Igazából, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vártam legutóbbi találkozásunk óta, hogy megjelenjen a szokásos éjszakai látogatóm az ablakban. Vagy akár az ajtón kopogva, vagy úgy nagyjából akárhogy. Bár dühös voltam rá… ami furcsa volt számomra, mert nem sokszor éreztem ezt iránta, sőt, legtöbbször senki iránt nem szoktam. Talán azért voltam rá dühös, mert fontos volt számomra, és így, akármit is csinál, jobban üt, vagy jobban számít, mintha bárki más csinálná. Azt hiszem, ez mindenkinél így működik, nem csak az én világomban. De emellett borzasztóan aggódtam is miatta. Leginkább ugyanazon indokból éreztem mindkettő dolgot. Plusz, marhára tudni akartam már, hogy mit intézett akkor el egy „majd holnap megbeszéljükkel” ami jó pár holnapot élt túl anélkül, hogy kiderüljön. Fogalmam sincs, hogy milyen indoka volt rá, hogy ezek után csak így, kétségek és sok minden más között hagyott…de azt hiszem csak azért érdekel, s csak azért akarom, hogy legyen, mert hiába bocsájtok mindent egy pillanat alatt, magamtól ez azért nem megy. Feküdtem az ágyamon, mellkasomon az éppen olvasott könyvemmel, amire most valahogy nem tudtam figyelni, s a plafont bámultam. Pontosabban az oda felragasztgatott csillagokat, amik még kislány korom óta ott ragadtak. Hirtelen kaptam fel a fejem az első kavicsra, de aztán azt gondoltam, hogy csak képzelődtem, ezért visszadőltem a párnámra. A negyedik, ötödik után jöttem rá, hogy nem, nem képzelődtem. Valaki bizony dobálja az ablakomat. Akaratlanul is elmosolyodtam, de mire az ablakhoz értem, levakartam valahogy arcomról a mosolyt. A bennem lévő kis dac, az most előbújt. Bizony nem fogok teli mosollyal az arcomon odamenni az ablakhoz, még ha nagyon is örültem azért, hogy itt van. Legalábbis, nagyon meglepődtem volna, ha bárki más dobálja az ablakomat. Szó nélkül tűntem el az ablakban. Kutattam a szekrényben egy kardigánt, amit magamra kaptam, majd szépen, lassan leslattyogtam a lépcsőn, díszkivilágítást hagyva magam után, minden helyiségben, kivéve a szobámban. Egyedül voltam a házban… és baromi nagy, én pedig még is csak egy lány vagyok. Így azért kevésbé fél az ember, vagy legalábbis én biztosan. Na jó, futottam volna akár az ajtóig, sőt, onnan a ház oldaláig is, de nem tettem. Amikor odaértem ablakom elé, nekidőltem a ház oldalának, s ránéztem. - Szép estét… - Borzasztóan visszafogtam magam, hogy ne menjek oda, s öleljem meg. Főleg, az arckifejezését látva. De nem, most az egyszer had ne legyek önmagam egy kicsit és lágyuljak meg egy pillanat alatt, néha, kicsit én is lehetek a sértett fél.
Úgy a negyedik kavicsnál jutok el odáig, hogy akkor most megfordulok, mert tuti nincs otthon, az ablakot meg még véletlenül sem kéne betörnöm egy nagyobb sziklával, mert az elmúlt időszaknak az már csak a megkoronázása lenne, ha bevinnének a sittre. Oké, talán nem is volna az annyira rossz, legalább tökéletes biztonságban érezhetném magam, de Odette otthona szintúgy biztonságos – főleg mióta láttam azokat a fegyvereket –, és az ágy valamivel kényelmesebb. Plusz egy tizenhét éves gyerek a sitten éjszaka? Nem, nem, ha valamit el kell veszítenem mostanában, az ne az análszüzességem legyen… Azt feltűnik, majd el, én meg csak bámulok magam elé. Nem mosolygott. Oké, ez nem valami nagy dolog, női napjai is lehetnek, vagy valami, de akkor is… Valamit eszméletlenül elcseszhettem. Csak remélem, hogy ha megtudja, mi miért történt, meg fog bocsájtani nekem. Türelmesnek egyáltalán nem mondanám magam, miközben várok. A pillanatok tépik az idegeimet, szépen, farkas karmokkal szaggatják fel őket, valami idegőrlő lassúsággal. Amikor feltűnt, szívem szerint a nyakába ugrottam volna, de vissza kellett fognom magam. Ha megteszem, valószínűleg nem tudom elmondani neki, amit el kell. – Szebbet – mondom, és tényleg azt kívánom, bár valamivel normálisabb körülmények között találkoznánk. Tessék, én is tartom a távolságot, próbálom védeni magam, mert ha ez rosszul sikerült… Hát, talán csak arra nem fog emlékezni, hogy ma itt jártam, talán azt is elfelejti, hogy létezem. Bármelyik történne meg, neki jobb lenne, ebben biztos vagyok, én viszont megőrülnék. Nem bírnám ki, hogy nem jöhetek el hozzá, nem bírnám ki, hogy látom suliban, de ő azt sem tudja, ki vagyok. – Figyelj, sajnálom, hogy eddig nem jöttem, és akkor is csak keveset… Problémák voltak odahaza. – Hát, ez aztán a féligazság! Mert tényleg probléma volt odahaza, csak éppen nem a klasszikus értelemben véve. Egy kicsit közelebb lépek hozzá, alig valamicskét, de a szívem már ennyitől is azt ordítja, hogy rohanjak oda, öleljem át, és ne engedjem el, amíg világ a világ. Mert ezt kéne tennem, az biztos. A következő kérdés azonban tudom, hogy sebeket fog fölszaggatni, ha nem is azonnal, hát később. Bennem, benne, vagy mindkettőnkben? Ez majd eldől az este folyamán. – Tartozom pár magyarázattal, igaz?
Állok ott a falnak nekidőlve, s kicsit úgy érzem, mintha valami idióta gravitáció húzna, hogy mozduljak már meg. Nem csak a másik fél miatt, de nekem is jólesne az, ha nem csak így állnék, s bámulnám. De megmutatom azt az oldalamat, amit két év alatt biztosan nem sokszor látott tőlem, ha egyáltalán látott. Persze, biztos megvolt rá a nyomós oka, amit szívesen hallanék, bár harapófogóval kihúzni persze nem fogom… sose voltam az a faggatós fajta. De ez az idő arra volt jó, hogy ez kialakuljon bennem. Hogy most egy kicsit játszom a dacos kislányt. - Persze, megértem… tudom, legalábbis remélem, hogy ha nem lenne okod rá, nem kerülnél. – Egy egészen aprócska mosoly megjelent arcomon, amit el is tüntettem. Eszembe jutott az, amit a faházban mondott, amiről még nem hallottam én se soha. Már most millió olyan kérdés fogalmazódott meg a fejemben, amit szívesen nekiszegeznék, de hagyom, hogy magától tegye meg, mielőtt én kezdenék kérdezősködni. Ellököm magam a faltól, s oda-vissza kezdek mászkálni, kavicsokat rugdosva magam előtt. Nem tudok egy helyben maradni, s akaratlanul is észreveszem, hogy egy picit talán mintha törném azt a távolságot. -Tartozni nem tartozol semmivel… nekem legalábbis nem. –Álltam meg végül, s néztem fel rá. Istenem már… ne nézzen rám így. Általában a világot is ölelgetném, sőt, ha látok az utcán egy szomorú embert, azt is megölelném, ha nem néznének ezért hülyének, legalábbis nem akarnának gumiszobába csukatni ezért… Hát főleg őt, aki most nagyjából azért a listám elején szerepel, meg amikor úgy áll előttem. Egyrészt sejtem, hogy azért van ilyen állapotban, amit mondani akar nekem. Amitől félek… mert ha most közli, mondjuk, hogy itt hagy, akkor nem, hogy megölelem, bár nem hiszem, hogy nagyon tudnék ilyet, de még meg is verném… Na jó, biztos nem tudnék, még akkor se, ha hagyná magát. Ahhoz azért kicsi vagyok… és rám nagyon nem igaz a mondás, hogy kicsi a bors, de erős. Egy tollpihe erejével talán rendelkezek jelenleg. Sóhajtok egyet, majd pár lépést közelebb lépek, s megölelem a fiút. Fene essen beléd Susan Ravens, hogy nem tudsz egy kicsit is mártír lenni! - Viszont annak örülnék, ha megkapnám azokat a magyarázatokat. – Mondom, miután elengedtem ölelésemből, s bele is boxolok vállába egyet. - Ezt pedig azért megérdemled. – Teszem hozzá, bár előbbiek után lehet sejteni, hogy nem túlságosan fájhatott a fiúnak, meg, ha igen, se hiszem, hogy szóvá tenné. Legalábbis ajánlom, hogy ne tegye, mert kaphat még párat belőle szívesen, bár hamarabb kezdene el nekem fájni, mint neki igazán...
