Ha azt hiszi, hogy tegnap keveset tudtam aludni a történtek és persze miatta, akkor nagyon téved. Persze, sokáig forgolódtam és kínlódtam a "mi lett volna, ha" súlya alatt, de végül a józan eszem legyűrte kerge, ostoba szívemet. Jobb, hogy nem volt "ha". Mindenkinek jobb így és az lenne a legjobb, ha így is maradna. Ehhez pedig kerítenem kell valamit, vagy valakit, aki leköt. Csak még visszaadom előtte az ingét neki. A lehető legkialudtabban lépek ki szobám ajtaján, frissen és üdén, kezemben a férfiinggel - az előbb zuhanyoztam és mivel a kórházba csak délután kell bemennem, így egyszerű farmert és fekete, pántos felsőt vettem fel. Hajam kiengedve maradt. A betegszoba felé veszem lépteim, ráérősen. A legjobb dolog a szállodákban, hogy ha kéred, szobára hozzák a reggelit, így már ezen is túl vagyok. Legnagyobb bánatomra azonban kissé túlzottan átsütik a húsokat... Ahogy a szobája elé érek, akaratlanul is lassítok. Adjam be most? De mi van, ha alszik? Még a végén pusztán ezért is képes falnak vágni a szemétje, az pedig a legkevésbé sem hiányzik most. A fejemen levő seb szépen hegedt be tegnap este, nyoma se marad majd. Szerencsére, nem volt olyan vészes, mint amennyire beállítottam. Ehh... majd beadom neki később! - Ezzel a gondolattal lépek tovább az orvosi szoba irányába.
Miután elváltunk Hárttal, azt hittem könnyen túladok az estén. Ez mindig is így volt. Alapjaimban persze ez sem rengetett meg... Mégsem tudtam aludni, valahogy nem kívánkozott jönni az az álomnak nevezett szarság... Pár óra forgolódást követően végül kipattantam az ágyból, mintha csak kora reggel lenne. Próbáltam elütni az időt, szinte mindennel, míg nem feladtam a szobámban való járkálást, és ide-oda rakosgatást. Az erdő felé vettem az irányt, ha más nem majd egy kiadós kis vadászat kellően lefullaszt. Gondoltam én, és akad bőven valóság alapja. Le kellett vezetnem ezt az idétlen katyvaszt. Igazából eleinte nem is volt semmi gond, szépen becserkésztem a medvét, ahogy azt kell. Ám, mikor támadni kívántam, akkor egy ismeretlen, teljesen idegen szag csapott meg. Hasonszőrű... Ennek is pont akkor kell portyára mennie, amikor nekem! Elvonyította magát... ebből pedig már kétségtelenül éreztem, hogy nincs messze... Feldühödtem, és az áldozatnak kispécizett mackó helyett, a farkast vettem célba. Egyre közelebbről szűrődött orromba a szaga, melytől még inkább feszültek az izmaim bőröm alatt. Biztos, hogy nem itt és most fog kajára lelni. Sőt, lehet soha többé nem fog! Viszont, a medve helyett, ő már kedvemre valóbb "levezetésnek" ígérkezett. Amint mögé értem, nem kérdeztem, nem állt szándékomban bemutatkozni. Lendületesen löktem el magam a talajról, hogy magam alá terítsem, szépen, ügyesen... Nem volt sok esélye, de harcolt... Ami azt illeti, egészen jól. Kóbor volt, ezt első pillanatban észrevettem. Az ilyenek pedig szarul járnak ezen a környéken. Na nem csak itt... Dulakodtunk, téptem ahol csak értem. Bundájából ezernyi helyen csordult alá a bíborszín vért, mikor hirtelen az oldalamba mart, és feltépte azt. A kín égető fájdalma gyönyört lázítva gurgulázott végig rajtam, amint revansként letéptem az egyik lábát, reflexszerűen. Aztán minden felgyorsult, és már csak azon kaptam magamat, hogy a torkát olyan ívesen tépem ki nyakából, mintha az csak egyszerű papírból volna. A nyomokat eltüntettem, miután perverz vágyaimnak eleget téve felboncolgattam, és húsában, vérében megfürödtem. Mámoros érzés volt... Nem tudom kinek fog hiányozni egy magányos, senkiházi dög... De egy biztos: mást már nem fog megzavarni vadászat közben... Viszont, mondanom sem kell, hogy az oldalamba mért marása, elég mélyre, és nagyra sikeredett ahhoz, hogy azt ne érezzem minden lépésem során... Remek... Végül is már rég voltam fércelhető állapotban... Egy ideig farkas alakban szeltem át a fák sorozatba felálló egységét, míg végül kissé nagyobb fájdalommal övezve átvedlettem, és visszaöltöztem ruháimban, melyeket egy fa tövében hagytam. Nem, most nem kéne kutyamódra szórakoztatnom magamat a városba... Pirkadt... A szobámba érve letéptem magamról a felsőt, mielőtt még a nyers, eleven húsomhoz kívánna tapadni, majd egy vizes törülközővel átfogtam azt, és félvállal az ágyra dőltem. Nem akartam én ennek hírét adni, pláne nem a falkában. Már csak az a kérdés, kivel varrassam össze magamat...(?) Amint épp ezen tűnődtem, hirtelen megéreztem egy ismerős, vérlázítóan felperzselő illatot... Ahh, hát persze... Miért is nem ugrott be elsőre...? ~ Épp jókor... ~ löktem fel magam az ágyról, majd az ajtóhoz sétáltam. Hárt éppen erre felé csámborgott, nekem pedig ki is jöhetne jobban, mint ő? Minden érzékemet kihegyeztem, s amint megéreztem, hogy közvetlenül itt van, a szoba előtt, kivágtam az ajtót, majd gyors körbepillantást követően berántottam magammal. Persze a lendület következtében kissé összeütköztünk, de most nem ez volt a fontos. - 'Reggelt. Hova-hova? - emeltem rá íriszeimet, érdektelenül sziszegve el a szavakat. Tenyerem még mindig a jobb oldalamhoz szorította a törülközőt, míg másik kezemet zsebembe csúsztattam. Ahogy ott állt előttem, igazából ezernyi minden végig futott rajtam, de egy harmatszarnyit se engedtem ki belőle. - Van egy kis időd? Ha nincs... Akkor most lesz! - villantottam egy idétlen vigyort, majd az ajtóhoz léptem, hogy neki dőljek...
Ahogy lépnék tovább a folyosón, hirtelen, szinte a semmiből vágódik ki az ajtó. Csoda, hogy nem vágott orrba! Alapjáraton nem vagyok ijedős és bár a lelkiismeretem nem mindig tiszta, többnyire lesz@rom, mi a problémája a világgal... Most mégis kissé összerezzenek, mintha csak tilosban járnék, és mivel fékezni nem nagyon hagytak időt az ajtó nyitódásakor, szinte Calebnek koccanok finoman - egyazon lendülettel már benn is találom magam a szobában. Némán a kilincsre pillantok, ahogy behúzza az ajtót utánunk, majd fel rá. Tekintetem sosem tűnhetett még ennyire őszintén meglepettnek, mint most. Egyszerűen nem tudom hova tenni a dolgot. Ha nem csípi a társaságomat, megkímélhetne az ilyen kis akcióktól. Ha meg csípi, akkor ne kerteljen, a rohadt életbe is! Persze, tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű... Én ne tudnám, mikor tegnap pontosan ugyan úgy éreztem, amit ő - mert tudom, hogy érezte -, hogy pengeélen táncolunk azon a megmagyarázhatatlan határvonalon, amit meghúztunk és mindketten veszettül vágyunk átlépni, de mégsem akarjuk, hogy megszűnjön. Márpedig ha átlépnénk, azzal úgy szakítanánk át, mint tájfutók a célegyenest jelző szalagot. Kérdésére hirtelen nem is felelek, de végül összekapom magam és apró mozdulattal megrázom a fejem. Szőke tincseim alig győzik követni a mozdulatsort. - Neked is. - csengett hangom közönyösen, mégis volt valami ijesztően magabiztos és megszokott benne. Mintha mindig is "Jó reggelt!"-tel köszöntenénk egymást. Brrr... - Visszahoztam ezt. - nyújtom felé az inget. Ha már így rám tört, miért ne használnám ki a lehetőséget? Nem kell délután ezzel vacakolnom még, mielőtt a kórházba bemegyek. - Az attól függ... - követem tekintetemmel, ahogy az ajtónak dől. Pillantásom lopva méri végig és torpan meg az oldalánál szorongatott vizes cuccon, majd hirtelen tekintek fel szemeibe. - Mit műveltél?
Éreztem rajta a meglepettséget. Sőt, még láttam is. Vajmi kevés esélye lett volna, hogy berángatom ide, ha jelen esetben nincs rá szükségem. Sokkal több bennem a tartás, és büszkeség, mint hogy túladjak azon, aki vagyok. Igaz, mellette már nem egyszer rezgett a lécem... Mit rezgett... Hiszen megesett már az is, hogy úgy baszódott le a pilléreiről, mintha csak tankkal roncsoltak volna bele. Nevetséges... - Mondtam, hogy megtarthatod. - pillantottam le a felém nyújtott ingre. Szavaim egyszerűek voltak, semlegesek. Tőlem aztán a kukába is kivághatta volna... Már megszoktam, hogy a felsőim így vagy úgy de eltünedeznek. Vagy mert ott hagyom valahol, vagy éppenséggel, odaadom... khmm... vagy mert szimplán leszakad rólam... Nem vettem át, nem is volt hozzá szabad kezem igazából, hiszen az egyik átlósan ölelte át hasfalamat, tartva a törülközőt, míg a másik oldalt szorította le azt, beleékelődve zsebembe. Mindegy is, ha akarja ledobja a textilt a földre, az ágyra, mit bánom én hova. - Ne függjön semmitől. Bár, azt is leszarom. - döntöttem oldalra kissé fejemet, neki támasztva az ajtónak. Pontosan tudja, hogy addig úgyse engedem el/ki, ameddig nem akarom. Szóval, túl van tárgyalva. A gesztust meg csak szimplán értékelje, hogy legalább megkérdeztem. - Ez itt? - vezettem le tekintetemet az oldalamon vergődő törülközőre, majd onnan visszapillantottam Hártra. - Hűtöm magam... Felforrtam a tűző nyári napon... - vágtam egy grimaszt, noha nem azért, mert megkérdezte. Csak idegesített az egész. Igaz kissé megjátszottam a fejemet, elszórakozva a helyzetet, de végül íriszeim elkormosultak. Csendesen fürkésztem őt néhány elporladó másodpercig, mígnem ellöktem magam az ajtótól, zsebemből kitépve kezemet, hogy felkarjánál megragadva az ágy felé rángassam, és rálökjem. Igen, tudom, hogy ezt rohadtul utálja. És? - Szóval... - magasodtam fölé, terpeszben, így lábai az enyémek közé estek. Nem tartottam kivételesen attól, hogy lerúgja a fél golyómat, vagy éppen bármi más támadást mérne rám. - ...Mennyire bízhatok benned, Hárt? Hülye kérdés... Ha elmondod bárkinek is, szarul jársz, ezt te is tudod. - ingerült voltam, de kivételesen teljes mértékben éreznie kellett, hogy nem miatta. És a haragom nem is felé irányul, csak van. És kész. Lassan elemeltem a törülközőt az oldalamtól, melynek belső része vértől ittasan volt elmaszatolva. A seb pedig ezúttal teljes mértékben láthatóvá vált. Mély volt, és nagy, valóban... - Ezt kéne összestoppolni... Vállalod? Vagy keressek másik gyógyítót? - kicsit lejjebb higgadtam, és normálisan tettem fel a kérdést. Nem, mert érdekem volt a segítsége, hanem mert kivételesen nem érdemelte meg, hogy bunkó legyek. Bár, ha azt mondja, leszarja, és nem csinálja meg, az sem hat meg. Akkor tényleg keresek mást, és kész. Majd azt mondom, hogy egy medve volt... Vagy akármi... - Igazából... szeretném, ha te csinálnád... - értse bárhogy, akárhogy. De így volt. Nem azért, mert némi aggódást éreztem az imént még a hangjában... Attól eltekintve, milyen viharos is ez az akármi, ami van... kettőnk között... Valahogy bíztam benne, még ha erre cseppnyi rálátást sem engedtem neki...
