Látom rajta a büszkeséget, mire én rosszallóan, de azért halvány vigyorral az arcomon csóválom meg a fejemet. Valamiben biztos megváltozott, de hogy még mindig az a játékos kislány valahol, akit egykoron magam mögött hagytam a messzi Volgográdban... vagy Tsarityn-ben, ahogy akkoriban hívták. Emlékek kúsznak a fejemben abból a korból és én csak mosolygok, miközben a farkasom összevonja a szemöldökét a lusta nőstény láttán és még közelebb somfordál. Módfelett kíváncsi lett erre a vöröses nőstényre, aki végső soron testvérnek számít és mégse. Vajon milyen lehet?
- Hááát... most nyugtassalak meg azzal, hogy mostanában elég sokan jutottak el erre a felismerésre? Az elmúlt évem ezekből a felismerősekből telt el majdhogynem. Ki örült neki, ki nem... de hát ez van, szokásom csak úgy megjelenni, mint egy szellem - ha már apám Keelut-nak, azaz Szellemnek nevezett el, akkor legyen valami utóhatása is. - Mióta voltál már a nyomomban amúgy?
Érezhetően inkább kíváncsiságból kérdeztem, mint fojtott méregből, hogy mi a jó manóért csak most keresett meg engem. Abban viszont nagyon remélem, hogy nem azért, mert félt volna a szemem elé kerülni. Tanya mindig is az a fajta volt, akire nem lehetett haragudni... persze emberként, aztán a fene tudja még, mit tett vele a farkaslét... mint velem.
- Nos... még itt vagyok, szóval beválni látszik. Még a falkának is a tagja vagyok, holott egyszer megfogadtam, hogy soha az életben nem leszek a tagja egynek sem. Szóval ebből a szempontból elég jó választás volt. Emellett - nézek fel a plafonra. - Tudod... van egy kis stiklim... helyesbítek, nagy stikli. S ezt próbálom most kikezelni, több kevesebb sikerrel.
Naja, én meg a vérmániám. Miért érzem úgy, hogy ennek még meglesz valamikor a böjtje?
- Óóó, pedig már kezdtél abba a hitbe ringatni, hogy mégis[/b - kuncogok. - [b]Szóval akkor te Castorékhoz tartoztál. Hááát... Chichago-ba még sosem jártam, szóval elég nehezen tartoztam volna oda. Meg az is csoda, hogy egyáltalán tartozom valahova, szóval... mondjuk elég szép lett volna, ha eléldegélünk egymás mellett pár évtizedig.
A hangomból érződött, hogy nem tulajdonítok nagy jelentőséget az eredeti hova tartozásának. Hiába csatlakoztam az őslakosokhoz anno, én igyekeztem távol tartani magam mindig is az ügyeiktől és mivel a falkaidőmet is odakint töltöttem... egyszerűen nem éreztem magamnak ezt a konfliktust. Ezért is volt az, hogy éppen ugyanolyan normálisan tudtam közeledni mind a betolakodókhoz, mind a hegyiekhez. Viszont amit mond, azon összevonom a szemöldökömet.
- Ezt most úgy mondtad, mint ha élt volna annyit.
Na az még szép lenne, ha az egész família életben van valahol. Mondjuk igazából a kérdésem is erre vonatkozott. Hogy mi történt a családdal, miután elmentem. De most vagy kellemetlen a téma, vagy átsiklott felette, mert más lesz belőle. Viszont ezt sokkal érdekesebbnek találom. Lutri, hogy mikor mibe húz bele az ember... hát rendben van.
- Állok elébe - kacsintok.
Na aztán megtudom a dátumot, én meg visszagondolok, majd arcomra és vigyor ül ki, ahogyan ültömben odahúzódok Tanya foteljának aljába. Felé nyújtom a kezem, mintegy invitálóan, bár ültőben kissé fura lehet. Mindenesetre akár adja a kacsóját, akár nem, kinyúlok felé az erőmmel, ahogyan belevízionálok egy emlékképet a fejébe. Persze, csinálhatnám egyszerű emlékmegosztással is... de akkor meg milyen bátyó lennék, ha nem vágnék fel neki az erőmmel? Egy falut láthat a semmi közepén, zöld mezőkkel és egy nagy tóval körülvéve. Emberek sokasága vette körbe és gyakorlatilag érezhette, ahogyan pezseg az élet, ahogyan megérinti őt a szél, a jellegzetes illatok. Valahol ezért is használtam inkább a képességemet: könnyebb volt megmutatni a történéseket így.
- 1712 tájékán egy falka tagja voltam, még kölyökként - hallhatta közben, mint valami narrátor, miközben kedvére sétálgathatott az emlékképben. - Ekkor már pár évtizede vérfarkas voltam. Igaz, nem voltam pont a falka kedvence - mintegy zárszóként sétál ki az egyik kunyhóból, kezében egy felaljzásra váró íjjal. - Omegaként éltem, kevesen álltak velem szóba önszántukból. Bár annyira nem is zavart. Szóval inkább vadászattal töltöttem az időt. A falka előszeretettel kereskedett prémekkel, szóval íjjal jobban megérte vadászni, meg utána megnyúzni is könnyebb volt a tetemeket a részemről. Igyekeztem magam hasznossá tenni végső soron.
Egy darabig még benne tartottam őt a vízióban, életképeket mutatgatva a falka életéből, történésekből, vadászatokról. Na meg abból is, ahogyan a drága tesókája kis híján kikaparja egy másik kölyök szemét és ezért korbácsolással jutalmazzák. Itt szépen lassan kifehéredik a kép, majd visszajutunk a faházba. Én meg csak vigyorgok.
- Bocsi, ha kicsit furcsán érzed magad, néha az illúziók nagyon tömények tudnak lenni olyanoknak, akiket nem gyakran érintenek. Na de most te jössz - elgondolkodok. - Mit szólnál... 1669-hez? Najó, csak vicceltem. Legyen 1836.

Eltűnődök.
- Hááát… lássuk csak… nemegy jó ismerős, akikhez volt szerencsém a múltban… egy vérszerinti unoka… na meg a reménybeli, jövendőbeli sógornőd… szóval volt jópár. Mint ha a város szeretne mindenáron szembesíteni engem a múltammal és azért rakosgatja őket állandóan az utamba.
A visszakérdezésére halvány vigyor jelenik meg a képemen. Ajj, Tanya… tényleg él még benned a játékos, kíváncsi kislány, akármi is történt veled 300 év alatt.
- Lássuk csaaaak… fél éve? – teszem meg a tétemet, de ehhez képest nyakon legyint engem a valóság. – Nane… azt ne mond nekem, hogy már egy éve kerülgetsz, mint macska a forró kását. Miért nem jöttél hamarabb? – kérdezem kissé csalódottan.
Semmivel se lett volna kisebb az örömöm az irányába, ha egy évvel hamarabb jön, sőt, talán még valamelyest kiegyensúlyozott állapotban is találkozhattunk volna, mint ahogyan most kell látnia a bátyját. Fura… miért is érdekel engem annyira, hogy milyen állapotomban lát engem? Mióta érdekel ez engem basszus? Lehet csak szeretném megtartani a tekintélyemet, mint idősebb testvér? Eléggé nosztalgia érzésem lett itt hirtelenjében, ahogyan drága hugicám megjelent a színen. A megjegyzésén viszont csak sejtelmesen mosolygok. Húgocskám, ha tudnád, hogy egy illuzionista mennyire szavahihető tud lenni, vagy pont ellenkezőleg.
- Nos… valamit elcsesztem korábban. Az első gyilkosságom elég rosszul sült el. Háború volt, parancsba kaptunk, hogy mészároljunk le egy csapatni vöröskabátost. Eleget tettem a parancsnak, támadtam. Ám amikor a vére a számba került, valami beindult. A farkasomnak, Ikinának megízlett és rákapott… és mivel háború volt, jutott bőven. Mire végeztünk a harcokkal, már vérfüggőként tértem vissza a falkához. Egész életemben elkísért, mint valami átok… most pedig itt Fairbanks-ben igyekszek leszokni róla. Ezeket használom.
Benyúlok a kabátom belső zsebébe és egy fiolát veszek elő belőle, mely színültig van vörös folyadékkal.
- Nem olyan jó, mint az emberé, de segít elnyomni a szomjamat… nem gondoltad volna, hogy így fogod viszontlátni a bátyádat, mi?
Na ha eddig ő aggódott azért, hogy én mit fogok szólni az ő dolgaihoz, most bennem is előjön ez az érzés. Naja, látszik, hogy testvérek vagyunk. Bár félek, én a saját renomémat már nagyon régen elrontottam nála azzal az ominózus szerencsepróbálással és elmenetellel. Fairbanks tényleg a múltammal akar szembesíteni. Máskülönben aligha gondolkozhattam volna el ezen a dolgon.
- Mikor nem voltam problémás? – kérdezek vissza félvigyorral. – Nem emlékszel, amikor még Tsaritynben összeverekedtem a szomszéd gyerekkel, csak mert csúnyán nézett rád? Apánk utána elég szépen ellátta a bajom – régi szép idők. – Több évtized, Tanya? Végső soron, egyszer 15 évet már leéltünk egymás mellett. Lássuk meg tudjuk-e dönteni.
Mondjuk tényleg jó lenne. Fairbanks egy olyan város, mellyel tudnék tervezni hosszútávra, Sarah-val megbékéltünk – megbékéltünk, nem összejöttünk -, s most még a húgom is tiszteletét tette… tényleg kezd otthonos lenni minden… miért érzem úgy mégis, hogy nem fog sokáig tartani ez az idill?
- Mennyit? S… valaki még él?
Ebből is sejthette, hogy igazából Petrov most annyira nem is érdekel a képletben. Oké, öcsém volt, de legkisebb és mindig is ellenszenv volt köztünk. Persze, érdekelt, hogy mi volt vele, de annyira az ő témája nem hozott lázba engem.

