A legenda szerint, mikor az elsők közt felütötte fejét a trónbitorlási vágy, s Alignak könyörületet nem ismerve roppantotta össze ellenségeit, Tupilek minden halottér könnyeket hullajtott, minél idősebb, nagyreményűbb volt egy farkas, annál többet. Az ő gyásza és fájdalma töltötte meg a tómedret. A víz felszíne mindig tükörsima, sose zavarja fel semmi, a környék háborítatlan és békés...
-Akkor nem is olyan rég csatlakoztál.-Oké nem tegnap volt, de hozzám képest még elég fiatalka a falkában. A visszakérdezésén nem lepődöm meg, de nem válaszolok neki egyből. Először csak egy mélyet szippantok a levegőből, majd kifújva azt megszólalok. -Már több mint száz éve vagyok a falka tagja. Pontosan már nem tudnám megmondani, hogy mikor is csatlakoztam. Rég volt, nagyon rég.-Bár sosem bántam meg a dolgot. Itt nagyon is jól érzem magam. Igaz most minden megváltozott, de még bízom, reménykedem abban, hogy túl sok minden ezzel nem fog változni. Idővel gondolom majd a többi betolakodóval is megismerkedem majd. Biztosan vannak közöttük rendesek, tisztességesek is, de egyelőre még tartom a kellő távolságot tőlük. Sosem lehet tudni ugyebár. -És szereted? Jónak találod Castort, mint vezetőt?-Nem nem akarom kérdőre vonni az új atanerkünket, csak kíváncsi vagyok egy olyan véleményére is, aki sokkal jobban ismeri őt. Gondolom pozitív véleménnyel lehet róla, ha még itt van...De az is meglehet, hogy még nem tapasztalta meg az alfa rosszabbik oldalát.
Mondatára, csak bollintok jelezve, hogy jól mondja. Kérdésemre válaszól, de nem azonnal. Mondanám neki, hogy itt harapottbe teremtőm, de minek hisz nem ismer meg, de én mintha emlékeznék rá, a régi falka gyűlések ből. Nem csak, hogy mintha, hanem egészen biztos vagyok ebben. Már akkor sem volt egy beszédes emberke. Tehát, kábé akkor lett a falka tagja, mikor én születtem, vagyis inkáb abban az évben. De, még az sem biztos. Castor felől kérdez, hogy mi róla a véleményem, mint vezetőröl. Ezt azért még végig gondolom, mert nem akarok hülyeséget mondani. - Mint az alfámat persze, hogy szeretem. És igen, szerintem jó vezető, bár lehet ez csak az én véleményem róla. - Mondom neki, és közben a tavat bámulom. Egy kicsit közelebb megyek, de nem nagyon, mert valamiért inkáb azért távolmaradok.
Nekem a lány arca nem ismerős. Nem jegyzem meg minden volt falkatársunkat. Azóta sok idő is eltelt és sokan csatlakoztak, vagy hagytak el bennünket. A kérdésemre válaszol, bár nem túl határozott. Talán fél? Semmi hátsó szándékom nincs ezzel. Nem Castor küldött, hogy kikérdezzem a falka társakat a felől, hogy mit is gondolnak róla, és ha van valaki aki rosszat mond azt nyírjam ki. Engem most tényleg csak a kíváncsiság hajt ennyi. -Értem. Nos azért az is jó, ha te így gondolod...De biztos vagyok benne, hogy sokan mások is hasonlót mondanának róla. Különben már rég nem lenne az alfátok.-Igen még nem nagyon tudom a sajátoménak is nevezni őt, de attól még természetesen nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy már alá tartozunk, nem Darren a vezetőnk. -És mit szólsz ahhoz, hogy így összeolvadt a két falka?-Mert gondolom azért nekik is megvan erről a maguk véleménye. Biztosan sokan nem örülnek neki, ahogy nálunk sem, de el kell fogadni, vagy el lehet menni. A magam részéről inkább elfogadom. Túl rég élek itt ahhoz, hogy csak úgy itt hagyjam az egész várost.
- Nos, igen mindenki szereti őt. - Mondom neki röviden, miután el mondja a mondandoját. Én, még mindig a tavat nézem, mikor is kérdez tőlem ismét. Azt szem, a kérdése nem ért váratlanul bár, bennem is fel merült ez a kérdés, hogy én is felteszem, de ő gyorsabb volt ezen a téren. - Én, örülök neki nagyon. Mert, így legalább nem kell a többieknek könyörögnöm, hogy végre legyenek olyan kedvesek, és kisérjenek el kirándulni, vagy bárhova máshova. - Mondom neki, és magasról teszek, hogy a mondatomat panaszkodásnak veszi, vagy nem. Mindegy, én tudom, hogy ezt nem azért mondom, hogy ki panasz-kodjam magamból. Bár, lehet hogy mégis panasz, hisz a kötelező vadászaton, és a kötelező más egyéb szabad téri programokon kivül, mindig a melegben meresztik a hátsojukat. Alig van olyan falka tag, aki kimer jönni az udujából. A vérmedve, jóbban illena rájuk, mint a farkas, de ez az én magán véleményem.
Meglep a válasza. Bár igaz nem tudom, hogy milyen szabályok szerint éltek ez előtt a másik falka, de ezt nem néztem volna ki belőlük. Ezek szerint ők is óvatosabbak voltak...De igaz most már teljesen mindegy. Mindenhova jöhetnek még a farkaslakba is betehetik a lábukat. Remélem azért nem fogják ellepni a "birtokunkat" és inkább megmaradnak a jól ismert kis területükön. -Nos most már bárhova elmehetsz és nincs mitől tartanod.-Elvileg. Már egy falka vagyunk, szal ő rá is úgy kell tekintenünk mint egy falkatársra. Ha bajba kerül segíteni kell neki és jobb, ha nem állunk le vele bunyózni, gondolom Castor azért nem örülne ennek olyan nagyon. Pár lépést teszek, hogy ne egy helyben álljak egész végig. Nem megyek messzire, csak már meguntam az álldogálást. Miközben sétálok a tájat figyelem. Nem emelem rá a tekintetem. No nem azért mert lenézem, egyszerűen csak most nincs mit mondanom neki, egyelőre. Egy pillanatra ismét megállok és egy mélyet szippantok a levegőből. Érzem egy közeli csorda illatát. A bundásom azonnal felkapja a fejét. Menne ám vadászni, de most ennek nincs itt az ideje.
