Oké, egyszerű kérésem lenne: valaki mondja meg, miként jutok ki innen! És ez alatt a saját fejemet értem. Mert az egy dolog, hogy nem tudok leállni a gondolkodással, a tervezéssel, és a térképbámulással, mióta megtudtam, Lucy Egyiptomban tartózkodhat. Azokban a pillanatokban azonban, amikor éppen nem amiatt aggódok, miként fogok megtalálni egy tizennégy éves, fehér kislányt Afrikában – igen, marha sok hasonló kaliber járkálhat arrafelé –, szembe kell néznem a kérlelhetetlen és fájdalmas ténnyel. Ashley eltűnt. De mint a kámfor. Ami már önmagában aggodalomra adna okot, és akkor még egy mentor is köddé vált vele együtt. Szóval most aggódok. És félek. És Hannibál megharapott. Nem, nem érdekel, hogy tizenegy múlt, az ég sötét, az éj meg tele van iszonyattal… Na jó, le kéne állnom azokkal a regényekkel. De igaz, ami igaz, a távolból hallom egy másik farkas vonyítását, a bennem élő bestia pedig szíve szerint szaladna hozzá. Most azonban visszafogom. Máshová tartok, más okból vagyok itt. Bárki is van ott, biztos jobb neki egy kölyök nélkül. És még meg kell feddenem magamat, amiért ismét úgy gondolok magamra. Pedig a jelképes pelust már kinőttem egy ideje. Meglátom a házat a távolban, és egyből jobb kedvem lesz. Pedig most jön a nehezebb, bár unalomig gyakorolt része. Az elmúlt időszakban már ezerszer megcsináltam, mindenféle gond nélkül. A vastag törzsű, és vastag ágú fához lopakodok, aztán fölkapaszkodok rá. Ez alatt csak egyszer tojom majdnem össze magam, amikor az egyik ág kifordul a kezemből. Fölérve végigiramodok az egyik testesebb ágon, egyszer sem dőlök meg közben. Vagy a vérvonalam, vagy az egyensúlyérzékem marha jó… Mindegy is. Az ág végére érve azonban elrugaszkodok, mert látom, az ablak is nyitva van. Komolyan mondom, ez a lány vagy vár rám, vagy melege van, amit itt fönt nem tudok megérteni. A dolgot a lefelé biggyedő ág nehezíti, így az ugrást is elszámolom. Ahelyett, hogy rendkívül stílusosan a párkányra érkeznék, sikerül megbotlanom benne. A világ előrezuhan, én is, és egyenesen terülök el a szőnyegen. – Jó reggelt! – nyögöm ki, de eszemben sincs fölállni. Még. Kényelmes a padló. Azért oldalra fordítom a fejem, hogy lássam a lány reakcióját.
Lecsukom laptopom, ahogy befejezem az éppen aktuális videó beszélgetést az én drága jó bátyámmal. Szinte óramű pontossággal, meghallom az első emeltebb hangon megtett mondatot. Mintha megérezték volna, hogy most készülök édes álomra hajtani a fejem. Elnyúlok telefonomért az éjjeli szekrényhez, hogy telefonáljak, aztán meggondolom magam. Inkább megpróbálkozok az alvással. Bár, még viszonylag korán van, ami az éjszakát illeti, de ki tudja, hátha valami csoda folytán álomra tudom hajtani a fejem. Egy laza óra forgolódás után, még mindig álmatlanul ülök fel ágyamban. Az első kezembe akadó plüssállatot vágom hozzá az ajtóhoz, amilyen erősen csak tudom. Nem, kifejezetten nem szoktam hirtelen haragú lenni, vagy hasonlók, de a kialvatlanság bárkiből a legrosszabb oldalát tudja kihozni. Még belőlem is. Kizárt dolog, hogy meghallják a nagy puffanást… de azért nekem jól esett, kifejezetten. Valami csoda folytán egyre ritkábban hallok már emelt hangú mondatot. Talán kezdenek fáradni? Vagy csak kifogyott a levegő abból a csoda folytán erős tüdejükből, amivel olyan sokáig tudnak cifra dolgokat mondani egymásnak. Reményteljesen zuhanok vissza ágyamba, megragadva magam mellől egy másik plüssállatot. Ahogy lecsukom a szemem érzem, hogy talán most sikerül a csoda… és végre el tudok aludni emberi időben. Igen, kezd megtörténni a csoda, már szinte alig érzékelem a körülöttem lévő világot… amikor is zajt kezdek hallani kintről. Apró neszek, a szobám előtt lévő óriási fáról. Nem, nem figyelek rá, biztos valami túlbuzgó mókus, vagy hasonlók. Még akkor is annak titulálom, amikor rájövök, hogy vagy túl sok mogyorót zabált az illető állat, vagy egy egész hadsereg van belőle, hogy ilyen hangokat adjon, vagy adjanak ki. De persze hamar bebizonyosodik, hogy nem, nem túlsúlyos mókus mászkált a fámon, ugyanis egy viszonylag nagyobb puffanás érkezik a szobámba. Ami persze nem lenne természetes, nekem pedig halálra kéne rémülnöm, de valamilyen beteg módon, nekem már mégis természetes, hogy az én drága Sam-em az ablakomon át közlekedik, természetesen az éjszaka kellős közepén. Persze nappal lehet, hogy furcsállnák az esetleg erre járók, vagy a ház többi lakója, valaki éppen bemászik, vagy jelen esetben esik az ablakomon. Fél szememet kinyitom, hogy azért megbizonyosodjak a dologban, majd az éppen ölelgetett plüsskutyát egy jól irányzott dobással ívelem a fiú arcába. - Tökéletes időérzéked van, drágaságom… tökéletes. – motyogom, miközben szépen lassan kinyitom másik szememet is és megpróbálkozok kócos fejemmel felülni az ágyban. - Dög… már majdnem elaludtam. – Nézek immár felülve a szőnyegemen fekvő fiúra, s megragadok még pár plüsst és kispárnát, amit sorban vágok hozzá, immár nagyobb erősséggel. Persze örülök, hogy itt van, mindig örülök, ha itt van. Még akkor is, ha az éppen az éjszaka közepén, vagy jelen esetben az elején van. Egyes dolgok miatt nem bánja az ember, ha ébren kell maradnia.
A padló kényelmes, a padló befogadó, a padló kemény, mint a fejem. De azért felemelem az arcom, hogy lássam Sue-t, de máris pislogok, mert valami repül felém. Aztán egy jól irányzott, már-már ágyúból kilőtt plüsskutya vágódik egyenesen a képembe, én meg nevetni kezdek. Na jó, egészen halkan, alig-alig, de azért nevetek. A bennem élő farkas szíve szerint körbeszaglászná a plüsst, mert a sötétben nem tudja eldönteni, élő-e, de abban biztos, hogy valami gáz van vele. Remek. Hülye farkas… – Igen, ahhoz tehetségem van – nézek fel rá vigyorogva. Felülök, és ekkor kezd záporozni rám a plüssáradat. Egy egész hadseregnyi szőrös izé vesz körbe hamarosan, én meg csak a kezem feltartva védekezek, vagy legalábbis próbálok. De ha már így állunk, miért is jöttem el a falkától? Igazából ugyanúgy körbevesz egy rakás, szőrös állat, mint ott… Na jó, csendesen várom a plüsszivatar végét, csak akkor egyenesedek fel, amikor már abbahagyta, vagy amikor már kifogyott a munícióból. Pár lépéssel átszelem a köztünk lévő távolságot, aztán leteszem magam az ágy szélére. Onnan nézek rá, és vigyorgok. – Hé, ha akarod, elmegyek, és hagylak aludni – mosolyogtam rá. Úgysem hiszem, hogy kivágna, egyébként is, visszafelé már lényegesen körülményesebb a dolog. Mázlim van, ha nem töröm el a lábam, amikor megpróbálok lejutni innen, aztán vonszolhatom magamat arrébb, és várhatok, hogy gyógyuljon a csont. Fenéket, ilyet nem játszunk. – Egyébként is, még korai vagyok. Nem múlt el éjfél – megvonom a vállam –, de ha te jobban kedveled a késő éjszakát, visszajöhetek. Lehet, addig meg bevackolom magam Odette-hez. A másik szőkéről eszembe jut, miért is keltem útra egészen pontosan, és máris lefagy a képemről a vigyor. Nem lesz egyszerű beszélgetés ez, attól félek. Vagy legalábbis nem annyira szórakoztató, mint amilyen lenni szokott. Fölállok, összeszedem az állatseregletét, és csecsemőként dajkálva őket visszaviszem oda, ahonnan megkezdték meg túl hosszú repülésüket. – Sue, terveztek valamilyen nyaralást idén? – kérdezem tőle csendesen. Valahogy be kell vezetnem a témát, nem ronthatok egyből ajtóstul a házba. Azt egyszer már megpróbáltam Ash-vel, annak is mi lett a vége… De mondjuk valaki tényleg elárulhatná, hol találom a lányt. Életem mindkét fiatalkorú királynőjével beszélnem kellene.