Még odabent tartottam, amikor meghallottam a kérdését, szóval élvezhette egy darabig a nem mindennapi mozit. Éppen a nyúzás szépségeit jelenleg.
- Mert különböztem tőlük. Azok még eléggé kezdeti idők voltak, nem mérhették fel annyira a vérfarkasok, milyen vérvonalak léteznek, mint mostanra. Az egész falkán belül egyedül én voltam, aki az illuzionisták örökségét hordozza. Ráadásul kölyök. Könnyű volt belőlem valami „torzszülöttet” csinálni, aki más, ezért gyűlölni kell és mélyen tartani. Meg is gyűlöltem érte a falkát… főleg a végén.
A mai napig átkozva tekintek rájuk, persze kivételnek számítottak azon kevesek, akik hajlandóak voltak engem farkasszámba venni. Mindenesetre azt leszűrheti, hogy egyáltalán nem okoz nekem már problémát az ilyen „átfedés”. 300 év intenzív gyakorlatával a hátam mögött gyönyörű lenne, ha ilyen dolgok ki tudnának zökkenteni a koncentrációmból.
- Tanya, a testvérem vagy, elkerülhetetlen, hogy „rosszban” legyünk – kuncogok, de kétlem, hogy mi ketten olyan messzire elmegyünk egyszer. – De amúgy jól látod. Varázslatos, de szörnyű erő az, amelyet egy illuzionista birtokol. Főleg egy olyan, aki tisztában is van a hatalmával.
Hogy én tisztában vagyok vele? Természetesen. Máskülönben már nagyon régóta halott lennék. Viszont a kis tréfám beválik, én legalább is jót nevetek a reakcióján.
- Meg azzal, hogy mindig felvetesd magad valamelyik bátyáddal – árulok el egy kulisszatitkot.
Na de utána kezdődik az emlékkép, én meg jólnevelt – reped a plafon – fiúként szemlélem. Lehet, hogy nem árulnak el olyan sokat, mint az illúzióim, de nem zavar. A húgom emlékei, ha unalmasak lennének akkor is érdekelne. A helyszínen eléggé meglepődök, főleg egy felismerés után… de annak majd hangot is adok később. Na viszont azt az életben nem gondoltam volna, hogy az a kis nyikhaj Petrov egyszer alfaként fog tetszelegni… vicces, a húgomból a bétaságot hamarabb kinéztem belőle, mint ezt a pozíciót belőle. A sors iróniáján pedig csak megforgatom a szemem.
- Lehet, bár én annyira nem bánom. Semmi motivációt nem érzek magamban ahhoz, hogy valaha is alfa legyek. Ahhoz valami nagyon meghatározónak kell történnie – vicces nem, hogy domináns létem ellenére nem vágyok ilyesmikre? – Miért pont Ausztrália? Vonzott téged a messzi táj szépsége, titokzatossága? Na és hogy sikerült ilyen magasra jutnotok?
Vicces, Ausztrália azon kevesen területek közé tartozik, ahol az életben nem jártam még… lehet pont azért, mert Tanyáék is ott voltak időközben? Az élet néha érdekes egybeeséseket produkál, vagy direkt széthúzásokat. Mindenesetre az emlékképek hamarosan elapad, majd meghallom a dátumot és… hát lemerevedek gyakorlatilag, ahogyan pislogok rá. Lottóznod kellene, drága hugocskám.
- Ne értsd félre, fogok válaszolni, csak… nem tudom, hogy kezdjem – mondom jó egy perces hallgatás után.
Végül megtalálom a nyelvem, megint megfogom Tanya kezét és behívom a kis illúzióvilágomba. Egy erdős területen találhatja magát, nem messze egy folyótól. Érezheti a klasszikus erdős dolgokat… az illatokat… majd az egyik avarból előjön egy szürke farkas… ha már én láthattam az ő farkas alakját, most meglátja ő is az enyém.
- Egyik legrosszabb időm. Volt egy párom. Már nem voltam falkatag, de az intrikájuk miatt hosszabb időre elszakadtam tőle, mint terveztem, s már csak a halálhíre fogadott, mire visszaértem hozzá. – közben pedig érezheti az illúzió-énből szivárgó depis hangulatot. – Ő volt számomra a NŐ, szóval emiatt eléggé magamba fordultam. Éveken át vándoroltam ilyen állapotban – közben az avarból mögülem egy fehér farkas jön elő. – Ő ott Faye, hasonló mértékű lelki teherrel, mint én, vagy talán többel is. Együtt jártuk Franciaországot jópár évig, míg a kérésére elválltak útjaink… számomra pedig eljött a bosszú ideje.
Magáról a bosszúról, vagy ami előtte történt, nem mutogatok neki képeket. Inkább a vándorlásra koncentrálok, ám ha kíváncsi és rákérdez, akkor érezheti, nem fogom válasz nélkül hagyni őt. Mindenesetre azt a jelenetet megmutatom neki, amikor Sarah halálhírét közlik velem, én meg annyira lesápadok, mint még sosem. Ezt még az elején, de csak azért, hogy megértse, miért voltam, amilyen… bár nem tudom, látott-e már ilyen állapotban. Aztán, amint túlvoltunk a vándorlás részletein, újra lassan kiemelem őt az illúziók közül. Igyekszek ekkor már mosolyogni. Ami volt, az elmúlt.
- Kíváncsi vagyok, hogy élted meg azt a naaaaagy világvégét. 2000.[/i]

Fújok egyet, bár ebben inkább több az indulat, mint az erőgyűjtés.
- Normális család? Frászt. A nagyanyja egy boszorkány volt és ezt most szó szerint értsd. Egy egyéjszakás kaland során valahogy beadott nekem valami bájitalt, amivel magához kötött jópár évre én meg úgy éreztem, hogy saját kötődést érzek iránta. Aztán meghalt, belőlem kiment a szer és ott álltam a fiammal egymagamban. Mondhatod, hogy régi gyakorlatot követtem, de a gyereket otthagytam a nagyszüleinél. Sokkal jobb életet biztosíthattak volna neki, mint amit én valaha adhatok neki.
Amikor rákérdez, hogy él a még… hát, van egy olyan érzésem hogy ha egyáltalán volt még valami tekintélyem a szemében, mint idősebb testvér szépen lassan lebontódik ez. Nem tudom, gondolt-e volna rá, hogy egyszer ilyen mértékű szégyent fog érezni áradni belőlem, de tagadhatatlan: sütött belőlem.
- Nem, nem él… én magam vetettem véget az életének, még ha nem is azért, mert végezni akartam a saját véremmel.
Csoda talán, hogy Kate a mai napig utál engem? El vagyok én átkozva azért az életért, amit éltem, ami voltam, de mindez már aligha számított. Ami történt, megtörtént, nekem pedig mindezzel kell tovább élnem, mert az okoskodás már nem segít.
- Persze, be foglak, de előre szólok: az unokám még nálam is nehezebb eset és ne lepődj meg, ha a viselkedése hagyni fog némi kívánnivalót. Mellesleg őrzőé és Kate-nek hívják, ha addig összefutnál vele.
Ezt az apró információt azért jónak láttam elhinteni, mielőtt azt hinné, hogy valami tinédzser kislányról van szó, holott Kate már minden tekintetben felnőtt nő… még ha vannak olyan dolgai is, amiket évtizedek alatt se volt képes kinőni.
- A „sógornődet” pedig Sarah-nak hívják, vele lehet összefutottál már. A falka tagja, de nem a chicagoból érkezettek közül. Ő vezeti az Uppert a kölykével – na meg eszembe jut valami. – Tudom, milyen szót használtam, de azért egyelőre ne vedd kézpénznek, nem vagyunk jelenleg együtt. Nagyon… labilis még a kapcsolatunk.
Lehet fogalmazhattam volna radikálisabban is, de felesleges lett volna. Nem voltunk rosszban Sarah-val, sőt, a Vörös Hold óta újra közelebb kerültünk egymásoz. Fontosak vagyunk egymásnak, ez érezhető, de még nem tartunk ott és nem is siettetem a dolgot, minden kívánalmam ellenére. Szeretném fokozatosan kiépíteni a dolgot, ha egyszer újra együtt lehetünk, mint egy pár. Bááár… ha ezek ketten egyszer összefognának ellenem… ajjaj…
- Ne pimaszkodj hugi, vagy megmosom a fejed odakint – vigyorgok gonoszul. – Azért örültem volna neki, ha hamarabb szólsz, lehet akkor nem kellett volna ilyen instabil állapotban látnod- utalok itt arra a hirtelen változásra, ami még neki is szemet szúrt. – Aha, szóval még kémkedtél is utánam? Akkor azért éreztem úgy mostanában, mint ha még a falnak is szeme lenne. De mond csak, hogy kerültél a falkába?
Gyakorlatilag eddig csak én beszéltem, most már szerettem volna hallani valamit tőle is. Ne érezze úgy, hogy nem érdekelnek a dolgai, nagyon is kíváncsi voltam, miért pont ebbe a falkába került be drága kis hugocskám. Meg azért ekkor véletlent se szúrt még Amerika.
- Öreganyád térdekalácsa. Ikina a farkasom és mielőtt megkérdezed, nem én neveztem el így, maga választotta – mintegy megerősítésként Ikina felemeli az egyik mancsát és odaint a hugi bundásának. – Gondolod, Tanya? Gondolod olyan normális úgy élni, hogy amikor kimegyek az emberek közé és megérzem az ereikben lüktető vért, már legszívesebben elkapnám a delikvenst, berángatnám a bokorba és széttépjem, csak mert így hozzájuthatok a vérhez? Pláne, ha végül tényleg megízlelem és rájövök, hogy mágikus, ami még jobban kívánatosabbá teszi? Egyesek a drogot tudják nehezen letenni, mások a cigarettát… én a vért. Betegesen akarom olykor, kiszámíthatatlanná tesz… könnyen lehet, hogy ha nem te játszod ezt el velem, már rég az illető nyakán lennék. Nagyon rég vettem már magamhoz emberi vért – sóhajtok, majd megforgatom a szemem. – Haha, nagyon vicces, látom megvan neked is az ideálod. Valld be, hogy azzal a könyvvel alszol éjszaka a párnád alatt.
Ha már testvérek vagyunk, miért ne csipkelődnénk, mint a régi szép időkben. Elvégre, ez a testvér lét egy alapeleme, igazam van vagy igazam van? Na de azért nem remegek meg, elvégre nem ember vére van az üvegcsében.
- Már értem, miért pont felderítő vagy, úgy beszélsz, mint valami helyszínelő. Csak nem az NCIS-ből szabadultál, hugocskám? – kuncogok, miközben én is beleiszom az üvegcsébe. – Muszáj vagyok. Vagy ez, vagy az őrzők rugdosnak ki Fairbanks-ből vagy ölnek meg. A nagytestű állatok vére valamiért meg tökéletesen megteszi pótléknak.
Persze, azért tökéletesen nem, mert akkor éjjel nappal bölényeket szopogatnék, a végén meg a drága vadőr urak vakarnák a fejüket, hogy hoppá, hová lett a csorda?
- [b]Igen… sejtettem, hogy mély űrt hagyott a távozásom. Főleg azok után, amennyi energiám belém ölt – valahol megbántam, hogy egykoron elmentem, ez hallatszódott…de akkor meg jó eséllyel már rég elkapartak volna a föld alá. – Kérdés hagynál-e megszökni – vigyorgok, de nem mint ha el akarnák előle.
Miért tenném, a változatosság kedvéért nem valami haragosomról van szó, hanem a saját testvérkémről.
- Főnök? Melyik? Csak nem Castor? – kérdezek vissza, mert ez esetben Petrov nagyobb hülye volt, mint amennyire emlékszem. – Süsdmeg, te maradtál ott tovább. Csak láttad őket meghalni vagy életben elmenni valamerre. Főleg a szüleinket. Na és Nikolaj?

