Még száz éve is arról volt hírhedt a völgy, hogy ide hozták az életképtelennek tartott, farkaslétre méltatlan kölyköket, s a teremtőjük előtt tépték szét. Ma már a harcászati edzések kedvelt helye, nem ritka, hogy valaki gyakorlás közben egy-két csontra bukkan...
- Hát... sajnos sok nem szép dolog van az életben. - húztam el a számat, legyen szó akár a múltbéli farkas-elvételemről, vagy arról, amit a csocsó-szobában műveltünk legutóbb. - Én mondtam hogy nem vagyunk valami jó viszonyban. - tárom szélesre a kezeimet, nem hiába beszélek keveset a családomról, vagy éppenséggel apáról, akivel szinte sosem volt különösebben fényes a kapcsolatunk. Lehet, az bosszantja, hogy inkább hasonlítok anyára mentalitásomat tekintve, mint rá... bár ha azt nézzük, hogy ő meg itt hagyott minket, amikor még kicsi voltam... Lehet annyira mégsem. Lehet tényleg a küszöbön találtak, legalább a vörös hajat is megmagyarázná... - Nos, ismered a mondást, minden nézőpont kérdése. - vontam vállat mosolyogva - Vagy minden jóban van valami rossz... Vagy... a szomszédaim jó zenéket hallgatnak, ha akarják, ha nem. Bár talán 3 órán át gyakorolni Mozart Requiemjét lehet túlzás volt egy kissé múltkor... - vallom be, miért szoktak falra mászni örömükben néha a szobaszomszédjaim. Na meg miért én lakok a legfelső szinten, valahová az épület legtávolabbi sarkába suvasztva. Megvárom, hogy Payne is helyet foglaljon az egyik sziklán, mielőtt elkezdeném a húrokat pengetni, előcsalogatva belőlük a választott ismert dallamot, hol dúdolva mellé, hol énekelve, hol a képességemmel színesítve kicsit a zenei aláfestését. Igaz, a közeledésre csak némi aggodalom suhan át a tekintetemen, biztos-e benne? Nem-e lesz baj belőle? De miután úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben van, legalábbis úgy tűnik, inkább csak boldogan mosolyogva bólintok, eleget téve a kérésnek. Ezúttal nincs előre felkonferálás, mégis biztosra veszem, hogy ismerős lesz számára a dallam.
// Nem, azt hiszem, ami fontos, az minden megvolt benne... búcsúzóul kapsz még egy számot a reagban, mert tök pöpec feldolgozás ez is ^^ Az új játék viszont lehet, nyár végéig várat magára, ha te júliusban leszel keveset, én meg augusztusban tűnök el 2-3 hétre... :/ Majd meglátjuk, megbeszéljük még... <333 //
Úgy éreztem, hogy ideje végre kicsit kimozdulni, s a természet eléggé csalogatott, illetve végre a sérüléseim is szépen helyre jöttek. Itt volt már az ideje, mert annyira az állandó fekvés nem jött be, s talán mostantól fog úgy igazán majd megváltozni az életem, hogy teljesen részt tudok venni ebben az egészben. De tény, hogy még mindig sokat kell tanulnom és helyre kell raknom magamban is a dolgokat. A térképeken pedig könnyedén kinéztem egy völgyet ahhoz, hogy kicsit kiszellőztessem a fejemet. Celestének is megüzentem, hogy hova is megyek, hátha kedve támad találkozni velem. Bár vélhetően jönni fog oda, hiszen amióta az egész kibukott a kórházban, azóta nem volt éppen a legjobb a viszonyunk, amióta pedig az egyeteme alagsorában töltöttem az időmet azóta pedig nem is nagyon kerestem. Időt kértem tőle. Vélhetően nem volt szép dolog, de eléggé sok minden szakadt a nyakamba és előbb magamban kellett tisztázni, mint másokkal szembe nézni, vagy éppen azzal, ami történt. Nem szerettem rosszban lenni senkivel se, ahogyan vele meg pláne nem, de talán ő is megértette, hogy szükségem van egy kisebb nyugira, vagy legalábbis elfogadta, ha nehezen is, de megtette., ezért pedig hálás leszek neki. A nap már magasan járt, amikor megláttam a völgy közepén elterülő tavat is. Sietve indultam el lefelé a hegyről ügyelve arra, hogy ne törjem össze magam. Néha kicsit megcsúsztam, de szerencsére nem ez volt az első esett, hogy túráztam, így ahol tudtam, ott kapaszkodtam a fákba, vagy éppen a kiálló gyökerekbe. Nem voltam sose olyan finnyás, hogy zavarna az, ha kicsit koszos leszek. A túrázással és a természettel együtt jár. A lépteim pedig egyre szaporábbak lettek, ahogyan közelebb értem. A táskám pántjaira siklott a kezem, hiszen hoztam vizet, egy kis rágcsát, egy széldzsekit is, meg azért kötszert is, ha bármi történne. Gyakorlott voltam már abban, hogy mi kell a túrázáshoz, meg persze a térkép se maradhatott el, de a telefon az már jó ideje nem működött, mert nem volt rendesen térerő, vagyis hol volt, hol nem, de ahogy egészen közel értem már meg is pillantottam a barátnőmet, mire futni kezdtem, majd ha engedte, akkor megöleltem őt, hiszen hiányzott már, túlzottan is. Meg amúgy se vagyok egy haragtartó személy. - Szia! – szólaltam meg végül mosolyogva, amikor elengedtem őt. – Hiányoztál, nagyon is. Örülök, hogy eljöttél. – pillantottam rá barátságosan és őt fürkésztem közben. A táskában lappangott még egy-két dolog, hátha szükség lesz rá később. Ki tudja.
Még az elmúlt hetek sem bizonyultak elégnek ahhoz, hogy eldöntsem magamban, mit szólok Corinne elhívásához. Egyrészt örültem, hiszen többé nem kellett hazudnom neki, másrészt nagyon furcsa és szokatlan volt még nekem a gondolat. Biztosra vettem, hogy elfogadom majd, és idővel természetessé válik, de ez még nem az a pillanat volt számomra. Ráadásul az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy nem egyszerűen kiköltözött tőlem, de még került is. Persze tiszteletben tartottam a kérését, és mivel én sem tudtam teljesen, hogyan álljak hozzá a legjobb barátnőmhöz mostantól, így nem is erőltettem. Amúgy sem hiszem, hogy sok értelme lett volna, hiszen azzal az égvilágon semmit nem érnék, ha rátukmálnám magam valaki olyanra, aki nem tart igényt a társaságomra. Úgy voltam vele, hogy majd szól nekem, ha úgy dönt, hogy szüksége van rám, addig meg végeztem továbbra is a napi teendőimet. Úgyis megszaporodtak a jó idő miatt a csoportok, akiket vittem túrázni. Ám elég volt egyetlen hívás ahhoz, hogy mindent megpróbáljak félredobni, és a megbeszélt helyre menni, a megbeszélt időpontban. Tudtam egyébként, hogy hol található a völgy, ahová a találkát beszélte meg, mert az ideköltözésem óta már rengeteg felfedező körutat tartottam csak úgy magányosan. Muszáj volt tudnom, hogy mit merre találok, még ha ide nem is hoztam fel a kirándulókat. Még csak az kellett volna, hogy a farkasok területére merészkedjek velük. Bizonyára nem lettek volna lenyűgözve a sok embertől, meg tőlem. Úgy tűnt, hogy én érkeztem meg előbb, de nem aggódtam egyelőre. Türelmesen várakoztam, lábamnál egy táskával. Éppen a telefonomat nyomkodtam, amikor meghallottam a közeledő lépteket. El is raktam hát a zsebembe, úgy pillantottam fel a hang irányába, várva az érkezőt. Szerencsére nem valamelyik falkatag volt, hogy elküldjön innen a fenébe, úgyhogy ajkaimon akaratlanul is végigfutott egy mosoly, noha kicsit izgultam, hogy mi lesz ezen a találkozón. Azért pár pillanattal később a futással egybekötött üdvözlés már hagyott következtetni arra, hogy nincs miért aggódnom. Én is elindultam Cori felé, és kitárva a két karomat, viszonyoztam az ölelését. Megnyugtatott, hogy úgy tűnt, mintha minden rendben lenne újra. Mint régen. - Te is nagyon hiányoztál nekem! - vallottam be, aztán hátrébb léptem, hogy jobban megnézhessem magamnak. - Meggyógyultál! - állapítottam meg. - Mi a helyzet? Jól vagy? - kérdezősködtem. - Hallottam, hogy az egyetemen vagy, bár nem értem, hogy miért nem maradhattál nálam... - tényleg értetlenül álltam előtte, mert a tanoncok általában maradhattak a saját házukban. Oké, hogy neki nem volt otthona, de nálam rendezkedett be, így még mindig felelősséget éreztem iránta, hiába felnőtt nő.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz akkor, amikor Celestével találkozom újra, hiszen eléggé nyilvánvalóvá vált számára is, hogy kerülöm őt, de elég sok mindenre derült fény és talán annyira nem meglepő, hogy kicsit egyedül akartam lenni. Hazugságok, a világ nem fekete-fehér, ha lesarkítva nézzük a dolgokat. Eddig se hittem azt, hogy csak olyan a világ, de azok után, amit pár hete tudtam meg… Nos, maradjunk annyiban, hogy még színesebben láttam, mint előtte bármikor és még magam sem tudtam pontosan eldönteni, hogy ez jó vagy rossz, mert mi van akkor, ha ez a dolog nekem nem fog menni? Ha én ehhez túl ügyetlen vagyok, vagy ki tudja. Ha Timothy szavaival akarnék élni, akkor túl naiv vagyok. Bár ezt még mindig nehezen tudtam elhinni magamról, de az tény, hogy kicsit másképpen látom a világot, mint az átlag, meg eléggé kedves és segítőkész teremtés vagyok, viszont eddig sose gondoltam volna azt, hogy ez ekkora baj lehet. Szerintem ilyen téren sose fogok változni, még akkor se, ha esetleg túl sok szörnyűséget kell majd látnom. Csak menni fog, majd még beszélek Abigaillel is, talán idővel könnyebben fogok kérdezni is és nem fogok attól félni, hogy hülyeséget kérdezek. Mindegy is, most nem akarok erre gondolni. Sokkal inkább az a fontos, hogy újra láthatom a legjobb barátnőmet. Még akkor is, ha miattam nem találkoztunk mostanság. Amikor megpillantottam, akkor automatikusan szökik az arcomra a mosoly és könnyedén zárom a karomba, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világban. De aki fontos számunkra és szeretünk, azt könnyedén öleljük meg, legalábbis véleményem szerint. - Igen, teljesen helyre jöttem, hála Abigailnek. Sokat segített a gyógyulásban. – meséltem neki boldogan és fülig érő szájjal, hiszen most már tényleg semmi bajom se volt. Jó érzés volt ismét élvezni a természetet és barangolni a városban. Bár tény, hogy néha képes voltam elbambulni és azon gondolkozni, hogy vajon az és amaz farkas lehet, vagy csak tudatlan, mint én? Mindennek van előnye és hátránya is azt hiszem, ahogyan a tudásnak és a tudatlanságnak is. Én még nem tudom, hogy melyiket is érzem az új életem miatt. Idővel remélem már tudni fogom. – Igen, jól vagyok. Jó újra kicsit a szabadban lenni. Te? Minden rendben van? – érdeklődtem felőle is, majd lehámoztam a hátamról a hátizsákomat és leejtettem a fűbe, hogy utána egy hajgumival összefogjam a hajamat, hiszen a szellő könnyedén incselkedett vele idefelé jövet is. - Mert nem lehetsz minden egyes percben mellettem. Megvan a saját életed is, s ott elméletileg biztonságosabb volt számomra, amíg sérült voltam. Meg jó volt kicsit egyedül lenni. – vallom be a dolgot egy félszeg mosoly keretében. – Hogy állsz a házzal, meg a kerttel? Miket csináltál, amíg nem voltam? A kutya még megvan? – halmoztam el kérdésekkel, majd mit sem törődve semmivel könnyedén huppantam le a fűbe, hiszen elég magasan járt ahhoz a nap, hogy ne kelljen amiatt aggódnom, hogy valami bajom lehet.