- Ne vigyorogj ennyire, még megárt. – Nyújtózkodok egyet, megpróbálom kicsit rendbe szedni a hajamat, aztán igazából rájövök, hogy mindez tök fölösleges. Elvégre nem bálba készülök. Ő keltett fel a majdnem alvásból, hát viselje el, hogy egy kócos fejű Sue néz vele szembe. Nem hiszem, hogy ez számára probléma lenne. - Kérlek… de ezúttal szólj előre, hogy megnézhessem éles adásban, hogyan jutsz ide be. Mert ez nekem még mindig rejtély, ennyi alkalom után is. – Ahogy éppen készülök kimászni az ágyból, immáron én is némi féle mosolyt varázsolva arcomra, meglököm vállát, amolyan szeretetből. Úgyse engedném, hogy elmenjen, ezek után, még akkor se, ha gond nélkül vissza tudnám helyezni magam a majdnem alvó, vagy éppen alvó állapotomba. Valami miatt jött, ez azt hiszem egyértelmű. Bár azt hiszem, sose fogom megérteni, hogy miért mindent hajnalban, vagy éppen éjszaka talál ki… Segítek egy-két felé repült szőrösséget visszapakolni az ágyra, köztük azt is, amit az ajtóhoz vágtam. Azt még onnan visszadobom az ágyra, igyekezve, hogy ezúttal ne őt találjam el, elvégre kapott már eleget. Ami nem is igazából neki szólt… de azt hiszem ezért jó a mi barátságunk… szó nélkül eltűri nekem még ezt is. Bár, fordítva is így van, szóval annyira nem érzem magam rosszul a dolog miatt. - Várj egy pillanatot… mindjárt jövök. – Még fél füllel hallom kérdését, de majd ha visszatérek, akkor válaszolok neki. Belebújok az ajtó előtt papucsomba, s úgy csoszogok el a konyháig, hogy gyorsan összedobjak magamnak egy teát. Azt hiszem, nem csak a szép pofikámra, az éberségemre is szükség lesz, akármit is tervezett a fiúka. Ahhoz pedig ez kell nekem. Amíg várok a teavízre a galériáról látom édesapámat, ahogy lenéz, feltehetőleg a hangra ébredt fel, vagy jött ki, de nem szól egy szót se. Csak találkozik tekintetünk, ő bólint és visszamegy a szobájába. Így van ez már egy ideje. Csak a pillantásunk találkozik… és nem mer, vagy nem akar beszélni hozzám, nem tudom. Lehet szégyenli magát, ahogy édesanyám is. De azt hiszem én már belefáradtam ezzel törődni… fókuszálok most arra, ami jelenleg jó. Márpedig ennek nagy része bent csücsül a szobámban jelenleg. Gyorsan beledobom a filtert a bögrébe, rá a forró víz és már csoszogok is vissza. Ledobom papucsomat ugyanúgy a szoba előtt, s visszamászok az ágyam szélére. Egy fél pillanatig kutatok agyamban, hol is hagytuk abba a párbeszédet. - Szóval, nyár? Nem… nem hiszem. Legalábbis remélem, hogy családilag nem. De én szívesen elszabadulnék egy időre… miért, van valami terved? Helyezkedek még egy kicsit, még belekortyolok a teába, tekintetemet Sam-en hagyva. - Ó bakker, meg se kérdeztem, hogy te kérsz e valamit… nem vagyok valami jó házigazda… - Pláne nem félig alvó állapotban. Na de majd most összeszedem már magam.
A hozzászólást Susan Ravens összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Júl. 17, 2013 1:14 pm-kor.
– Ugyan. Agyam nincs, a szépségemen meg már nem segít – vigyorogtam továbbra is, már csak a dac miatt is. Figyeltem, ahogy nyújtózkodik, és a vigyor szerény kis mosollyá változott, mikor a haját próbálta rendbe szedni. Nekem aztán mindegy volt, kócos-e, vagy éppenséggel foghatná vele a legközelebbi műhold adását is… Kedveltem ezt a lányt, álljon bárhogy a haja, vagy éppen keresztbe a szemei. Bár igaz, ami igaz, ez utóbbira még nem volt túl sok példa. Az előbbihez meg már hozzászoktam, mivel olyan gyakran látogatom éjszaka. Mondjuk mulatságos lenne, ha a szülei közül valaki benyitna egyszer, amikor megpróbálok bejutni. – Legközelebb majd hívlak előtte – nevettem fel halkan. Azonban szinte biztosan nem fogom. Addig legalábbis, amíg nem tudja a titkomat. Másképpen valószínűleg megkérdezné többek között azt, miként éltem túl a mai napot lábtörés nélkül. Vagy hogy a fenében ugrottam ekkorát… Nem, ezt nem fogjuk eljátszani. Bár minél előbb időt kellene szakítani arra, hogy elmondok neki mindent. De nem ma este. Ma más dolgunk lesz. Próbálom elrendezgetni az állatkáit az ágyon, ahogy ő dobálja őket vissza, és csak egyszer kapok egyet a képembe. Tudom, hogy nem szándékos, mosolygok is, mint a tejbetök, amikor a szőrt köpködöm. remek, a nyelvemen egy darabig még biztos érezni fogom az ízét. A kérdésemre azonban kirohan, én pedig nem tudom, mit gondoljak. Vajon időt kér, hogy kitaláljon valamit? vagy csak nem akart válaszolni? Felsóhajtok, és végigheveredek az ágyán. De marha kényelmes… Az enyémben meg majdnem a hátsómba áll egy rugó, és Hannibál szaga már annyira beleitta magát, hogy valószínűleg sosem mosom ki belőle többé. Itt viszont el tudnék aludni, valószínűleg ebben a szent pillanatban. Viszont már hallom is, hogy jön vissza, ezért felugrok, és elhelyezkedek ugyanúgy, ahogy akkor ültem, amikor kiment. Igaz, a testem helyének elsimítására már nem marad időm, így észreveheti, de nem számít igazán. Ha Kangunart akarok lenni, akkor bármit ki tudok magyarázni. Vagy legalábbis tudnom kellene… Nem akarok erre, meg a hazudozásra gondolni, ezért csak hallgatom a szavait. Apró, féloldalas mosoly kúszik az ajkamra, amikor azt mondja, nincs terve a nyárra. – Mit szólnál, ha elmennénk Egyiptomba? Aztán meg arra, amerre – egy tizennégy éves kislány –, az utunk vezet bennünket… Nem tudom még egészen biztosan, az merre lenne, de vihetnénk magunkkal egy másik barátomat is. Vele kicsit legálisabb lenne minden, hiszen felnőtt – cirka kétszáznyolcvankilenc éves –, és így biztos nem tennének fel annyi kellemetlen kérdést… Remek, Sammie, éppen csak nem dadogsz. Miért félsz annyira attól, hogy nemet mond? Ha ezt tudnám, lehet, egyszerűbb lenne a világ. De nem tudok megfelelni a kérdésre, és nem is kínlódok vele sokáig. – Nem, köszönöm, nem kérek semmit – mosolyodtam el ismét. – És nem vagy rettenetes házigazda. Csak fáradt. Nekem is le kellene szoknom ezekről az éjszakai látogatásokról…
Az a kezdeti mosoly egyre szélesedik, minél inkább kezdek felébredni és minél több időt tölt itt Sam. Tudom, hogy úgyse fog hívni, de persze ezzel semmi gond. Azt hiszem, már nem is lenne teljes az élet az éjszakai látogatások nélkül. Ó, ha ezt valaki olyan hallaná, aki nem ismeri a részleteket… eléggé más benyomást keltenék. De hát nehéz is átlátni a mi barátságunkon, amúgy is, anélkül, hogy bárki tudná, hogy ez pont milyen jellegű éjszakai látogatás. Meg amúgy is… lány és fiú között igenis lehet ilyen kapcsolat is. Mindig, valamilyen módon beigazolódik, hogy ez nem igaz, de én továbbra is hiszek benne. Ahogy töretlenül tudok hinni abban is, hogy a mikulás hozza az ajándékot karácsonykor, vagy akár abban, hogy a fogtündér rejtett pénzt a párnám alá, amikor kicsi voltam és még potyogtak a fogaim. Lehet még öreg koromban is várni fogom… csak ne felejtsem el ezt megemlíteni majd valakinek. Nehogy csalódjak utólag. Kifejezetten felderül az arcom ötletére, amit egyelőre bögrém mögé rejtek, míg abból serényen kortyolom a már nem annyira forró teát. Majdhogynem szemem is lehunyom, olyan élvezetet tud nyújtani ez a kesernyés lötty, magam sem értem miért. De most persze nem erre kell fókuszálnom, hanem a fiúra… és arra, hogy furcsán viselkedik. Legalábbis, egy ilyen ajánlathoz szokatlanul… zavart? Nem tudom, hogy mi a helyes kifejezés ide, minden esetre, mintha nem is velem beszélni. Mint egy kisgyerek, akinek engedélyt kell kérnie valamire a nagy ijesztő felnőttől. - Nagyszerűen hangzik… de… valami baj van? – Összeráncolom homlokom, ahogy a fiúra nézek, közben le nem véve a szemem róla rakom le bögrémet az ágy szélére, immáron üresen. Pár perc még és úgy fogok itt pattogni, mint aki egy hetet végigaludt. Bár, azt hiszem arra most nem éppen lesz szükség. Viszont ez az arckifejezés nem tetszik… nem szeretem, amikor valaki aggodalmas tekintettel fordul felém, mert akkor én is aggódni kezdek, szinte azonnal. Ez amolyan reflex, pláne, ha valaki olyanról van szó, akivel még törődök is. - Ne merészelj leszokni róluk, vagy kapsz még pár szőrös állatot a képedbe, barátocskám. – Egyik kezemet derekamra helyezem, s próbálok szigorú arckifejezést vágni, mintha én annyira tudnék neki fenyegetőzni. - Egyiptom viszont nagyszerűen hangzik… még csak ki se kell találnom semmilyen kifogást, hogy elengedjenek. Amióta megy a cécó, azóta nagyjából tejhatalmam van… Miért nem vagyok rosszabb gyerek és használom ezt ki? Pedig akár minden nap partizhatnék… ellophatnám a bárpult kulcsát… lehetnék igaz rossz tinédzser. Kár, hogy nem ilyennek születtem…– Magyarázok, talán kicsit fölöslegesen is… ami néha – nagyon sokszor néha – rám tör. Felesleges dolgokról kezdek el beszélni, de úgy beleélve magam, hogy észre se veszem, talán eltértem a témától és fölöslegesen jártatom a számat. Persze egy idő után azért észreveszem magam és elhallgatok, de addigra már, azokat, akik nem ismerik kissé szétszórt lényemet, már rég halálra untattam, vagy éppen elkönyveltek idiótának. Szerencsére itt nem ez a helyzet, szóval szabadkozás helyett csak elnevetem magam egy egészen picit, remélve, hogy Sam se fog túlságosan visszatérni az előbbi arckifejezéséhez. Talán a tudat alattim direkt csinálta… mániákusan, akaratlanul szeretem oldani a feszültséget akkor is, ha nem is feltétlenül kéne.
