A legenda szerint, mikor az elsők közt felütötte fejét a trónbitorlási vágy, s Alignak könyörületet nem ismerve roppantotta össze ellenségeit, Tupilek minden halottér könnyeket hullajtott, minél idősebb, nagyreményűbb volt egy farkas, annál többet. Az ő gyásza és fájdalma töltötte meg a tómedret. A víz felszíne mindig tükörsima, sose zavarja fel semmi, a környék háborítatlan és békés...
Csak egy mosollyal feleltem a köszönömre, de nem reagáltam már semmit se. Csak őszinte voltam, még ha ez manapság sok esetben ritkaság számba is megy, így nem volt mit megköszönni. Egyszer szívesen megismerném a kutyát is, de ezt már nem mondtam ki hangosan. Még a végén túl tolakodónak gondolt volna, vagy ki tudja, hogy mi suhant volna át Jesse fejében, így inkább csak hallgattam. Hamarosan pedig a férfi családjára terelődött a szó. Természetesen most se tudtam lakatott tenni a számra, csak mondtam és mondtam, amit gondoltam, míg végül kapcsoltam, hogy talán nem kellene az életében vájkálnom, mert lehet nem rajong érte. Én pedig nem szerettem volna elrontani a hangulatot, ezért is kértem végül sietve bocsánatot, egy pillanatra pedig még a szemeimet is lesütöttem, de szerencsére a kinti sötétben ez nem annyira volt észrevehető. A bólintását viszonoztam, de nem mondtam semmit se. Örültem annak, hogy nem történt semmi baj. Kicsit meg is nyugodtam, hiszen pontosan tudom, hogy sok embert eléggé feszélyezni tud az, amikor a családjáról vagy magáról kell beszélni. Néha még én is zavarba tudok jönni ilyenkor és hirtelen azt se tudom, hogy mit mondjak, de a mai este folyamán nem sokat kellett sose gondolkodnom azon, hogy mit mondjak, mert a szavak jöttek maguktól is. Amikor meghallottam a nevetést, akkor csak elmosolyodtam szélesen, hiszen jó érzés volt hallani azt, hogy én csaltam ki ezt belőle pár kicsit „dilis” megjegyzéssel. - Csak talán? – biggyesztettem le az ajkaimat játékosan, majd elnevettem magam, amikor meghallottam az „ötletét”. – Bármennyire is csábító a dolog, inkább az ajtó legyen becsukva. – szólaltam meg játékosan, hiszen biztos voltam abban, hogy ő is csak a poén kedvéért mondta azt, amit. Amikor pedig visszakérdezett, akkor már éppen a táska felé böktem volna, de hirtelen neki is beugrott, hogy mire gondolhattam. Sietve léptem közelebb hozzá, majd elvettem a táskát, hogy az egyik székre letegyem és elkezdjek kotorászni benne, mert mintha raktam volna be gyufát, de persze csak úgy bedobtam, mert minek használni a kisebb zsebeket a táskán? Végül a kutakodásban a férfi szavai állítottak meg. Az íriszeimmel megkerestem őt, majd először csak megrántottam a vállaimat, mert részben igaza volt, részben nem. Egy aprót sóhajtottam alig hallhatóan. – Amiatt, mert nem akartam, hogy túl tolakodónak vagy kotnyelesnek találj. Nem mindenki szeret csak úgy beavatni másokat a családja történetébe és nem akartam elrontani a remek hangulatot. Régóta nem nevettem ennyit és mosolyogtam, mint amióta veled találkoztam. Viszont, ha szeretnél mesélni, akkor szívesen meghallgatom. – vallottam be a dolgot. Ezt akár vehette kicsit bóknak is, vagy aminek szeretné, de ez volt az igazság. Másrészt meg tényleg szívesen meghallgattam volna őt erről a dologról is. – A családomról meg nem sokszor beszélek mostanság. Édesanyám évekkel ezelőtt meghalt, valaki elvette tőlem. Majd pár hónapja kiderült, hogy a legjobb barátnőm valójában a féltestvérem és ezt ő vélhetően tudta is végig, ahogyan az apám is, akinek nem ez lett volna az első hazugsága életem során. A poén kedvéért meg itt él a család egyik közeli rokona is, aki szintén tudta azt, hogy ki lehetek, de még se mondta el, pedig láttam az íriszeiben, hogy valamit titkol az illető… – a szemeimet lesütöttem, majd egy pillanatra a szemeimet