- Az biztos. - Mondom röviden, hisz most más már nem jut az eszembe. Látom, hogy el indul amit jó magam is meg teszek, le maradva jóval tőle. Tekintetem, formás hátsójára téved, és közben ajkam széles vigyorba húzódik a formás hátsoja láttán. Még jó, hogy nem látja az arcomat. Én is beleszagolok a levegőbe, és jó magam is megérzem a csorda illatát, és a gyomrom megkordúl, jelezve, hogy üres. Hírtelen ötlettől vezérelve, fordulok felé és kérdem tőle. - Héj, csajszi megyünk vadászni? - Kérdem tőle, és várom válaszát az ötletemre. Bár, nem biztos, hogy érdekelné őt a dolog.
Mikor meghallom a csajszi szót összerezzenek. Ez most komoly? Nem veszi észre, hogy én az a személy vagyok, aki ezeket iszonyatosan nem bírja? Lassan fordulok vele szembe. Tekintetemből leolvasható, hogy nem vagyok valami vicces hangulatomban és halálosan komolyan mondom minden egyes szavamat. -Még egyszer ne merj így szólítani. Nem vagyok csajszi. Nem vagyunk barátnők, puszipajtások, de még akkor sem hagynám, hogy így nevezz. Nem egy ostoba tinilány vagyok. Légy óvatosabb Allison. Nem minden farkas tolerálja az ilyet és vannak akik már rég kitépték volna a kezed, vagy bármi mást.-Nem nem megfenyegetni akarom. Nem áll szándékomban bántani, csak figyelmeztetem, hogy bizony tényleg vannak durvább farkasok, akiknek elég egy ilyen beszólás és bekattannak. A hangom nyugodt, de azért érezheti benne a keménységet. Ismét beleszagolok a levegőbe. Talán tényleg nem ártana kicsit kimozdulni. Legalább megtudom farkasként milyen ügyes a lány. -Rendben...Menjünk!-Bólintok rá végül. Mivel nem áll szándékomban egy vad idegen előtt levetni a ruháimat, így kicsit messzebb sétálok tőle és miután már valamennyire takarásban vagyok el is kezdek kibújni a ruhákból.
Látom, hogy a mondatomra megrezzen, és felém kezd fordulni, de lassan. A vigyorom, gyorsan le hervad, mikor felém fordul, és amint meglátom az arcát, csak akkor jövök rá, hogy mekkora hülyeséget is csináltam az elöbb. Miután felém fordul, beszélni kezd hozzám, és bár szavai nyugodtak, és csak figyelmeztett, nekem ezek a szavak mégis, úgy hatnak mintha lekevert volna egyet. Mondatát, végig hallgatom és közben szégyenkezve nézzek magam elé. ~ A francba, ezzel most túl messzire mentem nem kellett volna őt le csajsziznom. - Gondolom magamban szavai után, majd mondja, hogy tetszik neki az ötlet, hogy menjünk vadászni. Mondata után, látom amint elindul valamerre, hogy le tudjon vetközni. A számat kinyitom, de egy szó sem jön ki belőle. Az előzö mondatomat meg úsztam egy figyelmeztetéssel, de a következő mondatommal, biztos történne valami dúrva. Követem a példáját, és én is keresek egy helyet, ahol neki vetközhetek. ~ Még, így komoly arccal is olyan édes tud lenni, és mégis olyan tekintélyt parancsoló. Kapd össze magad Ally, hisz nem sokára vadászni fogsz vele. - Gondolom magamban, miközben vetkőzöm lefelé. Miután, már meztelen vagyok, fel veszem bundás alakomat, és úgy indulok vissza ki a tóhoz, majd le ülök és megvárom őt, hogy meg jelenjen ő is farkas alakjában.
Nem reagál semmit a szavaimra. Látom a tekintetén, hogy azért felfogta a dolgokat, de valami visszajelzést mégis csak elvárna az ember, de mindegy is ezzel nem is foglalkozom a továbbiakban. Amennyiben később jobban odafigyel a szavaira nem hiszem, hogy itt bármi gond adódna. Nem azért maradtam itt, hogy letámadjam őt. Nem foglalkozom vele tovább, csak fogom magam és elvonulok. Nem izgat az, hogy mit gondol rólam, vagy erről az egészről. Most vadászni fogunk, csak a zsákmányra kell összpontosítani. Miután minden ruhámat egy kupacban ledobtam a földre ki is engedem a farkasom. Az átváltozás már nem olyan fájdalmas, mint kölyök koromban. Teljesen hozzászoktam. Egy hang sem jön ki a torkomon, de sok időm nincs is erre. Csak másodpercek telnek el és már négy lábon, fehéres bundában állok a hóban. Nem maradok sokáig a fák takarásában. Szépen, békésen baktatok vissza a lányhoz, aki már vár is rám a tó partján. ~Akkor indulás!~ Azzal már meg is szaporázom a lépteimet és a zsákmány illatát követve a fák közé vetődöm. Megvárom, hogy Allison mellém érjen, végül futásnak eredek. Jó érzéssel tölt el, hogy ismét érezhetem ezt a szabadságot, amit a bundásom nyújt. Élvezettel rohangászok a fák között, ugrálok át egy-két nagyobb akadályt. A talpam alig érinti a földet, úgy suhanok a fák között.