- Kell a francnak a hülye inged! - morranok és levágom az ágyára és fordulok is felé, ahogy az ajtót és ezzel együtt a kijutási lehetőségeim egyikét elállja. Meg se fordul a fejemben, hogy jelenetet rendezzek miatta. Még mindig ott az ablak, legfeljebb Castor nem fogja díjazni, hogy random kaszkadőr bemutatóval örvendeztetjük meg a köznépet. Nem is értem, miért nem tudtak valami privátabb helyet választani, mint egy hotel. Mintha csak átutazóban lennénk itt... Chh! Válaszára felvonom a szemöldököm, s mintha valami dacos él ülne ki ajkam szegletébe, ahogy rá morranok: - Ne szórakozz! - Erre megragadja a karom. Hogy én ezt mennyire utálom... Legalább annyira, mint őt magát, hogy néha beleverném azt a kemény fejét a falba. Ám most csak lehuppantam az ágyra engedelmesen, miközben fagyosan kék tekintetem számon kérőn meredt rá. Igenis számon kérően, noha semmi közöm hozzá, mit művel magával és hogyan, vagy épp kivel. Mégis, olyan magától értetődően jön ez a pillantás - végig se gondolom. Talán aggódnék érte? Megeshet, de elég hülyén mutatom ki ezek szerint. Talán jobb is... Caleb olyan, mint valami dinamit, hogy szinte majd' felrobban a benne kavargó dühtől és ez rám is átragad. - Tudom, ahogy te is azt, hogy soha az ég világon nem szándékozok semmit elmondani senkinek veled kapcsolatban. - Ez lehetne akár aaaa 'barátságunk' alapigazsága is. Még én se tudom, mi ez az egész, vagy hogy mit akarok kezdeni vele és szemmel láthatóan ő se? Akkor meg minek egy harmadik, sokadik fél, hogy belepofázzon feleslegesen?! Ahogy lekerül a törölköző, szemem se rebben, mindössze gondolatban engedek meg egy 'Aztaqrvá!'-t. Hideg ujjaim finoman érintik a másik sebe mellett a testét, szinte már hűsítőn és meglepő finomsággal. Szinte meg se érzi, nemhogy fájjon is neki. Szavai, hangja bár eljut a tudatomig, egyszerűen elfelejtek rá, miközben körbetaperolom a sebét vizsgálódva. Azért a 'Szeretném...' kezdetű dolognál mintha megtorpannék a mozdulatban. Felpillantok rá ebből a közelségből. - Marha vagy, hogy eddig nem szóltál. Hozok eszközt... ha elengedsz. - Erre azért kénytelen vagyok felvonni játékosan szemöldököm. És kissé talán diadal ittasan is, hogy lám: mégiscsak úgy távozok, hogy ő enged ki. Persze, ha kienged, akkor sem időzök sokáig az orvosiban, egy fémtálcára összepakolom, ami kellhet és elkerülve mindenkit, szambázok vissza a szobájába...
Szemöldököm kissé értetlenül szaladt fel, amint a számon kérő pillantás retinámba égett. Nem is nagyon tudtam hova tenni, mert ameddig nem muszáj biztos isten, hogy nem fogom az orrára kötni, mit műveltem. Azt meg végképp nem, hogy miért... Már csak az kéne, a végén önmagamat is meg kéne ölnöm...! - Én tudom, te tudod... és így tovább. Megvoltak a "tiszteletkörök"... - vágtam egy fancsali képet. - Reméltem is, hogy semmit se kívánsz a nagyszerű hallgatósággal megosztani. - a lehető legőszintébben mondtam. Senkire nem tartozik sem ami eddig történt közte meg köztem, nevezzük azt bárminek is, ahogy az sem, hogy én egyszemélyes pilótaként mit ügyködök. Ezenfelül, nem akartam jobban, és mélyre szántóbban belehasalni a témába, mert nem. És tisztában voltam vele, hogy ő sem. Aminek csak örülni tudtam. Hagytam, hagy térképezze fel a sebet, ha már egyszer ő ért hozzá. Nekem édes mindegy, csak legyen összepakolva a dolog, hagy csinálhassam tovább a dolgomat. Ám ahogy ujjai végig siklottak bőrömön, finoman, alig érezhetően az egyszeriben zavart össze újfent. Olyan ez a nő, komolyan mondom, mint a rossz drog... A végén azon kapom magam, hogy nem fogok tudni leszokni róla...! Na, attól mentsen meg az ég! A szavaira lepillantottam rá, ahogy még mindig a friss szerzeményem körül babrált, így pillantásom az övébe futhatott. - Nem szokásom dicsekedni... - vontam oldalra szám szélét, majd az ajtó felé lestem egy másodpercre. - Menj... csak nézz körül, ha visszafelé jössz. Nem szeretném, ha meglátnának... - fújtattam magam elé, majd visszafordítottam tekintetemet Ems-re. Ujjaim kézfejére siklottak, majd finoman felhúztam őt öltéből, egyetlen pillanatra kapcsolva össze, egész közelről íriszeinket, míg végül elléptem tőle, szabad utat adva neki. Ha nem jön vissza, azt is leszarom. Azzal csak annyit ér el, hogy keresek másik gyógyítót, vagy egyenesen felkutatok egy fakírt. Bánom én... A törülközőt visszasimítottam oldalamhoz, leölve az ágy szélére, amit még pár perce Hárt melegített fel. Kedvem lett volna elnyúlni, és egy hatalmasat szunyálni, de erre most sem lehetőségem, sem energiám nem volt. Nem tudom hány percet töltöttem egyedül, nem figyeltem... Csak szögegyenesen bámultam magam elé, préselt tekintettel, ezernyi gondolatot futkároztatva elmém kanyargós utcáin. Ebből pedig csak az volt képes kitépni, hogy az ajtó halkan súrlódva nyílni kezdett. Íriszeim vadul szaladtak fel a faburkolaton, és bár már éreztem, hogy Ems közelít, ettől még a szememmel is látnom kellett. - Gyors voltál... - vagy nem. Igazából, tényleg... rohadtul nem tudom mennyi időt volt távol... Megvártam míg közelebb érkezeik, de ezúttal már nem álltam fel. - Hogy szeretnél megszadizni? Ülve, állva, fekve? - vetettem rá egy hamiskás, széles vigyort, miközben ujjaimat karjára kulcsoltam és lehúztam magam mellé, egészen óvatosan, szabadon lévő kezemmel. Lévén, hogy a másikkal még mindig a törülközőt tartottam. - Aztán csak finoman... - hajoltam arcához, hogy egészen arasznyiról suttogjam el a szavakat, kissé fentebbről pillantva lélektükreibe. Nem, nem voltam lenéző, inkább kihívó, és szemét... Ahogy szoktam... Persze, nem gondoltam komolyan, hogy csínján bánjon velem. Élvezettel tölt el a fájdalom, és ezt ő is tudja, vagy legalábbis sejti...
- Hiányozna nekem még az is. - morgom az orrom alatt szavaira. Épp elég baj van vele, nem kell a köz nyűgje ráadásnak! A kis beszerző túrám sikeresnek mondható, hisz van itt minden, mint a búcsúban. Még két orvosi gumikesztyűt is szerváltam, puszta megszokásból. Remélem, semmit nem hagytam ki... lássuk csak. Az egyik folyosó-kanyarban megtorpanok és ellenőrzök. Minden megvan! Az érzéstelenítőt kivéve. Hátö... a rossz megszokás ugye. A patológián már nem kell kérdezgetni a delikvenseket, kérnek-e. Ash is úgy szólt rám a múltkor, mikor összeraktam, hogy ő azért igényelné. Calebnek be kell azt hiszem érnie nélküle, mert nincs kedvem visszamenni. Na jó, ha nagyon nem bírná ki, visszamennék én érte, de egyelőre valami apró, perverz kis elégedettséggel indulok tovább az érzéstelenítő injekció nélkül a szoba felé. Meglepő csendességgel nyitok és lépek be, szinte azon nyomban behúzva magam után az ajtót, mintha legalább valamit háromfejű dögöt rejtegetnék a falka elől, nem egy mezei sebet. Bár sejtem, hogy ez Calebnél egó-dolog lehet és piszkosul sértené, ha tudnának róla mások is. Vajon az miért nem, hogy én tudom? - Igyekszik az ember. - mosolyodom el némi iróniával arra, hogy gyors lettem volna. Én annyira nem éreztem annak, mert semmit nem találtam a helyén az orvosi szobában. Iiiigen, megjött Rebecca és beköszönés helyett "rendet tett", noha erről nekünk teljesen más fogalmaink voltak. Különben is úgy vagyok vele, a zseni átlátja a káoszt. A többiek meg nyeljék le a gyagyáimat e téren és hagyjanak mindent ott, ahol én jónak látom. - Feküdj el. - Felelem gondolkodás nélkül a kérdésére. Mégiscsak kényelmesebb neki, nekem, no meg az izmainak is. Lehuppanok Caleb mellé könnyed mozdulattal és pakolnék is kicsit a tálcán, nekikészülve a dolognak, mikor elkapja a kezem és kicsit közelebb húz magához. Kérdőn vonom fel szemöldököm, állva a pillantását. Ajkaim sunyi mosolyra húzódnak szavai hallatán. - Akkor ezek szerint nem kérsz érzéstelenítést. Nagyszerű! - Úgyse hoztam, de hagy higgye csak, hogy az ő bátorsága a dolog. Én aztán nem fogok itt hiú illúziókat lerombolni ezzel kapcsolatban. Helyette nemes egyszerűséggel mellkasára helyezem tenyerem és hátra döntöm. - Akkor most feküdj! - kérem ezzel együtt, bár ellenkezést nem nagyon fogadnék el, ilyesmi él van a hangomban. Rutinosan kapom fel a kesztyűket és fertőtlenítem a seb környékét - a fertőtlenítő nem kissé csípheti, ahogy elpárolog a bőréről, de nem tart pár percnél tovább a dolog. Talán mire a cérnát áthúzom a tű fokán, már nem is érzi. Finoman helyezem kezem a hasfalára a sebhez, kissé összébb húzva bőrét a szétcincált seb felső végénél és minden előzetes figyelmeztetés nélkül húzom át a tűt rajta. Ha össze is rándul, vagy fel is szisszen, nem törődök vele. Más orvos talán könyörögne, vagy futna érzéstelenítőért, esetleg el se indult volna az nélkül és Caleb minden makacssága ellenére is ragaszkodott volna hozzá. Én nem. Nem fogok könyörögni és sajnálkozni sem felette. Pálcát törni azért, ahogyan szerezhette a sebet, meg végképp nem. Van valami vészterhesen hideg és mégis szépséges ebben a csendben, ami körülvesz bennünket. Megnyugtató - számomra mindenképpen. Számára lehet nem, főleg, ha arcomra pillant, melyen szadista nyugalom ül.
