, már magam sem vagyok biztos benne - Nos... még a hét elején abban maradtunk a nővéreddel, hogy átmegyünk vacsorára, gondolom, még mindig él az ajánlat. - jegyeztem meg, bár akkor még nem tudtam arról, hogy Avery is a városban van, így felmerül a gyanú, Ronnie tudatában volt-e már ennek, és ezért szervezte így a dolgokat? Mindenesetre nem akarok összeesküvés-elméleteket gyártani pont az ellen a személy ellen, akinek talán a legtöbbet köszönhettem Gabbie halála után, így annyiban is hagytam. - Végül is, a nagynénje vagy, jogod van látni, és örökké úgy sem rejtegethetnénk előled. Másfelől... ő is kérdezgette már, mikor ismerhet meg téged. - tettem hozzá szűkszavúan, mert igaz, én egy árva szóval sem említettem, amikor anyósoméknál volt, biztosan előkerültek a családi fényképek, no meg a fiatalember is olyan roppant kíváncsi tud lenni. Igaz, most pont azt a korszakát éli, amikor az egyik percben mindenkivel puszi-pacsi van, a másikban meg azzal sem áll szóba, akit születése óta ismer, de reméljük, hogy most a jobb oldalát mutatja meg nekünk.
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
A legrosszabbkor jött ez az egész Nate-el, olyan… hirtelen, nem tudtam rá felkészülni. Pedig megtehettem volna, hiszen a szomszédom. Tudtam jól, hogy előbb vagy utóbb egymásba botlunk és meg fog történni a kölcsönös méregváltás. De nem hittem volna, hogy pontosan egy piacon fog ez mind lezajlani. Bólintok a szavaira, mit vártám? Hogy a nyakamba ugrik, hogy örülök annak, hogy a gyerekemmel akarsz találkozni. Négy év ide - oda, nem gond. Olyan ostoba vagyok, hogy valami hihetetlen. A számat rágcsálva próbáltam nem a legrosszabb kirohanására számítani, főleg, hogy az előbbi sárdobálást nézem nem voltam bizakodó ebben az ügyben. - Még is csak Gabbie fia, és persze a tiéd. – nagyot nyelve válaszolok. Nincs bajom a gyerekekkel, de a sok rossz tapasztalat és az igazat megmondva nem szeretnék most sajátot. Egy ideig megvolt a lila fátyol, hogy Vele milyen jó lenne egy gyerek, szép család lennénk, de jött a kirúgás, minden megváltozott. Most pedig itt az ideje, hogy a családomra összpontosítsak. Ajkaimat összeszorítva figyelem a válaszát, és hát a „nos” mondat kezdése semmi jót nem ígér és Ronnie említésétől összerándul a gyomrom. De bizakodva várom, hogy mi lesz a válasza. - Szerintem él, mert egy városnak elegendő ételt hozott haza, és be kellet üzemelni a pincébe lévő hűtőt is. Fő küldetése.. – egy pillanatra megállok. Miért mondanám el? Úgy se érdekli. Ezért inkább elharapom a mondatomat és inkább eltüsszentem magam. Oké, ez nem direkt volt, hanem természetesen. Fenébe, két napja vagyok itthon, de lebetegszem. - Ha nem akarod, meg tudom oldani, hogy ne találkozzon velem. Ha elmegyek, mellette csak egy ember leszek a többi között. Te vagy az apja. Megteheted. – kezdek bele a mondatba, mert nekem nincs arra szűkségem, hogy hallgassam Ronnie a tökéletes nagynéni, én meg egy szerencsétlen hülye, aki lehet, meggyilkolta a pasiját, mert leszúrta és elhagyta a várost, se mentőket nem hívott, semmit. Pedig önvédelem volt. Önvédelem.. - Tényleg? – egy pillanatra megremegett a szám és erősen kellet küzdenem, hogy ne sírjam el magam. Azt hittem nem is tud a létezésemről, hogy a család eltitkolt. Megtehették volna, mert mi volt a garancia, hogy haza jövök valaha is? - Dylan szokta mutatni a épeket, amiket róla készít, de tudod, hogy Dylan meg a fényképészete.. –próbáltam mosolyogni, majd kezemet a zsebembe dugtam. - Öhm, haza vinnél esetleg? Nem hiszem, hogy anya örülne, ha megfáznék. De ha nem, akkor megoldom, biztos van taxi vagy Dylan valamikor erre jár. – nézek körbe, kizárt, hogy Dylan erre jár, de megoldom akkor is, ha nemet mond.