Amint ki lépek a helyemről, egy kis rést nyitok a palyzsomon, hogy legalább gondolotban tudjunk kumonikálni. Ő is hamar meg érkezik, és szól, hogy mehetünk. Követem őt egészen az erdőig, majd mikor ő futni kezd, én is követem példáját. Nem vagyok benne biztos, hogy neki is van-e rés a palyzsán, így nem is közvetitek felé semmit, csak magamban gondolkodom. ~ Azt már tudom, hogy hogyan ne szólitsam, de azt még nem tudom, hogy hogyan szólithatom. - Gondolom, miközben őt követve futok, és ugrálok, hogy lépést tartsak vele. ~ Majd, megkérdem tőle a vadászat után. - Gondolom, és közben már ott haladok mellette.
Természetesen én is leeresztem annyira pajzsomat, hogy a kommunikáció működjünk kettőnk között, de semmi többet nem tud kideríteni rólam. Sokáig csak némán futok a fák között mellette, de mikor már úgy észlelem, hogy igen közel vagyunk már a csordához visszafogom magam és lassú sétába kezdek. Ha követi a példámat, akkor mellette baktatok tovább. Most már oda kell figyelni minden hangra. Nem lenne szerencsés ránk terelni a figyelmet. ~Mire szeretsz vadászni? Gondolom vannak kedvenc falatjaid.~ Közben érezheti, hogy lépteim egyre óvatosabbak és hosszasan szimatolok a levegőbe. Mindjárt ott vagyunk. Nem tudom, hogy hogyan szokott vadászni, így nem is nagyon tudom ő mit tervez. Egy közös zsákmány, vagy mindenki megy a maga útján? Ezért sem szeretek idegenekkel vadászni, de valahol el kell kezdeni. A bokor alatt meglapulva figyelem meg a szarvasokat. Nincsenek sokan, de van pár finom falat. ~Mit gondolsz? Bevállalunk egyet-egyet?~ Teszem fel a kérdést. Miközben le sem veszem a tekintetem a zsákmányról.
A szagokból, érzem, hogy közeledünk valahova és ahogy le lassít, én is azt teszem. Kérdését, meghallom a fejemben, és válaszólok is rá. ~ Többnyire bölényre, szarvasra, ilyenekre. - Mondom, meki. ~ Bár, ezekre is inkáb falkában. - Mondom neki, és magam is jól meg lapulok. A természet filmekből tudom, hogy általában a ragadozók, mindig a leg gyengébbet választják ki, vagy a sérűltett. Jó magam, azt sem tudom, hogy mégis melyikbe mártsam a fogamat. A második kérdést is meg kapom tőle, és a dolog jó ötletnek tünik. ~ Rendben, külön egy, egy mindkettőnknek. - Közvetítemneki, és őt megsem várva, indulok egyenesen az általam kiválasztott zsákmány felé, ez ráadásul még el is koborólt a többiektől. Tökéletes zsákmány, csak el ne szúrjam. Gyomrom, ismét jelez, hogy üres vagy mia csuda, de talán a zsákmányom ezt nem hallotta.
Csak bólintok egyet a szavaira, majd már tovább is haladunk. Ha szarvas akkor most örülhet a mi kis csordánknak. Igazából nagyon is kíváncsi vagyok arra, hogy milyen vadász lehet. Bár száz évesen már nem kell, hogy gondot okozzon neki. Mikor megkapom a válaszát éppen tovább mondanám az elképzelésemet, de erre nem ad nekem lehetőséget mert már neki is ront a szarvasoknak. Kissé idegesen pillantok utána. Meg kellett volna várnia, hogy egyszerre induljunk neki. Egy halk morgás után végül én is kifutok a tisztásra és az egyik nőstény szarvast kiszemelve elkezdem őt kergetni. Nem egy megtermett példány, de nem is kell most nekem nagyobb, és ugye pazarolni nem fogunk. Egy kis hajsza után végül sikerül őt elterelnem a csordától. Így máris könnyebb dolgom lesz az elkapásában. Teljes sebességemmel futok utána, míg nem érek mellé. Próbál lerázni, de nem fog neki ez olyan könnyen menni. Meg is próbál megrúgni, de nem talál el. Még egy kicsit hajtom őt, majd egy szép nagy ugrással már rá is vetem magam a hátára, hogy fogaimat a nyakába mélyeszthessem. A kis nőstény azonnal megpróbál ledobni magáról, de nem jár sikerrel. Erősen kapaszkodom. A riadt hangja az egész erdőt bejárja, de nem jönnek a segélykiáltására. Magára maradt, ám a fájdalma már nem tart sokáig. Leugorva róla, nyakánál fogva rángatom le a földre, hogy végül végleg álomba ringassam őt. Miután megérzem, hogy izmai elernyednek, a szíve megáll elégedetten engedem el és nyalom meg a számat. Viszont mielőtt nekilátnék a lakmározásnak körbepillantok, hogy megkeressem Allisont. Ha látom, hogy ő is sikerrel járt nem várok tovább, nekifogok az evésnek.