Azért, merőben poénosnak találom, hogy azt hiszi meghat azzal, hogy nem kapok érzéstelenítőt. Nem, nem bátorság, és még csak nem is a keménykedés jele a lappangó örömöm e téren. Egyszerűen úgy imádtam a fájdalmat, mintha csak vénásan öntenék belém a whiskyt. Már pedig a whiskyt, kifejezetten szeretem! Csupán egy halovány mosollyal kísértem végig arcának vonalát, amint mellkasomra pihentetve kezét, döntött le az ágyra. Akkor hát, essünk neki! Szívesen fejem alá gyűrögettem volna kezeimet, de azzal mindenképp húznám a bőrt oldalamon, és úgy kevésbé segítenék neki a munkában. És mivel, ez valahol az én érdekem is volt (már, hogy normálisan legyek összefércelve), így elvetettem a kósza gondolatot is. Helyette inkább csak a plafont bámultam, néhány percig teljesen elmerengve magam előtt. Mostanában, ezt rohadt sokat csinálom! Igazából nem mondanám, hogy gondolkoztam, vagy éppen töprengtem valamin. Egyszerűen csak voltam, és ennyi épp elég volt. Szinte meg sem éreztem, ahogy a fertőtlenítővel végigsöpört a seb környékén, és ha bőröm ösztönösen nem rándult volna össze, talán fel se tűnt volna, hogy éppen mit csinál. Aprót moccantam, hiszen az enyhén felszökő csípés mégis csak célba ért. Aztán megint elnyugodtam, engedve, hogy csinálja tovább a dolgát. Viszont a tű élét már tökéletesen megéreztem, ahogy belém hatolt, és éles szúró fájdalmat épített belém. Felszisszentem, ám arcomon nem a kín árnyai játszottak. Sokkal inkább valami beteg, és mámortól ittas összkép rajzolódott ki rajta, amint újra és újra érezni véltem az éles tárgy hegyét testemben. Pillantásom egyetlen másodpercre felsiklott Hárt arcára, melynek láttán azonnal elvigyorogtam magam. - Olyan képet vágsz, mintha disznóvágáson lennél. - nevettem volna, de jobbnak láttam visszafojtani, mielőtt még kimozdulok a szisztematikus varrássorból. A kín égetően szántott végig rajtam, egyre jobban korbácsolva a fájdalom küszöbömet, mely eléggé... nagy. És még ezzel igencsak keveset árulok el. Olykor azért megrázkódtam, torkom megfeszült, miként állkapcsom is. Ilyenkor kissé szemöldököm is összerándult, de messze nem viselkedtem úgy, ahogy az átlagosan elvárható... Közben a csend, melyet az imént megtörtem ismét ránk borult, én pedig valami furcsa oknál fogva egyszerűen csak Emsre vezettem sötét íriszeimet, és ott is hagytam. Pillanatnyilag fel sem tűnt. Csak néztem, érzelemmentes arccal, és lélektükrökkel. Pedig valahol talán csodáltam vonásainak végtelenségét, melyek esztétikusan adták meg arcának rajzolatát. Nos, igazán káprázatos nő, ez tagadhatatlan. Főleg ilyen közelről, ilyen sokáig révedve el rajta... - Ekkor tájt tűnt fel, hogy tulajdonképpen tartson bárhol is a stoppolásomat illetően, én bizony annyira kikapcsoltam az agyamat, míg őt bámultam, hogy már az érzékelésem is elhalt időközbe. Nem jöttem ettől függetlenül zavarba, ugyan. Szerintem életemben nem voltam még olyan állapotban. Mindenesetre elemeltem róla tekintetemet, és a seb felé vezettem azt. Pompás, lassan végzünk!
Mintha apró mosoly futna át képemen, ahogy felszisszen. Ezzel ellentétben a harmadik öltésnél már úgy fest, kezdi megszokni, de legalábbis jól tűri a pasas a dolgot. Ez engem is magabiztosabbá tesz. Sokkal gyorsabb mozdulatokkal haladok - ám továbbra is nullás hibaszámmal. Az én szakmámban nem engedhetem meg magamnak, hogy hibázzak. Nem is tenném, a maximalizmusom nem engedné. - Koncentrálnék, ha nem tennél hülye megjegyzéseket. - Szúrom oda válaszul, tekintetemet le se emelve a sebről. Hatalmas mákja, hogy a törölköző szinte teljesen tisztára áztatta, szépen látszik a vonala annak, ahol a teste, húsa kettévált. Harapás, kétségtelenül harapás nyoma ez. Nagyobb testű vadé, nem holmi házőrzőé. Talán medve... vagy farkas. Kellemes borzongás fut át hátamon, végigcsorogva gerincemen. Nem, nem a medve gondolatára! Magamon érzem a tekintetét, az van ilyen meredek, elcseszettül érzelgős hatással rám. Egy pillanatra meg is állok a mozdulatban és felé sandítok. Pillantásunk találkozik én pedig kikívánkozó mosolyomat előrehulló tincseim mögé rejtem, ahogy a sebhez visszafordulva újra fölé hajolok. Tenyerem immáron csípőjénél, ölénél fogja össze finoman a bőrt és még mielőtt bármi megjegyzést tehetne a lopott pillanattal kapcsolatban, melyet úgyis letagadnék, beledöföm a tűt testébe. Újra és újra, míg nem végül késznek nyilvánítom a művet, "elvarrva" a szálat. Még steril, hófehér gézlapot is kap rá, leragasztva a heg vonalát. Így a felső, sem a nadrágja nem irritálja majd a friss varrást. A gumikesztyű jellegzetes, csattanó hangot hallat, ahogy leveszem kezemről. Mintegy ezzel is jelzi: a művelet sikerrel teljesítve. Ám nem engedem felkelni a pasast. Kissé féloldalasan ülve hajolok fölé, karjaimmal mellette támaszkodva meg, úgy, hogy arca egy szintben legyen az enyémmel. - Egy-két napig ne nagyon erőltesd, ne emelj és ne hajolgass mindenáron. Semmi kedvem újra varrni, hiába tűröd jól a dolgot. - Orvosi utasítás, jó lenne, ha meg is tartaná. Könnyed, apró csókot nyomok arcára. Ajkaim jéghidegek... Elhajolok tőle, hisz elvégeztem a dolgomat. Miért maradnék?
Nah, nézzenek oda... A doki nénit nem lehet megzavarni, mert akkor fuccs lesz a koncentrációnak. Háhh... Én kérek elnézést... Persze, nyilván nem, sőt kifejezetten élveztem, hogy képes voltam megzavarni még munka közben is. Ám, amikor teljesen belefeledkezve fürkésztem arcát tekintete váratlanul kapaszkodott bele az enyémbe. Nem rezzentem meg, csupán íriszeimbe beleült valami kérdő, és értetlen fény, melyet gyorsan el is hessegettem. Még éppen elkaptam ahogy hajába temette vonásit, mely során homlokomra apró ráncok futottak fel. Noha, ennél többet nem is láttam belőle, így íriszeimet is átvezettem a seb felé. Nem akartam az előbbiről még csak poén szinten se beszélni, de ha akartam volna, se lett volna rá lehetőségem. Úgy döfte belém a tűt, hogy attól még mellkasom is megemelkedett a fájdalomtól. Mégis bódultam imádtam kezének folytonos mozgását, ahogy újra és újra kínba taszított velük, miként foltozott. Aztán végzett. Igen, az utolsó mozdulat egyértelműen jelezte, hogy a finishbe érkeztünk. Milyen kár... Pedig úgy élveztem... Na, emiatt azért nem fogom két naponta megtépetni magamat. Elnéztem, ahogy szinte már gondos, gépies mozgással ragasztotta le a sebet, a gézlappal. Éppenséggel fel kívántam volna ülni, amikor fölém magasodott, így szemközt fürkészhettem kéklő lélektükreit, melyek kis híján megint magukba szippantottak. Istennek nem fogok rájönni, hogy csinálja! Mindenesetre kissé lapos, és némileg meleg pillantással álltam a fagyos tekintetet. - Ne aggódj értem. - vágtam egy hamiskás, szenya vigyort, ám az hamar megdermedt vonásaimon, miként hirtelen csókot lehelt arcomra. Nem igazán tudtam hova tenni, és erről kérdő íriszeim, valamint redőbe sorakozó homlokom bőven árulkodott. Elhajolt, én pedig ösztönösen nyúltam felé, hogy visszahúzzam, habár a lendület talán kicsit erőteljesre sikeredett, mert mellkasa az enyémhez koppant. Talán még a frissen varrt sebemet is súrolta teste, de meg se éreztem. - Kösz, Emily... - suttogtam egész közelről, ahogy még mindig nem engedtem el felsője szélét, amit sikerült megragadnom, hogy visszarántsam. Igen, a keresztnevén való megszólítás sem véletlen. Most először neveztem így. Bár, nem hiszem, hogy sűrűn fogom ezt használni... Ellenben, tényleg valahol mélyen hálás voltam neki azért, hogy némi csipkelődéstől eltekintve, zokszó nélkül összepakolt. - Egyébként... Azt nem mondtam, hogy el is engedlek. - rántottam meg szemöldökömet játékosan, kissé feljebb tolva magamat az ágyon, így az ő testét is feljebb emeltem. Ujjaim tarkójára siklottak, hogy belekapaszkodjanak tincseibe, kerülve a tegnapi heg helyét, amit okoztam. Onnan pedig nyaka felé kormányoztam őket, kissé bele is marva annak ívébe, míg végül ráfogtam torkára. Legalábbis annak két oldalára, hogy arasznyira húzzam arcát az enyémhez. - Mi volt ez az előbbi? - mosolyodtam el sunyin, amint lélegzetem elhalt ajkain a halk szavakat követően. Nos, pontosan tudnia kellett, hogy az arcomon hagyott csókjára utaltam, és mertem remélni, hogy nem kezdi el a fogyi 2.0-át, mint aki nem tudja miről beszélek. Addig biztosan nem engedem ki, míg nem ad kellő választ...