- Tisztában vagyok vele... - jegyzem meg annak kapcsán, hogy kinek a fia, és attól, hogy az édesanyja sajnos már nem volt köztünk, eszem ágában sem volt elszakítani a rokonaitól. Megtehettem volna, hogy fogom magunk, és elköltözünk, akár be a városba, akár Anchorage-ba a nagyszüleimhez, vagy valami teljesen új helyre, ahol nem emlékeztet minden a múltra, ahogy azt is lehetett volna, hogy nemes egyszerűséggel megszakítok minden kapcsolatot az anyósomékkal és Gabbie testvéreivel, de... őszintén? Nem akartam. Nem csak azért, mert így is sokat segítettek, de senki sem tehet arról, hogy így történt, miért kéne ezért elszakítanom Noah-tól rokonait? Vagy épp Hawkinséktól az egy szem unokájukat? - Jó, hát ismered Ronnie-t, mindig annyit főz, hogy azzal egy fél falu is jól lakna... - forgatom a szemeimet, mert így volt ez akkor is, amikor még csak jegyben jártunk Gabbie-vel, és elkezdtem gyakrabban átjárni hozzájuk, túl sokat azóta sem változott a helyzet, legalábbis ami a kaja mennyiségét illeti. - Egészségedre. Mit akartál mondani azzal a fő küldetéssel? - kérdezek rá, ha már a tüsszentés miatt kénytelen volt abbahagyni, mert ha már elkezdte, fejezze is be amit akart. Az ilyen félbehagyott utalásokat sosem szerettem találgatni. - Nem fogok csak ezért hazudni a fiamnak, akárhányszor összefutunk, vagy átmenne a nagyanyjáékhoz. - mert egyfelől a hazugságokért sem rajongtam túlzottan, másfelől elég körülményes, fárasztó, és sok odafigyelést igénylő küldetés lenne, annyi energiát pedig nem ér az egész, nekem pláne. Van fontosabb dolgom is. - Igen, tényleg. - bólintottam a visszakérdezésére, bár a hangomból akár azt is levághatta, hogy nem én áradoztam róla a távollétében a lurkónak. Sőt... az igazat bevallva engem is úgy meglepett, amikor egyik délután az oviból hazafelé felhozta a témát, hogy még szerencse, hogy épp egy piros lámpánál álltunk, mert lehet, ott helyben nyomtam volna satuféket meglepettségemben. - Ezek szerint mégiscsak volt valaki, akivel tartottad a kapcsolatot. - teszem szóvá, ha már így felhozta. Miért is nem lepődök meg, hogy pont Dylan? Ikertestvérek... - Ha nem gond, hogy kell még egy pár percet várnod, akkor gyere. - intek a kezemmel az autó felé, ha már az előbb úgy is én voltam az, aki felajánlotta neki. A pakolással már kész vagyok, csak rögzíteni kell őket, mielőtt még elhagynám őket a hepehupás földúton hazafelé menet. - Nos, füllentés terén még van mit gyakorolnod. - jegyeztem meg, már vissza, az autó felé. Nem az édesanyjuk aggodalmaskodására gondolva, sokkal inkább a bátyjára. Mert olyan hú de sokat jár a piac felé...! Visszaérve aztán kinyitom a kocsit, majd amíg Ave befoglalja az anyósülést, én is befejezem a készülődést hátul a platón, miután pedig még egyszer ellenőriztem mindent indulhatunk is. - A kezeddel mi történt? - szólalok meg már az úton néhány perc elteltével, mert úgy is idő, mire kiérünk innen a városközpontból a farmokig. És hadd ne legyen már a jelenleginél is gyászosabb a hangulat...
