Még száz éve is arról volt hírhedt a völgy, hogy ide hozták az életképtelennek tartott, farkaslétre méltatlan kölyköket, s a teremtőjük előtt tépték szét. Ma már a harcászati edzések kedvelt helye, nem ritka, hogy valaki gyakorlás közben egy-két csontra bukkan...
*A harcnak sok formája van, amire eddig nem is gondoltam. Volt részem benne, de akkor nem úgy éreztem, hogy az harc, egyszerűen csak az igényeim és elvárásaim érvényesítése. A hosszas kifejtés közben vannak reakcióim, melyek jelzik, mely harcokban volt már szerencsém kipróbálni magam. Sokszor kiálltam magamért, még emberként is, ez sosem okozott gondot. Vagyok én is olyan makacs és határozott, hogy megtegyem, igazságérzetem, hogy ne hagyjon nyugodni. Az előléptetés nem igazán izgat, az én szakmámban, a jelenlegiben legalábbis nem lehet már ennél előrébb lépni, viszont a kacsámért megharcoltam és nem egy kölyökkel. Nem folyt vér, nem próbáltam ki az öklöm és a farkasom sem lépett a felszínre, de mégis csak harc volt. Erre jó nagyot bólogatok és fel is sóhajtok, emlékezve Egonra, a kacsás fickóra, akinek már az illattól is csorgott a nyála s mint kiderült, pont az „élek-halok érte” kedvence a sült kacsa. Azonban a farkasom iránti tisztelet lehet az a pont amit eddig nem igazán vettem igénybe, mégpedig azért nem, mert úgy éreztem nem érdemli meg, hiszen csak bosszúságot okozott a mindennapi életben. Mindketten makacsok vagyunk és ragaszkodunk a saját elveinkhez, ezek azonban eddig nem fedték egymást.* -Eddig….eddig féltem attól, ha megteszem az első lépést, gyengének fog tartani és a fejemre nő. Hogy elszáll magától a fene nagy büszkeségében és csak rosszabb lesz. Talán rosszul gondoltam. *Achilles egészen másképp beszélt erről, bár a harcra való biztatás megvolt nála is. Sok munka vár rám, azt hiszem. Olyan munka amit eddig hanyagoltam, vagy eszembe sem jutott és emiatt vagyok lemaradva. Az is lehet, hogy a könyvelői munka túl unalmas neki ahhoz, hogy lefárasszam, hogy bizonyíthasson, hogy egymásra hangolódjunk. Tény, hogy nem sok kihívás van benne, még csak emberek közé sem kell mennem ahhoz, hogy elvégezzem és ez az első kölyök éveink alatt jó is volt, előnyös. Mára viszont…ideje lenne váltani. * -A felvizezett nyugati maszlag nem jó. Egyébként is az emberek manapság már csak rohanni tudnak. Mindig rohannak valahova és nem jut idejük egymásra, magukra. Nem véletlen, hogy olyan híresek a kínai mondások és bölcsességek. *Sosem szerettem sietni, de a világ, a körülöttem folyó állandó sietség, a tegnapra kell mentalitás eléggé magával ragadott, rossz értelemben. Az persze más, hogy magammal szemben türelmetlen vagyok, én is mindent tegnapra szeretnék…mert olyan rövid az élet….az enyém már jó esetben nem, de még mindig nem sikerült lelassulnom. Megszoknom. * -Ó, hát nem hiszem, hogy bármit is tudna használni a romantikus regények olvasásából, vagy a klasszikus hangversenyekből, esetleg az adózási törvények alóli kibújáshoz szükséges kiskapuk megtalálásából. *Arról nem is beszélve, hogy én imádom a szép ruhákat, bár sokat változtam, az inkább csak kényszer volt, praktikusság szülte váltás, de még mindig szeretek elegánsan felöltözni, megadni a módját annak, hogy elhagyom a házat, de még a lakban való főzéshez is szép ruhát választok amit egy szép, fehér, csipkés köténnyel igyekszem védeni. Négis hogyan profitálhatna ebből a farkasom? Így hallgatva elég unalmas, nem csoda, hogy ki akar törni állandóan. Kellene valami izgalmas dolog ami neki is tetszik és én is találok benne hasznosat, én is élvezem. Valami közös pont, amit eddig nem sikerült kitalálnom. Nem ez a gondolat ösztönöz arra, hogy felajánljam a segítségemet, hanem a fintorát látva érzem úgy, hogy nagyon nem fűlik hozzá a foga, de valószínűleg olyasmiről lehet szó, amihez nincs közöm, bár ez csak tipp.