Még száz éve is arról volt hírhedt a völgy, hogy ide hozták az életképtelennek tartott, farkaslétre méltatlan kölyköket, s a teremtőjük előtt tépték szét. Ma már a harcászati edzések kedvelt helye, nem ritka, hogy valaki gyakorlás közben egy-két csontra bukkan...
- Nem szokásom hazudni. – hangom komolyan csendül, hiszen nem volt kenyerem, akkor inkább csak a felét mondom el az igazságnak, de nem szerettem hazudni, nem igaz dolgokat mondani. Büszke vagyok a múltamra és arra is, hogy a fehérnép gyermekeként is esélyt kaptam arra, hogy megtapasztaljam milyen indiánok között felnőni és milyen egy a legnagyobb közül kölykének lenni. – Akkor szerencsés voltál, hogy rád talált a Teremtőd, vagyis gondolom. Viszont, ha közöttük nevelkedtél, akkor te is tudod, hogy mit jelent az anyatermészet tisztelete és megbecsülése. – nem volt semmi megrovó a hangomban. Pusztán csak tényeket közöltem, hiszen ebben vélhetően részben hasonlítottunk. Nem tudom, hogy ő mennyire mélyre látott abban a világban, én nagyon. - Elhiszem, de vajon a lányod is ezt akarná? Vajon, ha egyszer megölnéd azt a farkast, akkor azzal feloldoznád, vagy sebet ejtenél a lányodon? Vele élt évekig és amennyire ismerem Madisont, bármi is történjen kicsi esélyt látok arra, hogy azt akarná, hogy meghaljon a férje. – karomat továbbra is mellkasom előtt fontam össze. Biztos voltam abban, hogy nem nyeri el a hím tetszését, amit hall, de ideje annak is, hogyne csak a saját bosszúja, dühe vezesse, hanem belegondoljon abba is, hogy azzal, amit tesz, akár a saját lányának is árthat. - Nincs mit. – válaszom kurta, de amit utána tesz, arra csak megrázom a fejemet és nem éppen békésen nézek rá. Ha ennyire nem tudja uralni az érzéseit, akkor vajon miként is keres abban a posztban, ahol van. Ott azért kell a hidegvér, de mintha belőle totálisan hiányozna ez. - Nem. – nem tiszteltem, de azért amit véghez vitt, az nem volt semmi. Ezt kár lenne tagadni. Az újabb megjegyzésére pedig egy keserű nevetés hagyja el az ajkaimat. - Egy teremtő, aki a saját kölykére nem tudott vigyázni. Nos, talán az ilyen nem való teremtőnek se, aki a sajátját nem tudja megvédeni. – kegyetlennek hatott-e az amit mondtam? Vélhetően igen, de akkor is ezt gondoltam, hiszen milyen Teremtő az olyan, aki a saját kölykére nem tud figyelni, nem tudja megóvni és egyedül engedi a városba ennyi idősen? Még bőven kellett volna neki kísérő. – Sajnálom, hogy elveszítetted a lányodat, de ahogyan váratlanul betoppant, olyan váratlanul újra megteheti. – próbáltam számára reményt adni kicsit, de a Teremtő dologra bármit is mondott, akkor se reagáltam már. Szerintem eléggé kifejeztem azt, hogy nem tartottam jónak a nőstényt a történtek után ilyen téren. - De talán nem utoljára, hiszen sose tudhatod, hogy mit hoz a jövő. – mosolyodtam el, majd pedig a karomat leengedtem magam mellé. - Szellemek legyenek veled és óvjanak, Achilles! – köszöntem el én is és már indultam is tova, hogy befejezzem, amit még kell és utána távozzak, amikor a kérdése megállított. – Miért ne, egy vadászat még belefér. – utána pedig nem volt más hátra, mint elveszni újra azerdőben és uzsonnát találni magunknak.
|| Köszönöm szépen a játékot! Élveztem, mint mindig. <3
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Nem vicc volt. Miért nem ezzel kezdte? Mert nem erről volt szó. Megint ott tartunk, hogy minek is érdekelne jobban, mikor lelép. Mindig ez van, mindig megtörténik. - Igen, piszkosul mázlista vagyok! Máig itt van velem. A hátamon egy képként és néha meg is jelenik. Csak nem beszél. - Tudom, hogy nekik mit jelentett. Nekem nem azt jelenti. Erről nem fog lebeszélni. Majdnem négyszáz éves vagyok, nem most fogok megváltozni! - Biztos nem azt akarta, hogy el legyen rabolva. Imádta a teremtőjét, kizárt, hogy a férje többet érjen. Nem sokat beszélt arról a fószerről. Madi a békés megoldásokat szereti, biztos, hogy ágálna az ura kinyírása ellen. De ez nem normális viselkedés. - Majd én tudom, mit kell csinálni, ha előkerül. De kösz, hogy törődsz vele, rendes tőled! Ezt őszintén mondom, láthatja. Nem tudom, mennyire ismerte őt. Már nem lenne muszáj foglalkoznia vele, mégis gondol rá. Nem segítek Lilit fikázni, inkább szétverek még egy fát. Nekem is megvan a véleményem, elég szar, neki megmondtam, meg is fogom, de nem sározom mások előtt. Így is totál kilehet. - Úgy legyen, Daisy, úgy legyen! Nagy a szíve ennek a nősténynek. Valamit megdobogtat az enyémben is. Madit sokan szeretik, ez jó érzés. Én csak a génjeimet adtam neki, amik - szerencsére - nem látszanak, de akkor is. Csak nézek Daisy-re, hogy ezzel mit akar. Egyszer visszajön vagy csak benéz? Minden elpusztul, én ebben hiszek. Akihez ragaszkodom, előbb-utóbb elmegy. Madivel se jutottunk messzire, elvitték. Mit akarnék még? - Akkor adjunk neki! Kijár a búcsúvacsora. És már keresek is egy odút, amibe betömködhetem a ruháimat. Ma kihajtjuk a vadakat, aztán nézhetnek az erdő őrei. Ezerszer jobb ez, mint fákat püfölni. A társaság miatt a legjobb.
// Nagyon köszönöm és remélem, még találkozunk! //
*Most már kár azon gondolkodni, hogy jó ötlet volt-e ide jönni. De persze nem arról vagyok híres, hogy ilyesmit előre megfontoljak. Hallottam a helyről Achillestől, bár Mexikóban egy Fairbanks-i kölyköket elveszejtő völggyel nem igazán reális fenyegetni, és nem sok súlya van, most, hogy visszajöttünk, már csak azért is megnézem. Gondoltam ezt, de ahogy közeledtem, a csontot harapó hideg egyre jobban kezdett felkúszni a gerincemen. Később rájöttem, hogy a pulcsim felcsúszott a kabátom alatt és ez lehet az oka annak, hogy rémeket érzek, a gondolat azonban nem mászott ki a fejemből. Az sem volt bölcs tett tőlem, hogy egyedül indultam útnak, de kellett egy kis magány, hogy rendbe szedjem a gondolataimat, a hazatérést annak nevezzem ami, és magamba szívjam az otthon illatát. Az erdő sosem volt az számomra, míg ide nem kerültem, míg nem váltam farkassá, míg nem éreztem igazán a tappancsaim alatt a hűvös avart, a nedves földet, a ropogó havat. Össze sem hasonlítható Florida melegével, a tenger zúgásával, a hullámok sziklákhoz csapódásának hangjával, de….már nem volt honvágyam. Ez pedig szíven ütött. Érdekes, hogy mennyi minden került háttérbe és vették át a helyüket egészen más dolgok négy év alatt. Most viszont olyan, mintha mindent újrakezdenék. Korábban nem töltöttem itt el olyan sok időt farkasként, és ami akkor újdonság volt, az most is az. Mégis valahol ismerős és jól érzem magam. Önkéntes, nem hivatalos járőrözésbe kezdtem, de egyelőre nem akartam szabadjára engedni Sátánkát, amit persze heves méltatlankodással fogadott, de mire a Naturalak völgybe értem, már kisebb volt a szája. Ez egyfajta próba is volt számomra, hogy vissza tudom-e fogni, van-e bennem annyi erő, hogy ellenálljak neki, ráadásul egyedül, Achilles pártfogása nélkül. Rendesen leizzadtam és az erdő egész levegőjét beszívtam szinte egyszerre ahhoz, hogy csitítsam, de valahol meg kellett húzni a határt kettőnk között, mert ha nem vagyok képes uralni, tényleg a völgyben végzem. Mendemondák….állítólag már régen kiveszett ez a szokás, de farkaséknál sosem lehet tudni. Az azért némileg megnyugtatott, hogy ha nem lennék méltó a farkaslétre, a Vörös Holdak valamelyikén bevégeztem volna. Büszkeséggel töltött el a tudat, hogy bizonyítottam és nem csak magamnak, hanem Achillesnek és a falkának is. Korábban sokan megkérdőjelezték a döntését, de mi kitartottunk és olyan erős kapocs alakult ki közöttünk, amilyenre soha nem gondoltam volna. Persze ennek ellenére még mindig mi voltunk a bajnokok ha összetört bútorok kerültek elő, a vitáinkat ugyanúgy megsínylette a berendezés, hiszen a szenvedély nem hiányzott belőlük. Nem lopakodtam, nem titkoltam az ittlétemet, a hó és néhány megdermedt ág ropogott, recsegett a talpaim alatt, csak róttam a métereket zsebre dugott kezekkel, ajkaim közül a pára játékosan bodrozódott, arcom kipirult és elrévedő mosoly ült ki rá. A bordó sapka alól hullámokban vert sátrat a hajam s a fekete kabáttal enyhe kontrasztot alkotott, ami még furcsa volt rajtam számomra is, az a nadrág. Korábban sosem voltam hajlandó nadrágot viselni, de be kellett látnom, hogy az ilyen kirándulásokra praktikusabb. Négy év alatt sokat változtam és visszatérve Alaszkába, fel kellett dolgoznom mindezt. Valahol a völgy közepénél tartottam amikor a fák ritkulni kezdek és láthatóvá vált a völgyet körülvevő égbenyúló hegyoldal. Megálltam és felnéztem, itt-ott hófoltok tarkították, a csúcsát homályba borították a felhők, lenyűgöző látványt nyújtott. Azt hiszem ez hiányzott annyira Mexikóban. A tarkómat karcoló neszek már kevésbé, a hideg hó és a fák illatán kívül valami más is az orromba kúszott és a farkasom is hegyezni kezdte a füleit a sarokban. Nem voltam egyedül, de ez nem rettegéssel töltött el, hanem kíváncsisággal. Meg sem mozdultam, csak figyeltem, ahogy Achilles tanította. Az ittlétem már úgy sem titok, felesleges lenne most kapkodva elbújni, a szagom elárul ha farkas közeledik, ha pedig nem, akkor meg nincs mitől tartanom. *
Azon ritka napok egyike volt, amit sikerült teljesen tehermentessé tenni magamnak, azaz semmilyen megbeszélés, ügyintézés, kríziselhárítás, edzés vagy egyéb teendő nem terhelte a naptáramat. Szóval naná, hogy nem ülhettem meg nyugton a fenekemen. Apps előbb vagy utóbb úgyis felbukkan majd egzecíroztatni, amilyen Domináns, finoman szólva nehezen nyelte le, hogy most én vagyok a rangidős Tark. Ergo amikor feltűnt, hogy Taco kölyke kifelé igyekszik, egyértelmű volt, hogy megvan a napi programom. Adtam neki néhány perc előnyt, komótos öltözködéssel és utolsó körbecsekkolással, majd a nyomába eredtem. Az energiáimat pajzs mögé rejtve, lépteimet nesztelenné igazítva követtem a kölyök jellegzetes szagát, örülvén, hogy a kisbundás a természet felé vette az irányt, nem pedig a városba. Jó is a téli kirándulás! Főleg a röpködő minuszokban. Brrr. Sosem voltam éppenséggel hidegkedvelő, de ha itt van az ősi föld, ahonnan elvileg származunk, akkor itt van, el kell fogadni az éghajlatot, amivel jár. Na meg inkább ez, mint hogy hőgutát kapjunk a bundánkban a Bahamákon! Haladtunk, haladtunk, a kölyök vagy nem tanulta még meg, hogyan legyen csendes és észrevétlen ragadozó, vagy nem érdekelte, hogy titkolja jelenlétét, mindenesetre könnyű volt követni, épp eléggé ahhoz, hogy egy idő múltán elunjam magam annyira, hogy elkezdjem jelét adni a jelenlétemnek. Elkezdtem felzárkózni hozzá és ahogy hagytam, hogy időnként az én lépteim alatt is reccsenjenek ágak, gördüljenek kavicsok, úgy kerültem közelebb. Egy gyengébb idegzetű kölyköt akár már ennyi is bírhatott volna átváltozásra, legalábbis ilyen fiatalon, de dicséretes módon Taco újonca maradt emberbőrben, ami halovány mosolyt csalt az arcomra a köré tekert sál takarásában. Ő volt szélirányban, úgyhogy nem érezhette a szagomat, szóval utolsó lépéseként a közeledésemnek lejjebb eresztettem a pajzsom, érezze a farkasenergia csípését, anélkül, hogy a korommal agyonnyomtam volna az övét. A kisugárzásom, mint általában, semleges volt és közvetlen - épp elég ideje dolgoztam kölykökkel ahhoz, hogy így legyen, még amikor érzelmeim hullámai magasra csaptak is bennem mint az óceán kérlelhetetlensége, akkor sem őket temettem el velük. Kivéve, ha megérdemelték. Elvégre mentor voltam, vagyok, felkészítem az életünkre, nem pedig selyempapírban babusgatom őket munkám szerint sem. - Szép napot! - köszöntem rá Bessie-re hangosan is. Nem kellett kutatnom agyamban a neve után - eléggé megfogyatkozott a létszámunk mostanában a minden miatt is, így egyre inkább azt éreztem, mindenkit ismerek a falkán belül. Ahogy annak lennie kellett. Ugyan egységben az erő, de sosem szerettem, amikor egy falka annyira nagyra nőtt, hogy már nem tudtuk egymást rendesen számon tartani - úgy sokkal nehezebbé vált egységben maradni és gondoskodni egymásról. Ő is ismerhetett engem, ha nem is volt még páros mentorálási alkalmunk korábban. De hát mindig van egy első alkalom, és úgy tűnik, ez a mostani volt az a mi esetünkben. - Te is jó reggelt választottál a lófrálásra, farkasordító hideg van. - Kivettem a kezeim a zsebemből, összedörgöltem kesztyűbe bújtatott ujjaimat, hogy mutassam is, de a hangom kedélyes maradt. Átlagos termetű, a pénteki napnak megfelelően világoskékbe öltözött, átlagos farkas voltam számára. Nem fitogtattam semmit, és félvér vonásaim egzotikuma is kiveszőben volt, ahogyan a világ egyre kisebbé, a globalizáció egyre teljesebbé vált. - Atyád tudja egyáltalán, hogy itt vagy, kis muszkli? - Mosoly. Kedélyes.