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
- Ronnie és a gondoskodása, igazi nagytestvér. – bólintok, mert tényleg úgy viselkedik, ahogy azt kell, mindenképp meg akarja tömni az embereket. Magával szinte nem is foglalkozik, mindenki más előrébb való, főleg a családban. Amit nem is csodálom, a tragédia után ez már csak így megy. Előtte is összetartott a család, most viszont túlságosan is ragaszkodnak. Ami jól esik, de lássuk be.. Én nem akarok kötődni, senkihez sem. - Hogy felhizlaljon. – megvonom a vállam, mivel annyit fogytam, hogy egy anorexiás kislánynak is nézhetnek, ha leveszem a kabátomat. Anyám szó szerint megijedt tőlem. Majd apám borzalmas fejmosását, hogy az egészségem az első, nem pedig minden féle jött-ment férfi. Dylan aggódott, de tudjuk, hogy ő még a széltől is óvna. de hát ezt őt nem érdekli, szóval legyen elég ebből a beszélgetésből, mert ismét csak az emlékek. Kövér vagy, hogy nézel ki? Zabálsz egész nap! A szavak csak úgy kavarogtak a fejembe és éreztem, hogy megszédülök, de talpon maradok, egy napra elég egy esés, meg még a végén mg szerencsétlenebbnek nézne, mint amit eddig hitt rólam. - Okos fiú, előbb rá jönne, mint kitalálna valamit, nem? – kérdezek rá, azt mondta Dylan, hogy olyan szövege van a kissrácnak, hogy le fog venni a lábamról. Hogy nem tudok ellenállni neki. Kíváncsian várom, hogy igaza lesz a másik felemnek. - Dlyan, de meg kell értened, hogy ő a másik felem, az életem része lesz, akkor is mikor öregotthonában leszünk. – senkivel nem tartottam a kapcsolatot, csak vele. De ha nem lenne az ikrem teljesen elszakadtam volna a családtól. Megráztam a fejem, mert inkább egy perc vele, mint pár óra, míg haza kecmergek a hidegben. Jézusom, lehet, holnap az ágyból sem tudnék kikelni, nem hogy bármi mást csinálni. A kezemet megmozgatva ülök be a kocsiba, majd nagy levegőt veszek. Hosszú út lesz és az előzőeket következtetve, rájövök, hogy csak rosszabb lesz. - Pedig igyekszem. – szólok még ki a kocsiból, majd hagyom, hogy kicsit megenyhüljek, a fagyos szél végre nem ér, az arcom felmelegedhet, és már kevésbé fázom, bekötve magam várom, hogy a sógorom megjelenjen és elinduljunk. Bár igaza volt, egy percnél tényleg nem vett többet igénybe. Az út csendesen zajlott, nem is vártam mást, de aztán jött a kérdés. - Vékonyak a csontjaim, egy rossz mozdulatesés. Már nem is emlékszem. – legyintek, a francokat, még látszik a gipszen, hogy új. - Dylan sem tudja, miért neked mondanám el? Annyira nem is érdekel. –cinikusan fújom ki a levegőt, majd felnevetve nézek ki a hömpölygő tömegre. Fáj, fáj és fáj!
Csak bólintok a szavaira, igaz, nekem nem testvérem az említett, sőt... még csak nagyobb testvérem sincs, de az vitathatatlan, hogy igencsak gondoskodó típus. Sőt, néha talán túlzásba is viszi a dolgot, már annak tekintetében, hogy a saját gondjait képes épp annyira szőnyeg alá söpörni, mint amilyen odaadással viseltetik másoké iránt. - Óóó... Hát, sok sikert hozzá. - mérem végig is Averyt, igaz, a kabát miatt annyira nem szembeötlő, milyen is épp az alkata. Amúgy meg, emlékeim szerint sosem volt túlzottan nagy darab. - Az tuti. - mosolyodok el akaratlanul is, ahogy szóba kerül kerül a kisfiam, hiába elfogult vagyok vele kapcsolatban. Mielőtt megszületett volna, csak jókat mosolyogtam azon, hogy mindenkinek a saját gyereke a leg-leg-leg... legszebb, legügyesebb, legokosabb, és még sorolhatnánk napestig, erre? Miután én is apa lettem, valahogy szép lassacskán én is ennek a „klubnak” a tagjává avanzsáltam át... - Oké, oké, elhiszem! - hallotam már elég történetet arról, milyen közel állnak egymáshoz az ikertestvérek, meg mint ha valami láthatatlan kapocs lenne köztük, érzik meg egymás baját, örömét, meg tudja még az isten milyen hangulatváltozásait... de lévén, nekem sosem volt, sőt... rajtuk kívül még csak más ikerpárt sem ismertem, nagyon nem tudtam mit hozzászólni. Inkább a kocsihoz sétálunk, Avery melegedni, én befejezni a rögzítéseket, mielőtt indulnánk haza. - Ugye tudod, hogy ez milyen ellentmondásos? Az előbb még azt mondtad, hogy nem emlékszel, most meg, hogy még Dylannek sem árultad el... - teszem szóvá, mert nekem bőven hihető lett volna az is, hogy szimplán elesett, vagy rosszul mozdult, nem vagyok annyira képben az orvosi múltjával, hogy tudjam, milyen csontjai vannak... Így viszont már csöppet gyanús a dolog, pláne azok után, hogy az előbb még azt is ecsetelte, a bátyja milyen közel áll hozzá, meg hogy ikerként ő a másik fele. - Passz. De ha nem akarod, nem kell elmondanod. - tettem szóvá, mielőtt még azt hinné, valami nagy vallatáson vesz részt, erről annyit, hogy én próbáljak meg beszélgetést kezdeményezni. Szép kis út lesz hazáig, néma kussban... - Ó, bassza meg! - taposok a fékbe aztán pár tömbbel később, nem sokon múlik, hogy hátulról nem rohan belénk egy másik autó, így csak a dühös kiabálás meg dudálás hallatszik hátulról. Bocsánatkérően intek a másik sofőrnek, mielőtt lekanyarodnék az egyik kisutcára, hogy megforduljunk, és visszafelé vegyük az irányt. - Mondd, hogy még nem múlt el 5 óra... - morogtam némi kétségbeeséssel az orrom alatt, ahogy kicsit odaléptem a gázra. Hát ez rohadt ciki, hogy már megint... - Elfelejtettem, hogy ma én megyek a oviba Noah-ért. Úgy tűnik, hogy még csak a vacsorát sem kell megvárnod vele, hogy találkozzatok. - tekintettem oldalra, Avery felé vezetés közben, csak egy pillanatra. Hogy a fenébe is mehetett ki a fejemből? Pedig mostanában már egészen ritka, hogy Ronnie hozza, vagy vigye, úgy tűnik, ez a váratlan találkozás sikeresen kizökkentett a megszokott hétköznapok monotonságából.