- Igen, Abi elég ügyes! - bólogattam, felidézve magam előtt a szőkeség arcát. Ráadásul kedves is, és tudtam, hogy őt kapta maga mellé mentornak. Azt hiszem, hogy jól járt, és talán őt is leginkább gyógyítóként tudtam volna elképzelni, már ki tudja. Lehet, hogy olyan rejtett képességek rejtőztek benne, amikre egyikünk sem gondolt még eddig. Lehet, hogy tehetséges a harcok terén, bár nehezen néztem ki Coriból, de nem szabad egyből leírni senkit sem. - Azért egy kicsit én is rásegítettem, amíg aludtál a kórházban... - vallottam be őszintén, mivel eddig erről nem beszéltünk. Persze, Abi biztos segített, de én meg adtam egy alapot. - Persze, én rendben vagyok! - legyintettem egyet könnyed, nemtörődöm mozdulattal. - Élem a szokásos dolgos mindennapokat. - vontam meg hozzá a vállaimat is, mert tényleg nem volt olyan lényeges dolog velem. - A húgom meg lelépett a városból. Csak úgy... - némi habozás után tettem csak hozzá, de még mindig eléggé kiakasztott a gondolat ahhoz, hogy ne szívesen beszéljek róla. Nem értettem, hogy miért nem fordult hozzám, ha a szüleinkkel nem jött ki annyira jól. Talán csak magányra volt szüksége, de akkor is jól esett volna, ha beszél velem előtte. - Most már nem is kell, hogy minden percben melletted legyek. Már tisztában vagy a potenciális veszéllyel. - jegyeztem meg halkan, mert tényleg így volt. Én azért akartam mellette lenni folyton, mert nyilván nem vehette elég komolyan, amíg nem ismert minden információt. De ez a probléma most már nem állt fent, szóval nem is kellett minden lépését őriznem. Nem ostoba, képes felmérni szerintem a helyzet komolyságát. - Értem... - fűztem végül csak hozzá, mert én is rájöttem, hogy nem kívánkozik a társaságomba. Nem mondhatnám, hogy könnyű volt elfogadni, de mást nem igen tehettem. - Nem nagyon volt időm haladni vele. - zártam le a témát gyorsan, mert ez volt az igazság. - Aki segített a felújításban, annak nyoma veszett, embereket pedig nem volt még időm keresni. Jönnek a csoportok folyamatosan, úgyhogy volt mit csinálnom. Majd egyszer talán lakhatóvá válik... - azért némi sértettséget mégiscsak éreztem, ráadásul azt sem értettem, miért nem vitte magával a kutyát az egyetemre, ha már ő ment. - Igen, még megvan. - bólintottam végül. - Miért nem viszed be magaddal? - kérdeztem rá most már kerek perec. Szerettem volna kutyát, de még úgy éreztem, hogy nem jött el az ideje. Nem voltak megfelelőek a körülmények, és hiába voltam el azzal, amit talált, nem éreztem a sajátomnak. Közben leültem én is a fűbe, mert nem volt kedvem folyamatosan lefelé nézni rá. Így amúgy is kényelmesebb volt beszélgetni. Elő is vettem egy palack vizet, hogy igyak néhány kortyot belőle. - És mikor kezditek a tanulást? - érdeklődtem kíváncsian, mert ez mindig fontos egy őrző életében. Az első óra, ami talán még nem is történt meg, különben biztosan mesélt volna róla. Vagy majd csak ezután fog, ki tudja.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Elég ügyes? – pillantottam a barátnőmre kicsit furán, hiszen még a szemöldököm is feljebb szaladt. Szerintem ez nem volt igaz, mert Abigail nagyon ügyes volt és mellé nagyon is kedves. Azt hiszem, hogy a lehető legjobb mentort kaptam. Jó, a többieket annyira nem ismertem, de ő tényleg nagyon szimpatikus lett egy-két beszélgetés után. – Szerintem nagyon ügyes. – tettem még hozzá könnyedén a dolgot, mert így gondoltam. S szerintem még sok mindent nem is tudok arról a nőről, de én már most ezt gondolom róla. – Igen, tudom, de ezzel kicsit szabályt is szegtél, nem? – pillantottam rá kérdőn, hiszen lehet, hogy pár napig teljesen kiütve feküdtem volna, de meggyógyultam volna magamtól is, de azért hálás voltam neki, amiért egy alapot megadott. Viszont sose voltam nagy szabályszegő, így kicsit talán aggódtam is, hogy olyat tett, amit lehet nem is lett volna szabad. Csak bólintok, amikor azt mondja, hogy semmi különös nem történt vele, mert biztosan így van. Bár szerintem azért biztosan tudott volna mesélni, ha szeretne, de nem fogom erőltetni. Ha szerinte semmi szóra érdemes dolog nem történt, akkor tiszteletben tartom. Amikor a húgát említi, akkor meglepetten pislogok párat, de mosolyogva nézek rá. – Helena? – a húgát is ismertem és igazán kedves lánynak gondoltam őt. – Nyár van, fiatal és talán csak egy kis kalandra vágyott, vagy lehet, hogy történt valami nálatok is, ami miatt picit besokkolt, vagy csak egyedül szeretett volna lenni? – kicsit érdeklődtem is, s ha engedte, akkor azért megöleltem Celt is. – De szerintem nincs miért aggódnod. Eléggé belevaló csaj a húgod is, így nem lesz semmi gond. Szerintem még kicsit menő is, hogy megmerte lépni ezt. Régen én is sokat gondolkoztam azon, hogy egy-két hónapra csak úgy eltűnök, aztán adok magamról néha életjelet, de végül sose mertem megtenni, szóval kicsit talán irigylem is, amiért ő igen. – tettem hozzá teljes mértékben ártatlanul és kedvesen, hiszen azért egy ilyen döntéshez eléggé nagy bátorság kell. Sokak szerint felelőtlenség ilyet meghozni, de szerintem pont, hogy nem. Meg tudomásom szerint nem olyan régen költöztek ők is ide, talán túl sok változás történt az életében és ezért gondolta azt, hogy kicsit jobb távol lenni mindentől. Szavaira pedig csak ismét bólintottam, mielőtt még helyet foglaltam volna. Nem akartam semmit se erőltetni, de talán ennyire fura beszélgetésre se számítottam, de mindig vannak meglepetések az életben. - Sajnálom, de csak találsz valaki megbízhatót is. Bár lehet, hogy olyan szép felsőtesteset nem, de hát a munka a lényeg, nem? – kérdeztem meg kicsit bolondozva, hogy hátha sikerül kicsit javítanom a beszélgetés hangulatán, de a következő javaslata meglep, még ha arcom rezdülésein nem is látszik. Gondoltam hamarosan visszamehetek, de ezek után fel se fogom hozni. Jobbnak láttam nem mondani semmi ilyet, hogy megfordult ez is a fejemben, mert szemmel láthatóan Celeste fejében nem, így mindegy is. – Persze, ha jó, akkor este elhozom, vagy holnap reggel. – mondtam végül sietve és a jól ismert mosollyal az arcomon mindennek ellenére. Majd keresek úgyis valami munkát is magamnak, aztán hátha sikerül vele szállást is találnom, majd eldől mi lesz. Meg kicsit olyan, mintha most visszakerültem volna a kollégiumba. - Eddig is tanultam. Rengeteg dolgot olvastam már, sok érdekes könyv van azon a helyen. Alig tudom némelyiket letenni, ha meg kérdésem van, akkor összeírom és meg fogjuk beszélni. Meg eddig a lábadozásom volt az első. – pillantottam rá barátságosan, hiszen tényleg az volt a fontos elsősorban, hogy teljesen meggyógyuljak. Aztán jöhet a többi, addig meg könyveket tudok olvasni. Meg kicsit egyedül is akartam lenni, hogy átgondoljam ezt az egészet, meg beszéltem azóta anyáékkal is, meg Byronnal is próbáltam, de sikertelenül. Lassan talán tényleg fel kellene adnom.
- Hát, nem hiába a gyógyítók vezetője! - mosolyodtam el végül. Kedveltem Abigailt, mondjuk eddig még nem volt túl sokszor szerencsénk egymáshoz. Más-más területen dolgoztunk, mind őrzőként, mind a civil életben. Ettől függetlenül még tudtam, hogy kiről van szó, ráadásul erős volt a gyanúm, hogy mostantól fogok vele sűrűbben is összefutni így, hogy ő lett Cori mentora. Elég sok időt töltöttem a barátnőmmel, szóval biztosan fogunk találkozni néhányszor. - Segíteni akartam egy kicsit, és úgysem tűnt volna fel annyira neked. Maximum az orvosoknak, de vannak köztük őrzők, ha gond lenne, el lehetett volna simítani. Sajnos sokkal rosszabb állapotban voltál, mint amikor felébredtél végül... - vallottam be őszintén, sóhajtva egyet. Ha szabályt szegtem volna miatta, akkor sem érezném magam rosszul. Azt akartam, hogy életben maradjon, és ne szenvedjen annyira sokáig, ha nem muszáj. Márpedig nem volt muszáj, és én csupán ennyivel tudtam mindehhez hozzájárulni. Máskor is gyógyítottunk embereket, végtére is az ő védelmük volt az egyik feladatunk. - Nem tudom, de nem is lényeges az oka. Attól még beszélhetett volna velem, vagy legalább búcsúzott volna el rendesen. De semmi ilyesmi nem történt. - húztam el szomorkásan a számat. Máris hiányzott a húgom, pedig nem olyan régen indult el a városból. Tudom, hogy korábban meg sokáig nem is éltünk együtt, de megszoktam az utóbbi hónapokban, hogy ez megváltozott, és újra egy család lehettünk. - Tudom, hogy az, de csak húsz éves, még olyan fiatal... - ahhoz legalábbis mindenképpen, hogy csak úgy egyedül mászkáljon a nagyvilágban. Azt sem tudtam, hogy merre ment. - Szerintem inkább egy kicsit felelőtlen. Ha ennyire fel akarja fedezni önmagát, hát tegye, de attól még tényleg elköszönhetett volna. Legalább tőlem, ha anyáék ellen lázad is. Biztos teljesen kibuktak emiatt, nem nagyon beszéltünk róla. - folytattam tovább a mesélést, már ami a húgomat illette. Magamról tényleg nem sokat tudtam mondani, akár elhitte, akár nem. Csak dolgoztam, és nagyjából ennyi is volt, de valahogy most jól esett ez a nyugalom, ha nem számítjuk az apróságokat. Azért Joe sokszor még mindig eszembe jutott, ennyi idő után is. - Már a legutóbb megígérte a nagyapám, hogy segít embert szerezni, vagy legalábbis utánanéz. - valószínűleg nem is említettem még neki, hogy valójában mind a két nagyszülőm a városban van, hiszen eddig nem mondhattam el. Nem néztek ki tőlem sokkal idősebbnek, úgyhogy elég furcsán vette volna ki magát, most már azonban nem volt szükség titkolózásra. - Bár az tény, hogy Alecnek elég jó teste volt, főleg úgy fenék tájékon. Meg volt némi plusz ereje is... - utaltam arra, hogy vérfarkasról beszélünk. Én nem voltam előítéletes velük kapcsolatban amúgy sem, nem is féltem tőlük. Nem tudtam még most sem, hogy Corinne miként áll hozzájuk a történtek után, és az információk tudatában most már. - És mikor jöhetsz el az egyetemről? - érdeklődtem, miután bólintottam arra, hogy ma vagy holnap elviszi a kutyát. Jó, azért annyira nem is zavart, de csak az övé volt, szerintem nem is szeretett annyira velem lenni. - Vagy ott kell még maradnod sokáig? - nyilván én is úgy gondoltam, hogy visszajön hozzám, eleve nem is értettem, minek kellett beköltöznie az alagsorba. - Persze! Akkor már elkezdtétek az elméletet. - bólintottam mosolyogva. - Ha majd tudok valamiben segíteni, azért hozzám is nyugodtan fordulhatsz... - ajánlottam fel, bár volt egy olyan gyanúm, hogy úgyis előbb fordulna Abihez, mint hozzám. Kicsit úgy éreztem, kirekesztett lettem ebből az egészből.