is becsuktam, mert nem akartam még egyetlen egy könnycseppet se útjára engedni, abban pedig csak reménykedni tudtam, hogy sikerülni fog. Azt meg még se mondhattam, hogy az a rokon amúgy a nagyapám, mert hamarabb nézni bárki nagybácsinak, mint nagyapónak. Hála annak, hogy őrző ő is. – Nem tudom, hogy mit mesélhetnék róluk, amikor nem olyan régen szembesültem az összes hazugsággal, vagy legalábbis egy részével biztosan. Főleg, hogy magam sem tudom, hogy mit akarok kezdeni a tudomásomra jutott információkkal… - tettem még hozzá alig hallhatóan, majd megráztam a fejemet, mintha csak semmiség lenne és mély levegőt vettem. Nem akarok nyafogni neki. Pedig talán pontosan ezt tettem… sajnos… Remélem, hogy nem most rontottam el mindent. - Úgy néz ki, hogy nem, de talán megfagyni se. – ejtettem az asztalra végül a gyufát. Már csak az volt a kérdés, hogy egyáltalán van-e itt kandalló, vagy egyáltalán fa, amivel be lehet gyűjteni… - Bár azt mondják, hogy a pia is képes az embert melegen tartani, meg ott mintha lenne egy pokróc is. – nem sok minden volt ebben a házban, de maximum osztozkodunk a pokrócon. – Vajon ez mi lehet? – böktem a barna löttyöt tartalmazó üvegre, amikor közelebbről is szemügyre vettem, hiszen a kezemben tartottam már. – Eléggé bizarrul néz ki… - tettem még hozzá, miközben úgy vizsgáltam, mintha csak valami orvos a betegét nézné… Mindegy, ha nem olyan borzasztó az íze, akkor jöhet. Egy kis piálás csak nem árthat.
James Cecil Anderson
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 20
◯ IC REAG : 15
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : egy balesetből származó heg a bal arccsonton
Vigyor, vigyor. Aztán egy bólintás és egy sóhajtással egybekötött "hát, rendben" megjegyzéssel nyugtázta a csukott ajtó ötletét. Mert ugyan mi oka volna beengedni a hideget és tárt "karokkal" várni a váratlan vendégeket? Különben sem gondolta úgy, hogy bármelyiküknek jól esne egy harmadik, aki csak elrontana mindent. A hirtelen jött szóáradatra megállt a mozdulataival. Pontosabban csak annyi időre, ameddig a hátsó felét neki nem támasztotta a pultnak, kezeit pedig maga mellett lerakva a fa borítású lapra végig a nőt figyelte, mialatt amaz beszélt. Már épp szólni készült, amikor Cali ismételten nekikezdett és csak úgy dőlt belőle a múlt, az a keserűség, amit egészen idáig egészen jól palástolt. Jesse hallgatott, és megpróbálta azt, ami az igazán jó kártyázó fickóknak szokott menni: pókerarc. Sosem volt jó színész, a gondolatai nagy része az arcára voltak írva, és most nagyon igyekezett, hogy az elítélés ne jelenjen meg a vonásain. Már ami a hazugságok említésénél körvonalazódott a gondolataiban. A hazugságokat egyenesen gyűlölte, és ha tehette volna, néhány embert valóban a Taigetosz tetejéről rúgott volna le, ahogy a 300-ban tette azt Leonidasz annál a híres jelenetnél. És jelenleg Jesse-t az sem tudta foglalkoztatni, hogy Cali a magánélete után terelve a témát a barna cuccért nyúlt. Nem mozdult el a helyéről, és úgy érezte, hogy amiért ebbe beavatták, a minimum, hogy lereagálja valahogyan. Sosem akart önkéntes pszichológust játszani, de végtére is olyan szakmája volt, aminél akaratlanul is belefolyt mások életébe. Megdörzsölte az állát, és ha már annyira közel volt hozzá a kis barna, a keze ráfonódott a nő által is tartott üvegre, fordult egy negyedet, és lecsavarta úgy a kupakját, hogy vélhetően mindketten tartották azt, és miután ezzel megvolt, elengedte az üveget. - Azt mondják, hogy az idő megold mindent - kezdett bele, hagyva, hogyha Cali akarta, megszagolhatta az italt. - Nem tudsz neheztelni életed végéig azokra, akik hazudtak neked, és kell idő ahhoz is, hogy objektívvá válj, hogy ne érzelmekkel dönts a jövőt illetően. Mert azzal csak