Avery Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 38
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : harapás nyom a szeme és szája sarkában
-Hát ezt neki mond. – megvonom a vállam. Mivel annyira belém ivódtak a szavak, hogy kövér vagyok, hogy ne egyek, valószínűleg pár falatnál annyira nem is fogom jobban belevetni magam a kajálásba. Jó látni, hogy Nate még tud mosolyogni, még ha cak egy szempillantás is volt az egész, de látszik a fia iránti őszinte szeretet, hogy mennyire boldog, ha szóba kerül. Nem csak az a mogorva figura, aki leszedi a fejem, ha újra lát. Mindig is ők hárman voltak jóban, én kilógtam a sorból, úgy éreztem, hogy nekem nem itt van a helyem. Most viszont megint itt vagyok. A sors keserű fintora. Most először nevettem el magam, mindenki meglepődik, hogy az ikres dolgok igazak, viszont olyan szinten ragaszkodunk egymáshoz, hogy több ezer mérföld sem szakíthatta meg a kötelékünket. - Oké, befejezem. – mosolyodtam el, majd inkább a tájat bámultam. Furcsa ismét itthon lenni, de meg fogom szokni, mint a hideget, mint a tájat és végül azt, hogy biztonságban vagyok. Sajnos Nate nem hagyta ennyiben, állandóan faggatni akart, hogy mit keresek itthon, hogy miért szöktem el, hogy mi történt a kezemmel. Miért pont őt érdekelné? Kinek mondjam el? Kiben bízhatok, hogy mire haza érek nem fogja mindenki tudni és agyon ápolni, hogy lesz jobb is, és biztos, hogy nem öltem embert. Nem vagyok felkészülve rá. - Ugyan, mindketten tudjuk, hogy nem érdekel a kezem dolga, és valljuk be Ronnie miatt viszel haza, mert ha kiderült volna, hogy találkoztunk és ott hagytál, akkor szóba se állna veled, miután jól leüvöltötte a fejed, hogy mennyire önfejű vagy. – vágtam egy grimaszt. Oké, talán nem így kellet volna megfogalmaznom, de istenre esküszöm, hogy most már haza akarok menni. Bezárkózni a szobába és ismét sírni. Oldalra fordítva a fejem nézem ki felé, egy pillanatra hagytam, hogy elgyengüljek és nagyon gyorsan letöröltem a szökevény könnycseppet és próbáltam a továbbiakan csendben maradni, de a fékezés és a káromkodás miatt teljesen megrémülten húztam magam össze és neki préselődtem a kocsi ajtajnának. - Nem tudom mennyi az idő. – a hangom rémült volt és megint rám törtek az emlékek, Nate helyet Ő volt a kocsiban úgy éreztem, hogy megfog ütni, hogy rosszatt tettem. Hogy feleslegesen állok ellen. Már az is megfordult a fejemben, hogy kiszállok a kocsiból és inkább egyedül megyek. Mikor már az ajtó nyitó felé nyúltam és hevesen zihálva akartam szabadulni az emlékektől jött az a bizonyos mondat. „ Előbb látod” nem akarom. Nem kaptam levegőt, úgy éreztem a tüdőm ellenem dolgozik, erősen kapaszkodtam a karfába és rémülten nézem Nate-re - Állj meg, Állj meg. Ki akarok szállni! – sikítottam fel és minden izmom összerándult,. Nem láthat így, nem találkozhatok így vele. - Kérlek ne.. – de mire kitisztultam feltűnt, hogy nem más, mint Nate van előttem. Képzelődtem. Ez nem történhetett meg..
Kezdőlap