- -Hát jól van, de azért ha meggondolod magad a későbbiek folyamán, tudod hol találsz. *Nyitva hagyom a kaput, szélesre tárom, hogy tudja, nem csak az ő kifejezett, unalmas munkájára gondolok, hanem bármi másra is amit még egy kölyök is elvégezhet. Lekapargatva a felszínt, vajon mennyire hasonlítanak a problémák? Mind megoldásra várnak. * -A hagyma effektus. Minden ember…..és farkas egy hagyma. Sok réteggel. *Bólintok erre, hiszen értem miről beszél, csak én másképp tanultam a nagyimtól. * -Most már csak a saját helyzetemet kell lecsupaszítanom. Talán a légző gyakorlatok segítenek. Akkor az ember úgyis csak magára figyel. De…az baj, ha én nem félek a problémáktól? Azokat meg kell oldani és kész. Inkább bosszant, hogy ha nem sikerül, és olyankor még jobban belevetem magam. Persze előfordul, hogy rágörcsölök és azért nem látom a fától az erdőt. Olyankor pihenőt tartok, egészen mást csinálok és akkor jövök rá a megoldásra amikor nem is számítok rá. Ez az amikor az ember önkéntelenül is nézőpontot vált, más szemszögből szemléli a világot ami körülveszi. Lehet nekem is pihenőt kellene tartanom, egyáltalán nem foglalkoznom az egésszel, csak készenlétben állni amikor felbukkan a lehetőség. Egy új gondolat, egy másik szemszög. *Persze az is lehet, hogy elég lenne ha csak simán élvezném az életet és nem keresnék megoldást a problémára, egyszer majd magától megoldódik, amikor nem _akarom_ annyira. Hiszen időm bőven van. Niallra pillantok, elnézem az arcélét pár röpke szívdobbanásnyi ideig, vagy amíg megérezve, hogy őt nézem, felém nem fordul. Akkor elmosolyodom. * -Örülök, hogy ma találkoztunk, pont itt. Ha időd engedi, és nem vagyok túl macerás a problémáimmal, igényt tarthatnék máskor is a társaságodra? Egy kis beszélgetésre. *Bármennyire is szeretem Achilles-t, úgy érzem Niall közelebb áll az én gondolatvilágomhoz, mint ő. De persze ezt soha nem vallanám be neki, rá is szükségem van és a bestiának is. *
Nézem, ahogy ráncolja a homlokát, de még az orrát is olykor, miközben hallgat, és értékeltem, hogy valóban figyel. Az meg külön szórakoztató számomra, hogy nem fukarkodik a mimikájával - üdítő változatosság néhányakhoz képest. Biztos vagyok benne, hogy pár évtized alatt le fog szokni róla, de most még tart, ezért hát örülhetek neki. Túl sokan vannak, vagyunk, akik akár kényelemből, akár kényszerűségből felöltik a fapofát, és elfelejtik, hogy az arcunk is arra van, hogy játsszunk és kifejezzünk vele. - Mint a mondásban, hogy ha a kisujjad nyújtod, akkor rögtön az egész karodat akarják? Egyrészt, ne hagyd neki. Te vagy a felnőtt, szabhatsz határokat. Másrészt a másiknak is igaza van. Miért érné be egy kisujjal, amikor ugyanolyan része az életednek, mint te magad? Ha a lelked fele az övé, akkor miért nem kap felerészt másból is? Ez egy kötélhúzás lesz köztetek, amíg meg nem találjátok azt az egyensúlyt, amivel mindketten kényelmesen tudtok együttélni. Ha elszáll, húzd vissza. Ha megsértődik, engeszteld ki. Ha boldogtalan, add meg neki, amire vágyik. És cserébe jogosan várod majd el, hogy ő is így viselkedjen