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Persze, ő már vezető. Még meg kell szoknom, hogy itt is szintek vannak. Te már kijártad a szamárlétrát, igaz? – pillantottam rá kíváncsian, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy mióta lehet őrző, vagy éppen hol tart az egészben, de így legalább a tetoválásai is jobban értelmet nyertek. – Te mióta vagy őrző, vagy mióta tudsz arról, hogy a könyvek lapjai valóságosak is lehetnek? – persze nem muszáj rá válaszolnia, de szerintem annyira nem volt meglepő, hogy érdeklődtem, hiszen még mindig úgy éreztem, hogy szinte semmit se tudok. Kicsit talán úgy, mint amikor Alice belecsöppen Csodaországba és azt se tudja, hogy merre is menjen, vagy ki kicsoda és hasonlóak. Biztosan később már bátrabb leszek én is, de most még eléggé elveszetnek érzem magam. - Gondolom minden fontosabb helyen van legalább egy belőlünk, igaz? Ha el kell valamit simítani, akkor ne legyen gond, vagy rosszul gondolnám? – persze ez csak következtetés volt az alapján, amit most mondott, de hát az ember úgy tanul meg dolgokat, ha kérdez és választ kap. De az is lehet, hogy előbb vagy utóbb majd Celeste „lecsap” már, hogy ne kérdezzek ennyit. Persze ezt nem véresen komolyan gondoltam. – Amúgy köszönöm, hogy akkor segítettél a gyógyulásban és kockáztattál is kicsit, ha tényleg nem lett volna szabad. – mondom neki kedvesen és kicsit meg is ölelem, ha engedni. Nem akartam az előbb se letolni, inkább csak kíváncsi voltam, hogy jól gondolom-e, mert ha igen, akkor az egy kisebb siker élmény is van. - Miért lenne mellékes? Ha megtudod az okát, akkor talán tudsz majd segíteni neki, ha visszatér. Nem gondolod? Másrészt meg lehet, hogy azért se keresett meg téged, mert nem akart senkinek se esélyt adni arra, hogy marasztalja őt? – vettem fel egy logikus érvet arra, hogy miért nem búcsúzott el tőle. – Meg amúgy is búcsúzni nem jó dolog, mert az annyira végleges dolog tud lenni. Ő pedig haza fog térni, amint készen áll rá. – tettem még hozzá egy biztató mosoly keretében és meg is ölelgettem a barátnőmet, hátha ezzel tudok segíteni kicsit. Azt mondják, hogy az ölelés képes láthatatlan sebeket is gyógyítani. Remélem, hogy így van. – Fiatalság bolondság, ahogyan mondani szokás és amennyire megismertem anno szerintem eléggé érett a korához képest. – nem csak azért mondtam, hogy esetleg könnyebb legyen elfogadni azt, hogy a testvére elment, meg hogy ne izguljon annyira, hanem azért, mert tényleg így gondoltam. - Sajnálom Cel, de biztosan hamarosan újra itt lesz. S akkor majd a karjaidba zárhatod őt, ahogyan még előtte sose. Amúgy az is lehet, hogy nem a szüleitek ellen lázadt, hanem sokkal inkább történt valami, ami miatt úgy döntött, hogy kicsit eltűnik a térképről és felfedezi a világot. Meg a világot felfedezni fiatalon kell, nem pedig vénségként. – biztosan idősen is buli lehet, de teljesen másabb fiatalon. Nem tudom, hogy eddig mennyire volt ilyen szabadéletű a húga, de előbb vagy utóbb mindenkinek ki kell bontania a szárnyait, legalábbis én ebben hiszek és úgy néz ki, hogy Helena inkább azt választotta, hogy előbb, mint későn jönne rá arra, hogy mit is szeretne. - Itt él a nagyapád is? – most azért elkerekedett a szemem, hiszen erre nem számítottam. Kicsit pislogtam is, de akkor már talán jobban érthető, hogy miért döntött úgy a Hagen család, hogy ebbe a fagyos városba költözik. – Ohh, milyen szemfüles volt valaki. – kuncogom el magam és kicsit játékosan meglököm őt is, ahogyan ott a fűben ücsörgünk. – Ő farkas? Azt hiszem még kelleni fog egy kis idő, amíg megszokom azt, hogy vannak farkasok is és könnyedén elvegyülnek ők is, ahogyan mi. – mondtam egy apró mosoly keretében, mert még tényleg nem nagyon tudtam, hogy mit is kellene gondolnom. Nem tartottam őket ellenségnek és semmi bajom nem volt velük, de azt se tudom, hogy egyáltalán volt-e már szerencsém farkashoz az ittlétem alatt. - Nem tudom, még nem kérdeztem. Meg kicsit jó ott, legalább megismerhetek másokat könnyebben, meg látnád a szobám. Tele van könyvekkel, meg füzetekkel. Tisztára, mint régen a kollégium, csak akkor te is ott voltál velem. – lelkesedem be picit, mert tényleg szeretem azt a helyet és vélhetően még kicsit maradni fogok, de amit kicsit tisztul a fejem és jobban megemésztettem a dolgokat, akkor majd szóba jöhet a költözés, ha csak valaki meg nem tiltja a dolgokat. – Igazából ezt mondanod se kellett volna, hiszen biztosan zaklattalak volna engedély nélkül is, ismersz már. – pillantok rá egy angyali mosoly keretében. – Jesszusom, nagyon hiányoztál, remélem tudod. – mondom neki őszintén, mert most, hogy újra találkoztunk még inkább tudatosul bennem a dolog.
- Igen, én már nem vagyok tanonc. – bólogattam, ajkaim szegletében megjelent egy kis mosoly. Furcsa volt, hogy most már nyugodt szívvel beszélgethettem vele ilyenekről is, ehhez még biztosan hozzá kell majd szoknom, de idővel nagyszerű lesz. Megoszthatunk majd egymással mindent, és tényleg nem lesz szükség titkokra. – Teljes értékű mágus vagyok, bár van még hová fejlődnöm, és én is készülök a következő vizsgámra. – osztottam meg vele ezt az apróságot, mert nálunk tényleg úgy állt, hogy minden nap tanulhat valami újat az ember, mert lehet fejlődni. Sosem tudhatsz eleget, akár így is mondhatnám. - Nagyjából hat és fél éve ültetett le apa, és árulta el. Kértem egy kis gondolkodási időt, hogy jól megrágjam magamban a dolgot, aztán elfogadtam az elhívást. Egy ideig apa volt a mentorom is. – tettem hozzá, mert nem tudtam, hogy ezzel tisztában van-e már. Ha nem volt, most már tudhatja, hogy a családomban nem én vagyok az első, és valószínűleg nem is az utolsó. Talán a húgomnak is hasonló lesz a sorsa, ha esetleg úgy döntene. Annyi bizonyos, hogy már beavatott volt, akárcsak az anyánk. - Ezt nem tudnám megmondani, mert az informátorok gyakran vannak úgy berakva valahová, hogy még mi sem tudunk róluk. – húztam el kicsit a számat, mert rossz volt, hogy nem tudtam rendes választ adni neki. – Viszont igyekszünk mindenhol jelen lenni, ahol szükséges lehet. Például rendőrségen, vagy a hivatalokban. Ha valamit el kell simítani, akkor elsimítjuk. – bólogattam, mert ezt nagyon jól látta. Annyira szerintem egyébként sem volt bonyolult a mi életünk, mint amilyennek elsőre tűnt. Rendszer szerint teltek a napjaink, és igyekeztünk minden tőlünk telhetőt megtenni azért, hogy ellássuk a feladatainkat, amiknek mindig volt valami remek magyarázata, megvolt benne a logika. - Valamit tenni szerettem volna érted, és csak ennyit tudtam. – vontam meg a vállaimat, mert én ezt természetesnek vettem. Oké, talán nem teljesen volt az, de magától értetődött, hogy ha bajban van, akkor igyekszem ott lenni mellette, és mindent megtenni azért, hogy jobb legyen. Természetesen viszonoztam egyből az ölelést, eszembe sem jutott, hogy másképp tegyek. – Igen, ez elég valószínű, csak attól tartok, hogy történni fog vele valami. Ő nem őrző, nem képes megvédeni magát, viszont emberként is tudja már, hogy mik élnek körülöttünk. Nemrég lett beavatva. – tettem hozzá, hogy neki is érthető legyen a dolog. Erről eddig érthető okokból nem beszélhettem, de most már semmi akadály nem gördült elénk. - Ha érett lenne, akkor nem csinálta volna ezt. Én sosem mentem el otthonról csak úgy. – amikor igen, akkor is ösztöndíj keretében, és biztos volt a visszatérésem dátuma. Helenáról azonban az égvilágon semmit nem lehetett tudni, és ez nagyon bosszantott engem. Alig vártam, hogy visszatérjen a városba, és jól kimossam a fejét a döntéséért. – Ez rendben is van, de miért nem fordult akkor hozzám? Nem tartottam volna vissza… valószínűleg. – tettem hozzá, mert magam sem voltam teljesen biztos abban, hogy mit tettem volna akkor, ha beállít hozzám és közli, hogy el akar menni. Biztos nem lettem volna elragadtatva, de ha normálisan leül velem, talán útjára engedtem volna még így is. - Igen, méghozzá mind a kettő! – vigyorodtam el. – Elég helyes fickók, nem tűnnek sokkal többnek nálam. Elég fura, de majd bemutatlak nekik! – határoztam el. – Korábban egyikükkel sem találkoztam, azt sem tudtam, hogy itt vannak, amikor ideköltöztem. – vallottam be őszintén, hiszen a választásomnak semmi köze nem volt ahhoz, hogy tényleg majdnem az egész családom itt élt. Kivéve az anyai nagyanyámat, de az más lapra tartozik. – Igen, az. Méghozzá elég erős, kötekedő és csípős a nyelve, és igézően kék szemei vannak a formás hátsója mellé! – bólogattam lelkesen. – Ne aggódj, amúgy viszonylag hamar hozzá fogsz szokni szerintem. Ők sem tudják rólunk, hogy őrzők vagyunk, ha ez vigasztal. Mi is pont ugyanúgy elvegyülünk. – tettem kezemet biztatóan a combjára, megpaskolva azt játékosan. - Elhiszem, hogy tetszik ott, de azért tényleg visszajöhetnél majd, amikor már lehet. Én nem szívesen költöznék be az Egyetemre, nem túl otthonos. – vonogattam a vállaimat. Jó volt nekem a faházban, bármilyen állapotban legyen is most szerencsétlen fahalmaz. – Helyes! Nagyon szívesen segítek bármiben, amiben csak tudok. Nem vagyok olyan jó, mint Abie, de nem volt még nekem olyan régen, amikor hasonló cipőben jártam, mint te. – ezzel csak annyit akartam mondani, hogy még emlékeztem rá, milyen ez. Valószínűleg jobban, mint Abie, aki tudomásom szerint nem a fiatalok közé tartozott már egy ideje. - Remélem is! – ha engedte, akkor magamhoz húztam egy gyors ölelésre. – Te is hiányoztál nekem! – mosolyodtam el végül vidáman. – Van kedves sétálni egy kicsit a környéken? – indítványoztam a dolgot, és ha igenlő választ kaptam, akkor felálltam és leporoltam a nadrágomat.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- S milyen vizsgára? – kérdeztem meg tőle kíváncsian, hiszen ha jól tudom, akkor van mágia és harcok terén se árt fejlődnie az embernek. Azt pedig nem tudtam, hogy melyikkel milyen szinten is áll. Mondjuk annyira meg se próbáltam utána járni, de kíváncsi voltam, hogy milyen vizsgára adná a fejét. Bár néha úgy érzem, hogy szerintem egy őrző holtáig tanul. S jelenleg azt hiszem, hogy én vagyok a kis pisis közöttük. Igazán érdekes legkisebbnek lenni. - Ohh, szóval neked volt gondolkodási időd? Nem bántad meg sose azt, hogy igent mondtál? – kíváncsiskodtam tovább, hiszen bennem még rengetek kétely élt, de ez még gondolom normális így a kezdetek kezdetén. Majd idővel remélem, hogy jobb lesz. Az pedig biztosan jó lehetett, hogy az édesapja volt a mentora is rövid ideig, bár én nem tudnám elképzelni azt, hogy az egyik közeli hozzátartozóm vagy barátom legyen a mentorom. Segítséget vélhetően fogok kérni, de mentornak fura lenne, legalábbis szerintem. Nem akarom azt, hogy esetleg az rondítson bele a barátságunkba, ami most néha amúgy se egyszerű az új helyzet miatt. Csak bólintottam arra, amit mondott, hogy értem. Nem is vártam el azt, hogy pontosa adatokat adjon, de akkor ezek szerint annyira nem is tévedtem ezzel kapcsolatban. Bár az is igaz, hogy még én se tudom azt, hogy milyen munkát is fogok találni. Majd csak lesz valami olyan, amit szeretni fogok. Hátha Fortuna mellettem fog állni végre a sok balszerencse után. - Én őrző vagyok, de még se tudnám még magam megóvni, de már tudom, hogy mik élnek körülöttünk, így óvatosabb tudok lenni. – szólaltam meg egy kisebb habozás után, mintha csak rám akarnám kivetíteni azt, amit a húgával kapcsolatban mond. Részben én is leléptem, egészen idáig. Meg attól még, hogy őrző lettem én se tudok szinte semmit se erről a világról, megvédeni meg szerintem még inkább nem tudnám, így igazából ilyen téren én is védtelen vagyok. – Ahogyan ő is tudja azt, hogy a világ nem fekete és fehér. Így ő is óvatos lesz, hiszen mások nem tudhatják azt, hogy ő mit tud, így nem lesz semmi baja. Csak bízz abban, hogy minden rendben lesz. – lehet, hogy én mindig meglátni a dolgok jobbik oldalát, de nem tartottam helyesnek állandóan rémeket látni, mert attól nem lesz jobb. Lehet, hogy nem őrző, de attól még, hogy valakit elhívnak, attól még nem lesz profi abban, hogy miként is védje meg magát másokkal szemben. Így csak óvatosabbak tudunk lenni, ahogyan biztosan Helena is az. Mindig is helyén volt