*Csak most tudatosult bennem igazán, hogy kivel is van dolgom. A halk neszek, melyek egyszer csak feltűntek, nem állathoz kapcsolódtak, azt azonnal megéreztem volna, s korábbi elhatározásomhoz híven, annyiban is hagytam. Vagy csupán keresztezi az utamat és ő is egyedül akar lenni, vagy majd megmutatja magát ha akarja. Nem volt okom magam elrejteni, nem bujkálni jöttem és nem is vadászni…egyelőre. A tarkómat kaparó érzés azonban megmaradt és egy idő után intenzívebbé vált. Nem éreztem fenyegetőnek, nem tettem semmit ellene, a pajzsom is maradt ott ahol eddig, hanyagul félúton, nagyobb munka volt a farkasomat visszatartani, semmint gondoltam, de azt nem mondanám, hogy nem foglalkoztam a másik féllel. Éreztem ahogy az energiái lassan elérnek hozzám, mint a nap első meleg sugaraiért nyújtózkodó virág szirmai, kezdtek kibontakozni. Lustán hullámzó tenger, mely finoman mossa a partokat. A farkasom felélénkült, megérezte a másikat és úgy gondolta, hogy végre kiszabadulhat, de gyorsan letörtem a lelkesedését. A reggeli „még öt percet hagyj” érzés kerülgetett, nem sok kedvem volt pőrére vetkőzni ebben a hidegben, de természetesen amikor útnak indultam, tudtam, hogy nem kerülhetem el. A léptek erőteljesebbé váltak, hallottam a hó ropogását és arra fordulva már észre is vettem a közeledőt. Elmémben kutattam a neve után amit az ismerős archoz párosíthatok, de négy év távollét alatt igencsak megkopott a memóriám. Eszembe fog jut, ha nem előbb akkor utóbb és jobb későn, mint soha. Elmosolyodtam, az ajkaim önkéntelenül nyúltak el, még ragyogóbbá téve a tekintetemet, ami mutatta, hogy nem egy örömtelen mosoly az ami arcomat festi. * -Köszönöm, már meg van. Hasonlót neked is! *A lelket simogató csendet így sem sikerült teljesen elűzni, az erdő e csodája továbbra is körülöttünk keringett a maga titokzatosságával. Lassan de biztosan élénkültek fel az emlékeim, egyelőre csak pillanatképek az arcával a főszerepben, bár azt, hogy nem egy szimpla falkatag már akkor tudtam amikor megéreztem, most már abban is biztos voltam, hogy egészen magasan kell keresnem a ranglétrán. Alakul ez. A megjegyzésére megjátszottan értetlenül néztem rá, még a szemöldökeim is megrebbentek a nagy gondolkodásban, de gondráncok nem kerültek a homlokomra, egyszerűen azért, mert nem voltak. * -Nem is ordítottam. *Ahogy egészen közel ért, már kezdett derengeni, ott volt a nyelvem hegyén a neve, de persze bosszantóan ott is maradt még, mint amit odaragasztottak. A számonkérésre elnevettem magam, halkan csengő kacagással, miközben a bennem élő farkas heves ugrálásba kezdett. * -Még mindig nem szoktam meg hogy így szólítanak, annyira….furcsa, főleg amikor tükörbe nézek. Nem, nem tudja, de sejti. *Jelentőségteljes pillantással és huncut mosollyal egészítettem ki az információt, ami eddigi életünket jellemezte. Igyekeztem Achilles orra alá borsot törni, igyekeztem letépni a láthatatlan láncaimat, nem mintha teher lett volna. Nevezzük szárnypróbálgatásnak. Feszegettem a határaimat és egész jól haladtam, ugyanolyan makacs voltam mint ő. Úgy sejtem minden ami ma vagyok, már korábban is bennem volt, de Achilles szabadította fel, ő rángatta ki a floridai homok alá rejtett énemet és ezért mindig hálás leszek. * -Te engem követtél? *Nem voltam biztos benne, azt meg végképp nem tudtam, hogy már a farkaslaktól kezdve, de nem lehetett véletlen, hogy itt van. A kérdés ettől függetlenül blöff volt, épp annyira magabiztos színnel feltöltve, hogy költői maradjon.*
A szójátékomat vette a kölyök, le is reagálta, amitől még szélesebb mosolyra rándultak ajkaim. Kellemetesnek ígérkezett a leányzó társasága: természetkedvelő, ahogyan egy farkasnak lennie kell, és még humorérzéke is van! - Nem, de még elintézhetjük azt is - vigyorogtam, maradt a kedélyes hangnem, hogy érezze, nem fenyegetés ez, csak csipkelődés. - Hát, tény, hogy nem így képzeli el az ember a Legerősebb ivadékait, de nézd a jó oldalát, legalább a meglepetés a te oldaladon lesz, ha majd kellően felturbózod a pajzsod - vélekedtem, egy biccentéssel illetve őt, belefoglalva mind a látszólag-törékeny alkatát és a nem túl magasra húzott pajzsát egyszerre a gesztusba. - Hogy haladsz vele, egyébként? Van, aki segít benne? Minden mentornak megvan a maga bekattanása, hogy mit hova helyez a tréning fontossági sorrendjében. Persze, az önuralom elég univerzálisan az első helyen szokott szerepelni, már ha hosszú életű kölyökre gyúrúnk, de azon túl... van, aki az ember-farkas összhangot siettetné leginkább, más szerint az kialakul magától is és nem érdemes siettetni. Van, aki a harcot veszi előre, s önvédelemre okítja az ifjoncokat elsősorban, más a regenerációs képességet fejlesztené inkább. Az én listámon mindig is magasan szerepelt a rejtőzés, s vele elsősorban a pajzs gyakorlása. Visszadugtam a zsebembe a kezem. - Szerinted? - Pillantásom jelentőségteljes volt, arra a néhány másodpercre, míg rajta időzött, majd elnéztem, a fák közül kikandikáló ég acélkékjére hunyorogva. Hiányzott a napszemüveg az orromról, de néhány napja sikeresen eltörtem a kedvencem, és még nem pótoltam, úgyhogy marad a bandzsítás. - És ha követtelek, vajon miért tettem? - folytattam a faggatást. Teszt volt ez is, de tét nélküli - nem volt rossz válasz vagy büntetés, csak éppen felmértem, hogyan gondolkodik a kis nőstény, mire számítsak tőle. S míg válaszolt, szép komótosan megindultam, magam mellé intve, sétáljunk tovább. Végtére nem ácsorogni indult én, és én sem ácsorogni követtem. Hagytam, hogy csend telepedjen közénk jó pár megtett méter erejéig, mielőtt megint ránéztem volna. - Ha már így összefutottunk, hadd kérdezzem meg: mi leszel, ha nagy leszel?- értse, ahogy akarja: farkasként a falkában, munkaként az emberi világban, vagy akár a személyes kapcsolataiban, rajta állt, mit válaszol.
-Te tudod. *A válaszhoz nem vontam meg a vállam, olyat egy nő nem tesz, de érzékeltetni akartam azt, hogy ha én ordítani kezdek, annak nem lesz kellemes a hangzása és nem a farkas énemre gondoltam. Persze nem is ordításra a szó legszorosabb értelmében. Achilles mellett gyakran kiakadtam, de ez nem volt meglepő, mint tudjuk nem csak egyszer hozta ki belőlem az állatot. A továbbiakban finom utalást kaptam arra, hogy hanyagul hagyott pajzzsal járkálok az erdőben, de nem vettem magamra. Vagyis nem úgy ahogy kellene, vagy talán várta volna. * -A meglepetésen még dolgoznom kell, olykor jobban sikerül mint kellene, aztán jön a magyarázkodás. *Nem sokszor fordult elő, de tény, hogy többször mint kellett volna, vagyis a nullánál többször. * -A pajzsommal? Nem tudom úgy rángatni mint a redőnyt, ez tény. De most nem is akartam teljesen elzárkózni. *Meg ne kérdezze miért, mert arra csak egy tipikus női választ kap. Fogalmam sem volt arról, miért döntöttem így. Lustaságból? Lazaságból? Vagy csak egyszerűen azért mert otthon érzem magam? Az, hogy most itt van és megmutatta magát, gyanítom szorosan kapcsolódik a kérdéséhez és mikor nem egy határozott válasszal kínált meg, hanem visszakérdezett, már biztosan tudtam, hogy engem követett. Hallgatás beleegyezés, csak mosolyogtam jelezve, hogy igen, megértettem, és ahogy összefűztem az eddig elhangzottakat, már a következő kérdésére is tudtam a választ.* -Hogy vigyázz egy felelőtlen kölyökre? *Elindult és én is, a két irányból szépen összeolvadtunk és belecsaptunk egy gondtalan sétába. A hó ropogott talpunk alatt, én meg élveztem. Olyan voltam most mint egy gyerek aki először lát havat. A floridai életem után a hó volt az ami egyszerűen lenyűgözött, imádtam, akkor is ha hideg és nedves és képes mindenhova becsorogni amint olvad. A hosszú csend után, amit nem is akartam megtörni mert annyira kellemes volt, ő kérdezett először. Megint jöhetett volna egy vállrándítás, de én olyannal nem élek, így csak megtorpantam néhány lélegzetvételnyi időre mielőtt a szavaimmal együtt a lábaim is megindultak volna.* -Alfa. Persze csak ha megérem. Nem tudom mi leszek ha nagy leszek, senki sem tudja, csak a következő lépést. Én már elértem azt amit akartam, elveszítettem s aztán újra megtaláltam. Azért persze nem ártana egy biztos kapcsolat, de az elmúlt években azt vettem észre, hogy mindenki Achillestől tart és inkább nem közeledik hozzám, szóval annyi a romantikának. A Falkában? A nagymamám arra tanított, hogy mindig a tőlem telhető legjobbat nyújtsam, soha ne elégedjek meg a félsikerrel. Addig megyek ameddig életemben sikerül. *Nem tudom mit várt, így azt sem, hogy elégedett-e a válasszal, de az alfaság biztosan a homlokára ragasztja a szemöldökeit. Tény, hogy ez már-már szemtelenség, de akinek nem ez a végső célja, az nem veszi komolyan. Szerintem.*
A válasza érdekes volt, fel is vontam rögvest a szemöldököm. - Nocsak? Mesélj! - kértem, bízva benne, hogy ez a 'jobban sikerült mint kellene' valóban takar meghallgatásra érdemes történetet. - Igen. A pajzs esszenciálisan fontos eszköz egy farkas életében. Ugyanúgy, ha nem éppen jobban, képesnek kell lenned a finomhangolt használatára, mint a tested minden porcikáját - bólintottam aprót, szó nélkül tudomásul véve, hogy most szándékosan nem rejtőzködött. Falkaterületen van, ráadásul nem is a többiek között, itt nem elvárás a tökig felcsavart pajzs. A Lakban minimum illik valamennyire elzárkózni, hogy ne fojtsuk meg egymást a mindenféle - sokszor nagyon nem kompatibilis - érzelmeinkkel és energiáinkkal. - Vigyázni kellene rád? Nem vettem észre, hogy bármilyen bajban lennél - nevettem könnyedén. - De szívesen veszem a társaságot, és szívesen adok tanácsot azoknak, akiknek a füle nyitott rá. - Az megint más kérdés, hogy első körben próbálkozik a mentor nyitottá tenni a kölyköket a tanácsra és tanításra, de ha minden kötél szakad és az újonc nem hallgat a szép szóra, van más módszer is. Megálltam vele együtt, türelmesen, és némi örömmel nyugtáztam, hogy volt válasza a kérdésre. Ez is mutatta, hogy Kölyök bár, de nem volt elveszett friss husi, aki még azt se tudja, merre van fejjel előre az új életében. Mosolyom töretlen. - Ezt minél többet hangoztatod, annál kevesebb esélyed lesz a megérésére - kuncogtam. Értékelendő az ambíció, még ha nem is osztozom hasonló magasságokra törekvésekben. De van különbség az egészséges önbizalom, meg a provokáció között - és ezt a különbséget nem mindenki veszi le. Összefut egy hevesebb magas rangúval, és máris a saját fejére hozta a bajt. - Sétáljunk - tettem hozzá, és indultam tovább, kényelmes, lassú tempóban, mélyeket lélegezve a friss és csípős hideg levegőből. - Feljebb jutni a ranglétrán, párt találni... ezek olyan célok, amik nem a te hatalmadban állnak - folytattam, tűnődve, hunyorogva néztem a távolba. - Mi az, ami rajtad múlik? Mi a félsiker és mi a siker, neked? - Nem könnyű kérdés, tudom, és kicsit mocsok dolog is, hogy rangomnál fogva kvázi elvártam, hogy ilyen mély és személyes beszélgetést folytasson velem. De szerettem ismerni a kölyköket, azt meg nem lehet akkor, ha csak az időjárásról kérdezem őket, mint tettem bevezetőként. Meg aztán, soha nem vártam el olyasmit, amit én ne adnék. Ha kérdez, olyan mélységben fogok neki válaszolni, mint ahogy tőle várom el. Csak merjen kérdezni.
*Meséljek? Vajon miért keltette fel az érdeklődését a elrejtőzésem „sikere”? A mexikói emlékek mosolyt csaltak az arcomra, nem mintha ne lett volna majdnem mindig ott. Na jó, olykor eltűnt, de az csakis Achillesnek köszönhető. * -Képzelj el sok Achillest egy bárban, csak fiatalabb kiadásban és emberként. Képzeld el, hogy Achilles nincs mellettem, vagy nem látszik, hogy együtt vagyunk. Ez is a része volt a tanításomnak, de én éreztem minden porcikámban, hogy ott van. Talán ez volt a hiba. Magabiztosabbnak éreztem magam én is és a farkasom is….ő még inkább. Amikor aztán néhányan körém gyűltek, hogy….udvaroljanak, persze mexikói módra, akkor…besikerült pár jobb egyenes és bal horog, és összetört szék, miközben tűsarkúban és lenge ruhában kortyolgattam a tequilát. De! Mindig egy kicsivel tovább bírtam tartani magam. *Ez utóbbi vallomást már széles és büszke mosollyal közöltem vele, jóllehet rendre elbuktam a vizsgáimon az első évben. Viszont jobb volt abban a közegben, hasznosabbnak bizonyult, mint itt Fairbanksben, ahol mindehhez képest ingerszegény környezetben lettem volna. A pajzs használata viszont egészen más téma. Tudom, hogy fontos és ismerem az összes előnyét és hátrányát, de még mindig macerás. * -Igyekszem, de most úgy éreztem nincs rá szükségem és jó volt egy kicsit….lazulni. *Cinkos tekintettel fordulok felé, ha elcsípi, még egy mosolyt is kap hozzá. Annyira érdekes, hogy bár érzem az erejét, a korát, a bölcsességét, ha ránézek ez nem igazán tudatosul bennem, és így vagyok a többi farkassal is. Ez a majdnem örök fiatalság elég becsapós. Ettől persze nem szállok el, annak tekintem ami, egy idősebb és rangban felettem álló farkasnak akire érdemes hallgatni. Én pedig sosem voltam a tanulás ellen. A gyanúm ennek ellenére nem igazolódik be, jóllehet engem követett, de kiderül, nem feltétlenül ez volt a célja, sem pedig az, hogy felügyeljen. * -Még nem! *Nevetve nyomom meg a „még” szót és még a mutatóujjamat is megemelem, hiszen egy kölyök farkasnál sosem lehet tudni mikor keveredik bajba, főleg ha egy olyan domináns és szenvedélyes, heves természetű farkas a teremtője, mint az enyém. Sokat lefaragtam és finomítottam a saját személyiségemmel a kiinduló állapoton, de azt hiszem ennél többet már nem lehet. * -Az én fülem mindenre nyitott, és szívesen veszem a tanítást is, köszönöm. *Ahogy a farkasom is, mert legyen bármilyen vad, a felette állókat elismeri, a tudást befogadja és vágyja is, az már más kérdés, hogy nem hagyja magát ha a helyzet megkívánja. Ennek az említett együttműködésnek az én jövőbeli céljaimról alkotott válaszom mond ellen. * -Tudom, eddig csak neked mondtam. *Szinte suttogtam, legyen ez a kettőnk titka, ami nem kötelezi semmire, a mosolyom azonban elvette az élét az egésznek, férfi legyen a talpán aki el tudja dönteni, mennyi volt benne a komolyság és mennyi a tréfa. A többi valódi cél volt, igaz csak apróságok, de nekem sokat jelentettek. * -Szerintem rajtam is múlik. Ha nem akarom eléggé, nincs motiváció és nem veszem komolyan. Párt találni pedig szinte létszükséglet, a farkas és az ember társaslény, kell, hogy legyen valaki a Teremtőjén kívül akiben megbízik, aki kiáll mellette, akiért kiállhat, akinek a vállán kisírhatja magát. Oké, a másik féltől nem várom el a pityergést. *Egy kicsit elvicceltem, de attól még komolyan gondoltam és komolyan vágytam rá, és tényleg biztos voltam abban, hogy ha csak egy számjegyű is a teljesíthető százalék, van beleszólásom. A további kérdéseken elgondolkodtam. Achillesszel nem merültünk le ilyen mélyre, ő egyszerű ember és farkas volt, ami semennyit nem vont le az értékeiből, csak másra tanított, másfelé terelt és elszoktam az ilyen komoly beszélgetésektől.* -Neked mi volt a siker amikor annyi idős voltál mint most én? Szerintem a teljes sikert sosem érjük el, hiszen mindig a többre kell törekedni, a jobbra és ez egy végtelen történet. Ahogy a világ változik körülöttünk és nekünk alkalmazkodnunk kell, mindig lesz előttünk egy cél amit még nem értünk el. Félsiker? Létezik olyan? *Kíváncsian fordítottam felé a fejem séta közben, anélkül, hogy orra estem volna egy hó alatt megbújó ágban. Halkan reccsent és összerezzentem. Bennem volt a hibázás érzése, igaz most nem kellett lopakodni, de valahol a lelkem mélyén elvárás volt.*
Leplezetlenül felnevettem a történet hallatán. - Örömmel hallom, hogy Achilles nem csak minket örvendeztet meg az önfejűségével, hanem hozza a formáját, bármerre megy - csóválom a fejem, és bár érezhetően mulatok, azért a rosszallás is beszivárog a hangomba. Nem értek egyet a módszerrel - ugyanakkor nem az én kölyköm Bessie, ráadásul az elmesélt történet még csak nem is a falka ügye, hiszen messze történt. Fájjon miatta az ottani farkasok és protektorátus feje. Már amíg nem jönnek hozzánk panaszkodni, de ha eddig nem tették, ezután se nagyon fogják. - Falkaterületen megteheted. Pláne egyedül. A Lakban könnyen az orrodra koppinthatna érte egy türelmetlenebb tag. - Nem annyira az öregek - mi már többet lehúztunk ahhoz, hogy ilyesmik miatt igazán felcsesszük magunkat - de a közepes korosztály, akik elég idősek már ahhoz, hogy nyeregben érezzék magukat, de nem eléggé ahhoz, hogy kellő türelmet és a jövő iránti alázatot tanuljanak, bizony odamarnak, ha bal lábbal kelnek fel. És ez így van rendjén. - De most már itt vagyok, szóval! Akár gyakorolhatunk is. - Még lejjebb eresztem a pajzsom, hagyom, hogy energiám kibukkanjon és körbecsobogja. Nem vagyok a legnagyobb nagyágyúk egyike, pláne nem olyasvalaki, aki szereti fitogtatni a korát, de túl a háromszázon azért van miből merítenem. De nem lerohanni akarom. Finoman kezdek, farkas-meleg fonja körbe, kor-érlelte nyugalom hűti le, akárha egy kád vízbe ereszkedne. - Mondd el, milyen érzés. - S bár hangsúlyom lágy, ezúttal érződik benne, hogy nem kérésről van szó. Végtére ő is mondta, hogy szívesen veszi a tanítást. A tréfát szeretem, hát visszavigyorgok rá. - Lakat lesz a számon - imitálom is, ahogy becipzárazom ajkaim -, - amíg valaki meg nem kérdezi. - És aligha fogja bárki nekem szegezni a kérdést, hogy a kislánynak vajh milyen ambíciói vannak. - Rajtad is - hangsúlyozom az is-t -, - de ha nincs itt az ideje, vagy nem állsz rá készen, akkor ha megfeszülsz, sem fog összejönni. Pláne nem úgy, ahogyan vágyod. - Megint elnézek a hegycsúcsok felé, szomorkás mosollyal. - A saját világodnak te vagy a középpontja, de a világnak nem te vagy a középpontja. Csak magadon uralkodhatsz, Hoobae. Az univerzum pedig vagy ad, vagy elvesz. - Visszanézek rá, a szemem mosolyog továbbra is. - Amiről beszélsz, arra valóak a barátok és a Falka, kislány. Szerinted melyik szék a stabilabb: amelyiknek két lába van, vagy amelyiknek négy? Felhorkantok, amikor visszakérdez. - Nem akarok elkezdeni ezekamaifiatalok-ozni, de gondolhatod, hogy pár évszázaddal ezelőtt más eszmék és más szellemiség uralkodott, hát más volt a siker is. - A ma természetes gondolkodásmód elképzelhetetlen arrogancia lett volna a korai falkámban, arról nem is beszélve, hogy farkaslétem első viharos szakaszában a két átharapásom mennyi mindent befolyásolt számomra. - És ha sosem éred el a sikert, Kölyök, akkor mi az a pont, ahol eljöhet a megelégedés? Mitől alszol nyugodtan éjszaka, tudván, hogy jól teljesítettél? Mikor ünnepelhetsz meg egy sikert, ha nem létezik? Ha minden csak egy mérföldkő, milyen oázisban pihensz az utadon? - Gondolkodásra ösztönzöm a kérdésekkel, hiszen az önismeret talán a legfontosabb erény. Anélkül minden más csupán ideig-óráig szolgálja. - Hogyne létezne. Például nem estél hasra az imént. Ez már fél siker, nem? - cukkolom egy kicsit, de aztán elkomolyodom megint. - Számtalan alkalom van az életben, amikor elérsz valamit, de nem annyit, mint eredetileg szerettél volna. Egy olyan szituációt hogyan értékelsz? Félsiker? Félkudarc? Vagy valami teljesen más? Figyelj, hogyan gondolkodsz. Annak ereje van, hatalmas.