Szívem szerint tényleg odarohannék, hogy megöleljem, de tudom, ebben a helyzetben vagy ő teszi meg az első lépést, vagy cseszhetem azt a régi barátságot, ami közöttünk volt. Bár, ha mégis így lenne, ha ő jönne ide, ha ő bocsájtana meg, sem tudom, mit tartogat még az éjszaka, szóval próbálok nem túl optimista lenni. Már tényleg beleőrülnék, ha őt is el kellene taszítanom magamból, még akkor is, ha az ő biztonsága ezt követelné meg. Megtenném, kérdés ne legyen erről, és valahogy elviselném, ha nem ismerne meg az utcán többé, de ez sokkal nehezebb lenne, mint otthagyni a falkát. És a szívem is megszakadna belé. – Szívem szerint akkor sem, ha lenne rá okom – mondom. A mosoly reménysugarat jelent, de aztán el is űzi egyből, és én is kezdek lemondani arról, hogy ez ennyire könnyedén megoldódhat. Figyelem, ahogy föl-alá járkál, szemem ugyanúgy követi, mindig az arcára tapadva, majdnem pislogás nélkül. Nem fogok hazudni, a szívem a torkomban dobog, pedig eddig egyetlen szót sem szóltam neki az éjszakai ragadozókról, meg semmi másról úgy őszintén szólva. – Többel, mint hinnéd – mondom. Nála találtam meg először valamiféle boldogságot, egy csipetnyi otthont azóta, hogy a családomat elhagytam, és Velt meg Lucyt a sorsára hagytam. Fájdalmas a hasonlóság közte és a kislány között, bár ezt csak most realizálom. Bár ha így nézem, akkor minden nő az életemben, aki fontos volt, vagy az most, szőke hajú volt. Hát, a felhozatal nem túl változatos, de kit érdekel a külső? Akkor is a barátomnak tartanám mindegyiküket, ha máshogy néznének ki. Aztán idejön, megölel, én pedig átfonom a derekát, és csak állok ott. Sosem jártam még ennyire közel a síráshoz, sem megkönnyebbülésből, sem félelemből, mint ebben a pillanatban. – Kérdezz bármit, és én válaszolok rá, Sue – mondom, és tudom, mennyire gyilkos saját magam számára ez az alku. A lány olyan keveset tud rólam, hogy még én is szégyellem magam miatta, de nem mondhattam el a múltam eseményeit, mert… Mert mindenek a közepében ott áll, hogy vérfarkas vagyok, és ha ez a tény kimarad, olyan furcsán értelmetlen lenne az egész. A vállamba bokszolására elnevetem magam. Nem hosszan, és még ez is feszült, és kissé szomorú, mint én magam, de legalább valami. nem sokat nevettem, mióta eljöttem a falkától. – Viszont, ha a kérdésekből kifogytál, mutatnom kell neked valamit. És meg kell ígérned, hogy nem fogsz nagyon kiakadni – mondom, miután eltolom magamtól, és mindkét kezemet a tenyerére csúsztatom. Úgy állok vele szemben, mint aki éppen szerelmet készül vallani, ami furcsa is lehetne, de a mi kapcsolatunk annyira bensőséges, hogy félek, tényleg úgy végezzük majd, mint annak a Gemmell-regénynek a párocskája. A kérésemről meg pontosan tudom, mennyire ostoba, hiszen éppen a világát készülök a feje tetejére állítani. De van, amit muszáj.
Akkor ne tedd. Azt hiszem, ezt válaszolnám rá reflexből, de tudom, hogy ez nem így működik. Meg tudom azt is, hogy ezzel nem könnyítenék a helyzeten. Nem is akarom mondjuk… vagy mégis? De… akarok. Hiába akarom áltatni magam. Persze, kifejlesztettem a makacs kislányt, de azért azt hamar elsöpröm. Pontosabban nem én… a körülmények. Na, majd ha nagy leszek, talán megtanulom, hogyan legyek makacs is kicsit, meg talán önzőbb is. Persze nem a rossz fajtából, már, ha ebből van jó fajta. Leginkább abból a fajtából, aki azért kicsit sem önző, de egy kicsit mégis. De még nem vagyok nagylány, csak igyekszek az lenni. - Ne beszélj hülyeségeket… - Ráztam meg a fejem, anélkül, hogy felnéztem volna. Nekem ő nem tartozik semmivel. Az, aki közel áll hozzám, az nem. Ő pedig azon kevés emberek közé tartozik, aki igenis közel áll. Ugyanúgy rengeteget tesz nekem azzal, hogy meglátogat esténként, már, amikor nem hanyagol hetekig, ugyebár… azzal is, hogy néha, amikor elkap a vágy, akkor kibeszélhetem magamból a bajom… Sőt, azzal is, hogy egyáltalán itt van és törődik velem. Ha más nem is, legalább egy embertől ezt biztosan megkapom. Szóval, erre a mondatra legszívesebben fejbe kólintanám, hogy jó erősen. Mert aki butaságokat beszél, az ezt érdemli. De persze nem teszem meg… Bólintok, s fejemben próbálom előkotorni a kérdéseket, amik jobban érdekelnek. Bár minden érdekel… azóta próbálom kitalálni, hogy miért titkolózott előtte, pont előttem, aki nagyjából bármit meghallgat, elvisel, sőt, még nem is ítélkezik. Nem nagyon lenne mire fel ítélkeznem bárki felett is, aki nem tett halálos nagy bűnt. Azt pedig kétlem, hogy ő tett volna… Aztán a még nagyobb kíváncsiság nyer. Ugyan fogalmam sincs, hogy mit akar mutatni nekem. De azért egy egészen pici félelem megindul bennem, amikor hozzá teszi, hogy nem akadhatok ki. Ez nem olyan félelem, ami akkor jön elő, ha teszem azt, valaki pisztollyal fenyeget, vagy kést szegez a torkomnak, természetesen. Nem is tudom, hogyan lehetne ezt rendesen körbeírni. Egy egészen picit elmosolyodtam. - Megígérem… azt hiszem. – Bólintok. Azért persze nem tudhatom előre, hogy milyen reakciót fog kiváltani belőlem az, amiről nem tudok semmit, de remélem nem valami elásott és felkaszabolt hullát fog nekem mutatni. Vagy éppen valami nagy szajrét, amit valami bankrablásból, vagy máshonnan szerzett. Bár egyiket se nézném ki Sam-ből, azért láttam én már meglepő dolgokat. Főleg tőle… Még millió verzió felmerült a fejemben arra, hogy mégis mit fog nekem mutatni, de inkább elvetettem őket gyorsan. - Na jó… van sok kérdésem, de ezek után úgy gondolom, hogy azok várhatnak. Így nem tudok azokra koncentrálni, csak elméleteket gyártani a fejemben, hogy mégis mit akarsz mutatni nekem… de valahogy sejtem, hogy nem igazán járok közel a megoldáshoz. Szóval hajrá! Mutasd… - Azt hiszem, nagy szerencséjére már megbocsájtottam neki. Különben nem lennék ennyire se szószátyár, ahogy azt bemutattam, amikor lejöttem. Akkor csak tőmondatokban beszélnék, ahogy mostanában szüleimmel is szoktam. Mázlista dög, hogy nem tudok rá haragudni… azt hiszem soha. Főleg azért sem, mert, úgyszólván kicsit idilli helyzetben állunk itt, egymással szemben. Bár nekem kívülről nézve se lenne ez furcsa… de másoknak egészen biztos. Nem véletlenek azok a pletykák se, amik az iskolában folynak… elvégre ha egy fiú meg egy lány sok időt tölt egymással, akkor biztosan csak egy dolog miatt lehet. Bár ahogy a többi megjegyzésre, pletykára, vagy beszólásra… erre is csak legyintek.
Szavaira nem szólok semmit, csak a fejem rázom meg. Nem érti, nem értheti, mert nem ismeri a körülményeket. Nem tudja, hogy nélküle becsavarodtam volna ott a hegyen, vagy Velkan érkezése után… Nos, akkor nem tudom, mi történt volna, ha azt mondja, nem jön velem Egyiptomba. Ő az én támaszom, nélküle már régen összeomlott volna minden körülöttem. Szóval igen, tartozok neki, de kegyetlenség lenne a fejére zúdítani az egészet. Aztán rájövök, hogy úgyis erre készülök. Majd utána, ha nem kezd sikítozni. Akkor meg fog tudni mindent rólam, még akkor is, ha ez a történet egy baromi nehéz esti mese lesz neki. Hát még nekem… Amikor megígéri, hogy nem fog kiakadni, az én szívem összeszorul. Hogy a fenében fogok meghálálni neki valaha is, hogy ilyen velem? Ja, igen, a fejére zúdítok valamit, amitől lehet, rémálmai lesznek, és ennek minden szépségét is a nyakába kaphatja. Esküszöm, nem tudom abbahagyni a körülöttem élő emberek bántását. Jamie szavai Ashről ugyanezt támasztották alá. Lehet, az lenne a legjobb, ha kiköltöznék valami hegyre, és remeteéletbe kezdenék. Tizenhét évesen. Anyám, mik jutnak az eszembe. – Rendben – biccentek. Akkor azoknak a bizonyos kérdéseknek várniuk kell még egy kicsit. Eltöltök egy rövidke időt csendben, és próbálok gondolkodni. Mit tegyek, hogyan tegyem? Persze, Velnek is elmondtam már egykor, de basszus, Velkan pasi volt, és együtt néztük ezeket a filmeket. Tudatosan felkészítettem, már amennyire ezt meg lehet tenni. Sue viszont… Azzal töltöttem az elmúlt két és fél évet, hogy minden falkatársamat távol tartsam a lánytól, megvédjem az esetleges ártalomtól. Végül úgy döntök, hogy a legegyszerűbb az, ha a lényegre térek. Minden más csak mellébeszélés lenne, de most még, most azonnal nem tudom kibökni. Egyik kezem elengedi az övét, másik felcsúszik a karjára, és rámosolygok. – Gyere! – mondom, és elindulok a fák közeli vonala felé. Elbújhatnánk az épület mögé is, de az erdő kényelmesebb, és nem akarom, hogy akár véletlenül is meglássanak bennünket az útról. Annak már tényleg katasztrófa lenne a vége. Azt még tudom kezelni, ha Sue kiakad, de nem hiszem, hogy két embert tudnék. Vagy az Őrzők. A fák takarásában elengedem a lány kezét, és elé perdülök, biztonságos távolságban. Nem, nem magam védem tőle, hanem őt önmagamtól. Még mindig élénken él bennem a vidámpark emléke, és az, hogy mi történt ott, akaratomon kívül. Szóval most se pia, se viagra, egyszerűen csak állok itt, és nem tudok ránézni. De muszáj, szóval fölemelem a tekintetem, és egyenesen a lány kék szemébe nézek. – Sue, én… Én nem vagyok egyszerű ember – mondom. Tudom, rosszul kezdődik, de minden korábban kitervelt szó cserben hagy, szóval valamit össze kell szülnöm. – Vérfarkas vagyok.
