Még száz éve is arról volt hírhedt a völgy, hogy ide hozták az életképtelennek tartott, farkaslétre méltatlan kölyköket, s a teremtőjük előtt tépték szét. Ma már a harcászati edzések kedvelt helye, nem ritka, hogy valaki gyakorlás közben egy-két csontra bukkan...
Irigylem azt a nyulat, már ha azt veszem, vacsora van kilátásban, és már kérnék egy darabot, végül visszafogom magam, és nem teszem meg. A nőstényt figyelem, őt már láttam többször is, akkor is, amikor éppen ki lettem tiltva a lakból. Most először látom vadászat közben, a prédája érdekelne, de gondolom egy falatot sem adna belőle. Smucig. Nem baj, majd fogok magamnak. Ha ez nem lenne elég, még le is olt, de jó, most erre volt még szükségem, de ezen már röhögök. A mondata második felét nem értem, felelek, mert kérdezte. ~Nincs kint tábla, hogy nem lehet. Apa? Ja, azt nem tudom. Miért nem jöhetek ide egyedül, a fene érti, nem rontom a nyúlpopulációt annyira, hogy másnak ne maradjon. Fater merre van... mit tudom én? Nem vagyok a bébicsősze sem a kísérője, meg egyébként se tartozunk össze, csak papíron, meg biológiailag, szóval nem tök mindegy? Én járom a magam útját, meg ő is az övét. Oké, a társaság hiányzik, de az is igaz, már én sem keresem a többiekét, valahogy nem megy nekem ez a beilleszkedősdi. Nagyfaterral sem beszéltem még egy szót se, bár azt hiszem jobb ez így, amúgy sem hiszem, kíváncsi lenne a pofázmányomra, én pedig nem erőltetem. ~Mi? vadászni? Én? Veled? Natanen kívül még senki sem hívott, meglep rendesen, szó szerint kiül a dé betű az arcomra. Én menjek egy nősténnyel vadászni? Mi hasznomat venné? Mindegy, lassan elmosolyodok, hiszen hívott, és én azért örülök ennek is. Akkor legyen, pillanatok alatt szabadulok meg a ruháimtól, váltok, és máris indulok ki tudja merre, de megyek.
Ha tudnám, hogy milyen gondolatok járnak a fejében biztosan megdorgálnám érte. Én sosem voltam az az irigy fajta. Örömmel megosztom azt amim van olyanokkal, akik meg is érdemlik. Tudtommal meg ez a fiú nem csinált semmi rosszat, de mégis... Olyan elveszettnek tűnik. A válasza csöppet sem tetszik. Lehet, hogy nem kell éjjel-nappal együtt lenniük, de mégis csak a fiáról van szó... Én bármit megadnék azért, ha a lányommal lehetnék... De erről álmodni sem lehet, hisz képtelenség. ~Félre ne érts Noah. Nem vagyok rád mérges, inkább az egész helyzet akaszt ki. De mondom ehhez nekem nincs beleszólási jogom.~ Már sokszor próbáltam kinyilvánítani a véleményemet hol nyugodtabb hangnemben, hol keményebben, de egyszer sem találtam érdeklő fülekre. Nem hiába költöztem el a farkaslakból egy magányos kis házban az erdő szélén. Én ott teljesen jól megvagyok. Nem kell alkalmazkodnom senkihez és nem kell hallgatnom más panaszait. Természetesen a közös programokon mindig részt veszek, mert nem felejtem el, hogy ki az én falkám. Meglep, nem is kicsit a ledöbbenése. Nem hittem volna, hogy ezzel ilyen nagyon meglepem. Ez fura és valahol szomorú. Nem jó jel, nagyon nem jó. ~Persze! Tudod a farkasok ügyesebbek ha többen vannak és legalább végre lesz alkalmam megismerni.~ Őszinték a szavaim. Tényleg szeretném jobban megismerni, hisz ő is a családom részét képezi. Leülve hátsómra várom meg, hogy levetkőzzön és végül felvegye bundása bőrét. Miután odatrappol mellém alaposan körbe járom őt, majd játékosan a fülébe harapok. ~Szólj mikor érdekes illatokat érzel!...~ Kíváncsi vagyok arra, hogy milyen távolról fogja megérezni a csorda illatát. Talán még a szél is kedvezni fog neki. ~Gyere utánam és ne maradj le!~ Azzal neki is iramodok. Egyenesen a fák közé vetődöm be. Nem fogom vissza magam. A leggyorsabb tempóval futok a fák között olyan könnyedséggel mint egy őz. Nem nézek hátra. Elég csak éreznem őt.
- Nem teljesen így van, mert elsősorban magunkra vigyázunk, de ha esetleg elszalad velünk a ló, akkor kerülnek ők képbe. Van, hogy még mi magunk is belefutunk borzasztó nagy baklövésekre. Azt inkább nem mondom, hogy nagyrészt a kölyköknek sikerül ezeket elkövetni, de hallottam, mi minden történt, amíg nem voltam itt, Darren meg James is igen szépet alkottak egy ízben, pedig aztán ők már határozottan nem kölykök egy ideje. Az viszont megmosolyogtató volt, hogy a velünk kifejezést használja, olyan édes, komolyan, legszívesebben csak magamhoz szorítanám, és ölelném addig, amíg helyre nem áll a világ rendje. Olyan szép és megnyugtató volna, de a világ rendje kötve hiszem, hogy csak úgy helyrebillenne magától, amekkora a trutyi, ez sajnos határozottan nem az egyszerű kategória. - Sajnálom. Őt is. Atya ég, szegénynek mennyi halált kellett megélnie, pedig milyen fiatal. Nem fair az élet, mindig is mondtam, bár szentül hiszem, hogy mindünkkel úgy kell történnie a dolgoknak, ahogy történnek, de ettől függetlenül azért vannak olyanok, akikkel bőven kíméletesebb lennék, ha én fonnám mások sorsának fonalát. - Nem kell mindent most rögtön megjegyezned, kérdezhetsz bármikor, válaszolni fogok, nem abba a típusba tartozom, akik csak egyszer hajlandóak elmondani mindent. Igencsak birkatürelemmel vagyok megáldva. S igen, ezért érezted így. Te is képes leszel majd rá idővel. Idő, nos, az a mi világunkban azért már igencsak más távlatokat ölt, de majd meg fogja tanulni. Bőven lesz rá lehetősége, hogy kiteljesedjen, már csak azért is, mert falkában fog élni, és relatíve biztonságban lesz. Alignak meg… nos ő olyan tényező, akinél sosem lehet tudni, mivel kell pontosan számolni. - Először is, mindenki hibázik, emiatt ne aggódj, ahogy tökéletes emberek, úgy tökéletes vérfarkasok sincsenek. Valamint, nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy időd van, tőlem minden támogatást megkapsz, amit csak adni tudok. Majd megtapasztalja, hogy esetemben ez mit is jelent igazán, nagyon is sokat, mert imádok adni, mindenféle értelemben, és senkit sem hagynék cserben, aki fontos számomra, pláne nem valakit, akit hajlandó vagyok a kölykömmé fogadni. Nagyot téved, ha azt hiszi, megijesztene azzal, hogy normális ember, és normális farkas lesz, mert ők hibáznak, nem is kell akarnia többnek lenni, mint ami, és én is csak azt szeretném, ha önmaga lenne. - Nem lehet, biztos. Eleinte elő fog, amíg nem uralod, ez olyan öttől huszonöt évig bármilyen időszakot felölelhet, de ha még utána sem kerül valaki viszonylagos egyensúlyba a farkasával, akkor ott már gondok vannak, mert nagyjából ez az a pont, ahonnan nem számít valaki kölyöknek. S felette már elég kínos a dolog. Emiatt azonban nem kell félned, mert mindent meg fogok tenni, hogy segítsek. Azt nem tudhatom, milyen lesz a farkasa, előre ezt nehéz megítélni, és az is lehet, hogy sokáig nem is lehet majd látni a foga fehérjét, de talán szerencséje lesz, és az enyémhez hasonlót kap. - A te részedről esélyes, de a farkasod hozzáállását előre nem lehet megmondani, de bízom benne, hogy így lesz. Szeretném, de jobb nem találgatni, akkor csalódás sem érheti egyikünket sem. Áltatni nem szeretném, sem azt, hogy tévesen ígéretnek vegye a szavaimat, noha ennél intelligensebb, de jobb nem kockáztatni. - Eleinte káosz lesz, és igen, bárki, aki idősebb nálad, vissza tudja tartani, mert még gyenge, és könnyű uralom alá hajtani. Ez durván hangzik, de igazából arról van szó, hogy visszazavarjuk úgymond a helyére. Minél idősebb leszel, annál nehezebben fog menni, de még ez is hosszú idő. Engem sosem fogsz legyűrni, ez viszont biztos. S jaj, mennyi durva dolog van még a világunkban, amit meg kell majd tapasztalnia, de én még mindig szentül meg vagyok győződve róla, hogy jót teszek vele, hogy ez a helyes, ezt kell tennem. Ilyesmiben nem szoktam tévedni. - Ez így is van. Igaz, épp ennyire megállja a helyét az idősebb farkasok tekintetében is a falkában. Nem leszel egyedül, ez a lényeg. Mosolyogtam rá, és igyekeztem közben felkészíteni magamat az eljövendőre, mert akármennyire is vagyok idős, ez még nekem is felettébb új és nagy dolog lesz. - Ebben nem kételkedem. Mosolyodtam el, abból a szempontból pláne szerencséje van, hogy a Lakban a falka szociálisabb része él, és tényleg nem félek attól, hogy ne sikerülne pozitív kapcsolatokat kialakítania. Nem maradtak kétségeim, mire eljutottunk a falka belsőbb területeinek egyikére, és bár a Lak még kicsit odébb volt, de most nem is az a cél, hogy a négy fal közé kerüljön, a biztonság itt már megvan, nem oly messze kószálnak falkatagok, ennyi több, mint elég hozzá. A számat eleget koptattam, levetkőzöm hát, bár igyekszem gyorsan csinálni, hogy ne hozzam zavarba, mert ez szintén olyasmi, amit még szoknia kell. Amint biztonságban voltak a ruháim, már változtam is át, alig dobbant párat a szív, már a farkasom állt szemközt Madisonnal. Így nem tűnik fájdalmasnak, de majd rájön, hogy nem volt túlzás, amit állítottam, hamarosan. Nem köszönöm meg a szavait, noha jól esnek, de a mentális kommunikáció legyen egy másik nap sokkja tapasztalat terén. Hagytam egy ideig, hogy simogasson, s közben orrommal megböktem a másik kezét, mivel nem azzal simogat, nyilván nem azt használja, így megharaphatom ott. Ennyi jelzést kapott, s egyben időt, hogy felkészüljön, a következő pillanatban már alkarjába mélyedtek pengeéles metszőfogaim, durva csak akkor lesz, ha megpróbálja elrántani, egyébként tiszta, egyszerű harapás, tépni nem szándékozom, ez is elég, hogy örökítsem a vérvonalam. Érzem, ahogy egy aprócska darab leválik a farkasomból, a lényemből, hogy a fizikai kontaktus erejét kihasználva megtalálja úgy otthonát Madisonban. Kényelmesen bekuckózva, mintha soha, sehol nem lehetne jobb helyen…