*Csak mosolyogtam az ő nevetésén, mert a megjegyzés ugyan betalált, de volt valaha is olyan aki azt hitte, Achilles máshol másképp viselkedik? Sokan megkérdőjelezték mind a döntését és tettét, aminek én vagyok a gyümölcse, és a tanításait is, de szerintem jól haladtunk. Más kérdés persze az, hogy Achilles alapból nem érdeklődik bizonyos témák iránt, melyek jobban elősegítenék a tanulásomat. Elsőként említhetjük a farkasok történelmét. A pajzs fontosságát éreztem és érzem, attól még nem megy minden flottul. Az okításra elhúzom picit a szám és az orrnyergem is meggyűrődik, mint aki kiszagol valami oda nem illőt. Ezzel nem az ő szavainak igazát akarom degradálni, hanem azt szeretném érzékeltetni anélkül, hogy kimondanám; megtapasztaltam.* -Igen, tudom. *Sóhajtok is hozzá egy nagyot, hiszen nem egyszer fordult elő, hogy Achillesszel vitatkoztunk valamin a szobánkban, azt mindenki más is érzékelte. Szenvedélyesek vagyunk mindketten, talán ez volt az ami annyira vonzotta hozzám Achillest. Arra nem számítottam, hogy mindjárt most merülünk bele a közepébe, de örültem neki. Ahogy kimondta, hogy itt van és csapjunk bele, már éreztem is azt a semmihez sem hasonlítható, kellemes fuvallatot ami körbeölelt. Achillesé természetesen egészen más volt, ahogy az alaptermészete is. Mindenkié más és másképp is tud vele játszani. * -Óóóó! *Hosszan elnyújtott, meglepett hangomba jóleső érzés vegyült. Fülig szaladtak az ajkaim, egy kicsit el is pirulhattam, mert éreztem ahogy az arcomon melegség fut át. Meg is állok sétánk közben és lehunyom a szemeimet, láthatóan élvezem az erejének és bölcsességének érzésekkel összefont egyvelegét, s kérésének megfelelően próbálom szavakba foglalni.* -Finom. Mint egy habos sütemény, illatos meleg fürdő, nyugalom. *Az utolsó szó azért jutott eszembe, mert a farkasom is lenyugodott. Jóllehet eddig sem futkározott őrült módjára, de éreztem a lelkének nyugalmát, mint amikor túl van egy fél szarvason és jóllakottan elterül. Kicsit még nyújtotta a nyakát és a másikhoz dörgölőzött, érdekes volt érezni ahogy mégis a fenekén maradt. A kis bemutató után, bár komolyan kérdezett a terveimről, némi humorral fűszerezve adtam elő a nem igazán reális igényeimet. A szavak mögött azonban ott volt a komolyság is, a tervek és a hozzáállásom. Sosem szerettem semmit sem félbehagyni, a legjobbra törekedtem, még ha az nagyon távolinak is tűnt, ám volt egy trükköm. A nagy cél elé, több kisebbet tettem, hogy mindig legyen sikerélményem és könnyebben elérhessem azt amit akarok. Persze egy falka Atanerkje lenni nagy falat volt, de szerintem ha ezt valaki nem tűzi ki célul, akkor nem is tud aszerint élni. Tréfába hajlóan beszéltünk erről és elmosolyodtam amikor láthatóan értette is….* -Ó, de jó, köszönöm. *….majd jött a fekete leves.* -Neeee, ez nem ér! *Persze mennyi az esélye annak, hogy bárki odamegy Niallhoz és neki szegezi a kérdést rólam és a terveimről? De! Méltatlankodni lehet. * -Ha valamire nem állok még készen, azt azért észreveszem. *Immár ismét sétálva, egyik lábamat a másik elé helyezve róva az utat mosolyodtam el, mert bár igaza volt, csak részben. Ismertem a korlátaimat és képes voltam felismerni másokét, attól még a vágy, vágy marad, meg kell maradnia, nem hagyhatom, hogy szertefoszoljon. * -Nem csak én. Amikor a világomra gondolok, nem csak én jutok eszembe, hanem Achilles is és a Falka. *Nem tudom ő mire gondolt amikor a világomról beszélt, de én így fogtam fel. Az én világomban másoknak is volt hely. Minden másban egyetértettem vele, csupán egyetlen, számomra ismeretlen kifejezésre kellett rákérdeznem. Bájos volt ahogy legördült az ajkairól és gyanítottam, hogy valami jót jelent. * -Mi az a hoobae? *Ám a társról egészen másképp vélekedtünk.* -Amelyiknek négy, de hogy jön ide a szék? Persze mindezt egy falkatárs is megteheti, de van amit nem. Barátság extrákkal…hmmm. Neeem. *Rázom a fejem, mert nem mindegy, hogy egy baráttal fekszem ágyba, vagy a pasim vállán sírom ki magam. Vagy valami ilyesmi. Szó szót követ, kérdést pedig kérdés. Főleg tőlem, bár igyekszem az övéit is megválaszolni, ez nem sikerül maradéktalanul, tanúbizonyságot téve arra, hogy egyelőre a sikertelenség az ami jellemez. Hogy nem tetszik neki, jól hallható abból a finom, mégis talán egy kicsit ingerültebb horkanásra ami megelőzi a szavait. * -Tudom, de az akkori helyzethez képest, mégis mi volt az ami elégedetté tett? *Nekem mi a siker? Végül is, ha jól belegondolok van pár, de azok csak ideiglenesek. Elgondolkodom észre sem véve, hogy ez volt a célja s mikor felé fordulok, alapot is szolgáltatok neki a magyarázatra. Halkan kuncogok és csodálom, hogy csípőből lecsapott az alkalomra.* -Deee, az. *Bólintok is, de már jobban figyelek a lábaim elé, hogy még egyszer ne forduljon elő ilyen apró kis baki. Fejtegetései utat találnak az elmémben, elfészkelik magukat, szárba szökkennek. * -Az attól függ, milyen hangulatban vagyok. Tudok kudarcként is gondolni valamire, de lehet, hogy másnap amikor körbejártam a dolgot és tisztábbak a gondolataim, olyasmit is felfedezek amitől félsiker lehet. Amikor bekövetkezik, vagy éppenséggel nem történik meg az amire várok, akkor rossz. Kudarc. Később azonban nem hagyom annyiban, bízom abban, hogy van más megoldás és keresni kezdem, rájövök, hogy nem eszik olyan forrón a kását és optimistább leszek. Valami mégis sikerült, csak félúton megrekedt, az én dolgom, hogy tovább taszigáljam míg át nem ér a célon. Soha nem volt még úgy, hogy ne lett volna valahogy. Ezt a nagymamámtól tanultam és igaza volt, csak venni kell egy nagy levegőt. *Így voltam a farkassal is, a helyzettel, a választási lehetőség elmaradásával. Rossz volt és ijesztő, félelmet keltett bennem, de megtaláltam benne a jót. Most pedig már ezen az úton járok, mely olykor rögös és átláthatatlan, mégis hiszem, hogy minden tüskés bokor ágai között egyszer felsejlik a napfény.*
Csak mosolygok a meglepett hangján, elnéző, megértő az ajkam íve. Mentor vagyok, szeretek a kölykökkel foglalkozni - ez is olyasmi, amit itt, ebben a falkában tanultam meg magamról, s nem vagyok benne biztos, a korom hozta-e elő a türelmet, mely tán mindig is bennem volt, vagy egyszerűen a helyzet hozta, hogy alkalmazkodjam s változzak ahogy a szükség kívánja. Nem igazán számít, mert akivé váltam ezáltal, számomra szimpatikusabb fickó. - Nagyszerű - bólintok a leírására. - Most válaszolj rá, küldd meg a saját erődet, de ne kihívóan, próbáld meg ezt a nyugalmat visszatükrözni, miközben emeled a szintet - utasítottam. A legtöbb kölyök ezen a szinten elköveti a hibát, hogy az energiát egyben izgága, negatív, netán agresszív érzelmekkel köti össze fejben, pedig a pozitívak épp úgy megugrasztják az energiaszintet, ha nem még inkább. Az öröm épp úgy le tud rombolni egy kezdő pajzsot, mint a düh, és a nyugalomba épp olyan hatékonyan lehet belefullasztani valaki mást, mint az izgatottságba.
Nevetve széttártam a kezem a tiltakozására. - Sajnálom, kislány, ezek a játékszabályok! - Az őszinteség fontos erény. Meg az is, hogy tudjuk, mikor kell alkalmazni, s mikor nem. A következő kijelentésén viszont muszáj vagyok hangosan felnevetni. - Bölcsességed lenyűgöző kell hogy legyen! A legtöbben, köztük én is, még mindig csak tanuljuk ennek a felismerését. - Van, aki nem vállal be olyat sem, amit már megtehetne, mások ostoba kockázatokat vállalnak a szerencséjükben bízva. S általában mindkettőnek mások isszák meg a levét főleg, szenvedjenek bár elszalasztott lehetőségektől vagy elsietett döntésektől. - Az szép és jó. De felelős csak magadért vagy, egyelőre. Magadért kell kiállnod, a magad érdekeit képviselned. Végső soron, néhány kivételtől eltekintve, mindenki elsősorban a saját érdekeit nézi, s csak másodsorban a másokéit. És ez borzasztó dolog is lehetne, ha nem járna mellé az a megnyugtató tudás, hogy ez így van jól, mert a saját érdekeidet csak te tudod a legjobban képviselni, ahogyan mások is a sajátjukat tudják a legjobban. - Vannak, akik azt tanítják, a Falka az első, netán a Teremtő, vagy más egyéb kötelezettség, de én úgy vélem, egy Kölyök számára önmaga kell hogy legyen a legfontosabb. A Falka és a Teremtő támogatják őt, a kapcsolat szimbiózis ahol mindkét oldal gyarapodik a másik által, de senki nem fogja a kölyköt első helyre tenni, sem a Falka, sem a Teremtője, csak ő maga. És mindenkinek kell, hogy valaki számára az elsődleges legyen. Szélesedik a mosolyom, amikor rákérdez az ismeretlen szóra. Szeretem, amikor kíváncsiak. - Egy koreai megnevezés. Arra használjuk, aki kevesebb tapasztalattal rendelkezik nálunk. - Nem olyan személyeskedő, mint egy becézet, de nem is lekezelő. - Te vagy a szék - biccentek felé, egy kézmozdulattal az egész valóját belefoglalom a metaforába. Felemelem a kezem, ujjaimon kezdek számolni. Mutatóujj: egy. - A széklábak, amiken támaszkodsz: te magad, és ezzel együtt a farkasod. - Középső ujjam csatlakozik: kettő. - A Teremtőd. Gyűrűsujj. - A Falkád. - Itt megállok egy pillanatra. - Három láb már elég egy széknek ahhoz, hogy stabilan álljon. Nem feltétlenül az ideális elrendezés, de működik. - Végül kinyújtom a kisujjamat is. - A pár, a társ, a negyedik láb, negyedik oszlop, amire építed a rugalmasságod, az ellenállóképességed, a gyarapodásod és sikered. - Megmozgatom orra előtt az ujjaim, majd leengedem a kezem, kis életvezetési tanácsadásom a végéhez közeledik. - Ha engem kérdezel, az egyedüli elengedhetetlen összetevő te vagy. És ezen kívül kell még kettő, bármelyik kettő, hogy működjön a rendszer. De a harmadik, az már amolyan hab a tortán, nem pedig a minimum elvárás. Persze - teszem hozzá egy nevetős vállvonással, - ez csak egy magamfajta vénség világlátása. Nem kötelező vele egyérteni. A mai fiataloknak sokkal fontosabb a szerelem és hasonló gyarlóságok, mint amiről mi anno álmodni mertünk volna.
A kérdését szeretném félvállról venni, de mivel ő is komoly gondolatokat szentelt mindannak, amit én mondtam, úgy fair, ha én sem bagatellizálom el, amit ő akar hallani. Homlokráncolva bámulok el a távolba, felidézve az akkori időket. - Amikor annyi idős voltam, mint te, meg voltam róla győződve, hogy hamarosan meg fognak ölni - vallom be teljes őszinteséggel. - Addigra már a harmadik farkasom gyűrtem, azt, akit most is érzel. Két Teremtőt éltem túl, hát nem bíztam a harmadik hosszú életében sem. Este álomra hajtani a fejem adomány volt, s minden apró siker egy kő, amiből épült a hitem, hogy talán én is a hosszú életűek közé fogok tartozni. - Ránézek, ez valószínűleg nem az a válasz, amire számított. Bólintok a kifejtett magyarázatára. - Helyes. Nem baj, ha időnként elkeseredsz, olyankor kell jobban támaszkodni másokra. Csak keveredj ki hamar a mocsárból, mindegy hogy egyedül vagy segítséggel, az tényleg a helyzettől is függ, és akkor rendben leszel. Ne húzd le saját magad, ne kényelmesedj bele az önsajnálatba, hanem némi idő után mássz ki, fel a fejjel, és menj tovább - bíztatom. Hallgatok egy darabig, mielőtt rákérdeznék. - Van most valami konkrét, amivel kapcsolatban el vagy akadva?