veled - javaslom, mintha olyan könnyű lenne. Tudom, hogy nem az, de erről szól a kölyöklét: kitapasztalni mindezt, megtalálni az egyensúlyt. Sőt, sokszor a felnőttlét is, mert az egyensúly mindig is törékeny lesz, külső események megboríthatják, és akkor megint ingani fog a libikóka, amíg ismét be nem állítják. - Ahogy mondtam, időnként kompromisszumokat is kell majd kötnöd vele, mert ilyen az együttélés, bárkivel. De ne veszítsd szem elől, hogy a cél nem a kompromisszum, hanem a megoldás. - Nem vagyok benne biztos, hogy ilyen fiatalon már meg fogja ragadni a kettő közötti különbséget, de mindig bízhatok benne, hogy igen. Megint nevetek a mondandóján. - Nagyon igazad van, és valószínűleg ezért nincs már annyi türelmem az emberekhez. - A farkas, az más. Itt úgy érzem, táptalaja van a mondandóimnak, és még ha ebből a rohanó masszából is érkezik hozzánk minden új kölyök, képes lehetek segíteni nekik lelassulni, visszatérni egy természetesebb világba, lendületbe. Félrebillentem a fejem. - Miért nem? Ezek olyasmik, amik erős érzelmeket váltanak ki belőled. Miért ne élvezhetné, miért ne lovagolhatná meg ő is ezeket az érzéseket? Egy hangverseny nem biztos hogy a legszórakoztatóbb közeg számára, de gondoltál már rá, hogy lehet, ő is szeretheti a zenét? És ha neked büszkeséget okoz, hogy megoldottál egy komplikált feladatot a munkában, miért nem osztod meg vele az örömödet, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan ő megosztja veled a vadászat örömét? - mutatok rá a logikája buktatójára. Egy tevékenység nem csak magából a tevékenységből áll, annál sokkal komplexebb, és mivel a farkas és az ember egy test, egy lélek, ezért mindezt a komplexitást képesek megosztani egymással. - Köszönöm. Ne aggódj, ha lesz valami, bíztatás nélkül is szégyentelenül használom majd a segítséged - ismerem el. Miért ne tenném? Vezető Tark vagyok, és Mentor. Egyik és másik is elég lenne, hogy kölyköket ugráltathassak. A gond csupán az, hogy nem kenyerem céltalanul ugráltatni senkit, akkor adok feladatot, ha annak értelmét látom. - Igen, a hagyma egy jó hasonlat. - értek egyet vele. Ugyan én hamarabb hasonlítottam volna Salome hét fátylához, de hát különböző kultúrák, ugye. - A félelem lehet ellenség és szövetséges egyaránt, ahogyan a hiánya is. Rajtad múlik, hogy problémát csinálsz-e abból, ha félsz. Vagy abból, ha nem. - Elkapom a tekintetét és viszonzom a mosolyát, cinkos mellékzöngéje van az enyémnek. - Bár az őszinteség jegyében megjegyzem, hogy még sosem találkoztam senkivel, aki ne félt volna legalább néhány problémától. - Egy nehéz beszélgetéstől a szeretett személlyel. Bevallani valamit, amit szégyell. Megmászni egy akadályt, amit oly sokáig elkerült. Meghozni egy döntést, amit halogatott. Csupa félelem által motivált dolog. - Persze, majdnem bármikor - ígérem. A legtöbb munka és feladat olyan, amit el lehet és el is kell dobni, ha a másiknak valóban segítségre van szüksége: ettől lesz közösség egy közösség. Azonban vannak esetek, amikor komplikáltabb a dolog, vagy mert tényleg olyan fontos dologgal foglalkozunk, amit nem lehet félretenni, vagy mert nem tudnánk valóban segíteni az arra áhítozónak, vagy egyszerűen mert a feladat és a probléma nem egy kategóriába tartoznak... de ez a ritkább, az én tapasztalatom és értékrendem szerint. - Mentor vagyok, az ajtóm mindig nyitva áll. Ha úgy érzed, hogy pont az én meglátásaim segítenek neked, az megtisztelő - hajtok fejet.