Szavaira csak ismét bólintottam, hiszen biztosan nem lehet könnyű egy farkassal együtt élni. Legalábbis, amit eddig tudtam a farkasokról azok alapján gondoltam ezt, de fogalmam nem volt arról, hogy ez mennyire igaz ránk, vagyis rájuk. De igyekeztem a szavait megjegyezni, és ha szükséges lesz, akkor az alapján cselekedni, de hiába éreztem azt, amikor ő megpillantotta először a farkasát, hiszen ennek ellenére fogalmam sem volt arról, hogy mire számítsak. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy végre hazataláltam és elindultam azon az úton, hogy megtaláljam azt, aki vagyok, vagyis hogy visszataláljak önmagamhoz, aki voltam mindig is, csak idővel túl mélyre temettem el. - Nem kell, hiszen ami nem öl meg minket, az erősebbé tesz. – pillantottam rá lopva. Talán furán hangoztak a szavaim, de bíztam abban, hogy mindegyikük jobb helyen van már és boldogok. Hiányoztak nekem, sokszor emlékeztem rájuk, de nem ragadhatunk örökké a múltban, s míg nekünk nagyon fáj, addig ők végre meglelhetik a békét és boldogok lehetnek. Illetve sose távoznak igazán, mert a szívünkben örökre velünk maradnak és bennünk tovább élnek. Legalábbis én próbáltam ebben hinni és abban is, hogy vigyáznak rám, s nem engedik azt, hogy bajom essen, hiszen életükben is azt tették a legtöbben, vagy csak megmutatták azt, hogy milyen igazán boldognak lenni és nem elrejteni azt, hogy ki is vagyok valójában. - Rendben, de akkor se szeretnék mindenre visszakérdezni. Így igyekszem inkább elraktározni a dolgokat, de előre is köszönöm, hogy türelmes leszel velem. – s egy halovány mosoly ül ki az arcomra, hiszen még is csak izgulok, majd az újabb kijelentésére először csak egy újabb bólintással reagálok. Egy pillanatra elgondolkozom, hiszen azt sejtettem, hogy eleinte nem lesz könnyű, vagyis a hallottak alapján, de menni fog, mert szeretném, ha menne. Meg eleve úgy érzem minden egyes lépéssel, mintha hazatalálnék, így csak nem lehet gond. - S csak te fogsz tanítani vagy esetleg több tanár is van? Vagy miként történik ez pontosan? Ott, ahol laktok ott se mászkálhatok majd felügyelet nélkül, vagy esetleg ott nem olyan nagy gond, ha valami nagyobb dolog hatásának köszönhetően átváltozom? – mert mintha valami olyasmit említett volna, hogy eleinte nem igazán fogom tudni uralni, így szeretném előre tudni, hogy még is mennyire lesz szabad terület számomra az új otthonom, mert azt megértem, hogy a városba nem mehetek felügyelet nélkül és szerintem nem is mernék eleinte. Biztosan fura érzés lesz, de ugyanakkor remek is, hiszen végre visszatalálok önmagamhoz… - Reméljük, hogy nem lesz velem sok gond és nem fogod utólag megbánni a döntésedet. – szólaltam meg alig hallhatóan, mert szerettem volna, ha tényleg sose bánja meg azt, hogy emellett döntött. Mármint amellett, hogy megajándékoz egy farkassal, egy új élettel és segít visszatalálnom önmagamhoz. - Értem, vagyis azt hiszem, hogy értem. De még hirtelen annyi az információ, hogy nehéz átevickélni közöttük. – kuncogom el magamat alig hallhatóan, de tényleg annyi mindent hallottam és láttam, hogy hirtelen sok(k). Viszont bízok abban, hogy idővel a homályos részek kitisztulnak és mindent megértek, hogy mi miért van és miként működik. - Tényleg annak hangzik, de másrészt szerintem egy kisebb biztonságot is add, hogy még se bújhat csak úgy elő, mert van olyan, aki képes visszatartani őt. – pillantok rá egy kisebb mosoly keretében. Furán hangozhat, de annak ellenére is, hogy kegyetlenül hangzik az, hogy uralják, visszatartják a farkast, de a biztonság akkor is ott van, hogy nem szabadulhat el túlságosan a „pokol”. S ez azért engem megnyugtat, ha nem is teljesen, de kicsit igen. A lépteink pedig egyre közelebb vittek az ismeretlenhez. Jó érzés volt az, amit mondott, hogy nem leszek egyedül. Remélem, hogy tényleg igaza van és sikerül elérnem azt, hogy ne csak megtűrjenek, hanem tényleg barátokra is leljek. Próbáltam felkészíteni magamat arra, ami történni fog, de nem tudtam, hogy mi fog. Mi az igazság a látott filmekben, vagy a könyvek rejtett történeteiben. Nem is akartam ezekre most gondolni, inkább szerettem volna meglátni azt, hogy milyen a valóságban és engedni, hogy az események, illetve az érzések magukkal ragadjanak. Aztán egyszer csak elkezd vetkőzni, én meg hirtelen csak pislogni tudok, de végül illendően kicsit elfordulok, hiszen még se szeretném meglesni őt. Fogalmam sincs, hogy őt ez mennyire zavarhatja, hogy egy idegen bámulja, de az biztos, hogy én kicsit zavarba jövök, de aztán az események felgyorsulnak és egy farkas áll előttem pár pillanattal később. Figyelem őt, s egy apró mosoly kúszik arcomra. Rövid ideig pedig a bundájában tűnt el a kezem és legszívesebben a selymes bundába bele fúrtam volna arcomat is, mondhatni hozzábújtam volna, ahogyan egy gyermek bújna édesanyához. Nem tudom, hogy miért éreztem ezt, de hirtelen eme érzések öleltek körbe. Majd rövid idő múlva másik kezemet is megbökte az orrával, mire én felemeltem, de azért pár másodperc kellett mire rájöttem, hogy miért is tette, de mielőtt bármit mondhattam volna, vagy tehettem volna a fogait belém mélyesztette. Egy apró szisszenés hagyta el ajkaimat, de bármennyire is az emberi tulajdonságok arra akartak rávenni, hogy rántsam el a kezemet nem tettem. Küzdöttem a természet ellen ilyen téren, s nem sokkal később valami fura dolgot tapasztaltam. Olyan volt, mintha valami fura érzés eleinte csak átölelne, bekebelezne, mintha csak magához akarna édesgetni, mintha csak helyet szeretne keresni valaminek, valami újnak. Majd hamarosan pedig éreztem, ahogyan a korábbi űr kezd eltűnni és helyette valami kezdi felütni a fejét. Elkezdett bennem növekedni, fejét kíváncsian felkapni, majd pedig kényelmesen elhelyezkedni, mint amikor valaki otthonra lel. Fogalmam nem volt arról, hogy ezek után mi fog történni, de igyekeztem az új jövevényre figyelni és arra, hogy mire vágyik, vagy mit szeretne, de legelőször csak pontosan azt a kíváncsiságot éreztem meg, ami alapból bennem volt. Mind a ketten kíváncsiak voltunk, majd egy idő után újra Lilianne-re pillantottam, mintha csak szeretném tudni, hogy most mi lesz. Ha közben elengedte a kezemet, akkor azt az ölembe ejtettem. Még az se érdekelt, hogy vajon a harapásnyom ott van-e még vagy nem…
- Ez így van, de kevesen képesek valóban felfogni ennek a jelentését. Úgy gondoltam, ő kivétel, kivételes, pont olyan, amilyen ahhoz kell, hogy hasonlóan lássa a világot, mint én. Hogy meg tudjam értetni magam, és egyúttal megértsem őt is. Ez nem mindig egyszerű folyamat, de ha kezdetben megvan az összhang, akkor azért valljuk be, sokkal, de sokkal könnyebb, márpedig úgy érzem, közöttünk ebben nincs hiba. - Csak szeretném, ha tudnád, hogy tőlem bármikor kérdezhetsz, olyat is, amit már elmondtam, vannak, akik nem ilyenek, de mivel én leszek a Teremtőd, elsősorban úgyis hozzám fogsz fordulni. Reményeim szerint legalábbis így lesz, felettébb kellemetlennek érezném, ha pont a saját kölyköm nem így tenne, de sosem lehet előre tudni az ilyesmit. - Vannak mentorok, egész sokan, úgysem tudok majd állandóan melletted lenni, és ha a szerencsés véletlen is velünk van, az egyiknek nagyon fogsz örülni. Valami azt súgta, hogy az általa ismert Darren, meg az én őrült, szabad barátom egy és ugyanaz, ami csakugyan azt sugallja, hogy ez az egész egyszerűen sorsszerű. - A hegyekben alapvetően nem gond, főleg mostanában, elvétve vannak emberek a vadászterületen, illetőleg farkasok viszont nagyon gyakran. A Lakban és a környékén biztosan mászkálhatsz egyedül, de távolabb a saját érdekedben nem érdemes menni. Akadhatnak magányos farkasok, akik nem tisztelik a határainkat, sem minket, és nem érdekli őket, kiken kell átgyalogolniuk. Bíztam benne, hogy ezt nem fogja fogságként érzékelni, mert szerintem azért közel sem volt az, lehetne ennél sokkal rosszabb is. - Illetve, ha valahová el szeretnél menni, szólsz, és megoldjuk, még úgy is megvalósítható, hogy ne tudd, hogy a közelben vagyok. Nem szeretném, ha azt éreznéd, csöbörből estél vödörbe. Tényleg nem, bár elképzeléseim szerint kellőképpen felvilágosítottam arról, milyen is a kölyöklét kezdetben, ám ez csak időleges, sokkal többet nem kell pesztrálva lennie élete során, mint amennyire eddig volt. Egyszerűen csak fel kell nőnie a farkasának és neki is egymáshoz, s onnantól kezdve minden rendben lesz. - Kétlem, Madison, de ha mégis lenne veled gond, majd megvívjuk a magunk kis csatáit. Kacsintok rá, hisz ezzel semmi baj sincs a világon, alapesetben is megvan az ilyesmi Teremtő és Kölyök közt, nem lehet minden ideális. Szerintem ő így is majdhogynem túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, egyértelmű, hogy nem lesz minden szép és jó, de nem is szükséges annak lennie. - Nem gond, lesz időd megemészteni őket. Tudom, hogy sok az infó, de az időnk is, következésképpen nincs abból semmi baj, hogy most még kicsit el van veszve, ez tökéletesen érthető egy őrületesen új világ közepén. - Igen, de még így is előfordulhat, hogy egyedül leszel, balesetek történhetnek, meg sok kölyök nem bírja, hogy nem lehet teljesen szabad, ami érthető, de sajnos amíg nem uruk önmaguknak, ez a helyzet. Nem olyan sok idő ahhoz a hosszú élethez mérten, amit egyébként leélhetünk, ha nem vagyunk túlságosan felelőtlenek. Vannak persze, akik a jég hátán is megélnek, de alapvetően általános jellemző, hogy aki ostobán viselkedik, nem éli túl. Ő nem tűnik sem annak, sem felelőtlennek, de a farkasa egyelőre zsákbamacska. Ki fog derülni, hamarosan, csak remélni merem, hogy olyan szerencsés lesz, mint amilyen én voltam, és nem lesz túl sok problémája vele. Kívánom neki, teljes szívemből. Nem akartam túl sokáig húzni, egyrészt egy kis részem tartott attól, hogy meggondolja magát, viszont erre már nem szerettem volna lehetőséget adni. Tévedtem, mert ennek szikráját sem éreztem, még csak a kezét sem rántotta el, amiért igencsak hálás voltam, legalább nem roncsolódnak a szövetei, túl nagy sérüléssel nem akartam kezdeni. Sosem hoztam még kölyköt a világra, nem téptem ki magamból egy darabot, hogy valaki mást erősítsen innentől kezdve, de azt kell mondjam, hogy jó érzés volt. Amint éreztem, hogy a Kölyköm megszületett, eleresztettem a kezét, még jó darabig fogja a nyomait viselni, sajnos mint mindent a világon, köztünk is tanulni kell a dolgokat, a regeneráció idővel fejlődik, de sokat kell hozzá sérülni. Finoman megnyalogattam azért a sebeket, majd elhelyezkedtem a hátsómon, és egy röpke, elnézést kérő pillantással néztem rá, előre vezekelve azért a fájdalomért, amit most érezni fog. Felszegve a fejemet vonyítottam az éjszakába, üdvözölve a társaimat, és egyúttal hívva a Kölykömet. Finoman kaptam el a grabancát odabenn, inkább csalogatva, mint durván rángatva ki, de azt érezhette a Kölyök, hogy nincs választása, jönnie kell, hisz én azt mondom. Fájni fog, pokolian, de idővel ez is jobb lesz… Gyere, kis drágám, megmutatom neked, milyen a világ.