*Újabb leckét kapok abból, amiből már úgy hittem eleget. De kiderül, hogy lehet ezt másképp is, csak a megfelelő farkas kell hozzá. Achilleszben lobog a tűz, sosem nyugszik, szenvedélyes és mindez kiütközik abban, ahogyan őt szoktam érezni, az ő farkasát, az enyém apját. A tanítások és edzések alatt, bárkivel is követtem el azokat, legtöbbször azt éreztem, hogy vagy provokálják vagy visszanyomják a helyére a bestiát, mindennek célja volt és eredménye is. Ám most kötetlenül, csak ezzel foglalkozva jut másra is idő. Kérdésére azt mondom ami először jut eszembe, csupa szép és jó, kellemes és simogató. Nem rángat és nem taszigál, csak körbeleng, beburkol akár egy bolyhos takaró. Vagy az a gondolat amit gyakran hívtam elő amikor letarolt a pánikroham és amit a bestiám visszatartására is használtam…olykor sikertelenül. Legtöbbször azonban hatásos volt és nyugalmat árasztott, olyat amilyet Nialltól kaptam, de izgatottá váltam amikor azt kérte, hogy „adjam vissza”. Küldjem meg az erőmet, ne kihívóan, de emeljem a szintet. Biztosan megérezte amikor hirtelen megugrott bennem az izgatottság, na ezzel emeltem is a szinten. Ezt érezhetik a színészek is mielőtt színpadra lépnek; lámpaláz. Próbáltam ezt lelkesedésre cserélni, arra az érzésre amit a naplementében fürdő, hullámzó tenger váltott ki belőlem. Igyekeztem nagyon, de belőlem inkább a fiatalság bohóság hullámzott és nem a megfontolt bölcsesség. Mindazonáltal nem volt negatív, nem volt erőszakosan lobbanó, csak….lelkes. Ez persze nem sikerül mindig így, olykor nem is figyelek rá, többet kellene meditálnom, de nekem mindig járt az agyam valamin. Kíváncsian néztem fel rá, csak az egyik szememet kinyitva, kukucskálva a reakciójára. Azért reméltem, hogy nem buktam el nagyon. Azt viszont határozottan éreztem, hogy kitöltött bennem egy űrt, egy hiányzó foltot. Újabb lecke: Ne bízd a titkaidat egy farkasra. Ennek ellenére mosolyogva vettem tudomásul, hogy kíméletlenül be fog árulni, ha valakinek eszébe jut egyáltalán, hogy konkrétan rá kérdezzen az én céljaimra, pont nála. Oké, ennek csekély az esélye, de nem nyugtatott meg maradéktalanul. Célul azonban csak azért tűztem ki, mert egyrészt érdeklődött felőle, másrészt úgy gondoltam, e nélkül nem lehet komolyan venni sem az egész létemet. Nem valószínű, hogy elérem az Atanerki tisztséget, de pont annyira igyekszem mindent megtanulni, elsajátítani, mintha valóban arra hajtanék. Tisztában voltam a korlátaimmal és épp ezért részesítettem előnyben az apró célokat és a lépcsőzetesség elvét, noha egyébként türelmetlen voltam. * -Ó, ez nem hangzik túl jól *Ez lehetett akár irónia is feléjük nézve, de az én túl nagy magabiztosságom elvesztése felett érzett felismerés is. Persze ketten voltunk a slamasztikában és a farkasom jóval nagyobb önbizalommal rendelkezett, mint én, ezt pedig nem tudtuk közös nevezőre hozni. Hiába tudtam, hogy nem képes valamire ha én nem voltam képes őt visszatartani. * -A felelősség az más. Tudom, hogy minden tettemért, tettünkért én vagyok a felelős és nem Achilles vagy épp aki velem van. De attól még ők a családom és fontosak a számomra, ahogy én is fontos vagyok Achilles számára. *Nem csak hittem, tudtam is, éreztem is, akkor is amikor a falhoz vágott, vagy olyat bemosott, hogy a keringő csillagok után eldobtam a tudatom. Ám ha velem történt valami kiállt mellettem és minden amit tett, értem volt. A kölykéért, azért, hogy minél több mindent átadjon és képes legyek egyszer majd egyedül is boldogulni. * -Értem mit akarsz mondani ezzel. Csak én tudhatom mi a legjobb nekem. *Ezt még hozzá kellett tennem, mert végső soron igaza volt, csak más irányból szemléltük a dolgokat, ami nem baj, elvégre nem ugyanazon a szinten álltunk. * -Hoobae…ühüm. *Elismételtem a szót miután kiokosított a jelentéséről és bólintottam. Ezt megjegyzem magamnak, jóllehet nem valószínű, hogy rajta kívül mástól is hallom majd. Ahány farkas, annyi származás és anyanyelv a többszáz éves múltból, mit mondjak sosem lehet unatkozni és ha megérem a századik évemet, akár több nyelvet is megtanulhatok addigra. A példabeszédekkel azonban mindig is hadilábon álltam, magamtól sosem jöttem volna rá, hogy mit akar a székkel mondani. A magyarázat viszont világossá tette és ez látványosan az arcomra is kiült. Még mosolyogtam is ahogy sorolta az ujjaihoz csatolva a széklábakat, és lelkes is lettem mindaddig, míg a kisujja elő nem került. * -Na, azt hiszem én háromlábú szék maradok. *Ebben teljesen biztos voltam. Az én szerencsétlenségemen, vagy átkomon, még a farkasom sem segíthet, sőt, csak ronthat, amilyen önfejű. A mosoly lekerült a színről, de a lemondó legyintést kihagytam. A pírt az festette az arcomra amikor a szerelemről beszélt, mert hát én is mai fiatal vagyok és nekem is fontos a szerelem, vagy fontos lenne ha lenne. Vágytam rá és ezért is imádtam annyira a romantikus filmeket és regényeket, melyekben minden olyan szépen és jól alakul, és erőt, kitartást ad a szereplőknek. Tisztában voltam azzal, hogy ez csak mese, a szerelemért meg kell dolgozni, tenni kell azért, hogy fenn is maradjon, miután a heves lobogás csitul, hogy ne legyen belőle kihűlt hamu. Az megkönnyebbüléssel töltött el, hogy nem elvárás, anélkül is működhet a dolog és rajtam kívül a másik két székláb meg volt. * -Miért csak hab a tortán ha erős oszlopot képez ahogyan te mondtad? Ha azzal együtt ideális az elrendezés? *A másik két lábbal nem volt gondom, egyértelmű, de ebben valahogy ellentmondást véltem felfedezni. Talán az lehet a magyarázat erre, amit ezek után osztott meg velem. Nem, nem tudtam arról, hogy a harmadik farkas él benne. Elképzelni sem tudtam milyen érzés lehet, de biztosan nem olyan, mint harmadszor is újranősülni. Hittem a szerelem erejében, de nem hittem az örök szerelemben, ezzel szemben a farkast öröknek hittem, akkor is ha a Teremtője már nem él. * -Ezt nem….nem tudtam. *Hozzáfűzni sem volt mit, túl sok gondolat járta át az elmémet és mind rettegéssel töltött el. Ha Achilles meghal, nekem is meg kell válnom a farkasomtól? Attól akivel épp csak kezdünk összerázódni, s aztán kezdhetek mindent előröl? Milyen idősnek kell lennünk ahhoz, hogy ennek ne kelljen megtörténnie? * -Mennyi….mennyi idős volt a farkasod amikor megtörtént? *Gondolom túl fiatal, azért volt szükség másik Teremtőre, különben hiába a Falka ha…most nyert jelentőséget a székláb. Ezek után nehéz volt megfogalmazni mindazt ami nekem sikert, félsikert vagy kudarcot jelent. Valahogy csak átverekedtem magam rajta, de folyton az járt a fejemben, hogy mi lesz velünk ha Achilles meghal? A kérdésére felkaptam a fejem és rögtön ez buggyant ki belőlem. * -Ezzel a másik Teremtővel most nagyon elakadtam. Achilles soha nem mesélt ennek a lehetőségéről, gondolom azért, mert nem akarta, hogy ettől is pánikrohamot kapjak, de most közel állok hozzá. Rettegéssel tölt el annak a gondolata, hogy elveszítem őt és a farkasomat. Ez pont olyan, mintha meghalna a gyerekem és azt mondanák, hogy majd lesz másik. Nem lesz másik, a másik már nem olyan mint az első volt. Attól a hiánya még megmarad, a veszteség fájdalma ott lobog bennem. A szék sem lesz már ugyanolyan egy másik lábbal. *Éreztem ahogy a rettegés egyre jobban kúszik fel bennem. A gyomrom kővé vált és megült, kevés volt a levegő. A farkasom is ideges lett, fel s alá járkált, mintha egy ketrecben róná a végtelen hosszokat, rácstól-rácsig. Kapkodtam a levegőt, minden végtagom elgyengült. Rég nem éreztem ilyet, tulajdonképpen azóta elkerült, hogy a farkas megszületett, de most annál intenzívebben járt át. *
Mosolygok rá továbbra is, ahogy próbálkozik, noha nem sikerül maradéktalanul teljesítenie a kérésemet, de ez cseppet sem meglepő. Nem dolgoztunk még együtt korábban, és sokakkal ellentétben én nem várom el a kisfarkasoktól, hogy rögtön jók legyenek abban, amit csinálnak. Úgy hiszem, ezt a modern oktatás verhette a középkorú farkasokba, mert mintha onnantól kezdődne ez a tendencia, hogy szerencsétleneket mindenki számára elérhető iskolákban nevelték. Az én fiatalkoromban, még a kolostorban, mindenki tudta és értette, hogy amikor valaki kezdő egy dologban, akkor hibákat fog véteni, és senkinek nem jutott eszébe, hogy a hibákat büntesse, hacsak nem ártott vagy károsított meg másokat vele. De olyankor is inkább az részesült a büntetésben, aki nem gondoskodott róla, hogy az újonc ne követhessen el olyasmit, aminek ilyen negatív következményei lehetnek. Bezzeg a mai iskolákban, azonnal rossz jegy, elzárás, tudomisén, mi a következménye, ha valaki nem csinál valamit jól. Hát csoda, hogy a mai fiatalok nem mernek új dolgokat tanulni, új módszerekkel kísérletezni? Hát nem. Amikor kikukucskál rám a félig zárt pillái alól, még bólintok is neki. - Ügyes! Jó kezdet. Vegyél mély lélegzeteket. Az elme uralásának első lépése a légzés uralása - bíztatom. - Tartsd ezt a szintet, amíg úgy nem érzed, hogy megnyugodtál, utána emelj rajta megint, de akkor már próbáld meg anélkül, hogy izgatottá válnál - utasítom. Szándékosan nem segítek neki energiával - amit korábban köré fontam, ott marad, hogy meríthessen belőle, de nem szorítom köré jobban, nem emelek a saját szintemen, és nem kényszerítem rá a saját farkasom érzését. Nem az a cél most, nincs rá szükségem, hogy lenyomjam, azt akarom, hogy ő fedezze fel, számára hogy működik mindez.
- Ezzel nem értek egyet, Achilles felelős érted. Aki lekölykezik, az igenis bevállalja ezt is. Előfordult nem egyszer, hogy a Kölyök hülyesége miatt kellett halnia a teremtőnek is - vonok vállat egy kissé. Azt már nem teszem hozzá, hogy az sem példa nélküli, hogy én magam végeztem ki mindkettőt. Végrehajtó vagyok, s ez azzal jár, hogy olykor én piszkolom be a kezem a falka más tagjai helyett is. Ám mivel egyetértek a falka irányvonalával, ezért a tetteimmel kapcsolatban nem háborog a lelkiismeretem. - De a nagy többség számára, amikor választania kell a saját élete és valaki másé között, akkor a sajátját választja. És ami még fontosabb: amikor választania kell a saját érdeke és a másé között valami elemien fontos dologban, akkor a sajátját választja. Nem mondom, hogy mindenki, de... mondjuk úgy, jóval többen, mint akik bevallják. - Emberek és farkasok esküdözhetnek égre-földre, hogy ők aztán hűdenagyon, de a döntő pillanatban, amikor töredékmásodpercek állnak csak rendelkezésre és beütnek az ösztönök, akkor általában mégis másfelé rántják a kormányt.
- Mert a világ egy mocsok hely - nevetek fel, és leeresztem a kezem. Enyhe stílusváltás: a korábbi, kissé magasztosabb beszédmódból és intonációból hétköznapira közönségesedik a hangom. - Az lenne az ideális, ha mind a négy láb meglenne, de az valahogy sosem szokott hosszú távon megmaradni. A fene tudja, miért, talán mi vagyunk képtelenek egyszerre ennyifelé figyelni és egyenlően elosztani magunkat, de ha egy-egy pillanatra meg is van mind a négy, akkor valamelyikkel óhatatlanul történik valami. Vagy a bestiával keveredsz nézeteltérésbe, vagy a barátaiddal, teremtőddel veszel össze, vagy a romantikus életed kerül kátyúba. Vagy, ha peches vagy, akkor mind egyszerre. Na, ez utóbbiért mondom, hogy törekedj a háromra. Annyi legyen rendben. És ha van négy széklábad, akkor is mindig lesz egy közötte, ami éppen törött, vagy repedezik, de attól nem kell kétségbeesni. Ha már kettő vagy még több szalad ki alólad, akkor van gáz.
- Nem kellett tudnod, én sem mondtam volna, ha nem kérdezel - mosolygok rá, bár a szemem komoly marad. - Fiatal farkas volt mindkettő, fiatalabb mint a tiéd. - Figyelem a küszködését, érzem benne a pánikot, de gondolatolvasó nem vagyok - hála az égnek - és egyébként sem akarom megszakítani a természetes folyamatot, ami zajlik benne. Addig semmiképpen sem, amíg nem abszolút szükséges, vagy amíg segítséget nem kér. Ez utóbbit, ha csak információszerzés formájában is, megteszi. - Gondolom, azért nem mesélt róla, mert számotokra semmi jelentősége nincs? - Félrebiccentett fejjel monitorozom az érzelmeit, az arcát, az állapotát. Próbálom értelmezni, mi okozza nála a pánikot, de nem igazán sikerül megtalálnom az okát. Mit számít neki, hogy én anno úgy váltottam a farkasokat, mint más a ruháját? Hacsak nem... oh. Viszont még mindig nem nyomom le benne erővel a pánikot. Hagyom, hadd élje meg az érzéseit. Ha úgy alakulna, hogy elveszíti a fejét és átváltozik, sincs semmi baj, hiszen itt vagyok vigyázni rá. Legfeljebb a ruháit sajnálhatja majd. De nem vagyok híve annak, hogy szedáljunk egy kölyköt, csak mert érzelmesebben reagál valamire. - Benne van a pakliban, hogy Achilles egyszer olyasvalakinél húzza ki a gyufát, akinél nem kellene. De, hacsak nem maga az Atanerk határoz másképpen, ez nem járna azzal, hogy te is elveszítsd a farkasod. Az én esetem más volt, belharcok közepette teremtettek. Az első farkast azért veszítettem el, hogy teljessé tegyék az első teremtőm vereségét. A harmadikat ajándékként kaptam, hűségemet biztosítandó. - És ez utóbbi működött is, hiszen azzal a falkával maradtam sokáig, velük tanultam meg a legfontosabb leckéket arról, mit jelent a hold gyermekének lenni. Az energiáim pont úgy áramlanak körülötte, mint korábban, egy kicsit sem emelek a szintjükön, hagyom, hadd dolgozzon ő. Úgy tanul. Ha segítséget kér, mert érzi, hogy túl nagy a kihívás, megkapja a segítséget, de nem leszek tiszteletlen vele szemben, nem fosztom meg a fejlődés lehetőségétől. - Mély levegők - emlékeztetem csupán, lélegezzen, addig minden rendben lesz.