-Ezt így hallani nagyon könnyűnek tűnik, de jól sejtem, hogy nem az? *Költői kérdés, már a hangsúllyal megválaszoltam és bólintok is hozzá egy elnyújtott mosolyt mellékelve hozzá. Tényleg annak tűnik, de tudom, hogy nem könnyű megharcolni vele, de már sokszor megfogalmazódott bennem a gondolat és az elhatározás, hogy soha nem mondanék le róla. Az életem részévé vált és nélküle üresnek érezném. Ez olyan mint egy egyetemi kollégiumban ketten birtokolni egy szobát, az ember lassan alkalmazkodik a másikhoz és viszont, végül jó esetben még igaz barátokká is válnak. Csak ott nem folyik vér általában és senki másra nem veszélyes az sem, ha összevesznek időközönként. Kompromisszum. Eleget kötöttem már, de talán nem jókat. Nem jól. Nem tartott ki, vagy nem volt elég az amit adtam, túl nagy a szakadék kettőnk között és a völgyön át hosszú az út. Ez persze nem tántorít el, hiszen most is a megoldásra törekszem nem arra, hogyan szabadulhatnék meg tőle. Arra is van megoldás, de már túl vagyok azon a ponton, hogy komolyan elgondolkodjak rajta és igazán nem is tetszik. * -Megértem, de mentségükre legyen mondva, az életük elég rövid, mindent bele kell sűríteni. *Én még talán azért nem szoktam meg és nem lassultam le, mert túl fiatal vagyok farkasnak és érzem, még megélem a lelkemben azt, hogy elveszhetünk. Kiváltképp Alignak gyakori látogatásai miatt, melyeket eddig megúsztam de nem a kiválóságomnak köszönhető hanem a szerencsének. Niall arról beszél, hogy mit adhatnék a farkasomnak, amiért cserébe megkapnám tőle azt amit én szeretnék, de még mindig emberfejjel gondolkodom hozzá képest, és saját magammal szemben is vannak előítéleteim. Azonban kezdem érteni miről beszél, egészen más, mint a vadászat, azzal már nincsenek gondjaink és tudom mit szeret és mit nem, hogyan tegyek a kedvére, de Niallnak igaza van, az csupán az ő életének egy része, a magaméba nem engedtem bepillantást. * -Gondolod, hogy szereti a zenét? Én remélem, hogy nem a hard rock a kedvence. *De igen, értem már.* -Szóval nem a program a lényeg, hanem az azok kiváltotta érzések. Achilles is mondott valami ilyesmit, de egészen másképp fogalmazott. Tudod ő kicsit….egyszerűbb lélek és sajátos szókincse van. *A végét elnevetem, mert hát ki ne ismerné Achillest a falkában? Épp ezért annyira fura a mi párosunk, a kettőnk közötti különbség pedig jól mérhető a farkasom és köztem lévő különbségekben. Az, hogy szeretnék már valamit kezdeni magammal a falkában, régóta eldöntött már, csak nem volt rá alkalom és Niall fintorát látva úgy érzem most eljött. Kicsiben kell kezdeni aztán majd kinövi magát, de úgy tűnik a válaszából, hogy még sem ez az én napom. A szóhasználata és az ígérete azonban megmosolyogtat, sőt még halkan fel is kaccantok.* -Szégyentelenül. Ez ijesztően hangzik. *Nem, nem hangzik úgy, de magas labda volt, és a hozzá mellékelt pillantásom mutatja, hogy még tetszene is. Valami mégis azt mondja nekem, hogy Niall nem az a fajta Mentor aki kihasználná a rangját és pusztán szórakozásból ugráltatna, ami jó is, mert biztos lehetek abban, hogy ha egyszer majd megtörténik, értelmes feladatot kapok. Mondjuk egy probléma megoldását. És itt jön a képbe a probléma, a hagymás farkasok, és a saját lényem, amit a hagymához hasonlóan le kell csupaszítani ahhoz, hogy teljes képet kapjak. * -Ez most elég nyakatekert, de ha nem félek a problémától, nem csinálok a félelem hiányából problémát. *Talán félnem kellene a problémáktól?