Látom a szélesedő mosolyát, és tudom, már volt értelme eljönni ma, ha más nem, hát az, hogy boldognak lássam. Jó, ez valami rettenetesen nyálasnak, elcsépeltnek, meg romantikusnak hangozhatott, de a fene az egészbe. Ha ez a lány nem lenne, valószínűleg nem tudtam volna túltenni magam olyan egyszerűen Ashley és Doktor Howard balesetén, és egzisztenciálisan feleannyira sem tudtam volna fenntartani magam, mint így, hogy ő itt van. Egész életemben hálás leszek neki, még akkor is, ha ő ezt valószínűleg nem fogja tudni. Hiszen mire én megöregszem ő már… Na jó, erre nem szabad gondolni. Főleg nem ma este. – Baj? – kérdezek vissza. Egy picit elbambultam az előbb, nem láttam, milyen kifejezés ült az arcára. Viszont most majdnem rávágom, hogy „mégis mikor nincs baj?” Az elmúlt három hónapban saját életem egyik tűzfészkétől loholtam a másikig, próbáltam oltani a lángokat, és közben rá kellett jönnöm, hogy egyre több és több van belőle. Velkan érkezése óta meg már nem is próbálkozom, csak figyelem a lángokat. Ez valahogy szórakoztatóbb. Legalábbis az volt, egészen addig, amíg Ashnek nyoma nem veszett. Azóta már inkább görcsös a dolog. – Nem, nincs semmi baj. Legalábbis olyasmi, ami ellen bármit is tehetnék. Szavaira hátravetem a fejem, felkacagok, majd átkarolom a vállát, és magamhoz húzom a lányt. Ugyan már, mit bánnám én azt, ha megdobálna néhány plüssel, vagy a fejemhez vágná az egész állatseregletét? Nálam nagyobb állat valószínűleg úgysincs a szobában, és akkor ezt most kivételesen nem képletesen értem. De most komolyan, átváltoznék, végigfeküdnék ott, és maximum a méreteim miatt rínék ki az álmát vigyázók közül. – Ugyan, ha gondolod, mondd azt, hogy szünetre van szükséged, vagy… Nem tudom. Kitalálunk valamit, mit szólsz? – mosolyogtam rá. Ha meg nem akarják engedni, hát én megszöktetem. Az önmagáról szóló szövegről azonban akaratlanul is az általam nagy ívben elkerült Morton jut az eszembe, akit mostantól, ha kell, hát fegyverrel tartok távol innen. – Azt meg, hogy milyen vagy, sose bánd. Én így szeretlek, ha folyton bulizós lennél, lehet mi sem lennénk barátok. Szóval… Én örülök neki. Ja, főleg azért nem, mert valószínűleg nem tudnék bemenni egy diszkóba. Jól tudom kordában tartani a farkasom, de egy ilyen hely… Félek, mit hozna ki belőle.
Aggodalmasan nézek rá, főleg ezek a szavak után, de látom, hogy nem nagyon akarja taglalni a dolgot, én pedig nem fogom kirángatni belőle a dolgokat. Tudja, hogy én bármikor, bármit meghallgatok, bármit elviselek, és még szívesen is teszem, pláne neki… viszont is megkapom a dolgot. Ugyan nem szeretem, ha valamiről nem tudok, de túl tudom tenni magam a dolgon, inkább hagyom, hogy aggodalmas arckifejezésem lágyuljon, amint átölel. Derekamat elengedve én is átölelem. Milyen félreérthető lenne, ha valaki most benyitna… bár azt hiszem, még ezért se szólnának jelenleg semmit. Meg amúgy is, pont belőlem nem fogják kinézni, hogy fiúkat hívok fel éjszaka a szobámba és… hát… olyan dolgokat csinálok. - Egyszerűen csak közlöm velük, hogy elutazok… nem fognak megakadályozni… sőt, azon gondolkozok, hogy szülinapomra nem kérek mást, csak, hogy elköltözhessek innen. Valami kis lakásba, a belvárosba. Na de most nem is ez a lényeg… Persze, tudom, elkényeztetett kölyök, lakást kap szülinapjára… nem szoktam ezzel visszaélni, viszont most, azt hiszem éppen ideje lenne előhúznom a kártyámat, amit eddig eldugtam és elmondani nekik, hogy sose kértem tőlük semmit, csak ezt most. De ez még messze van, ahogy a szülinapom is, egyelőre. - …és ki ez a barátod, aki velünk jönne? Én még nem találkozhattam vele, ugye? Na nem, mintha nekem bármi ellenvetésem is lenne akárkivel… feltehetőleg nem egy rosszéletű bérgyilkost akar elhívni Sam, szóval részemről aztán egy egész hadsereg is jöhetne… ha Sam jóban van velük, nem hiszem, hogy én ne lennék. Remélem én se leszek senkinek a terhére, bár kevesebb igényem van, mint egy kaktusznak, azt hiszem, szóval, senkinek a terhére nem tudok azt hiszem lenni. Már éppen tenném fel a következő kérdésemet, amikor is valaki kopog az ajtómon. Egy egészen picit ijedten kapom oda a fejem. Majd egy hang is követi, méghozzá mély, férfi hang, érdeklődve, hogy van e valaki a szobában, vagy mégis kivel beszélek én. Egy pillanatra Sam-re nézek, majd vissza az ajtóra, mintha nem az állna ott, hanem édesapám, a hang tulajdonosa. - Nem, dehogy apa. Mégis ki lenne itt késő este a szobámban? Csak… videó beszélgetés… biztos azt hallottad. – Kiabálok ki, remélve, hogy ez az elég ostoba hazugság meggyőzi. Sejtettem, hogy valamikor le fogok bukni ezekkel a látogatásokkal, elvégre túl szép lenne, hogy ebben a csodás nagy házban pont ne sétálnának el erre. Ezért is lesz jó, ha külön költözhetek. Bár, jelenleg még azt se bánnám, ha benyitna a szobába. Választ nem hallok, sőt, semmi zajt, ezért halkan az ajtóhoz osonok, majd egészen apró résnyire kinyitom, nem látok se árnyékot, se ruhadarabot, se semmit, ami a kicsi résen árulkodna arról, hogy bárki is lenne itt, kinyitom ezért jobban az ajtót, ki is nézek a folyosóra, de sehol senki. Egy nagy sóhajjal nyugtázom, hogy megúsztam a dolgot, majd szépen halkan becsukom az ajtót.