*A megkönnyebbülés hulláma vonul át rajtam amikor mosolyogva bólint, és a dicséret is jólesik, pedig nem ömlengős, nem sok, épp csak annyi, hogy elég legyen. Önkéntelenül is nagyot sóhajtottam amikor kérte és most már odafigyeltem a légzéseimre. Annyira más volt Niallal, szinte eszembe sem jutott, hogy ez most tanulás, gyakorlás, és majdhogynem az ízét is éreztem annak a hihetetlen nyugalomnak amivel beburkolt. Finom volt, és még mindig az édesség jutott róla eszembe, de most nem egy süti, hanem hűs fagylalt. Ennek ellenére nem volt hideg, de ez az ellentmondás nem zavart. Rá figyeltem és próbáltam a tanácsainak eleget tenni. Oké, lelkesedést, izgatottságot eldobni. Nem a színpadon vagyok, hanem az erdőben. Vannak fák, susogó lombkoronák, lágy szellő, tiszta, hűvös levegő. Kezdtem megnyugodni, de a tudatom mélyén éreztem, hogy ez csak azért van, mert békesség vesz körül. Így könnyebb lemenni „alfába”. Ami különös volt, azt most kezdtem csak felfogni igazán. Nem segített, nem nyomakodott, nem taszigált az erejével, csak támogatott, ott volt, hogy elérjem. S végre megvilágosodtam. Nem _akartam_ többet, csak hagytam, hogy ami bennem van kiteljesedjen, hogy tovább terjedjen, hogy növekedjen. Nem _igyekeztem_ csak lassan nyújtózkodtam az elmémben, mintha most ébredtem volna fel az ágyamban és a nap a hasamra sütne az ablakon át. Éreztem a melegét ami átjárta a testemet. Elképzeltem, hogy azt a lágyan ringó energiát ami körbevett, megsimogatom, megérintem. Ám amikor érte nyújtózkodva eléretem volna, mint aki előre iszik a farkas bőrére, én előre örvendeztem meg sem várva milyen az amikor tényleg sikerül. Azt viszont már tudtam, hogy a fellobbanó lelkesedésem, amit nem tudtam elég messzire hajítani, megint több, mint kellene. Elkeseredve engedtem el az egészet, szemöldökeim összerándultak meggyűrt homlokom alatt és az alsó ajkam is lebiggyedt.* -Ez túl izgalmas ahhoz, hogy ne legyek izgatott. *S még mindig érezhető volt a belőlem áradó izgatottság ami végül becsapta előttem az ajtót. A felelősség kérdése már egészen más volt. Nem csak érezni kellett, hanem meg is élni, lehetett róla beszélni és tetteken alapult. Niall nem értett velem egyet de a kifejtésére igazat adtam. Achilles valahol felelős értem, de szerintem csak a tanítás terén. Ha önfejűen és makacsul ragaszodva valamihez én csinálok hülyeséget, noha a fejembe verte, hogy ne, akkor én vagyok a felelős a tetteimért. De persze ez a falkában nem így volt. * -Ó! Én nem szoktam hülyeséget csinálni….nagyot nem. Jó, párszor szétszedtem a szobát, de az nem volt olyan nagy kár és senkinek nem ártottam vele. *De tényleg nem tettem semmi olyat, amiért falkaszinten kellett volna megbüntetni. Az igazság az, hogy Achilles halálával nem számoltam, de azzal igen, hogy elveszíthetem egy-két végtagomat, arra már hallottam példát, és szerettem a lábaimat, meg a kezeimet úgy ahogy voltak. Nem akartam újakat, sem megtapasztalni milyen az amikor….növésben van. A többire nem mondtam semmit, csak magamban lerendeztem, hogy Achillesszel köztünk másképp van és hittem is benne. Azt nem mondom, hogy Niall nem ingatott meg, nem ültette a bogarat a fülembe, de még mindig megmaradt a magabiztosságom és tudtam – hellyel-közzel mindig – hogy mikor kell csendben maradni. A széklábas dolgot elég mélyen kivesézve bonyolódtunk bele, épp csak el nem buktam a lábakban, de értettem mire gondol, mit akar elmagyarázni. * -Az élet sosem igazságos. *Erre már rábólintottam némi halvány mosollyal az arcomon, és hallgattam tovább a szinte irodalmi előadást. Kicsit vicces is volt, kicsit ijesztő is és nagyon igaz. * -Ezt olyan szépen elmondtad. Köszönöm. *Csak a peches részével volt problémám, mert bár igyekeztem optimista lenni, a farkaslét előtti életem nagymértékben pesszimizmusra nevelt. Másrészt az a család, akikre korábban támaszkodhattam, akiket ismertem, akiket szerettem, nagyon messze volt tőlem és én még el is dobtam őket. Kitörtem az egyik széklábamat, bár a kényszerűség vitt rá és a realitás, az ésszerűség és az, hogy már nem illettek a székemhez. Persze attól még fájt. Hogy mennyire fontosak a széklábak, azt eddig is tudtam, bár egészen másképp gondoltam rájuk. Most viszont kettőnek a kapcsolata, az elvesztés lehetősége annál inkább kiemelte a jelentőségüket. Niall kettőt veszített el és kezdte újra, és bár a veszteség borzalmas, még mindig jobb, mintha az őrzők egyszerűen megfosztották volna a bestiájától. Sok bajom volt az enyémmel, szinte állandó harcban álltunk, jóllehet a nagy részét már rendeztük a problémáinknak és közelebb voltunk egymáshoz, mint azt a beharapásomkor bárki is feltételezte. Minden hülyesége ellenére szerettem és kötődtem hozzá, az elvesztése olyan érzéseket váltott ki belőlem, mintha az én halálomról lenne szó. S végül is valahol így is volt. A részemmé vált és az ő halála, elvesztése belőlem marna ki egy jókora darabot, elképzelni sem tudtam, hogy a korábbi közös életünkkel az emlékeimben, hogyan birkóznék meg egy másik farkassal. A pánik felütötte a fejét és makacsul ragaszkodott hozzám, a bennem élő bestia pedig szintén elbizonytalanodott. Mintha ő is csak most ismerte volna fel saját esendőségét, ami Achilleshez és a Teremtő farkashoz kötötte, vagy az én fóbiám erős fellobbanása volt rá hatással. * -Fiatalabb…nem kötődtél még hozzá olyan nagyon? Könnyebb volt? *Tudni akartam erről mindent és Achillest is meg fogom kérdezni, ha akar róla beszélni ha nem, most nem kerülhet el. Ő azonban egyetlen farkassal osztotta meg az életét, fogalma sem lehet arról, hogy milyen elveszíteni és egy másikkal újra kezdeni. A körülmények is fontosak, és a korábbi kapcsolat, de a pánik már eluralkodott rajtam és képtelen voltam tovább kérdezni. * -Nem tudom. *Csak ennyit tudtam kinyögni és közel állt az igazsághoz, valóban nem tudtam miért nem esett szó erről kettőnk között, noha Achilles már benne volt a farkaskorban, de még bőven előtte állt az élet. Ám a mentalitása ugyanennyit le is húzott belőle. Éreztem, hogy ebből baj lesz és csak azt reméltem, hogy a bestia nem ugrik ki belőlem, az már mindegy volt én hogyan vészelem át. Niall energiái továbbra is körülöttem hullámzottak azonban a földbe nyomó erő elmaradt és az e fölött érzett döbbenetem tolt tovább az első lépcsőfokon. A korábbi támogatás amit éreztem meg volt, elérhető volt, de csak ennyi. A hangja volt a másik, szinte duruzsolt a lelkembe, elringatott. Hasamra szorított kézzel támolyogtam hátra vagy oldalra ahol támasztékot lelhetek egy fa vastag törzsében és nekidőltem. Elgyengült, remegő lábaim már nem tartottak meg és hagytam magam lecsúszni. Éreztem a hátamon a durva kérget a kabáton át, éreztem a fa illatát, a nedves földét és éreztem Niall finom erejét. Önkéntelenül nagyot sóhajtottam amikor megint a mély levegőket emlegette, és a hangjában ringó nyugalom átragadt rám is. Nem tudom nekem mennyi részem volt benne, de mikor elért a nyugalma abba kapaszkodva, a korábbi leckét ismételve terjesztettem ki a magamét. Nem kétségbeesetten nyújtóztam érte hanem vágyakozva, nem _akartam_ azt a nyugalmat amit a magáénak tudhatott, hanem csak szerettem volna én is elérni és most először éreztem azt, hogy a bestia mellém áll. A megfeszült izmaim lassan elernyedtek és bár fizikai fájdalmat okozott, örültem neki. Percek telhettek el amit örökkévalóságnak érzékeltem, mire képes voltam megkönnyebbülten megszólalni. * -Ez meleg helyzet volt. Köszönöm. *Niallra néztem még mindig a fa tövében ülve, fejemet a törzsnek döntve. Még soha nem volt részem ilyen élményben, bár kihagytam volna, legalábbis a pánik részét, mégis nagyot lendített a tapasztalataimon. * ~Hol voltál eddig szép lelkű és erős farkas?~
- Íííígy, ezaz, hoobae, kezdesz ráérezni, jól csinálod - bíztatom, azon a hangszínen, amin megriadt állatokat szokás nyugtatni, vagy amin egy járni tanuló kisgyereket bíztatunk. Mondjuk hozzám az állatok közelebb állnak, mint az embergyerekek, de az elv és a hangszín ugyanaz, s én is épp úgy mormoltam neki a dícséretet. Nem állok felette, hogy a korbácsot is használjam, ha úgy alakul, de az a tapasztalatom, hogy a mézesmadzag a többségnél sokkal hasznosabb eszköz. S valóban jól haladt a gyermek, egészen a gyakorlat végéig, én pedig felcsuklottam egy kis nevetést. - Nem baj, ne keseredj el! A lényeg megvolt, kaptál egy kis ízelítőt belőle, hogyan is megy ez - felelem a vallomására, és megpaskolom a karját. Ha csak ruhán keresztül is, de farkasok vagyunk, a többségünk imád tapogatni és megérinteni a többieket, én sem vagyok kivétel.- Házi feladat, akciós, csak most, csak neked. A következő egy hétben minden nap legalább napi háromszor végezz légzőgyakorlatokat. Először csak egyfélét, aztán másnap adj hozzá egy másodikat, harmadik nap egy harmadikat, amíg a hét végére már hét különböző légzőgyakorlatot ismersz. Nyugodtan keress rájuk az interneten, ma már rengeteg videó és ismertető van róluk, de kérhetsz segítséget falkatársaktól is. Lényeg, hogy legyenek különféle légzésmódok, amiket gyakorolsz. Azonos ideig kifúj-befúj, hosszú beszívás és rövid kifújás, benntartott lélegzet, ilyesmikre gondolok. Hasi légzés vs tüdőlégzés, de felőlem akár szándékosan hiperventilálhatsz is valamelyik napon. A házi feladat részeként figyeld meg, hogyan hatnak rád a különböző légzéstechnikák. Melyik könnyű, melyik nehéz. Melyiktől nyugszik meg a szíved, melyiktől ugrik meg. Melyiktől csökken az energiád szintje, melyiktől ugrik felfelé. Amikor letelt a hét, akkor keress majd meg és számolj be az eredményről. Rendben? - Az udvariasság kedvéért megkérdezem, bár nem számítok semmilyen más válaszra, mint 'igen'. Kellemes a beszélgetés vagy sem, mégiscsak bőven a felettese vagyok rangban, és nem olyannak tűnik, mint aki nagyon visszaszájalna. Főleg, hogy még csak nem is nehéz feladatot adok neki, bár ahogy gyűlnek majd a légzőgyakorlatok a hét második felére, úgy válik majd időigényesebbé a gyakorlás, de hát napi pár percet akkor is szánjon rá, pont.
- Amiatt ne aggódj, az járulékos veszteség. Számolunk vele. Neked legalább van mentséged, mert még kölyök vagy. Akadnak akiknek ez sem szól a javára, mégis leamortizálják a bútort... - Abban az esetben ki is fizetik, mondjuk. Kölyköknek nem feltétlenül kell, ők még csak tanulják uralni magukat, de akinek már lehetne több esze, annak legyen is. - Szívesen. Ezért is vagyunk, végtére. - Az én időmben és kultúrámban még nagyon fontos szerepe volt és van annak, hogy az idősebbek hogyan és miként vezetik az újabb generációkat, bár a modern amerikai szemlélet most éppen nagyon tolja, hogy nukleáris család meg az idősebbek begyöpösödött hülyék, de ezzel nekem személy szerint semmilyen szinten nem sikerült azonosulnom. Mondjuk meg sem próbáltam.
Látom, ahogy küszködik, ahogyan a félelem átveszi felette az uralmat, legalább részben. Látom a szemében, a válla emelkedésében és süllyedésében, az izmok megfeszülésében. Érzem az energiájában. A kezem automatikusan nyúlt utána, amikor megtántorodott, de amikor csak a legközelebbi fához támolygott, hagytam, lépkedtem utána, és letelepedtem mellé. - Előbb nyugodj meg egy kicsit, azután válaszolok - közöltem vele, úgy helyezkedtem, hogy a vállunk összeérjen, közelségem fizikai mivolta legyen segítségére, miközben türelmesen várakoztam arra, hogy vagy kifusson a pánik az átváltozásig, vagy sikerüljön rajta fogást találnia és visszavernie a fenyegető hullámokat. Nem lett volna értelme most komoly beszélgetésnek, gondolatok megosztásának, mert Bessie nem volt olyan állapotban, hogy hallja, felfogja, megjegyezze őket, hát vártunk, a magam részéről a koromból fakadó türelemmel. Tudom, sokan vannak, akik képtelenek nyugton maradni, de én nem tartozom közéjük, hát csak ültem, vettem egyik mély, nyugodt lélegzetet a másik után, és hagytam, hogy a jelenlétem segítse a lányt, amíg mindketten biztosak nem lettünk benne, hogy a legnehezebb részén túljutott, és már csak jobb lesz utána. - Az. Jól csináltad. Köszönd meg magadnak is, te birkóztál meg vele, nem én - javaslom, nehogy véletlenül túl nagy jelentőséget tulajdonítson az én elenyésző hozzájárulásomnak, ahelyett, hogy felismerné, hogy bizony itt ő végezte a munka oroszlánrészét. Hallgattam még egy kicsit, csak aztán kezdtem bele abba, hogy megválaszoljam a korábbi kérdését. - Az elsőt elveszteni pokoli volt. Azt hittem, belehalok, és amikor rájöttem, hogy túl fogom élni, inkább volt csalódás, semmint megkönnyebbülés - vallom be neki, a hangom mélyebb, mint korábban, ahogyan a nehéz időszak emlékét idézem fel. - Azt hiszem, ma depressziónak neveznénk, amiben akkor voltam, vagy traumának, nem tudom pontosan. Az akkoriban használt szavak nem mondanának neked semmit, azt hiszem. A második farkassal sosem tudtam együttműködni, az ő elvesztése kevésbé viselt meg. Tulajdonképpen örültem neki, hogy megszabadultam tőle. Igaz, vele csak hónapokat töltöttem együtt. A mostani bestiámal tárt karokkal fogadtam, és örültem az újabb lehetőségnek - magyarázom. - Nincs két egyforma veszteség, mindig más lesz. Ahogy európában mondják, nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba. - Hallgatok egy kicsit megint, hagyom, hadd emésztgesse a választ s a történteket. Közben eltávolodok annyira, hogy felemelhessem a karom, összebújást ajánlva. Teljesen plátóian, pusztán a megnyugvás kedvéért. Mert farkasok vagyunk, társas lények, akik ereje nem csak abban rejlik, hogy erősebbek vagyunk az embereknél vagy a vérvonalunk valamilyen ajándékában: a valódi erő és gyengeség is az, hogy társas lények vagyunk. Egymásban leljük a megnyugvást, együtt vagyunk képesek csodákra és szörnyűségekre is. - Az, hogy ennyire megijeszt a farkasod elveszítésének gondolata, jó jel. Mutatja, hogy erős a kapcsolatotok, számíthattok egymásra. Bízhatsz benne, s ő is bízhat tebenned. - Bíztatom ismét. Legalábbis, számomra ez bíztatás lenne, s remélem, ő is annak éli meg. - Máskor is ilyen erősek az érzelmeid? Vagy csak ez az egy kilátás volt ennyire rémisztő?