- Köszönöm előre is, s igen hozzád fogok fordulni. – szólaltam meg picit halkabban, hiszen magam sem tudtam, hogy pontosan mi is vár rám. Hallottam, s láttam is dolgokat hála neki, de még ennek ellenére is úgy éreztem, hogy sok mindent nem tudok és egyáltalán nem lesz könnyű út, ahogyan egyik út se az, hogy visszataláljunk magunkhoz. - Örülni fogok? – pillantottam rá csodálkozva, hiszen nem értettem, hogy miért mondhatja ezt. Tény, hogy Darren arcának vonásai szinte egyik emlékképemben se változtak, de ezt inkább annak tulajdonítottam, hogy gyermek voltam még és a sok dolog miatt, ami történt velem csak az utolsó arcának a vonása van meg az emlékeimben… De mi van ha tévedtem és rá gondol? Nem, arra annyira pinduri az esély, így inkább sietve űztem eme gondolatot. Már annak is örülnék, ha csak annyit tudnék, hogy él és jól van…. - Ohh, értem. Akkor egész nagy helyen sétálhatok és ismerkedhetek a többiekkel. Ha meg gondolom bármi gond lenne, akkor bárkinek szólhatok, ha éppen nem vagy a közelben. – mosolyodtam el haloványan, hiszen izgultam. Kár lett volna tagadnom és annyi minden száguldott át az elmémen, de már egy dolgot most is tudtam, vagy talán többet. Nem csak a szabadság apró szellőit éreztem, ahogyan magukhoz édesgetnek, hanem azt is, hogy kezdek hazatérni. Arra pedig, hogy vannak olyanok, akiket senki és semmi se érdekel kicsit összeszorult a szívem, de ha az emberek között van, akkor az is biztos, hogy az őrzők és a farkasok között is fellelhetőek ilyenek. - Nem érzem, úgy érzem, hogy inkább a hazavezető ösvényre léptem és pontosan odatartok, ahova mindig is tartoztam. Csak eddig nem tudtam, hogy merre keressem. – válaszoltam neki egy boldog mosoly keretében, majd végül csak bólintottam, hogy rendben értettem. Bár nem tudom, hogy miért is szeretnék a városba menni. Legfeljebb papítóval és Payne-vel szeretnék találkozni újra, de nem akarok bajt se hozni a fejükre, így szerintem jó pár hétig meg se fog fordulni a fejemben, hogy bemenjek a városba. Majd valahogy írok nekik, hiszen az unokanővérem számát tudom, szerintem még mindig a kabátomban lappang a papír… A csatás megjegyzésére újra bólintottam, de eléggé határozottan, hiszen nem fogok elfutni, nem fogok hátat fordítani annak és neki. Azt pedig sejtettem, hogy lesz időm, de akkor is szeretném azt, ha a kezdetektől fogva büszke tudna rám lenni és nem lenne túl sok baja velem, vagy legalábbis nem annyi, mint a legtöbbekkel, de minél többet hallok, annál kisebb esélyt látok rá… - Ez szerintem teljesen érthető, de ennek ellenére is szabadok lehetne és tanulhatnak a saját hibáikból és ez szerintem igazán jó dolog. – tényleg így gondoltam. Lehet, hogy nem leszek olyan szabad, mint egy egyszerű ember, aki megszabadult a láncaitól, de ennek ellenére még is úgy érzem, hogy szabad leszek és talán közelebb is kerülök az anyatermészethez, ami már így is képes volt annyiszor elcsábítani… Aztán pedig az események felgyorsulnak. Érzem, ahogyan növekedni kezd bennem valami, mintha csak valami helyet keresne, ahova begubózhat, hogy utána ő is megismerje az ismeretlent. Hamar megleltem a lelkemben és a szívembe tátongó ürességet, mintha mindig is számára tartottam volna azt a helyet. Fogalmam nincs, hogy mennyi idő telhetett el, de nem mozdultam. Próbáltam figyelni, mintha valami fura, de jó érzés kerített volna hatalmába, amikor is megjelent ő… Ő, a másik felem, egy farkas, aki talán pont annyira volt riadt, mint én. Akinek annyira volt ismeretlen ez a világ, mint nekem az ő megjelenése. A kezem az ölembe ejtettem és figyeltem Lilianne-t, de közben az új jövevényre is, ami nem rég dugta elő a fejét, de mielőtt még túl sok idő eltelhetett volna valami fura történt. Éreztem, ahogyan mocorogni kezdett, a kezem a hóba hulltak, én pedig szinte előre dőltem. A testemet fájdalom járta át, úgy fájt, mint még soha. Mintha a lelkemben eltemetett fájdalmak egyszerre törtek volna felszínre és ahhoz, hogy örökre távozni tudjanak még a csontjaimat is szét kellett volna zúzniuk. Ropogtak a csontjaim, éreztem, amint egy könnycsepp végig gördült az arcomon, majd üvöltés tört fel a torkomból. A testem meggörnyedt, a légzésem hevesebb lett, a kezem ökölbe szaladt, mintha úgy könnyebb lenne ezt elviselni, de nem volt az… Fájt, túlzottan fájt. Mintha csak a páncél törne, mintha csak a burok kezdene el megrepedezni, ami jól elrejtett eddig mások szeme elől, azt, aki valójában vagyok. Nem pár perc volt. Hosszabb volt, s szenvedéssel fűszerezett. S minél több idő telt el, annál inkább fájt, de aztán egyszer csak abba maradt, a szemeimet lassan nyitottam ki, de a világ másabb volt. Amikor pedig lepillantottam, akkor a kezem helyett, mancsokat pillantottam meg. Éreztem, ahogyan a bundámat a hó érte, majd lassan álltam fel, mintha csak félnék attól, hogy mi fog ezek után történni. Lassan pillantottam körbe, majd tettem felé egy-két lépést, de a világ annyira másabb volt… Annyira békésebb volt, vagy talán csak a lelkem élő világ lett az…
- Van egy olyan érzésem, hogy igen. Bólintottam, aztán persze ki tudja, én igazából csak reménykedem, hogy így lesz, mert szeretném, ha jó lenne a megérzésem ezzel kapcsolatban. Rá férnek a jó dolgok Madisonra, ez teljesen biztos. Majd meglátjuk, mennyire van igazam, ez még azért a jövő zenéje, előtte meglehetősen fontos teendőnk van. - Így van. Akadnak barátságtalanabb egyedek, de erre nem készítelek fel külön, idővel majd kitapasztalod, kitől nem érdemes kérned semmit sem, mert keresztbe lenyel. Viszont ne aggódj annyira, a többség szerencsére nem ilyen. Örültem, hogy látja, azért nem úgy lesz bezárva, miként eddig volt, és nem is valaki kénye-kedve miatt, hanem azért, mert aki hamarosan benne fog élni, az egyelőre veszélyes. Addig mindenképp, míg nem tanulja meg kezelni. - Nos, ennek nagyon örülök. Remélem, sosem fogsz csalódni te sem. Simítom rá kezem az arcára, mert tény és való, hogy ez számomra is járatlan terep, és nagyon sokat kell még tanulnom, de nem bánom, örömmel megteszem, a plusz tudás soha, senkinek sem árt, csak épülni lehet általa. Az utolsó szavaira, miket emberként ejtett ki a száján, csak bólintok, már a testét tépő fájdalom sem csak a sajátja lesz hamarosan. Tudom, hogy ezt kell tennem, és őszintén örülök annak, hogy nem maradt benne tüske, hogy valóban ezt akarja, és nincs semmi, ami immár megállíthat engem. Kölyköm lesz. Teremtővé válok mindamellett, ami eddig voltam, mondhatnám, hogy nincs rajtam elég felelősség, de tudom, hogy ez nem igaz, viszont ezt nem érzem annak. Úgy hiszem, nagyszerű lesz, hogy ismét kiteljesedhetek anyaként, s ez nagyon is hiányzott az életemből, túlontúl is régen. Őszintén, nem akartam kölyköt, leginkább soha, de ő… nem tudok szabadulni még most sem a vonzásától. Az jár át, amikor a bundámat simítja, s mikor úgy döntök, enyém lesz halálom napjáig, mert igen, az enyém fog eljönni hamarabb, hisz életem felét már legalább leéltem. A fogaim nem tépnek, épp csak addig mélyednek húsába, míg muszáj, ám amint megérzem, hogy gyermekem ott emelgeti benne a fejét, már eresztem is el. Ennyivel azért nem elégedtem meg, látni szerettem volna, nem, nem ez a helyes szó, most akartam. Hisz belőlem volt, a farkasom kölyke, tudnom kellett, milyen. Rezzenéstelenül néztem végig a szenvedését, a fájdalmat, ami ezzel jár, éreztem mindent, ugyanakkor még emlékeztem is, ezt nehéz elfeledni, az első a legszörnyűbb, utána csak jobb lehet. Kivételt képez az, amikor ennél sokkal durvábban rántják ki valakiből a farkast, az még sokkal később is nagyon tud fájni. Azt is átéltem, többször, mint kellett volna. A könnyének sós aromája hamar bekúszik az orromba, csekély ár, Madison, rá fogsz jönni. A fájdalom azért a csodáért cserébe, amit ő érez, ha teret kap, s amit te is fogsz, ha már képes leszek felfogni a jeleket, amiket küld neked. Ez talán kevesebb idő lesz, mint a összecsiszolódni vele, megtanulni visszafogni. Szavakkal nem ostromoltam elméjét, csupán energiáim ölelték körbe, biztosítva arról, hogy itt vagyok, talán akkor tudott egy kicsit másra is koncentrálni, mint a pokoli kínra. Vonyításom kísérte az utolsó pillanatokat, míg végül valóban teljes pompájában ragyogott. Büszkén szegtem fel fejemet, figyeltem az első suta, még számára ismeretlen mozdulatokat. Odaléptem hozzá, nem vagyok attól kevesebb, hogy nem várom meg, amíg odaporoszkál. Bundám az övéhez simult, ekképp üdvözöltem az első, és meglehet, örökkön egyetlen Kölykömet. Körbejártam, megnéztem, majd egy újabb vonyítást követően ugrottam meg… gyere, kövess, rohanj velem, kergetőzzünk a széllel, s keressünk valamit, amivel megtömhetjük a bendőnket. Az első Teliholdad más lesz, abban nem lesz szórakozás, de most még belefér, érezd milyen, amikor nincsenek korlátok…