Szavait követően meglepetten nézek rá. Nem, nem engedem el, még csak nem is teszek hirtelen mozdulatot, ami elárulná, mennyire… feszült lettem hirtelen. Elköltözik? Szívem szerint bólogatnék, és azonnal felajánlanám neki, hogy költözzön be hozzám. Igaz, ezt két ok is meggátolja: egyrészt, a lakásom bőven kimeríti a lepratelep fogalmát, másrészt meg ott van a tény, miszerint ő lenne a két lábon járó reggeli. Oké, tudom, ezek a farkasok messze nem olyanok, mint a szüleim – főleg drága édesanyám – voltak, de… Minden okom megvan arra, hogy féltsem. De ha Darren engedélyt ad rá, szívesen összeköltöznék vele. Tuti találnánk valami megoldást közösen. Következő kérdése azonban visszaránt a valóságba a saját, egyéni nyomoromból. Gyűlölöm, hogy féligazságokkal kell etetnem, és nem mondhatom el neki az egész történetet. De jól is jönne ki! „Ja, Odette-nek hívják, kettőszáznyolcvan éves, és egyébként lesmárolt egy mocsárban… De igazából semmi furcsa nincs benne, tudok olyan helyet, ahol sokkal több őskövület él, igazából a városban az átlagéletkor szerintem százötven…” – Nem, még nem találkoztál vele. Odette-nek hívják – mondom. És ennyi az, amit elárulhatok. Szívem szerint azt mondanám, ne jöjjön, nem kell fejest ugrania ebbe az egész őrületek házába, de azt is tudom, nem lennék képes végigcsinálni nélküle. Nem tudom, mi lesz Ash-vel, nem tudom, az a dolog merre tart, vagy egyáltalán lesz-e valami… Piszok nagy szükségem van Sue-ra. Nem, hangosan nem hiszem, hogy valaha is kimondanám, elvégre olyan lenne ez, mint holmi szerelmi vallomás, ráadásul csak fölösleges bonyodalmat szülne kettőnk között. Inkább elvigyorodok, és úgy nézek rá. – De ha gondolod, elmehetünk hozzá. Akár most is. Legalább meglátnád, mennyit szoktam mászkálni az erdőben. Aztán jön a kopogás. Én elengedem a lányt, és reflexből lendülök be az ágy alá, ostoba módon használva a vérvonalam képességét. Ha nem figyelt, valószínűleg nem tűnt fel neki különösebben a mutatvány, ha meg igen… Hát, valahogy kimagyarázom. Akár az igazsággal is. Most azonban csak tatom magam az ágy alján kapaszkodva, amíg nem hallom a távolodó lépteket. Lassan, mindenféle hang nélkül leeresztem magam a padlóra, majd kikukucskálok a lányra. – Ezt hívják meleg helyzetnek, igaz? – vigyorogtam rá. Még mindig nem mozdulok, egész kellemes a padlón feküdni. – Na, de a költözésre visszatérve: Ha gondolod, szívesen segítek bármiben. Meglepődnél, mekkora súlyt bírok el…
Már éppen készültem válaszolni a drága remek ötletére, miszerint éjszaka mászkáljunk az erdőben, de ugyebár félbeszakított a kopogás. Becsuktam az ajtót, s visszafordultam a szobába, amit legnagyobb meglepetésemre Sam nélkül láttam. Már éppen indultam az ablakhoz, hogy kinézzek, elvégre, ha meg tud csak úgy ott jelenni, el is tud csak úgy tűnni ott, mint valami denevér… De félúton, az ágy mellé érve veszem észre, hogy azalatt fekszik. - Meg se kérdezem már, hogy kerültél oda… - Vigyorgok, majd várok arra, hogy kimásszon onnan, ami nem történik meg egyelőre. Letelepszek szőnyegem közepére, ahonnan nagyjából rá tudok nézni a fiúra, s közben fejemet csóválom. - Tényleg nem értelek… azt hittem, hogy kettőnk között én vagyok a csodabogár… de mindig sikerül meghazudtolnod. – Lehet, hogy én vagyok az elvarázsoltabb, de azért még így is messze elbújhatok a pókember játék és a földön fekvő mánia mellett, azt hiszem. - Meleg és érthetetlen… ilyet nem szokott csinálni, nem is értem, mi ütött belé. – Pillantok még egyszer, utoljára az ajtó felé, mintha átlátnék rajta és meg tudnék bizonyosodni, hogy nem csak elbújt és nem jött vissza, hogy hallgatózzon utánam. Bár nem lenne túl sok indoka rá, oka lenne, hiszen, ahogy gondolta, nem egyedül ülök itt és beszélgetek magamban, férfihangot imitálva, de amiről nem tud, az nem fáj neki, ugyebár. - Nem, kedves Sam, veled kapcsolatban, azt hiszem, már nem lepődök meg semmin. Azon se lepődnék, ha bejelented, hogy te léptél Clark Kent helyébe és te leszel a város új Supermane. – Nevetek a fiúra, bár lehet, hogy Peter Parker és a Pókember hasonlata helytállóbb lenne, bár Superman is ugyanúgy tudna ablakon át közeledni, de mégis miért tudok én ennyit is bármilyen szuperhősről is? Azt hiszem távol fogom magam tartani a bátyám szobájától és a képregényeitől, még a végén megfertőznek és még meg is tetszik a dolog… - Gondolom? Nincs túl sok választásod… nem sok fiúbaráttal rendelkezek, szóval kénytelen leszel segíteni… meg hát, természetesen kétszobás lakást tervezek keresni… - Remélhetőleg, sőt, biztosan értette a célzást, és ajánlom is neki, hogy ne utasítsa vissza, mert, bár most is olyan, mintha egyedül élnék, azt hiszem, ha ténylegesen úgy lenne, azt nem viselném túl jól. Még a végén magamhoz, vagy a plüssállat gyűjteményemhez kéne beszélnem, azt viszont egyikünk se viselné túl jól, úgy hiszem. - Ami az éjszakai kirándulásodat illeti, igazából, most, hogy átgondolom… lehet, hogy még bele is megyek. – Igazából, nem az első eset lenne, hogy éjszaka elrángat magával, valami felettébb értelmes dolog miatt. Na jó, volt, amikor rendes oka is volt rá. Először még nemet mondtam volna az erdei túrára, így, sötétedés után, de, annyira talán mégse rossz ötlet.
– Varázslat – feleltem vigyorogva. Hülyéskedéssel valahogy mindig egyszerűbbnek bizonyult kimagyarázni az ilyen kényelmetlen, kínos, vagy éppen veszélyes helyzeteket. Mint suliban is, hogy mégis hogy az Istenben sikerült nekem úgy megütnöm a medicinlabát, hogy az épület tetején landolt. Áh, részletek. Valamiért mindenki olyan nagyon szeret törődni velük, pedig mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha nem tennék. Na jó, ezen nem éri meg stresszelni, csak vigyorgok, és hozzáteszem: – Benne van a levegőben. – Áh, ugyan, nem vagy te csodabogár – felelem. Ha tudná, milyen emberkék járják manapság a város utcáit, valószínűleg ő sem mondana ilyesmit. Gondolok arra, hogy elő kéne másznom az ágy alól, de aztán leül mellém, én meg már egészen elkényelmesedtem. Így csak felé fordulok így féloldalasan, de még a könyökömre sem támaszkodhatok, mert különben beverném az oldalam. Hmm, lehet, ez nem volt a legjobb ötlet, igaz? Most úgy nézhetek ki, mint valami partra vetett, esetleg vonszolt, aszott köteg kákának álcázott hal. De mindenképpen bohóchal, minden más sértés lenne fájdalmasan alacsony önbecsülésemre. Tessék, most még el is vigyorodok egy kicsit. – Ha csodabogár van a szobában, az amúgy is én vagyok. Tudod mit? Bogárkodjunk együtt! Mit is szoktak azok csinálni? – Te most komolyan ki tudod nézni belőlem, hogy kívül hordott alsógatyában ugrálok a tetőkön? – néztem bele nagy komolyan a szemébe. De az Istennek sem tudom föltartani az álcát, el is vigyorodom egyből. Oké, Sammie, ha Kangunart leszel, ezen még fejlesztened kell pár dolgot, de egyelőre jó úton haladsz. Annyira, hogy mindjárt el is alélsz magadtól, mi? Na, ebből az igen veszélyes állapotomból rángat ki Sue, és a célzása. Kétszobás lakás. Ó, basszus… Nem vághatom rá, hogy nem mehetek, mert nem vagyok száz éves, nem mondhatom, hogy szívem szerint összeköltöznék vele, de egy falkányi szőrös „állattal” kell együtt laknom, akiket nem tudok az ágyam végére pakolni. – Erre majd később visszatérünk, rendben? – néztem rá. Ki kell találnom valamit, amivel ki tudom vágni magam ebből a helyzetből, és úgy, hogy a barátságunk sem sérül közben. Mert hazudni nem akarok neki, szívem szerint meg rávágnám, hogy igen, összeköltözöm vele, méghozzá azonnal. Fene tudja, a lakásomnál rosszabb helyre amúgy sem nagyon lehet költözni. Megkérni azonban ismét csak nem merem arra, hogy jöjjön velem. – Akkor menjünk – vidult fel a képem, és már ki is másztam az ágy alól. Fölültem, de az agyam már az úton kódorgott. Teljesen belelkesültem, de arról azért nem feledkeztem el, hogy ő messze nem bírja úgy a hideget, mint én. – Vegyél föl valamit… Pulóvert, ilyesmit, aztán felőlem mehetünk is. Mit gondolsz, együtt menjünk ki a kapun, vagy várjalak meg a főbejáratnál? Válaszától függően vagy megállok az ajtó mellett, vagy pedig kilendülök az ablakon a faágra, hogy azon végigkúszva lejussak a földre, és eliramodjak az ajtó felé, ahol bevárnám Sue-t.