- Jól látod. Szörnyű erő az, amit egy illuzionista birtokol, minden szépsége ellenére. Melankóliából ránthatja ki az embert, emelheti magaslatokba, de akár a legvidámabb embert is a földbe, hanem a pokolba taposhatja másodpercek alatt. S ne félj, megmutattam nekik, mire vagyok képes. Páran kerültek „érdekes” állapotba, mikor már nagyon mérges voltam.
Régi, szépnek egyáltalán nem nevezhető idők.
- Megbeszéltük – nevetek én is.
Ah, Tupilekre, annyira idillinek tűnt most minden. Mint ha még mindig Volgográdban lennénk, a szülői házban és egymás vérét szívnánk napi szinten. Naja, csak hát azóta eltelt párszáz év már.
- Petrov mint alfa? Valahogy nem tudom elképzelni azt a kis nyavalyást ebben a szerepkörben. Belőled inkább a bétát, mint belőle az alfát. Egyszer amúgy megmutathatnád nekem a kontinenst, még sosem jártam ott. Na várj… arab? Hogy… na várj, ne mond, majd sakkozok.
Nem akarok nagyon belekotyogni, elvégre most ő mesél, neki akarok lehetőséget adni. Meg akarom tudni, mivel töltötte az elmúlt háromszáz évet Tanya, ha már így egymásra, pontosabban ő talált rám.
- Nem, ez még az előtti és ő amúgy farkas volt – mutatom meg neki Sarah arcát. – Ismerős? Ő Sarah, akit már említettem. Nagyon régre nyúlik vissza az ismeretségünk.
Na az lett volna a szép még, ha Sarah-t teherbe ejtem a kapcsolatunk idején. Vicces, mert tudom, hogy gyakorlatilag lehetetlen. Még ha sikerül is, nem marad bent a mag.
- Azokra a farkasokra sújtottam le, akiket felelősnek véltem Sarah és hozzá néhány közel álló farkas halálért. Beépültem közéjük, éveken keresztül szőttem a szálaimat, mint valami pók, tettem a szépet… mígnem…
Itt vált a kép és egy eléggé kegyetlen emléket mutatok neki. Azt, ahogyan egy erdőben éppen három igencsak magatehetetlen farkast kínzok, akikből nyílvesszők állnak ki, a kezemben levő ezüstkés pedig újra és újra húsba márt, mígnem a halálsikolyok végül elmúlnak azoknak a szarháziaknak az életeivel együtt. Érezheti a halál bűzét, ahogyan belengi a tetthelyet. Aztán szétesnek a képek.
- Akkor, lássuk… szabad-é megtudni, mi volt 1724-ben?

Morgósan nézek.
- Gondolhatod, hogy ha olyan rohadt könnyű lett volna észrevenni, akkor kiszúrtam volna. Nem értek hozzá, de megtaláltam a papírjait, miután meghalt. Amennyire ki tudtam venni, természetes anyagokat használt és talán ezért nem tűnt fel elsőre. Passz, csak találgatni tudok, hogy sikerült neki, a lényegen meg nem változtat.
Ezek után mondja nekem valaki, hogy egy egyéjszakás kaland nem rejt magában potenciális veszélyeket. Hát de, én voltam rá az élő példa. A testemet nem ölhette volna meg, hát elvette a lelkemet, ha volt egyáltalán. Vagy van egyáltalán. Gyanítom, hogy nincsen. Az életemet végigtekintve sok olyan epizód van, ami erre ad következtetni. Mély lélegzetet veszek, amikor visszakérdez.
- Atyánk akarata bizonyos szempontból beteljesült. Katonának álltam, többször életem során. Akkor pont a német hadseregben harcoltam, a II. Világháború idején. Szicíliát megtámadták a szövetségesek, én pedig az alakulatommal visszavonulóban voltam a sziget másik részére. Végigküzdöttük magunkat, viszont valahogyan egy ellenséges egység bekerült elénk és megleptek minket - mély lélegzetet vettem újra. - Ezek olyan pillanatok, amikor nem mérlegelsz. Látod, szinte lassítva, ahogyan a másik tábor emberei mindjárt meghúzzák a ravaszt. A társaim nem egyike megsebesült, alig húzta a lábát... ilyen pillanatokban egy katona, aki tudja, mit kell tennie, nem habozik. Azonnal támad, én pedig rávetettem magam az egyikükre, akit találomra kiválasztottam. Mielőtt akárkit agyonlőhetett volna közülünk. Lesodródtunk a partra, ahol... - elcsuklott a hangom életem legszörnyűbb tette hatására, még ennyi idő után is nehezen ment, nem hiába okozott görcsöt, amikor Sarah-nak beszéltem róla - megfojtottam. Csak miután kilehelte a lelkét, vettem észre a hasonlóságokat és néztem meg a dögcéduláját.
Vannak dolgok, amikben az ember fejlődik, lép előre, kiheveri. Számomra ez nem volt az. Voltak napok, amikor jobban viselte, de voltak, amikor kevésbé, amikor sokkal jobban lesújtott az önvád. Hiába voltam tisztában azzal, hogy ez egy szerencsétlen véletlen volt, végső soron akárki lehetett volna, de nem sokat számított nekem. Saját vérünk meggyilkolását semmi se moshatja le. Valószínűleg ezért hagyom a mai napig, hogy Kate kényére kedvére gyűlöljön engem. Talán már rég le kellett volna csapnom érte, de az én tekintetemben nem érdemeltem felmentést erre.
- Sokkal nehezebb eset tudok lenni Tanya, mint gondolod. Te is tudod, milyen az orosz mentalitás. S igen, Kate ilyen. A legrosszabb részemet örökölte tőlem a jelek szerint - na ezen a boszorkányon nem tudok nem mosolyogni. - Jogos, de én tanítottam meg harcolni azt a boszorkányt bizonyos értelemben. Úgy éreztem, ennyivel tartoztam, amiért megöltem az apját.
Lehet farkas szemmel hagy kívánnivalót maga után néhány cselekedetem az életem során, de az ilyenekre sosem farkasként tekintettem. Maradt még bennem annyi az emberi létemből, hogy inkább azt húzzam elő, akár ha Kate, vagy Sarah volt a közelemben, vagy akármely barátom, mint azt a dögöt, aki bennem kushad.
~Testvér, tudod te kit dögözz!~
Csak egy pillanatra húzódott vigyorra a szám ezt hallva.
- Oké, de akkor egy raklappal kérek.
Na de aztán jön egy kérdés, amire… hát lassan az egész magánéletem úgy ahogy van kezd kiterítődni, de hát a tesók azért vannak, mert meg lehet velük beszélni az ilyet. Meg ha már Aimée-nek meséltem erről, akit kvázi kistesónak nézek, akkor Tanyának miért ne?
- Hm? Ja neeem, nem, nincsenek kölyök gondjaim. Yvonne amúgy is rendben van, talpraesett egy csaj. Sarah-val a labilisság, nos… kissé sokrétűbb. Még Franciaországban ismerkedtünk meg, a falkája területén éltem. Amikor először találkoztunk, annyira feldühített, hogy rátámadtam, utána pedig hetekig a nyomomban volt. Aztán az állandó morgolódás lassan elapadt, inkább már csipkelődtünk, megkedveltük egymást, végül pedig összejöttünk. Boldog időszak volt, mindkettőnk számára. Naja… csakhogy én még mindig magányos voltam, a falkája meg nem nézte jó szemmel, hogy egy ilyen kóbornak adta a szívét az alfa lánya. Megpróbáltak behódoltatni, de én akkor még ragaszkodtam a magányos léthez. Sarah apjának köszönhettem, hogy épségben elmenekülhettem a városból. De aztán visszajártam hozzá, nem akartam őt feladni. Éveken keresztül ment ez így, de aztán a falka megint megneszelte a dolgot, mi pedig kényszerszünet mellett döntöttünk. Ez viszont túlságosan elhúzódott, mire pedig visszatértem, késő lett, már nem találtam. Sarah-val… rengeteg dolog történt azóta, ami miatt, mire megint találkoztunk itt Fairbanks-ben, már nem kért belőlem. Elutasító volt, érzékeltette, hogy hagyjam békén. Persze nem hagytam, tudod milyen tudok lenni. Aztán áprilisban, a Vörös Hold után úgy döntött, hogy ad nekünk egy újabb esélyt – halvány mosoly jelent meg az arcomon. – Azóta azon vagyok, hogy újra felépítsem ezt a kapcsolatot vele. Azért mondtam, hogy labilis, mert még én se látom, mi lesz a vége. Ha rajtam múlt volna már újra együtt vagyunk, de időt akarok neki hagyni, hogy ő is akarja mindezt. Én pedig nem akarom újra elcseszni az egészet.
Direkt nem beszéltem Tanya-nak arról, hogy mi történt Sarah-val. Nekem ugyan elmondtam, de tudtam, milyen nehezen fogadott újra a bizalmába, hogy mindezt megossza velem. Majd talán neki is elmeséli, de én nem akartam kiadni a dolgait.
- Na de mesélj hugi, volt, aki elcsavarja a te fejed? – kérdezek rá szemérmetlenül most én a magánéletére, meséljen csak valami bíztatót, hogy akad-e egy sógor valahol.
Lássuk csak, huginak megvolt-e a maga keresztje ilyen téren az életében.
- Gondolod? S miből tudod, hogy már nem rángattalak ki téged a házból és éppen dugom a fejed a vízbe? – somolygok, de egyben ez figyelmeztetés is arra, hogy a közelemben nem feltétlenül az minden, aminek tűnik. – Oké, igazad van, végső soron nem számít. Megkerestél és nagyon is örülök neki, hogy így tettél. De azért remélem nem valami teljesen mást találtál, mint amire számítottál.
Már én se voltam messze az a fiú, aki elhagyta egykoron a szülői házat, aki együtt járta a várost a kishúgával, meg a többi, amit az emberi létem jelentett. Megváltoztam, többször életem során, s ha nem is jó, de nem is teljesen a rossz irányba, de teljesen másmilyenre, mint voltam.
- Hm… akkor ezek szerint Amerika se elég… MICSINÁLTÁL?! – kapcsolok, de ez inkább ilyen őszinte meglepődés, mint szörnyülködés. – Bankrabló lett belőled? Hát erre számítottam volna a legkevésbé.
De azért a hangomban csendül egyfajta elismerés is… nolám, úgy tűnik a Vorosil vér eredendően csirkefogót csinál az összes hordozójából.
- Csak egy bizonyos részét – reagálok a puffogására. – Naja, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ő húzott ki nem egyszer a szarból… bár legalább annyiba bele is kevert, szóval… kvittek vagyunk.
Sóhajtok egyet.
- Igen Tanya, vérfarkasok vagyunk, de őszintén szólva ez, ami velem történik, már inkább beteges. Semmi bajom nem lenne vele, ha kordában tudnám tartani teljesen, vagy csak kisebb kicsapongással, de így… sokkal jobb lesz nekem azután, ha megtanultam végre teljesen visszafogni magam. Sokkal jobb lesz utána – na, de a cikizés hadjárat a részemről se ér véget. – Aha, akkor a képével, értem.
Hogy melyik nyikhaj szereplőre gondoltam, azt rá bízom, döntsön a fantázia.
- Igen, az rémlik, hogy régen is jó tehetséged volt a rajzoláshoz. Jobban belegondolva gyanakodnom kellett volna, hogy inkább a te műved. A felderítési képességeid meg tényleg figyelemre méltóak, ha eddig a háttérben tudtál maradni, észrevétlenül. Hááát, – vakarom meg a fejem – szerintem felderítőkből sose lehet elég. A mai világ már annyira az információszerzésre épül, hogy szó szerint életet menthet néhány időben begyűjtött foszlány. De te tudod. Amúgy hogyhogy tűzoltó? Nem akarom hímsovinisztának tűnni, de nem pont egy olyan szakma, ahol nőket lehet megtalálni. Még ha vérfarkasokat is nézem.
Most pedig tekintsünk el attól, amit a Harmadik Műszakban láthattunk, mikor még ment a sorozat. A film az film, a valóság meg valóság.
- [b]Úgy. Szóval Nikolaj lépett a helyemre. Gondolom miután elmentem apa őt karolta fel – ismerve az öreg mentalitását ebben valahogy biztos voltam. – Hogy melyikünk? Amilyen balhés életet éltem úgy lenne az igazságos, hogy te. Pár dolog miatt már érik, hogy valaki letépje a fejem a helyéről – vonom meg a vállam. – Bár az élet alapvetően igazságtalan, szóval inkább ilyenben nem találgatnék.
Amikor megjegyzést tesz Petrovval kapcsolatban, én csak megadóan felemelem a kezem.
- Te voltál ott vele, jobban tudod. Én csak arra építkezhetek, ami megmaradt nekem oroszföldből. Bár ha Castorral tényleg képes volt összeakaszkodni akkor… vele azért még én se mernék kikezdeni.
Nem mint ha én annyira gyenge lennék, de biztos voltam benne, hogy ő se a két szép szeméért van a hivatalában még mindig. Hivatalában… hát bameg Nich ez volt aztán a nyerő megfogalmazás, talán majd írói díjat i kapsz érte… jaaa, hogy már kaptam korábban.
- Illuzionista vagyok, mint mondtam. Ezzel operálok. Mások nekirohannak a csatának fejetlenül, úgy intéznek, én használom az eszemet közben, még ha sunyi is leszek miatta. De ezek a tajparasztok amúgy se érdemeltek többet. Azt kapták, amit adtak.
Ezt követően beszámol nekem az idejéről és… hát őszintén kezdek elgondolkodni rajta, miért lepődök meg újra és újra, amikor nekem is olyan változatos életem volt, amilyen.
- Aszaszin? Érdekes. Hallottam róla pletykákat, hogy állítólag túlélték a középkort a bérgyilkosok és itt-ott felbukkannak a világban, de csak mendemondának véltem. Te pedig közéjük tartoztál… az életben nem gondoltam volna, hogy egyszer aszaszin lesz a kishúgomból. Kezdesz túltenni rajtam lassan, tudod-e – mosolygok elismerően. – A teremtőink falkaválasztásával kapcsolatban pedig kezet foghatunk, mint már arra tettem utalást. Úgy tűnik családban marad az ilyesmi – a szemöldököm kissé viszont felszalad az ötletét illetően. – Te tudod, mi a jó neked, de őszintén szólva nehezen tudom elképzelni, ahogyan „eltakarítod a szennyest”. Bár még mindig nem vagyok teljesen tisztában vele, mire vagy képes, szóval tudd be testvéri naivitásnak.
Na viszont kért egy dátumot, még ha el is kushadt, szóval következik egy újabb út illúzió-földjére. Mindenhol dzsungelt láthat, magas aljnövényzettel… engem pedig az egyik fa tövében gubbasztva, könnyített egyenruhával, fegyverrel. A levegőben terjengő szagot is érezheti… esőerdő szag… vér… s égő napalm.
- 1969-ben az amerikai hadsereg tagjaként harcoltam Vietnámban. Általában ha volt egy nagyobb háború a világban, abban részt vettem. Nem feltétlenül patriotizmusból. Apánk akarata olyan szempontból célt ért, hogy vonzott a csatatér. Meg a várható vérvacsora ténye is csalogató volt. Saigon elestéig ott voltam és harcoltam, főleg a vietkongok területén portyázva kommandósként. Én voltam az, aki igyekezett szabotálni a hátországot, hogy megkönnyítsem a rangerek dolgát. Persze azok a fatökűek nem tudták, hogyan használják ki ezt és nem tudtak mit kezdeni a vietnámiakkal. Csoda talán, hogy vesztettünk?
Közben tovább mutatok neki képeket a háborúból, de sok lehetőség nem igen van. Ahogyan osonok az erdőben, célpontokat keresve… ahogyan hangtalanul likvidálok ellenséges katonákat a dzsungel mélyén… robbanó tölteteket erősítek a bázisokon, hogy aztán felrobbantsam őket… távolról szemlélem, miközben a harcigépek napalmot dobnak a dzsungelre és mindent felégetnek… ahogyan tűzpárbajt vívok a vietnámiakkal.
- Mit szólnál egy kis közös rohangáláshoz az erdőben, hugi? – kérdezem aztán. – Persze közben folytathatjuk ezt is.