- Ó, én nem érted, hanem a művemért aggódok. - vágok vissza hamiskás mosollyal, majd nemes egyszerűséggel csókot nyomok arra a hülye képére. Egy egészen ártatlan, magától jövő csókocskát, mely bennem nem is tudatosul egészen addig, míg el nem hajolok kissé és meg nem látom az arckifejezését. Habár magamat is sikerült meglepnem, igyekszek a lehető legnagyobb közönnyel fordulni el, hogy felkászálódjak az ágyról. Erre szinte magára ránt, nekem meg kedvem lenne leordítani a fejét, hogy "Most férceltelek össze, te idióta!" - de nem teszem, mert a suttogására egyszerűen elakad a szavam és csak tátogok kettőt aprón, mint valami partra vetett aranyhal. - Szívesen. - nyögöm ki halkan, szinte suttogva végül, csak hogy ne csináljak teljesen marhát magamból. Egyébként... nem, nincs egyébként. Tényleg menni akartam, de bosszantóan nem volt ellenemre a közelsége. Olyannyira, hogy menten felfordul magamtól a gyomrom, pedig az aztán látott már sok mindent. Elhajolnék simító érintéséből - mintegy dacolva azzal a kellemes, sziporkázó érzéssel, amit kivált már ez is belőlem, hát még az, amikor hajamba túr. Ha macska lennék, gyorsan lebuknék vele, hogy tetszik a dolog, ugyanis már ezerrel rezonálnék. Így viszont egyszerűen megkísérlek újra elhúzódni... bánatomra (?), nem hagyja. Tekintete valószerűtlenül közelről mered az enyémbe és viszont. Szívverésem megugrik a hirtelen mozdulatának hála. Vagy ezt a közelség teszi? A fertőtlenítő szagával keveredik az övé... mit keveredik? Szinte legyűri azt - az én elmémben mindenképp. Kérdésére pillantásom levándorol arcán, feltérképezve annak vonásait, ajkain elidőzve. Majd dacosan kapom el tekintetem, ezzel együtt ujjaimmal lefeszegetem az övéit torkomról és felülök. - Csak egy... apró gesztus. - vetem oda neki ridegen, szinte vibráló dühvel. Nem rá vagyok mérges, hanem magamra és az egész helyzetre. Na jó, meg kicsit rá is, ez által. Hihetetlen, hogy alig három hónapja még a magam néma gyászába feledkeztem Matt miatt, ez a pasas meg jött a semmiből és egyszerűen elmosta mindazt. Mintha nem is léteztek volna a beharapóm iránti érzéseim... ez felér egy szentségtöréssel, jó, hogy dühít, a fenébe is! - Persze, kevesen értékelik. De ha már úgyis ribanc vagyok, legalább csináljam rendesen, nem igaz?! - fortyanok fel egy vállrándítás keretében. Mintha annyi betegemet csókolgatnám. Chh! Szemeim vadóc mód szikráznak a maguk kékségében. _Tudom_ magamról, hogy nem vagyok az. Ha az lennék, akkor is csupán egyetlen ember kedvéért, ő pedig itt van a szobában. Már a puszta gondolata is felcsesz, vagy hogy egyáltalán ilyesmi megfogalmazódik bennem... Így mielőtt még Caleb élvezhetné, hogy kárt teszek benne, inkább felkapom a nem használt szikét a tálcáról és izomból belevágom az ajtó fájába. - 'sszameg. - szusszanok, háttal Calebnek (tekintve, hogy ülök, ő meg fekszik, hacsak fel nem kelt közben) és igyekszem összekapni magam kicsit. Nem igaz, hogy ennyire elpicsultál a kórházban töltött évek alatt kislány...!
Némi zavar támadt a gépezetben. Legalábbis másra nem igazán tudtam gondolni, minek után a köszönetemre néhány tátogást követően tudott csak reagálni. Hazudnék, ha azt mondanám nem élveztem. Mert nagyon is! Még egy halovány vigyor is felült szám jobb szélébe, azzal az idétlen, sármos arcjátékommal vegyítve. Mégis, hiába volt minden egyes cselekedet tudatos, vagy éppen alapjaiban szemét, hogy kedvtelésből húzzam egy kicsit az agyát... valahol én is elvesztem a forgatag közepén. Épp ezért - többek között - simítottam végig rajta, tarkóján, haján, s nyaka mentén. Úgy vonzott magához, mint valami mágnest, amit olybá tűnik elég erőszakosan kéne eltépni egymástól. Hullámzó érzés volt, ahogy néha magamnál voltam, tudatomnál, néha pedig önkívületi állapotba sodortam magamat azzal, hogy engedélyt adtam "én-nek" arra, hogy bemerüljön a nőbe. Komolyan, ilyenkor úgy pofán kéne baszni egy vasdoronggal, ahogy illik. A kérdésem viszont konkrét volt, és szilárd. Ezzel egyidejűleg pedig el is hessegettem a balfaszságaimat. Az óvatlan dolgokat, amiknek tudatában szívesen verném a fejemet a falhoz, mikor ráeszmélek. Pláne azért, mert nincs alapja. Dehogy van. Nincs! Engedtem, hogy lefejtse magáról ujjaimat, és felüljön. Még, ha nem is látszik rajta, és továbbra is tolja ezt a hűvös, de_kemény_vagyok stílust, akkor is tudom, hogy legbelül minimum zavarban van, vagy valami hasonló... - Irányodból elég furcsa gesztus... - rántottam fel szemöldökömet, szemtelenül megperzselve a másik bőrét íriszeimmel, miként végig vezettem rajta. Mellesleg, mondjon bármit is, ezt a dolgot már úgyse tudja lemosni magáról. A szememben semmiképp sem. Nocsak... talán mégsem irritálom annyira, mint amennyire megjátssza? Nyilvánvaló. Ettől még elszórakoztat a gondolat. - Nos, amennyiben annak érzed magad, igen. Jól csinálod. - döntöttem oldalra fejemet, szemtelenül széles mosolyra húzva ajkaim. Ha már ilyen labdát dobott, vétek lenne nem pattogtatni... Amint elhajította a szikét kedvem lett volna felröhögni, és szimplán odavágni neki, hogy "látom, nem bírja a harcot önmagában", de mégsem tettem. Ezzel még talán magamnak is beszólnék... khmm... - Mit ártott neked az az ajtó? - kérdeztem a kifakadását követően, lassan feltolva magamat az ágyon, közvetlenül mögé érkezve. Arrébb söpörtem hosszú tincseit hátáról, és egészen füléhez hajoltam, pofátlanul közel. Olyannyira, hogy ajkaim akaratlanul is hozzáértek bőréhez. - Mitől vagy ideges, kis cicám? - jobb kezemmel tartottam magamat, míg a balt felfuttattam vállára, hogy megkapaszkodjak állkapcsába, így billentve arcát némileg magam felé. Továbbra is szemétláda módjára húztam az agyát, ahogy beletoltam homlokomat halántékába, majd hajoltam el onnan pár milliméterre. Ekkor már ujjaim nyaka oldalára siklottak, ahogy még mindig magam felé irányítottam fejét. Jobban mondva már csak tartottam. Illata majdhogynem bódító felhőként borult rám, ahogy orromba szökött. - Nem mondom el senkinek, ne aggódj... - suttogtam síron túli hangon. - Akkora geci vagyok...! - Ujjaim lassan elengedték, és mellkasán át hasfalára vezettem, hogy azt átkarolva, húzzam magamhoz egész testét. Ajkaim vállába borultak, melyeket kínzó lassúsággal húztam végig azon, de nem csókoltam bele. Pedig kedvem lett volna hozzá, nagyon is! Hogy az isten bassza meg! Ez a nő komolyan irreálisan hat rám... - Egyébként, mit tanítanak még ribancoknak ezen kívül, mondd csak? - erős, igen valóban az, de én már csak ilyen faszláma vagyok! Kezem szavaimmal egyidejűleg hullott le combjára, melybe azonmód belemartam, finoman, mégis provokálón... Még az is megeshet, hogy a végére újra kell varrassam magam, ha elpattan az agya... Háhh! Hát, elválik...
- Ne hízelegj. - vetem oda neki, elütve a lotyóságot illetően a labdáját. Nem éreztem magam annak, innentől tárgytalan a dolog, azt hiszem. Mégis szétfeszít valami tehetetlen, önmarcangoló düh. Lehet, hagynom kellett volna elvéreznem a pasast... vagy nemes egyszerűséggel megölni. Minden problémámat megoldotta volna a dolog! - A te fejedet képzeltem oda, ha már ennyire érdekel. - felelem dacosan, nem pillantva hátra rá, noha így is pontosan érzem minden egyes rezdülését, ahogy felül és felém húzódik. Egy pillanatra ledermedek, még levegőt is elfelejtek venni, ahogy szőke tincseimet félresöpri vállamról, hátamról. A becézésért komolyan elgondolkodom, letépjem-e a képét. Izmaim, állkapcsom megfeszül, ezt érezheti ő is ebben a közelségből, főleg, mikor maga felé irányolja arcom. Amennyire a helyzet engedi, felé is fordítom képem. Kijelentésén felnevetek maró öngúnnyal. Mondja, ha akarja, mit bánom én már! Az is bőven sok, hogy őelőtte képtelen vagyok visszafogni magam... talán tényleg elcsesződtem valahol az elmúlt időszakban, mióta "jókislányt" játszok és életeket mentek. - Nem aggódok. Neked se érdeked ez... ez az egész. - fogalmam sincs, mivel lehetne illetni. "Ami közöttünk van". Azért annak felettébb örültem, hogy közöttünk is fog maradni remélhetőleg. Ha már nem sikerült csírájában elfojtani a dolgot... Persze, ennek ő az oka. - Pedig a parti óta egész jól ment, hogy elkerüljelek, tegnapig. Most is te rángattál be, szóval te tehetsz mindenről! - azért ez utóbbi mondatomra már kénytelen vagyok felnevetni, engedve húzásának. Hátam a mellkasához simul, szinte érzem, milyen gyors ütemben ver a szíve, ahogy vállamra hajol. Egy pillanatra lehunyom szemhéjaimat ajkai cirógató érintését élvezve. Ó, hogy rohadnál meg! - Azt én nem tudom... sose tanítottak még ribancok. - szakad fel belőlem minden egyes szó egy sóhajjal, ahogy tenyerei a combomba marnak. Dühöm egyáltalán nem tűnt el, ugyan úgy lüktet bennem és tombolni, kitörni vágyik, csak jelen helyzetben valami más formába "vezetődik át". Határozott mozdulattal fogok rá tenyereire, s ahogy fordulok vele szemközt, azzal együtt le is birkózom, vissza az ágyra. Felette térdepelek-támaszkodok így, négykézláb és tekintetem az övét keresi valami veszedelmes fénnyel, ahogy teliholdas éjszakán szarvast űz a dögevő vad. - Különben is... miért tanultam volna tőlük, mikor a férfiak sokkal jobban tudják, mi jó nekik? - húzódik vészterhes, negédes mosoly a képemre.