//Köszönöm szépen kis drágám! Üdv a falkában! Hamarosan kezdőt is írok! ^^//
A szavak szép lassan elillantak, ahogyan a szellő ősszel tovasodorja sok helyen a faleveleket. Mindennek megvan a maga ideje, eddig beszélgettünk, de szép lassan a döbbenet, a csodálat és a tettek ideje jött el, ahogyan a nap egyre inkább alákúszott a horizontnak. Mintha csak nem lett volna joga látni azt, ami éppen történik, vagy csak szerette volna átadni a teret a holdnak, hogy az „éjszaka” egyik új vadászának születését láthassa. Nem tudtam, hogy mi fog pontosan történni, de amikor megláttam farkas alakban, akkor egyszerűen úgy éreztem, hogy teljesen másvilágba csöppentem. Ujjaim óvatosan tűntek el sűrű bundájában, szemeimmel egy pillanatra se tévesztettem őt szem elől. Egyszerűen csak egyre inkább úgy éreztem, hogy tényleg hazatértem, hogy idetartozom és ő megadhatja azt, ami a bennem tátongó űrt kitölti, amit titkon mindig is kerestem. Nem tudnám megmondani, hogy miért gondoltam vagy éreztem ezt, egyszerűen csak átjárta a lényemet eme érzés, eme remény. Egy harapás, mely fájdalmas volt, de még se adtam neki hangot. Tudtam, hogy nem lesz fájdalom mentes, ő felhívta rá a figyelmemet, illetve eső nélkül szivárvány sincsen. Vagyis a boldog és a fájdalom néha kéz a kézben járnak, de ekkor még magam sem tudtam, hogy ennyire erős kínokat kell átélnem. Vajon ha tudom, akkor másképpen döntöttem volna? Nem, nem hiszem. Nem lettem volna képes akkor se elsétálni, ahogyan most se. Éreztem, hogy valaki növekedni kezd bennem, mintha egy része belőle, míg másik része talán belőlem lett volna? Hmm, nem tudom. Kíváncsi volt, ahogyan én is rá, de valami megváltozott. Egyre inkább elő akarták csalogatni, s ő nem tudott ellenállni a hívó szónak. A csontjaim szép lassan kezdtek eltörni, mintha csak valami présgépbe raktak volna, de semmit nem tehettem ellene. Egyszerűen csak előre bicsaklottam, az ujjaim a földbe vagy éppen a hóba vájódtak. A könnyeim kicsordultak, miközben ajkaim elváltak egymástól és néha egy fájdalmas sikoly, üvöltés töltötte be a teret. Szerettem volna, ha vége van, ha abbamaradt a testemet teljesen szétzúzó fájdalom, de a percek előrehaladtával csak egyre erősebb és erősebb lett. Nem bírtam magamban tartani azt a pusztító fájdalmat, ami átjárta a testemet és magam sem tudom, hogy mennyi ideig tarthatott, míg újra úgy éreztem, hogy levegőt kapok, hogy egyetlen egy porcikám se akar porrá zúzódni, de eljött végül ez a pillanat is és a szemeimet óvatosan nyitottam ki. Látom a tappancsom, vagyis azt hiszem így hívják a farkasok lábát. Még mindig alig tudom elhinni és nem csak ez másabb, hanem a világ is. Sokkal hangosabbnak tűnik az amúgy csendes erdő is. Szokatlan az egész. Egy-két tétova lépést teszek, a hó roppan a talpaim alatt, de meg is torpanok. Túlzottan szokatlan ez az egész, meg hihetetlen is. Érzem, hogy valami körbeölel, hogy valami megnyugtat, és úgy érzem még inkább, hogy nem vagyok egyedül. Aztán ő közelebb jön, bundája bundámhoz simul fejemet, a fejéhez dugtam, mint egy gyermek bújna édesanyához. Talán percek teltek el így, majd végül elindultunk. Először talán kicsit tétován, ügyetlenül, de a percek múlásával egyre sebesebben rohantam vele együtt, játszottunk, ismerkedtem a világgal, hogy idővel megtömjük éhes bendőnket. Olyan volt, mintha egy csodába csöppentettem volna és hiába minden fájdalom, hiába minden szenvedés azokban a percekben olyan boldog voltam, mint talán még soha és újra szabadnak éreztem magam.
|| Köszönöm szépen a játékot, nagyon élveztem! *-* S bocsánat, hogy még csak most értem ide ezzel.
Cseppet sem volt kellemes azzal a tudattal magam mögött hagyni a csocsó szobát, hogy mégis mi a fene történt ott. Darren helyrerakott, de nem tudtam volna azt mondani, hogy minden rendben van. Mert nem volt. Legalábbis a dolgoknak egy része egészen biztosan nem. Konkrétan az a része, ami Phil-t érintette. A farkasom ugyan nem viszolygott a gondolatra, hogy szeretnék tőle bocsánatot kérni, tüntetőleg fordított csak hátat, mondván, ő ehhez nem fog asszisztálni. Igazándiból jelen pillanatban csak jó is volt, mert nyilván nem egy éjszakába fog telni, mire megtanítom neki, hogy a könyörület és a törődés közel sem egyenlő a gyengeséggel. Én nagyon is tisztában voltam vele, ő már kevésbé. Rajta leszek az ügyön, de nyilván több időbe fog telni. Nem volt kérdéses, hogy Phil után megyek, már konkrétan az események másnapján, de a szobájában nem találtam és csak a sokadik falkatag volt tudott nekem használható információt adni azon túl, hogy házon kívül tartózkodik. Az erdő felé vette az irányt. Hát pompás. Így is baromi nagy az erdő, csak abban bízhatok, hogy a szagnyomokat még nem fújta el a szél, mert azt is sikerült kiderítenem, hogy hála égnek nem olyan régen hagyta maga mögött a Lakot. Úgyhogy fogtam magam, felvettem a kabátom és megindultam. Pajti, most segítened kell, akár tetszik, akár nem, mert úgy sokkal hamarabb a nyomára bukkanhatunk, egyébként meg egész nap és éjszaka képes lennék az erdőben kóborolni, míg meg nem találjuk. Hát, nem volt éppen egyszerű, mire szagot fogtam, de sikerült és onnantól kezdve már egész jól tudtam haladni. Farkas alakban nyilván könnyebb és gyorsabb lett volna, de nem mertem megkockáztatni, hogy bármi balul süljön el, így inkább biztosra mentem és gyalog, illetve futva tettem meg a távot. A pajzsomat felhúztam és bár elég sokat gyakoroltam már, mondhatni egészen jól ment, de fiatalabb voltam, mint ő és a szélirányokra sem figyeltem, hogy ne szúrjon ki azelőtt, hogy odaérek hozzá és megszólítom. Ráadásul amint kiszúrtam az energiáit, még inkább megszaporáztam futó lépteimet, hogy aztán lihegve álljak meg tőle jó néhány méterre, amint kiszúrtam az alakját. - Szia - köszöntöttem csendesen, amint meg bírtam szólalni, igyekezvén nem lesütni a szemem, hanem végig az arcára, szemeibe nézni, attól függően, rám nézett-e egyáltalán. - Én.. én nem tudom, mit mondhatnék azon túl, hogy sajnálom - kezdtem bele, ha hagyta, hogy belekezdjek. - Szóval sajnálom. Tényleg - haraptam rá alsó ajkamra, mert azon túl, hogy megkeresem és bocsánatot kérek, tényleg fogalmam sem volt, mit is csinálhatnék, merre tovább. Csak egy kósza gondolatként futott át rajtam, hogy mégis hol sikerült elcsípnem és ha képes lettem volna másra is gondolni, talán észreveszem a helyzet ironikusságát. Pont a Naturalak völgy.. Ismertem a hozzá fűződő legendát és nagyon remélem, hogy te is csak véletlen keveredtél erre és nem szándékos volt a helyszínválasztás...
A hozzászólást Payne Holmes összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Ápr. 11, 2017 10:38 pm-kor.