Vetek rá egy sötét pillantást, amikor megforgatja a szemét. De felvágták a nyelvét a kisasszonynak az elmúlt 300 évben! Hol van már az a kis riadt szemű kislány, aki pislogott fel a bátyjaira. Hiába, változó idők.
- Tudod, Tanya, néha úgy érzem, hogy ez a büntetésem a múltamért. Rengeteg olyan dolgot tettem az életem során, amire utólag nem vagyok büszke és mielőtt megint a fejemhez vágod: tudom, hogy vérfaras vagyok. Mégis, vannak olyan dolgok ebben az életben, amit ezzel a szóval nem lehet elintézni. S ha már az ember arra kényszerül, hogy a saját vére életét vegye, az ordít a jelzésektől, valamit rosszul csinál.
Nagyon kevés dolog van az életemben, amit megbántam. Keménnyé formáltak az elmúlt évszázadok viharai, a csatamezők pokla, a magányos lét, amikor az életért kellett küzdeni, feladva a gyengeséget. S mégis, még így is megvannak azok a pontok, amivel be lehet nyúlni a hús alá és beledöfni a szívbe, hol erősebben, hol gyengébben. Persze, egy férfi legyen erős… egy férfi legyen határozott… egy férfi legyen olyan, aki lehet támaszkodni… igen, legyen ilyen… no de kedves uraim… komolyan azt hiszitek, hogy ha erőltetjük a sebezhetetlenség páncélját, tényleg azokká válunk? Lószőrt. Kevés dolog van, amit megbántam életemben… még kevesebb van, ami gyilkosság volt… de ez egy azok közül.
- Nem nevezném gyilkoló gépnek. Arra tanítottam meg, hogy fel tudja venni a harcot a vérfarkasokkal. Hogy ne haljon meg rögtön a legelső élesebb pillanat előtt, ami eléri őt. Megosztottam a tapasztalataimat, irányt adtam neki… az, hogy ő mennyire bölcsen használja fel, már a jövő zenéje… de a tudat azért vigasztal, hogy még él… még ha gyűlöl is.
Ez van, nincs mit rajta szépíteni. Sosem fogunk mi ketten jól kijönni, kétlem, hogy valaha le fogunk ülni beszélgetni egymással úgy, hogy nem hordunk egymás fejére kígyót békát akár csak a legkisebb mértékben. Örülnék neki, ha így lenne… de nem… míg élek, nem fogom kiérdemelni Kate-től ezt.
- Mint a mesében, emlékszel? Amit anya olvasott fel egyszer – fut át az agyamon a nosztalgia. – Igen, pontosan így volt. Sosem gondoltam volna, hogy az az idegesítő nőstény egyszer a párom lesz. De sosem bántam meg, hogy így történt – sóhaj. – Köszi, legalább tudom, hogy nem állok hozzá teljesen impotensen a kérdéshez.
Valljuk be, valószínűleg tényleg földöntúli a türelmem lassan Sarah-val kapcsolatban. Sokan talán nem szöszmötölnek ennyit, hanem azonnal kihasználják a lehetőséget. Főleg, ha egy gyönyörű nőről van szó. Tudom, hiszen anno én se sokat teketóriáztam, ha feszített már a hév… de ez más volt. Amikor az ember egy életre keres magának párt és egyszer már eljátszotta az esélyét, már nem lehet rohanni a falnak. Én legalább is így gondoltam, aztán lehet az orosz medve francia szívet kapott abban a jópár évtizedben. A fejemet viszont érdeklődve döntöm oldalra, amikor mesélni kezd a saját férfiügyeiről. Hohó, témánál vagyunk. Úgy tűnik ez is valami családi betegség.
- Felejtős, Tanya? 150 évig éltem abban a tudatban, hogy Sarah cafatokra tépett teteme már rég elrohadt, csupán az emléke maradt meg. Aztán januárban újra láttam és szinte átdöfött a tekintetével, az azt követő találkozásaink során is. Sosem mertem volna álmodni róla, hogy valaha még egyszer itt tartok. Ahogy arra se mertem gondolni, hogy a kishugommal itt fogok üldögélni egy hosszú élet során és a farkas élet nagy dolgairól beszélgetek – tárom szét a kezeimet. – Szóval nekem ne merd azt mondani, hogy felejtős. Túl hosszú az életed ahhoz, hogy az legyen. Ha kell, segítek neked felkutatni az ipsét… ha már miattam kellett változtatnod a terveiden.
Valahol dühített az, hogy Petrov ilyen alja dolgot csinált. Sose tartottam nagyra az öcsémet de ilyen mocsok húzást sose néztem volna ki belőle. S minél többet hallok róla a beszélgetésünk során… kövezzetek meg, tudom, hogy a család az első, de egyre kevésbé bánom, hogy már a föld alatt van. A testvérem volt… de aki ilyet tesz egy testvérrel, az nekem szálka a szememben. A segítségnyújtást pedig komolyan gondoltam, ezt láthatta rajtam. Díjaztam azt, hogy ennyi idő után nem felejtett el és visszajött hozzám, hisz a testvérek valahol mindig is összetartoznak. Ezek után az a legkevesebb, ha legalább én is adok valamit.