*Én elkeseredett lettem, Niall meg elégedett. Talán a fiatalságom az oka annak, hogy kudarcként éltem meg a próbálkozásaimat, még mindig türelmetlen voltam, úgy éreztem megdolgoztam azért, hogy sikerüljön. Achilles sem fukarkodott dicséretekkel, de Niall egészen másképp tette ezt. Már a hangja is bőven elég lett volna ahhoz, hogy jobban érezzem magam. Ismerős volt a hangszín, a halk, mormolós zsongás amit leginkább az istállókban szoktam hallani. Az új lovakkal beszéltek így, akiket hozzá kellett szoktatni a gyakori farkas jelenléthez, de ez a párhuzam egyáltalán nem zavart. Félszeg mosolyt csalt ki belőlem és részben csak azért néztem fel Niallra, hogy elteljek az elégedett arcának látványával. A nevetésére már belőlem is kibukott egy halk kuncogás, és így lett a kudarcból félsiker. Minden amiről korábban beszélt nekem, most gyakorlati jelentőséget kapott és már csak ezért is nyúlt el jobban a szám, mert az jutott eszembe, hogy stikában, leplezetten tanít, az ember, farkas nem is számít rá, s egyszer csak felbukkan szavai igazolásával. A kis furfangos. Kérdés, hogy szándékosan csinálja, vagy ösztönből fakadóan? A sikeres végeredmény miatt abszolút mindegy. Amikor hozzám ért, bár csak egy kis váll paskolás volt és nem tartott két lélegzetvételnyi időnél tovább, azt éreztem, hogy az eddig engem körbefonó energia picit megremeg. A tóba hajított kő körüli gyűrűző hullámok jutottak eszembe, annyira finomak voltak a rezgések és jólesőek, legszívesebben átöleltem volna, de nem tudtam mit szólna hozzá ha csak úgy a nyakába ugranék. * -Máris több, mint amire számítottam. *Nem csak a megtapasztalt ízelítőre értettem ezt hanem a társaságára, a tanítására amit kaptam, hiszen sétálni indultam és a terv az volt, hogy egyedül töltöm ezt a kis időt és elgondolkodom az életemen, a kettőnk életén, a köztünk még mindig hosszúra de legalább már nem olyan mélyre nyúló konfliktuson, annak megoldásán. Az sem volt véletlen, hogy pont ide, a Naturalak völgybe jöttem, de arra tényleg nem számítottam, hogy olyasvalakivel hoz össze a sors, akitől sokat tanulhatok és hajlandó is rá, ráadásul kedvességgel. A házi feladat emlegetésére újból halkan és röviden kaccantottam, jóllehet nem Niallt nevettem ki, de egészen mókásan hangzott ahogy leakciózta. A nevetést ellensúlyozandó figyelmesen hallgattam, a mosolyom is összébb húzódott és csak bólintottam minden egyes információra. Komolyan vettem és komolyan hálás voltam azért, hogy nem csak most foglalkozik velem, hanem kíváncsi is az eredményre. Kaptam az akciós alkalmon egy későbbi találkozás ígéretével.* -Persze, köszönöm, hogy foglalkozol velem. *Bár a falkában élés lényege pont az, hogy egy kölyök mindenkitől tanuljon, tapasztaljon, nem kötelező senki számára, hogy vesződjön egy másik farkas kölykével. Elvégre ott a Teremtője és ő ismeri a legjobban, ő tudja – elvileg – mire van szüksége, mire fogékonyabb. Ám mi ketten Achillesszel úgy különböztünk egymástól, mint a tűz és a víz, ezért is akadtak gondjaink korábban a berendezés épségben tartásával. * -Na igen. *Erre lelkiismeret-furdalás nélkül rá tudtam bólintani és ezzel egyidejűleg megjelent lelki szemeim előtt a fészer, amiben jobbára a mi bútoraink maradékai voltak. Vajon még mindig ott vannak, vagy el lettek tüzelve? Esetleg Egon a műhelyben újjá varázsolta őket? A kacsás farkassal való találkozásom emléke épp csak fellobbant, de gyorsan félre is tettem. Niall tanítása sokkal érdekesebb volt, ám egy ponton túl olyan gondolatokat fakasztott bennem, melyek a régen érzett és feledett fóbiámat helyezte előtérbe. Ezzel még a bestia sem tudott mit kezdeni, a hangulatom, a félelmeim azonban átragadtak rá és vagy ez elől akart menekülni, vagy egyszerűen csak szükségét érezte, hogy elnyomjon és erőszakosan a felszínre kéredzkedett. Mikor ideértem a völgybe, már megharcoltam vele és az ittlétem lényege is ez volt, hogy nyugodt körülmények között zöldágra vergődjünk egymással. A környezetváltozás, a régi helyek meglátogatása, az emlékek rá is hatással voltak, és bár a fairbanksi erdők utáni sóvárgása nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy elkezdtem Achilles fülét rágni a visszatéréssel, a döntés az én kezemben volt, a bestiám pedig csak jött velem. Jönnie kellett. Most kamatostól kaptam tőle vissza, érzékeltetni akarta velem az erejét és a makacsságát, az akaratát és kihasználta a pillanatnyi gyengeségemet amit a pánikroham okozott. Még rákérdeztem Niall farkasaira, de valójában nem is fogtam fel a válaszát, nem jutott el a tudatomig az, hogy mit mondott. A farkasommal voltam elfoglalva, a vele való harcra amit meg kellett nyernem. Niall közelsége nagy segítségemre volt, nem csak az energia hullámai melyek körbefontak, hanem az is, hogy fizikailag éreztem őt. Biztonságban tudtam magunkat, adott egyfajta kapaszkodót, lehetőséget, amit bármikor használhatok, ha úgy érzem végképp nem bírok a bestiámmal. Ösztönösen alkalmaztam azt a leckét amit nem is olyan régen adott nekem és ennek örülnöm kellett volna, de egyelőre ezt az érzést felülírta a harcom. Ám e nélkül is tudattam vele, hogy figyeltem rá ás nem volt hiábavaló az az idő amit rám szánt. Mikor kikerültem a bestiával való vesződségemből és a tekintetét kerestem, meglepődve vettem tudomásul, hogy mellettem ül a fa tövében, halvány mosolyra szaladtak ajkaim és egy kicsit felé dőltem de nem túl látványosan. A lenyugtatott farkas pedig beletörődve a vesztett csatába, lekushadt Niall-é mellé. Ő nem volt annyira szerény és tartózkodó mint én, benne nem voltak gátak a másik iránt, mint bennem Niall felé. Tiszteltem a korát, a bölcsességét, a tapasztalatát és tiszteltem az embert is. Egy ilyen mentornak nem ugrunk a nyakába, ugye? * -Azért nagy részed volt benne, ne is tagadd. *Nem mondtam, mindketten tudtuk, hogy a jelenléte mennyit segített. A nyugalma amiből erőt meríthettem és ami ellensúlyozta az én minden iránt érzett izgatottságomat. Rövid, ám annál jelentőségteljesebb csend kúszott közénk ami hevesen kalapáló szívemet is lecsendesítette. Már nem is emlékeztem arra, hogy mit kérdeztem tőle, és válaszolt-e egyáltalán, meg is lepődtem amikor szinte a semmiből ott folytatta ahol a pánikrohamom félbeszakította. Ám ez nem gátolt meg abban, hogy azonnal és mélyen átérezzem mindazt amit át kellett élnie. Ellentétes érzések kerülgettek, egyszerre sajnáltam és örültem a sikerének és rengeteg kérdés merült fel bennem, melyek a „mi lett volna ha” kategóriába tartoztak. Inkább nem mondtam semmit, csak felé áram oltattam az érzelmeimet és amikor eltávolodva tőlem ölelésre nyújtotta a karját, habozás nélkül elfogadtam. Jó volt belebújni az ölelésbe, már korábban is vágyam rá minden romantikus vagy erotikus felhang nélkül. Ezek valahogy eszembe sem jutottak, egyszerűen csak élveztem a közelségét, ahogy Achillesét is szerettem. Bár benne nem volt annyi nyugalom, mint Niallban. Szavaira azért, bármennyire is igaznak érezte, halkan felnevettem.* -Erős, ahogy a vitáink is. *Elnéztem a völgy felé, kiválasztottam egy fát és arra fókuszáltam. Néztem erős törzsét, hajló ágait, változatos színét, melyek a rávetülő fény és árnyék arányai szerint változtak. * -Ez az egy, igen erős. Mielőtt Achilles beharapott volna, gyakran voltak pánikrohamaim. Féltem a haláltól, vagy inkább az elmúlástól, attól, hogy utána nem lesz semmi. Beszélni sem tudtam róla, mert egyből kiakadtam. Mindez megváltozott amikor lehetőséget kaptam arra, hogy sokáig élhessek. Nem kellett arra gondolom mi lesz amikor már nem lesz semmi. A farkasom a másik felem és bár nem mindig pendülünk egy húron, az elvesztését nem bírnám elviselni. Ezen még soha nem kellett gondolkodnom, de most töményen belém ívódott. *Biztosan ő is érezte azt amit én, és a korábbiakhoz még egy újabb kérdés keveredett.* -Kérdezhetek valamit? *Költői kérdés volt, úgy is megkérdezem, és Niall sem éreztette velem, hogy elzárkózna a kérdéseimtől. * -Tudom, hogy az olyan kérdések, melyek úgy kezdődnek, hogy mi lett volna ha, teljesen feleslegesek, mert változtatni már úgy sem lehet rajtuk, de abból kiindulva amit a mostani bestiádról mondtál, hogy tárt karokkal fogadtad, felvetett bennem egy gondolatot. Szerinted ha előre tudok a beharapásról, ha tudom mire kell számítsak, ha várom…akkor közelebb éreznénk magunkat egymáshoz? *Sok minden függ a körülményektől. Fogalmam sem volt erről a világról, be voltam rúgva, feszült voltam és ideges, éppen egy pánikroham közepén…azon már nem tudok változtatni, de talán a kettőnk kapcsolatán sokat lendítene egymás megítélése. *
Ugyan jönnek felőle hullámzások az energiában, lévén kölyök és mint ilyen nem pajzsol még ügyesen, de amíg nem kiugró értékekről van szó, addig nem nagyon hívom fel rá a figyelmet. Van abban valami végtelenül megnyugtató, hogy a farkas soha nincs egyedül, a falka mindig ott van a háta mögött, de ugyanannyira könnyen válhat ez teherré is, a magánélet és a privát szféra teljes hiányává, és tudom, hogy az amerikai mentalitás számára mennyire fontos ez utóbbi. Még ha nem is teljesen értem. Úgyhogy valahol udvariasság, valahol pedig kedvesség részemről az, hogy nem kerítek feneket mindennek, amit érezni tudok felőle - valahol pedig teljesen természetes és magától értetődő, mert miért is csinálnék a bolhából elefántot. - Az élet ritkán alakul úgy, ahogyan számítunk rá. Örülök, hogy ez most kellemes meglepetés számodra - biccentek a válaszára. - Szívesen teszem. Jó olyan kölykökkel találkozni, akikben látom a potenciált - ismerem el, tudom, hogy örülni fog az újabb, némileg burkoltabb dícséretnek. Mondhatnám azt is, hogy semmiség, hogy mentorként ez a dolgom, ami igaz. De nem csak kötelességtudatból lettem mentor, hanem azért, mert számomra valóban elégedettséget okoz, ha segíthetek nekik. Öröm látni a virágzást, a kiteljesedést, még akkor is, ha kellően idős vagyok ahhoz, hogy tudjam, a többségük számára fájóan korán eljön majd a tél. A farkasok léte nem életbiztosítás, és a halálunk, többnyire idő előtti halálunk, a körforgás természetes része.
A lekushadó farkas mosolyra fakasztja emberi ajkaim, és lelki szemeim előtt megjelenik a kép, ahogyan saját fekete bestiám a kölyök fölött áll, barna ragadozó-tekintet vizslatja a behódoló fiatalt, majd a látvánnyal elégedetten a kölyök tarkójára harap - épp csak annyira, hogy a másik érezze a fogakat a bőrén, de nem eléggé, hogy fájdalmas vagy fenyegető legyen. A behódolás elfogadása, a megszilárdult (kétségtelen, de most ki is mondott) hierarchia tudomásulvétele. Majd a fekete keverék, dolgát jól végezve, leheveredik a kisfarkas mellé, oldalát az oldalának vetve, megosztva metafizikai testhőt és komfortot. Pislogok egyet, s a mentális kép eltűnik, csupán a kellemesen egymásnak fonódó, nyugodt és lenyugvó energiák maradnak. - Nagynak éppen nem nevezném. Én csak itt voltam, de nem csináltam semmit. Rajtad múlt, hogy mi lesz a végkifejlet - csóválom meg a fejem a kishitűségére. Igen, valószínűleg más lett volna az eredmény, ha nem vagyok itt. Na és? - Ha valaki eltöri a lábát, a mankónak jár a dicséret, amikor az illető újra járni kezd, vagy az embernek? - teszem fel a költői kérdést. Hiszen nem volt nekem nagyobb szerepem, mint egy mankónak. Az ölelésemet elfogadja, én pedig elégedetten szusszantok, immár a kezére simuló ujjaimmal is érezve az egyenletes pulzust, a higgadó érzések bizonyítékát. Semmi más nincs ebben az ölelésben, mint a család és bajtársiasság kényelme, legalábbis számomra, és épp ezért mindig ugyanezt feltételezem a másikról is. Bessie megerősíti a kijelentésem, de új információt is hozzátold, én pedig ránézek, komolyan. - És az baj? - A kérdést teljesen őszintének szánom. Van, aki a vitát katasztrófaként éli meg, aki képtelen harmóniában élni valakivel akivel komoly nézeteltérései vannak. Míg mások számára a vita nem csak a kapcsolat része, hanem valami elengedhetetlen és a hiánya a bajok jele. Persze ez is egy skála, és a többség a két végpont között helyezkedik el valahol. Bessie eddig nem úgy jött le nekem, mint aki képtelen megbirkózni egy kis veszekedéssel. Akkor nem mexikói kocsmákba járt volna indulatkezelést tanulni. - Megkérdezhetem, miket tettél vagy tettetek azért, hogy ezeket a pánikrohamokat kezeljétek vagy kordában tartsátok? Majdnem rávágom, hogy már megtette, de az a vicc már akkor is szakállas volt, amikor én voltam fiatal, úgyhogy csak intek a kezemmel, folytassa, kérdezzen. És nem bánom meg az engedélyt, mert a kérdése okos, érdekes. És, sajnos, olyasmi, amire a világon senki nem fog tudni neki korrekt választ adni - saját magán kívül. - Az első és legfontosabb válaszom az, hogy nem tudom - kezdem rövid hallgatás után, az arcára nézve ellenőrzöm a reakcióját, majd én is elnézek a messzeségbe, a távoli fákra, miként ő tette korábban. - Valószínűleg ahány farkast kérdezel, annyi véleményt hallanál erről. Van, aki szerint a harapás körülményei meghatározóak. Van, aki szerint lényegtelenek. Van, aki szerint a kapott farkas szelleme választ téged, van, aki szerint te magad hívsz egy farkasszellemet, amikor beharapnak. Van, aki szerint véletlen és szerencse dönti el, ki lesz a társad hátralévő életedre, van, aki szerint egy intelligens felsőbb hatalom hozza meg ezt a döntést, de olyan is akad, aki szerint az Elsőket kell áldani vagy hibáztatni, mert ők maguk intézik az ilyesmit. - Egy kicsit elengedtem, hogy széttárjam a kezem, jelezve, hogy a fene se tudja, mi az igazság. Valahol odaát van. Vagy itt. Vagy a kettő között. Netán sehol sem. - Nem vagyok minden titkok tudója, úgyhogy minden, amit most mondok, pusztán a saját véleményem. Igen, úgy gondolom, hogy a beharapás egy meghatározó élmény, ami erősen formálja a farkassal való kapcsolatunkat. Ugyanakkor nem annyira meghatározó, hogy ennek egy életre meg kelljen bélyegeznie a továbbiakat. Ahogy telnek az évek, jobban megismeritek egymást, haladtok, értek, összecsiszolódtok. Még ha az első találkozásotok traumatikus is, dolgozhattok rajta, hogy feldolgozzátok a sokkot, és jó kapcsolatot alakítsatok ki. A kapcsolatod a farkasoddal is olyan, mint minden kapcsolat: annyit fogsz tudni kivenni belőle, amennyit beleteszel. Az irodalom nem véletlenül van tele olyan történetekkel, amikben a főszereplők először nem jó körülmények között találkoznak, vagy egyenesen utálják egymást, és ezen felülemelkednek a könyv végére. A történetmesélés végtére is a tanítás és tanulás egy szórakoztató formája. Elképzelhető, hogy ha megfelelő várakozásokkal és elvárásokkal eltelve találkozol a társaddal, akkor a kezdeti időszak könnyebb lett volna. De elképzelhető az ellenkezője is: lehet, hogy ha előtte teletömik a fejed azzal, hogy ez mekkora öröm és áldás és ajándék, akkor az idealizált elvárásaidhoz képest csalódással fogadtad volna a farkast. - Szünetet tartok, épp csak annyit, hogy tudjak venni egy mély levegőt, és megint ránézzek. Ezúttal ott is tartom a tekintetem az arcán. - De ahogy egyre több időt töltesz majd együtt vele, úgy csökken majd az első találkozás jelentősége. Ha úgy vesszük, te most a farkas-gyerekkorodban vagy. Amikor egy kisgyerek először lesz náthás, és úgy érzi, hogy ez élete legrosszabb élménye, akkor teljes joggal érzi így, hiszen valóban nem volt még ennyire rosszul korábban. De amikor ugyanezt a betegséget már tizenhatodszorra kapja el, akkor már szinte fel sem veszi, egyrészt mert tudja hogy ez nem a világ vége, hanem csak egy orrdugulás, másrészt valószínűleg azóta volt már több másik betegsége is, és megtapasztalta, hogy vannak jobb és rosszabb dolgok is, nem kell kétségbeesnie. Ugyanez lesz veled és a farkassal is. Ahogy egyre több tapasztalatotok lesz egymással, perspektívába kerülnek majd a dolgok, a nézeteltérések, a dominancia-perpatvarok, a diadalok és a kudarcok. Az, hogy milyen lesz a kapcsolatotok, nem a múltbéli eseményeken múlik, hanem azon, hogy most mit teszel. És most. És most, és most. Mert mindig a mostban vagy, sosem a múltban, és sosem a jövőben - magyarázom. - Azt hiszem, manapság ezt a szemléletet hívják mindfulness-nek - teszem hozzá egy kis vállvonással. Apám angolszász kultúrája szeret mindennek hangzatos neveket adni, végtére.