az esze, talán emiatt se aggódom annyira miatta. - Mindenki másabb, akkor én se vagyok éret, mert sose foglalkoznék azzal, amivel te? – kérdeztem meg habozás nélkül, hiszen a munkája nagy felelősséggel járt, de talán nem veszi annyira a szívére a kérdésemet, vagyis reménykedtem ebben, mert nem bántásból kérdeztem ezt. – Pontosan emiatt, mert csak valószínűleg nem tartottad volna vissza, ami annyit jelent, hogy nagy valószínűséggel megtetted volna. Meg mindenki másabb Cel. Neki így van szüksége időre, míg mások ilyenkor elvonulnak a szobájukba. Nem azért felelőtlen valaki, mert esetleg elmegy otthonról, mert ennyi erővel, akkor én is az vagyok, amiért idejöttem. Akkor lenne felelőtlen, ha nem vigyázna magára, de hidd el, hogy vigyázzik Okos lány, ahogyan a nővére is, de azt sose felejtsd el, hogy sose szabhatjuk meg másoknak, hogy mit tegyenek az életükben, a kötelék is mindegy ilyen téren. – én legalábbis eddig sose láttam semmit jót se kisülni abból, ha valaki túlzottan ragaszkodott valamihez. Mármint amikor rá akart erőltetni a másikra, legyen szó testvérről, barátokról vagy éppen családról. Senki se egy forma, még ha vér szerint hasonlóak is… - Ohh, az tök jó. Akkor legalább a családod előtt nem kell hazudni! - pillantottam rá mosolyogva, még ha ez belül roppant szarul esett, hiszen nekem hazudnom kell és fogalmam sincs, hogy képes leszek-e rá, de csak nem lehet olyan rossz. Miattuk teszem, hogy ne essen bajuk. Ja, valami olyasmi. – Persze, majd idővel jobb lesz minden, de még eléggé szokatlan számomra. S vigyázz, még a végén jobban kivirulsz, mint a közelünkben lévő virágok. – csipkelődtem vele, amikor szóba került az is, hogy miként néz ki az az egyed, aki felkeltette az érdeklődését. Jó volt újra boldognak látni ilyen téren is, vagy legalábbis kicsit felengedve látni. - Szerintem bármit otthonossá lehet varázsolni és majd meglátom. Lehet, hogy olyan munkát kapok, amihez az egyetem jobban passzol, mert közelebb van. Nem túlzottan gondolkoztam még ezen, előbb próbálom csak megszokni ezt a sok újdonságot– rántottam meg a vállaimat. Egyelőre jó volt ott lenni, valahogy jobban biztonságban éreztem magam, mint egy erdő szélén álló házban. – Köszönöm előre is, de szerintem őt se kell ilyen téren félteni, hiszen nagyon ügyes és szerintem nem én vagyok az első tanítványa se. – tényleg könnyedén megtaláltuk a közös hangot. Mondjuk, azt aláírom, hogy vélhetően Cel nem olyan régen volt még tanonc, de Abie is tökéletesen átlátja az azzal járó nehézségeket. Én legalábbis így gondolom. Az ölelést természetesen viszonoztam, de végül sietve ráztam meg a fejemet. – Nem maradhatnánk egy kicsit? Esetleg kicsit lábat is lógathatnánk… - vetettem fel ötletnek, s ha benne volt, akkor simán kibújtam a cipőből, hogy utána kicsit a közeli tóba lógassam. Hideg volt, de most még se zavart. – S mik a terveid a következő napokban? – érdeklődtem kíváncsian, hiszen reménykedtem abban, ha még nem is költözök vissza hozzá, attól még láthatjuk egymást gyakrabban.
- Igazából nem ártana harcképzettségből is, meg mágiából is, de most az utóbbira készülök. - vallottam be őszintén, halovány kis mosollyal a szám szegletében. Az igazság az, hogy szorgalmasabb is lehettem volna ezen a téren, de olyan sok időm volt még, és senki sem siettetett. Azt hiszem, az nem is ment volna úgy, ha valaki erőlteti, de én nem olyan tempóban szeretnék haladni. Azért lassan talán mégsem ártana rákapcsolnom egy kicsit, a végén még Cori is leköröz majd. A gondolatra elmosolyodtam, büszke lettem volna rá. - Igen, volt. Miért, neked Keldron nem hagyott? - kérdeztem csodálkozva. Oké, én még sosem voltam jelen senki elhívásánál, úgyhogy nem tudtam, hogy másoknál miként működött a dolog. Nekem természetes volt, hogy kaptam egy kis időt, másképp nem is tudtam volna felelősségteljesen, száz százalékig biztosan meghozni a döntésemet. - Nem, egyáltalán nem. Nagyon szeretem, hogy valami jót és hasznosat tehetek az emberekért. Lehet, hogy amiatt sem bántam meg, hogy volt időm mérlegelni. - vontam meg a vállaimat. Nem biztos, de erős volt a gyanúm, hogy erről lehet szó. - Csak annyit bántam, hogy így titkolóznom kellett sok ember előtt. Joe mondjuk őrző volt, emiatt ismerkedtünk meg igazából, szóval előtte pont nem kellett. - most már elmondhattam neki ezt is bátran, hiszen egy lett közülünk, és ennek nagyon örültem. Pont ezért reméltem azt is, hogy ő sem fogja megbánni sosem, hogy végül igent mondott. - Jó, de te nemrég még ugyanúgy ember voltál... - emlékeztettem mosolyogva. Attól még, hogy el lett most már hívva, a tanítása még olyan szintnél nyilván nem tartott, hogy megvédhesse magát, szóval egyelőre csak annyival volt több egy embernél, hogy tudta, mik veszik körül. Mint egy beavatott ember, mint a húgom, csak most már előtte állt a lehetőség, hogy megtanulja használni a benne rejlő mágiát. - Tudom, hogy minden rendben lesz, a szüleimnek azonban ezt hiába fogod mondani. Apa biztos, hogy nem hagyja ennyiben... - erre mérget vettem volna. Már biztosan küldött utána valakit, hogy kiderítse, merre van Helena. Azon sem lepődtem volna meg, ha a napokban hirtelen előkerülne, mert valaki visszacibálta őt, akarata ellenére. Persze erről velem senki nem beszélt meg semmit, valószínűleg úgy gondolták, hogy nekem nincs beleszólási jogom. Pedig jobban a húgom mellett álltam az utóbbi időkben, mint a szüleink. Ezen gondolataimat azonban inkább megtartottam magamnak, mielőtt kirobbant volna közöttünk a családi háború. - Nem igazán értem, hogyan jött ide a foglalkozásom. - mondtam őszintén, értetlenül ráncolva a homlokom. Az, hogy valaki fiatalon elmegy otthonról szó nélkül, szerintem nem igazán függött össze egy ember munkájával, de lehet csak én nem értettem ebben a logikát most. - Mióta csaptál fel a húgom védőügyvédjének? - viccelődve kérdeztem ugyan, de az arcom komoly maradt még ennek ellenére is, maximum a hangsúlyból következtethetett arra, hogy nem megrovásból kérdeztem meg. - Nem, sosem kellett. Életem nagyobb részében inkább ők hazudtak nekem. - mondjuk ezen annyira nem akadtam már fent, de sejtettem, hogy azért mondta, mert ő viszont kénytelen lesz ezt megtenni. Nekem is kellett, például a legjobb barátnőmnek, úgyhogy igazán megértettem az ellenérzéseit ezzel kapcsolatban. - Nem hiszem! - legyintettem egyet Aleckel kapcsolatban. - Már rég felszívódott, ki tudja, hogy merre jár. - nem is nagyon gondoltam rá inkább, csak bosszantott, hogy nem végezte el végül a munkát, amit elvállalt. - Rendben! Van időd bőven! - mosolyodtam el. Erőltetni sem nagyon akartam, hogy költözzön vissza, ha nem akar. Márpedig most úgy tűnt, hogy nem igazán vágyik vissza hozzám, innentől kezdve ennyiben is hagytam a dolgot. - Nem, van neki még más is, amennyire tudom. - bólogattam helyeslően. - Ahogy akarod! - egyeztem bele a maradásba, és éppen emiatt nem is keltem fel a földről, ahová korábban letelepedtem. - Semmi szokatlan. Dolgozni fogok, most sok csoport van. Ennek örülök, szeretek velük foglalkozni. Más programom egyelőre még nincs. Miért, lenne kedved valamihez? - kérdeztem kíváncsian, ha már így érdeklődött ő is.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- És téged ki tanít? – kíváncsiskodtam tovább, mert afelől kétségem se volt, hogy biztosan sikerülni fog neki, de mondjuk azt se tudtam, hogy hol áll felkészültség terén vagy bármi hasonló dologban. Ezért is érdekelt annyira, hogy ő vajon kitől tanul, mert vélhetően neki már nincs is mentora, mert ő már nem számít totálisan kicsinek, vagy igen? - Fogalmam sincs, nem rémlik. Túl gyorsan történtek a dolgok. – rántom meg a vállaimat, mert tényleg nem rémlik, hogy túlzottan kihangsúlyozta volna azt, hogy nyugodtan gondolkozzak rajta, vagy bármi, de az is lehet, hogy a sok információban elvesztem és elsiklottam felette. Vajon, ha a gondolkozom rajta, akkor idővel másképpen döntöttem volna? Még mindig vannak kételyeim, de majd elmúlnak. Barátnőmet se akarom ezzel terhelni. Azzal pedig totálisan egyetértet, hogy mennyire rossz már előre is abba belegondolni, hogy mennyi embernek kell majd füllentenem és hasonlóak. Így itt lesz az ideje annak is, hogy „megtanuljam”, már ha ezt egyáltalán meg lehet tanulni. - Tudom, de akkor se vagyok annyira védtelen, mint ők. Tudom, hogy nem minden az, aminek látszik, ahogyan azt is tudom, hogy jobb óvatosnak lenni, mint esetleg vakon bízni annak, amit látunk, vagy amilyennek mutatják magukat az emberek. – tudom, hogy nem vagyok még olyan szinten, hogy csak úgy meg tudjam magam védeni, de szerintem már az is sokat számít, ha már esetleg képes vagyok a veszélyt felismerni és menekülőre fogni, vagy bármi hasonló. Másrészt meg szerintem sose lesz belőlem olyan harcias nő, mint esetleg Celből válhatott az évek alatt. Bár tény, hogy őt se láttam verekedni, de nem lepődnék meg azon, ha jól menne neki. - A szülők sose hagynak semmit se annyiban, vagyis legtöbb esetben, de azért nekik is rá kell jönniük arra, hogy Helena már nem kis pisis, ahogyan annak a lehetősége is fennáll, hogy simán magukra haragítják és többé már haza se akar menni. – nem akartam beleszólni a dolgokba, de volt pár testvérem, ahogyan családom is, így láttam azt, hogy miként tud egy vita vagy egy sértett szülő viselkedni és rontani a helyzeteken is. Azt is tudom, hogy Cel se sokat tud csinálni, de ha legalább a testvére mellé áll és nem a szülei pártjára, akkor is már többet tett, mint esetleg a húga remélne. Csak megrántottam a vállaimat, hogy inkább hagyjuk a munkásdolgot, mert nem éreztem úgy, hogy el tudnám neki rendesen magyarázni, hogy miért is keveredett ide, a következő kérdésére viszont csak sóhajtottam. – Talán azóta, hogy ugyanabban a cipőben járok valamennyire, mint a húgod és így jobban megértem őt, mint esetleg bárki más? – kérdeztem vissza habozás nélkül, mert ezzel barátnőm se tud vitába szállni. Én ugyanúgy elszöktem, miközben olyan életbe csöppentem bele, amibe nem akartam és még sorolhatnám a dolgokat. - Sajnálom. – csak ennyit mondtam arra, hogy a családja hazudott neki, most viszont én fogok a sajátcsaládomnak hazudni. Nem akarok hazudni, de nem tehetek mást, el kell fogadnom. Ez pedig csöppet se dobott fel. – Biztosan akadnak más hímek is a városban. – mosolyogva pillantottam rá, hiszen nem gondoltam azt, hogy csak esetleg Alec lenne képes beindítani, vagy megmozgatni a barátnőm agyát vagy éppen érzéseit. - És télen is viszel turistacsoportokat? – kérdeztem meg, majd pedig a táskámból előhalásztam egy plédet, hogy leterítsem, utánam meg arra másztam rá, Celnek is jutott belőle. Meg előkerült egy kis süt, meg bor is, ha jól rémlik, akkor mind a kettőt szereti, de lehet, hogy sikerült mellé fognom. A gondolataim eléggé máshol járnak mostanság. Végül a cipőt is lerúgtam magamról és kicsit megmártóztattam a tóban. – Gondoltam csinálhatnánk majd valami csajos napot is, mint régebben. Amikor csak mi ketten voltunk a „világ” ellen. Persze nem kötelező! – pillantottam rá mosolyogva, miközben a nap már magasan járt. Jó volt kicsit messze lenni a város zajától, csak mi ketten, mintha semmi gond nem lenne. Legalábbis ez a kicsit piknikes dolog a végén, meg a természetmegnyugtató csendje ezt árasztotta magából számomra.