Sejtelmes vigyorgást láttatok.
- S miből gondolod, hogy nem azt hallanád, amit én szeretnék?
Oké, tudom, szemét vagyok, de ha a múltamat nézem bizony elég rohadék dolgokat tettem már a képességeimmel. Sosem felejtem el, amikor tanonc korában egy jobb pillanatomban megleptem Kate-t és megcsikiztem, szegény azt se tudta, honnan jövök. Utána jópár napig monoklival jártam, de bőven megérte. S mit tudnának a többiek mesélni… Aimée, Sarah, vagy akárki, akik láttak már igazán felszabadultan. Naja… illuzionistának lenni valahogy instant beutaló volt a gennyláda ügyosztályra nálam.
- Óóó, felőlem csináld csak, mindig jól jön egy kis zsebpénz – kuncogok, majd jön az őszinte meglepődés. – Hoppáré. Te aztán nem adtad kicsire. Bár ez megmagyarázza miért nem tudtak titeket sosem elkapni.
Kövezzetek meg de ez egyre jobban az ínyemre van. Oké, szerettem a húgomat már akkor is, amikor még ártatlanabb teremtés volt, de… hát nem tudom, valahol érzem a büszkeséget a dolgai miatt. Meg most komolyan, egy ilyen lókötőnek mint én legyen pont valami szentéletű tesója. A-aaa, ez kódolva van. Arra már csak vigyorgok egyet, hogy sose unatkozunk Ikinával. Naja, kár is lenne tagadni, hogy így van. Vajon a hugi farkasa mennyire lehet olyan tinglitangli jellemű? Majd sóhajtok. Komolyan, kicsit úgy érzem magam, mint annak a furcsa magyar zenekarnak a szövegében. Egyszer fent, egyszer lent.
- Hogy miért vártam eddig, nos… verni fogod a fejed a falba, de nem tudom. Mielőtt Fairbanks-be jöttem volt egy éjszakám gondolkodni az életemen és akkor valahogy borult minden. Akkor döntöttem el, hogy innentől másként csinálom – újabb sóhaj. – Az utóbbit csinálom. Napról napra elég nehéz lenne csökkenteni, azért ne úgy gondolj rám, mint aki emberi vérrel kel és fekszik. Próbálom minél tovább húzni a két határpontot a fogyasztások között… jelenleg vészesen közeledek az eddigi leghosszabb mért idő végéhez.
Amikor felajánlja a segítségét elgondolkozok. Atyám is felajánlotta… s most a testvérem is. Valahol tényleg elfelejtettem, milyen az, amikor maradéktalanul támaszkodhatsz a családodra, azt hiszem.
- Igyekszem ezt most egyedül megoldani, Tanya. Én ugrottam a szakadékba, nekem kell kimásznom… de ha már nagyon nem találom a kapaszkodót akkor elfogadom a mentőköteled.
Na ez mos nagyon hegymászós szöveg volt, de hát na. Van, aki még nálam is durvábban indul ki a saját hobbijából.
- Ne is hagyj fel ezzel a jó szokásoddal. Legyen már valaki ebben a családban, aki alkotni is képes jó dolgokat, nem csak rombolni.
Hányszor vágta ezt szegény anyám a fejemhez… de hát basszus, mit tehetne az ember fia ha már egyszer az élete kezdete óta katonának nevelik majdhogynem.
- Bajom nincs vele – biztosítom. – Csak szokatlan. A mai világban még mindig él a sztereotípia, hogy a nő ne menjen bizonyos pályákra az ilyen rendfenntartók pedig oda tartoznak. Nem a saját véleményemet mondom, nyilatkozatokra építek. Elég sokat hallom ezt, holott már a hadseregben és a rendőrségben is egyre több a nő… meg őszintén, úgy elég nehéz lenne lenézni a nőket hogy sokan a karom képesek lennének eltörni egy finomabb mozdulattal – vonok vállat.
Nana hugi, én nem mászkálok a hímsoviniszta gyűlésekre és demonstrációkkal a kezemben, táblákkal. Rossz ajtón kopogtatsz. Mindenesetre a válaszát kielégítőnek találom. Aztán a fejem megrázom.
- Csak a környező országokban. Valahogy sosem vonzott utána az orosz föld. A múlt században az utam során néha megfordultam a határon, de nem léptem át – majd ezzel kapcsolatban nekem jut eszembe egy kérdés. – Hol temettétek el őket?
Fogalmam sincs, honnan jött most ez a kérdés, miért lett annyira rohadtul fontos, hogy feltegyem… csak jött. Mint a legtöbb hirtelen felindulásból elkövetett emberölésem. Petrov „vitézkedésére” pedig csak megcsóválom a fejemet. Kellett neki a hülye feje után menni.
- Szembenyomni a másikat a nyilvánvalóval a legjobb – nevetek a taktikai eszmecserénkkel, de aztán eszembe jut egy kérdés, ha már előjött a vérvonal taktika. – Nem is mondtad még… kinek a vérét hordozod?
Vannak tippjeim így a felderítő pálya meg az előbbi felkiáltásom utáni reakcióját követően, de valahol jobb lenne azért ezt az ő szájából hallani.
- Aha, mint Tapsi Hapsi „Miahézag hapsikám” style? – kuncogok, de remélem azért idáig nem jutunk el. – Nem, engem otthagyott egy csapat begyepesedett barom között akik csak azért kitaszítottá tettek a falkán belül, mert soha az életben nem láttak illuzionistát. Remélem csuklott, amikor emlegettem őt ezért.
Najó, azért nem szidtam én az öreg Kilaunt, de néha tényleg elmorfondíroztam rajta hangosan egy-egy nehezebb nap után, hogy hogyan foghattam ki ezt a bagázst. A köszönetére csak bólintottam. Nem akartam szembehazudni a húgomat a véleményemmel, aztán ha nem úgy sült el, ahogy gondoltam… hát ez van, csináltam már ennél rosszabb dolgot is vele az életben.
- Nem feltétlenül a vér íze vonzott, de az sem elhanyagolandó. Sokkal inkább az, hogy lássam a nagyvilágot. A történelmünk egy jelentő része a csatatereken dőlt el, én pedig szerettem volna látni ezeket a világformáló történéseket, ha már ilyen hosszú életet kaptam a teremtőmtől.
Azok a régi szép elképzelések. Milyen fiatal voltam még akkor… s mégis mennyire ostoba. Már nem mint ha ma már minden rendben lenne a fejemmel. Az ötletem mindenesetre a jelek szerint jól sül el, ahogyan talpra ugrunk és nekiállunk vetkőzni. Fura, de egyáltalán nem feszélyez, hogy a testvérem csupaszodik egyre inkább mellettem. Hát na, azért oroszhonban akkoriban a ruha néha eléggé kuriózum volt…
- Mit is, mit is… nem ártana nem feldobni a talpam. Hát őszintén Tanya, valahol már csak élni szeretnék. Újra a páromként szeretném tudni Sarah-t, hasznára akarok lenni a falkának a tudásommal… gondolkodtam rajta, hogy csatlakozok a mentorokhoz, aztán majd kiderül, mennyire állom meg úgy a helyemet. Na meg persze megszabadulni ettől a vérfüggéstől… nem kérek nagy dolgokat az élettől, nemde? Na meg persze van még valami…
Közben az én felsőtestem is csupasz volt már, lehetett látni rajtam a sebesüléseket, amelyeket a tetoválásaim hivatottak elrejteni. A testem hibái valahol, de mégis, a tetoválás akár még erősségé is teheti. Közben magán érezhette a tekintetemet, ahogyan a hátát néztem. Naja, felismerem a sebesüléseket, akkor ezért mondta, hogy majdnem bent égett… majd érezhette, ahogy hátulról ráteszem a vállára az egyik kezem.
- Büszke vagyok rád, amiért idáig eljutottál, Tanya… és szeretném, hogy továbbra is az lehessek. Szóval ne hallgass a bátyád gyepes meglátásaira és tett, ami jól esik – rám aztán ne mondja senki, hogy beleszólok az életébe. – Na és te hogy tervezed kihúzni mellettem ép ésszel?
Talán tényleg nem kérek túl sokat az élettől… talán mégis, majd elválok. Én csak rámosolyogtam a testvéremre, ahogyan elfordultam tőle, majd kinyitottam az ajtót. Visszább sétálva megszabadultam a maradék ruháimtól, majd pár másodperc múlva már ott álltam farkas valómban. Megvártam, míg a húgom is átváltozik… majd vigyorra emlékeztetőre húzódtak a vonásaim.
~Kapj el, ha tudsz~
Azzal kirohantam a házból, bele a távolba… abban a tudatban, hogy a testvérem, ki annyi év után újra része lett az életemnek, követni fog… s valahol ez az érzés nagyon jó kedvvel töltött el engem.