*Hogy kellemes meglepetés? Annál is több, egy olyan lehetőség amit vétek lett volna kihagyni. Bármit is mond, bárhogyan is tanít, és bármit is kér vissza abból amit kaptam tőle, nem érzem úgy, hogy feltétlenül teljesítenem kell, nincs benne kényszer és nem görcsölök rá. Ez jó érzés és a belőle áradó nyugalom a legkellemesebb. Meg kell köszönnöm és nem csak szavakkal, a belőlem fakadó érzelmek is azt mutatják mennyire hálás vagyok, ám ha korábban azt mondtam, a vele való találkozás több, mint amire számítottam, a következő mondata után nagyon kevésnek tűnik. Nem titok a falkában, hogy mit gondoltak Achilles választásáról, sokan kételkedtek benne és bennem is, és nem azért mert ne lennék semmire sem jó. Pusztán a köztünk lévő óriási különbség okozta a kétségeket, de mostanra talán bebizonyítottuk, hogy az ellentétek valóban vonzzák egymást és valahol ki tudnak egyenlítődni. Mindezt szívet melengető hallani is, időm sincs arra, hogy megpróbáljam leplezni a döbbenetemet az újabb dicsérettel szemben, sem az elégedettségemet, az örömömet amiért megkaptam az igazolást sokak hitetlenségének megcáfolására. * -Nem is tudod mit jelent ez nekem. *Suttogva lehelem a szavakat, egészen elérzékenyülve, de még ez sem elég ahhoz, hogy tudomást szerezve a farkas elvesztésének lehetőségéről, ne uralkodjon el rajtam a pánik. Váratlanul is ér, mert úgy hittem magam mögött hagytam és korábban csak ezzel kellett harcba szállnom, de most velem van a bestia is, annak hangulatváltozása és ereje. Nem tudom hogyan birkóztam volna meg vele, ha nincs mellettem Niall, de az is igaz, hogy Niall információi nélkül elő sem fordult volna, hogy kvázi mindketten bepánikolunk. Megkönnyebbülve, lenyugodva de még kicsit remegve mondok megint köszönetet, érezve a farkasom megnyugvását is, elégedettségét és lelkének boldog hullámait, mely az elfogadását követi. Élvezettel dől neki a másik testnek és szaglászva tovább ismerkedik. Visszatérve magamhoz méltatom Niall segítségét, de ő szerényebb, mint sokan mások és újra egy példával hozakodik elő, amire tényleg, szívből és jókedvűen nevetek fel.* -Imádom a hasonlataidat. *Erre nem tudok mit mondani, nem tudok vele vitatkozni és nem is akarok, de a széklábak után a mankó már rendszernek számít. Komolyan, már ezért megérte. Nialltól olyasmit kapok amit eddig legfeljebb Achillestől kaptam, azt nem mondom, hogy mások segítsége és tanítása nem volt számomra jó, kielégítő, hasznos vagy élvezhető. Hazudnék ha ezt állítanám, és minden ember, minden farkas más, a lelkük, a szenvedélyük, a gondolkodásmódjuk, az életszemléletük és ezért mást is nyújtanak. Niall a maga nyugalmával áll hozzám a legközelebb, a farkasommal is erre a harmóniára kellene rátalálnunk. Az ölelése kellemes, gyógyító balzsamként hat rám, fenntartva a biztonságot nyújtó közelséget, elmerülök benne.* -Igazából nem baj, csak bosszantó. Az lenne baj ha nem lehetne vele vitatkozni, de mindketten makacsok vagyunk és olykor kioltjuk egymást. Több kompromisszumra lenne szükségünk. *Igen, tudni vélem a bajok okát, de pont ezért nem akarok engedni, mert akkor a fejemre nő és soha nem fogom tudni irányítani. Következetesnek kell maradnom, ahogy egy gyerekkel is, de sajnos gyereknevelésben nincsenek tapasztalataim. A pánik az más, abban van tapasztalatom nm is kevés, de az igazság az, hogy mióta velem van a bestia, még nem gyűrt maga alá. * -Bertie segített és mire lediplomáztam, már sikerült egyedül átvészelnem. Bertie pszichiáter, hozzá jártam évekig és kitaláltunk egyfajta mentális mantrát ami eltereli a figyelmemet és megnyit egy utat kifelé. De ez akkor volt amikor egyedül voltam, és azóta, hogy a bestia velem él, még egyszer sem fordult elő. Most viszont az én rettegésem átragadt rá is. De kikeveredtünk belőle! *Hurrá hangulat suhan át rajtam a mondat erejéig, de ez az új felismerés kérdéseket vet fel bennem. A farksommal másként érintenek bizonyos dolgok, van amit nehezebben élek meg, mert az ő hangulata engem is beburkol és viszont. Kezdünk egymáshoz csiszolódni, de vannak olyan dolgok amikben még mindig nézetkülönbségek vannak közöttünk, ha pedig egymás ellen harcolunk, akkor nem tudunk más ellen harcolni. Ezért érdekel a „mi lett volna ha”…és bár a történteken semmilyen válasz nem képes változtatni, maga a tudat esetleg segítség lehet a jövőre nézve. Nem számítottam arra, hogy röviden annyit mond igen vagy nem, sem arra, hogy pontos és kimerítő választ ad annak igazolására, hogy minden másképp történt volna. A „Nem tudom” pont az amit vártam, mégis elkeseredem tőle egy kicsit. Ám Niall nem az aki ennyiben hagyja és a következő percekben számtalan oldalról közelíti meg a témát. Figyelmesen hallgatom, őt nézem, megtisztelem azzal, hogy felé fordulok, és csak a náthánál mosolyodom el. Egy újabb hasonlat amit imádhatok. * -Mindfulness….mintha valahol olvastam volna róla, de persze akkor nem nagyon érdekelt. Szóval azt mondod többször kell náthásnak lennem. *Nézek rá mosolyogva, mert ez a nátha nagyon tetszik, akárcsak a mankó és a széklábak. * -Azért mást is megjegyeztem és sokat segített, vagy fog segíteni annak ellenére, hogy a „mi lett volna ha” kérdésekre nincs igazán pontos és megnyugtató válasz. De a sok lehetőségből meríthetek ötleteket. *S máris elkalandozom a későbbi terveim között, kiszakadva a mostból. Az ajkaimról felszálló párát nézem, a különböző bodros formákat és ez ráébreszt arra, hogy…hideg van. Felállok, már nem érzem szükségét a fa törzsének, már nem kell, hogy megtámasszon. Testem remegése is elmúlt, a szívem is nyugodtan ver. Beszívom a friss és hideg erdei levegőt, melyben ott van a fák illata, a földé, a hóé. * -Az én beharapásom hirtelen felindultságból elkövetett, kívánt gyereknemzés volt. Azt hiszem mindenképpen megtörtént volna, de gyakran vagyok olyan hatással másokra, hogy kikelnek magukból és Achillesszel is ez történt. Akarta, csak nem akkor. *A távoli fákról ismét Niallra emelem a tekintetem és elmosolyodom, ez már a megnyugvás mosolya, amikor test, lélek és elme egy szintre kerül.* -Azt hiszem jobb is, hogy nem tudtam róla előre, így nem voltak elvárásaim és nem is kellett csalódnom. Ebből kell kihoznom a lehető legjobbat. *Elhatározás kérdése és persze a másik félé is, de hacsak nem akar eltűnni a süllyesztőben, meg kell erőltetnie magát. Csak aztán nehogy a náthából tüdőgyulladás legyen.* -Van kedved még sétálni egy kicsit? Szívesen venném a társaságod. Persze ha más dolgod van…*Nem akarom a kelleténél tovább feltartani, és hála a házi feladatnak, egy későbbi találkozást sem kell kérnem tőle. *
- Tényleg nem - ismerem el egy mosollyal és vállat vonok. Távol álljon tőlem, hogy kisebbítsem az érzéseit, és nem fogom invalidálni őket azzal, hogy azt mondom, el tudom őket képzelni, mert nem. Maximum azt tudom elképzelni, hogy én hogyan érezném magam a helyében, és az messze nem ugyanaz. Visszhangzom a nevetését, a jókedv ragadodós, főleg ha ijedtség előzte meg. - Keresztények neveltek fel, példabeszédeken, de a hasonlatoknak és koanoknak még fontosabb szerepe van a keleti kultúrákban. Ha akarnék, se tudnék megszabadulni a hatástól - ismerem el. Nekem is jólesik a dicséret, a visszajelzés - noha nem függök tőle olyan erősen, mint a fiatalabbak, csak a bolond nem élvezi, amikor elismerik őt és az igyekezetét. Mindketten kiélvezzük a közelséget, mind fizikailag az öleléssel mind érzelmileg a leengedett - vagy esetemben részlegesen leengedett - pajzsainkkal. - A kompromisszumkészség a bizalommal együtt növekszik - bólintok, érteni vélem a problémáját. Ami részben szintén a korából fakad. - A jó együttműködés olyan, mint egy orchidea. A virágnak megfelelő talajra, a kellő mennyiségű vízre és napfényre van szüksége. Ugyanígy az együttműködést bizalomba és törődésbe ülteted, odafigyeléssel öntözöd, közösen legyűrt akadályok napfényével melengeted, és türelemmel várod az időt, amikor már élvezni tudod a kinyílt szirmokat - ajánlok fel újabb hasonlatot, ha már úgyis jelezte, hogy szereti őket. Bár ez a mostani kissé klisés, de attól még - vagy épp azért - igaz. Ha a felek nem bíznak egymás igazságosságában és abban, hogy a közös érdeket tartják szem előtt, akkor persze hogy kevésbé lesznek hajlandóak lejjebb adni a saját igényeikből. Ez látszólag ellentmond annak, amire korábban bíztattam Bessie-t, hogy legyen önző és nézze a saját érdekeit, de a gyakorlatban a saját és a farkasa érdeke egy és ugyanaz. Csak éppen kettejük közül neki van a kellő intellektusa és tudata ahhoz, hogy ezt a megfelelő módon érvényesítse, míg a farkas sokkal inkább az ösztönei és érzései által vezérelt. Az ember a farkasra hagyatkozik információért, és a farkas az emberre hagyatkozik az információk felhasználásáért; így lesz a szimbiózis mindkét félnek kifizetődő.
- Szóval volt szakértő segítséged. - Bólintok, elégedetten azzal, amit hallok. Amikor a félelem eljut a pánik - főleg az irracionális pánik - szintjéig, akkor nem mindig elegendő csak a falka. Ugyanúgy, ahogyan a szülői szeretet sem mindig elég, és néha kell a gyógypedagógus egy csemetének - utóbbiról pláne sokat tudok, nem véletlenül dolgoztam néhány évtizedet a szakmában. - A farkassal együtt is hasznosak lehetnek azok a technikák, amiket tőle tanultál, de ha arra jutsz, hogy nem elégséges, vagy túl sokszor megtörténik, akkor szólj. Kerítünk neked megfelelő szakembert, valakit a mi világunkból, aki egyszerre tud a pszichológiával és a farkassal segíteni - jelentem ki. Igen, a többség számára elég, ha csak a falka segít, de nem mindenkinek. És amikor a falka tagjai kevesek, akkor a támogatásunk azt is jelenti, hogy megtaláljuk azt a külső forrást vagy segítséget, amire a tagunknak szüksége van. - Hát, a nátha a könnyebbik eset - ismerem el nevetve, - jobban jársz vele, mint a Trollok, akiknek össze-vissza törik minden csontjukat hogy gyakorolják a regenerálódást és leszokjanak arról, hogy sokkot kapjanak a fájdalomtól. - Akármilyen kedves és kellemes is most a beszélgetésünk, mindketten tudjuk, hogy a farksok világa igenis tud nagyon kegyetlen lenni. Követem a példáját, felállok én is. - Amennyire a beharapások mennek, az nem egy rossz opció. - Nem a legjobb, de nem is a legrosszabb. Szolid középút. Sokak szerint az visz a legtovább. - Menni fog. Nem mintha lenne más választásod - teszem hozzá felnevetve. A farkasok élete eléggé erőteljesen a megszoksz vagy megszöksz elve szerint zajlik, de nehéz megszökni, amikor saját maga elől futna az ember. Nem lehetetlen, de... ennyi erőfeszítéssel akár már jobbat is kihozhat belőle, végtére. Teszek néhány lépést, és felé nyújtom a kezem, fogja meg ha szeretné. - Sétáljunk vissza a Lakba - javaslom. Elég idő és távolság további beszélgetésre, de nem is csak céltalan kóborlás, hanem előrefelé visz. Engem például némi papírmunka felé. Enyhe fintor kúszik az arcomra a gondolattól. Az erdő sokkal csábítóbb, de hát ez van, a kötelesség az kötelesség, és a rang nem csak szórakozással jár.