- Hát, itt most senki még. – vallottam be őszintén. – Még New Yorkban kezdtem a felkészülést, de onnan ugye leléptünk így családilag, úgyhogy itt még nem találtam olyat, aki felkészítene. Mondjuk nem is kerestem… - tettem hozzá, egy szélesebb mosollyal kísérve a szavaimat. Nem azért volt ez így, mert nem érdekelt a dolog, hanem egészen egyszerűen eddig ezen a téren nem térképeztem még fel a Protektorátust. Tudtam, hogy kihez fordulhatnék, ha akarnék, de még nem vetettem bele magam a tanulásba, mert úgy voltam vele, hogy előbb szokjam meg a környezetet. Túl sok újdonság volt nekem ez egyszerre így is. - Ó, értem… - húztam el egy kicsit a számat. – Hát, én nem tudom, hogy képes lettem volna-e egyből dönteni. – ez nem titok szerintem, nem is szégyellem magam miatta. Talán pont az a helyzet, hogy őt csodáltam egy kicsit azért, amiért egész hamar meghozott egy életre szóló döntést. Nem tudnám egyébként megmondani, hogy mi a jó, vagy a nagyobb erény, de hát mindenki másképp éli meg ezeket a dolgokat, igaz? Egyikünk sem több, vagy kevesebb attól, ahogyan az elhívása történt. Pont ezért vagyunk olyan egyedi esetek, de lehet rosszul láttam. - Igen, ez igaz. Ebben az esetben a tudás nem pont hatalom, sokkal inkább előnynek mondanám. Azért örülök, hogy képben vagy, de remélem most már sejted, hogy miért aggódtam miattad olyan sokat, meg próbáltalak rávenni arra, hogy mondd el, merre jársz… - ugyan nem pirultam el, de kicsit zavarban voltam, mert tudtam, hogy nagyon nehezen élte ezt meg. Nos, én is, bár nem olyan tekintetben, mint ő. Én inkább csak halálra aggódtam magam, mivel nagyon fontos volt nekem, és szerettem volna minden létező veszélytől megóvni, csak úgy, mint a húgomat. Oké, tudom én, hogy néha túlzásba tudom vinni, de mindig azzal vigasztaltam magam, hogy ez csak az ő érdekük. Sokszor be is jött, és a rossz érzéseimet, amiket emiatt éreztem, eltüntette. - Nekik úgyis mindig az marad az ember, bármilyen idős legyen is. Én is az vagyok az apám számára, szerintem az, hogy próbálja ezt elfogadni, csak magára erőszakolás. A fejében ugyanúgy a kicsi lánya vagyok. – rántottam meg a vállaimat, és ezzel csak annyit akartam alátámasztani, hogy Helena meg nekem mindig a kishúgom marad, bár szerintem sokkal jobban kezeltem őt, mint a szüleink. – Egyébként, ahogy a családomat ismerem, nem lesz választása. – sóhajtottam, de jobban nem akartam belemenni a dologba. Megadták a szabadságot, ha kérte az ember, de úgy, ahogyan a húgom tette, úgysem lesz tolerálva. Efelől semmi kétségem nem volt, csoda, hogy eddig nem került sor semmilyen lépésre az ügyben. - Szerintem azért nem teljesen olyan. Te menekültél, valaki olyanhoz, akiben bízol és segítséget reméltél tőle. Ő meg csak úgy ment… - persze nyilván annak azért örültem, hogy Corinne hozzám fordult, amikor bajba került. Pedig akkor még nem is tudhatta, hogy tényleg kompetens vagyok a probléma megoldásában, még ha nem is pont én leszek személy szerin a megoldó ember. Más, tőlem tapasztaltabb őrző viszont simán segíthetett neki, és ebben már közben tudtam járni az érdekében, ezzel most már ő is tisztában volt legalább. - Persze, biztosan! De most annyira nem érdekelnek, talán jobb is így. – legyintettem egyet könnyed mozdulattal, mert inkább nem is akartam rá gondolni most. – Még nem tudom, hogy lesz-e rá igény. Nem biztos, akkor jobban szeretnek inkább síelni a hegyen, de ha szeretnének sétarepülést tenni a környéken, akkor azt lehet vállalom. – elgondolkozva meredtem magam elé, míg a szavakat formáltam, és csak a mondandóm befejezése után rebbent a tekintetem a barátnőmre. – Ó, látom készültél! – mosolyodtam el, helyet foglalva a pléden, odanyúlva az ételért. – Oké, benne vagyok! Vásárlásra gondoltál, vagy valami másra? – érdeklődtem kíváncsian, mert nekem lettek volna még ötleteim, például valami közös főzőcskézés, esetleg egy mozi.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Gondolom a családod is szívesen segítene, ha már itt élnek. – szólaltam meg óvatosan, hiszen azt nem tudtam, hogy milyen a viszonyunk, de gondolom, ha már őrzőkből áll főként, akkor csak nem lehet gond segíteni neki segíteni. Viszont ebbe nem is akartam jobban belefolyni, hiszen ezt neki kell tudnia és nem nekem. Én még eléggé gyerekcipőben járok ilyen téren és még így is túl sok gondolat cikázik a fejemben ezzel kapcsolatban, viszont remélem idővel jobb lesz minden téren és nem lesz ennyire szokatlan ez újonnan felfedezésre váró világ. - Talán én is túl hamar döntöttem, idővel majd kiderül, nem? – kérdeztem meg mosolyogva, hiszen nagyon reméltem, hogy nem döntöttem rosszul. Lehet, hogy sose leszek igazán harcias, vagy olyan kemény, mint Celeste tud néha lenni, de attól még talán számomra is van hely abban a fura „családban”, az őrzők között, hiszen Abigail is igazán aranyos és kedves teremtés. Ez pedig azért segít abban, hogy elhiggyem tényleg van remény számomra is. Viszont most ezen nem akartam agyalni, így inkább sietve hessegettem el a hasonló gondolataimat és aggodalmaimat. - Persze, megértem, de attól még szinte semmi se változott Celeste. Ugyanúgy kezdő vagyok ebben, de ennek ellenére nem zárkózhatom be egy szobába, mert ott biztonságban lennék. A baj így is, úgyis meg fog találni és mindenkinek szükséges elkövetni a saját hibáit is, ezt neked is be kell látnod. Meg ha itt egy falka él, akkor sok baj nem történhet, hiszen kötve hiszem, hogy összeakarnák rúgni a port az őrzőkkel. – fejtettem ki a véleményemet, mert kötve hiszem, hogy ezek után kevésbé fog aggódni. Sőt, azt is kinézem, hogy még jobban, de be kell látnia, hogy nem zárhat be vártoronyba se. Eleve nem vagyok olyan. Mindig is imádtam a természetet, míg másrészt meg pedig talán tényleg ideje lenne felkeresnem a táncstúdiót is, hogy újra visszatérjek a tánchoz. Régen is képes volt segíteni, amikor összezavarodtam, vagy csak a hullámok összecsaptak a fejem felett. Végül ha engedte, akkor megöleltem őt. – De köszönöm azt, hogy aggódsz értem és vigyázol rám. – ezért tényleg hálás voltam, de attól még, hogy tudom mik élnek a világban nem fogok elfutni, vagy megijedni a semmitől. Majd ráérek akkor megijedni, ha már nagy bajban leszek. Csak egy aprót bólintottam, mert ezzel egyetértettem, nem is kicsit. Tény, hogy a szülőknek örökké a kicsi lánya lesz ő is, meg a testvére is. Mindegy, hogy mekkorára növünk, mert a tényeken nem fog változtatni. Csendesen hallgattam azt, amit mond, és néha picit még el is kalandoztam a gondolataimban. – Lehet, de az nem jelenti, hogy boldog is lesz tőle. Csak légy ott neki támaszként, amikor szüksége van rá, ha pedig egyedül akar lenni, akkor hagyj neki időt. Legalábbis nálunk ez sokszor bevált. – oké, én vagyok a legkisebb a családban, de volt olyan, amikor én is örültem a társaságnak, míg máskor inkább csak arra vágytam, hogy békén hagyjanak. Végül egy aprót sóhajtok, ahogyan eszembe jut a családom és egy fűszálat letépek, hogy azzal szórakozzam az ujjaim között. - Pontosan, azért nem ugyanaz, mert én menekültem valami elől, neki pedig csak talán egy kis levegőre volt szüksége, mert túl sok volt egyszerre számára? A helyzet se ugyanaz volt Cel. – pillantottam rá komolyan, majd egy apró mosoly megjelent az arcomon. – Ha túl sokat aggódsz, akkor még a tetoválásod se fog segíteni és túl hamar fogsz vénülni. – pillantottam rá mosollyal az arcomon, mert biztos vagyok abban, hogy minden rendben lesz Helenával. Mindig is talpra esettnek tűnt, így mire észbe kapunk már újra itt lesz. Jó érzés lesz, ha nem csak én leszek kezdő, hanem lesz még valaki akivel együtt bénáskodhatunk. - Síelés, szerintem tök jó ötlet. Biztosan sokan keresnek oktatókat és kísérőket majd, ha leesik az első hó. – mert tény, hogy a hegyek teteje még mindig havas volt, de szerintem sokkal inkább jobb, ha még a várost is az borítja. Remélem, hogy nem fogok megfagyni, mert nem mondanám magamat téli típusnak. – Gondoltam, ha már olyan régen láttuk egymást, akkor megadom a módját a viszontlátásnak, remélem nem gond. – mosollyal az arcomon fürkésztem továbbra is őt, miközben sikerült leügyeskednem a fedelét a doboznak, hogy végül felé nyújtsam a süteményes dobozt. – Gondoltam lehetne az előbbi is, mivel semmi cuccom nincs, vagyis nem sok. Másrészt meg kitalálhatunk valamit közösen is. Te már szerintem jobban ismered a várost, mint én. Neked mihez lenne kedved? – heveredtem le a földre még inkább, hogy az égboltot bámuljam, közben pedig a válaszára vártam.