Szerencsére, az áldozatom háttal áll nekem, így szinte semmit sem sejt, abból, hogy mindjárt meg lesz támadva. Lassan, lapulva közeledem hozzá, míg ő gyanútlanul legelészik. ~ Fogyazd el csak nyugodtan az utolsó kajádat ezen a világon, mert ez lesz az utolso. - Gondolom neki magamban, és közben várok. Amint, úgy érzékelem, hogy végzett, ismét elindulok felé, lapos kuszásban indulok felé, majd a négy lábánál óvatosan közelitek, majd alulról támadok, lehúzom őt a földre, és eltötöm a szarvas nyakát, vagy ami tovább tart, megfojtom. Amint, elengedem össze esik, én pedig vigan lakomázhatok belőle. Az áldozatom szeméből, még mindig kilehet olvasni, a rémületet, de már nem tudott volna mit tenni. Ráadásul, még öreg is volt, tehát neki már eleve jóbb is, hogy így halmeg. Valahonnan a távolból, egy nőstény szarvas kér segítséget a társaitól, de gondolom azok nem mernek közbe avatkozni. Amint a segély kérő kiáltások abba maradnak, érzem, hogy mintha figyelne engem valaki. A lakmározást, abba is hagyo, hogy megnézem azt, hogy engem ki is nézz. Az a nőstény az, a egykori őslakó falkából, ő nézz engem. Szarvasomat megragadom, a nyakéánál, és oda húzom hozzá a zsákmányomat. Majd ott folytatom a finom szarvas hús elfogyasztását. Közben, mert azért bár vérfarkasok vagyunk, azért az illemet tudni kell. ~ Jó étvágyat. - Közvetítem neki, ha a palyzsán van egy kis rés, amin hallja.
Egy sikeres vadászat után végül nagy örömmel mélyesztem a fogaimat a zsákmányomba. A a friss vér íze mámorító hatású. Az első falat lenyelése után már tépem is tovább a finom húst. Hallom a közeledő nőstényt, de nem igazán foglalkozom vele. A pofám már teljesen vörös a vértől, mikor végül felemelem rá a tekintetem. Ő is sikerrel járt, bár egy idősebb egyedet fogott el. Igaz könnyebb, de a fiatalabbaknak finomabb a húsuk. ~Neked is!~ Azzal már folytatom is az evést. Hosszú percek telnek így néma csendben. Csak a csontok roppanását, az inak szakadását, a rágást lehet hallani, míg végül az elejtett zsákmányból nem marad sok és a pocak is megtelik. Elégedetten sétálok arrébb a tetemtől és huppanok le a földre, hogy lenyalhassam a bundámra került vért, az után meg jön a jól megérdemelt pihenés.
A válasza után, eltüntetem a rést a pajzsomon, hogy nyugodtan nyögjek fel kéjesen, mikor a meleg vér a pofámba folyik. Bár, a hús kissé rágos, de attól még meglehet enni. Jó, sokáig eszem a húsból, de csak a felével végzek, a másik felét ott hagyom. Elmegyek a tetemtől, és mosakodni kezdek, hisz a vértől ragacsos a pofám. Mosakodás után, a társamra nézek, aki talán még mindig mozsdik. Én, eldőlök és a hóban hempergek, ami nagyon jó érzés. Mivel, már nem eszem, ezért ismét megnyitom résnyire a pajzsomat, és meg várom, hogy a társam javasol e valamit, vagy egyáltalán szeretne e valamit, még csinálni, így farkas bőrben, ha nem felőlem, akár mehetünk is vissza a ruháinkért.
Mosakodás közben a másik nőstény is befejezi a lakmározást és tisztálkodni kezd. Jó volt ez a kis vadászat, az emberi oldalam teljesen kikapcsol ilyenkor és átadja magát a szabadságnak. Ezért is szeretek farkas bőrben lenni. Olyankor nem gondolok az emberi gondokra, a munkára. Csak a természetre, a békére, nyugalomra és adott esetben a vadászatra. Persze az is igaz, hogy nem tudnék így több napig maradni. Már hozzászoktam a kényelemhez, a meleg ágyhoz, egy pihentető fürdőhöz. Miután eleget pihentünk felállok a földről és közelebb sétálok a nőstényhez. ~Vissza indulhatunk?~ Teszem fel a nagy kérdést, és ha benne van akkor már hátat is fordítok és lassú rohanásba fogva indulok vissza a tóhoz, a ruháinkhoz. Amint odaérünk a holmijaimat megkeresve már vissza is változom, hogy pár perccel később már emberi alakban, felöltözve sétáljak a reményeim szerint szintén felöltözött lányhoz. -Köszönöm szépen neked ezt a kis vadászatot. Jól éreztem magam, de most már ideje lenne visszamennem. Örültem a találkozásnak! Szia!-Még egy kis aprócska mosolyfélét is kap tőlem, majd szépen hátat fordítok neki és hazamegyek.
//Bocsánat, amiért ilyen sokáig várakoztattalak a válasszal! Köszönöm a játékot //
Mozsdás után, kapok a csajtól egy kérdést, mire farkasként, csak bólintok. Aztán, megyünk is vissza a ruhánkért. Én, is gyorsan vissza vedlek emberi alakomba, és indulok vissza oda ahol annak elötte ülök. Tényleg meg kéne kérdezni, hogy hogyan is szólithatom őt. Nem sokára ő is meg jelenik, és meg is köszöni a vadászatot. - Én is köszönöm. Kár, hogy el mész, mert... Mindegy hagyjuk. Remélem, hogy még fogunk találkozni egymással. - Mondom, neki majd kapok tőle, egy apro kis mosojt, majd megfordul, és elmegy. Én, ott maradok egyedül, miközben távolodik tőlem, még azért rá nézek formás fenekére, és közben megnyalom száraz ajkamat.