- Szép látvány lehetett a képzeletedben... - vetettem oda felrántott szemöldökkel és gúnyos arcjátékkal. Amit persze nem látott, de ettől még előnyös jogomnál fogva engedélyt adtam magamnak. Másként nem is tudtam volna kimondani, szóval tárgytalan. Szinte felemelő érzés volt, ahogy az érintéseim súlya alatt megfeszült szinte minden izma és porcikája. Tetszett, és kifejezetten élveztem. Ezt le se tagadhatnám. Nem is akarom. A kacagása már meg sem hatott, ennél jóvallta előtte jártam, és erről minden cselekedetem tanúskodott. - Persze, hogy nem érdekem. - hiszen nincs semmi. Az, hogy provokálom a sok agyhúzó dumával, egy dolog. Fele annyira se érdekel ő engem, mint azt hiszi. Ezt már csak el kéne hitetnem önmagammal is... Ugyanis mindennek ellenére se tudok elszakadni tőle, és nem csak az ő határaival játszom, hanem az enyémekkel is. Ami már eleve egy kész káoszt szül. Ám következő szavai mélyen elgondolkodtattak, és valami egyszerűen közönyös érzést építettek belém hirtelen, néhány percre, hiába is nevette el magát. Ez pedig máris meghatározta a hangulatomat erre a kis időre. Noha, egyelőre még folytattam a szemtelenül pofátlan viselkedésemet, ahogy ujjaimmal végig szántottam rajta, akarva is meg nem is az egész mozdulatot. De, amint a végére értem, máris visszazökkentem, és elnyelődött ez a néhány hidegen feszengő perc. - Ez esetben, ezután a nap után, többet figyelembe se veszlek... Ha már én tehetek mindenről... - próbáltam dacolva visszavágni, és eleinte ment is a teljes színjátszás, de végül ismét csődöt mondtam, ugyanis szélesen elvigyorogtam magam. - De mérget ne vegyél rá, hogy be is tartom a szavam! - engedtem el egy sunyi félmosolyt. Akárhogy is szívja a véremet, akárhogy is azt próbálja elhitetni velem, hogy jobb neki a közelségem nélkül, tudtam, hogy nincs így. A ribancos szövegére egyszerűen csak nem reagáltam, sem kedvem, sem humorérzékem nem volt hozzá. Túl rágott dolog. Mellesleg... Én alapvetően sem tartom annak, szimplán jól esik az ilyesmivel piszkálni, mert látom és érzem rajta, hogy zavarja. De rohadtul. Amint tenyerembe markolt, úgy engedtem neki, hogy a lendülettel együtt leterítsen az ágyra. Ahogy fölém térdepelt azonmód megcsapott az az erős és tömény Hárt illat, ami belőle áradt. Imádtam, ami azt illeti... Kedvemre való volt. Sőt, kifejezetten bele is tudtam volna veszni, ha nem vagyok éppenséggel az ép eszemnél. Pillantása vadul fúródott az enyémbe, mégsem tudott megrendíteni. Legalábbis annyira nem, hogy a pajzsom alább csússzon ismét, mint akkor a liftbe. Eleinte tovább játszottam a sértettet. Semleges, közönséges tekintettel követtem arcának vonalát, miközben karjaimat átkereszteztem mellkasom előtt. - Ezért nem is értesz hozzájuk. - vágtam oda nevetségesen egyszerűen - noha kevésbé őszintén -, halkan felnevetve. Csak csipkelődtem. Igazából, ha értett hozzájuk, ha nem... Az én nyelvemet beszélte, ez pedig imponált, még ha nem is érzékeltettem vele. - Mellesleg, ha nem tetszik a képem, és holmi ajtóknak nézed be, nem muszáj nézned, elhúzhatsz, ha úgy kényelmesebb. - szemeim szikrázva villantak fel, mégis láthatta benne, hogy csak szemétkedek. Ez az asztalom, nincs mit tenni. - Csak nehogy az ajtóban megállítson valami méretes vadállat, és visszatessékeljen. - sóhajtottam egy nagyobbat, elpillantva az említett kijárat felé. Nem játszottam felsőbbrendűt, és ugyan tekintetem játékosan kapaszkodott az övébe, ettől még nem az erőmet kívántam fitogtatni. Azt már úgyis ismeri... - Egyébként meg... Innentől kezdve, kibaszottul nem érdekelsz... - lassan, szépen felsorakoztatva ejtettem ki a szavakat, mikét ilyen tempójú mozdulatot hajtva végre hajoltam hozzá közelebb és közelebb, minden megnyomott hangsúly alatt. Az utolsó hangfoszlányom alig volt hallható, és azzal együtt levegőbe szökő lélegzetem ajkain haltak el, amint ismét arasznyi közelségbe kerültem vele. Nyilván nem mondtam igazat, kurvára nem... De egy szenya kis vigyort még toltam a mondatom mellé, csak hogy érezze a törődést.
Magasba szaladnak szemöldökeim, ahogy letekintek rá. Mi az, hogy nem értek hozzájuk? Cöhh, ezt... - Kikérem magamnak! Referencia igaz nincs, mert egy se élte túl, de ettől még igenis... - itt megtorpanok szavaimban és elhallgatok inkább, mert rá kell jönnöm, hogy feleslegesen magyarázom a bizonyítványom. Morc képpel szusszanok, elpillantva oldalt róla. Tudom, hogy csak húz... tisztában vagyok vele és mégis folyton hagyom magam, mint valami szeleburdi iskoláslány. Ez annyira... nem vall rám! Egyszerűen rosszul vagyok magamtól, ha külső szemlélőként tekintek a viselkedésemre a pasas közelében. Arra, hogy akár le is léphetek, dacosan rendezem vonásaimat a már jól megszokott fagyos álarc mögé. - Jó. Végülis... összevarrtalak már. - Ezzel le is henteredtem róla, mellé az ágyra, hogy majd felülök és lelécelek, ám A kijelentésére hatalmas szemeket meresztve pillantottam vissza rá, kétkedőn. Egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne tegyem. - Tudod, lehet mégiscsak kellett volna hoznom némi morfiumot. Sokkal rendesebb vagy becsípve. - vetem oda neki szinte már aranyos - részemről gonoszkodónak szánt - fintorral a képemen. Közben észre se veszem, hogy oldalamra fordulva helyezkedem egy sort, minek következtében orrom szinte összeér az övével. - Aha... nem érdekellek. Te se engem. - ironizálok, no nem szavain, csak azon keresztül a helyzetünkön. Hisz nézzünk már magunkra! Tiszta szerencsétlenkedés amit itt művelünk. Előbb én, most ő... aztán most meg én megint. Osztjuk itt egymást oda-vissza, mint az óvodások. Szánalmas - még jó, hogy rajtunk kívül senki se tud róla. Azt hiszem, kénytelen leszek taktikát váltani és a vele való dacolás helyett megpróbálni rávenni, hogy együttműködjön. Elvégre egyikőnket se érdekli a másik... akkor miért ne férhetnénk meg egymás mellett normális ember módjára? Naiv vagyok, mih ? Azért egy próbát megér... - Egyébként tényleg gáz volt? A kocsiban... Nekem nem úgy tűnt, mintha bármi ellenvetésed lett volna. - Henteredtem vissza hátamra pofátlan vigyorral a képemen meredve a plafonra.
- Hááát akkor valóban jóféle a referenciád! - nevettem fel halkan, tovább szurkálódva. Egyébiránt értékeltem, hogy próbálta magát tisztára mosni egy olyan dologból, amivel csak cukkoltam. Nők... ki érti meg őket... Ha pedig komolyan is gondoltam volna, nehézkesen tudott volna megváltoztatni az álláspontomon. Csak elvigyorogtam magam, ahogy magára erőltette azt a fagyosan "dermesztő" képet, és legurult rólam. Még a fejemet is némileg megingattam. Dehogy akar ő menni, hiába játssza meg magát. Épp annyira akar itt hagyni, mint amennyire én azt akarom, hogy lelépjen... Ezen pedig még gondolkodni is kár, mert csak felidegelem magam azon, hogy képtelen vagyok levegőnek nézni, és úgy leszarni az idétlen fejét, ahogy azt illik. Kár, hogy még az idétlen szót sem érzem komolynak. Lehet le kéne tépetnem az arcomat. Vagy az övét. Mindegy... rohadt idegesítő, hogy ez van... ez a valami. A morfiumos szövegelésére, direkt nem válaszoltam, még úgy sem, hogy elképedő tekintete úgy marta át a retinámat, mintha menten kívánná kivájni belőlem, és ez tetszett. Egyébként is, mit mondhattam volna? Igaza van? Valóban... Illuminált állapotban tökéletes jól űzöm a genya vagyok, de aranyos felállást. Olyankor talán tényleg aranyosabb, mint hasznos... - Remek, akkor már ketten vagyunk. Örülök, hogy egyetértünk. - vágtam egy negédes mosolyt, némi szemét arcjátékkal körítve. Rosszabbak vagyunk néha, mint a gyerekek, ezt meg kell állapítsam. Mit néha... De hát így szép az élet! Én nem érdeklem, engem ő nem érdekel. Tökéletes. A kérdésére először felrántottam a szemöldökömet, némileg elkerekedett szemekkel. Kissé még a fejemet is felé fordítottam, kiemelt nyakkal. Honnan jött ez a kérdés, most komolyan? Végül felnevettem, egész hangosan, visszaejtve magamat az ágyra. Röhejesen nézhettünk ki egymás mellett feküdve, mint a szétszóródott heringek. Nem, ez valójában kibaszott gáz... Mindemellett értettem én, hogy csak szórakoztatja magát a hülye kérdésével, de ha már labdát dobott... irány játszani! - Édes, hogy ennyire tudni akarod. Akkor, most érdekellek vagy nem? Eldönthetnéd... - én magam is a plafont bámultam, ettől függetlenül az elbarmolt vigyor még ott ült szám szegletében. - Nos... - fordultam felé, elkönyökölve. - ...az igazat megvallva, volt már jobb is. Talán ezért vagyok még életben... - utaltam vissza a referenciás kijelentésére, sunyi, már-már rohadék képet vágva. Azt hiszem, imádom húzni az agyát. Annyira természetesen jön, hogy az lenne furcsa, ha nem tenném... - Ellenemre pedig persze, hogy nem volt, még ha nem is volt akkora nagy durranás. Férfi vagyok. És bár többnyire, nem a farkam után megyek, de a szép nőknek néha én sem tudok ellenállni... - kissé elcsuklott a hangom a végére. Meglehet túlmagyaráztam a választ, és a bújtatott bókot már nem tudom visszaszívni. Noha, tényleg így gondoltam, ettől még ez nem tartozott - volna - rá... Egyébként hozzátenném, halkan megjegyezve, hogy valóban nem mozdít meg akármelyik idétlen picsa... - Habár, egyszer talán még meggyőzhetsz róla, hogy megy jobban is. Már, ha megy... - kacsintottam egyet szemtelenül, visszalökve magamat a hátamra. Már vártam, hogy visszavágjon valami frappánssal, de végül megelőző csapást mértem rá. Felé eső karomat dereka alá csúsztattam, nem foglalkozva vele, hogy kissé durván teszem-e, majd nemes egyszerűséggel magamra fordítottam úgy ahogy volt. Pillantásom az övébe égett, és még azt sem éreztem meg, hogy jelenesetben erősen súrlódik teste sebem széléhez. Egyik kezem átölelte, olykor végig simítva háta vonalán, oldalán, ahol éppenséggel értem őt, míg másikkal beletúrtam hajába. - Hiába mondanád, hogy nem akarsz meggyőzni, úgyis tudom, hogy így van. Hiszen, meg se kérdezted volna, ha nem így lenne... - suttogtam csupán, provokálón, miközben ajkaimra pengeéles mosoly rajzolódott ki, szemhéjaimat pedig kissé összeszűkítve pillantottam rá.