- Persze, valószínűleg. – bólogattam mosolyogva. – Bár egyikük sem mágus, mint én. Apa informátor, az egyik nagyapám is, a másik meg harcos… - vonogattam a vállaimat. – Egyedül apa nagynénje volt mágus, de ő… - szusszantam egyet. – Nos, ő áprilisban meghalt. – nem ismertem őt túl jól, talán kétszer, ha láttam, és akkor sem tudtam arról, hogy rokoni kapcsolatban vagyunk. Utólag már bántam egy kicsit, de visszacsinálni nyilván senki sem lett volna képes. Az mondjuk igaz, hogy közülük mindenki magasabb szinten űzte a mágiát, mint én, szóval még tudnának segíteni, de apához nem szívesen fordultam volna még egyszer. Volt már a mentorom kezdetben, aztán kaptam magam mellé egy mágust. Gyakorolni persze bárkivel lehet. - Szerintem jó döntést hoztál! – biztatóan rámosolyogtam. – És nagyon remélem, hogy te sem fogod ezt másképp gondolni, akkor sem, amikor többet tudsz mindenről, és jobban benne vagy ebben az egészben! – én őszintén ebben reménykedtem. Nem lett volna túl jó, ha közvetve bár, de miattam került bele egy olyan helyzetbe, amit nem akar, amiből szabadulni vágyik. Nem, ketten együtt biztosan meg fogunk oldani mindent, ahogyan eddig is tettük, amióta csak ismerjük egymást. Ugyan nem ilyen fontos dolgok voltak, de a lényegen ez sem változtat. - Igen, tudom… - sóhajtottam, beletörődve abba, amit mondott. Tényleg nem zárhattam be csak azért, mert bárhol veszély fenyegethette, pedig amúgy szívesen megtettem volna. Tudom, kicsit túlzásba vittem az aggódást, de erről szerintem igazán nem tehetek. Vonzotta mostanában a bajt, én meg gondolni sem akartam arra, hogy esetleg komolyabb baleset is érheti őt. – Csak úgy látszik, hogy mostanában sokkal többször talál meg, és én csak meg akartalak óvni. – húztam el a számat. Akár tetszik neki, akár nem, ez az igazság. Egyébként belegondolva, valószínűleg nekem sem lett volna ínyemre a dolog, de ez most mellékes, és amúgy sem állt szándékomban elismerni. Azt azért reméltem, hogy nem sértődik meg azon, hogy ennyire törődök vele. - Hát, igazából, amennyit hallottam a régi dolgokról, egyáltalán nem lehetetlen a dolog. – mesélt nekem egy-két őrző arról, hogy a Protektorátus hívta ide annak idején a másik falkát, és korántsem volt olyan baráti a viszony a két tábor között még később sem. Ez csak akkor változott, amikor mind a két csoportot sújtotta ugyanaz a baj, de ebbe egyelőre nem mentem bele, Abigail biztosan el fogja majd mesélni neki, amit tudnia kell ezekről a dolgokról. Meg amúgy sem akartam bezavarni a közbekotyogásommal. - Tudom, hogy idegesít, de nem tehetek róla… - suttogtam a füle mellett, hiszen természetesen nem utasítottam el az ölelését. Sőt, viszonoztam is, méghozzá erősen szorítva őt a karjaimba. Olyan volt ő nekem, mintha a húgom lenne, habár Helenát ez semmilyen hátrányos módon nem érintette. – Mindig is ez volt, te is tudod. – utaltam arra, hogy azért a húgom mellett álltam, amikor szüksége volt rám. Még akkor is, ha éppen nem egy fedél alatt éltünk, hiszen elég sokat voltam tőle távol. Már az egyetem évei alatt is, utána meg már pláne, de a viszonyunk ettől még nem lett rosszabb szerintem, maximum egy kicsit távolibb, de már azt is igyekeztem orvosolni, mióta ideköltöztünk. - Csak nem! – nevettem mosolyogva. – Még nincs is tetoválásom hozzá! – öltöttem nyelvet játékosan. Egyelőre még nem láttam szükségét, hiszen ennyi idősen azért még az emberek világában sem számítok idősnek, de pár éven belül mindenképpen szerettem volna magamra varratni a megfelelő mintákat. – Az tuti! – bólogattam egyetértően. – De az már a falka fennhatósága alá tartozik. – fejemmel automatikusan abba az irányba böktem, amerre a Síparadicsom terült el. Most még kihalt, de rövid időn belül meg fog telni turistákkal, efelől kétségem sem volt. Még volt alkalmam látni, hogy milyen az, amikor megérkeztem a városba, még ha nem is túl sokáig. - Dehogy gond! Örülök neki. – szögeztem le gyorsan, nehogy panaszkodásnak vegye itt nekem. – Köszi! – vettem is egy sütit, és miközben azt falatoztam, felvetettem az ötleteimet a közös program kapcsán. – Oké, akkor mindenképpen elmegyünk ruhákat vásárolni. Vagy nem arra gondoltál? – ugyebár semmije nem volt, ha szigorúan vesszük, nem csak ruhatára. – Minden beszerzünk, amire csak szükség van. – a fejemben máris egymást követték az időpontok, amikor el tudtunk menni együtt valahová. – Nekem egy mozi is tökéletes, vagy együtt főzni, ilyesmi… - soroltam egymás után, hogy aztán szélesen rávigyorogjak, miután az arca fölé hajoltam kicsit. – Vagy, akár a ház körül is segíthetsz, mielőtt beköszönt a tél. – még szép, hogy szemrebbenés nélkül munkára fogtam volna, bár jelen esetben csak viccnek szántam.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Részvétem. – bukott ki egyből belőlem, hiszen nem számítottam arra, hogy valakije meghalt. Az pedig hirtelen eszembe se jutott, hogy pontosan amiatt, amiről már én hallottam suttogásokat. Egyszerűen rossz volt abba belegondolni, hogy az esik ős ilyenre vetemedne, pedig Abigail elmesélte, hogy mi történt a múltban… Alig hallhatóan elnevettem magam és kicsit zavaromban megvakargattam a tarkómnál a hajamat, hiszen én is nagyon reméltem azt, amiben ő is szeretett volna hinni. - Bevallom, hogy én is nagyon remélem, mert most eléggé nagy a kettőség bennem, de gondolom ez normális kezdetekkor… - szólaltam meg óvatosan, hiszen nem akartam semmi rosszat se mondani. – Talán majd ha jobban benne leszek a dolgokban, akkor másképpen fogom gondolni, mint most, de hirtelen úgy érzem, hogy túl sok minden változott meg az életemben. – közben pedig letéptem egy-két fűszálat és azt kezdtem el morzsolni az ujjaim között, mint valami kisgyerek. – De azért örülök annak, hogy te már benne vagy ebben az egészben és tudom, hogy hozzád bármikor fordulhatok, ha kételyek gyötörnek. Gondolom neked is könnyebb így, hogy nem kell már titkolóznod előttem. – halovány mosollyal az arcomon pillantottam fel rá. Persze ez csak tipp volt, de nekem tuti állandóan azon kattogna az agyam, hogy nehogy elszóljam magam, mint most is. A legrosszabb az egészben az, hogy apáéknak is titkolóznom kell. - Tudom, hogy megszeretnél óvni, ezt pedig köszönöm neked, de lehet, hogy most az életemben eljött az az időszak, ami mindenkinél beköszönt. Káosz és anarchia. – nevettem el magamat, hiszen mindig is céltudatos voltam, tudtam, hogy mit szeretnék és tettem is érte, de most tényleg ezt éreztem, hogy ha lenne egy határidőnaplóm, akkor abban is káosz uralkodna, mert annyi minden történik, hogy még magam sem tudtam felfogni teljesen, pedig az eszem egészen a helyén van. Nem kizárt, hogy csak egy kis nyugalomra van még szükségem, meg pár mély levegőre és utána könnyebb lesz szembe néznem mindennel. Közben pedig ha engedte, akkor féloldalasan picit megölelgettem őt, mintha ezzel is a hálámat akarnám neki kifejezni, hogy mindig itt van nekem. Csak bólintottam egyet, de nem reagáltam rá semmit se. Majd én is jobban elmerülök idővel ezekben, sokat kell még tanulnom és gyakorolnom, de nem hiszem, hogy bármi gond is lesz. Lehet, hogy nem fogok olyan gyorstempóban haladni, mint mások, de hova rohanni? Inkább legyek alapos, mint felületes, nem igaz? - Akkor ezen a jó szokásodon ne változtass, mert egy megértő nővér mindig kincs. Hidd el tapasztalatból tudom. – kacsintottam végül rá csíntevősen miután elengedtük egymást, majd nyomtam egy baráti puszit az arcára. – Hidd el minden rendben lesz, csak légy mellette pontosan úgy, ahogyan eddig is voltál és még ha mérges is vagy rá azért, amit tett, akkor is nyomd el magadban. – ez inkább csak egy jó tanács volt, amit ennyi testvérrel egyetemben nem volt nehéz megtapasztalni. Néha a hallgatás aranyat ért, ahogyan egy-egy ölelés is többet mondott minden szónál. - Ami késik, az nem múlik vénlány. – böktem meg őt játékosan, miközben a nevetésünk könnyedén töltötte meg ezt a békéstájat. Hiányzott már nagyon is, és most, hogy itt volt még inkább rájöttem arra. Örülök annak, hogy egészen idáig szöktem, még ha nagyon is hiányzott a családom, de a másik családom itt volt. – Ha turisták mehetnek arra, akkor mi is mehetünk majd, nem? – kérdeztem meg kissé hangosan gondolkodva, hiszen miért lennénk kizárva mi a síparadicsomból? Biztosan jó móka lenne, hiszen annyira csak nem felejthettem el, hogy miként is kell, vagy ha mégis, akkor lesz pár vicces percünk is. - De-de ruhák se ártanának, mert még a végén a formás kis fenekem le fog fagyni. – nyújtottam ki rá a nyelvemet játékosan, majd én is elvettem egy sütit, hogy majszoljam. Szerencsére tényleg finom volt, és most jól is esett, pedig annyit nem is sétáltam idefelé, legalábbis nem tűnt soknak. Próbáltam valami egyszerűen megtalálható helyet kiválasztani, hogy még én is idetaláljak, szerencsére össze is jött. – Akkor szerintem jobb, ha több napot felszabadítasz, mert mire végigjárunk mindent, addigra nem marad lábunk. – kuncogtam el magam, hiszen tuti lejárjuk a lábunkat. Ez nem volt kérdés. Mind a ketten néha picit talán túlzottan is eltudunk veszni az üzletekben. Még akkor is, ha nem is veszünk semmit se. – Mind a kettő tetszik, akár beiktathatjuk különböző napokra mind a kettőt. – amikor viszont közelebb kezd hajolni, akkor elmajszolom az utolsó falatot is és kíváncsian pillantok rá, amint viszont meghallom, hogy miről lenne szó, akkor játékosan ismét az oldalába bökök párszor. – Nahh, szép. Máris szegény vendégedet munkára fognád? Milyen dolog kérem szépen ez, hiszen én még finom sütit hoztam neked. – cukkoltam őt, ahogyan ő is csak viccnek szánta a dolgot. Ő se gondolta azt komolyan, ahogyan én se ezt, de barátok között a hasonló hülyülések szerintem eléggé megszokottak.