Jó vagyok. Nem csak hiszem, tudom is – elvégre már legalább egy hónapja itt vagyok, Fairbanksben, és mindeddig sikeresen elkerültem a bátyám társaságát. Illetve, javítom magam. Nem csupán elkerültem, a tudta nélkül, amikor épp ráértem, figyeltem. Szépen, sunyin, meglapulva, felhúzott pajzzsal, úgy, hogy a szél se zavarjon be… És épp ezért igyekeztem eddig kerülni az egykori őslakos területeket is, annak ellenére, hogy semmi bajom nem volt velük. Ismerem én az ilyet, összevonás ide vagy oda, a többség valószínűleg nehezen barátkozik meg a gondolattal, enged fel, és szívesebben tartózkodik a sajátjai között, az egykori saját területeken. Levelem megírtam, akarom mondani rajzoltam még idejövetelem előtt, s hacsak nem valami ritka szar és lassú a postaszolgálat Alaszkában, már pár hete a bátyám kezében kell, hogy legyen az a darab papír, ami látszólag csak két hétköznapi dolgot rejt – egy kézzel rajzolt portrét a legidősebb bátyámról, a hátoldalán pedig a legfiatalabb bátyám aláírását, valójában nagyobb célokat szolgált. Hogy mit? Hogy megtévesszen. Kérdéseket ébresszen, elgondolkodtasson. Hogy reményt adjon. Hogy reményt adjon, amit valószínűleg az első találkozásunk alkalmával el is tiprok, hisz ki tudja, mit fog reagálni Alexei, ha a hőn várt kisöccse helyett valójában a húga fogadja? Nem ígértem, idővel mégis jelentkeztem, egy második levél képében, azonban ebben sem bántam bőkezűbben a szavakkal. Hogy ez mit rejtett? Egy dátumot, ami épp Petrov születésnapjára esik, úgy hiszem, hozzá illően egoista választás – június 30., 16:00 – és egy helyszínt – Tupilek könnye, kék ház a parton – hogy megkíméljük a várost az árvíztől, amennyiben drága Alexei-em meglátva örömkönnyekben törne ki… Annyit csak nem fog bőgni a meghatottságtól, hogy innen, a völgyből is kiöntsön a víz. Előzőleg már felmértem a terepet, hogy kiválasszam az legideálisabb helyet, ahol majd a fivéremet várom. Megnéztem a lehetséges megközelítési útvonalakat, hogy merről fúj a szél, milyen hamar veszti el az üde gyep az arra járó farkasok illatát… Nem tudom, a bátyám felismert-e volna még csak az orrára hagyatkozva, azonban nem kockáztathattam. Mivel aznap szabadnapos voltam, így már órákkal a megbeszélt időpont előtt kimentem a helyszínre, ha esetleg Alexei-t is a kíváncsiság hajtaná és korábban jönne, nehogy pont akkor fussunk össze. Kár lenne a sok szervezésemért. Így viszont, miután meggyőződtem róla hogy tiszta a terep, nemes egyszerűséggel letelepedtem a tóparti házikóban, kényelmesen elhelyezkedve az egyik fotelben, az ajtónak háttal. Nem volt más dolgom, mint várni. Biztosra vettem, hogy a bátyám jönni fog, hisz miért ne jönne, amikor reményt adtam neki, hogy újra találkozhat a saját vérével? A kérdés már csak az, hogy mennyivel előtte fog befutni. Nem hinném, hogy késne, egy ilyen helyzetben, de ha mégis, nagyot fogok csalódni benne. Tik-tak… Tik-tak… Hol vagy már?
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Mit ne mondjak, eléggé meglepődtem, amikor a postás az egyik reggelen egy csomagot hozott nekem. Nem vártam semmit, őszintén talán utoljára évtizedekkel korábban kaptam csak úgy valamit. Elgondolkoztam rajta, hogy csak nem Sarah lepett meg valamivel, de amikor kinyitottam a csomagot és megnéztem a csomag tartalmát, valami azt súgta, hogy nem így van. A képen a rajzolt önmagam nézett vissza rám. Pár percig tanulmányoztam majd tényleg kizártam Sarah-t, mint küldőt. Ahogy kinéztem rajta, így még szerintem ő se látott. A hajam jóval hosszabb volt, kevesebb szőr volt az arcomon… ráadásul… fiatalnak tűntem rajta. Jóval fiatalabbnak. Meg mertem kockáztatni, hogy ez még nagyon a kölyök korom, esetleg az emberi időszak. Aztán amikor megfordítottam a lapot, akkor láttam meg az aláírást. Macskakaparás volt, de ráismertem Petrov írására… illetve a nevére is. Hatalmasat dobbant a szívem. Petrov… hát él? El se hiszem. Annyi év után újra feltűnt… kezdem elhinni, hogy Fairbanks tényleg valami múltújraélő hely. Ahogyan jönnek vissza az emberek a múltamból… Faye, Aimée, Kate… Sarah… és most még Petrov is… Tupilek a Szellemvilágba, ha kiderül, hogy még az öregem is él, én tényleg veszek egy kalapot csak azért, hogy megegyem! Elmondhatatlan öröm vett rajtam erőt… pár óra erejéig, talán pár napig. Mellékes. Szóval eltelt egy kis idő a következő levélig… ugyanaz az írás, egy konkrét hellyel. Ezen már összevontam a szemöldökömet. A hely, amit megjelölt, a régi falkám területére esett. Na most Petrov vagy őrültebb lett az évek során, mint volt, vagy