* -Talán nem találkoztam még félelmetes problémával. Nem, Alignak félelmetes de korántsem probléma, hanem egy óriási nagy baj. *Az is lehet, hogy más fogalmaink vannak a problémákról, lehet, hogy előfordult már, hogy féltem egytől, csak nem gondoltam problémának, egyszerűen csak egy feladat volt. Viszont szerényen igényt tartok a társaságára máskor is, vele lenni annyira nyugodt és ezt a farkasom is érzi…néhány pillanatig lehajtom a fejem és magamba nézek, őrá tekintek és megosztom vele az érzést, ez pedig továbbfut amikor felnézek rá és nem csak egy egyszerű igent kapok válaszul, hanem annál sokkal többet. Naná, hogy döbbenten villannak a szemeim és egyszerre értetlenül és hálásan tekintek fel rá, s közben azon gondolkodom, hogy most én is fejet hajtsak-e vagy sem. * -Én….nekem megtisztelő ha így gondolod, köszönöm. *Van néhány Mentor a falkában, de Niall az aki emberként is Mentor. Mintha azt a türelmet amit megvont az emberektől, a farkasokra fordítaná. Elnézek mellette, pont a lak felé, aminek néhány részlete már látszik a fák között. Hamarosan odaérünk, és bár rövid volt az idő amit együtt töltöttünk, nem érzem úgy, hogy kevés volt. Feltöltődtem tőle. Niall egy Nyunyóka akkumulátor, vagy valami olyasmi. * -Ezért is nem tartanálak fel tovább, hiszen ahogy mondtad sok és nem kívánt munka vár rád. Rám meg légző gyakorlatok és némi beszélgetés egy fenevaddal. *Derűs vagyok az előttem álló feladatoktól, már csak azért is, mert egészen más szemszögből látva még izgalmas is lehet. Izgalmas és új. * -Köszönök mindent, nagyon jólesett a beszélgetés és egészen kivirultam tőle. Azt hiszem teszek még egy kört a lak körül, ha már ráérek. *Most értem el odáig, hogy ha nem is hajtok fejet, de biccentek. Nem kell segítenem neki, más dolgom meg most nincs, és rám fér egy kis magány, hogy elgondolkodjak azokon a dolgokon, amiket megosztott velem. Lehántom a héjakat….* -Jó munkát kívánok, és majd megkereslek ha jutottam valamire a légző gyakorlatokkal és az érzések megosztásával. *Azzal ha nem marasztal tovább, ellépek mellette, arcomon a mosoly letörölhetetlenül ott marad, a lelkemben pedig az elégedettség. Könnyűnek érzem magam, mintha Niall lepakolt volna a vállaimról egy nagy rakás súlyt, bár nem kétlem, hogy előbb-utóbb visszakerülnek, de most jó érzés. *
//Hacsak nem tapsolsz vissza, részemről záró volt. Köszönöm a játékot! //
Halkan felnevetek. - Mit gondolsz? Nem véletlen, hogy a kölyöklét nem csak egy-két évig tart... - emlékeztetem. Ez ugyanúgy egy felnövekvési és érési folyamat, mint ahogyan az embergyermek válik felnőtté - évek és évtizedek alatt. S ahogy annak is van egy általános középértéke, amikortól "felnőttnek" számít az egyén a jog és a társadalom szemében, de ez korántsem jelenti a fejlődése végét, úgy a farkas is túlléphet kölyök-státuszán, mikor még rengeteg dolga van saját érettségével. - Tény. Ám ugyanez igaz volt tíz, száz, ezer évvel ezelőtt is. Az életük hossza nemhogy beszűkült, hanem megnyúlt a modern világban, s mégis a rohanás egyre fokozódik, ahogyan elveszítik a kapcsolatukat azzal, ami ősi, természetes és szent - csóválom a fejem. - Nem feltétlenül magát a zenét. Lehet, hogy azt is, persze, de inkább arról beszélek, amit a zene jelent, ami hozzá kapcsolódik. Tegyük fel, hogy elmész egy képzőművészeti kiállításra. Érdekli az a farkast? Szagos festék rákenve a sima vászonra, és egyébként üres terekben járkálni órákon keresztül? Persze, hogy nem. De amikor ott állsz egy festmény előtt - egy dinamikus, életteli jelenet előtt, amire ránézel, és ami megérint, ami érzéseket vált ki belőled, aminek a láttán sírni és nevetni támad kedved, és táncolni és