- Igen, szerintem is normális! – bólintottam mosolyogva, inkább elterelve a figyelmemet a korábbi, nem túl vidám témáról. Nálam is volt egy kis megingás az elején, amikor mindenkinek hazudnom kellet, és mindez nagyon nehezemre esett, de azóta sem bántam meg a döntésemet. Ezért is kívántam neki szívből, hogy hasonlóképpen legyen ezzel, mert sokat segít szerintem. Megkönnyíti a dolgokat. – Mert tényleg túl sok minden változott meg, Corrie! – azért elmosolyodtam, amit biztatásnak szántam. - De emiatt ne aggódj, idővel biztosan hozzá fogsz szokni. Most még sok az újdonság, meg ettől függetlenül is volt változás bőven, úgyhogy nem kell aggódnod. Én itt vagyok, ha baj van! – biztosítottam róla őszintén, mert rám tényleg számíthatott, bármi történjen is majd később. Ha nehéz lesz, azt is kibírjuk. – Természetesen! – bólogattam határozottan, mert örültem neki, hogy ezt ő is tudja. Akartam, hogy tisztában legyen vele, hogy mindig számíthat rám. Bár ha nem tudná, valószínűleg nem is hozzám fordult volna ezzel az egésszel. – Igen, sokkal! – nevettem fel, mert tényleg könnyebb volt. Nem szerettem neki hazudni, de attól még megtanultam és hozzászoktam az évek során. - De ha kell segítség abban, hogy rendet tegyél a káoszban, csak szólj! – én nem éltem meg ennyire kaotikusan, bár nekem teljesen más volt a helyzetemet, ezt nem szabadott elfelejtenem. Közben visszaöleltem biztatásom jeleként, mert úgy gondoltam, hogy erre most tényleg nagy szüksége van. Nekem is az lett volna, ha elveszettnek érzem magam, de én legalább próbáltam a felszínen tartani őt, nehogy még jobban összecsapjanak a feje felett a hullámok. – Elnyomni nem fogom, biztos megmondom neki a véleményem, de ez nem jelenti azt, hogy hátat fordítanék neki. – közöltem egyszerűen, mert tényleg nem állt szándékomban elnyomni magamban semmit. Az amúgy sem egészséges. - Igen, elvileg nem zavarja őket. – bólogattam elgondolkozva. Ha a Farkaslakhoz akarna menni, az már teljesen más lapra tartozna, de azt most inkább fel sem hoztam. Az a biztos, a Síparadicsom azonban olyan hely volt, ami csak az ő tulajdonuk, de nem kifejezetten az ő elszeparált területük. – Ha leesett a hó, akkor felmegyünk majd körülnézni! – döntöttem el végül. Biztosan nem lesz ebből gond, de azért fogok szólni valakinek, hogy tudjon arról, hogy oda készültünk betenni a lábunkat. Az a biztos. - Semmi baj, kevesebb lesz a munka úgyis, ahogy múlik a jó idő. – automatikusan felnéztem az égre, mintha már a viharfellegeket keresném, és a rossz időjárást. – Van azért néhány bolt, ahová benézhetünk, a plázán kívül is. – én már fel is fedeztem néhányat, mióta itt lakom, de elég sok ruhám volt ahhoz, hogy ne nagyon legyen szükségem újabbak vásárlására. Majd kérek tanácsot olyantól, aki már évek óta itt él. – Rendben, akkor legyen így! – mosolyogtam jókedvűen. Nekem is volt kedvem a mozihoz, és a főzéshez is. Máskülönben nem is vetettem volna fel őket, mint lehetséges programokat. - Már nem is vagy vendég! – kötöttem az ebet a karóhoz, amúgy meg minden további nélkül munkára fogtam volna, ezt nagyon jól látta. – Majd én is adok neked enni, ha csak ezen múlik, emiatt ne aggódj! – vigyorogtam, visszabökdösve egy kicsit. – Komolyra fordítva a szót, tényleg segíthetsz majd, ha van kedved! – vontam meg a vállaimat. Ha nem akar, akkor is meg fogom oldani, de legalább addig is együtt szerencsétlenkednénk egy kicsit a szabadban. Amíg még lehet az időtől.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
Csak egy sóhajjal reagáltam arra, amit mondott, de nem mondtam már semmit se. Jó magam is tudtam, hogy elég sok mindent megváltozott, de abban már nem voltam biztos, hogy ezek mind egytől egyik jó változások lennének. Idővel talán minden könnyebb lesz, de most nem ezt éreztem, viszont nem is akartam erről jelenleg többet beszélni. Ezt magamnak kell majd eldönteni és megbirkózni is nekem kell vele, ami talán nem lehetetlen, csak éppen nem egyszerű menet lesz. - Biztosan így lesz, addig meg majd megoldom valahogy. – mosolyodtam el barátságosan, pedig hirtelen nem volt kedvem mosolyogni, de könnyebb volt ez, mint esetleg faggatásnak alávetni magam, vagy éppen még több aggodalommal szolgálni Cel számára. Így is eléggé aggódott már értem. – Tudom és köszönöm ezt Cel, de néha először saját magunknak kell megbirkózni a kezdőlépésekkel. – pontosan tudtam, hogy rá mindig számíthatok és ezt nem is fogom elfelejteni, de attól még úgy éreztem, hogy előbb saját magamban kell kicsit a káoszból rendet csinálni és majd utána meg valószínűleg úgyis zargatni fogom még őt. - Szólni fogok, de most szerintem egyelőre az idő a legnagyobb barátom. – kuncogtam el magam ezen, hiszen sose gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de most tényleg időre volt szükségem. Azt pedig, hogy mennyire magam sem tudom és most nem is akartam ezen gondolkozni. Jó érzés volt kicsit újra a baráti ölelésben elveszni, amikor viszont meghallottam azt, amit mondott csak egy apró sóhaj szökött ki az ajkaim között. – Talán nem azt jelenti, de talán lehet nem a véleményedre van szüksége, hanem arra, hogy valaki megértse őt és meghallgassa. Mindig van véleményünk mindenről, de szerintem nem mindig szabad ki is mondani. – óvatosan szólaltam meg, mert nem akartam összeveszni, de azt már megtanultam, hogy néha jó megtartani maguknak a véleményünket. Így kevésbé bánthatunk meg másokat, vagy éppen kisebb esély van a vitára. Nem mindig helyes, de most úgy éreztem, hogy a húgát nem kellene majd egyből letámadni. Persze ez már az ő dolguk lesz, én csak tippeket próbáltam adni. - Rendben van, már alig várom. – ha turisták is mehetnek arra, akkor mi miért ne? Nem gondoltam volna azt, hogy bármi baj lehetne belőle, de az is igaz, hogy még annyira újdonság volt ez számomra, hogy inkább rá bíztam ezt a dolgot. Nem akarok semmi zűrt se kavarni. Inkább óvatos leszek és ezzel kapcsolatban tuti elfogadom a tippjét. - Én benne vagyok, úgyis kisboltokban néha jobb dolgot lehet találni, mint a plázákban. – mosolyodtam el szélesen, hiszen mindig is szerettem meglelni a különleges darabokat. Mind a kiegészítőkben, mint a ruhákban. Szerettem kicsit egyedi lenni és amúgy se ártana már valami rendes tánchoz való ruhát is beszereznem, mert mostanában ismét egészen sokat jártam a táncteremben. Persze csak akkor, amikor senki se volt ott. Kicsit segített kikapcsolni és nem agyalni annyit a dolgokon. - Igaz is, elfelejtettem, hogy már ki is lett rakva a szűröm. – nyújtottam ki én is a nyelvemet, míg végül el nem nevettem magam. Tudom, hogy nem ő rakott ki, illetve azt is, hogy sokat köszönhetek neki, de a világért se hagytam volna ki azt, hogy picit húzzam őt. – Milyen figyelmes vagy, le akarsz kenyerezni? – cukkoltam tovább őt. – Legalább az is kicsit közös program, így miért ne. Nekem se kell mindennap dolgoznom, meg a tanulást is össze tudom egyeztetni úgy Abigail-el, hogy ne legyen gond belőle. – mosolyodtam el, hiszen mindig is szerettem a szabadban eltölteni az időmet, így egy kis kertészkedés se volt megártani. Maximum előbb vásároljunk, hogy legyen meleg cuccom.
- És tudod, én is itt vagyok, ha szükséged lenne rám! – én még mindig biztatóan mosolyogtam rá, pedig akárhogy próbálta is leplezni, én láttam rajta, hogy nincs minden rendben. Mivel nem beszélt róla többet, így én sem erőltettem, de némi aggodalom azért felütötte bennem a fejét. Nem tehetek róla, de ha fontos nekem valaki és törődöm vele, akkor ez elkerülhetetlen. De meg fog birkózni vele, ebben egészen biztos voltam, ráadásul én is itt leszek, hogy mindenben támogassam, amiben csak szüksége van rám. - Ez igaz, de attól még nem baj, ha van egy kéz, ami után nyúlhatsz szükség esetén. – mert szerintem ez még egyáltalán nem a gyengeség jele. Abban viszont egyetértettem vele, hogy egyedül kell ezt megtenni. Nem is olyan régen én is ezt mondogattam az apámnak, csak hogy végre adjon egy kis szabad teret, és ne féltsen annyira. Nem voltam már kislány, noha neki mindig az fogok maradni, ezzel tisztában voltam. Nem is olyan nagy probléma ez, csak kellett egy kis tér időnként, és akkor minden rendben volt. - Meghallgatom én, de azzal együtt jár a véleményem is. – vontam meg a vállaimat. Még az is lehet, hogy valami csodával határos módon hallgatni is fog arra, amit mondok. Nem voltam benne biztos, de egy próbát azért még megért. – Figyelj, én nem szoktam véka alá rejteni, ha nem tetszik valami, de ezt te is nagyon jól tudod! Én egyszerűen ilyen vagyok, és Helena is ismer, hidd el. Azt is tudja, hogy nagyon szeretem, és nem akarnék neki rosszat. – legalábbis nagyon reméltem, hogy tudja mindezt. Tudnia kellett, hiszen nem egyszer beszélgettem már vele komolyabban, sőt, még azt is felajánlottam legutóbb, hogy lakjon nálam, ha anyáékkal nagyon nem jön ki. Ennél többet már tényleg nem tudtam tenni. - Igen, szerintem is. Majd kérek is pár tippet, hogy hová érdemes elmennünk! – lelkesedtem be a vásárlás gondolatától. Sokkal jobban tetszett, mint az, hogy a húgomról, és a vele való problémákról beszélgessünk. Nem voltunk egy véleményen, és ezzel nincs is baj, viszont annyit meg nem ért nekem a dolog, hogy összeszólalkozzak miatta a legjobb barátnőmmel. Majd minden meg fog oldódni, emiatt nem aggódtam. Mindig helyrejönnek azok a dolgok, amik elromlanak, csupán idő kérdése, úgyhogy most nekünk is az idő volt a legjobb barátunk. - Te mondtad, hogy jó helyen vagy ott! Bármikor visszajöhetsz! – védekeztem egyből, hiszen én tényleg felvetettem a költözést. Ő mondta, hogy a kezdeti időszakban tökéletesen megfelel neki az egyetem pincéje is, én meg nem akartam erőszakoskodni. De ha ezen fog múlni, akkor kicsit rágom majd a fülét miatta, aztán minden rendben is lesz. – Még az is meglehet, de hát úgy látszik, hogy muszáj valamivel motiválni téged! – vigyorodtam el szélesen. Nagyon jól láttam, hogy mire megy ki ez az egész, csupán kötekedni akart velem. Én meg nem voltam rest viszonozni, nehogy már túl jól érezze magát. - Jól van, akkor ezt megbeszéltük! – ezúttal kicsit finomabban mosolyogtam, ahogy komolyabbra fordítottuk a szót. – Ő rendesnek tűnik, meg rugalmasnak, ráadásul ezt a kerttel meg kell csinálni még a rossz idő előtt. – de ezt nyilván ő is tudta. – Majd kitaláljuk a megfelelő időpontot, vásárolni meg akár elmehetünk már a héten is. Meg kell néznem, hogy mikor szabad a napom, de biztosan akad majd egy megfelelő időpont. – próbáltam is felidézni magamban a naptáramat, de nem nagyon ment így hirtelen.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Tudom-tudom továbbra, de vannak olyan dolgok, amikkel egyedül is meg kell tudni birkózni. – mindig is tudtam, hogy rá számíthatok, mert nem csak legjobb barátok voltunk, hanem olyanok is voltunk, akik kicsit úgy tekintenek egymásra, mint két testvér. Ez meg szerintem nem baj, de szerintem Celeste is tudta, hogy vannak olyan csaták, amiket egyedül kell megnyernünk. És nekem is vannak jelenleg is ilyenek. Meg még mindig kicsit úgy éreztem, hogy magányra van szükségem, hogy rendbe tehessem a gondolataimat teljesen. Nem ment olyan gyorsan, mint gondoltam volna, de legalább még volt időm bőven. Szerettem volna ebben hinni. Csak bólintottam arra, amit mondott, hiszen már így is eléggé átrágtuk magunkat ezen a témán. Másrészt meg nem egy kéz volt, ami után nyúlhattam, mert ott volt még Abigail is, aki tuti, hogy mindig szívesen fog látni és segíteni is fog abban, amiben csak tud. Mégis csak a mentorom és eléggé hasonló a személyiségünk is, így annyira nehéz nem is volt az, hogy elkezdjem közel engedni magamhoz. - Pontosan tudom, hogy nem rejted véka alá a véleményedet, ahogyan azt is, hogy kimondod amit gondolsz, de azt neked is be kell látni, hogy nem mindig helyes így cselekedni. Akár valaki ismeri azt, hogy milyen is vagy, akár nem. – rántottam meg most én a vállamat, hiszen szerintem már ő is tapasztalta azt, hogy néha tényleg jobb kicsit hallgatni, mint lerohanni az embert ajtóstul, de ezt már tényleg neki kell tudnia. – Nem akarok beleszólni, de azért remélem, hogy nem fog semmi baj se történni. – mondhatni ezzel akartam lezárni ezt a témát, hiszen ők testvérek ténylegesen is, így semmi jogom beleszólni abba, amit csinálnak. Én csak nem akartam azt, hogy összevesszenek, vagy bármi más legyen. Inkább csak óvatosságra akartam inteni, de be kellett látnom, hogy jobb ha elengedem ezt a témát. Nem mindenki ugyanúgy látja a dolgokat, s ez tényleg az ő dolga lesz majd. Remélhetőleg a testvéri kötelék erősebb náluk, mint bármi más. Bár ahogyan hallottam vannak olyanok, akik kicsit indulatosabbak is lettek tavaly óta valaminek köszönhetően. - Kíváncsian várom. Remélem, hogy addig még nem köszönt be a nagyon hidegidő, mert különben tuti, hogy még több ruhádat fogom elcsórni. – kacsintottam rá játékosan, majd kivettem egy újabb sütit a doboztól és elkezdtem enni. Most se volt már az a felhőtlen jó idő, de ezt még el lehetett viselni. Az utóbbi időben kicsit kutakodtam is, hogy milyen idő jellemző errefelé majd télen, de inkább bár ne tettem volna. Már most azon agyalok, hogy miként vegyem magamra majd az egész ruhatáramat, hogy melegen tartson, ha kimozdulok otthonról. - És ezt továbbra is így gondolom. – pillantottam rá komolyan. Ott legalább tényleg sokszor elveszhetek a könyvekben, meg semmi kedvem nem lenne azokat cipelni. Meg legalább közel van a többi őrzőhöz is, a nagyokhoz, így remélhetőleg másokat is megismerhetek és akkor lehet a kételyeim jobban el fognak tűnni,, ha látom azt, hogy ők se bánták meg, vagy valami ilyesmi. Könnyedén nevetettem el magam, amikor viszonozta a bolondozásomat. – Ezek után úgy gondolod, hogy megkönnyíteném a dolgod? – löktem meg őt picit, játékosan. - Tényleg az, még nem beszélgettél vele? Nagyon kedves, segítőkész és szerintem mindig bárkit szívesen meghallgat. – mosolyodtam el, amikor Abbie-ről beszéltem megint. – Én benne vagyok, egy kis kikapcsolódás úgyse árt. Legalább picit kikapcsol az agyam is és újra csak egyszerű emberkének érzem magam, akinek semmilyen titkot nem kell őrizni-e, se megbirkóznia. Akkor majd úgyis üzensz. Ma meddig érsz rá? – pillantottam rá kérdőn, hiszen az is lehet, hogy későbbre van valami programja. Én teljesen szabaddá tettem ezt a napomat, viszont ő már dolgozott is. Én pedig csak még mindig kerestem munkát, de majd biztosan idővel megtalálom a megfelelőt.