annyira vak vagyok, hogy eddig nem futottam össze vele és már falkatag. Na ez érdekes lesz. Aztán eljött a találkozás napja, én pedig elindultam. Igyekeztem pontos lenni, szóval időre oda is értem találkozási helyhez. Igazából nem tudom, mit várok ettől a találkozástól. Igen, örültem neki, hogy a testvérem élhet ennyi idő után, de aztán komolyan elgondolkoztam. A helyzet az, hogy Petrovval annyira nem voltam jóban. Igen, a testvére voltam, megvédtem, ha kellett de… elég sok ellentétünk volt. Volt egyszerűen valami a viselkedésében, ami már nekem is sok volt… valami… na ezen a ponton megfelelő közelségbe értem és megcsapott egy energia. A megbeszélt helyen egyetlen személyt érzékeltem. De volt egy kis gond ezzel… egy nőstényt érzékeltem. Megtorpantam. Ez meg mégis mi. Viszont utána megéreztem a falkaszagot is. Akárki is az idegen, a falka tagja, ergo ez nem csapda… elvileg, de igazából veszélyt se éreztem a levegőben. Viszont eléggé feldühödtem. Dühös léptekkel indultam tovább, amolyan most már csak azért is utánajárok. A kezdeti bizakodásom, kétkedésem a múlté vált. Ki merészel így megvezetni?! Kinyitottam a ház ajtaját, amikor odaértem. Szegény kilincs megsínylette, de végül a helyén maradt. Becsuktam magam mögött, majd a nappali felé fordultam… egyenesen a nekem háttal levő fotelre szegezve a tekintetem. A benne ülő szinte érezhette, hogy átdöföm a tekintetemmel. Talán túlságosan is, de mostanában az ingerületre fokozottan érzékeny voltam… rohadt elvonási tünetek. - Nem tudom, ki vagy te, de nem az öcsém – szólaltam meg, rég nem hallott hangot hozva a nőnek. – Azt ajánlom, most azonnal kezdj el beszélni. Nagyon nehezen sikerült palástolnom a hangomban megbúvó ingerültséget, de egyedül a falkaszag volt az, amiért nem támadtam szó nélkül. Tudni akartam, miért volt szükség erre az egészre… aztán meglátom, mit kezdek a nővel…
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Lábaimat feldobtam a kopott fotel előtt lévő asztalkára, én pedig a ház berendezését bámulva vártam, hogy megérezzem a bátyám közeledtét. Nem is kellett túl sokáig várni, pontosan érkezett, igaz, én már vagy egy órával előtte is szinte lélegzetvisszafojtva vártam, hogy vajon nem-e fog előbb érkezni? Nos, nem… Sőt, ahogy közeledett a megbeszélt időpont, egyre inkább azon kezdtem aggodalmaskodni, hogy csak ne késsen, vagy ha késik is, csak jöjjön el… És akkor megéreztem. Bár fiatal korunkban nem volt szerencsém hozzá vérfarkas valójában, csupán Kanadában és az elmúlt pár hétben nyomoztam utána, figyeltem meg, de egyből ráismertem az energiáira. Ahogy lassan megéreztem a felőle áradó haragot, már alig bírtam elfojtani a vigyoromat. Áh, a fenébe is, nem is próbáltam! A lábaim újra a földön landoltak, én pedig izgatottam kihúztam magam ültömben, várva a kilincs jellegzetes, nyikorgó hangjára, majd ahogy meghallottam a tőlem néhány méter távolságban elhaló lépteket, az ideges lélegzetvételt, a fenyegetést… -Nem, valóban nem az öcséd vagyok… -tápászkodtam fel ráérősen a fotelből, hogy aztán lassan megkerülve, a bátyám előtt álljak meg, szemtől szembe, arcomon a már fiatalkorunkból ismert szemtelen mosollyal -Ugyan, Alexei, tényleg ezt szeretnéd? Tudod, ha én egyszer elkezdek beszélni… remélem, legalább egy hétre való hidegélelemmel készültél. -feleltem nevető hangon, de aztán elindultam felé, néhány lépésnyit közelítve a tékozló fiúhoz -De remélem, tisztában vagy vele, hogy nem csak én leszek az, aki mesélni fog, én is kíváncsi vagyok rá, hogy mi minden történt veled, merre jártál. Ó, és mielőtt még belekezdenénk a nagy mesedélutánba… -tártam szét a karom ölelésre, aztán egy könnyed lépéssel leküzdöttem a köztünk lévő távolságot, hogy aztán az utolsó pillanatban ölelés helyett egy pofont keverjek le neki, hogy csak úgy csattanjon. Meglepetés! -Ezt azért kapod, mert annak idején képes voltál úgy lelépni, hogy tőlem még csak el sem köszöntél. -feleltem durcásan, tettetett daccal, karba tett kézzel, hogy aztán egyik pillanatról a másikra ismét kisimuljanak a vonásaim, és a más jól ismert csibészes mosoly vegye át a helyét. -Na gyere ide, te, most már tényleg…-tártam szét ismét a karjaim, ám ezúttal eszem ágában sem állt pofozkodni, annál inkább megölelni ezt a gazembert. Ó, ha tudná, milyen nehéz volt távolról követnem az életét, úgy, hogy magamat nem leplezem le… Milyen nagy volt a kísértés többször is, hogy odakiáltsak neki, hogy „Alexei, én vagyok az, a kishúgod. Én vagyok, teljes életnagyságban. Gondoltad volna, hogy valaha még újra látjuk egymást?