Lehet, hogy a veszély már rég elmúlt, de ahogy Darren engedélyt adott a távozásra, másra sem vágytam jobbat, mint minél messzebb jutni a szobától. Hiába voltunk falkatársak, a kis kettős mellett mégis én számítottam kívülállónak, én pedig nem akartam mást, mint valaki oldalán némi megnyugvást találni. Talán nincs abban semmi meglepő, hogy ahogy most valószínűleg – vagyis remélem – Payne, úgy én is a Teremtőmet kutattam az energiáimmal, hogy azelőtt bukkanjak a nyomára, hogy felütné a fejét a Farkaslakban oly divatos pletykálkodás, és szégyenkeznie kelljen miattam. Tudom, sok büszkeségre nem adott okot egyikünk viselkedése sem, de mégis... most úgy hiányzott néhány kedves, bátorító szó, vagy valami tanulságos mese, történet, némi vigasztalás, mint sivatagi vándornak a szomjat oltó víz. Némi bizonyosság egy tapasztaltabb, és sokkalta bölcsebb farkastól, hogy nem szúrtam el mindent... A nap további részét is az ő közelében töltöttem, hacsak nem volt ellene kifogása, még akkor is, ha nem ért rá foglalkozni velem. Elleszek én szép csendesen valamelyik sarokban is... Csak másnap reggel mozdultam el mellőle, amikor munkába indultam, ám mivel hazatértemkor Asami épp nem tartózkodott a lakban, így kénytelen-kelletlen a szobám felé vettem az irányt. Igaz, maradni nem igazán akaródzott, sem más falkatársakkal összefutni, Darren szobáját meg így is nagy ívben kerültem a történtek óta, így végül felmarkoltam a gitáromat, és elindultam, hogy keressek egy csendes, félreeső helyet az erdőben, mielőtt még valaki rám törné az ajtót a gyászmise-hangulatú zenéimért. Olyannyira sikerült belemerülnöm a gondolataimba, hogy fel sem tűnt, hogy egészen elcsatangoltam... Egészen a Naturalak völgyig, és igaz, nem volt túl szívmelengető a híre, de az én kedvem se szárnyalt épp a sasokkal, még ha egy kiadós alvás segített is némileg tisztábban látni a helyzetet. Hát... meg a kilátás is szép volt. Az egyik nagyobb sziklán vertem tanyát, majd miután sikerült kellőképp összeszedni a gondolataimat, a gitárom után nyúltam, hogy csak úgy, minden konkrét kotta nélkül kezdjek játszani, dallamba öntve az érzéseket és gondolatokat, amik bennem kavarogtak, könnyítve a lelkemen vele. Olyan ez számomra, mint másnak a naplóírás, valahogy sokkal nyugodtabb vagyok, jobban átláthatóvá válik minden. Egészen belefeledkezem az éppen játszott dallamba, olyannyira, hogy még csak Payne közeledte sem tűnt fel elsőre... csak akkor érzékelem, amikor már egészen közel ért hozzám. Sietve marad abba a dal, ahogy felpattanok ültömből. - Szia. - eddig valahogy nem igazán bírtam rávenni magam, hogy akár az ő szobájuk, akár a csocsó szoba közelébe menjek, de most, hogy látom, valahogy jóleső érzéssel tölt el az, hogy nincs komolyabb baja. Legalábbis szemmel látható... Csak állok, sután, szótlanul, hallgatva a bocsánatkérését, és valahol mélyen elszégyellem magam, hogy nem én kerestem fel előbb, hisz ami történt, annak ugyanúgy én is részese, okozója voltam – még ha csak a jó szándék is vezérel. - Semmi baj. - felelem szelíden - És... szeretnék én is bocsánatot kérni a viselkedésemért. Nem tudom, mi ütött belém... - folytatom bocsánatkérő hangon, a szememet lesütve, mert... számomra mindig is előrébb volt a kettőnk között lévő különleges kötelék, mintsem a saját büszkeségem. Még akkor is, ha részben pont az én viselkedésem borította ki annyira tegnap... - Jobban vagy azóta?
Hallottam a gitár szót, az utolsó szakaszon már szinte az volt az irányadó jelzőm. Akkor is tudtam volna, hogy ő az, hogy ő játszik, ha nem érzem az energiáit. Aztán pedig csak álltam ott, néhány pillanatig nézve, mielőtt ténylegesen megszólaltam volna. Bocsánatot kérek, elmondom, hogy mennyire sajnálom, az első, szelíd választ hallva azonban keserű érzés támad bennem. Hogy lehet ennyire jóságos? Ennyire szelíd? Hogy bocsáthat meg egyből, amikor azt műveltem vele? Amikor miattam került abba a helyzetbe, aminek olyan csúnya vége lett? Könyörület és törődés. - Ne, Phil, ne! - teszek néhány lépést felé, egyik kezem emelve felé, mintha csak nyúlni szeretnék, hogy szájára simítsam tenyerem, mintha ezzel kívánnám beléfojtani a szavakat, de megakadok félúton. Egyrészt mert befejezte a mondandóját, másrészt mert nem tudom, hogyan venné ki magát, ha annyira közel mennék hozzá. Nem az ő részéről, az enyémről és a nőstényéről, ki csak a körülöttem hömpölygő, hűvös, ám egyelőre nyugodt energiákban mutatkozott meg. - Nincs miért bocsánatot kérned. Ha nem durran el az agyam, ha képes vagyok kontrolálni magam, kordában tartani a farkasom, akkor.. akkor mindez nem történt volna meg - kétségbeesés ül a tekintetemben, ahogyan az arcát fürkészem. Megbocsájtott, én mégis inkább amiatt aggódom, hogy mi lesz velünk így, hogy a farkasom ráébredt, mit is érez a hím iránt. Mi lesz velünk addig, amíg nem tudom megmutatni neki a különbséget a gyengeség és a törődés között? - Miért? Hogy tudsz velem ilyen kedves lenni azok után, amit tettem veled? - én a farkasom vagyok és a farkasom én, nem mondhatom azt, hogy az ő cselekedetei, vágyai vezéreltek. Mert ha erősebb vagyok, vissza tudom fogni. - Én.. rád nézni is alig bír, Phil - buknak ki belőlem a kétségbeesett szavak, ahogyan néhány pillanatra a tenyerembe temetem az arcomat. Ő is érezheti, ahogyan a fehér nőstény tüntetőleg fordít hátat a hímnek már azóta, hogy ideértünk. Ami mondjuk még mindig jobb, mintha vicsorítana, de ilyen helyzetekben kifejezetten gyűlöltem az arroganciáját. Nem tudom, hogyan tovább. És ez aggaszt. Ezt pedig ő is kiolvashatja a tekintetemből, amint hajamba túrva húzom el a kezeimet az arcom elől és pillantok ismét rá.
Csak tétován állok, elhaló szavakkal, Payne közeledését, és szóbeli tiltását hallva... mit ne...? Ne menjek közelebb? Akármennyire is szeretnék, magamhoz ölelni, mint ha minden a legnagyobb rendben lenne, akárcsak április előtt, mégsem teszem, mert érzem a farkasa felő érkező energiákat, és nem akarom, hogy ismét odáig fajuljon a helyzet, mint múltkor... pláne, mert itt nincs, aki közbeavatkozzon... ki tudja, ezúttal meddig mennénk el? Képesek lennénk-e egyáltalán egymás szemébe nézni még? - Ha erősebb, vagy idősebb lennék, ha jobban iparkodtam volna a tanulással, hogyan kell másokat lecsitítani az energiáinkkal, akkor sem történt volna meg ez a egész. Minden csak nézőpont kérdése, Payne. - felelem csendesen, mert lehet, hogy az ő heves vérmérséklete miatt kerdődött az egész, de mégiscsak kölyök, és mennyivel fiatalabb, mint én! Előfordul az ilyesmi... Ha úgy nézzük, még szerencse, hogy engem talált meg a dühe, és nem valami embert... A kérdését hallva csak némileg csodálkozva szökik fel a szemöldököm, mert hirtelen nem tudom, mit is mondhatnék rá? Hogy... hogy ez a természetes? Hogy ilyen vagyok...? - Mert ilyennek neveltek... erre tanított a Teremtőm. Mert... mert ez vagyok én. - mosolyodok el halványan, ahogy eszembe jut az ősi, japán mondás, miszerint „mindig az az erősebb, aki nem tombol, hanem mosolyog.” Mert nem csak a fizikai erő jelenti az egyedüli erőt, ott van a lélek, a jellem ereje is, legalábbis bízom abban, hogy legalább abba még kapaszkodhatok. És legyünk őszinték, mégiscsak az Álmodó leszármazottai vagyunk, nem pedig a Legerősebbé... Valami különös oknál fogva már épp indulnék, hogy közelebb lépjek hozzá, de akkor meghallom a szavakat, amik úgy érnek, mint valami arcul csapás, és egyből megállásra is kényszerítenek... Szinte fel sem tűnt, hogy eddig szorongattam a gitáromat, bátorságot merítve a mívesen megmunkált fa hűvöséből, de most inkább visszatámasztom a sziklának, óvatos mozdulattal, mielőtt kárt tennék benne. - Payne... Azt hiszem, mindketten tisztában vagyunk vele, hogy... hogy a legkevésbé sem hasonlít az én farkasom a Teremtődre... És valljuk be, valószínűleg később sem fog ekkorát változni... - mert hát kutyából nem lesz szalonna, bárányból farkas, vagy valami hasonló. És tekintve, hogy mennyire ég és föld a kettő, nem csodálom, ha még csak az árnyékával se érek fel annak, aki számára a példakép, a világmindenséget jelenti. - Tudom... és én is érzem, és... én... nem akartam ezt. - sóhajtok csendes beletörődéssel, mert tudunk mást csinálni? Amikor azonban meglátom, hogy a tenyerébe temeti az arcát, riadt kétségbeeséssel buknak ki belőlem a szavak - Egyáltalán miért pont most? Vagy miért pont most...? Mit... mit vétettünk? Hisz eddig olyan jól kijöttek... - elég csak Darren lelépésére gondolni, vagy a tavalyi Vörös Holdra... Miért fordult ki magából ennyire a világ?
Csak csendben hallgattam a szavaimat, egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyomat, folyamatosan váltogatva, mintha ezzel próbálnám a zavaromat palástolni. Aprót bólintottam, igaza van, minden csak nézőpont kérdése, bár ez nem sokat segít. Mert magamat is hibáztatom. Nem fogok elsüllyedni az önvádban, de attól még szar érzés. Helyre akarom hozni. Helyre fogom hozni. Mert ez így egyáltalán nem elfogadható. - Meg sem érdemellek, komolyan mondom - csóváltam meg a fejem, keserű mosolyra görbültek ajkaim, ahogyan lesütöttem a tekintetem. Halkak voltak a szavaim, ám egészen biztosan hallotta őket. Én sem voltam egy haragtartó személy, de az, amit én műveltem vele, az már az én mércémet is jócskán meghaladta. És mégis.. még csak egy rossz szava sem volt, sőt, még ő kért bocsánatot azért, mert úgy viselkedett. Hogy? Ahogyan egy törődő személy teszi azzal, akit szeret? És ezzel szemben én úgy viselkedtem, mint egy miniterminátor. Tudtam jól, hogy kemények a szavaim, hogy nem lesz kellemes ezt hallania, de tudnia kell róla, ki kell mondjam, beszélnünk kell róla, ha túl akarunk lendülni rajta, ha valahogyan meg szeretnénk oldani. Mert én meg szeretném oldani. - De ez egy cseppet sem számít, Phil! - fakadtam ki, amikor abba kezdett bele, hogy az ő farkasa nem hasonlít a Teremtőmére. - Az enyém egyszerűen gyengeségnek tekinti a hímed törődését és könyörületét, és amíg rá nem ébresztem, hogy ez két külön fogalom, addig akár fejre is állhatok, nem fog változni a helyzet - keserűek voltak a szavak, mégsem beletörődőek. Mert ezt nem vagyok hajlandó elfogadni, mert ennek nem így kellene lennie. - Én sem - sóhajtottam szomorúan, mielőtt a tenyerembe temettem volna az arcomat. Próbáltam úgy tekinteni rá, hogy még mindig jobb, hogy most bukott ez felszínre, mintha később jött volna elő, még formálódunk, még tanulunk. De akkor is borzasztó ráébredni erre, borzasztó ez a kettősség, ami szétfeszít belülről. - Emlékszel a Vörös Hold utáni egy hetes kómára? Azóta tart ez az egész, hogy olyan pukkancs vagyok, hogy mindent túlreagálok, ideges vagyok és rettentő könnyű kihozni a sodromból. A farkasom meg.. állandóan ébren van, állandóan a felszínen ólálkodik, lesve a pillanatot, amikor átveheti az irányítást - próbáltam röviden összefoglalni, mit is tapasztaltam azóta, hogy magamhoz tértem. - Jártál nálunk, láttad, hogy néz ki a lakásunk. Darren is ugyanolyan lett, mint én, a legapróbb dolgokon is képesek vagyunk összekapni, hogy aztán, amint kiadtunk magunkból, minden folytatódjon úgy, ahogyan előtte. Most is valami ilyesmi történt, csak.. csak nem lettek ugyanolyanok a dolgok, mint előtte - néztem rá némi kétségbeeséssel a tekintetemben, hogy ahogyan egyik kezemet a másik felkaromra simítottam, mintha csak fázósan szeretném átölelni magam. Nem a hűvös levegőtől borzongtam meg, hanem a belülről fakadó hidegtől. - Nem tudom, hogyan tovább, Phil, nem tudom mi lesz holnap, vagy a következő órában, percben. De meg fogom oldani, oké? - próbáltam határozott lenni, erősnek mutatni magamat, de leplezni sem tudtam volna azt a félelmet, ami tegnap óta lopta be magát az érzéseim közé. Mi van, ha nem tudom helyrehozni? Mi van, ha emiatt el fogom veszíteni..?