*Eleve vert helyzetből indultunk és ez előítéleteket szült, ezért fontos minden olyan apró megnyilvánulás, főleg egy idősebb, tapasztaltabb farkastól, ami a pozitív felé nyomja el a mérleg nyelvét. Ebből tudom, hogy valamit mégis jól csinálunk, noha az utunk a célig meglehetősen hosszabb. Viszont ami nem öl meg az megerősít, bármekkora közhely is, igaz. Nialltól azonban egészen mást kapok, a hasonlatai, melyek menetrendszerint érkeznek, frappánsak és nevetésre ösztönöznek. * -Ne is akarj. *Rázom meg picit a fejem, tovább mélyítve a véleményemet a hasonlatairól. A világért se mondjon le róluk, imádni valóak. Ahogy a nyugalma is amit felém és a farkasom felé sugároz s nem csak mentálisan, hanem öleléssel is. Sosem okozott gondot, hogy magamról beszéljek és ez most kifejezetten jó tulajdonságom, mert néma gyereknek az anyja sem érti a szavát, hát még a farkasnak. Ám a közelsége, az ölelése még többet nyújt és még többet hoz ki belőlem, amiben akaratlanul is elmerülök. Újabb hasonlatot kapok ami mosolyra húzza a számat, de aztán el is húzom amikor ezzel türelemre int. Sokadszorra hallom már, csak más csomagolásban. Tudom, hogy mindenkinek igaza van, akkor is tudnám, ha először hallanám és nem a már számolatlanul sok megerősítésként, de valahányszor türelemre intem magam, a bestia kiforgat belőle. * -Értem mire utalsz és igyekszem megtalálni a közös pontot, kedvezni neki abban amit szeret és megmutatni azt amit én szeretek, de azzal a „mindenre ugrik” mentalitással nem tudok mit kezdeni. Kissé forrófejű mint az apja. *Ezzel nem mondtam újat, Achillest mindenki ismeri, Mike-nak is pont ez volt a problémája amikor tudomást szerzett a beharapásról. Azonban az amit Niall mondott, egészen másfelé tereli a gondolataimat. Más szemszögből közelítette meg a kapcsolatunkat, és úgy érzem erre volt szükség. Talán nem is kellene finomítanom rajta, nem kellene foggal-körömmel azon görcsölnöm, hogy megváltoztassam, hogy letörjem a „szarvait” a kis ördögnek, hanem ahogyan a közelharcban is az a jó taktika, hogy a támadás lendületét felhasználva hárítok, úgy ki kellene használnom a bestia lobogó személyiségét. Csak még azt kellene kitalálnom, hogyan. Bertie sokat segített nekem annak idején, ám a mostani életemben csak csekély hasznát veszem, mert nem csak magamra kell figyelnem, hanem a farkasomra is, ő pedig sokszor elengedi a füle mellett a jól kitalált mantrát. Azt viszont még senki nem mondta, hogy létezik farkas pszichiáter is. Ez az információ megemeli a szemöldökeimet és fel is kapom a fejem. * -Farkas pszichiáter?! Hát ez…óriási! *Kibuggyan belőlem a döbbenet, és talán most kellene szólnom, hogy igen, szükségem van rá, de bármennyire is csábító az ajánlat, még halogatom inkább. Előbb a tanultakat vetném be, hátha mégis….ne lőjünk mindjárt ágyúval a bolhára. Egyébként is kapok még tanácsot bőven, hasonlattal és még hallgatni is fájdalmas példával, amire megint csak elhúzom a szám, de felmutatott mutatóujjal helyeselek. * -Ó, áááúúú, na az biztos, hogy jobban jártam. Annál még az influenza is jobb. *Persze tudtam, csak nem sejtettem. Az ember hajlamos nem belegondolni mások életébe, nem belelépni mások cipőjébe, hogy az ő útjukat járja. Most viszont a hideg versenyt fut a hátamon és a farkasom is megrázza magát. Ezzel együtt én is, csak pozitívan, elhatározva – nem mintha nem határoztam volna el magam már százszor – hogy nekifutok még egyszer. * -Tudom. A feladás nincs a terveim között. Soha nem is volt. Még a legrosszabb napjainkon sem. *Gyanítom, lesz még rosszabb is és ami nekem rossz, az másnak mindennapos, fordítva pedig ami nekem a pokol, az másnak teadélután. Sütivel. S nem, nem volt még elég a tanácsokból, a tanításból, tapasztalatszerzésből, mégis felállok, hogy visszainvitáljam Niall-t a lakba. Jóllehet eddig is igen közel voltam hozzá bújva és ölelkeztünk, de betudtam annak, hogy meg akar nyugtatni, ám amikor felállunk és a kezét nyújtja, az olyan…fura. Nem gondolok bele semmit amit nem kellene, Niall mentalitása meglehetősen különbözik az eddig általam megismert farkasokétól, nem kétlem, hogy tud a rangjához kellően szigorú és következetes lenni, de túl nyugodt, békés és jóságos öregapónak tűnik most. Talán a gyorsan elröppenő gondolataim idejére hezitálok csak, mindennemű húzódozás nélkül mielőtt megfognám a kezét. Érdekes, kicsit ki is élvezem – megint – ezt a közelséget és el is könyvelem Niall-t Nyunyókának. Csak meg ne tudja. * -Láttam ám. *Mosolygok rá aztán, az arcára kiülő villanásnyi fintorra reagálva. Mivel eddig is éreztem a nyugalmát és semmi rosszat felém, feltételezem, hogy valami más jutott eszébe. * -Előfordul amikor egy mentornak is szüksége van segítségre? *Kicsit csipkelődőn teszem fel a kérdést, semmi rosszindulat nincs benne, csak amolyan kölykös cukkolás. Elvégre kölyök vagyok, vagyunk és soha nem kellett a szomszédba mennem ha mások szeretetteljes nyúzásáról volt szó.*
Ha hallanám a gondolatait, vitatkozhatnék vele, de nem osztja meg őket, hát boldog tudatlanságban ácsorgok mellette, és csupán szemlélem a magam nyugodtságával. Kissé felvonom a szemöldököm a válaszára, de ez minden. - Tudod, hogy miért vannak emberek, akik éjszakai bagoly típusok, és miért vannak emberek, akik inkább reggeli pacsirták? Meg olyanok is, akik a kettő között vannak, és se reggel, se éjjel nem hozzák a legjobb formájukat, hanem napözben a legaktívabbak? - kérdezem, és meg sem várom a válaszát. - Azért, mert az emberek, akárcsak mi, társas lények. Az egész evolúciónk arra épül, hogy sokan voltunk és vagyunk egy közösségben, és mindenkinek megvan a funkciója a csapaton belül. Van, aki reggel tud hatékonyan őrködni és dolgozni, van, aki napközben, és van, aki éjszaka. Mindenki hozzáadja a maga erősségét és gyengeségét a nagy egészhez, és így lesz egy állandó, jól funkcionáló közösség a végeredmény - mesélem. - Ugyanez igaz a temperamentumokra és az egyes emberek természetére is. Mindennek megvan a maga előnye és hátránya, nem létezik tökéletes személyiség. Sem emberben, sem farkasban. Mindannyiunknak megvannak a maga hiányosságai. A kérdés az, hogy mik az erősségeink? Mi az előnye ennek a "mindenre ugrik" mentalitásnak, ahogyan te nevezed? Milyen szituációban lehet ez erősségetek? Persze, hogy a Bestia nem fog hajlani a kompromisszumra, ha azt érzi felőled, hogy a személyiségét tehernek éled meg - feddem meg a kölyköt finoman. - Vezesd úgy, hogy lássa és érezze, hogy nagyra értékeled azt, amit ő ad bele a kettőtök szimbiózisába, és akkor ő is engedékenyebbé fog válni azokban a helyzetekben, amikor a te erősségeidre kell támaszkodnotok.
- A pszichiátria vagy egy évszázada vagy mióta létezik ebben a kultúrában, és jóval régebb óta a többiben. A farkasok meg sokszor szeretnek tanulni és új tudományokkal színesíteni a hosszú életüket - vigyorgok a lelkesedésére. Mondjuk most ebben a szent pillanatban tudtommal nincs pszichiáter vagy pszichológus végzettségű tag a Falkában, de ha úgy hozná a szükség, meghívnánk egyet más falkákból, legalább a krízis idejére. - Nekem is van legalább öt különböző végzettségem és szakmám, ami azt illeti - teszem hozzá egy vállvonással.
- Helyes - bólintok, amikor megerősíti, hogy nem tervezi a feladást. Kár lenne érte. - Na és ha megkérdezhetem, azt leszámítva hogy majd egyszer valamikor a távoli jövőben Atanerk szeretnél lenni, milyen utat tervezel magadnak? Van olyan pozíció a falkában, amit kinéztél egy kissé közelebbi mérföldkőnek? - érdeklődöm, ha már visszakanyarodtunk ehhez a témához egy kissé. - Nem is titkoltam túlzottan - vágok vissza könnyedén, és megismétlem a fintort. - Belegondoltam, mennyi munka vár rám odahaza. Ehh. - Látványosan megrázom magam, mintha a hideg is kirázott volna tőle, és megfogom a kezét, hogy vezetni kezdjem. A tenyerem csak enyhén kérges, a sok átalakulás megakadályozza, hogy ténylegesen bőrkeményedéseket növesszek, még akkor is, ha aktívan dolgozom szerszámokkal. Amire ráadásul kevésbé volt lehetőségem az utóbbi időben, túl sok időm ment el a falkaügyekkel ahhoz, hogy tényleges főállásom legyen mellette, és ne csak úgy mellékesen csináljak bármi egyebet. - Előfordul-e, hogy mi is csak emberből, pardon, farkasból vagyunk? Persze, sokszor. Olyankor vagy egymáshoz fordulunk, vagy azokhoz, akik felettünk állnak, ha épp olyan a helyzet. A problémák is inkább csak a felszínen különböznek, ha azt lekapargatod... - vállat vonok. - Lényegében ugyanoda lyukadsz ki.
*A farkasom és a köztem lévő különbözőségek igen nagyok, ezt én sem vitatom és Achilles sem. Próbáltunk megoldást találni, de lássuk be, egy falka nélküli életben ez nem igazán megy. Ahol nincsenek kötöttségek, korlátok, ott nem lehet befogni a vadat sem. Ezt azonban csak most kezdem érezni, hogy visszatértünk és be kell valljam, hogy jó döntés volt a részemről. Azt is, hogy nem csak akartam, hanem éreztem is, hogy erre van szükségünk, mintha a falka hazahívott volna, egyszerűen vonzott magához. Bár valószínűleg csak bennünk volt vágy, és valójában senki nem gondolt ránk úgy, hogy hiányzunk neki. Nem tettem le semmit az asztalra, hogy a távozásunkkal űrt hagytunk volna magunk után. Figyelek Niallra, minden nálam sokkal idősebb farkasra figyelek, hogy tanuljak, olykor fel is nézek rá és várom a kifejtős kérdés végét, hogy válaszolhassak, bár még nem tudom mit mondanék. Nem is kell, hiába veszem a levegőt, az hangok nélkül kénytelen távozni, mert Niall helyettem is válaszol. Nos már az első mondatnál kiderül, hogy nem ugyanarra gondoltunk, ő sokkal mélyebben tekint bele mint ahogy azt én tettem volna. Ezt meg kell szoknom tőle, meg kell tanulnom. Az amit mond nagyon is igaz, gondoltam én is rá, de nem találtam megoldást. Lemondóan szólalok meg, bár nem adtam még fel, de ez a keresgélés, a közös pont megtalálása igen nehéz és szinte lehetetlennek tűnik. * -Mégis milyen helyzetben lehet kihasználni az ő erősségeit egy olyan testben, mint amilyen az enyém, az én bogaras, mindenre igényes, hozzá képest szelíd természetemmel? Másrészt ahhoz benne is kellene lennünk _valamilyen_ helyzetben, hogy ez kiderüljön. Egyedül a vadászat az amiben kellően össze tudunk dolgozni, de a falka étkezéséhez szükséges alapanyag begyűjtése nem tartozik az ambícióim közé. *Persze ez is egy fontos feladat, de lássuk be, ahol mindenki vadászik, ott csak a tengerbe vizet maradna. Értem és tudom is miért olyan vad és miért akar állandóan kitörni. Túl büszke, másrészt tétlennek érzi magát és ez felbosszantja, épp csak a lehető legalkalmatlanabb pillanatokban jön rá. Ezzel Bertie nem tudna mit kezdeni, elvégre csak emberekkel foglalkozik és az én problémámon már segített. Az jó is volt mindaddig, míg meg nem kellett osztanom a testemet, a lényemet, a lelkem templomát egy farkassal. Ez a ketten egy csárdában tipikus esete, amivel eddig nem tudtam mit kezdeni. Hogy létezik erre is szakember….szakfarkas, az elképeszt, de Niall vigyorgós magyarázata ésszerű, hiszen a farkasoknak rengeteg idő áll rendelkezésre ahhoz, hogy akár több szakmát is megtanuljanak, több diplomát szerezzenek, épp olyat amilyen akkor érdekli őket. Miért ne lehetne valaki annyira lelkes, hogy a pszichológiát némileg átírva a farkasok lelkére is alkalmazza. Egyelőre azonban nem tartok rá igényt, bízom abban, hogy Niall tanítása is elég lesz az első lépések megtételére. Azon nem lepődöm meg, hogy ő is több mindenhez ért, elvégre benne van már a korban.* -Na és mik azok? *Kíváncsian nézek fel rá, már csak azért is érdekel, hogy miket tanult meg, mert annyira különbözik a többiektől. A nyugodtsága, a türelme vajon milyen tudást vonzott magához? És vajon én miben találom meg a helyemet? Farkasként még szerencsém is van a vérvonalammal, Niall beavatott abba, hogy a trollok miként edzik magukat és ezt még hallgatni is fájdalmas, de azért a muszkliknak is vannak gondjaik. Viszont bárhogyan is álljak most a bestiámmal, nem akarom feladni. Ez soha nem volt opció, mert bár több ellentét van köztünk, mint egyezés, nélküle üres lenne az életem, ő óriási űrt hagyna bennem. Nem cserélném le másik farkasra és ezt ő is tudja. Arra viszont mélyen elpirulok amikor Niall emlékeztet egy korábbi tréfás megjegyzésemre, amit bár komolyan gondoltam,nem _úgy_ volt komoly. Csupán az elhivatottságomra szerettem volna utalni, nem volt a terveim között, hogy Atanerk legyek. Zavartan kuncogok az orrom alatt, ám a kérdés valódi tartalmára határozottan tudok válaszolni.* -Nagyon kölyök vagyok én még ahhoz, hogy bármit ki tudjak választani, amíg a farkasommal nem jutunk közös nevezőre, nincs is értelme, hiszen nem tudom, miben tudnám segíteni a falkát. Az viszont tény, hogy a tenni akarás meg van bennem. És egyre jobban érzem azt, hogy kezdenem kell magammal valamit. *Ennek okán lassan ki is bontakozom az öleléséből, hogy felálljak. A farkasom lenyugodott, a pánik elkerült, sokat tanultam Nialltól és azt hiszem egy kicsit közelebb is kerültem hozzá. Jó ez a falkán belül, jó ha mindenkivel jóban van az ember és farkas lánya, én amúgy is szeretek barátkozni, kapcsolatokat teremteni, minél többeket megismerni. Immár kézen fogva sétálunk vissza a lak felé, de a tanítás még nem ért véget, legnagyobb örömömre. * -Ha tudok, szívesen segítek benne. *Őszintén ajánlom fel a segítségemet, holott még azt sem tudom milyen feladat várna rám. * -Hova lyukadok ki? *Más ahogyan én látom és más ahogyan ő. Ha lekapargatom a problémákat a felszínről, akkor már nincsenek problémák. *
ENyhén félrebiccentem a fejem, és megcsóválom rosszallóan. - Mindannyian kerülünk olyan helyzetekbe, amikor harcolnunk kell, az érdekeinket érvényesíteni. És most ne csak a fizikai harcokra gondolj. Van, hogy ki kell állnod magadért, mert valaki megpróbált verbálisan keresztülgyalogolni rajtad. Van, hogy harcolnod kell egy előléptetésért a munkahelyeden. Van, hogy egyszerűen szólnod kell valakinek, mert elmarta a tévé távirányítót és elkapcsolt a kedvenc műsorodról, vagy megette a kaját a hűtőben, pedig rá volt írva a neved. Ez csupa olyasmi, ahol hasznodra válhat ha kicsit temperamentumosabb vagy, függetlenül attól, hogy emberbőrben maradsz és nem pofozol le senkit a lábáról. Kapcsolódj össze vele, meríts az erejéből, légy hálás az erejéért. Ha te kimutatod a tiszteleted, az őt is arra fogja sarkallni, hogy tisztelettel viseltessen irántad - javaslom.
Felnevetek. - Lássuk csak. Bőrművesség, jóga, autószerelés, jogi tanácsadás és tolmácsolás, azt hiszem, ezek azok, amikben szakembernek mondhatom magam. Bár a jogtanácsos ismereteim eléggé megkoptak mostanra, és a modern bőrművességhez sem konyítok, csak a hagyományoshoz - ismerem el. - És bár megtanultam hogy ma mit jelent jógaoktatónak lenni, ha valaha tényleges tanításra adnám a fejem, valúszínűleg a régi mestereket követném, nem a felvizezett nyugati maszlagot - teszem hozzá.
- Tény, hogy egyezségre kell jutnod a farkassal és az ő erősségeit is használni, de az se ér semmit, ha a te erősségeid nincsenek benne az egyenletben. Mi az, amiben te vagy jó, ami téged tölt el lelkesedéssel és elégedettséggel? Mit csinálsz szívesen és mit nem? Mi az, amit tolerálsz és mit nem? Ez ugyanolyan meghatározó lesz az itteni karrieredben, mint a Bestia. Máskülönben nem fogod sokáig bírni, márpedig mi mindig hosszú távra tervezünk - okítom ismét. Tény, hogy vannak vérvonalak, amik hasznosabbak egyik vagy másik rangban, és nem sokat adnak hozzá egyéb irányultságokhoz, de - extrém példa - ha valaki emberként orvos volt, akkor valószínűleg farkasként is nagyobb affinitása lesz a gyógyítói ranghoz, mint hogy beálljon Tarknak, ahol simán benne van a pakliban, hogy rendszeresen ölnie kell a falkáért.
Már visszafelé sétálunk, én pedig mosolygok a felajánláson. - Örömmel élnék vele, de attól tartok, most épp nincs semmi olyan feladat, amit tudnék neked delegálni - utasítom el kedvesen. Tényleg értékelem, de a vezetőségi ügyek nem a kölykök kezébe valóak. Ha még Tark lenne, esetleg felmerülne, hiszen minden vezetőnek az az egyik legfőbb feladata, hogy a saját utódját vagy utódjait kiképezze - lehetőleg többet is -, de Bessie még pár lépcsőfoknyi távolságra van attól, hogy az adminisztrációba beleláthasson. - Oda, hogy a problémák gyökere mindig ugyanaz. Félünk. Hagyjuk, hogy ez visszatartson. Nem bízunk magunkban eléggé. Nem adjuk meg magunknak azokat a fejlődési lehetőségeket, amiket kellene. Nem lépünk hátra amikor szükséges, hogy nagyobb rálátásunk legyen a saját helyzetünkre. Nem látjuk a fától az erdőt, vagy csak az erdőt nézzük, nem az egy beteg fát, amit kezelni kell benne - vonok vállat. - Amennyire én látom, minden embert és farkast egy maroknyi érzelem és egy maroknyi gondolat-mintázat irányít. Csak mindannyian sok-sok-sok rétegnyi egyebet pakolunk erre a maroknyi dologra, amiket le kell fejteni, amikor egy probléma mélyére kell látnunk. - Amennyire tudom, ezzel a nézetemmel újabban a modern pszichológia is egyetért, legalábbis mintha olvastam volna valami cikket erről. Az érzelmi részéről mindenképpen, valami kutatók öt alapérzelmet állapítottak meg amire az összes többi visszavezethető, de most ha kezem-lábam törik, akkor se tudnám hirtelen felidézni, melyik volt az az öt. - Persze, mindannyiunknak megvannak a magunk egyedi csavarjai és szituációi, de... hogy is hívják ezeket? Archetípusoknak, vagy valami ilyesmi? Mindegyik egyedi helyzetet le lehet csupaszítani ezekre, és a leegyszerűsített helyzetből már könnyebb megoldást találni - fejezem be a válaszomat egy vállvonással.
Kezdőlap
Élveztem, mint mindig. <3
//
//