Gondolkodás nélkül követem a fiút az erdőbe. Valahogy… egy pillanatra se éreztem azt, hogy félnem kéne, vagy aggódnom. Attól legalábbis nem, hogy nekem bajom esik. Persze alapvetően könnyen megbízok az emberekben, de nem ilyen mértékben. Azért akárkivel nem sétálnék éjszaka az erdőben egy órán keresztül, hogy elvigyen egy idegen helyre. De vele simán. Azt hiszem ez a feltétel nélküli barátságnak, szeretetnek a jele, de hát erre nekem nem kell ilyen bizonyíték, tudom, hogy így van. Már reflexből válaszolnék arra, hogy ő nem egyszerű ember, ezt én is tudom, de inkább csöndben maradok, s kivételesen magamban tartom mondanivalómat. A fiú következő mondatánál azonban ledöbbenek. Na jó, sok mindenre számítottam, hogy mégis miről lehet szó, de erre nem. Először csak állok, nagy szemekkel, nézve a fiúra, majd akaratlanul is elnevetem magam. Nem tudok segíteni ezen, magától tör ki belőlem. - Hogy mi vagy? – Kérdezem, kezemet a szám elé téve. Látom az arcán a kétségbeesést, de nem tehetek róla, nem tudom levakarni arcomról a vigyort. Nem tudom eldönteni, hogy most szórakozik e velem, vagy mégis miről van szó. A reakciómat meg feltehetőleg a helyzet abszurditásának köszönhetem. Persze, én is olvasok, meg nézek filmeket. Arra a szóra, hogy vérfarkas, nekem is kialakult képem van, na de nem a való világban. Ilyen egyszerűen nem létezik… Racionális világban élünk, emberek vagyunk és pont. Aztán persze eszembe jutnak a furcsaságok, amik történnek… eszembe jut a legutolsó találkozásunk is. Aztán szépen lassan, talán kezdem elhinni, hogy igazat mond. Bár még így is felmerül bennem, hogy csak azért mond ilyet, hogy oldja a feszültséget, mielőtt rátér a valódi dologra. De hát ilyesmivel csak nem viccelne senki… ez azért nem egy olyan dolog. A nevetést abbahagyom, s nagy szemekkel nézek rá. Leginkább csodálkozva. Csodálkozva attól, hogy egészen eddig olyan világban éltem, amiről nagyjából fogalmam sem volt. Persze nem vagyok annyira öreg, meg nincs nagy élettapasztalatom, de hát akkor is. - Komolyan beszélsz… Azta… Vérfarkas… - Ízlelgettem a szót, s próbáltam elhinni, de valahogy még mindig nehezen ment. Ez azt hiszem, egy olyan „hiszem, ha látom” féle dolog. - Na jó, ezt kicsit nehéz azért elhinnem, szóval bocsánat az első reakciómért… de… még mindig kicsit, olyan… mesebelinek tűnik… - Nyögöm végre ki, továbbra is csodálkozva. Ahogy így eszembe jut a filmekben, könyvekben előforduló rengeteg féle ábrázolásuk, millió kérdés ugrik a fejemben, de egyet se tudok értelmesen megfogalmazni. Szóval, mivel a szó belém fagyott, ezért csak állok és bámulok nagy szemekkel a fiúra. Arról szó sincs, hogy megijedtem volna ettől, vagy bármi ilyesmi. Az a bizonyos feltétel nélküli dolog, azt hiszem itt is működik. Ha ez olyan dolog lenne, amitől félnem kéne, akkor azt hiszem, a fiú se lenne a közelemben. Legalábbis, sose tudnám elképzelni, hogy ő szándékosan bántana…
A nevetésére csak lehajtom a fejem. Nos, ez alakulhatott volna sokkal, sokkal rosszabbul is, az egészen biztos, de a nevetést sem sorolnám a legjobb fogadtatások közé sem. Mert lássuk be, azt mégsem várhattam, hogy a nyakamba ugorjon, és biztosítson arról, hogy nem számít, milyen gyakran kell borotválkoznom, vagy az, hogy alkalmasint vérengző ragadozóvá vedlek, aki nem biztos, hogy meg tudná őt különböztetni a prédától, de reméltem, hogy valamivel együtt érzőbben fogadja. Végül is… Szeretem hallani a nevetését. Tekintetem rá emelem, és csak figyelem, azokkal a barna, elveszett kiskutya-szemekkel, és közben nem is érdekel, hogy valójában is az vagyok. Csak nem annyira kicsi. – Komolyan, attól félek – bólintok. De látom, hogy még mindig nem hiszi el igazán, én pedig nem tudom hibáztatni érte. Mert… Lássuk be, ha valaki ideállna elém, és azt mondaná, hogy ő bizony vérfarkas, én sem hinnék neki. A képébe röhögnék, ami azt illeti. Csakhogy én ezzel a szörnnyel nőttem föl, soha nem ismertem, milyen a normális élet. Bármit megadnék, ha elfeledkezhetnék erről az egészről, és normális iskolásként élhetnék, vele. Oké, az utolsó szót töröljük a feljegyzésekről, kérem… – Tudom. De… megmutatom. Azzal ledobom magamról a pulóvert, amit Odette bátyjától csentünk el, és lehetne használni akár átmeneti kabátnak is, olyan hosszú, és kilépek a cipőmből. Majd hátrálok pár lépést, és hagyom, hogy a farkasom vegye át az irányítást. Csontjaim megnyúlnak, és mit ne mondjak, maga az átalakulás egy fájdalmas procedúra, de próbálok még csak föl sem nyögni. Nem akarom megijeszteni, bár valószínűleg ezzel sikerült. Amikor visszanézek rá, azt már a hófehér farkas sárga szemén keresztül teszem. Majd a pofám kinyílik, fölemelek egy botot a földről, és odaviszem hozzá. Egyenesen a lába elé ejtem. Aztán úgy nézek rá, mint egy szeretethiányos husky. Na, nem lejáratni akarom magam, csak abban reménykedek, hogy ezzel közelebb hozhatom hozzá mind a farkas-létet, mind magamat. Mert igen, azok után az évek után, amit azzal töltöttem, hogy távol tartsam őt ettől az egésztől, most baromi jó érzés ledobni végre a titkot a kis lelkemről. Van ott még éppen elég. Egyébként is, ő az egyetlen, akinek ezt megengedem. És csak remélem, hogy Odette nem fog hallani róla, mert betegre röhögné magát.
Na jó, a nevetésem azért is alábbhagy, mert látom arckifejezését. A kiskutya szemeket… ami ezek után, hogy mondjam, eléggé ironikusan hangzik. Szép… nem teheti ezt velem, így is elég sok minden kavarog most bennem, a bűntudat már nem annyira fér el. Ahhoz nagyobbra kellene nőnöm, az meg gyanítom így csettintésre nem fog működni. Na jó, szóval vérfarkas. Bele se gondolok az ő oldalára a dolognak. Mármint, hogy neki ez milyen érzés lehet most, vagy úgy amúgy, általában. Most voltam talán kicsit önző? Nem olyan jó dolog ez…mert most meg szép kis bűntudatom van a helyén. Persze bólintok, ahogy mondja, hogy megmutatja, de azért egy picit meg vagyok ijedve tőle, őszintén. Nem magától a dologtól, csak hát… tényleg úgy érzem most magam, mintha drámába csöppentem volna, vagy valami mesébe. De legalábbis egy fikcionális világba. Nem érzem magam olyan otthonosan ebben a világban, mert ismeretlen… és az ismeretlen amellett, hogy izgalmas is tud lenni, azért ijesztő is. Egy lépést azért én is hátrálok, ahogy végig kell néznem a fiút. Akaratlanul kapom szám elé kezem, hogy némiképp fedjem ledöbbenésemet. Hiába a szavak, hiába kezdtem el hinni neki… így azért némiképpen más a helyzet. Először is, nem tűnik túlságosan gyerekjátéknak ez a dolog. Nem, mintha eddig azt gondoltam volna, hogy éppenséggel az, de hát na. Azért azt se gondoltam, hogy ez ilyen. Kicsit… túlságosan is olyan, mint azokban a filmekben. Ott pedig mindig szenvednek… akkor biztos Sam is… Ennek a gondolatát ha gyorsan nem verem ki a fejemből, még a végén elbőgöm magam itt előtte. Az pedig biztosan csak hab lenne a tortán neki is, meg azt hiszem nekem is, de azért a lavinát csak azután tudom megállítani, hogy egy egészen apró könnycsepp megjelenjen a szemem sarkában. Nem tehetek róla, túlságosan is aggódó és anyáskodó vagyok alkalom adtán, főleg, ha róla van szó, aki még rá is szorul… így aztán végképp. Tényleg, megszólalni nem tudok, csak bámulok, az immáron farkassá változott fiúra és kicsit még mindig nem tudom elhinni, hogy ő most tényleg ugyanaz, akit én eddig ismertem. Vagyis, azt hittem, hogy ismertem. Lehet, hogy álmodom az egészet? Az a baj, hogy ennyire reálisan nem igazán tudnék álmodni. Bár a reális szó és éppenséggel elég ironikusan hangzik jelen helyzetemben. Ahogy a fiú… farkas, közelebb jön, bottal a szájában, elnevetem magam, de tippemre pontosan ez volt a célja vele. De persze ez nem olyan nevetés, mint az előbbi volt, amit még mindig nagyon bánok. Sőt, túlságosan is. - Sam… ezt komolyan gondolod? – Néztem rá, még mindig nevetve, s ahelyett, hogy a bot után nyúltam volna, amire azt hiszem, jelenleg képtelen lennék. Vagyis, ahhoz még azért szoknom kell a helyzetet, bár gyanítom nem alapvető dolog, hogy ők ilyet csinálnak. Szóval, ahelyett kinyújtottam kezem, s óvatosan ugyan, bár nem tudom, hogy mitől féltem… de megsimogattam puha szőrét. Oké, ez még így is abszurd… a legjobb barátom… és én itt állok, és farkas formájában simogatom. Ha ezt valakinek elmesélném, rövid úton a zárt osztályon kötnék ki, azt hiszem. Remélem nem olyan dolgot tettem, ami bármennyire is rossz lenne, vagy helytelen, de baromira fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem, vagy mit tehetek éppen.