//Köszi szépen a játékot, hugi foly köv //

Nora & Sienna

Azt már kezdem megszokni, hogy átjáró ház a szobám, de igazából nem zavar, legalább nem jut túl sok időm agyalni a történteken, és legalább meg is ismerek pár falkatagot, ami nem árthat, elvégre most már ez az életem, így kell boldogulnom.
- Szia Nora! Tényleg? Nem mondom, hogy nem bírnám megszokni, ha mindenki meglepetésekkel érkezne.
Mosolyodom el őszintén, kedvesnek tűnik, de én hajlamos vagyok mindenkiről ezt gondolni, szóval egyelőre nem lovalom bele magam semmibe ilyen téren, mert ki tudja… Mindenesetre, arra azért meglehetősen kíváncsi vagyok, hogy mit hozott a számomra, bár van bennem némi kellemetlen érzés ezt illetően. Talán illene visszautasítanom? Fogalmam sincs, nem akarom természetesnek venni, hogy most már mindig így lesz, hogy bármit akarok, és pénzen megvehető, azt megkaphatom.
- Ohh, értem.
Ha Castor küldte, akkor egyértelműen nem utasíthatom vissza, még a végén sértésnek venné, márpedig én határozottan nem szeretnék semmilyen téren a terhére lenni, nehéz ügy. Hogy fogom én ezt megszokni?
- Köszönöm szépen, ez nagyon kedves tőled, a zenéket szeretem, és hát, azt hiszem, a játékok is jól fognak jönni. Mármint… ne érts félre, nem vagyok egy haszontalan jellem, meg semmi ilyesmi, csak eddig iskolába járta, edzettem és dolgoztam mellette, nem volt egy szabad percem sem, most meg…
Nem tudok mit kezdeni magammal, és kezdem úgy érezni, hogy meg fogok bolondulni. Világ életemben szigorú szabályok közé szorítottam az életemet, mindennek megvolt a maga menetrendje, most pedig itt vagyok egész álló nap, nem nagyon mehetek egyedül sehová sem, és ez meglehetősen frusztrál.
- Laptop? Ez nem túlzás?
Mondjuk, jótól kérdezem, de kötve hiszem, hogy Castor előtt feltenném eme kérdést, hiszen, ha úgy gondolta, ez jól jön, akkor… legyen. Fogalmam sincs, mire használhatnám, bár talán a könyvek mellett nézhetek majd rajta filmeket és sorozatokat, úgysem volt soha időm rájuk. Vajon a torrentezés mennyire ütközik a falka elveivel?
- Ez lehet, hogy buta kérdés lesz, de… a konyhát lehet főzésre is használni? És… van esetleg olyan éjjel-nappali, vagy szupermarket a közelben, ahová elmehetnék veszélytelenül egyedül bevásárolni? Szeretek főzni, és legalább elfoglalnám magam vele néha. Nem mintha baj lenne a szállodai koszttal, nagyon finom.
A telefont megnézem, de elég hamar leteszem magam mellé az ágyra, nem vagyok hálátlan, szép darab, és biztos okos is, de nekem csak az jut eszembe róla, hogy úgysem hívhatom fel róla sem az édesapámat, sem pedig Mattet, és ez meglehetősen elszomorít. Azonban a hangulatomon sokat segít, hogy azt mondja, elvisz innen, és már pattanok is fel az ágyról.
- Komolyan? Egy angyal vagy… Azonnal öltözöm.
Eszembe sem jut, hogy azért is elvihetne bárki, hogy megszadizzon, vagy valami, a történtek ellenére még mindig inkább csak jót nézek ki a környezetemből. Gyorsan át is öltözöm kényelmes holmikba, aztán már szaladok is le, mint akit kergetnek.
- Május hetedike óta.
Azt nem tudom, mennyire egyértelmű másoknak, hogy pontosan arról a napról van szó, amikor Duncan le lett vágva a tetőről, engem pedig bemart Castor. Gond nélkül beültem mellé a kocsiba, be is csatoltam rögtön a biztonsági övemet. Úgy voltam vele, hogy ha valaki a szobámig eljut, az csak falkatag lehet, és mivel nálam mindenki idősebb, hallgatnom kell mindenkire. Kivéve Duncanre, mert ő meg omega, vagy mi, a legutolsó a falkában. Hát, attól még én nem fogom macerálni, szóval marad az előző verzió.
- Nem jártam még a hegyekben, csak augusztus vége óta vagyok a városban, és jobbára olyan havas volt minden, hogy nem merészkedtem fel, de attól még szívesen megyek, és a naplementét is megnézném. Nagyon kedves tőled egyébként, de tudod… ha kötelességből pesztrálsz, akkor igazán nem szükséges, én senkinek sem szeretnék gondot okozni.
Talán elég önző gondolat jelenleg, hogy szeretném, ha valaki miattam akarjon a közelemben lenni, nem azért, mert esetleg egy feladat vagyok. Egy részem reméli, hogy ő tényleg ennyire kedves nőstény, és megtenné bármikor, s nem a kötelességtudat vezérli.
- Az is szuper lenne, legalább megismerném a helyet. Ne haragudj rám az előbbiért, csak… sok ez az egész még nekem.
Pillantok rá oldalvást elnézést kérően, ha esetleg túlságosan elragadtattam volna magam, és lelomboztam volna a lelkesedését, mert azt igazán nem szeretném. Jobbára egyébként a környéket szemlélem, ami határozottan szép, és nem is értem, eddig miért nem jártam erre. Végül kiszállok, mikor megállunk, és valamiért az a nap ugrik be, amikor apával hamburgereztünk, aztán az, amikor egy tisztáson elmondta a titkát. Talán az a pillanat vezetett ide, de meglehet, az is bőven elég volt, hogy rátaláltam, nem lehet tudni.
- Örülök, hogy kimozdulhatok, szóval most kicsit jobban.
Azt nem mondom ki kerek-perec, hogy jól, hisz nem volna igaz, és nem azért nem teszem, mert tudom, hogy rájönnek a hazugságra, hanem mert eleve nem szoktam hazudni, egyszer tettem, Matt miatt a Vörös Holdkor, de remélem, többé nem lesz rá szükség.

- Azért vannak, akik nem szeretik őket.
Én ismertem ilyeneket, és persze a meglepetéseknek is vannak kellemetlen verziói, ezt talán nem is kell ecsetelnem, de épp elég negatív dolog ért az elmúlt napokban ahhoz, hogy ne akarjak még többről beszélni. A meglepetés ebben az esetben kellemes, szóval jöhet.
- Igen, ezt sejtem, nem is aggódom miatta különösképpen, azaz, valamennyire mégis, de nem az unatkozást tekintve.
Lehet, hogy kicsit zavaros vagyok, de hát istenem, még mindig nem tisztultak le igazából nem siettetem a dolgokat, szerintem így is, úgyis eljön, aminek jönnie kell, és az átváltozás gyötrelme után igazság szerint nem vágyom túlzottan a feketeleves többi részére. Tiltakozni nem fogok ellene, hiszen nem szeretnék senki popójába zabszem lenni, de a lelkesedésemet ebbe az irányba még bőven csiszolnom kell.
A laptopot érintően csak bólogatok, filmezni mindenképpen jó lesz, beletemetkezem mondjuk a horrorokba, lélekölő drámák most nem kellenek, nagyon durván szétszednének pluszban. Nem vagyok egy horror rajongó amúgy, de vannak olyan esetek, amikor nem árt némi változatosság. Lehet, hogy áthívom majd Norit, belőle simán kinézem, hogy oda meg vissza van értük.
- És… tényleg azt használok onnan, amit csak akarok? Ezt sosem fogom megszokni. Akkor… ha majd összeütöttem valamit, hagyok cserébe belőle mindig, hogy hagy falatozzon az is, aki arra jár utánam.
Egyébként is szándékoztam. Van egy olyan érzésem, hogy egyelőre az átváltozáson, meg az emberi világból való kiszakításon, és a szeretteimtől távol kényszerítésen kívül csak a kényelmes oldalát kaptam ennek az egész vérfarkas témának. Mézesmadzag érzetre nekem ez az egész, de nem fogok meglepődni az első pofon után, ebben is biztos vagyok. Nora egyébként tényleg nagyon kedves volt, és már most biztos voltam abban, hogy olykor tényleg meg fogom keresni, ha valamiért segítségre lesz szükségem, szerintem akkor is, ha csak úgy egy kedves arc látványára vágyom. Mellesleg… Hogy lehet valaki ennyire gyönyörű? Remélem, ha teljességgel elhagyom a gyerekcipőt, én is hasonlóan szép lehetek majd. Tudom, tök mellékes dolog, de… Nem is tudom, azért egy részem mindig is szeretett tetszeni, még ha nem is jöhettek számításba a fiúk.
- Nem szeretnék bajt, szóval kibírtam.
Nem mondom, hogy olyan szuperül éreztem magam a bezártságtól, de még mindig lehetett volna sokkal rosszabb is.
- Úgyis lesz még tél bőven, úgyhogy bepótolom majd akkor is.
Tetszik a lelkesedés, ahogyan beszél róla, és bár a hideg nem nagy kedvencem, de gondolom nem árthat majd olykor az erdőt járnom télen is. Úristen, mennyire fogalmam sincs arról, hogyan is működik ez az egész.
- Én sem tudok, semmi olyan sportot nem kockáztattam, ami veszélyeztette volna a balett karrieremet. Hát, most már azt hiszem mindegy.
Átmenetileg legalábbis, és ha Sofia nem edz, akkor gyakorolhatok ugyan magamnak, de fejlődni sajnos nem fogok, de hát ez van, majd eljön még az az idő is, amikor visszatérhetek eme szenvedélyemhez. Legalábbis nagyon remélem.
- Ez esetben nagyon szépen köszönöm, eszméletlenül jól esik.
Mosolygok rá szélesen, és valóban jó tudni, hogy van valaki, akit a magam módján, de letámadhatok, ha valami gondomat, örömömet meg szeretném osztani mással.
- Igen, Norina már riogatott, hogy majd úgy 100 évesen farkasszámba is vesznek, de inkább legyen kétszáz, skkor már betölthetek valami értelmesebb tisztséget is. Bevallom, elég nehéz ekkora léptékekben gondolkodom, persze tudom, az sem biztos, hogy a holnapot megérem, gondolom ilyen téren elég rizikós vérfarkasnak lenni.
A halál nem ijeszt meg, sem azelőtt, sem azóta, hogy az édesapám szemébe mondtam, hogy inkább választanám a halált, mint a vérfarkaslétet, de lám, ez utóbbi képes volt legyőzni a memóriatörlést, s lám, így lettem a legifjabb villám a falkában. Annak örülök, hogy felmegyünk a lakba is, szeretném a lehető legtöbbet tudni a falkáról, legalább amíg nem szadiznak fizikailag, valamennyire szocializálódjak. Istenem, mennyivel jobb lenne, ha apa és Matt is itt lennének, azt hiszem, akkor semmi problémám nem lehetne, Shiny persze nagyon hiányozna, és a nénikémék, de valahogy csak meg lehetne oldani, hogy néha találkozzunk.
Utána már caplatunk is a fák közt, és valahogy olyan másnak látok most mindent, zajosabbnak és nyugodtabbnak egyben, a színek mintha élénkebbek lennének, és minden olyan kellemes. Nem tehetek róla, de muszáj vagyok mosolyogni, talán a farkasom lelkesedése lenne? Én sosem voltam nagy természetjáró. Észre sem veszem, hogy eltelik egy fél óra, annyira lefoglal az, hogy megtapasztaljam, miféle újdonságot jelent az érzékeimet tekintve a vérfarkaslét. Ez fantasztikus. Teljesen el vagyok ájulva a dologtól.
- Te jó illatú magasságos szentséges ég… Hát ez valami elképesztően gyönyörű.
Már szaladok is a vízpart felé, és bár egy pillanatra elkap a bűntudat, hogy jó kedvem van, de a lelkem másik fele elhessenti, mert igenis kijár már egy ideje, hogy ilyen is legyen… A felforgatott életem, a könnyek és a fájdalom után… Úgy érzem most egy kicsit felengedhetek és örülhetek.
- Nem még, szóval megtennéd? Nagyon szívesen hallanék bármit erről a helyről, meg úgy mindenről, hihetetlenül érdekel.
Csapok le a kérdésére, de a vízparton már le is ülök, hogy leoperáljam magamról a cipőmet, a zoknimat, és felhúzzam a nadrágom szárát, mert ha tovább nem is, de bokáig szeretnék belegázolni a tóba. Nem vagyok az egy helyben ücsörgő, nyugis típus, és iszonyatosan élvezem, hogy végre kinn vagyok, ráadásul egy ilyen gyönyörű helyen.