- Varázslat… én meg Mary Poppins vagyok és esernyővel repülök. – Nézek rá először komolyan, majd persze el is nevetem magam. Ezek azok a pillanatok, amikor már szinte el is felejtem, hogy mi is folyik amúgy az életemben, csak arra koncentrálok, hogy most jelenleg, azt hiszem felhőtlenül boldog vagyok, mert olyasvalakivel nevethetek, a szobám padlóján ülve, aki igazán törődik velem, s emellett mindig meg tud nevettetni. Még, hogy nem vagyok csodabogár… Mondja ezt azoknak, akik összesúgnak a hátam mögött, vagy éppen kinevetnek, mert talán túl naivan állok a dolgokhoz. De persze nézőpont kérdése, hogy kit is nevezünk csodabogárnak. Talán kiesek abból a kategóriából, s maradok inkább különc. - Hát kérlek, még sose tanulmányoztam bogarakat, szóval fogalmam sincsen, hogyan bogárkodnak. De talán kényelmesebb lenne mondjuk ülve, vagy az ágyon, mielőtt még nyakadat töröd, vagy éppen másodat, bogárkám. – Nem lehet éppen kényelmes a fiú helyzete, bár én jelenleg jól szórakozok rajta, s igazából azon se lepődnék meg, ha neki ez így és ott mégis csak kényelmes lenne. Mint már említettem, én már tényleg bármire fel vagyok készülve. Legalább nem hagyja, hogy unalmas legyen az életem. - Ki hát, sőt… kifejezetten jól is állna… - nevetem el magam, kezemet szám elé téve, nehogy ismét váratlan vendéget kapjunk, miközben szemem előtt látom a fiút, szemmaszkban, s köpenyben áll egy háztetőn, nagyon komoly arcot vágva, készen arra, hogy megmentse a világot, vagy legalábbis a mi csodás városunkat. Azt hiszem, túlságosan is késő van már, s én se ébredtem még fel teljesen, hogy ilyen képeket látok magam előtt. Még szerencse, hogy a fiú a fejembe legalább nem lát, csak azt látja, hogy milyen reakciót vált ki a mentális kép. Azt pedig, már megszokhatta, hogy így nevetek, az ő társaságában gyakori esemény. Nagy nehezen tápászkodtam fel, mikor az öltözködésre került a sor. - Uram, legyen szíves minimum elfordulni. – Szóltam, magamra erőltetett komoly hangon, ahogy gardróbom előtt megálltam. Kirángattam egy nadrágot, egy pólót és egy kapucnis pulcsit, ami jelenleg tökéletesen megfelelt arra, hogy az éjszaka közepén az erdőben mászkáljak. Bár ez a gondolat még kicsit aggasztott. Nem ijedek meg olyan nagyon könnyen, de hát azért még is csak lány vagyok… az ilyen helyeken pedig szinte belénk kódolt a minimális félelem faktor. - Kész vagyok – jelentettem ki, miután pizsomámat az ágyra dobáltam, kezembe vettem cipőmet, majd Sam felé fordultam. – Azt hiszem jobb lesz, ha lent találkozunk, pókemberkém. – vigyorodtam el, majd amennyire csak tudtam, halkan kinyitottam ajtómat, s elindultam a bejárat felé. Azt hiszem, lassan kezdek ebben is rutinos lenni. Nem a legelső alkalom, hogy így lettem „kiszöktetve” a házból. A bejárati ajtó előtt megálltam, belebújtam cipőmbe, majd ki is osonok az ajtón, ami előtt már várnak is. - Vezess, mester – szólalok meg ismét, színpadiasan előrenyújtva kezem. Egészen addig vagyok persze ilyen komolytalan, amíg a házunk kivilágított udvarán át megyünk, s nem érünk be a már említett erdőbe. Persze, nem vagyok én olyan bátortalan, de ettől függetlenül, akaratlanul is a fiú kezébe csimpaszkodok, amíg el nem érjünk úti célunkat, elvégre én vagyok a lány, nekem ilyet szabad.
Tudom, tudom, elcsesztem. Méghozzá nem is kicsit, ami azt illeti, hanem elég durván. Miután elmentünk Odette-hez, elég ritkásan jártam Sue-hoz, a látogatások száma hetente közelebb volt a nullához, mint a héthez. De legalább azt is elmondhatom, hogy ennek oka volt, tehát nem csak köcsögöt játszottam. Eleinte ugye a „falkafogság”, ami miatt semerre sem járhattam, aztán ez az egész magányososdi. Szoknom kell még, hogy reggelente, amikor fölkelek – és lefejtem Hannibált a képemről – már nem fogad a falka sok energiája, a tucatnyinál is több indivídum, akik csak keresik napi dolgukat. Immár csak ketten vagyunk Odette-vel, és a farkasom néha úgy bújik az övéhez, mintha a világ véget is érne, ha őt is elveszítené. Mégis, egy idő után már hiányzik az is, ami normálisnak volt mondható az életemben. Egyébként is, van egy befejezetlen ügyünk Sue-val. Hú, ez nagyon durván hangzott. Nem, igazából csak arról van szó, hogy Odette is meghagyta, ha Sue jön velünk, be kell avatnom. és úgy hiszem, mindazok ellenére, amit Jenny a lány biztonságáról mondott, és amiben teljesen igaza volt, ez már jár neki. Két éve állítom a feje tetejére az életét, sőt, több is, ideje lenne tiszta vizet önteni abba a bizonyos pohárba. Nehéz szívvel hát, de felkerekedtem, és az egy órás út valami baromi hosszúnak érződött. próbáltam kitalálni, mit fogok mondani neki, és mégis mit teszek, ha rohanni kezd, sikítozni, vagy éppenséggel pofán vág, de.. Semmi. Az agyam üres. Ami lássuk be, nálam nem éppen ritkaság. Most nem használom a fát, hogy fölmásszak, jóval megszokottabb módszerhez folyamodok. Apró kavicsokkal dobálok célra az ablakára, és biztosra vehető, hogy az üveget találom el. Most még nincs olyan késő, nyolc ha múlhatott, ezért remélem, nem tart túl sokáig, mire megjelenik. Minden dobásnál nehezebbé válik itt maradnom, de hát muszáj. Egy pillanatra azt kívánom, bár itt lenne Yetta vagy Jenny, vagy Odette, vagy legalább Vel. Bár az utóbbi valószínűleg kiröhögne, sőt az utolsó kettő is. – Lejönnél? – kiáltom föl neki, ha megjelenik az ablakban.
Igazából, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vártam legutóbbi találkozásunk óta, hogy megjelenjen a szokásos éjszakai látogatóm az ablakban. Vagy akár az ajtón kopogva, vagy úgy nagyjából akárhogy. Bár dühös voltam rá… ami furcsa volt számomra, mert nem sokszor éreztem ezt iránta, sőt, legtöbbször senki iránt nem szoktam. Talán azért voltam rá dühös, mert fontos volt számomra, és így, akármit is csinál, jobban üt, vagy jobban számít, mintha bárki más csinálná. Azt hiszem, ez mindenkinél így működik, nem csak az én világomban. De emellett borzasztóan aggódtam is miatta. Leginkább ugyanazon indokból éreztem mindkettő dolgot. Plusz, marhára tudni akartam már, hogy mit intézett akkor el egy „majd holnap megbeszéljükkel” ami jó pár holnapot élt túl anélkül, hogy kiderüljön. Fogalmam sincs, hogy milyen indoka volt rá, hogy ezek után csak így, kétségek és sok minden más között hagyott…de azt hiszem csak azért érdekel, s csak azért akarom, hogy legyen, mert hiába bocsájtok mindent egy pillanat alatt, magamtól ez azért nem megy. Feküdtem az ágyamon, mellkasomon az éppen olvasott könyvemmel, amire most valahogy nem tudtam figyelni, s a plafont bámultam. Pontosabban az oda felragasztgatott csillagokat, amik még kislány korom óta ott ragadtak. Hirtelen kaptam fel a fejem az első kavicsra, de aztán azt gondoltam, hogy csak képzelődtem, ezért visszadőltem a párnámra. A negyedik, ötödik után jöttem rá, hogy nem, nem képzelődtem. Valaki bizony dobálja az ablakomat. Akaratlanul is elmosolyodtam, de mire az ablakhoz értem, levakartam valahogy arcomról a mosolyt. A bennem lévő kis dac, az most előbújt. Bizony nem fogok teli mosollyal az arcomon odamenni az ablakhoz, még ha nagyon is örültem azért, hogy itt van. Legalábbis, nagyon meglepődtem volna, ha bárki más dobálja az ablakomat. Szó nélkül tűntem el az ablakban. Kutattam a szekrényben egy kardigánt, amit magamra kaptam, majd szépen, lassan leslattyogtam a lépcsőn, díszkivilágítást hagyva magam után, minden helyiségben, kivéve a szobámban. Egyedül voltam a házban… és baromi nagy, én pedig még is csak egy lány vagyok. Így azért kevésbé fél az ember, vagy legalábbis én biztosan. Na jó, futottam volna akár az ajtóig, sőt, onnan a ház oldaláig is, de nem tettem. Amikor odaértem ablakom elé, nekidőltem a ház oldalának, s ránéztem. - Szép estét… - Borzasztóan visszafogtam magam, hogy ne menjek oda, s öleljem meg. Főleg, az arckifejezését látva. De nem, most az egyszer had ne legyek önmagam egy kicsit és lágyuljak meg egy pillanat alatt, néha, kicsit én is lehetek a sértett fél.
Úgy a negyedik kavicsnál jutok el odáig, hogy akkor most megfordulok, mert tuti nincs otthon, az ablakot meg még véletlenül sem kéne betörnöm egy nagyobb sziklával, mert az elmúlt időszaknak az már csak a megkoronázása lenne, ha bevinnének a sittre. Oké, talán nem is volna az annyira rossz, legalább tökéletes biztonságban érezhetném magam, de Odette otthona szintúgy biztonságos – főleg mióta láttam azokat a fegyvereket –, és az ágy valamivel kényelmesebb. Plusz egy tizenhét éves gyerek a sitten éjszaka? Nem, nem, ha valamit el kell veszítenem mostanában, az ne az análszüzességem legyen… Azt feltűnik, majd el, én meg csak bámulok magam elé. Nem mosolygott. Oké, ez nem valami nagy dolog, női napjai is lehetnek, vagy valami, de akkor is… Valamit eszméletlenül elcseszhettem. Csak remélem, hogy ha megtudja, mi miért történt, meg fog bocsájtani nekem. Türelmesnek egyáltalán nem mondanám magam, miközben várok. A pillanatok tépik az idegeimet, szépen, farkas karmokkal szaggatják fel őket, valami idegőrlő lassúsággal. Amikor feltűnt, szívem szerint a nyakába ugrottam volna, de vissza kellett fognom magam. Ha megteszem, valószínűleg nem tudom elmondani neki, amit el kell. – Szebbet – mondom, és tényleg azt kívánom, bár valamivel normálisabb körülmények között találkoznánk. Tessék, én is tartom a távolságot, próbálom védeni magam, mert ha ez rosszul sikerült… Hát, talán csak arra nem fog emlékezni, hogy ma itt jártam, talán azt is elfelejti, hogy létezem. Bármelyik történne meg, neki jobb lenne, ebben biztos vagyok, én viszont megőrülnék. Nem bírnám ki, hogy nem jöhetek el hozzá, nem bírnám ki, hogy látom suliban, de ő azt sem tudja, ki vagyok. – Figyelj, sajnálom, hogy eddig nem jöttem, és akkor is csak keveset… Problémák voltak odahaza. – Hát, ez aztán a féligazság! Mert tényleg probléma volt odahaza, csak éppen nem a klasszikus értelemben véve. Egy kicsit közelebb lépek hozzá, alig valamicskét, de a szívem már ennyitől is azt ordítja, hogy rohanjak oda, öleljem át, és ne engedjem el, amíg világ a világ. Mert ezt kéne tennem, az biztos. A következő kérdés azonban tudom, hogy sebeket fog fölszaggatni, ha nem is azonnal, hát később. Bennem, benne, vagy mindkettőnkben? Ez majd eldől az este folyamán. – Tartozom pár magyarázattal, igaz?