Lehet, hogy bóknak kéne felfognom a szavakat, amiket Payne nekem szán, mégis képtelen vagyok rá. Miért van ilyen rossz előérzetem miatta? Bocsánatkérés, elmondja, amit szeretne, én szintúgy, és tessék... már megint kezdődik. Ha nem is a veszekedés, de tovább nő a kettőnk közötti szakadék, hála a nézeteltéréseinknek. - Neked lehet, hogy nem, de neki igen! - vágok vissza, mert igenis számít... ha nem számítana, akkor egyáltalán nem így viselkedett volna, ahogy. - És hogy akarod rávenni, meggyőzni, hogy teljesen más értékrend szerint tekintsen a világra? -kérdezek vissza, mert valahol fáj hallani, hogy ami kölyökéveim alatt végig erényként lett belém nevelve, az ő farkasának szemléletében nem más, mint gyengeség... Miért is lepődök meg rajta? Hisz erősebbek, magabiztosabbak, miért is lenne szükségük ilyesmikre, ha egyszer ők diktálják a szabályokat? Ha másban nem is feltétlenül, úgy tűnik, legalább még abban egyetértünk, hogy nem akartuk, hogy idáig fajuljon a dolog. Hogy így alakuljanak a dolgok, pláne azok után, hogy eddig milyen kölcsönösen jó volt az összhang köztünk. Csak némán bólintok a kóma említésére, ahogy arra is, hogy annak tudja be ezt az egészet, de vitába nemigen tudok szállni vele. Valahol furcsállom a dolgot, lévén én sem úsztam meg, de semmi ehhez hasonló mellékhatást nem tapasztaltam azóta, sőt... hiába a farkasának minden ellenségeskedése, az én bundásom mindezek ellenére végtelen nyugalommal figyeli a másikat. Miért is fájna a feje egy kölyök kirohanásai miatt? Egyszer már kiderült, hogy a heves viselkedés ellenére az nem képes fölébe kerekedni, most legalábbis, így pedig semmi ok aggodalomra. - Nem tudom... Nem mondom, hogy nincs ráció abban, amit mondasz, de... nem tudom. Én is láttam az álmot, én sem úsztam meg a kómát, és mégsem tapasztalok semmi hasonlót. Nem lehet, hogy csak szeretnéd valamire, valakire fogni az egészet? Ez pedig pont kapóra jön? - kérdezek vissza óvatosan, hisz nem bántásból mondom azt, amit, csupán lehet, hogy pont az segíthet meglátni valami fontos apróságot, hogy más szemszögből is megközelítjük a dolgot. Aztán lehet, hogy én tévedek, és mégis mindvégig neki volt igaza, egyáltalán nem kizárt. - Őszintén? Én sem tudom... De ha ez ugyanígy folytatódik, akkor nem tudom, van-e értelme azon fáradozni, hogy hogyan tovább... - hisz ha tényleg ilyen szinten van gond a farkasa féken tartásával, akkor ez sokkal fontosabb és előrébb való, mint az, hogy az én bundásommal hogy jön ki épp... És amíg az a probléma nem oldódik meg, addig nem vagyok biztos benne, hogy a másikkal lehet-e kezdeni bármit is. Mint ha csak a felszínt próbálnánk kapargatni, holott a probléma sokkal mélyebben lappang. - Hogyan akarod megoldani? - kérdeztem inkább ezzel kapcsolatban, mintsem az előbbi, meglehetősen szívszorító gondolatotmenetet folytattam folna - Egyedül? Vagy... vagy szeretnéd, hogy segítsek? - böktem ki végül esetlen kis kérdésem. Igaz, elképzelésem sincs egyelőre, hogy hogyan, vagy mivel... de meglátásom szerint ahhoz, hogy egy kapcsolat működjön, két ember kell, és mivel én sem szeretném, hogy vége legyen, mi sem természetesebb, hogy segítő jobbot nyújtok neki. Már ha elfogadja egyáltalán...
- Nem ebben leledzik a probléma - dörzsöltem meg az arcomat. Nem az a baj, hogy nem hasonlít a Teremtőmre, hanem az, amit az előbb elmondtam már. - Egyik általam ismert farkas sem hasonlít a Teremtőmre, mégis van, akit tisztel és elfogad - teszem hozzá a saját gondolataimat, hiszen csak így oldhatjuk meg a problémát, ha nyíltan beszélünk róla. Legyen bármennyire kellemetlen, bármennyire fájó, muszáj, hogy előjöjjenek ezek a dolgok, mert különben nem haladnánk semerre sem. - Nem tudom! - fakadok ki újfent, ezúttal már szinte süt a kétségbeesés a kiabáláshoz közeli szavakból. Nem tudom, nem tudom és nem tudom, ez pedig csak tovább tetézi a bajt. - De a gyereknek is idő kell, mire kiirtják belőle a rossz szokásokat és ráébresztik, hogy mindaz, amiben hitt, az nem egészen az, amiben kellene is - próbáltam lenyugtatni magamat, mert senkinek sem hiányzott, hogy megismétlődjön a csocsó szobai incidens, főleg, hogy itt minden bizonnyal senki sem állítana le minket. - Nem, nem hiszem - válaszoltam csendesen, lehajtva pár pillanatra a fejemet. Kire, mire foghatnám? Semmi olyan nem történt velem az utóbbi időben, ami ilyen hatással lehetne rám. - Darren szerint a választásunkhoz van köze. Mármint a Vörös Hold előtti álmunkban választott tőrhöz, vagy tollhoz. De ez még csak felvetés - fűztem hozzá, mire jutottunk Darrennel. Az viszont biztos, hogy ez így közel sem elfogadható és tuti kell lennie valami magyarázatnak, oknak rá, mert a Vörös Hold, a kóma előtt egyikünk sem volt két lábon járó agyvérzés. - Ez.. ezzel… - akadnak el a szavaim, ahogyan enyhén eltátott szájjal meredek Phil-re. Van-e értelme azon fáradozni, hogy hogyan tovább? Arcul csapnak a szavai, ha nem ismerném Phil-t, azt mondanám, kölcsön pofon visszajár alapon mondja mindezt, de így… - Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezek végül rá. Játsszunk teljesen nyílt lapokkal. Az újabb kérdésre csak a fejemet ráztam, mert még mindig nem voltam tisztában azzal, hogyan akarom én ezt megoldani. Az elhatározás biztos volt, csak az irányt nem tudtam még és azzal, hogy ezt kérdezgeti, nem leszek okosabb, legfeljebb csak idegesebb és nem hiszem, hogy az túl sokat használna a jelenlegi állapotokat tekintve. - Egyedül biztosan nem leszek rá képes - kezdtem el harapdálni az alsó ajkam. Képtelen lennék egyből rávágni, hogy igen, szeretném, mert félek, hogy a próbálkozással, azzal, hogy ő segít, lehet csak még inkább mélyítenénk azon a szakadékon, ami azóta a bizonyos eset óta feszül kettőnk közé.
Megereszkedő vállakkal szusszantam egyet Payne kifejtését hallgatva, mígnem végül aprót bólintottam rá. Végül is, akkor talán nem esélytelen ez az egész, igaz? Még ha nem is lesz olyan egyszerű. Ahogy felemeli a hangját, csak védekezően emelem fel a kezem, hogy intsek neki, nyugalom, nyugi, nyugi, nyig, nem kell felkapni a vizet... igaz, részben magamat is nyugtatom vele, nem csak magamat, igaz, nálam inkább a nem kell kétségbe esni része aktuális. - Ó... ezt... ezt nem tudtam. Ezek szerint akkor te a... tőrt választottad? - kérdeztem vissza óvatosan, lévén, én szinte gondolkozás nélkül a toll mellett döntöttem, amikor megjelent álmomban az a különös oltár, és tekintve, hogy semmi különös nem történt, Payne pedig teljesen kifordult magában. - Miért? Mármint miért pont azt? - kérdezek rá, talán elüt a témától, de ki tudja? Se nem ítélem el a választása miatt, se nem kérem számon, egyszerűen csak lehet, hogy valamivel közelebb kerülünk ehhez az egészhez, hogy megértsük, mi a fene is történt... Elég meglátnom Payne arckifejezését, hogy már megbánjam azt, amit mondtam, szinte én is lefagyok a reakcióját látva, utólag átgondolva pedig, én idióta! Mégis hogy mondhattam ilyesmit?! - Úgy... - köszörülöm meg a torkom, hátha így jobban sikerül rátalálnom a hangomra - Hogy találjunk valami megoldást, jó? Mert... mert nem akarom, hogy ez szakítson el minket egymástól. - teszem hozzá bátortalanul. Mert valljuk be, azért a falka nagyja bőven több tíz, száz évet ver ránk, és viszonylag kevesen vagyunk a mi korosztályunkból, kész csoda, hogy ilyen jól egymásra találtunk, végre van valaki, akivel megértjük egymást, erre? Nem tudom, hogy bírnám ki, ha ezentúl még csak nem is találkozhatnánk, vagy láthatnánk egymást, mert a farkasa nehezen viseli az enyémet. - Nem tudom, hogy hogy mennyire jó, vagy épp rossz ötlet, ha én is megpróbálok, de... ha bármiben tudok segíteni, remélem tudod, hogy számíthatsz rám. - megteszek minden tőle telhetőt, csak szóljon, mert magamtól nem mernék lépni, így, azok után, ami történt, félve, hogy csak tovább rontanék rajta. Majd én is töröm a fejem, hátha eszembe jut valami, vagy ha nagyon nem marad más, majd „távolról” próbálom meg támogatni, vagy tartani benne a lelket.