magadnak ártasz - megsimította a nő felkarját egyszer, biztatóan-bátorítón. - Mindenesetre nem fogom megmondani, hogy mit tegyél és mit ne, mert erről csak te dönthetsz, te ismered a részleteket és a te életed, viszont ne hagyd, hogy kihasználjanak. Azt soha, senkinek - fejezte be a nagy lélekbúvárkodást, és még magának is sok volt mindez. Tanácsokban jó volt, de hogy belefolyjon olyan viszályokba, amihez az ég világon semmi köze nem volt: hát kösz, nem. Ellépett a nőtől, és a ház ablaktalan ablaktalan sarkához lépett, ahol egy kémény és annak fala magasodott végigkövetve a ház falát egészen a mennyezetig. Leguggolt a kis farakás mellé, ahol egy kisebb flakonban benzin is lehetett, legalábbis remélte, hogy az. Ha nem, találtak elegendő alkoholt is. Pár hasított fát berakott a téglakályhába, és ahogy felállt, a nő felé nézett Jesse. Biztos akart lenni abban, hogy még ezek után is ott volt-e, vagy elűzte mindazzal, amit mondott neki az imént. - Van egy öcsém, és egy húgom is. Bradley és Virginia. Mindhármunk második neve C-vel kezdődik. Anyám rigolyája volt, és apám - természetesen - kénytelen volt belemenni. A világ legrosszabb és legviccesebb érzése volt, amikor anyánk a teljes nevünkön szólított. Egyszerre mindhármunkat - nevette el magát, ahogy visszaidézte azt, amikor a családjuk ékköve fáradhatatlanul végigmondta minden gyerekének teljes nevét, ha rossz fát tettek a tűzre. A szavai közben az asztalhoz lépett, majd felmarta a lapjára dobott gyufás dobozt. Igen, határozottan szeretett a legidősebb lenni, és imádta a testvéreit. Nélkülük nem az lenne, akivé alakult az évek során.
Nem beszéltem senkiről se annak, amit attól a farkastól, vagyis nőtől tudtam meg a templomban. Részben szeretném azt mondani, hogy hazudott a dolgokról, a családfáról, de felismertem édesanyám jellegzetes írását, így tudtam jól, hogy ő végezte el ama családfának a kutatását és nem az elméletileg régóta halott egyik felmenőm. Talán kicsit gyerekes dolog, de sokszor hiányzott anya. Tinédzser voltam, amikor egyszer apa azzal a hírrel jött haza, hogy anyumat megölték egy rablótámadásban és onnantól kezdve a hazugságokról egyre inkább kezdett fellebbeni a „fátyol”. Nem kellett volna talán most se Jesse-re ömlesztenem ezt az egészet, de mire észbe kaphattam volna, addigra szinte csak úgy ömlöttek a szavak. Nem volt időm gondolkozni és bármennyire is fura volt kicsit jól esett ennyi idő után kimondani azt, ami elől menekültem legtöbb esetben. Amiről ennyi időn keresztül nem beszéltem senkinek se, de ugyanakkor szégyelltem is kicsit magam, hogy pont neki kellett elviselnie erről szóló áradatott. A szemeimet lesütöttem rövid időre és igyekeztem inkább a szokatlan színű italra terelni a beszélgetést, mielőtt esetleg valami fura csend telepedne ránk a korábbi jókedv után. Amikor az üvegért nyúl, akkor emelem csak rá az íriszeimet. Könnyedén hagyom, hogy kibontsa az üveget és továbbra se engedem el. Az se zavar, ha kicsit egymáshoz ér a kezünk, ahogyan ketten fogjuk. Mintha csak a közelsége egy kisebb megnyugtatás lenne, hogy nem teljesen szúrtam el mindent és nem ijesztettem el őt a korábbi „kifakadással” kapcsolatban. Csendesen hallgattam azt, amit mondott, miközben beleszimatoltam az italba és egy kisebb grimasz terült szét az arcomon. Hirtelen nem is tudtam, hogy a tömény alkohol szag, vagy a kissé fura illat zavart jobban. Az is biztos, hogy ez az ital nem lehet gyenge, de még mindig nem sikerült rájönnöm arra, hogy mit is takarhat, de talán jobb is. Az érintése meglepett, de jól esett. Nem húztam el a karomat, inkább csak megkerestem őt az íriszemmel ismét. Egyszerre volt megnyugtató és bátorító az érintése. – Köszönöm. – csak ennyit mondtam, miközben hálásan pillantottam a