szerelmet vallani, felhívni a nagymamádat vagy kirohanni a szabadba és meghemperegni a fűben - ezt az érzést, ezt a hatást nagyon is szeretheti a farkas - magyarázom tovább. - És lehet, hogy amikor arra gondolsz magadban, hogy szeretnél elmenni megnézni egy képzőművészeti kiállítást, akkor a farkas elkezd tiltakozni, hogy áh, ne már, ki akar ennyit unatkozni, de legközelebb már felidézheted ezeket az érzéseket, ezeket az élményeket, amik neki is adtak valamit, és arra gondolhatsz, hé, mi van ha megint látunk valami ilyesmit? És akkor már nem egy unalmas, túlélendő feladat lesz neki sem a múzeumlátogatás, hanem kíváncsi felfedezés, várakozás, ami néha kifizetődik, néha nem - de hát a vadászat is ilyen, néha akad vad a fogunkra, néha nem - teszem hozzá mosolyogva. Igen, gondolom hogy Achilles tanítása ugyanerről nagyon másképpen hangozhatott, mint az enyém. Ahogy kiemeli a szóhasználatomat, csak az önuralmamnak köszönhető, hogy nem pirulok el egy kicsit. Danára gondolok, és arra, hogyan nézett ki alattam, miközben a testünk összefonódott, és együtt lovagoltuk meg az élvezet hullámait. Emberként persze helytelen volt, de a farkasainkat ez nem érdekelte, és mi is túltettük magunkat rajta, többé-kevésbé. Akkor. Mióta vége lett, azóta egyre többször kísért, egyre erősebb tűszúrásként ér, amikor rá gondolok, részben nyilván azért is, mert nem ugyanazt vártunk a dolgoktól. De ez egyedi eset volt, nem olyasmi, amit Bessie-vel vagy akármelyik másik kölyökkel megtennék. Mondhatjuk, hogy tanultam belőle. - Helyes. Jó, ha egy kölyök készenlétben van - kacsintok rá inkább. - Lehet - hagyom rá a probléma mibenlétének hangos gondolkodását. Ebbe is belemehetnénk mélyebben, de úgy érzem, mostanra épp elég gondolkodnivalót adtam neki, és nem lenne különösebben hasznos még egy újabbat ráhalmozni. Legközelebb - mert lesz legközelebb. Bessie fogékony arra, amit mondok, és ahogyan mondom, ami nagyon fontos egy mentor-mentorált viszonylatban. A meggyőződésem tovább erősödik, amikor sikeresen visszatükrözi felém a nyugalom-érzetet, ami áthatotta az egész beszélgetésünket. Szinte biztosra veszem, hogy ő maga fog hozzám fordulni újabb adagért, anélkül, hogy nekem kellene őt keresnem, de azért gondoskodom majd róla, hogy mindenképpen visszajöjjön, mert annyira még nem ismerem, hogy teljes, száz százalékos legyen a meggyőződésem. Vannak, akiknek nehezére esik kérni, és bár Bessie nem tűnik ennek a típusnak, jobb elébe menni a dolgoknak. - Sok sikert mindkettőhöz - kívánom őszinte mosollyal. Bár tudom, hogy egyik sem fogja azt az instant sikert hozni, amit a modern ember szinte mindentől elvár, és ami elvárásokat Bessie még nem vetkőzte le eléggé. - Jól teszed. A természet a legjobb közeg és a legjobb tanítómester - ígérem. Főleg itt, Fairbanks körül, ahol a legtöbb terület még mindig hordoz némi ősi szentséget magában. A világ legtöbb helyén egy hegy csak egy hegy, egy erdő csak egy erdő. Máshol mindez szakrálissá válik: energiák összpontosulnak, szellemek gyűlnek, a lélek megtisztul a puszta jelenléttől is. És mi itt vagyunk az egyik ilyen csomópontban. Áldás a farkasoknak, és átok is, hiszen valószínűleg ugyanez a szakrális központosultság tette lehetővé Alignak ámokfutását - de talán azt is, hogy mindeddig ellenálljunk neki. Elnézek a távolba, gondolataim már nem Bessie körül járnak. - Legkésőbb egy hét múlva várlak, hogy mire jutottál velük - viszonzom a biccentését, és ellépek mellőle, hogy betérjek a Lakba. Remélem, lesz majd mit elmondania, amikor legközelebb beszélgetünk.
Kezdőlap
//
//