Szép oldalai, elhiszem, hogy vannak, bár egyelőre én magam ebből nem sokat érzékelek, de ami késik, nem múlik. Tény, hogy nincs rossz dolgom náluk, de nekem ez sosem számított igazán, az ölembe hullott anyagi javaknak nem igazán van értéke a szememben, de ezt inkább nem firtatom. Egyelőre beérem azzal, hogy fura mód jól érzem magam a bőrömben, és valahogy az a kis bundás is kellemes érzeteket pumpál belém, még akkor is, ha az átváltozás, legalábbis az ereje, amíg még magamnál voltam, borzalmasnak bizonyult.
- Sejtettem, hogy így működik.
Mondjuk, nem mintha lenne miből bevásárolnom, én ugyan magamtól nem fogok kérni Castortól pénzt, szóval lehetséges, hogy mégsem fogok főzőcskézni, majd még meglátom. Egyelőre egyébként sem hiszem, hogy ezzel kellene foglalkoznom, csak hiányzik egy kicsit, de túlélem. Apa és Matt sokkal jobban hiányoznak. Nem beszélve a Davis családról vagy épp Nissyről.
Csak bólintottam, nekem természetes, hogy nem akarok bajt hozni a fejemre, szóval maradok a fenekemen, amíg kell, ha évtizedekre lesz szükség hozzá, hát… én választottam, szóval nincs jogom panaszkodni.
- Igen, balett táncosnak készültem, készülök még most is, csak némileg kitolódik a dolog. Óvodás korom óta balettozom, és imádom, az az életem, és nagyon hiányzik az is.
Sóhajtok fel, nem akarom sajnáltatni magam, tényleg, csak ha már a balettről beszéltünk, ez is hozzátartozik. Ám túlságosan nem fogom bő lére ereszteni a dolgokat, úgysem fogok gratulálunk, felvételt nyert a 2015/2016-os évfolyamunkba kezdetű levelet kapni a Juilliardtól. Mindenesetre mindez jelenleg nem számít, vannak fontosabb dolgok, amikkel szívesebben foglalkoznék, és nem hittem volna, hogy valaha ez igaz lesz, de az elmúlt időszak sok mindent megváltoztatott.
- Értem. Azt tudom, hogy Felderítő vagy, Norinát mér kifaggattam róla.
Mosolyodom el, bár kezdetben nem tudtam a nevekhez arcokat párosítani, de mikor valaki bemutatkozik, akkor nagyjából egész hamar képbe kerülök ilyen téren. Nem is nagyon tudnék elképzelni neki valami durvább dolgot, olyan szelídnek tűnik… és… ha ő lehet ilyen, akkor én is megmaradhatok olyannak (legalábbis majdnem), amilyen vagyok? Ugye? Jó volna, ha nem forgatna ki önmagamból ez a helyzet, de félek, hogy a farkasom nem így fog gondolkodni.
- Nem arról van szó, hogy ne várnám ki, igen türelmes léleknek vallom magam, csak most még ilyen távlatokban gondolkodnom nagyon nehéz.
Azt sem mondanám, hogy nem vagyok ambiciózus, mert világ életemben az voltam, akármennyire is tűnjön kevésnek a 18 évem egy vérfarkasnak, de… én egyelőre többet voltam ember, és még nem is vagyok képes másként gondolkodni, de nyilván az idő majd elrendezi bennem ezeket. Ismét csak bólintani tudok, rajtam múlik, persze, és ha már ezt választottam, és nem kellett meghalnom, vagy épp mindent feledve élni valahol békességben, akkor ne pazaroljam el. Nem fogom, ismerem magam, sosem szúrom el annyira a dolgokat, ilyen szempontból nem hajazok a Corvin vérre.
- Nem bai, nem bírom megállni.
Sejtem, hogy nem épp meleg egy tavacska fenn a hegyen, de a kísértés még esetemben is elég nagyúr, és úgy érzem, hogy muszáj megtennem. Bele is dugom az egyik lábam ujját, majd kétszer ki is kapom gyorsan kuncogva, de harmadjára már megbirkózom vele, és közben Nora felé fordítva hallgatom a szavait.
- Ohh. Ez nagyon szép, mármint… nem a gyilkolós része, de maga a legenda a tóról, olyan… szívszorítóan szép, jobban nem tudom megfogalmazni. Milyen vérvonalak vannak még? Azt tudom, hogy én villám vagyok, de te mondjuk mi?
Kérdezem kíváncsian, túl sok minden van, amit nem tudok, és olyan sok kérdés bukkan fel gyors egymás utánban a fejemben, hogy fogalmam sincs, melyeket kellene feltennem, és mi maradjon későbbre.
- Igen, köszönöm!
El is vettem tőle a poharat mosolyogva, és rögtön bele is kortyoltam, majd ismét rá figyeltem.
- Az nem baj, attól még érdekes, és én mindig úgy gondoltam, hogy a legendák egy része biztosan igaz. Végül… A Vérvonal Alapítók sikerrel jártak?
Gondolom egyébként is folytatta volna, de azért inkább kérdezek, nehogy azt higgye, nem érdekel a dolog.

Ha más nem, majd hosszú évtizedek múlva folytatom, vagy épp évszázad múlva, de erről az álmomról egyáltalán nem vagyok hajlandó lemondani.
- Nem, Norina végigsorolta nekem, hogy a különböző titulusokat kik viselik.
Nagyjából a dolgukat is elregélte, szóval viszonylagosan képben vagyok, azt persze még nem tudom, hogy én egyszer majd mi leszek, de ez egyébként is nagyon távlati dolog.
- Hiszek neked.
Más választásom egyébként sincs, elvégre honnan is tudnám, mennyire fog feltűnni az idő haladása, ő meg már megtapasztalta. Sok tekintetben egyelőre csak mások elmondásaira támaszkodhatok, de tudom, hogy nem lesz ez mindig így.
- Tényleg, te mennyi idős vagy?
Akármennyi is, még mindig határozottan fiatalnak tűnik, már csak ezért is érdekel a dolog. Meg valószínűleg az sem mindegy, hogy mennyi idősen harapnak be valakit...
- Egyszer élünk, nemde? Még akkor is, ha ez az idő elég hosszú a mi esetünkben.
Vagy épp lesz, ha sikerül levedlenem a kölyökcipőt, de még az is jó időbe bele fog telni, és fogalmam sincs róla egyelőre, hogy ilyen téren jobban fognak menni a dolgok, mint másoknál, vagy épp gyengébben. Kifejezetten bátornak nem tartom magam, de fura mód a legnagyobb félelmemmel már nem kell szembenéznem... Hiszen egyedül már semmiképpen sem fogok maradni. Valahol egész megnyugtató, hogy a tavalyi bizonytalanságom után már egy egész falka része vagyok. Csak apa és Matt is lehetnének itt... Akkor lenne csak igazán jó minden, de sajnos erre nem sok esélyt látok, talán idővel majd enyhülnek a körülmények ezt illetően.
- Ohh értem, ez igencsak hasznosnak tűnik, gondolom, Felderítőként kifejezetten.
Legalábbis józan paraszti ésszel gondolkodva nem árthat hamarabb kiszúrni a váratlan látogatókat, minthogy ő szúrjon ki bennünket. Aztán felettébb kíváncsian hallgatom a többi vérvonal felsorolását, és kissé meglepetten is pislogok némelyiknél, kifejezetten érdekes dolgok vannak, már majdnem megszólalok, amíg iszik, de aztán folytatja is tovább, ami sejthető is volt, hisz Alignak kölykeiről még nem esett szó. Az idomárok kifejezetten érdekesnek tűnnek, bár sosem voltam egy nagy természetjáró, de szívesen pajtáskodnék farkasokkal. A troll elnevezést kifejezetten viccesnek gondolom, bár biztos nem azért kapták, mert hasonlítanak a játékbeli trollokra. Mondjuk azokra amik a Warcraftban vannak, Liam mindig is nagy rajongója volt, innen ismerem. Az illuzionista dolog is tetszik, de ami a leginkább megragadta a figyelmemet, az mégiscsak a Zsizsikek, az ügyességet még a balettban is hasznosíthattam volna, bár talán jogtalan előny lenne embertársaimmal szemben. Igazából, jó nekem így, lehet, hogy a nyugodt vérmérsékletemhez inkább arra van szükségem, legalább sokszínűbb leszek.
- Kifejezetten hangzatos elnevezések vannak.
Mártírok, na azt hiszem, az is kifejezetten passzolt volna hozzám, de nyilvánvalóan nem így kellett lennie, különben másként alakult volna. Panaszkodni azonban eszemben sincs. Egyelőre még úgysem érzékeltem semmit ebből a képesség dologból.
- Mindenesetre jó eljátszani a gondolattal, hogy tényleg így lehetett.
A legendák egy része azért sokszor igaz, talán ebben a témában is így van, mindenesetre ez olyan dolog, amit sosem fogunk már megtudni.
- De fura, azt hinnénk, hogyha már sikerült legyőzni a zsarnokot, akkor békesség volt, de úgy tűnik, mindig van újabb jelölt az ilyesmire. Azért szomorú, hogy el kellett válniuk.
Elgondolkodom azon, hogy van-e valami kérdésem, de végül arra jutok, hogy egy valami még biztosan érdekel.
- Tupileknek és Alignaknak volt egyébként valami különleges képessége?
Mert hát, ha nekik nem volt, vajon miként lett a leszármazottaiknak? Elképzelni sem tudom, de nagyon is elgondolkodtatónak találom. Közben már egészen megszoktam a víz hűvös érintését, szerintem ez a kedvenc helyeim egyike lesz.