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Vártam a választ a kérdéseimre és érezhetően képes lettem volna támadni. Nem voltam humoromnál, nem lehetett volna csak amolyan indokokkal kielégíteni a kíváncsiságomat, hogy tádááá, vicc volt, ugye milyen jó? Első mozdulattal hajítom ki a csukott ajtón keresztül és talán még az se érdekelt volna, hogy nő. Nem szerettem alapjáraton, ha indokolatlanul szórakoznak velem, megvezetnek, csak úgy, brahiból. Főleg, hogy az amúgy az én reszortom, mint illuzionista. Naja, senki se szereti, ha megetetik vele a saját eljárásait. Edd meg, amit főztél, szokás mondani... hát rohadj meg, velem csak ne játssza el senki ugyanazt, amit én szoktam. Szóval vártam, hogy mit hoz fel mentségére, ami megmentheti az életét. Csak hogy szemléltessem, mennyire dühös voltam, készen a támadásra: Ikina odabent harcra készen állt, vicsorgott, mint egy rohamozni készülő fenevad. Jól szemléltette azt a dühöt, amit éreztem. Amikor kimondja a nyilvánvalót már ott voltam, hogy rendben van, most kapsz, léptem volna előre... amikor a nő felállt. Megtorpantam. Ez a hajzuhatag... ez a termet... valahonnan nagyon ismerős volt, még így dühösen is. Aztán ahogy lassan megfordult és odalépett hozzám... a dühöm gyakorlatilag egyetlen pillanat alatt párolgott el és adta át a helyét a megrökönyödésnek. Ez most vicc? Ez most valami nagyon rossz vicc? Egy másik illuzionista szórakozik velem? Vagy az az este megivott, palack bor ütötte meg jobban a tudatomat? Hogy még most is kihat rám és nem vagyok teljesen józan... hogy csak egy emlékkép mászott elő a tudatomból és igazából otthon fekszek, részegen a lakásom padlóján és képzelődök. De nem, a ruhái modernek... áááh, ez csak egy álom lehet. Igen, ez az, csak álmodok és ez igazából nem történt meg. Csak a tudatom szórakozik! Gyerünk Nicho, ideje felkelni. Kelj fel... kellj már fel baszod! ~Testvér, rohadtul nem álmodsz~ - hallottam Ikina hangját. "De, ez csak álom lehet, ez nem lehetséges..." ~Cseszd nem álom, ha mondom.~ "De... de akkor..." ~Testvér, ki ez? Nem emlékszem rá, hogy valaha láttam volna, de te úgy viselkedsz majdnem, mint amikor Sarah-t megláttad Fairbanks-ben.~ Álom... álom álom álom! Egy tetves álom! DE... ha ez álom akkor... miért tűnik ennyire valóságosnak? Miért érzem súlyosnak Ikina szavait? Miért érzem úgy, hogy amikor a nőstény megszólal, megfagy ereimben a vér, döbbenek le teljesen, mert túlságosan is ismerős a hangja, még ha nem is oroszul szól? Miért érzem úgy, hogy mint egy részem, melyet annak idején elhagytam a szülőszobában, most újra előkerült volna? Hogy... valahol a döbbent belsőmben, mely ugyan nem fogja fel a szavakat, kezd kicsírázni magjából az öröm? Ez… ez túlságosan… kellett az a pofon. Ahogyan az arcom kimozdul oldalra, a falat bámulva, kimegy belőlem a döbbenet. A döbbenet, mely miatt eddig nem tudtam reagálni a szavaira, most elpárolog. Nem hiába van az, hogy ha sokkot kap valaki a harctéren, akkor rendszerint egy hatalmas pofonnal kell észhez téríteni. Elképesztő ereje van… viszont éppen annyira meg is tudja sérteni az ember büszkeségét. Éreztem azonnal, ahogyan Ikina csápjai kinyúlnak a tudatom felé, mint amikor át akarja venni az irányítást. ~Te büdös kurva, mit képzelsz magadról?! Ezért megnyúzlak és…~ ”HA MÉG EGYSZER LE MERED KURVÁZNI A HÚGOMAT, KINYÍRLAK!!!” Ikina először ledöbbent attól, amit hall, majd. ~A… a húgod?~ Régen láttam már tőle, hogy gyakorlatilag nyüszítve húzódik vissza a tudatom mélyére, de most ez történt… én pedig lassan ránéztem a húgomra. Mert ő volt az. A tekintete, a beszéde, a szavak, amiket használt… valóban ő volt az, erre mérget mertem volna venni… persze teljesen nem voltam meggyőzve, de… - Látom vannak dolgok, amik sosem változnak meg. Amikor széttárja a karját, egy pillanatra nem teszek semmit, hagy higgye azt, hogy valami rosszat tett… pedig tény, valahol az arcom nem csak a pofontól ég. De aztán nem kell sokáig várnia, ahogy a karjaim a karcsú test köré fonódnak és magamhoz húzom, megölelve úgy… mint egy testvért. Érezhette, hogy még a földtől is elemelkedik és nem eresztettem. Régi emlékként tőr rám a testvéri ölelés melege, melyet oly rég éreztem. Hasonlított ahhoz, mint amikor nemrég Sarah-t öleltem magamhoz, de valahol mégse volt ugyanaz. Nem jobb, nem rosszabb… de határozottan jó érzés. - Tanya… sosem gondoltam volna, hogy egyszer újra látni foglak. De örülök, hogy végül nem így lett.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Lehet, hogy kedves bátyám képes mások fejében babrálni, hála az illúzióinak, de nehogy azt higgye, hogy olyan egyszer dolga lenne, ha egyszer szembe kéne néznie velem. Hmm… Kíváncsi vagyok, képes lenne-e rá egyáltalán, vagy még mindig a törékeny, ember húgocskájának tekint? Ahogy felkelek és felé fordulok, már csak azt sajnálom, hogy nem készítettem be egy kamerát korábban, hogy megörökítsem. A pillanat megfizethetetlen, minden másra ott a MasterCard. Szinte látni, ahogy az érzelmek, a gondolatok kiülnek az arcára, én meg csak széles mosollyal, elégedett en veregetem magam vállon gondolatban, hogy milyen jól kitaláltam ezt az egészet. Ami azonban elsőre mulatságos, hamar unalmassá válik, ahogy Alexei úgy áll ott lefagyva a szoba közepén, mint egy kint felejtett marharépa -50 fokban. Csak ha felenged – magához tér – nehogy elájuljon itt nekem… Vagy sírjon. Ha sírni fog, biztos letagadom! Tényleg kellett az a pofon, hogy végre felébredjen. Vajon az Álmodó többi leszármazottja is ilyen álmodozó-révedező? Érzem, ahogy megugrik az energiaszintje, de mielőtt még reagálhatna rá a farkasom, már le is kushad… ezt nevezem én érzelmi ingadozásnak! A megjegyzésére, miszerint némely dolgok sosem változnak, csak lesütöm a pillantásom, miközben halovány mosoly kúszik az ajkaimra. Hát… majd meglátjuk, édes bátyám, majd meglátjuk. Remélem nem fogsz nagyot csalódni bennem, ha rádöbbensz, valójában milyen sokat is változtam, mióta búcsút intettél az otthonunknak oroszhonban. Ahogy Alexei viszonozza az ölelést, és még csöppet a földtől is elemel, csak tehetetlenül lóbálom a lábaimat, miközben a viszont ölelem a nyakába kapaszkodva -Sokáig én sem hittem volna… -felelem, azt viszont már nem említem neki, hogy Kanadában sem sokon múlt, hogy nem lepleződtem le előtte. Akkor csak a szerencsémnek köszönhettem, utána viszont tudatosan is követtem, a nyomában voltam. Gondolta volna? Vajon dühös lesz, ha egysze megtudja? -Úgy tűnik, vannak még csodák. Számunkra is. Mondd csak, mi szél fújt ide téged erre az északi vidékre? Csak nem az otthonunkra emlékeztet? -dünnyögtem még ölelés közben, majd lassan lehámoztam a kezem a nyakáról, elengedve hátráltam néhány lépést. Egy laza mozdulattal elforgattam a fotelt, hogy aztán a karfájára letelepedve hallgassam meg a választ. -Mire gondoltál, amikor megkaptad a levelemet? Nem titkoltam különösebben, hogy én írtam, pláne a mostani találkozónk után… hülye lenne, ha másra gyanakodna. Sajnos azt nem követhettem szemmel, amikor átvette és először vetett rá pillantást, de tagadnom sem kell, hogy érdekel, mi járt a fejében. Mire számított? Miben reménykedett? Számított rá, hogy az öccse helyett valaki más fog várni rá?