Tudom, érzem, hogy megijed, amikor azt mondom, megmutatom, de nem visszakozok. Ebben az esetben nem tehetem, és remélem, megbocsájt majd nekem, amiért kiteszem ennek az egésznek. De hát nem rohadt el sikítva, és ez jó jel. Azt hiszem. Azt jelenti, képes lesz elfogadni, hogy mi vagyok… Most már csak remélhetem, hogy nem sodrom nagyobb veszélybe ezzel. És tuti, hogy letáborozok az ablaka alatt, hogy megvédjem, ha mégis. Mégis, ha látnám, amit tesz, hogy hátrál, hogy a szája elé kapja a kezét, esküszöm, abbahagynám. Nem éri meg ez az egész azt, hogy megijesszem. Az átváltozás után az érzékeim kiélesednek, és a hideg, esti szellőben érzem a lány könnyének sós szagát. A bot ott hever előtte, én pedig csak nézek rá, várakozóan. Könyörgöm, Sue, ne kelljen még pitiznem is, mert akkor valószínűleg föladom ezt az egészet… Vagy nyüszítenem. Az önbecsülésem, már az a marha kevés, ami nekem van, nem bírná ki, ha meg kellene tennem. Ash éppen eleget lefaragott belőle a múltkori két alkalommal, de ennyit azért nem. Mégis, a nevetése most zene a fülemnek. Csak nézek hát fel abba a szép, kék szemébe, és csóválom a farkam. Ennyit még megtehetek. Aztán érzem a kezét, ahogy a bundámat simogatja, és egészen belefordulok, hogy könnyebb legyen neki. A keze puha, finom, én pedig minden egyes apró érintésnek örülök. Még mindig nem rohant el sikítva, még mindig itt van, és az, hogy hozzámér, talán azt jelenti, hogy így sem vet meg igazán. Ha emberi formámban lennék, most vigyorognék, mint a tejbetök. Hallom, hallgatom szívverésének ritmusát, és olyan megnyugtató muzsika ez, hogy nem is számítottam rá. Jó érzés, hogy végre nem nyomja a vállamat ez a titok vele szemben sem? Az. Baromira. Elmondhatatlanul, ami azt illeti. Amikor végez a simogatással, kihúzom a fejemet alól, és végignyalintok a kezén, gyorsan, aztán visszahúzódok. Aztán a botra bökök a fejemmel. Nem tudom, mennyire van szükség rá, de ez vissza nem térő alkalom, mert még egyszer nem alakulok át előtte, ha nem muszáj. Igazából már most hiányzik az emberi formám, és kezd bennem felébredni a félelem, hogy mi van, ha a dög esetleg újra átveszi a kontrollt? Mondjuk ha Sue nem rejteget egy üveg vodkát a zsebében, akkor nagy baj nem lehet…
Látva a reakcióját, megnyugszom, hogy semmi olyat nem csináltam, amit nem kellett volna. Mondjuk, nem tudom, hogy ez mitől lehetne rossz, de ugyanakkor, semmit se tudok még mindig erről, ugyebár. Jelen pillanatra úgy érzem, hogy kezdek megbarátkozni a gondolattal. De azt hiszem ez csak a jelenre igaz… később még biztos, hogy barátkoznom kell ezzel a dologgal, mikor majd nem fog előttem állni, így. Nem tűnik mondjuk ez túl ijesztőnek, de feltehetőleg csak felém. Na jó, addig inkább nem kezdek el semmin spekulálni, amíg nem tud megszólalni. Ahogy látom, ilyen állapotában nem igen beszél… az lenne még csak abszurd. Egy beszélő állat. Bár, ezek után… nem csodálkoznék semmin. Én pedig még azt gondoltam, hogy nem is fog már tudni meglepni semmivel a fiú. Ezek után nem fogok ilyesmire gondolni, azt hiszem soha. Ha ők léteznek, akkor ki tudja, hogy még micsoda? Amikor fejével a botra bök, lehajolok, felemelem, de ránézek, s képtelen vagyok eldobni. Magam előtt látom nem csak így, fehér bundában, hanem emberként is… és valahogy nem tudom eldobni azt a botot. - Tudod, hogy imádlak, túlságosan is… de akkor se tudom eldobni neked ezt a hülye botot. –Nézek rá, továbbra is persze mosolyogva. Ez olyan, hogyha egy kutyám lenne, azzal se tudnék emberként viselkedni… azt hiszem, ha egyszer csak azzá változna a szemem előtt. - Sam… nem tudnál inkább megint… ember lenni? –Gondosan keresem a szavakat, mielőtt felteszem a kérdést. Tényleg, annyira ízlelgetnem kell még ezt az egészet, hogy nem akarok rosszat mondani. Bár feltehetőleg csak kiröhögne, közel sem sértődne meg rám. Magamban csak remélni tudom, hogy az esetleg nem lesz ilyen fájdalmas számára, de biztos, ami biztos, azt nem akarom látni. Nem akarok belegondolni se abba, amit nemrég láttam. Olyan… rossznak tűnt. A hideg ráz ennek a gondolatától. - Úgy talán könnyebb lesz a kommunikáció. – Teszem hozzá sietve, jelezvén, hogy nem azzal van a problémám, hogy így áll előttem. Nem félek, vagy viszolygok tőle… viszont, ki akarom faggatni egy kicsit… na jó, nem kicsit. Így pedig, nem lenne igazán ésszerű dolog. Max barkópáznánk, vagy, valami beteg activityt játszanánk… az pedig nem lenne valami célravezető, azt hiszem.
Látom, hogy nem akarja eldobni a botot, és a szavai is csak megerősítenek abban, hogy ne erősködjek tovább. Arra, amit mond, a lábához dörgölődzök. Istenem, annyira kedvelem ezt a lányt, talán szeretem is… Nem tudom. Azt viszont igen, hogy nem sokan tennék ugyanazt, amit ő. Szerintem sok ismerősöm élvezné, ha rohangálnék nekik a botért. Velkan meg hülyére verne vele, de hát Istenem, mégiscsak megérdemlem. Ha valakitől, tőle egészen biztosan. Sue viszont… Sue az, akihez kedves szavakért mehetek. És nem nyújtott csalódást most sem. Amikor megkérdezi, vissza tudnék-e változni, bólintok. Pontosabban bólintáshoz hasonló mozdulatot teszek a fejemmel, aztán elfordulok, és fogaim közé fogom azt a veszett hosszú pulóvert, amely reményeim szerint ápol és eltakar majd, és bemegyek a legközelebbi fa mögé. A farkassá alakulás sokkal kevésbé vészes folyamat számomra, mint a visszaalakulás. Vissza kell tuszkolnom ezt a szabadságszerető, alkalmasint rettenetesen agresszív dögöt a helyére, és túlságosan ritkán tettem meg az elmúlt időszakban. Így aztán maga a visszaalakulás eltart vagy öt percig, és néha fájdalmas nyögésekkel jár, amikor már végre elérem az emberi formámnak azt a szakaszát. Azután csak fölveszem a pulóvert, leszorítom alul, és egészen biztos vagyok benne, hogy hamarosan el kell majd égetni. Azután kilépek a lány elé, és rámosolygok. Annyira normálisan, amennyire tőlem az telik jelen pillanatban, ami nem túl sok. Lassan közeledek felé, több okból is, egyrészt azért, mert végképp nem szeretném ebben az utolsó pillanatban megijeszteni, másrészt meg nem akarom, hogy véletlenül felcsússzon az a pulóver, ami így is csak úgy takar valamit, hogy szorosan összeszorított combok közé kaptam. Nem hiszem, hogy értékelné, ha villantanék neki. – Jobban fogadtad, mint vártam – mondom, és még mindig mosolygom, melegen, barátságosan. – Gondolom ezer meg egy kérdésed van, és szívesen válaszolok az összesre. Nincs több titok, így is túl sok volt belőlük. De Sue, bemehetnénk? Kérlek… És elkérhetek egy nadrágot?
Elnevetem magam, ahogy a lábamnak dörgölőzik, bár, továbbra is, túl bizarr ez nekem. Amikor bólint, legalábbis, azt hiszem, hogy bólint… és látom, hogy elindul hátra, az erdőbe én leülök egy közeli, nagyobb kőre, még várok. Fogalmam sincs mennyi időbe fog telni, de remélem nem hagy sokáig itt, egyedül. Bár közel vagyok a házhoz… de akkor is. Reflexszerűen kapom a fülemre kezemet, amikor meghallok egy-két hangot. Ahogy az előbb se akartam látni, most se akarom hallani, hogy ez rossz lehet neki. Sőt, még szemeimet is becsukom… csak pár perc múlva nyitom ki ismét, úgy lesve, mintha attól félnék, valami rosszat fogok látni. Helyette valami egészen üdítő látvány fogad. Kezemet leemelem fülemről, s szám elé kapom, ahogy elkezdek nevetni. Persze… Sam most baromira kényelmetlen helyzetben lehet, de azért azt hiszem, ellenkező esetben ő is hasonlóan tenne. A mi barátságunk elbírja, hogy kinevessem, ha arról van szó, úgy érzem. Próbálom visszafojtani nevetésemet, ahogy megszólal, de testem továbbra is rázkódik, ha hang nem is jön ki belőlem. - Háááát, nem is tudom.. én még igazán kint maradnék egy kicsit… olyan jó idő van. – Nézek rá, próbálva komoly arckifejezést felvenni, majd persze felállok, szépen lassan. Igazából, egészen eddig fel se tűnt, hogy azért már én is baromira fázok... - Na jó… legyen neked ma gyereknap. – Mondom, majd megfordulok, s elindulok a bejárat felé. Ó... milyen piszok szerencséje van, hogy csak én vagyok itthon. Még csak az kéne nekünk, hogy édes jó apám, vagy édes jó anyám lesétáljon a lépcsőn arra, hogy egy fél pucér, pulcsit a lábai közé szorongató fiú társaságában sétálok be házba. Nem is tudom, pontosan mit reagálnának rá. - Nyugi, egyedül vagyok. – Szólalok meg, mikor az ajtóhoz érünk, s előkutatom a kulcsomat, talán egy picit túl sokáig szenvedve azon, hogy kihalásszam zsebemből, persze a nevetést továbbra se tudom abbahagyni. Miután kezemben van a kulcs, már viszonylag gyorsan nyitom ki az ajtót, s egyenesen az emeletre indulok. Egy pillanatra megállok saját szobám és Tim szobájának bejárata előtt, majd végül utóbbiba nyitok be, előhalászva egy nadrágot, ami feltehetőleg jó lesz a fiúra, meg egy pólót is, mert gyanítom az a pulcsi alatt más nincs, ha alul sincs túl sok minden. Ahol a fiúval összetalálkozok, kezébe nyomom a ruhákat, nyitva hagyva Tim szobáját, hogy legyen hol átöltöznie, természetesen még mindig nevetve, amikor ránézek, majd a konyhába veszem utam. Gondolom meg fog találni egyedül is… ugyan nagy ez a ház, de viszonylag csöndes is. Ahol pedig én járok, ott zaj is van… Még Sam öltözik, én előkaparok egy bögrét, majd kis gondolkodás után még egyet, és felrakok egy kis vizet, s elővadászom a teás dobozt is, kihalászva belőle két filtert, meg a többi teához szükséges dolgot, a konyhapultra rakom, s felülök az egyik bárszékre, még meg nem érkezik a társaságom.