Látom a védekezőn felemelt kezeit, mély levegőt veszek és próbálok megnyugodni. Mint valami hormontúltengéses kiskamasz, szerintem a beharapásomat követő kezdeti időszakban sem voltam ennyire borzasztó és nem is volt ennyire nehéz, mint most. - Igen, a tőrt választottam. Te a tollat? - az eddigiek alapján eléggé úgy tűnik. Utólag már fájhat a fejem emiatt, változtatni nem tudok rajta. - És te miért pont a tollat? - vágok vissza kérdéssel a kérdésre, talán kicsit nyersebben, mint kellene. Hamar rá is jövök, hogy nem egészen így szerettem volna, úgyhogy megmasszírozva kicsit az orrnyergemet pillantok ismét Phil-re. - Ne haragudj, én csak.. - hogyan magyarázzak el valamit, amit én sem egészen értek? - Nem tudom. Volt egy belső késztetésem, hogy az iránt nyúljak. Nyúljunk. Sokszor álmodtam, mert eleinte nem tudtam.. nem akartam ott lenni. Még csak megközelíteni sem az oltárt, mert.. tudod. A tavalyi miatt - beszéltünk már erről, elmeséltem, mi történt, ahogyan azt is tudja, hogy meghúztam a ravaszt. De mivel neki is volt része benne tavaly, meg most az álomban is, ezért tuti nem kell magyaráznom, miféle is volt az álom. - De minden éjszaka visszatért az álom, tudtam, hogy addig nem szabadulok tőle, amíg nem döntök. Aztán egyszer.. ott állt mellettem a farkasom és együtt döntöttünk végül. Azt hiszem - hiszen erősebben éreztem, mint valaha, hogy ott van velem, hogy együtt hozzuk meg a döntést. De amíg ezt valaki nem érzi, addig beszélhetek róla. Fázósan ölelem át magamat, de nem a levegő hűvössége miatt borzongtam meg. - Jó - bólintottam végül, erőtlenül kissé. Szeretnék hinni abban, hogy sikerülni fog, hogy találunk majd valami megoldást erre az egészre. - Én sem akarom - emeltem ismét rá a tekintetem, némi elgyötörtség ült meg a kékekben. Elég kellemetlen lenne, ha ilyesmi szakítana el minket egymástól, amikor eddig olyan jól elvoltunk. - Igen, tudom és köszönöm - szaladt halvány kis mosoly ajkaimra, már szinte mozdultam volna, hogy közelebb lépjek, hogy ölelésért bújjak, de egyetlen lépés után megálltam. Nem biztos, hogy jó ötlet volna. Tényleg hálás vagyok neki, amiért ennyire türelmesen áll ehhez az egészhez, komolyan meg sem érdemelném… - Nem tudom, hogyan foghatnánk hozzá, talán ha megpróbálnánk együtt vadászni, akár kísérővel is eleinte, hogy a farkasom szokja a tiéd közelségét, hogy megtanuljon együttműködni vele. Ha valami közös célért küzdenek, akkor lehet az segítene valamennyit - vázolom fel az ötletem, mert valahol el kell kezdeni és ha állandóan attól félünk, hogy alakváltás után a bundásom egyből Phil-nek esne, akkor tuti nem fogunk egyről a kettőre jutni.
- Igen, a tollat... - bólintok a kérdésére, amikor pedig visszakérdez, hogy miér is pont amellett döntöttem, egy pillanatra elgondolkozok, ahogy visszaidézem az álmot, meg milyen vívódáson mentem keresztül, mire erre a döntésre jutottam. - Tudod... A tavalyi Vörös Hold során az unokahúgomat kaptam ellenfélnek, mint a saját tükörképem, és ő próbált meg rávenni arra, hogy használjam a fegyvereket és tegyek kárt benne... Valahogy már akkor sem ment, mert... nem tudom. Egyszerűen béna vagyok az ilyenekhez, nem tudok normálisan célozni sem, és a mostani álomnál is nagy volt a kísértés, hogy a tőrt válasszam a toll helyett, de aztán úgy voltam vele, hogy minek? Ha használni úgy se tudom rendesen... - szeretnék érteni hozzá, és némi irigységgel nézem mindig, amikor mások profi módjára forgatják, de úgy tűnik, nem ez az én világom. - Meg illuzionista vagyok, valahogy a tollat inkább érzem a vérvonalképességünkhöz illőnek. - elvégre ki tudna olyan elegánsan elhárítani egy harcot, mint az, aki az illúziók mestere? - Ühüm. - figyelmesen hallgatom, hogy ő miért úgy döntött, ahogy. Nincs semmi vádló a hangomban, miért is hibáztatnám a döntéséért? Hisz valószínűleg azt választotta, amelyiket a legjobbnak érezte, akárcsak én, és honnan is tudhatta volna, hogy ez később milyen következményekkel fog járni? - Értem. - felelem végül, tisztán emlékszem a mai napig jómagam is a történtekre, és akárcsak ő, én sem kívánom vissza... Te jó ég, bele sem akarok gondolni, akkor mihez kezdenék, ha mondjuk pont őt kapnám ellenfélnek. Valószínűleg hagynám magam, legalább neki ne essen baja, legalább ő szabadulhasson attól az átok ősöreg szellemtől... - Ez esetben majd kitalálunk valami megoldást... rendben? - kérdeztem vissza, immáron némi bizakodással, a köszönetére meg csak aprót legyintettem, hogy ugyan, természetes. Az ötletét hallgatva pedig magam is elgondolkozok, hátha eszembe jut valami más, használható, de attól félek, ez sajnos nem ilyen pár perc alatt kidolgozós ötlet lesz. - Igen, az lehetséges... Mondjuk... ha nagyon reménytelennek bizonyulna minden kísérlet, egy vésztervem még akkor is van... igaz, azt tényleg nem szeretném, hacsak nem muszáj. - vallottam be némi hezitálást követően, de aztán úgy voltam vele, hogy megosztom vele, abból még nagy baj nem lehet - Tudod, hogy a családomban szinte mindenki őrző... és van egy varázslatuk, amivel igazából képesek elzárni a farkasunkat. Igaz, csak egy hónapra, úgyhogy mindig meg kell újítani a dolgot, de... - akad el a szavam, mert képtelen vagyok befejezni. Tudom, hosszú távon ez úgy sem működne, ha csak így lennénk képesek elviselni egymás társaságát, de talán mentőövnek még elmegy. Mert ha a farkasomat ismét bebörtönzik, mint annak idején, kiskölyök koromban is, akkor igazából Payne farkasa sem tudna ki miatt acsarogni. Ha nem is túl lelkesen, de megtenném, ha úgy hozná a helyzet, bár a szívem mélyén azért reménykedek, hogy idáig nem fajul a helyzet.
Figyelmesen hallgatom, mit mesél, beleborzongva, ahogyan bennem is felidéződnek újra a tavaly átéltek. Egyikünknek sem volt könnyű és ennek fényében teljesen megértem, miért a tollat választotta. Az én kérdésem sem vádaskodó volt, szimplán csak szeretnénk megismerni a másik álláspontját, meg, hogy miként vélekedik a dolgokról, mi mozgatta, ilyenek. Bólintok a szavai után. - Azt hiszem, jobban is passzol hozzád - jegyeztem meg apró mosollyal, mert valahogy nem tudtam amúgy sem elképzelni, hogy Phil tőrt ragadva essen neki bárkinek is. Sokkal megfontoltabb és szelídebb annál, a kedvességéről és törődéséről nem is beszélve. - Rendben - bólintottam halvány mosollyal ajkaimon. Némi bizalom és remény éledt bennem, kellemesen fészkelte be magát és a farkasom hűvössége sem érte el. Szeretnék hinni abban, hogy sikerülni fog, hogy együtt túllendülünk majd ezen és megoldjuk. Csak.. türelmesnek kell lennünk. Nehéz lesz, de tényleg nem akarom őt elveszíteni, mert szükségem van rá és mert szeretem őt. Szerettem volna odamenni és megölelni, hozzábújni, mélyen lélegezni be az illatát, de féltem, milyen hatással lenne a farkasomra, így is túl közel volt a felszínhez, nem akartam tovább rontani a dolgokat. Mindössze a tekintetemmel kapaszkodtam belé, abban ült meg a vágy. Borzalmas volt ez az egész. - Micsoda? - kérdezek rá, mert nem árt mindent számításba vennünk, de ha vészterv és csak ha nagyon muszáj, akkor nyilván nem túl kellemes. Amikor viszont megtudom, mire is gondolt, még a szám is eltátom, ahogyan a fejemet rázva lépdelek hátra néhányat. - Nem - jelentem ki határozottan, megállva végül és Phil-re emelve a tekintetemet. - Nem, azt nem fogom hagyni - rázom továbbra is a fejemet. Nem vállalhat ekkora áldozatot, akkor sem, ha „csak” egy hónap. És bármennyire ledöbbenek, elmondhatatlan érzés, hogy képes volna megtenni, értem, értünk, ha nagyon nincs más lehetőség. Ismét csak olyan melegség, amihez a farkas hűvössége nem férhet hozzá, amit nem ér el, de.. de talán hatással lesz rá! Hiszen ez mégiscsak olyan, ami.. ami figyelemre méltó, hiszen Phil képes volna egy ilyet meglépni! Farkasom is felkapja a fejét, a hím felé pillantva, méregetve és szemlélve őt. Nem ennyitől fog feloldódni, de hiszek és bízom benne, hogy rá is hatással van az, amit érzek, amit belőlem váltottak ki Phil szavai. - Apró lépések először, oké? Itt maradhatok most? Olyan régen hallottalak gitározni - ha kell, hát órákat ücsörgök majd Phil mellett, biztos távolságban tőle, ha ez kell ahhoz, hogy a farkasom megszokja és képes legyen meglátni benne azokat, amiket én már az első pillanattól kezdve látok benne.