Elmosolyodom a plafont bámulva visszakérdezésére és persze, nem maradok adósa a labdadobálásban. Ebben is jók vagyunk. - Nem te érdekelsz, hanem saját magam. De a kocsit mégse kérdezhetem meg... - Elküldene bennünket a halál farkára, ha beszélni tudna szerintem. Ezen a gondolaton kénytelen vagyok újra elmosolyodni aprón, szelíd, pengevékony mosollyal. Érzem, ahogy mozdul és vele mozdulok én is. Olyan ösztönösen fordulok felé, hogy az megrémiszt. Mintha mindig is ezt csináltuk volna. Brrr... Ám a mosoly szavaira egyetlen pillanat alatt eltűnik, helyét valami vészterhes, morcos fagyosság veszi át. Mintha csak megnyomtak volna egy gombot: bekapcs mosolyog, kikapcs komoly képet vág. - Ez nem volt vicces. - Hogy melyik része, azt nem részletezem. Nem tartozik rá. Egyelőre legalábbis... Nem, nem is fog soha! Talán, csak szeretném, hogy rá is tartozzon egyszer. Nem, nem szeretném... Semmi köze hozzá. És nem is lesz, ha mondom. Ezzel a gondolattal fordulok vissza hátamra és tekintetem is visszavándorol róla a plafonra. Azért a burkolt bók jólesik, még ha tisztában is vagyok vele. Máskülönben hogy is lennék képes élni női mivoltommal, nem igaz? Cukkolásának viszont nem tudok ellenállni. Felcsillanó, dacos tekintettel kapom fejem felé egy "Héé!" keretén belül. Ezzel együtt szinte magára ránt - még jó, hogy a reflexeim a helyén és nem tenyerelek bele kapásból a frissen vart sebébe. Szívverésem másodpercek alatt gyorsul a duplájára, ahogy tenyere nyomán szinte fellobban valami láthatatlan, perzselő láng gerincem ívén, kellemesen berzengetve meg minden egyes porcikámat. - Lebuktam... - súgom ajkaiba, s hozzáteszem: - De nem fogom előre bejelenteni a dolgot. Talán majd legközelebb nem összefércellek, hanem közlöm, hogy játszunk orvososat. - vigyorodtam el valami egetverő szadizmussal. Feltűnt, hogy mennyire másként reagált a helyzetre, mint a nagy többség. Nemcsak szemét, de mazochista is.... hüm. Az ilyenekkel utáltam dolgozni egykor. Mi abban a kínzás, ha az alany élvezi? Persze, az ilyen esetekre is meg voltak a magam igen hatásos módszerei, melyeket nem most fogok előadni, ahogy a múltamról se beszélek vele. Minek? Eddig nem kérdezte, én meg nem fogom mindenáron az orra alá dörgölni, miért nem török ki sikoltozós "asszonyfrászban", akárhányszor odavág valaminek. Talán már tudja is... a falka elég pletykás tud lenni, és akárcsak a hírek, így az apró kis infómorzsák is gyorsan terjednek.
Szívesen rávágtam volna neki, ha önmaga érdekli, akkor toljon egy egyszemélyes keringőt, és döntse el, ne engem futtasson a hülyeséggel. Ettől függetlenül még örömest mentem bele a dologba, mert kifejezetten szórakoztatott, főleg hogy tovább szívhattam a vérét...! A kis mondandómat követően, mosolya lefagy, és átszellemül azzá az idétlen "jégcsákánnyá", amit kifejezetten nem csípek benne. Vagy csípek? Még én sem tudom eldönteni... - Nem is viccnek szántam. Tényfeltáróan idegesítelek. - vágtam valami nagyon elbarmolt, játékos képet, miként szemöldököm felrándult, szemeim pedig felvillantak. Hát nem is tudom, talán valami egomán, ficsúr fejet vághattam túlexponált kiadásba, hiszen tényleg csak arra ment ki a dolog, hogy piszkáljam. Amint akait elhagyta az a bizonyos "Hééé", akaratlanul is elmosolyodtam rajta. Az ok még számomra se volt világos, hogy miért... Talán aranyosnak találtam, attól függetlenül, hogy vegyült a nőies dacolással. Ahogy mellkasa az enyémhez simult, és szinte egész testét a magamén tudtam valahogy megint körbe kerített ez a kínzóan ösztönösen feltörő valami, ami ilyenkor képtelen nyugodni. És ezt csak fokozni tudta az egyre hevesebben verő szívdobogása, melyet szinte már a saját mellkasomban éreztem. Komolyan, esküszöm, hogy benyeltem valami löttyöt, ami miatt ilyen hatással van rám! Az kurvaisten! - El is ütnéd a varázsát. Azt, ami még talán érdekessé is tenné számomra a dolgot... - suttogtam vissza ajkaiba, szemtelenül elütve a szadista vigyorát. Kezdett ez az egész már annyira egymást cibálgatóssá válni, hogy kedvem lett volna kiröhögni magunkat. Úgy istenesen. De valahogy, ahogy ennyire közel volt, nem tudtam erre gondolni. Néhány másodpercig még fürkésztem a csillanó kék íriszeik fényét, mikor ujjaim elengedték tarkóját, s ezzel együtt hátáról is lecsúsztattam tenyeremet. Hirtelen felindulásból emeltem mindkét kezemet arca két oldalára, mintha csak azon nyomban forró, lángokba felcsapódó csókba kívánnék vele olvadni. Ám nem így volt. Egyszerűen csak, így tartottam meg köztünk az arasznyi távolságot, ahogy a lendülettel együtt felültem vele, önkénytelenül kényszerítve testét arra, némileg lovaglóülésben kössön ki rajtam. Homlokom az övének dőlt, arra parányi időre, míg a mozdulatsor tartott, aztán amilyen hirtelen feltoltam magunkat, úgy el is engedtem őt, pár centire elhajolva tőle, kezemet hátam mögé támasztva. Mellkasom kissé hevesebben emelkedett, de nem volt számottevő. - Útban vagy... - suttogtam csupán, megsimítva arcának bájos élét, már-már édesen mosolyogva rá, mígnem szimplán arrébb tettem ölemből az ágyra, melyről fel is pattantam. Ennyire azért nem kéne kapkodnom, frissen fércelve, de oda se neki! Lassú léptekkel indultam meg egy üveges szekrény felé, majd álltam is meg előtte, kitárva azt. Egyik kezemmel csak úgy lazán belevakartam tarkómba, míg másikkal a bútor gyomrában kutattam. És bingó! 180 fokos fordulatot ejtve könyökömmel löktem vissza az ajtaját, majd a kezemben szorongatott üveggel visszaslattyogtam Hárthoz. - Whiskyt? - nyújtottam felé az üveget, gentleman-ként neki adva az első kortyot, amennyiben kért. Ha elvette, ha nem, úgy ráfogtam combjaira, és magamra húzva őt ültem vissza az ágyra. - Ha már részegen jobb fej vagyok, legyen neked gyereknap. - húztam fel bal szájszélem vigyorgós vicsorgás gyanánt. Egyik karom átfogta derekát, így húztam még közelebb magamhoz, miközben elhátráltam vele a falig, hogy hátamat annak döntsem. - Szóval, avass be, mit értesz te 'játszunk orvososdi-t' alatt? Nem csípem a nővérkéket előre szólok... - futtattam végig rajta égető pillantásomat, a megszokott szenya vigyorom kíséretében.