Egy olyan erős pillanatom van felkészülni, arra, hogy nevetni fog, így lélekben azért megerősítem magam. Jó, lássuk be, én is vele nevetnék, ha nem kellene attól félnem, hogy ha hátravetem a fejem, a lány valami igen csúnya dolgot fog látni. Igen, önbizalmam még mindig erős és töretlen, soha nem is kételkedtem ebben. Amikor viszont arról beszél, hogy milyen jó lenne kint maradni, én sem tudom megállni, a baráti mosoly vigyorrá terebélyesedik, és igen keményen kell küzdenem a röhögés bent tartásával, ahogy arról a remegő hangom is tanúskodhat. – Hát, drágám, ha szereted ezt az időt, imádni fogod a telet. Amikor a hótól mozdulni sem lehet… imádom – mondom, és tényleg minden erőtartalékomra szükségem van ahhoz, hogy ne nevessek én is. Bár én magam nem fázom különösebben tudom, hogy ő emberként fog, és ha lenne alatta valami, esküszöm, odaadnám neki a pulóvert is, de az már végképp nem hiányzik, hogy egy szál ádámkosztümben kelljen visszarohannom oda. Plusz szerintem ezek után tényleg a pulóver elégetése az egyetlen lehetséges opció. Megvárom, hogy elforduljon, és sunyiban lehajolok a cipőmért. Az már más dolog, hogy premier plánban villantok teliholdat bárki és bármi felé, ami éppen elhalad a közelben, de most őszintén, ezzel nem foglalkozom. Nem bújok bele a lábbelimbe, inkább követem a lányt. Minden felleg eloszlott az égről, legalábbis kis lelkemben, és körülményekhez képest egészen vidám vagyok. Meg rákvörös, és csak mosolyogva figyelem, ahogy Sue nevetve nyitja az ajtót. Arra, hogy egyedül van, hálásan bólintok. Nem tudom, mit csinálnék, ha valaki, de főleg az egyik szülője lesétálna a lépcsőn, amikor én belépek. Egy szál… Hát ja. Hálásan fogadom el a szobát is, meg a ruhákat. Belebújok a nadrágba – áldott megkönnyebbülés! –, majd hosszas hezitálás után leveszem a pulóvert, és összehajtogatom. Majd kimosom. Úgy ezerszer. De csak ha visszatérek a lovardába. Fölveszem a pólót is, ami picit nagy rám, bár messze nem annyira, mint Rust pulóvere. Végül a cipőbe erőszakolom bele a lábam, és csak kétszer állok meg röhögni közben. Majd végül kilépek a szobából, karomon a pulóverrel, amit le is teszek az első lépcsőfordulóban, amit meglátok, és elindulok Sue irányába. A szívének dobogása, az illata, és a forrásban lévő víz egyszerre irányít felé. – Nos, akkor eljött a kérdések ideje is, igaz? – kérdezem, mikor leülök vele szemben. Bármennyire szeretném, ez most nem annyira egyszerű, mint szokott lenni, és az előbbi… megaláztatás, vagy micsoda után nem is szívesen ülnék oda mellé. Ahogy idő kell majd, amíg elfelejti, hogy egy szál farokban ácsorogtam előtte. Zavaróan gátlásos vagyok, na. És az apró sóhaj, ami elhagyja az ajkam, nem ennek szól. hanem annak, hogy tudom, bármi történjék is most, annak nyoma marad. Valamilyen. Mert az életem egy ronda történet.
Felkapom a fejem, ahogy meghallom lépteit a konyha felé, most már sokkal kevésbé nevetve nézek fel rá. Azért kicsit még mindig nem realizáltam, hogy mi történt… igazából, csak az van bennem, hogy röhögtünk egy jót. Tényleg kell az a beszélgetés, vagyis, kérdez-felelek, akkor talán felfogom a dolgokat és talán el is hiszem végre. - El bizony… csak tudnám, hogy mivel kezdjem… - Egy kis időt nyer még nekem a teavíz, amíg átgondolhatom, hogy mivel is akarom kezdeni, aztán végül úgy döntök, hogy felteszek neki egyszerre több kérdést is, és akkor tarthat mesedélutánt. - Szóval… ez gondolom nem újdonság számodra, igaz? Mármint… régóta vagy már… vérfarkas? – Ezt a szót még mindig furcsa kimondanom, azok után, hogy tudom, mi áll mögötte pontosan. Időközben persze teletöltöm a csészémet, majd ránézek a fiúra, s reagálásától függően az övébe is töltök, avagy sem, majd visszarakom a helyére a kannát, s felpattanok a székre. - Gondolom ezért tudtál akkor teszem azt, az ablakomon keresztül közlekedni, illetve megtenni azokat a dolgokat, amiket ugyan én mindig is furcsálltam, de valahogy helyre raktam a fejemben… - Persze ez nem igazán kérdés, de nyilván igenlő választ fogok rá kapni. Felemelem a csészét, s készülök beleinni egy kortyot, ez azonban még kicsit rossz döntésnek minősül. Ahogy számhoz ér a bögre, s az abban lévő még túl forró ital, reflexből engedem el azt, ami le is esik az asztalra, tartalma pedig egyenesen rám. Természetesen nem csak a szám szélét, illetve nyelvemet égette meg az ital, azért ruhán keresztül se túl kellemes. Felpattanok a székről, s a rajtam lévő pulcsit gyorsan le is kapom magamról, bár az alatta lévő póló se maradt szárazan. - Jól van Sue… ügyes vagy… - Ahogy megszólalok, a megégetett nyelvemnek köszönhetően kissé pöszén beszélek, s persze nevetek is mellé. Mondhatni meg szoktam már, hogy ilyen… hát… szerencsétlen vagyok. Nadrágom is tiszta tea lett tekintve, hogy a folyadék leginkább az ölembe ömlött… és nos, igen, eléggé félreérthető helyen lett teás a nadrágom. Na tessék, nem csak Sam-en lehet ma röhögni, hanem rajtam is. Azt hiszem, ezt azért kaptam a nagy sorstól, amiért én is kinevettem a fiút. - Ha megbocsájtasz egy pillanatra… - Nézek fel a fiúra, küszködve nevetésemmel, s felfutok gyors a szobámba, átöltözni, megy egy vizes törülközővel le is törölni magamról a ragadós teát. Magamhoz képest jó gyorsan térek vissza a konyhába, immáron másik szabadidőnadrágban, és egy, méretemnél kissé nagyobb pólóban, amit ugyan utcára nem vennék fel, de baromira kényelmes. - Szóval… - Szólalok meg még a konyhaajtóban, visszafogva a még bennem maradt nevetést. - Igazából, nem tudom, hogy pontosan mire is kérdezhetnék rá, mert, az információ forrásom nagyrészt hollywood. Az pedig nem feltétlenül megbízható, ugyebár… - Időközben visszasétálok a konyhába, s egy rongyot is felkapok, amivel feltörölhetem a teámnak azt a részét, nem rám ömlött. - Mégis hogyan működik ez az egész? Hogyan lesz belőled vérfarkas? Mikor? Mitől? Meg úgy általában… milyen érzés?
– Na, ez az érzés ismerős – mosolyodtam el haloványan. Én a dolgokat nagyrészt menet közben tanultam meg, néhol keserűbb, néhol egyszerűbb módon. De soha senki nem törődött azzal életem első három évében, hogy elmagyarázzon bármit is. Mondhatnánk, hogy nincsenek is emlékeim arról az időszakról, de a farkasomnak vannak. és azoknak az emlékeknek a hátterében mindig ott bömböl egy szerencsétlen, rémült gyerek. A kérdésére is lehajtom a fejem. – Tizenhat éve. Gyakorlatilag ezzel nőttem fel. Az apám úgy döntött, így egyszerűbb megvédenie a családját. Csak hát nem számolt… dolgokkal. Átnyúlok az asztalon, és megfogom a kezét. Nem tudom, mi késztet rá, talán az, hogy még emberként is érzem, milyen furcsán, mennyire idegenül érződik számára a szó. Szeretném megnyugtatni, bebizonyítani, hogy még mindig ugyanaz az ember vagyok, akit a barátjának hívott, és nem egy vérengző szörnyeteg, de nehéz úgy, hogy azt még én sem hiszem el. Elvégre éppen elégszer bizonyítottam már az ellenkezőjét. Szóval csak csendben ülök ott, lehajtott fejjel, és próbálok nem a szemébe nézni. Mert ha megtenném, szerintem kibukna belőlem minden. – Ezért, és… ehhez kapcsolódó okokból. Minden farkasnak van egy vérvonala, ami öröklődik. A működésüket én sem értem teljesen, de az enyém például a fizikai ügyességemen dob egy nagyot – vonom meg a vállam akaratlanul is. Annyira a része az életemnek ez az egész farkas-őrület, hogy egyszerűen nem tudok elvonatkoztatni tőle. És akkor is a gondolataimba temetkezem, amikor a tea-incidens történik. A bögre után kapok, de nem sikerül időben a tűzforró felületre fonnom a tenyerem, és a lány is kap az „áldásból”. Csak felszisszenek, és visszahelyezem a bögrét a pultra, majd hólyagos kezemre nézek. Úgy teszem, hogy ne lássa, sőt, amikor ő nevetni kezd, én is eleresztek egy kacajt. És lássuk be, a pöszesége miatt ez egészen őszinte… Mikor „elkéredzkedik”– Persze. Azután megvárom, hogy a léptei elhaljanak, mielőtt fölállnék, hideg vizet engednék megkínzott tenyeremre, és a bőr húzódásával mit sem törődve fölemelnék egy törlőkendőt, hogy föltakarítsam a kiömlött teát. Éppen végzek, és dobom le a törlőt a pultra, amikor a lány visszalép. Én nem ülök vissza, könnyebb így elrejteni a kezemen lévő sérülést. – Hollywood sok mindent eltalált, de még több mindent tévesztett el – mosolyodok el. Hát igen, a legtöbben innen hallottak rólunk. Ami nem is baj. Amíg a farkasok mítoszok maradnak, addig kis eséllyel dugnak be egy kormányzati szobába egy ketrecbe Ash-vel Meg Odette-tel, hogy kísérletezzenek rajtunk. Az utolsó pár kérdésére viszont felsóhajtok. – Harapással. Csak és kizárólag harapással történhet, ha egy nálam idősebb és erősebb farkas úgy dönt, megéri „kiemelni” az emberek közül. És hogy milyen érzés… Olyan, mintha lenne benned egy másik személy, aki nem személy. nem igazán. Egy ösztönlény, egy energiagombóc, ami felismeri a saját fajtársait. Mindemellett… erősebb, gyorsabb vagy az átlagos embereknél. De nem tudom, jobb-e. Szerintem nem. Ismét lehajtom a fejem egy pillanatra, és mindazokra gondolok, akik az életem során szembejöttek velem. Emberekre. A többségük jobb volt nálam, ez egészen biztos. Sue legalábbis biztosan az.