Állok ott a falnak nekidőlve, s kicsit úgy érzem, mintha valami idióta gravitáció húzna, hogy mozduljak már meg. Nem csak a másik fél miatt, de nekem is jólesne az, ha nem csak így állnék, s bámulnám. De megmutatom azt az oldalamat, amit két év alatt biztosan nem sokszor látott tőlem, ha egyáltalán látott. Persze, biztos megvolt rá a nyomós oka, amit szívesen hallanék, bár harapófogóval kihúzni persze nem fogom… sose voltam az a faggatós fajta. De ez az idő arra volt jó, hogy ez kialakuljon bennem. Hogy most egy kicsit játszom a dacos kislányt. - Persze, megértem… tudom, legalábbis remélem, hogy ha nem lenne okod rá, nem kerülnél. – Egy egészen aprócska mosoly megjelent arcomon, amit el is tüntettem. Eszembe jutott az, amit a faházban mondott, amiről még nem hallottam én se soha. Már most millió olyan kérdés fogalmazódott meg a fejemben, amit szívesen nekiszegeznék, de hagyom, hogy magától tegye meg, mielőtt én kezdenék kérdezősködni. Ellököm magam a faltól, s oda-vissza kezdek mászkálni, kavicsokat rugdosva magam előtt. Nem tudok egy helyben maradni, s akaratlanul is észreveszem, hogy egy picit talán mintha törném azt a távolságot. -Tartozni nem tartozol semmivel… nekem legalábbis nem. –Álltam meg végül, s néztem fel rá. Istenem már… ne nézzen rám így. Általában a világot is ölelgetném, sőt, ha látok az utcán egy szomorú embert, azt is megölelném, ha nem néznének ezért hülyének, legalábbis nem akarnának gumiszobába csukatni ezért… Hát főleg őt, aki most nagyjából azért a listám elején szerepel, meg amikor úgy áll előttem. Egyrészt sejtem, hogy azért van ilyen állapotban, amit mondani akar nekem. Amitől félek… mert ha most közli, mondjuk, hogy itt hagy, akkor nem, hogy megölelem, bár nem hiszem, hogy nagyon tudnék ilyet, de még meg is verném… Na jó, biztos nem tudnék, még akkor se, ha hagyná magát. Ahhoz azért kicsi vagyok… és rám nagyon nem igaz a mondás, hogy kicsi a bors, de erős. Egy tollpihe erejével talán rendelkezek jelenleg. Sóhajtok egyet, majd pár lépést közelebb lépek, s megölelem a fiút. Fene essen beléd Susan Ravens, hogy nem tudsz egy kicsit is mártír lenni! - Viszont annak örülnék, ha megkapnám azokat a magyarázatokat. – Mondom, miután elengedtem ölelésemből, s bele is boxolok vállába egyet. - Ezt pedig azért megérdemled. – Teszem hozzá, bár előbbiek után lehet sejteni, hogy nem túlságosan fájhatott a fiúnak, meg, ha igen, se hiszem, hogy szóvá tenné. Legalábbis ajánlom, hogy ne tegye, mert kaphat még párat belőle szívesen, bár hamarabb kezdene el nekem fájni, mint neki igazán...
Szívem szerint tényleg odarohannék, hogy megöleljem, de tudom, ebben a helyzetben vagy ő teszi meg az első lépést, vagy cseszhetem azt a régi barátságot, ami közöttünk volt. Bár, ha mégis így lenne, ha ő jönne ide, ha ő bocsájtana meg, sem tudom, mit tartogat még az éjszaka, szóval próbálok nem túl optimista lenni. Már tényleg beleőrülnék, ha őt is el kellene taszítanom magamból, még akkor is, ha az ő biztonsága ezt követelné meg. Megtenném, kérdés ne legyen erről, és valahogy elviselném, ha nem ismerne meg az utcán többé, de ez sokkal nehezebb lenne, mint otthagyni a falkát. És a szívem is megszakadna belé. – Szívem szerint akkor sem, ha lenne rá okom – mondom. A mosoly reménysugarat jelent, de aztán el is űzi egyből, és én is kezdek lemondani arról, hogy ez ennyire könnyedén megoldódhat. Figyelem, ahogy föl-alá járkál, szemem ugyanúgy követi, mindig az arcára tapadva, majdnem pislogás nélkül. Nem fogok hazudni, a szívem a torkomban dobog, pedig eddig egyetlen szót sem szóltam neki az éjszakai ragadozókról, meg semmi másról úgy őszintén szólva. – Többel, mint hinnéd – mondom. Nála találtam meg először valamiféle boldogságot, egy csipetnyi otthont azóta, hogy a családomat elhagytam, és Velt meg Lucyt a sorsára hagytam. Fájdalmas a hasonlóság közte és a kislány között, bár ezt csak most realizálom. Bár ha így nézem, akkor minden nő az életemben, aki fontos volt, vagy az most, szőke hajú volt. Hát, a felhozatal nem túl változatos, de kit érdekel a külső? Akkor is a barátomnak tartanám mindegyiküket, ha máshogy néznének ki. Aztán idejön, megölel, én pedig átfonom a derekát, és csak állok ott. Sosem jártam még ennyire közel a síráshoz, sem megkönnyebbülésből, sem félelemből, mint ebben a pillanatban. – Kérdezz bármit, és én válaszolok rá, Sue – mondom, és tudom, mennyire gyilkos saját magam számára ez az alku. A lány olyan keveset tud rólam, hogy még én is szégyellem magam miatta, de nem mondhattam el a múltam eseményeit, mert… Mert mindenek a közepében ott áll, hogy vérfarkas vagyok, és ha ez a tény kimarad, olyan furcsán értelmetlen lenne az egész. A vállamba bokszolására elnevetem magam. Nem hosszan, és még ez is feszült, és kissé szomorú, mint én magam, de legalább valami. nem sokat nevettem, mióta eljöttem a falkától. – Viszont, ha a kérdésekből kifogytál, mutatnom kell neked valamit. És meg kell ígérned, hogy nem fogsz nagyon kiakadni – mondom, miután eltolom magamtól, és mindkét kezemet a tenyerére csúsztatom. Úgy állok vele szemben, mint aki éppen szerelmet készül vallani, ami furcsa is lehetne, de a mi kapcsolatunk annyira bensőséges, hogy félek, tényleg úgy végezzük majd, mint annak a Gemmell-regénynek a párocskája. A kérésemről meg pontosan tudom, mennyire ostoba, hiszen éppen a világát készülök a feje tetejére állítani. De van, amit muszáj.