Ahogy hatalmas tenyerei körbeölelik arcom, nekem igazából nem az fordult meg a gondolataim között, hogy menten torokmandula-masszírozásban részesít, hanem hogy letépi a fejem. Mondjuk, akkor már édes mindegy lett volna, na meg nagyobb hévvel is ragadott volna meg. Talán arra vágytam, hogy durva legyen velem... a józanabbik felem biztosan. Lökjön el és küldjön ki a fenébe újra és újra, míg fel nem fogja ez az elromlott valami odabenn, hogy nem kell neki a másik. Nincs szükségem rá, ez tiszta sor. De valahogy mégis... másnak, teljesebbnek érzem magam a közelében és ez volt az a tény, ami miatt megkavarodtam, mint vasorrú bába a mágneses viharban. - Mi az? - húzódott árnyalatnyi mosoly ajkaim szegletébe, ahogy hosszasan álltuk egymás tekintetét, ezzel együtt hirtelen mozdult, időt se hagyva nekem, hogy megakadályozzam a dolgot. Hát nem megmondtam, hogy vigyázz a varrásra, b@sszus?! Arra, hogy útban lennék, pofátlanul húzódik pengevékony mosolyra ajkam, s közben tenyereim vállain simítanak fel, tarkójánál fűzve össze ujjaimat lazán. - Szerintem meg pont jó helyen vagyok. - Hangomban ott a játékos rezgés, mégis - magamat is megijesztem, hogy milyen véresen komolyan csendülnek a szavak. Még jó, hogy egyazon lendülettel lependerít magáról. Hajamba túrok, megrendezve szőke tincseimet és apró sóhaj szakad fel tüdőmből - az előbbiek miatt bennrekedt levegő. - Kösz. - nyögöm a whiskeyre, bebirtokolva az üveget és hagyom, hogy - talán bosszúból, húzásként, talán, mert egyetért velem (bár erre vajmi kis esélyt látok) - visszarendezze az előbbi felállást. Azért azt támogatom, hogy az ágy végében rendezzünk pikniket. Meg szerintem a sebe is. - Micsoda gáláns lovag vagy te... - szúrom oda, miközben iható állapotba varázsolom a whiskey-t, értsd: kinyitom az üvegét. És meghúzom némi fintor keretében. Ám ahelyett, hogy átnyújtanám Calebnek, épp csak elemelem ajkaimtól, hogy feleljek neki: - Mit vétettek szegény nővérkék ellened? - és újabb korty, míg válaszra méltat. Nem aprózom el - fejembe vettem, hogy én iszom meg az egészet. Persze, ha érte nyúl, azért odaadom. Nem vagyok ám én olyan önző. Csak rühellem, ha piszkálják azt, ami az enyém! A míg ő kortyol, tenyereim a mellkasára simítanak. - Mit szólnál hozzá, ha megnéznénk, tényleg olyan szívtelen vagy-e, mint mutatod? - őrült ötlet, őrültnek is tűnhetek, mert ahogy kiejtem, mutatóujjamon a köröm éles karommá nyúlik és sebészi pontossággal ejtek bemetszést testén, a mellkasán, kicsit balra húzva - ahol a szíve van. Vagy nincs...
A vállamon átsikló tenyere felperzselt, miként tarkómon halt el annak puha nyomatéka. Mondhatni apró jeleket égetett végig rajtam, miközben ajkaimra egy halovány, ám de csenevész mosoly siklott fel. A kijelentése tagadhatatlanul is meglepett, mégsem látszódott rajtam ennek súlya. Nem reagáltam rá, leszámítva azt az alig megránduló szemöldök mozgást, amit végeztem, mely leginkább annyit tudott visszatükrözni, hogy: nocsak, miket nem hallok?! - Még hozzá pont tőle... Noha, mindettől függetlenül valóban jó helyen volt... hmm... Túlságosan is. Ez pedig így nem lesz jó! Ahogy visszaértem a whiskys üveggel megfordult a fejemben, hogy talán hozhattam volna még egyet. De, maximum egy későbbi beszerzés folyamán már többet szorongatok magamhoz. Legrosszabb esetben is annyi történhet, hogy megmarad. Bár, nem feltétlen lenne nevezhető rossznak... Ok-okozati viszony kérdése. Végül a falnál kötöttünk ki, így kényelmesebben elhelyezkedtem. Nem, mert lusta volnék, de talán most a sebemnek sem árt, ha nem feszegetem a húrjait. Csípem én a fájdalmat, szó se róla. De egy varrás, egy napra éppen elég. - Azh. Lovag... Csak el ne hidd. - vigyorodtam el egész jókedvűen, fejemet hátsó részét a falnak döntve, lapos, fürkésző pillantással figyelve Hártot, ahogy meghúzta az üveget. Szerintem még egy útszéli csöves alkoholista is megirigyelné a mozdulatát, amekkorát nyelt belőle. - Semmit. Csak túl könnyű prédák... Rövid játék lenne... - vontam oldalra ajkaimat, elkeseredett képet próbálva vágni, ami némileg sikerült is. De a vége ismételten csak egy kósza vigyor lett. Noha, igazából elnézegetném én Emst nővérke szettben. Bár, ha túl kurvásra nyomatná a dolgot lehet nem kötné le sokáig a figyelmem. A nő attól nő, hogy természetes. Legalábbis számomra. És Hárt pont ilyen volt... Lehet át kéne rendeznem az arcát, meg úgy átpuzzlezni pár testrészét, és fele annyi gondom sem lenne, mint amennyibe belegondolni sem szeretnék... Erre pedig inni kell! Lazán, stílusosan kicsavartam kezéből a whiskyt, és szemtelenül meghúztam azt. Jó pár korty elégett torkomban, sőt. Még több is mint szerettem volna. A kérdésre némi értetlen pillantást ejtettem meg felé, túlironizálva azt. Újabbat kortyoltam, gondolván, majd utána reagálok, addig ráér, mikor mellkasomba vájt karma, íves vonalat húzva maga után. Mondhatni már édes kínként szaladt végig rajtam a fájdalom finom hulláma, ahogy a rajzolat végpontjába ért. Még mellkasom is fellüktetett egyet határozottan, amint mélyre szívtam be a levegőt, melyet egy hangosabb, érdes sóhaj követett. - Nehogy a végén, mégis találj ott valamit... Még megrémisztene. - toltam el egy százwattos vigyort, mely valami teljesen másba váltott át hirtelen, ahogy követtem őt tekintetemmel. Átszellemültem kissé, így íriszeimben is kormos fény kezdett cikázni. Rámarkoltam kezére, és még erősebben magamba döftem karmát, újabb mély vonalat építve magamba vele. Másik karom ezzel egyidejűleg lendült, meghúzva a tenyeremben szorongatott üveget erőszakosan, és már-már mohón, mígnem elszakítottam magamtól, és a falhoz támasztottam. Még mindig ott tartottam karmát bőrömbe égve, amint elkaptam felsőjét kulcscsontja mentén, és magamhoz rántottam őt. - De csak akkor játszhatsz velem ilyet, ha engedem...! - szép lassan kezdtem elengedni a textilt, miközben eltéptem kezét mellkasomról, melyből vérem jótékonyan kezdett alácsordogálni. - Különben is... rajtad valahogy sokkal jobban mutatna az ilyesmi... - azzal tenyerét felé fordítva, önön körmével szántottam végig felsője elejét középtájig, majd löktem is el a fogva tartott kézfejet. Ujjaim a szakadás két oldalára szaladtak, és egyetlen mozdulattal választottam ketté rajta a ruhadarabot. - Tudom, megint jövök egy felsővel. Talán, mégiscsak szükséged lesz arra az ingre. - villantottam íriszeimet az övébe, vad, szüntelenül forrongó fénnyel vegyítve. Tenyerem finoman simított át hasán, felfelé haladva, hogy végül nyakára rámarkolva húzzam őt közel magamhoz. Pimasz, halálos vigyor rohangált vonásaimon, amint ajkaim nyakába borultak, megmarva a bársonyos bőrt. Fogaim vészjóslóan élesedtek ki, majd ahogy lejjebb haladtam, úgy fájdalmas bíbor csíkot hagytam helyük nyomán. Mellkasa közepén jártam, mikor kissé elhajoltam onnan, lenyelve a szám szélére tapadt vércseppeket. Igazán édes... Pont nekem való! Vagyis... Dehogy való nekem! Felpillantottam rá, szúrós, retinába vájó lélektükrökkel, mígnem visszadőltem eredeti helyzetemben, a falhoz, érdektelenül. - Így már egálban vagyunk. - rántottam meg kétszer szemöldökömet játékos pofátlansággal, elkapva a mellettem árválkodó whiskys üveg nyakát, hogy még pár kortyot eltüntessek belőle...
Ahogy elnézem mellkasán kiserkenő vérét, megfordul a fejemben, hogy milyen lenne belekóstolni. Csak így... egyszerűen, a legijesztőbb természetességgel belemarni a másikba, míg az ordításig nem hajszolom vele. Helyette azonban, szavai hallatán feltekintek rá áthatóan kék, őrült játékossággal csillogó tekintette. Mintha aprón sárgás cirmok is keverednének a fagyosan kék íriszekbe. - Felébredtél, mia lupa? - A korom ellenére elég sok mindent láttam már. Kétlem, hogy sikítófrászban törnék ki, akármilyen szőrös és megkövesedett is legyen a ketyegőd. - Nem vagyok az a sikoltozós fajta, erre már rájöhetett. Valahogy nem az én stílusom. Megijedni? Na az már teljesen más tészta... Főleg, hogy az egész jelenlegi helyzet kissé ijesztő és bizarr. Ez a valami, ami kettőnk között van. Persze, ettől még nagy a szám. Épp nyúlnék, hogy kiegészítsem az előbbi vonalat még egyel, esetleg rajzoljak neki egy szívet a mellkasára, ha már sajátja nincs, de elkapja csuklómat és olyan erősen állítja magába, hogy ha akarnék se tudnék ellenkezni. Nem is akarok. Karmom bordáinak csontjait karcolja végig és még kicsit meg is forgatom benne a "kést", ahogy közelebb ránt és közli, hogy csak engedéllyel játszhatom ezt el vele. - Majd legközelebb nyújtok be kérvényt előtte... - súgom szinte ajkaiba némi gunyoros éllel. Még, hogy engedély?! Frissen elejtett kajával ne várjam minden este vissza a hotelbe?! - Szerintem nem. - nyögöm elhalóan, s szívverésem, lélegzetvételem száma szaporább lesz, ahogy mint a konzervet a nyitó, úgy szeli szét a felsőmet. Mit szeli? Velem szedeti szét. Van valami hátborzongatóan kellemes az egész helyzetben, noha hosszú távon nem élvezném az alávetett szerepet. Egyszerűen... nem. Hiába tanultam meg tűrni a kínzásokat, az nem jelenti azt, hogy élvezem is, ha engem szadiznak. Fordított helyzetben már annál inkább... Kezének szorításában pontosan érezheti, mekkorát nyelek szavaira, de válaszra nem méltatom az inges megjegyzést. Helyette szabadulni próbálok, ösztönösen, mintha csak megérezném, mire készül. Megérezni? Süt róla! A tekintetéből, az erőszakos, ellentmondást nem tűrő mozdulatából, ahogy magához ránt és nyakamba hajol. Minden egyes rezdülése előre vetíti, hogy sok jóra nem számíthatok. Ahogy fogai a bőrömet hasítják, ajkaim néma, hangtalan sikolyra nyílnak. Vagy talán sóhajnak indult, fene se tudja... Testem szabadulni próbál öleléséből, minek következtében ösztönösen vonaglik meg, mellkasához, csípőjéhez simulva vad hévvel. Veszettül kapkodom a levegőt, ahogy elhajol. Kedvem lenne beszúrni egy megjegyzést, ám helyette ahogy az ő karja az üvegért mozdul, azzal együtt én szinte a falnak, az ágy végének passzírozom őt. Karjaim a csuklóira fognak, mintegy vészterhes bilincsként szorítva azokat az ágy fájához, két oldalt. Fogaim a vállába marnak, majd feljebb haladva nyakába, s talán füléből is sikerül egy apró darabkát kicsippentenem, mielőtt odasúgnám: - Na most... vagyunk egálban. - A hasán levőt könnyebb lett volna lepleznie, míg nekem a nyakamnál, vállamon kevésbé. Ezt egyenlítettem csupán ki, s ajkaim szinte már cirógatón szaladnak arcélén végig, ajkaihoz, rebegve állva meg, hogy mohón falva meg ne csókoljam.