Azt hiszem erre szokták mondani az emberek, hogy leesett az álla… arra arckifejezésre, ami akkor ült ki az arcomra, amikor meghallottam, hogy a fiú mióta él így. A tudat, hogy egy kisgyerek, egy kisbaba ilyenen megy keresztül, amit én láttam nem is olyan rég. Megint kiült az arcomra az aggódó tekintet… és legszívesebben átmásztam volna az asztalon, hogy megöleljem a fiút, még akkor is, ha már nem kisbaba. Nem igazán tudtam belegondolni se, hogy egy kisgyereket hogyan lehet ennek kitenni, de persze rosszat gondolni senkiről se akarok anélkül, hogy tudnám, miről is van szó, szóval, erre inkább nem is gondolok. Ahogy átnyúl az asztalon, mintha valahogy a fejemben olvasna… egy egészen aprót sóhajtok. Valahogy most kifejezetten jól esik ez nekem, bár, leginkább nekem kéne hasonló gesztusokat tennem, mert én ugyan csak pillanatnyi bepillantást nyertem ebbe, neki ezzel kell élnie. Ha lehetséges, most még jobban kezdtem el aggódni a fiúért, mint eddig tettem.
Mikor visszatérek, már készülök arra, hogy feltakarítsam a „balesetem” maradványait, amikor észreveszem, hogy már nyoma sincs. Egy egészen picit zavart mosollyal állok fel, s dobom a pultra a konyharuhát. - Köszönöm. – Szólalok meg, még mielőtt a kérdéseimet feltenném, majd miután ezt megtettem, hallgatom a válaszát, de nem ülök vissza én se, csak nekidőlök az asztalnak. Igazából, nem tudom, hogy nekem jó –e, hogy ezeket hallom, mert minden egyes információ után, egyre jobban ijedek meg. Nem magától a fiútól, hanem magától attól, ami ez az egész. Tényleg, mintha mesébe csöppentem volna… én, aki egy olyan világban él, ahol még a rossz alapvető létezését is nehezen fogadom el… ilyeneket hallok,s úgy hallom őket, hogy tudom, hogy nem csak valami mendemonda, hanem valós. - Szóval… nem szereted? – Kérdem egy kicsit félve, mint, ahogyan az egészhez még ugyebár így viszonyulok. De furcsa, hogy Sam a szememben ugyanaz maradt, róla egy pillanatra nem gondolom, hogy más lett. Vagyis, bizonyos értelemben nyilván más, fizikailag… de maga a személyisége, az ember, akit eddig ismertem, az a szememben nem változott… legalábbis egyelőre. De remélem, hogy nem is fog. Ő az egyetlen stabil pont jelenleg az életemben, akire azért néha muszáj támaszkodnom, akármennyire nem is akarom ezt bevallani se magamnak, se neki. Jobb szeretek lenni a segítő, mint a segített. - Van ennek valami köze ahhoz, hogy… például sose voltam ott, ahol laksz? – Kérdezek rá, miközben, azért feltűnik, hogy hátratett kézzel áll, de nem úgy, mintha ez lenne neki kényelmes, hanem kicsit úgy, mintha nem akarná, hogy lássak valamit. - Sam… valami baj van? – Kérdezek rá, rámutatva kezére, s közelebb is lépek picit. Nem akarok én túlságosan is anyáskodóan viselkedni, de azt hiszem, ez ilyen ösztönszerűen jön belőlem. Alapvetően is, de az ő társaságában mindenképpen. A szokásosnál is jobban törődök a fiúval, ami néha azért meg is ijeszt… mert eddig ilyen ember nem nagyon volt az életemben… s néha nem igazán tudom azt se, hogy ehhez hogyan viszonyuljak én magam.
Tudom, hogy meglepődik a két kor összehasonlítása után, de erre tényleg nem tudok mit mondani. Igen, régóta vagyok farkas. Rossz ez? Nem feltétlenül. A korombeliek többsége sokkal fiatalabb, ami az esetükben ad egy egyedi előnyt. Ha kívülállóként szemlélném a dolgot, meg is maradhatnánk ennél. Csakhogy ott van az összes olyan emlék, amit a farkasommal osztok meg, minden egyes éjszaka, amikor csak azért alakultam át, mert… mert féltem a sötétben, mert szomjas voltam, de nem hagytak kimenni, vagy más okokból. Pitiánernek tűnhet, de lássuk be, egy páréves gyermek nem gondolkodik úgy, ahogy a felnőttek. Csoda, hogy valami komolyabb mentális baj nélkül úsztam meg. Az érintés nekem is jól esik, és szívem szerint magamhoz ölelném a lányt, hogy soha többé ne is engedjem el. Csakhogy van közöttünk egy pult, amit én sem igazán tudnék eltakarítani onnan. Vagyis igen, de akkor kéne csináltatni egy másikat. A köszönésre csak biccentek. Ugyan, ez a legkevesebb, és a legalapvetőbb, amit meg tudtam tenni. Hány olyan eset volt, amikor az álmából ébresztettem föl? Túlságosan is sok… Ez csak egy apró kedvesség, valami, amivel megpróbálom visszafizetni neki. Ahogy nekidőlök a pultnak, átfut az arcomon egy fájdalmas grimasz, de igyekszem úgy fordítani az arcom, hogy ne lássa. Baszd meg, Jamie… – Nem – rázom meg a fejem. – Vagyis… nem tudom, Sue. Olyan furcsa, tudod? Hogyan utálhatnék valamit, amiről nem is tudom, milyen lenne nélküle? Annyit tudok, hogy az a farkas, akit láttál, és aki bennem él, nem egy kezes kis kutya. Vannak benne késztetések van benne egy olyan oldal, amely, ha lehetőséget kapna, bántaná még azokat is, akiket a legjobban szeretek. Mert én nem ő vagyok. És félek, nem ő lesz az, aki az én akaratomhoz hajlik. A következő kérdésére felsóhajtok, és mellkasom előtt összefonom karjaimat. Veszélyes pályán mozgunk, tudom, érzem. Mert amit most el kell mondanom, azt nem tehetném meg. Normális esetben. – Van. Nem is olyan rég egy falkányi farkassal laktam. Olyanokkal, mint én magam is, csak idősebbekkel, erősebbekkel. Nem szerettem volna, ha feljössz, mert… Mert nem bírtam volna ki, ha valami bajod esik – mondom. És ez így is van. Az már más kérdés, hogy idegeneket nem hozhatunk a Farkaslakba, szerintem meg tudtam volna beszélni, hogy egy-két éjszakát ott lehessen velem. Egyébként is, amikor nem növesztenek éppen bundát, egészen kedves népek. A kezemre vonatkozó kérdésre csak felsóhajtok, és kihúzom a zsebemből, hogy felé mutassam. A hólyagok már kipukkantak, a bőr még mindig haragvörös. – Nincs semmi baj. Szerintem egy óra, és már nyoma sem lesz. Nem akartam, hogy emiatt érezd rosszul magad – mondom, és mosolygok hozzá. Fáj a kezem, nem mondom, de még jobban fájna, ha magát okolná miatta. Elvégre, én akartam megvédeni attól, hogy baja essen.