Akkor ne tedd. Azt hiszem, ezt válaszolnám rá reflexből, de tudom, hogy ez nem így működik. Meg tudom azt is, hogy ezzel nem könnyítenék a helyzeten. Nem is akarom mondjuk… vagy mégis? De… akarok. Hiába akarom áltatni magam. Persze, kifejlesztettem a makacs kislányt, de azért azt hamar elsöpröm. Pontosabban nem én… a körülmények. Na, majd ha nagy leszek, talán megtanulom, hogyan legyek makacs is kicsit, meg talán önzőbb is. Persze nem a rossz fajtából, már, ha ebből van jó fajta. Leginkább abból a fajtából, aki azért kicsit sem önző, de egy kicsit mégis. De még nem vagyok nagylány, csak igyekszek az lenni. - Ne beszélj hülyeségeket… - Ráztam meg a fejem, anélkül, hogy felnéztem volna. Nekem ő nem tartozik semmivel. Az, aki közel áll hozzám, az nem. Ő pedig azon kevés emberek közé tartozik, aki igenis közel áll. Ugyanúgy rengeteget tesz nekem azzal, hogy meglátogat esténként, már, amikor nem hanyagol hetekig, ugyebár… azzal is, hogy néha, amikor elkap a vágy, akkor kibeszélhetem magamból a bajom… Sőt, azzal is, hogy egyáltalán itt van és törődik velem. Ha más nem is, legalább egy embertől ezt biztosan megkapom. Szóval, erre a mondatra legszívesebben fejbe kólintanám, hogy jó erősen. Mert aki butaságokat beszél, az ezt érdemli. De persze nem teszem meg… Bólintok, s fejemben próbálom előkotorni a kérdéseket, amik jobban érdekelnek. Bár minden érdekel… azóta próbálom kitalálni, hogy miért titkolózott előtte, pont előttem, aki nagyjából bármit meghallgat, elvisel, sőt, még nem is ítélkezik. Nem nagyon lenne mire fel ítélkeznem bárki felett is, aki nem tett halálos nagy bűnt. Azt pedig kétlem, hogy ő tett volna… Aztán a még nagyobb kíváncsiság nyer. Ugyan fogalmam sincs, hogy mit akar mutatni nekem. De azért egy egészen pici félelem megindul bennem, amikor hozzá teszi, hogy nem akadhatok ki. Ez nem olyan félelem, ami akkor jön elő, ha teszem azt, valaki pisztollyal fenyeget, vagy kést szegez a torkomnak, természetesen. Nem is tudom, hogyan lehetne ezt rendesen körbeírni. Egy egészen picit elmosolyodtam. - Megígérem… azt hiszem. – Bólintok. Azért persze nem tudhatom előre, hogy milyen reakciót fog kiváltani belőlem az, amiről nem tudok semmit, de remélem nem valami elásott és felkaszabolt hullát fog nekem mutatni. Vagy éppen valami nagy szajrét, amit valami bankrablásból, vagy máshonnan szerzett. Bár egyiket se nézném ki Sam-ből, azért láttam én már meglepő dolgokat. Főleg tőle… Még millió verzió felmerült a fejemben arra, hogy mégis mit fog nekem mutatni, de inkább elvetettem őket gyorsan. - Na jó… van sok kérdésem, de ezek után úgy gondolom, hogy azok várhatnak. Így nem tudok azokra koncentrálni, csak elméleteket gyártani a fejemben, hogy mégis mit akarsz mutatni nekem… de valahogy sejtem, hogy nem igazán járok közel a megoldáshoz. Szóval hajrá! Mutasd… - Azt hiszem, nagy szerencséjére már megbocsájtottam neki. Különben nem lennék ennyire se szószátyár, ahogy azt bemutattam, amikor lejöttem. Akkor csak tőmondatokban beszélnék, ahogy mostanában szüleimmel is szoktam. Mázlista dög, hogy nem tudok rá haragudni… azt hiszem soha. Főleg azért sem, mert, úgyszólván kicsit idilli helyzetben állunk itt, egymással szemben. Bár nekem kívülről nézve se lenne ez furcsa… de másoknak egészen biztos. Nem véletlenek azok a pletykák se, amik az iskolában folynak… elvégre ha egy fiú meg egy lány sok időt tölt egymással, akkor biztosan csak egy dolog miatt lehet. Bár ahogy a többi megjegyzésre, pletykára, vagy beszólásra… erre is csak legyintek.
Szavaira nem szólok semmit, csak a fejem rázom meg. Nem érti, nem értheti, mert nem ismeri a körülményeket. Nem tudja, hogy nélküle becsavarodtam volna ott a hegyen, vagy Velkan érkezése után… Nos, akkor nem tudom, mi történt volna, ha azt mondja, nem jön velem Egyiptomba. Ő az én támaszom, nélküle már régen összeomlott volna minden körülöttem. Szóval igen, tartozok neki, de kegyetlenség lenne a fejére zúdítani az egészet. Aztán rájövök, hogy úgyis erre készülök. Majd utána, ha nem kezd sikítozni. Akkor meg fog tudni mindent rólam, még akkor is, ha ez a történet egy baromi nehéz esti mese lesz neki. Hát még nekem… Amikor megígéri, hogy nem fog kiakadni, az én szívem összeszorul. Hogy a fenében fogok meghálálni neki valaha is, hogy ilyen velem? Ja, igen, a fejére zúdítok valamit, amitől lehet, rémálmai lesznek, és ennek minden szépségét is a nyakába kaphatja. Esküszöm, nem tudom abbahagyni a körülöttem élő emberek bántását. Jamie szavai Ashről ugyanezt támasztották alá. Lehet, az lenne a legjobb, ha kiköltöznék valami hegyre, és remeteéletbe kezdenék. Tizenhét évesen. Anyám, mik jutnak az eszembe. – Rendben – biccentek. Akkor azoknak a bizonyos kérdéseknek várniuk kell még egy kicsit. Eltöltök egy rövidke időt csendben, és próbálok gondolkodni. Mit tegyek, hogyan tegyem? Persze, Velnek is elmondtam már egykor, de basszus, Velkan pasi volt, és együtt néztük ezeket a filmeket. Tudatosan felkészítettem, már amennyire ezt meg lehet tenni. Sue viszont… Azzal töltöttem az elmúlt két és fél évet, hogy minden falkatársamat távol tartsam a lánytól, megvédjem az esetleges ártalomtól. Végül úgy döntök, hogy a legegyszerűbb az, ha a lényegre térek. Minden más csak mellébeszélés lenne, de most még, most azonnal nem tudom kibökni. Egyik kezem elengedi az övét, másik felcsúszik a karjára, és rámosolygok. – Gyere! – mondom, és elindulok a fák közeli vonala felé. Elbújhatnánk az épület mögé is, de az erdő kényelmesebb, és nem akarom, hogy akár véletlenül is meglássanak bennünket az útról. Annak már tényleg katasztrófa lenne a vége. Azt még tudom kezelni, ha Sue kiakad, de nem hiszem, hogy két embert tudnék. Vagy az Őrzők. A fák takarásában elengedem a lány kezét, és elé perdülök, biztonságos távolságban. Nem, nem magam védem tőle, hanem őt önmagamtól. Még mindig élénken él bennem a vidámpark emléke, és az, hogy mi történt ott, akaratomon kívül. Szóval most se pia, se viagra, egyszerűen csak állok itt, és nem tudok ránézni. De muszáj, szóval fölemelem a tekintetem, és egyenesen a lány kék szemébe nézek. – Sue, én… Én nem vagyok egyszerű ember – mondom. Tudom, rosszul kezdődik, de minden korábban kitervelt szó cserben hagy, szóval valamit össze kell szülnöm. – Vérfarkas vagyok.
Gondolkodás nélkül követem a fiút az erdőbe. Valahogy… egy pillanatra se éreztem azt, hogy félnem kéne, vagy aggódnom. Attól legalábbis nem, hogy nekem bajom esik. Persze alapvetően könnyen megbízok az emberekben, de nem ilyen mértékben. Azért akárkivel nem sétálnék éjszaka az erdőben egy órán keresztül, hogy elvigyen egy idegen helyre. De vele simán. Azt hiszem ez a feltétel nélküli barátságnak, szeretetnek a jele, de hát erre nekem nem kell ilyen bizonyíték, tudom, hogy így van. Már reflexből válaszolnék arra, hogy ő nem egyszerű ember, ezt én is tudom, de inkább csöndben maradok, s kivételesen magamban tartom mondanivalómat. A fiú következő mondatánál azonban ledöbbenek. Na jó, sok mindenre számítottam, hogy mégis miről lehet szó, de erre nem. Először csak állok, nagy szemekkel, nézve a fiúra, majd akaratlanul is elnevetem magam. Nem tudok segíteni ezen, magától tör ki belőlem. - Hogy mi vagy? – Kérdezem, kezemet a szám elé téve. Látom az arcán a kétségbeesést, de nem tehetek róla, nem tudom levakarni arcomról a vigyort. Nem tudom eldönteni, hogy most szórakozik e velem, vagy mégis miről van szó. A reakciómat meg feltehetőleg a helyzet abszurditásának köszönhetem. Persze, én is olvasok, meg nézek filmeket. Arra a szóra, hogy vérfarkas, nekem is kialakult képem van, na de nem a való világban. Ilyen egyszerűen nem létezik… Racionális világban élünk, emberek vagyunk és pont. Aztán persze eszembe jutnak a furcsaságok, amik történnek… eszembe jut a legutolsó találkozásunk is. Aztán szépen lassan, talán kezdem elhinni, hogy igazat mond. Bár még így is felmerül bennem, hogy csak azért mond ilyet, hogy oldja a feszültséget, mielőtt rátér a valódi dologra. De hát ilyesmivel csak nem viccelne senki… ez azért nem egy olyan dolog. A nevetést abbahagyom, s nagy szemekkel nézek rá. Leginkább csodálkozva. Csodálkozva attól, hogy egészen eddig olyan világban éltem, amiről nagyjából fogalmam sem volt. Persze nem vagyok annyira öreg, meg nincs nagy élettapasztalatom, de hát akkor is. - Komolyan beszélsz… Azta… Vérfarkas… - Ízlelgettem a szót, s próbáltam elhinni, de valahogy még mindig nehezen ment. Ez azt hiszem, egy olyan „hiszem, ha látom” féle dolog. - Na jó, ezt kicsit nehéz azért elhinnem, szóval bocsánat az első reakciómért… de… még mindig kicsit, olyan… mesebelinek tűnik… - Nyögöm végre ki, továbbra is csodálkozva. Ahogy így eszembe jut a filmekben, könyvekben előforduló rengeteg féle ábrázolásuk, millió kérdés ugrik a fejemben, de egyet se tudok értelmesen megfogalmazni. Szóval, mivel a szó belém fagyott, ezért csak állok és bámulok nagy szemekkel a fiúra. Arról szó sincs, hogy megijedtem volna ettől, vagy bármi ilyesmi. Az a bizonyos feltétel nélküli dolog, azt hiszem itt is működik. Ha ez olyan dolog lenne, amitől félnem kéne, akkor azt hiszem, a fiú se lenne a közelemben. Legalábbis, sose tudnám elképzelni, hogy ő szándékosan bántana…
A nevetésére csak lehajtom a fejem. Nos, ez alakulhatott volna sokkal, sokkal rosszabbul is, az egészen biztos, de a nevetést sem sorolnám a legjobb fogadtatások közé sem. Mert lássuk be, azt mégsem várhattam, hogy a nyakamba ugorjon, és biztosítson arról, hogy nem számít, milyen gyakran kell borotválkoznom, vagy az, hogy alkalmasint vérengző ragadozóvá vedlek, aki nem biztos, hogy meg tudná őt különböztetni a prédától, de reméltem, hogy valamivel együtt érzőbben fogadja. Végül is… Szeretem hallani a nevetését. Tekintetem rá emelem, és csak figyelem, azokkal a barna, elveszett kiskutya-szemekkel, és közben nem is érdekel, hogy valójában is az vagyok. Csak nem annyira kicsi. – Komolyan, attól félek – bólintok. De látom, hogy még mindig nem hiszi el igazán, én pedig nem tudom hibáztatni érte. Mert… Lássuk be, ha valaki ideállna elém, és azt mondaná, hogy ő bizony vérfarkas, én sem hinnék neki. A képébe röhögnék, ami azt illeti. Csakhogy én ezzel a szörnnyel nőttem föl, soha nem ismertem, milyen a normális élet. Bármit megadnék, ha elfeledkezhetnék erről az egészről, és normális iskolásként élhetnék, vele. Oké, az utolsó szót töröljük a feljegyzésekről, kérem… – Tudom. De… megmutatom. Azzal ledobom magamról a pulóvert, amit Odette bátyjától csentünk el, és lehetne használni akár átmeneti kabátnak is, olyan hosszú, és kilépek a cipőmből. Majd hátrálok pár lépést, és hagyom, hogy a farkasom vegye át az irányítást. Csontjaim megnyúlnak, és mit ne mondjak, maga az átalakulás egy fájdalmas procedúra, de próbálok még csak föl sem nyögni. Nem akarom megijeszteni, bár valószínűleg ezzel sikerült. Amikor visszanézek rá, azt már a hófehér farkas sárga szemén keresztül teszem. Majd a pofám kinyílik, fölemelek egy botot a földről, és odaviszem hozzá. Egyenesen a lába elé ejtem. Aztán úgy nézek rá, mint egy szeretethiányos husky. Na, nem lejáratni akarom magam, csak abban reménykedek, hogy ezzel közelebb hozhatom hozzá mind a farkas-létet, mind magamat. Mert igen, azok után az évek után, amit azzal töltöttem, hogy távol tartsam őt ettől az egésztől, most baromi jó érzés ledobni végre a titkot a kis lelkemről. Van ott még éppen elég. Egyébként is, ő az egyetlen, akinek ezt megengedem. És csak remélem, hogy Odette nem fog hallani róla, mert betegre röhögné magát.