- Nem, csak azokat, akiknek titulusa van, a falkatagokat nem, meg a kölyköket sem, és úristen, dehogy sikerült, túl sokan vannak, vagyunk… de azért hogyha valaki bemutatkozik, kapizsgálom a dolgot, szóval nem reménytelen, de még beletelik némi időre, hogy a ki-kicsodával és micsodával tisztában legyek.
Elég jó a memóriám, de ennyire azért nem, ha többször elmondta volna, esetleg le is írom, akkor biztosan jobban ment volna a dolog, így azonban esélytelen volt.
- Hú. Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy én is élhetek majd ennyit.
Tudom, hogy Matt is közel ennyi idős, és apa is elég öreg, már emberi szemmel nézve, de ahogy tapasztaltam, mindez még nagyon kevés, ha összevetjük Atyám korával, aki viszont már elmúlt háromszáz bőségesen és egy egész Falkát vezet. Még mindig nem fogtam fel szerintem annak a súlyát, hogy egy ilyen farkas Teremtett engem. Még ha nem is önszántából, hanem a választásom miatt.
- Én nem is tudom, mi lenne nekem majd egyszer jó, bár tudom, ilyenen még fölöslegesen gondolkodom, de azt szokták mondani, hogy merjünk nagyot álmodni… Te hogy lettél Felderítő?
Természetesen a kíváncsiság szüli a kérdésemet, s mivel most épp olyan személlyel vagyok, aki nem rest válaszolni a tömérdek kérdésemre, hát nem fogok leállni velük, hiszen bőven vannak olyanok, akik nem igazán örvendenek a kérdésáradatnak, én pedig szeretném ezt a lehetőséget kihasználni.
- Nekem is el fog tartani egy ideig, talán könnyebb lenne, ha az itteni őslakos kultúrában járatos lennék, de nem vagyok az, szóval többségük nyelvtörőként hat nekem.
Ez mondjuk nem nagyon lehet meglepő így első hallásra, de idővel belejövök majd mindenbe, efelől nincsenek kétségeim, hisz ha elhatározok valamit, azt szokásom addig nyüstölni, míg véghez nem viszem.
- Nem értem, miért jó ez, ha valami működik akkor is, ha nincs senki, aki mások felett páváskodna. Biztos csak a naivitás beszél belőlem, de egy zsarnok legyőzése után szerintem elég buta dolog megpróbálni felülemelkedni a többi farkason. Mindenesetre, talán valahol ott gyökeredzik a probléma, hogy mégiscsak ember az alapanyag, és az emberekben benne van a becsvágy, az önzőség.
Azt azért remélem, hogy a Falkán belül most nincs ilyen, és némi önző gondolatmorzsám most nekem is van, hisz ha Castort eltüntetnék a falka éléről, akkor az az én végemet is jelentené, hisz ahogy Norina ecsetelte, a kölyök Teremtő nélkül csak teher.
- Értem. Hát, amit hallottam erről a Vörös Holdról, a szellemekről nem nagyon akarnék sokat tudni.
Húzom el a számat, nekem bőven elég annyi, hogy Matt ott sérült meg, majdnem bele is halt, nem biztos, hogy kibírtam volna, noha nem mindent elsöprő szerelem a mienk, inkább alig hajtott rügyet, elkezdett alakot ölteni, de félő, hogy most el fog halni az alaszkai hidegben, a közénk feszülő távolságban, megannyi akadályban. Ettől még nagyon aggódtam érte, s iszonyatosan hiányzott volna, bármily friss is legyen az ismeretségünk.
- Nekem jó!
Bólintottam, s már ki is másztam a vízből, szerintem mezítláb megyek addig, amíg meg nem szárad a lábam, utána majd visszaveszem a zoknimat és a cipőmet.
- Majd mondom, de én már annak is nagyon örülök, hogy elhoztál ide, és beszélgetünk mindenféle érdekes dologról a friss levegőn.
Pillantok rá egy széles mosollyal, komolyan hálás vagyok neki, és eszembe sem jut másra vágyni, mint amit most kaphatok, mert őszintén, onnantól, hogy kijöttünk a szállodából, nekem teljesen mindegy, hogy mit csinálunk.
- Egyébként, miért van két helyen falkaszállás?
Ez már foglalkoztat egy ideje, és nem egészen értem, az egyesülésről még nem igazán sikerült képbe kerülnöm.

- Ohh, de kaptam tőle ilyen kis tanulókártyákat, mint az iskolában. Nagyon komoly, úgy azért könnyebb lesz valamivel.    
Mosolyodtam el, ha én magam nem lennék egyébként is kellőképpen maximalista, biztosan túlbuzgónak találnám Norinát, de így nincs így, valószínűleg nekem is eszembe jutott volna valami hasonló előbb-utóbb, így csak megkímélt a fölösleges fáradozástól, amiért igazán hálás vagyok.
Úgy tűnik, sikerült kellemetlen dolgot kérdeznem, amit határozottan nem szerettem volna, mert tényleg nem szeretek senki életében vájkálni, mentségemre szóljon, nem hittem, hogy ezzel rosszat tennék. Ezek szerint tévedtem. Máskor százszor jobban meggondolom, kitől mit kérdezek, és igyekszem majd nem személyesre venni a figurát. A jelek szerint ez nem nagyon megy nekem.
- Ohh értem. Az okmányirodában dolgozni gondolom kifejezetten hasznos.    
Mondjuk, nyilván törvényt szeg vele, de hát, valamiképp meg kell oldani feltűnésmentesen a dolgokat, és az már leesett nekem is, hogy a falka tagjai mindent alárendelnek a falkának. Vélhetőleg erre én is hamar rá fogok érezni, már csak azért is, mert az Alfám a Teremtőm is egyben, és holt biztos, hogy tesz majd arról, hogy ez belém ivódjon. Belém verni nem kell majd, nem vagyok az a fajta.
- Az jó lenne, mert kíváncsi vagyok rá. Biztos vannak köztük is kedvesek, mint mondjuk te. Izé… nem azt mondom, hogy a többiek nem azok, csak hát, vannak azért morcosabbak személyek is, ahogy eddig észrevettem. Ez mondjuk normális, a világ is így működik.  
Alapvetően odáig még nem jutottam, hogy bárkiről is azt gondoljam, leharapná a fejem, ha olyat tennék, mondanék, amivel egy kicsit is sikerül felhergelnem. Nem is tudom, idegesítettem-e már fel valakit úgy rendesen, még csak kamaszos hisztériáim sem voltak soha, amiktől anya a haját tépte volna.
- Ez igaz. Azt hiszem, fölösleges is a megértésével próbálkoznom, mivel nem vagyok olyan, nem is tudhatom, mi mozgat egy nagyravágyó személyiséget. Ők meg biztos a magunkfajtát nézik madárnak.    
Erre azért elmosolyodtam, remélem, nem sértem meg vele, arra meg tényleg csak bólogatni tudok, hogy én sem vagyok ilyen, úgyhogy maximálisan helytálló az, amit mondott. A szellemekkel kapcsolatos kérdéskörön gyorsan túllépek, és jobban érdekel az, hogy miért is laknak külön a farkasok, szóval nagyon is odafigyelek, mikor elkezdi Nora ecsetelni, s szó mi szó, kicsit azért meglep a dolog. Bár, ki tudja, lehetséges, hogy az ilyen falkaösszeolvadás általános dolog, nem igazán tudhatom, mindenesetre érdekes.
- Hú, na ezt még nem tudtam. Ezek szerint nem volt mindig ilyen nyugis a falkaélet errefelé. Gondolom, történt egy s más, míg két falka volt, legalábbis, még emberi fejjel belegondolni is adja magát, hogy nyilván az őslakosok szerették volna, ha eltűnik innen Castor falkája. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy könnyű menet volt. Remélem, azért már nincsen feszültség falkán belül az egykori különálló falkák tagjai között.    
Ez lehetséges, hogy megint olyan téma, amit nem kellene boncolgatnom, de hát mit tehetnék, ha egyszer érdekel, s ha érdekel, akkor lehetőség szerint mindent megteszek, hogy a tudásszomjam kielégüljön.
- Duncant ismertem meg először, meg az Orpheum személyzetét, aztán Michellet, bár őt határozottan nem kedvelem, mert átvert, utána jött Castor, ami mondjuk gondolom nem újdonság. Norina tartotta ugyebár nekem a gyorstalpalót, illetve Emilyvel sikerült beragadnom egy ízben a liftbe, ahonnan az a… Vezető Testőr mentett ki, aki borzalmasan fiatalnak látszik, de biztos nem az, és nem jut eszembe a neve. Meg… nem tudom azt sem, hogy kinek van bejárása Castorhoz, de egy nőstény szedett ki a kádjából a beharapásom éjszakáján, mert elaludtam, és terelt be a mostani szobámba. Azt hiszem, ennyi.    
Gondolkodom el, majd hirtelen bevillan még valaki.
- Jaj, hát persze, Sofia, bár vele azóta nem találkoztam, hogy farkas lett belőlem, csak a tánciskolájába jártam.    
Égni fogok, ha valakit elfelejtettem, de szerintem nem, ha mégis, hát majd mondom, ha esetleg eszembe jut még valaki. Baktatok mellette, nagyjából mindenre határozottan lelkesen reagálva, nem tehetek róla, de tényleg minden érdekel, és most különösen szükségem van arra, hogy keressem a szépet.
- Te régóta vagy már a falkában?
Az elmondása alapján egy ideje már igen, de azért kíváncsi vagyok, nem mintha a szememben bármit is számítana, csak abból a szempontból lehet érdekes, hogy vajon Castornak mennyi idő kell, hogy megbízzon valakiben úgy igazán, mert úgy vettem észre, hogy benne például bízik, bár az is lehet, hogy tévedek. Nem rendelkezem még olyan hatalmas éleslátással a világ dolgait illetően tizennyolc éves fejjel.