Hallgatom, bólogatok, és próbálom megérteni, amit mondd, de, tekintve, hogy még fel se fogtam az egészet, ezért nem igazán megy. De próbálkozok erősen… hiszen, akárhogy is nézem, nagy része az életének, ő pedig az enyémnek, szóval muszáj lesz. - Értem… vagyis, nem igazán, de próbálkozok… - Bólintok végül, bár azt nem tudom elképzelni, hogy bárkit is bántani tudna… feltehetőleg, mert nem láttam még. Az én világképembe pedig ez eddig nem igazán fért be, s ezután is nehezen fog. Nem jó dolog, ha kilöknek a komfort zónából, ez pedig kilök. Kicsit olyan, mintha fel kéne nőni és látni, hogy nem csak szép minden… azt pedig nem akarom még. Makacs vagyok és nem is akarom ezt elképzelni még. - Laktál? Szóval… már nem? – Próbálok a gyakorlati részénél maradni a kérdezősködésemnek, nem belemenni abba, hogy mégis mit gondolok, vagy érzek ezzel kapcsolatban. Nem tetszik ez a veszélyes világ nekem. Nevetséges, de arra nem is gondolok, hogy nekem bajom eshet, vagy ez árthat nekem… tényleg, fel se merül bennem, eszembe se jut. Tudom, bolond vagyok… illetve valami rosszul lett kódolva, de ilyen helyzetekben a félelem érzetem teljesen átvándorol, vagy mondjuk úgy átalakul. A múltkori kis látogatásunk után ezért is gondolom még mindig fixen úgy, hogy én akkor is elkísérem Egyiptomba, ha nem éppen egy gyerekjáték a dolog. Jobban aggaszt az, hogy mi lesz vele ott, mint az, hogy mi lesz velem. Amikor előhúzza tenyerét, ismét csak előjön a ma már oly sokszor használt csodálkozó arckifejezésem, s nagy szemekkel meredek tenyerébe. - Jesszus! Te miattam égetted meg magad?! – Kérdezem kicsit túl hangosan talán. De hát… mi az, hogy egy óra múlva elmúlik? Kár, hogy elsősegélyből kifejezetten nem vagyok jó, különben már rég tenném, amit kell, de helyette csak felváltva nézem a fiú kezét és arcát. - Hát, hogy ne érezzem rosszul magam? Többet ilyet ne csinálj! – Majdhogynem úgy mondom neki, mintha rossz fát tett volna a tűzre, pedig tudom, hogy miattam csinálta… de hát én kibírtam, ruhán keresztül azt a teát… neki viszont… - Akkor ezért is szisszentél fel az előbb? – Nézek rá kérdőn. Láttam, hogy takarni akarta előlem, de remélem, hogy igen. Vagyis nem, nem remélem, mert még ennek se kéne lennie… Azt hiszem elcseszett egy páros vagyunk… Kedvem lenne fejbe is vágni, amiért ilyesmit csinált, de inkább csak megölelem, aztán szinte azonnal hátra is lépek. - Bocsi… nem fájt, ugye? – Nézek rá majdhogynem kiskutya szemekkel… ami, szintén ezek után furán hangzik. Tényleg szokni kell ezt… nagyon…
– Tudom, hogy sok. Meg nehéz – mondom. Velkan sem fogadta valami jól egykor, ennél igazából sokkal rosszabbul. Mondjuk neki nem is tudtam igazán látványosan megmutatni, és a kapcsolatom sem volt vele annyira bensőséges sohasem, mint Sue-val. Ez a lány itt az életem, minden, ami megmaradt nekem azokból a füstölgő romokból, amit így hívok mostanában. Ő és Odette. Ha ők nincsenek ott nekem, akkor valószínűleg végen lenne már réges-régen. – Már nem. Történtek dolgok amik miatt úgy döntöttem, hogy jobb, ha eljövök. – Arról már nem kell tudnia, hogy gyakorlatilag pánikoltam, és azért jöttem el, mert rettegtem. De igen, szabad akaratomból tettem meg. És igen, arról is beszélnem kell, hol lakok most. Mert fontos, hogy tudja, hogy van egy hely, ahol szívesen várom, bármikor. – Most Odette-nél lakom. A lovardában. Ha valamikor lesz kedved, vagy nem bírod már… Tudod, hogy bármikor itt leszek. Neked. Aztán persze meg kell mutatnom a tenyerem, és a reakciójába még el is vörösödöm. Tudom, hogy törődik velem, jobban, mint bárki tette eddig ezen a világon, de akkor is megtenném. Újra és újra. Mert ha a legkisebb esélyem van arra, hogy megóvjam a bajtól, legyen az bundás, avagy egy forró adag tea… hát gondolkodás nélkül. Ahogy gondolkodás nélkül mentem neki Jamie-nek is, és lássuk, annak mi lett a vége. Lehet, tényleg volt ott valamiféle agykárosodás. – Miattad? – kérdezek vissza. Kezem az övére csúszik, és úgy fogom meg, mint korábban, ott az erdő szélén. Amikor azt mondja, többet ilyet ne csináljak, csak megrázom a fejem. – Nem ígérhetek ilyet. Sue, ha én szenvedek sérülést… Ha eltöröm a gerincem, elég egy hónap, talán másfél és megint járok. Egy sima csonttörés még ennél is hamarabb gyógyul. Még a végtagjaim is visszanőnének idővel. Nem lesz semmi bajom, csak kis égés… Látod, már alig fáj. Nem akarok hazudni neki, de szerencsére a következő kérdésére nem is kell azonnal. Nem lépek hátra, amikor meg akar ölelni, pedig lehet célszerűbb lenne. Mert felszisszenek. Ahogy hátralép, lehajtom a fejem, és inkább a padlót tanulmányozom. – Körülbelül egy hete eltört öt bordám. Meg a karom. De már nagyjából jól vagyok, csak… érzékeny egy kicsit – mondom. És tudom, hogy rá fog kérdezni arra, mi történt, de imádkozok, hogy ne tegye. Ezt nem akarom, hogy tudja. Így aztán az utolsó kérdésére gyorsan válaszolok. – Nem. Igazán nem. Ha te itt vagy, tényleg nem fáj.
- Sok… az tény, de túlélhető, csak, hogy mondjam… meg kell szokni, azt hiszem. De nehéznek nem nehéz, emiatt ne aggódj, miattam ne aggódj. – Persze tudom, hogy hiába mondom, ettől nem fog ez megváltozni, hiszen nálam se tudná ezt így kikapcsolni, sőt, kényszeríteni se tudna arra, hogy ne aggódjak, de azért próbáltam nyugtani, hogy ezek mellett ne én legyek a fő probléma, nagylány vagyok én, a cipőmet is egyedül kötöm… Csak a hirtelen jött infókat kell majd raktároznom és megpróbálnom nem minden pillanatban Sam-et sajnálni, mert annak nem lenne jó vége, még a végén túlgondolnám a dolgokat és az őrületbe kergetném… ami feltehetőleg így is meg fog történni, akármennyire is próbálkozok majd, hogy ne történjen. Tényleg nem vagyok túlságosan ép eszűek, azt hiszem. Csak bólintottam és éreztem, hogy nem, ezt most kivételesen nem fogom feszegetni, Sam úgyis mindig elmondta, amit el akart… illetőleg, eddig azt hittem, hogy mindent, de ezért majd később fogok haragudni rá, meg hát… eddig is haragudtam rá már, amikor itt van, akkor úgyse tudok. Mázlista… azt hiszem, bár nem is igazán ismerem még én se az igazán mérges énemet. Persze végigfut a gondolat, hogy hányszor kívánkoztam én el innen, hányszor kívánkoztam máshol lenni, de akkor se mondtam, s feltehetőleg ezentúl se fogom, akármennyire is élnék az ajánlattal. Talán van bennem egy kis mazochizmus, sőt, biztosan van bennem egy kis mazochizmus, amiért nehezemre esik mások nyakába szórni a gondomat-bajomat, még akkor is, amikor egyértelműen üvölt, hogy már pedig van… még sokszor Sam-nek is nehezemre esik elmondani… pedig ő szerintem egy pillanat alatt meg tudja állapítani. Összeráncolom szemöldököm, s megrázom fejem, ahogy beszél… és persze, megértem, de nem tetszik, hogy ilyeneket hallok. - Attól még ugyanúgy fáj neked is… - teszem hozzá halkan, s ezeknek a dolgoknak az említésére is rossz érzés fog el. Amikor elmeséli, hogy mi történt, ismét előjön a döbbent arckifejezésem, s egy egészen picit hátralépek, pedig már nem ölelem… de, hogy biztosan ne is fájjon neki. Tudom, ez hülyeség, így nem fájhat, de… nem tudom hogy ilyenkor mit tudnék tenni, bár leginkább semmit. Ahogy felnézek a fiúra, úgy megölelném… nagyon, de nem, uralkodok magamon, s csak döbbenten nézek rá, aggódó arckifejezéssel. Bakker, ha tudnám, most helyben kijárnám az orvosit, hogy segítsek neki… - Akármennyire is szeretném, sajnos nincsen semmi ilyen képességem… - teszem hozzá, majd előrébb lépek, de azért óvatosan. Persze, jó idiótán nézhetek ki, mintha félnék a fiútól... pedig ő az utolsó ember, akitől félni tudnék, azt hiszem. Megvárom, amíg a padló tanulmányozását megunja a fiú, aztán egy nagy levegő után szólalok csak meg. - Sam… kérhetek egy szívesség félét?
– Ne is mondd. A legutóbb rosszabbul viselte az ismerősöm – ráztam meg a fejem. Sue-val megfogtam az Isten lábát, már ha a nagyfőnök odafönt lakozik. Köszi, öregfiú! Na, de vissza a realitás talajára… Nem tudom, hogyan kezelném, ha rosszul viselné. Rosszabbul, mint Velkan, pedig ő kis híján összecsinálta magát, ebben egészen biztos vagyok. Ehhez képest a lány maga a megtestesült nyugalom. – Sajnálom – mondom, és lehajtom a fejem. Elmondani nem tudom, mennyire szeretném neki kiönteni a szívem, de ez túl sok lenne. Nem neki, tudom, ő meg tudná emészteni, még akkor is, ha baromi sok, száraz információt kellene mesélnem hozzá, de azt is tudom, mit művelne vele ez az információ. Ha csak valaki megneszeli, hogy tud a falka belső ügyeiről, és még rosszabb, ha megtudják, mit és mennyit tud… Jobb esetben a hegyiek közül tudná meg valaki. Akkor csak az őrzőkhöz mennének, és kitörölnék a lány fejéből az egészet, talán engem is. Rosszabb esetben a másik falka, vagy azok a fura fickók hallanának róla, akik a szomszédos birtokon laknak. Abba bele sem merek gondolni, mi várna rá… – Ez nem teljesen igaz – rázom meg a fejem. – Nem ugyanúgy. Ha mondjuk lenne ezüst abban a bögrében, akkor aggódnék, és akkor már bögréd sem lenne. Akkor ez megmaradna. De az egyszerű fájdalom gyorsan múlik el, ahogy a seb is. Nem szívesen mennék bele a dolog anatómiai oldalába. Mit ne mondjak, a családom nem adta elő azt, miként hozza a gólya a kis farkasokat, de megkaptam az alapképzést. Mit ne mondjak, nem volt a legszebb pillanata fiatalkoromnak. Aztán látom, ahogy a lány hátralép, amikor a sérüléseimet ecsetelem, és szomorúan lehajtom a fejem. Nem változik a világ, attól félek. Nem lépek utána, nem tudnám megtenni, hogy csak úgy a szemébe nézek most, ezért csak a padlót bámulom. A szavaira azonban muszáj felnéznem. – Sue, emlékszel arra, amikor először találkoztunk? Hogy úgy néztem ki, mint egy szakadt utcagyerek? – kérdezem. Nem vagyok dühös, a hangomban másfajta érzelmek bujkálnak. Megadnék bármit, ha meg tudnám határozni őket, de nem megy. – Ha te nem vagy itt, vagy ha akkor elsétálsz én két héten belül halott lettem volna. Szóval… Az embernek nem kell szuperképesség ahhoz, hogy különleges dolgokat tehessen. Neked ez nagyon megy. A kérdésére először meglepődök. Bólintok persze, de közben megállíthatatlanul dolgoznak a rozsdás fogaskerekek az agyamban. Mégis mit akarhat. Istenem, könyörgöm, ne az legyen, hogy harapjam meg… Nem lennék képes rá. Soha.