Igen, azzal kénytelen voltam egyetérteni, hogy tényleg bizonyos dolgokkal az embernek egyedül kellett szembe néznie ahhoz, hogy meg tudja oldani őket. Így aztán, szavak helyett csupán biccentettem egyet Corrie felé, mert mást jelenleg nem nagyon tudtam hozzátenni ehhez a beszélgetéshez. Én már mindent elmondtam a magam részéről, és abban is biztos voltam, hogy tudja, hogy számíthat rám. Már így is annyit mondogattam, hogy csoda, hogy még nem unta meg. Bár lehet, hogy már oda is eljutott. - Lehet, de ő a testvérem. – jelentettem ki egyszerűen, mintha ezzel mindent elmondanék. – Nem egy idegen, akit megbánthatok. Ha az ember már a családja előtt sem lehet önmaga, akkor hol? – ezt a kérdést inkább csak költőinek szántam, választ nem vártam rá. Már csak azért sem, mert bármit mondhatott volna, én valószínűleg úgyis azt fogom tenni, amit helyesnek látok. Nem mondanám, hogy túlságosan önfejű vagyok, vagy nem hallgatok a szép szóra, meg a tanácsokra, de voltak bizonyos esetek, amikor bármit lehetett nekem mondani, akkor is a szívemet követtem. Vagy épp az adott hangulatomat, amikor előbb beszéltem, mint ahogy gondolkoztam. Mind a kettőre volt már példa. - Nem hiszem, hogy fog. – én is hittem ebben, mert mi baj történhetne? Máskor is volt már olyan téma, amiben nem értettünk egyet a húgommal. Ráadásul nem tudtam, hogy mi a fenét gondol, de nem akartam lerohanni Helenát, egyszerűen csak fogok vele beszélni, elmondom a véleményemet és ennyi. A szüleink úgyis meg fogják mindezt tenni helyettem, és én leszek az bizonyára, aki majd megpróbál közöttük közvetíteni, és normális mederbe terelni a beszélgetést. Nem lesz könnyű, ezt már előre tudtam, de talán volt rá esély, hogy sikerüljön. - Én sem tudom pontosan, hogy szokott. Mennyire hirtelen, meg ilyesmi, mivel akkor még nem voltam ott. – húztam el egy kicsit a számat. Majd most fogjuk megtapasztalni, milyen is az igazi alaszkai tél. Oké, a végéhez közeledve már én is itt éltem, de az már nem tűnt olyan vészesnek, most viszont előttünk állt az egész. Talán nem fog befagyni teljesen a fenekem, elég nagy kár lett volna érte. – Szívesen adok, ha szükséged van rá. – mosolyodtam el, hiszen tudhatta, hogy nem sajnálom tőle. De nyilván jobban szeretett volna ő is sajátban járni, ezért is ajánlottam fel a vásárlást, mint lehetséges programot. - Nos, rendben. Nem fogom erőltetni! – ígértem meg, de hát eddig sem tettem. Ha ő jól érezte magát az egyetemen, akkor nem fogom kirángatni csak azért, mert nekem úgy tetszik. Én viszont a magam részéről sokkal jobban élveztem a saját házam menedékét. – Merem remélni! – vigyorodtam el. Amúgy sejtettem én, hogy mindezek nélkül is segítene nekem, ha arra kérném. – Nem sokat. Nem vagyok gyógyító, és nem is találkozunk valami sokat. – vontam meg könnyedén a vállaimat. Amennyire tudtam, még kicsi volt a lánya, így biztosan a legtöbb időt vele töltötte otthon. Ez már akkor is így volt, mikor én idejöttem, úgyhogy sok lehetőségünk nem is volt megismerni egymást. - Hát, lassan mennem kell! Tegnap azt mondták, hogy lehet lesz egy szállítmány, amit el kéne hoznom Anchorage-ból. – pillantottam sietve az órámra. – Ma kell bemennem, hogy megbeszéljük, tényleg repülnöm kell-e, vagy megoldódott a dolog. – magyaráztam tovább, de együtt még elindulhattunk, ha ő sem marad a levegőn. – Még előtte haza is kell szaladnom. Elvigyelek? – pillantottam rá kérdőn.
Corinne June Mouser
I. Tanonc
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 200
◯ IC REAG : 193
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : angyali mosolya és csillogó szempár
- Nem azt mondtam, hogy nem lehetsz önmagad, de néha kicsit fel kell adnunk magunkból egy darabkát, hogy ne bántsuk meg azokat, akik fontosak számunkra. – pillantottam rá komolyan. Tudtam, hogy ez nem olyan könnyű. Bár lehet nekem kicsit könnyebb dolgom volt ilyen téren, mivel mindig is túl kedves voltam mindenki szerint és hasonló. Én nem egyszer pakoltam félre azt, amit valójában éreztem, mert másnak szüksége volt rám. Nem könnyű, de néha megéri ezt az áldozatot meghozni. Az pedig, hogy mi fog történni, ha újra látják egymást az csak rajtuk fog múlni. Én szeretném, ha minden rendben lenne, mivel szerintem Helenának is nagyobb szüksége lehet a nővérére, mint azt bárki gondolná. - Soha ne mond, hogy soha. Egy testvérek mindig képesek a másikat meglepni. – a mosolyom halovány volt, hiszen pontosan tudtam, hogy az élet tele van ilyen téren meglepetésekkel. Néha a legnagyobb békességből lehet a legnagyobb káosz. Nem egyszer voltam fültanúja. Meg ott volt az is, hogy az egyik testvérem majdnem végett vetett az életének. Még mindig rossz belegondolni, ha nem rontok be úgy a fürdőbe utána… Akkoriban fel se fogtam, hogy mit csinálok, de azóta már tudom, hogy megmentettem az életét. Azóta pedig a tenyeremet egy halovány vágás nyom tarkítja, amit sose bántam, meg nem is feltűnő. - Ohhh, azt hittem, hogy te már túléltél egyet. Pedig kezdtem reménykedni, hogy talán van még remény számomra. – eléggé fázós tudtam lenni. Szeretem a havat, de azért a röpködő mínuszokat annyira nem. Akkor már inkább legyen enyhe és hó mentes a tél. Azt pedig tudtam, hogy szívesen ad kölcsön, de jó lett volna végre saját ruháimba szaladgálni. - Köszönöm a türelmet. – őszintén így gondoltam. Tényleg hálás voltam azért, hogy ennyire türelmes ilyen téren velem. Nem is tudom, hogy mit csinálnék akkor, ha nem így lenne. Idővel minden könnyebb lesz, de most talán tényleg úgy éreztem, hogy mindentől való elszigetelés jót tesz, meg így anyáékkal se kell annyit beszélnem. Könnyebb kifogásokat találnom és még Cel se dorgálhat meg azért, hogy ennyire kerülöm őket. – Én eleinte azt hittem, hogy az őrzők olyan, mint egy nagycsalád és ott az egyetemi pince az, ahol szinte mindenki találkozik mindenkivel. Mármint érted. – hadonásztam picit a kezeimmel, mert eléggé hülyén sikerült megfogalmaznom. De remélhetőleg így is érteni fogja azt, hogy mire is gondolok. Én azért remélem, hogy minél több embert ismerni fogok. - Akkor el ne késs! – pillantottam rá sietve, hiszen tényleg nem akartam, hogy miattam üsse meg a bokáját. Sietve pakoltam vissza a táskámba, hogy minél hamarabb indulhassuk. – Ha kidobnál a városban azt megköszönném. Kisebb az esélye annak, hogy eltévednék. – még mindig sikerült néha rossz irányba fordulnom, és teljesen máshol kikötni, ahol akartam, de biztosan idővel jobb lesz a helyzet ilyen téren is. Utána pedig már mehettünk is. Az is tuti, hogy egészen addig, amíg el nem váltak az útjaink, addig össze- visszacsacsogtam. Utána pedig könnyedén öleltem meg, hogy aztán puszival köszönjek el a legjobb barátnőmtől. Azt pedig csak remélni tudtam, hogy a következő találkát hamarabb fogjuk megejteni, mint most ezt – tudom miattam tartott eddig, de na -.
|| Köszönöm a játékot, nagyon élveztem! Amint tudom, hogy mi van a lánykámmal szívesen bennelennék egy folytatásban is majd. ^^ <333
- Értem! – feleltem tömören csupán ennyit, mert inkább nem akartam tovább taglalni a témát. Előre amúgy sem tudhattam, hogy mi lesz, vagy hogyan zajlik majd a beszélgetésünk Helenával. Majd akkor, ami éppen jönni fog, az lesz. Valószínűleg ő is teljesen ki lesz akadva, most amúgy is nehezebb volt neki a tőrös álom miatt, úgyhogy sok jót nem reméltem. De semmi visszafordíthatatlan nem fog történni, ezt azért teljesen biztosra vettem. Ennél jobban ismertem magunkat, vagy legalábbis magamat mindenképpen. - Hát, nem tudom! – ingattam a fejemet elgondolkozva. – De kár is ezen gondolkozni most, hiszen úgysem tudhatja előre egyikünk sem, hogy mi fog történni. Előbb jöjjön haza, az a fontos. – jelentettem ki, és még egy mosoly is végigfutott az ajkaimon, ahogy próbáltam a kellemetlen élt, és a túlzottan komoly témát odébb hessegetni. Kár most ezen túráztatni magunkat, hamarosan talán mindenre fény derül majd. Apám úgysem fog nyugodni, ezzel teljes mértékben tisztában voltam, bárki bármit mondjon is. Nem fogja annyiban hagyni. - Nem, hát már a tél vége felé jöttem. Kaptam egy kis ízelítőt, de szerintem az semmiség volt ahhoz képest, ami majd jön. Persze nem akarom elvenni a kedved! – azért elvigyorodtam. Tényleg nem akartam, de ugyanúgy együtt fogjuk megtapasztalni, hogy milyen, mint ahogy az egyetem évei alatt minden mást. Azok szép idők voltak, szerettem őket. Most pedig más miatt kedveltem a jelent, de legalább már sikerült összeszednem magam a szakítás után. – Ugyan! – legyintettem könnyedén, hiszen erre valók a barátok, nem? Mellettünk állnak, és ha arra van szüksége a másiknak, akkor időt is adnak. - De én nem vagyok ott annyira sokat, vagy egyszerűen csak nem akkor, mikor Abi is. Futólag volt már szerencsénk egymáshoz többször is, de nem nagyon beszélgettem még vele hosszabban. – magyaráztam, egy kis vállvonás kíséretében. – Gondolom, ő most annyira nincs ott sokat a babája miatt. – mert igen, ezzel azért tisztában voltam. Arcról a legtöbb őrzőt ismertem, még ha személyesen annyira nem is kerültem közel hozzájuk. Néhányan azért már akadtak, akikkel barátkoztam, de ez nem meglepő. Ilyen a természetem. - Persze, gyere! – invitáltam magammal, őszinte természetességgel. – Még csak az kéne, hogy megint eltévedj, aztán olyan vége legyen, mint legutóbb… - már az emléktől is kirázott a hideg. Nem tudtam, hogy őt lelkileg azóta menyire viselte meg a dolog, de nekem nagyon nem hiányzott az aggódás. Meg persze azt sem akartam, hogy neki baja essen. Akkor biztos nagyon mérges lennék, de ez alkalommal magamra is, amiért nem vittem el kocsival. Közben segítettem neki összepakolni, és amikor készen voltunk, megindultam a hátrahagyott kocsim irányába. Nem vezettem túl gyorsan, de ahhoz elég tempósan, hogy ne késsek el. Corrie-t egészen az egyetemig vittem, a biztonság kedvéért, kivéve, ha volt még máshol dolga. Még miután elbúcsúztunk, akkor is azon gondolkoztam, hogy mikor érek rá legközelebb.
// Én is köszönöm az élvezetes játékot! *___* és akkor majd értesíts a folytatásról! <333 //
Kezdőlap
búcsúzóul kapsz még egy számot a reagban, mert tök pöpec feldolgozás ez is ^^ Az új játék viszont lehet, nyár végéig várat magára, ha te júliusban leszel keveset, én meg augusztusban tűnök el 2-3 hétre... :/ Majd meglátjuk, megbeszéljük még... 
Amint tudom, hogy mi van a lánykámmal szívesen bennelennék egy folytatásban is majd. ^^ <333 