Na jó, a nevetésem azért is alábbhagy, mert látom arckifejezését. A kiskutya szemeket… ami ezek után, hogy mondjam, eléggé ironikusan hangzik. Szép… nem teheti ezt velem, így is elég sok minden kavarog most bennem, a bűntudat már nem annyira fér el. Ahhoz nagyobbra kellene nőnöm, az meg gyanítom így csettintésre nem fog működni. Na jó, szóval vérfarkas. Bele se gondolok az ő oldalára a dolognak. Mármint, hogy neki ez milyen érzés lehet most, vagy úgy amúgy, általában. Most voltam talán kicsit önző? Nem olyan jó dolog ez…mert most meg szép kis bűntudatom van a helyén. Persze bólintok, ahogy mondja, hogy megmutatja, de azért egy picit meg vagyok ijedve tőle, őszintén. Nem magától a dologtól, csak hát… tényleg úgy érzem most magam, mintha drámába csöppentem volna, vagy valami mesébe. De legalábbis egy fikcionális világba. Nem érzem magam olyan otthonosan ebben a világban, mert ismeretlen… és az ismeretlen amellett, hogy izgalmas is tud lenni, azért ijesztő is. Egy lépést azért én is hátrálok, ahogy végig kell néznem a fiút. Akaratlanul kapom szám elé kezem, hogy némiképp fedjem ledöbbenésemet. Hiába a szavak, hiába kezdtem el hinni neki… így azért némiképpen más a helyzet. Először is, nem tűnik túlságosan gyerekjátéknak ez a dolog. Nem, mintha eddig azt gondoltam volna, hogy éppenséggel az, de hát na. Azért azt se gondoltam, hogy ez ilyen. Kicsit… túlságosan is olyan, mint azokban a filmekben. Ott pedig mindig szenvednek… akkor biztos Sam is… Ennek a gondolatát ha gyorsan nem verem ki a fejemből, még a végén elbőgöm magam itt előtte. Az pedig biztosan csak hab lenne a tortán neki is, meg azt hiszem nekem is, de azért a lavinát csak azután tudom megállítani, hogy egy egészen apró könnycsepp megjelenjen a szemem sarkában. Nem tehetek róla, túlságosan is aggódó és anyáskodó vagyok alkalom adtán, főleg, ha róla van szó, aki még rá is szorul… így aztán végképp. Tényleg, megszólalni nem tudok, csak bámulok, az immáron farkassá változott fiúra és kicsit még mindig nem tudom elhinni, hogy ő most tényleg ugyanaz, akit én eddig ismertem. Vagyis, azt hittem, hogy ismertem. Lehet, hogy álmodom az egészet? Az a baj, hogy ennyire reálisan nem igazán tudnék álmodni. Bár a reális szó és éppenséggel elég ironikusan hangzik jelen helyzetemben. Ahogy a fiú… farkas, közelebb jön, bottal a szájában, elnevetem magam, de tippemre pontosan ez volt a célja vele. De persze ez nem olyan nevetés, mint az előbbi volt, amit még mindig nagyon bánok. Sőt, túlságosan is. - Sam… ezt komolyan gondolod? – Néztem rá, még mindig nevetve, s ahelyett, hogy a bot után nyúltam volna, amire azt hiszem, jelenleg képtelen lennék. Vagyis, ahhoz még azért szoknom kell a helyzetet, bár gyanítom nem alapvető dolog, hogy ők ilyet csinálnak. Szóval, ahelyett kinyújtottam kezem, s óvatosan ugyan, bár nem tudom, hogy mitől féltem… de megsimogattam puha szőrét. Oké, ez még így is abszurd… a legjobb barátom… és én itt állok, és farkas formájában simogatom. Ha ezt valakinek elmesélném, rövid úton a zárt osztályon kötnék ki, azt hiszem. Remélem nem olyan dolgot tettem, ami bármennyire is rossz lenne, vagy helytelen, de baromira fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem, vagy mit tehetek éppen.
Tudom, érzem, hogy megijed, amikor azt mondom, megmutatom, de nem visszakozok. Ebben az esetben nem tehetem, és remélem, megbocsájt majd nekem, amiért kiteszem ennek az egésznek. De hát nem rohadt el sikítva, és ez jó jel. Azt hiszem. Azt jelenti, képes lesz elfogadni, hogy mi vagyok… Most már csak remélhetem, hogy nem sodrom nagyobb veszélybe ezzel. És tuti, hogy letáborozok az ablaka alatt, hogy megvédjem, ha mégis. Mégis, ha látnám, amit tesz, hogy hátrál, hogy a szája elé kapja a kezét, esküszöm, abbahagynám. Nem éri meg ez az egész azt, hogy megijesszem. Az átváltozás után az érzékeim kiélesednek, és a hideg, esti szellőben érzem a lány könnyének sós szagát. A bot ott hever előtte, én pedig csak nézek rá, várakozóan. Könyörgöm, Sue, ne kelljen még pitiznem is, mert akkor valószínűleg föladom ezt az egészet… Vagy nyüszítenem. Az önbecsülésem, már az a marha kevés, ami nekem van, nem bírná ki, ha meg kellene tennem. Ash éppen eleget lefaragott belőle a múltkori két alkalommal, de ennyit azért nem. Mégis, a nevetése most zene a fülemnek. Csak nézek hát fel abba a szép, kék szemébe, és csóválom a farkam. Ennyit még megtehetek. Aztán érzem a kezét, ahogy a bundámat simogatja, és egészen belefordulok, hogy könnyebb legyen neki. A keze puha, finom, én pedig minden egyes apró érintésnek örülök. Még mindig nem rohant el sikítva, még mindig itt van, és az, hogy hozzámér, talán azt jelenti, hogy így sem vet meg igazán. Ha emberi formámban lennék, most vigyorognék, mint a tejbetök. Hallom, hallgatom szívverésének ritmusát, és olyan megnyugtató muzsika ez, hogy nem is számítottam rá. Jó érzés, hogy végre nem nyomja a vállamat ez a titok vele szemben sem? Az. Baromira. Elmondhatatlanul, ami azt illeti. Amikor végez a simogatással, kihúzom a fejemet alól, és végignyalintok a kezén, gyorsan, aztán visszahúzódok. Aztán a botra bökök a fejemmel. Nem tudom, mennyire van szükség rá, de ez vissza nem térő alkalom, mert még egyszer nem alakulok át előtte, ha nem muszáj. Igazából már most hiányzik az emberi formám, és kezd bennem felébredni a félelem, hogy mi van, ha a dög esetleg újra átveszi a kontrollt? Mondjuk ha Sue nem rejteget egy üveg vodkát a zsebében, akkor nagy baj nem lehet…
Kezdőlap