Igazából, még magam is meglepődtem, hogy ilyen jól fogadtam a dolgot… de lehet azért van, mert nem tudtam még felfogni… de hát, kétlem, hogy utána bármi is változna. Mármint, miután megemésztettem a dolgot. Fura dolog, hogy nem tudom, hogyan viszonyulok majd hozzá, mert elvileg magamat jobban kéne ismernem bárki másnál, eltekintve persze attól, hogyan vélekedek magamról. Azt elvileg külső szemmel jobban lehet látni… bár én ezzel se értek egyet túlságosan. De talán azért nem tudom előre a későbbi viszonyulásomat a dologhoz, mert ilyen kaliberű dologgal még sose kellett szembenéznem. - Ugyan… ne sajnáld, nekem ne… - Próbáltam minél megnyugtatóbb hangon mondani ezt, mert tényleg nem értettem, hogy miért mondja. Oké, eltitkolta előlem, de hát, ezt azt hiszem meg tudom érteni… és még mérges se tudok lenni rá. Ahogy rám néz… és elkezd beszélni, látom szemeiben, hogy mennyire komolyan gondolja, amit mond, mégis nehezen tudom elhinni neki. Én semmi nagy dolgot nem tettem akkor… de hát hogy is felejthetném el? Hogy mehettem volna el mellette csak úgy? Azt hiszem, akárkiről lett volna szó, képtelen lettem volna rá… de főleg így, hogy ő volt… piszok szerencsés vagyok, hogy az életembe került a fiú. - Nem, ilyet nekem ne mondj… ennek még csak a gondolatától is kiborulok… - Nagyot nyelek, nehogy elsírjam magam, vagy hasonlók. - De… ha te nem vagy, akkor én… én nem is tudom, hogy hol lennék most… - Persze, itt, ebben a házban, de feltehetőleg úgy élnék, mint egy zombi… egyedül biztos nem bírnám elviselni, amit itt megy. Csak felkelnék, iskolába mennék, hazaérnék és aludnék… De hát miket problémázok én? Pitiáner kis dolgok ezek ahhoz képest, ami Sam-el történik. - Ezt nehezen meséled be nekem azok után, hogy felszisszentél attól, hogy megöleltelek… nem vagyok én olyan erős. Szóval, igenis neked is fáj, ha nem tart ugyanaddig, ha nem is fáj annyira, de fáj…. – Megrázom fejem, s tudom, hogy hiába fecsérlem igazából a szavakat, amúgy is megy a saját feje után. Makacs… de én is az vagyok, legalábbis ilyen szituációkban biztosan. Nem nagy dologra akarom kérni a fiút, meg nem is nehézkes a végrehajtása se, engem mégis kicsit kényelmetlenül érint a dolog, ezért visszakozok kicsit, amikor bólint. De végül azért kinyögöm. - Szóval… arról van szó, hogy ugye, mint mondtam, egyedül vagyok… és persze, millió biztonsági rendszer, meg hasonlók, de… szóval… nem maradnál itt? Nyugodtabb lennék, ha nem kéne ebben a piszok nagy házban egyedül lennem… - Kicsit még talán zavarba is jövök, amiért utólagosan nyakon is ütném magam, hiszen nem egy idegent kérek erre. De azért ez egy olyan dolog, ami könnyen félreérthető is lehet, ugyebár, főleg, ha külső fül hallja, vagy, ha mondjuk nem én kérném a fiút. De hátsó szándékom nincs… csak tényleg piszkosul utálok ebben az idióta nagy házban egyedül lenni. Mennyivel jobb lenne, ha egy kis lakásban élhetnék… ott még egyedül is simán ellennék… azt hiszem, nem is félnék, de itt? Éjszaka néha olyan, mint egy kísértet járta ház, túl sok szoba, túl sok zajforrás.
A hozzászólást Susan Ravens összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Nov. 15, 2013 2:16 pm-kor.
Szavaira csak megrázom a fejem. Kedves, amit mond, de nem vagyok képes nem szégyellni, hogy nem mondhatom el neki. Megtenném, ha nem félteném, ha nem rettegnék attól, mi vár rá, ha bárki is megtudja. Nem tudnék úgy élni, hogy ő nem ismer meg az utcán, vagy az iskolában. Hogy nem ülünk a hátsó padban, és beszélgetjük át a dögunalmas matekórákat… Hát még azt, ha a vére az én kezemhez tapadna. Akár egyetlen csepp is. Még a világot is felforgatnám, csak hogy megfizessen az az ember, vagy farkas, vagy utolsó kis ürülékdarab, aki bántani merte a lányt. Anyám, de fura gondolatok. Ne legyen szorulása, könyörgöm… – Bocsi – nyögöm, amikor rájövök, mit mondok. Vajon ez kimeríti az érzelmi zsarolás kategóriáját. Jó eséllyel igen. Doktor Howard – el kell kezdenem Jamesként gondolni rá, már nem vagyok a falka tagja, de nem tudok – büszke lenne rám. Remélem. Mert én baromira nem vagyok az magamra. Csak sóhajtanék, és visszaszívnám mindazt, amit mondtam, még akkor is, ha komolyan gondolom. Enélkül a lány nélkül én már hat láb mélyen lennék valahol. – Csak… még érzékeny – mosolyodtam el. Jó, ez nem volt igaz, ha egyedül maradok, akkor a vadonban, valószínűleg nekem annyi, de… Jó barátaim vannak. Akikre számíthatok. Ennyi elég, nem? Legalábbis annak kellene lennie. De mit sem ér, ha az előttem álló lányt elveszítem valami ostobaság miatt, akármilyen módon. A kérésére először fölszalad a szemöldököm, aztán megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem. Hát, legalább nem akar farkas lenni… És ezzel legördült rólam egy valóságos Sziklás-hegység, annak kanadai nyúlványaival egyetemben. Bár, azok elnézést kértek a hosszú helyfoglalásért. Csak ezután szólalok meg ismét, és közben megállapítom, hogy igazán kezdenem kellene valamit a kultúr-rasszizmussal, ami évek óta tombol bennem. – Persze, szívesen maradok – mondom, bár nem ártana valahogy értesíteni erről Odette-t is, mert a végén még azon kapjuk magunkat, hogy egyszemélyes hadseregként ostromzár alá vonta a házat. Telefonom nincs, neten szintúgy, szóval szerintem maradnak a füstjelek. És imádkozunk, hogy értse őket. – Hé, ha gondolod, eljátszom a házőrzőt! Baromi meggyőzően tudok ám morogni, úgy, mint „grr”, csak nem árt, ha bundám is van hozzá… Egészen belelovalltam magam ebbe a dologba. A következő az lesz, hogy kutyaházat építek valahol a házban, és elalszok ott, mondjuk gumicsontot rágcsálva. Reggelente meg kísérhetném Sue-t suliba. Na jó, tipikusan olyan téma az, amit el kellene felejteni minél gyorsabban. Ezért is indulok el kifelé a konyhából, aztán visszanézek. – És mit gondolsz, mivel üssük el ezt az időt? – kérdezem.
Az aggódó tekintet mellett azért megforgatom a szemem, amikor közli, hogy érzékeny… Persze, nyugtatásként mondja, de nem kell azért hülyének nézni… Bár, lehet, én gondolom túl, azt hiszem az ő anatómiájukhoz nem igazán értek. Mindegy is, azt hiszem jobb nekem, ha nem tudom, mi a helyzet, mert segíteni nem tudok, feltehetőleg nem engedné, hogy mondjuk kórházba rángassam, és ha nem tudok segíteni, vagy akármit csinálni, akkor meg csak kiborulok, amivel őt is kiborítom, legalábbis, nem lesz neki jó, ha fölöslegesen hisztériázok neki… ha én egyáltalán olyat tudok. Majd egyszer kipróbálom, hátha… Az ajánlatára nekem szökik fel a szemöldököm, majd, oldva az eddigi… mondhatni nagy feszültséget, el is nevetem magam. - Sam… drágám…. azt a szerencsétlen botot se voltam képes eldobni, szerinted akkor hogy viszonyulnék ahhoz, hogy házőrzőt játszol? – Néztem rá kérdőn, de persze mosolyogva. Na jó, azért kétségkívül vicces lenne a dolog, azt hiszem… bár, továbbra is, szokatlan a dolog…. még egy ideig biztosan az lesz. - Mellesleg, biztos vagyok benne, hogy úgy meg tudod védeni ez a naaaagy házat, de én továbbra is unatkoznék, emberi formában azért jobban szeretlek… úgy esetleg még beszédre is képes vagy. – Nézek felé, miközben elindulok a hűtő felé, hogy ezúttal valami hidegebb folyadékot kerítsek, amivel esetleg nem forrázom le se magam, se a fiút, mert lássuk be, körülöttem ennek az esélye is könnyen fent áll. - Oh, tényleg… kérsz esetleg… jeget a kezedre? – Normális esetben ugyebár az használna, meg minden, de itt szó sincs normálisról, azt hiszem. Bár, érdekes belegondolni, hogy… Sam-nek ez a normális, ebben nőtt fel, nekem meg még mindig olyan érzésem van, mintha egy regénybe csöppentem volna. Kezemben egy üveg gyümölcslével indulok utána, megvárva persze a válaszát a jeges dologra, majd megtorpanok a kérdésén. Egy picit el is nevetem magam, ahogy eszembe jut, hogy mondjuk a nagy hollywoodi filmekben mi szokta követni ezt a kérdést… de nem, Sue, ne legyél gyerekes. Meg amúgy is, azt hiszem, jelen helyzetbe ilyesmibe belegondolni is furcsa lenne és nem is akarom tudni, hogyan viszonyulok ehhez a dologhoz… szóval gyorsan el is terelem a gondolataimat. - Úúúúú búúújóócskázhatnánk – Mondom úgy, mint egy, nagyjából 5 éves kislány, aztán hamar eszembe is jutott, hogy mégis miért kértem meg, hogy maradjon. Nagy ház, sok, sötét szobával, ahol ha villanyt oltok, máris elveszti a jó búvóhely funkciót. Azt hiszem nem most akarok egy horrofilmbe csöppenni. - Na jó… ez mégse olyan jó ötlet… ehhez azt hiszem túlságosan is lány vagyok… deeee, van egy nappalink, ahol van egy viszonylag nagynak mondható tv, kényelmes kanapé és jóóó sok dvd. Illetőleg, azt hiszem fent van videójáték is, bár azokban annyira nem vagyok jó, meg nem is igazán értek hozzájuk. De ha neked van más ötleted, arra is nyitott vagyok. – Azt hiszem, a kelleténél izgatottabb lettem a dologtól, hogy nem kell egyedül itthon maradnom… meg hát, nincs túl sok lánybarátnőm, nem szoktam túl sok „ottalvós” bulin részt venni, se tartani, ez pedig kicsit olyan. Javasolhatnám Sam-nek azt is, hogy fessük ki egymás körmét és fonjuk be… az én hajamat, tekintve, hogy az övét elég nehéz lenne, de feltehetőleg ez nem lenne a kedvenc alternatívája.
Kezdőlap