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Valamit szerintem azért nem árt leszögezni. Engem nem olyan könnyű meglepni. Lassan már 350 év van a hátam mögött, megéltem két világháborút, láttam államokat lehanyatlani és felemelkedni, annyi harcon vagyok túl, hogy talán az még egy korombeli farkas esetében is soknak számít. Nem csoda hát, hogy az érzékeim már olyannyira ki voltak élesedve, hogy tudok reagálni a hirtelen történésekre, esetekre? Najó, annyira nem vagyok csúcsra járatva, mint Chulyin gyermekei, de szépen kifejlődtek az érzékeim az évek során. Így maradnak az olyan kuriózumok, amikor abban a hitben vagyok, hogy ilyen nem lehet, de mégis. Azok még tényleg okozhatnak meglepetést. Sarah halálból való visszatérése… Aimée és Faye feltűnése… Kate jelenléte a városban… most pedig… hát gyerekek, most komolyan. Jelentkezzen már nekem az az ember, aki halottnak hiszi immáron háromszáz éve a családtagjait, biztos benne, hogy már az életben nem fogja látni őket, erre… beszambázik az életébe a kishuga, még ha nem is szószerint. Szerintem a minimum, hogy úgy megfagy az ember, mint ha nyakonöntötték volna valami gyorsfagyaszótval. Tanya… kishugom Oroszországból, legkisebb gyerek a Vorosil családból, akit mindenki szeretett, mert nem lehetett rá haragudni. Most pedig ott állt előttem… s azok után, hogy Aimée-nek pont ecseteltem, már senki se élhet a családomból… na igen, kellett a pofon, mert különben élő szoborcsoportot rendezhetett volna itt belőlem sunyin a kiscsaj. - Mindenkire számítottam volna, csak rád nem. Úgy tűnik, hiába vagyok az Álmodó gyermeke, vannak olyan dolgok, amire én már csak gondolni se merek, mert szeretnék élni a két, esetleg négy lábamon szilárdan és nem elrugaszkodni. Elvégre, álmokban élni nem nagyon vezet előre. S hoppá, lehet megérte volna. Bár ezt már Sarah esetében is megtanulhattam volna. Közben Ikina előmerészkedik a kushadásából, ahogyan kíváncsian közelebb merészkedik Tanya farkasához, hogy érdeklődve forgatva jobbra-balra a fejét vizslassa a nőstényt. - Naja, pedig az élet szeretné néha bebizonyítani, hogy mégse. Közben megérzem a szabadulási szándékot, szóval lerakom a talajra a leányzót, hogy hátrálhasson. Amikor elforgatja a fotelt hát… annyira abszurd tőle ez a jelenet hogy megmosolygom. - Hááát… nemigen – jegyzem meg, miközben odasétálok egy másik fotelhez, de én a tövébe ülök le, a földre. – Tudod… rengeteg minden történt velem, mióta eljöttem tőletek. Talán túlságosan is sok és rengeteg olyan van, amire egyáltalán nem vagyok büszke így utólag belegondolva. Aztán… pár éve eljutottam arra a pontra, hogy szeretném az egészet magam mögött hagyni, új életet kezdeni… Fairbanks pedig azon a területen van, ahonnan az egész fajtánk származik. Nem láttam ennél jobb helyet – micsoda nosztalgia. – No és te? Csak nem szerény személyem vonzott ide? Azok után, hogy így előkészítette ezt az egészet, meg merem kockáztatni, hogy nem kevés tervezése volt mindebben. Ez pedig feltételezi, hogy egy ideje már kerülgetett. Na valljál csak húgocskám. - Őszintén? Miután megnéztem, hogy ki rajzolta és átestem az első meglepettségen, elgondolkodtam azon, hogy az a fakezű Petrov hol tanult meg rajzolni – kuncogok. – Sejthettem volna, hogy te vagy mögötte, mindig ügyes voltál a ceruzával. De… mond csak… mi történt, miután elmentem? Valahol mindig is érdekelt, mi történt a Vorosil családdal. Gondoltam rájuk gyakran, miközben vándoroltam, de aztán szépen lassan, ahogy teltek az évszázadok, kissé elfeledtem, honnan jöttem… most viszont újult erővel tört rám az érdeklődés.
Kezdőlap
//