Lehet sok mindent látott, de az én rozsdától mart szívem, melyben annyi érzelem sincs, mint egy marék tápolt lószarba, az már ijesztő. Pláne, hogy minden érintése alatt úgy érzem, mintha mégis életképes lenne, ahogy olykor felgyorsul azok súlya alatt. Szívesen kitépném, hogy ellehetetlenítsem a helyzetet, de valahogy mégis élvezem. Ahogy mélyebbre döföm karmát úgy rámozdít, én pedig már majdnem hogy gyönyör ittasan nyögök fel mélyről, érdesen, és egészen halkan. Nem is tudja talán, hogy ezzel miféle bódulatot okoz, hiszen minden idegszálammal képes lennék beleborzongani a fájdalomba jól esően. - Ha ilyet teszel, várhatod a következményeit is... - ajkaimon sátáni mosoly játszott, miként szemeimben is felizzott bestiám borostyánszín fénye, egy egész pillanatra. Az, hogy szerinte rajta kevésbé se állna jól az ilyesmi, azt mérhetetlenül leszarom, méghozzá rohadt mód nagy ívben. Nem kérdés volt, innentől pedig ösztönösen cselekedtem, miként végig martam bőrét, vagy éppen haraptam ahogy áthaladtam rajta. Az sem tudott hátráltatni, hogy éppenséggel szabadulni próbált. Akartam, és megtettem, talán vágyva az érzésre, vagy akár rá... Ez pedig óhatatlanul is felostorozta minden lüktető porcikámat, hiszen nem hogy vére, de még ő is teljességgel kedvemre való volt. Már túlzottan is, ami pedig kibaszottul tudott idegesíteni! És ezt mind csak fokozni tudta az, miként szíve sűrű dobogásba kezdett, és lélegzetvétele is eképpen vált kapkodóvá. Szinte teljesen elperzselődtem, majd születtem újjá egyetlen pillanat alatt. Döbbenetes... Lenne legalábbis, ha igyekeznék nem így felfogni. Épp elkaptam az üveg nyakát, hogy belekortyoljak, mikor ujjai csuklóimnak feszültek és a mozdulatommal együtt az ágynak szögezte azokat. Szép... Talán még morogtam is volna, hogy még inni sem hagy, de a hangfoszlány belém szorult, amint fogai vállamnak estek, majd áthaladtak nyakamra, onnan pedig fülemre, hogy egy darabot magával vigyen belőle. Szemeim felszikráztak, pulzusom pedig már a plafont csapkodta, ahogy mellkasom zihálva emelkedett meg. Minden egyszerre csapott fel bennem. Az adrenalin, a düh, a vágy, és ez a megfoghatatlanul eleven vonzás, mely már kártékonyan ölelt körbe, hogy romjaiba taposson. Meg mit nem! Állkapcsomat összeszorítottam, ahogy izmaim megrándultak, mialatt ajkai arcom vonalán át majdhogynem számat súrolták meg. Lobbanó lángra gyúltam, veszett, fékevesztett harcot vívva önmagamban a józan ész határán. A testem aprón, alig érzékelhetően remegett meg, miként pillantásom az övébe hatolt, mélyen, és sejtelmesen. Csuklómat egyetlen mozdulattal csavartam ki tenyeréből, hüvelykujjammal fogva le az üveg száját, mielőtt egy csepp is kárba veszne. Folytonosan, mondhatni szakadatlanul álltam tekintetét, míg végül kissé kifordultam ajkai fogva tartó, vágyakozó börtönéből, és meghúztam a whiskyt erőszakosan, és hosszan. Pofátlanul. Végül elemeltem magamtól, és csak annyira fordítottam vissza fejemet, amilyen távolságba az előbb feszültem tőle. - Nem rossz... - suttogtam csupán, lélegzetemmel végig perzselve szájának gyönyörű íveit. - Már a whisky. - tettem hozzá szemétláda vigyorral képemen, egy apró szemöldökmozgás kíséretében, majd visszatámasztottam az üveget előbbi helyére. Ezzel egyidejűleg ujjaim állkapcsa mentén hajába túrtak, ajkaim pedig kínzó gyengédséggel kezdték feltérképezni szája peremét, érintőlegesen, szinte csak fuvallatként, majd arcának széleit, szemhéjai vonalát, orrának ívét, míg végül elsöprő, feltörő vágytól vezérelve hirtelen kaptam ajkai közé, belekóstolva azokba. Ízlelgettem őt, hevesen égetve meg alsó, majd felső száj ívét, kissé kiserkentve abból az édes vér gyöngyöző alakját, hogy végül rövid, ám de mohó és vad csókot követeljek tőle, belemerülve egész lényének lüktetésébe. A testem tombolt, a vérem úgy száguldozott ereimben, mintha azonnal ki kívánna belőlem szakadni, hogy vörössé fesse önmagával az elfulladó percet. Aztán elengedtem, és alig pár milliméterre elhajoltam tőle, ujjaimmal elengedve a kósza tincseket. - Sosem leszünk egálban... - dőltem vissza az ágyfának, kissé lejjebb billentett fejjel, hogy csak hunyorgó pillantással kövessem reakcióit...
Nem tudom, magam ellen vívok e harcot, vagy ellene, de ahogy tekintetébe nézek, egy valamiben teljesen biztos vagyok: akármit is mond, mocskosul élvezi a helyzetet. Velem. Vajon más nőkre is így néz? Ezzel az állatias, szinte felperzselő pillantással? Hülye vagyok, hogy egyáltalán érdekel...! Azért ahogy elfordul, kissé elhajolok, egészen aprón én is, s szavaira felvonom a szemöldökömet. - Igen? Mutasd már... - Addig kell ütni a vasat, míg meleg, ahogy azt mondani szokták. De kérdés, akarom e egyáltalán? A józan eszem küzd ellene, míg a porcikáimat elárasztó vágy egyre csak karjai közé kerget, hajt, de az is lehet, ő ránt magához valami láthatatlan bilinccsel. Nyúlnék az üveg után, de elkapja előlem - ezzel együtt engem is, megakadályozva minden további hátrálást. De hova is hátrálnék mindent elsöprő, követelődző csókja elől? Whiskey és vér íze kavarog a szánkban és azon kell kapjam magam, nem lenne ellenemre, ha sose érne véget ajkaink mohó, vad játéka. - Nem is... mert mindig föléd ajánlok majd. - súgom felé elhalóan, s ahogy elhajol, követem a mozdulatban. Előre dőlök, s ajkaim fojtott mohósággal csapnak le az övéire. Nem sietem el és ez számomra is őrjítő. Szinte pattanásig feszülnek idegeim, izmaim és állkapcsom is, de kiélvezem minden egyes pillanatát a csóknak, melyet igyekszem nem rövidre fogni. Ha nem állít meg, tovább viszem a mozdulatot, s nyakának ép felét karcolva fogaimmal, borítva csókjaimmal haladok testén végig, lefelé - feltérképezve mellkasának ezernyi szegletét. Csókjaimnál, ajkaimnál tenyereim némileg előrébb járnak, ahogy derekáról előre szaladva simítanak kínzó lassúsággal combtövére, hacsak nem állít meg már felénél a mozdulatnak.
- Kíváncsian várom... - súgtam csupán, ahogy hátra dőltem, kaján vigyorral képemen. Ám, ahogy én magam a mozdulatban voltam, úgy ő is követett, ami ugyan nem lepett meg, mégis idegeket robbantó hatással volt rám, miként ajkaim felé kapott, és kóstolt beléjük, hosszan. A vágy szikrákat lövellt fel, miként már-már szenvedélybe fúló vadsággal csókoltam vissza őt. Talán meg sem bírok állni, ebben az örvénylő, heves táncban, ha nem szakítja meg s borul rá nyakamra, majd onnan mellkasomra. Ez utóbbi minden érintését, és csókját követően magasabbra, és magasabbra emelkedett, amint ujjaim derekára siklottak, majd alább, hogy ebből kiindulva húzzam magamra még jobban. Magával ragadt, és mondhatni eszeveszett forgás vett körül, ahogy ujjai végül combomon állapodtak meg. Pillantásom az övébe fúródott, lángoló tüzet lobogtatva magában. Kezdtem elveszteni minden kontrollt, ahogy kezem marón súrlódott tovább külső combja mentén, még egy mozdulattal közelebb rántva magamhoz, már ha még lehetett. Feljebb toltam magam, így egész teste az enyémbe simult, miként ujjaim háta ívére vándoroltak, hogy a rajta maradt melltartót a pillanat tört része alatt válasszam el tőle, majd hajítottam arrébb, ahogy kitéptem azt kettőnk közül. Homlokom az övének simult, ahogy karmaim egész finoman, mégis mohó vággyal szántottak át gerince mentén, hogy végül hajába kapaszkodva, meghúzzam azt, így kapva teret nyakához. Belecsókoltam, mintha csak az életet kívánnám elszívni belőle, martam, haraptam, mégis gyöngéden simították meg ajkaim. Végül megdöntöttem, hátrafelé, hogy végezetül fölé magasodhassak, míg őt majdhogynem az ágyba préseltem, amint minden porcikája hozzám égett. Nem érdekelt a varrat sem, ha felszakad, maximum véres fürdőt veszünk ebben az átkozott, kárhozott tombolásban. Csókjaim kulcscsontját érték, majd jobb vállát, mialatt kezem derekán át térképezték fel a feszes idomokat, hogy onnan csípője felé vegyék az irányt. Újra ajkait ízleltem, bár ezúttal lágyan, játékosan merülve el bennük. Bőröm minden szegletén szikráztam, ahogy hozzám ért, vagy ahogy én hozzá. Aztán elemelkedtem tőle, arasznyira, néhány másodpercig csak csodálva a kéklő íriszek fényét. - Nézzük ezt, hogy übereled... - azzal dereka alá nyúltam, és ahogy fölötte támaszkodtam, úgy hasfalamhoz rántottam, hogy teste is megcsuklott. Szám szegélye mellei közé tapadt, amint nyelvemmel egyre lefelé és lefelé haladtam, végig hasfalán, miközben a rajta feszülő övet, valamint az alatta megbúvó gombot ketté pattintottam. Ezzel együtt, miként egyre lejjebb értem, úgy nadrágját is eltávolítottam az útból, és alatta még az utolsó falatnyi kis textil sem állított meg - bár egyelőre rajta hagytam... még... -, hogy minden ízében átsöpörjek rajta. Aztán óvatosan visszaengedtem az ágyra törékeny, karcsú alakját. A szívem irdatlan iramban vert, ahogy sötét íriszeim rávetültek, huncut mosollyal képemen.
Kezdőlap