- Ugye? Szerintem is olyan furán mutatnék, fegyverrel a kezemben... - vagy inkább esetlenül, hogy pontosabbak legyünk, nem hiába, ami nem megy, kár erőltetni. Az igazat megvallva én már azt is félsikernek könyveltem el, hogy legalább apró kis mosoly-kezdeményeket véltem felfedezni Payne arcán, mint apró reménysugarat, pláne, ha arra gondolok, hogy a csocsó-szobában milyen csúnyán eldurvult a helyzet, és milyen rémülten lapítottunk a végére mindketten, amikor Darren ránk rontott. És az még mindig a kisebbik jobb volt, mint ha nem lép közbe, attól félek. Végül csak megosztom vele az ötletet, ami utolsó – ideiglenes – megoldásként jut eszembe, ha már végképp nem bírnánk mit kezdeni a helyzettel, ám ahogy meghallom az ellenkezését, csak fáradtan sóhajtok. - Payne, nem tragédia, tényleg. Nem ez lenne az első... - vallom be, igaz, már jó pár éve annak, hogy utoljára ilyesmód vendégeskedtem az őrzőknél, apám jóvoltából. És még ezek után csodálkozik bárki, miért nem jövünk ki? - Amikor még egészen kis kölyök voltam, és nehogy valami gondot okozzon a farkasom a suliban... vagy bántsam a húgomat. - tettem még hozzá kiegészítésként, és az igazat megvallva még akkor is egész jól viselte a farkasom, bár szub a szentem, szerencsére hamar kiderült, hogy amúgy sem az a balhés fajta, hogy kalodába kéne zárni... Valahol persze azért szívet melengető, hogy ennyire ellenzi a dolgot, reméljük akkor, hogy előbb kitalálunk valamit, minthogy sor kerüljön rá. Azt hiszem, az érzés kölcsönös, legalábbis ami a másik közelsége iránti vágyat illeti, de ahogy ő, úgy én sem merek közelebb menni hozzá, félve attól, hogy a farkasa hogyan fogadná? Nem marad mint más, mint hogy a tekintetemmel üzenjek, hogyan is érzek... - Persze, miért ne maradhatnál? - csóválom a fejem, mert mint ha valaha is lett volna olyan, hogy elküldtem, mert zavart. Maximum olyan, hogy előbb dőltem ki, és aludtam be, mert fárasztó napom volt, igaz, az sem sűrűn. - Az igazat megvallva, elég rég gitároztam, mostanában inkább a csellóval gyakoroltam, de annak olyan bánatosan brümmögő hangja van, hogy most valami vidámabbat akartam. - vallom be végül, no meg ott a közelgő meghallgatásom is, nem csoda, hogy inkább a cselló hangjával töltöttem meg a Lak felső szintjét, elvégre mégsem a hotelből akarok nyugdíjba menni. Majd... ha sikerül, elújságolom Payne-nek is, most azonban visszatottyantam a sziklára, ölbe véve szeretett hangszerem. - Kívánságműsor, mit szeretnél hallani? Valami komolyabbhoz, ami még nem klasszikus, valami pörgősebbhez-vidámabbhoz... - játszottam el pár akkordot ízelítő gyanánt, hogy mégis könnyebb legyen a választás - ...vagy inkább valami mai slágert? Vagy ha van bármi konkrét ötleted, akkor megpróbálkozhatok azzal is... - pillantottam fel rá. - Vagy... szeretnél énekelni? Biztosítom a zenei aláfestést. - mosolyodtam el cinkosul, hisz a karaoke legutóbb is jó mókának bizonyult, és talán abból még csak baj se lenne ilyen távolból, persze ha nem volt kedve hozzá, eszem ágában sem volt erőltetni. Csak mosolyt szeretnék csalni az arcára, mert sokkal jobban áll neki, mint ez a gondterhelt, aggodalmaskodás.
- Igen. Bár lehet csak azért, mert még nem is nagyon láttam a kezedben ilyesmit - mondjuk.. nem. Tényleg nehezen tudnám elképzelni, szerintem akkor se nagyon, ha gyakorolna és profin forgatná. Valahogy nem passzol a személyiségéhez, de egy cseppet sem bántam a dolgot, ami azt illeti. - Hogy micsoda? - zuhanok egyik döbbenetből a másikba. - Nem ez lenne az első? - csak pislogok nagyokat és igazság szerint nem csak én, de a farkasom is. Mert erre még ő sem számított és vannak olyan dolgok, amik azért a szemében is dicsérendőnek tűnnek. - És ezért elzárták a farkasodat? - szeretném megérteni, tényleg, mert ez azért így elég keményen hangzik. Nem tudnám elképzelni sem, milyen lenne a farkasom nélkül, valószínűleg rettentő üresnek érezném magam. Mondjuk ennek ellenére továbbra sem igazán tetszik az ötlet, mert szerintem igenis tragédia volna, ha odáig fajulnának a dolgok, hogy mást már nem tehetünk. Szóval nagyon remélem, hogy nem kell ilyesminek bekövetkeznie, mert nem tudom, hogyan viselném a dolgot. - Nem tudom, talán mert terhes a társaságom, vagy szeretnél egyedül lenni - teljesen megérteném, ha nem szeretne velem lenni egy ilyen helyzetben, de az, hogy ennyire egyértelmű neki, hogy maradhatok, ismét csak jóleső érzéssel tölt el. Még mindig annyira hihetetlen, hogy nem haragszik rám.. - Meg tudom érteni, hogy valami vidámabbra vágytál. És az meg nem zavar, hogy régen gitároztál, tudod, hogy eddig sem zavart az ilyesmi - sokszor ültem már ott mellette, amikor gyakorolt. És most is inkább csak szeretnék itt lenni mellette, ha nem is ülhetek oda és foghatom meg a kezét, vagy bújhatok hozzá. Csak a tekintet maradt, abba kapaszkodok, mert látom benne, éppen úgy vágyik ő is az érintésre, mint én. Hogy fogjuk ezt kibírni? - Legyen ez az utolsó, ezt a számot szeretem! - adom le a voksom, de amikor azt említi, énekelhetnék, széles, őszinte mosoly szalad az arcomra. - Jól meggondoltad te ezt? - tudom, hogy semmi baja a hangommal, de szerintem akkor sem éneklek szépen. Mindenestre kicsit közelebb lépdelek, hogy ha nem is a közvetlen közelében, de egy szomszédosnak mondható sziklára huppanjak én is le, felé fordulva és továbbra is őt figyelve. Ha viszont a Coldplay dalát kezdi el, akkor először csak dúdolva, aztán a refrénnél énekelve is beszállok, ott legalább tudom a szöveget. És ha már ő mosolyt csalt az arcomra, akkor én is megpróbálkozom viszonozni valamivel a kedvességét.
- Mert nem is nagyon volt még. - legalábbis nekem sem rémlik, fegyverből is talán csak az ősi családi kard, amit Asami-santól kaptam, de miután még nem tanított meg rá, hogyan is kell használni, az is az egyik asztalka tetején pihen a tartóján, szépen, türelmesen várva, hogy eljöjjön az ő ideje. - Nem. - rázom a fejem, meg is osztom vele, hogy mikor, miért történt, így amikor visszakérdez, csak bólintok, első körben. Azonban érzem, hogy ez így magában még elég sovány válasznak, így inkább úgy döntök, kicsit bővebben kifejtem neki ezt is - Tudod... az egész családból talán a legkisebb hugommal jövök ki a legjobban, és miután apám közölte, hogy vagy ez, vagy nem találkozhatok vele addig, amíg nem tanulom meg rendesen uralni a bennem élő „bestiát”... - így talán már érthetőbbé válhat számára, hogy nem akartam még csak véletlenül sem bántani Amyt, viszont a gondolat, hogy legjobb esetben is hónapokig nem beszélhetünk... Inkább választottam a kisebbik rosszt. - Ugyan már, ha így lenne, elhiheted, hogy tudnék olyan helyet találni a közelben, ahol még csak véletlenül sem bukkannál a nyomomra... - jegyzem meg, itt születtem, itt nőttem fel, farkasként is éveket lehúztam, mielőtt Japánba utaztunk volna Asami-sannal... de szó sem volt semmi ilyesmiről. - Ami meg az egyedül létet illeti, farkasok vagyunk, falkában élünk... megszoktam, hogy nemigen létezik nálunk az a fogalom, hogy „egyedül”. - pláne, hogy egy testen is ketten osztozunk a magunk fenevadával. - Szerintem az mást sem zavart, maximum az, hogy nem csendet kaptak helyette, hanem Bach-ot meg Vivaldit... - jegyzem meg felnevetve kínomban, mert lehet, hogy ő szeretett hallgatni, de sajnos több falkatársamról biztosan tudom, hogy ez nem volt elmondható. Már csak azért is szerettem sokszor kijönni az erdőbe, legalább addig se zavartam őket. - Rendben, akkor közkívánatra Hymn for the Weekend. - bólintok rá, ahogy újra belekezdek az említett darabba, csak lelkes bólintással reagálva Payne kérdésére. - Abszolút! Tudod, hogy szeretem hallgatni. - lehet, hogy nem mindig tiszta, vagy tökéletesen találja el a dallamot, de nem is az a lényeg, hanem hogy jól érezze magát közben, nem igaz? Csak kíváncsian forgatom a fejem, merre igyekszik, majd ha kényelembe helyezte magát, akkor becsatlakozom jómagam is a dúdolásba... Egyszer, mint bemelegítés pengetem el az alapdallamot hozzá, majd amikor második nekifutásra már énekelni is kezd hozzá, a vérvonalképességemet bevetve szolgáltatok még mellé némi zenei aláfestést, színesítést az elméjében – igaz, csak pár percig, mert a mi képességeinknek is megvan a maga határa.
Ámulva hallgatom a magyarázatot, miért is zárták el a farkasát egy időre, de nem pozitív értelemben ámulok. Sokkal inkább valami lesokkolás, döbbenet az egész, mert nem gondoltam volna, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges. - Ez.. ez nagyon nem szép dolog - ráncoltam a homlokomat. Elsőre sokkal cifrább kifejezések ugrottak be, de végül moderáltam magam, mert ha más szemszögből nézem, talán még érthető is ez az egész. - Nem lehetett egyszerű egy olyan helyzetben, az egyszer biztos. Mert oké, megértem apukád aggodalmát, de ez milyen már? - grimaszolok egyet, mert baromi szar helyzet, ráadásul, hogy egy apa ilyen választás elé állítsa a saját fiát.. Érdekes, maradjunk annyiban, mert leírni nem szeretném Phil apukáját, főleg így látatlanban. - Igaz - jegyzem meg csendesen, lefelé fordítva a tekintetemet, mert így belegondolva tiszta ostobaság, hogy ilyesmi egyáltalán az eszembe jutott! - Néha kifejezetten átok az éles hallás, nem igaz? - apró mosoly suhant át a képemen, mert pláne egy ilyen helyen, ahol ennyi farkas élt együtt, igencsak sok olyan zaj szűrődik át egyik helyiségből a másikba, aminek nem igazán kellene. Apró bólintok, mielőtt letelepednék, jól esnek a szavai, mert tudom, hogy nem csak illemből mondja, hanem tényleg így van, tényleg szereti hallgatni, ahogyan énekelek, bármennyire is csússzanak olykor félre a hangok. A mosolyom csak szélesedik, amikor együtt dúdolgatunk, majd ahogyan a zenei aláfestést is meghallom. Ez az a pont, amikor a farkasom is ledobja magát, pihenő üzemmódba váltva a készenléti állapotból és ugyan továbbra sem fordul a hím felé, de hegyezi a fülét. Ez pedig éppen elég nekem, hogy szépen lassan, de közelebb araszoljak Phil-hez, míg már egészen közel ülök hozzá. - Gyönyörű volt - nézek rá őszinte mosollyal ajkaimon. - Játszanál még valamit? - sok kicsi sokra megy és én hiszek ebben, ha apró lépésekben haladunk, egészen lentről, az alapoktól kezdve, akkor rendben lesznek majd a dolgok. Merthogy rendben lesznek majd, ugye?
// Nem tudom, hogy szeretnénk-e még valamit, mert ha nem, akkor ez záró volna a részemről. ^^ De kezdhetünk majd újat, ha te is benne vagy *-* És köszöntem szépen a játékot. <3333 //
Kezdőlap
Üdv a falkában! 
Hamarosan kezdőt is írok! ^^//