férfira. Nem éreztem úgy, hogy ezt tovább kellene ragozni, de jól estek a szavai, mintha csak egy-két dolgot még inkább megerősített volna bennem, amiket már magam is tudtam, de eddig nem bírtam velük teljesen szembe nézni. S még egy „halovány” mosolyt is bezsebelhetett a másik fél. Nem mozdultam meg az asztal, a pult mellől csak követtem őt a pillantásommal, majd pedig újra visszacsavartam az üvegre a tetejét. Még a végén lassan totálisan alkoholszagban fog úszni a helység, bár vélhetően nem csak a helység, hanem kicsit mi is. Nem gondoltam azt, hogy csak dísznek kerültek az asztalra. Amikor viszont a pillantásunk találkozott, akkor elmosolyodtam, hiszen talán ahogyan én azt hittem, hogy elüldöztem őt a mondandómmal, úgy ő is hihette ezt. Bár ez csak egy tipp volt, biztosra nem mertem volna mondani. Amikor meghallom a kistörténetet, akkor alig hallhatóan elnevetem magam, mert képzelem, hogy mennyire lehetett kellemes az, amikor mind a három nevükön szólították őt, őket. – Akkor te vagy a védelmező báty, akire gondolom mindig számíthatnak a kisebbek. – ez is egy tipp volt az eddig látottak és hallottak alapján. – Nekem nem C-vel kezdődik, de én se úsztam meg a harmadik nevet. Gyerekként néha cukkoltak is vele. – avattam be a dologba, pedig sok esetben szívesebben használtam a Rhine nevet, mint a Cali-t. Talán amiatt, mert édesanyám adta nekem, vagy csak mert részben talán tényleg hasonlítok arra folyóra, amit ugyanígy hívnak. – Cali Rhine Scott a becsületes nevem, te milyen nevet nem tudtál megúszni? – kérdeztem meg kíváncsian, miközben már odasétáltam hozzá és mellette foglaltam helyett. Ha pedig kellett segítség esetleg a kályha begyújtásában, akkor segítettem, amiben csak tudtam. Bár ehhez talán kissé ügyetlen vagyok, hiszen én se érthetek mindenhez. Ha pedig nem kellett segítség, akkor egy darabig még mellette maradtam, majd utána, ha nem tartott ott, akkor elkezdtem én is körbe nézni, hogy még mit találok a házban. A pokrócot könnyedén kaptam a kezeim közé, és ha nem volt ellenére, akkor a kályha közelében terítettem a földre. – Italunk már van, már csak valami szilárd is kéne… - gondolkoztam hangosan, amikor eszembe jutott, hogy a biztonság kedvéért raktam be pillecukrot, hogy hátha rakok tábortüzet. Egy kis nasi néha nem árt a léleknek, meg a testnek se. – Szereted? – kérdeztem meg kíváncsian, ha nem, akkor a sütögetős részt passzoljuk és marad a pia, mert kicsi az esélye annak, hogy itt bármi szilárd ehető kaja lenne. Bár még volt két szendvicsem is, amit szívesen megosztok vele, így még azt is kiraktam az asztalra.
James Cecil Anderson
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 20
◯ IC REAG : 15
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : egy balesetből származó heg a bal arccsonton
Ahogyan a nő, úgy Jesse is elmosolyodott a köszönömre. Nem volt sok, de most csak ezt adhatta, és úgy gondolta, hogy itt meg is húzta a határvonalat, amit nem akart átlépni. Senkije sem volt a nőnek, hogy belegyalogoljon olyan témákba, amihez végképp semmi köze nem volt. Így inkább azzal foglalkozott, hogy valami meleget is csiholjon a házba, mert az addig oké volt, hogy a testük hőt bocsájtott ki, na de nem annyit, hogy felfűtsék az egész helyiséget! Eszébe jutott az anyja, ahogy beszélt róla, és már csak ettől is jobb kedve volt. Tisztelte, és mélyen szerette az anyját, ő volt a családjuk alapköve, aki nélkül mindannyian és minden kapcsolatuk gallyra ment volna. - Igazából nem tehettem mást. A legidősebbek átka, hogy ezt a posztot töltsék be - mosolyodott el könnyedén, mialatt hallgatta, ahogy Cali ismét megszólalt. Elidőzött a nő arcán tekintetével, és ha amaz úgy fordult esetleg, a profilján is. - Cecil. Emiatt hívnak néhányan JC-nek is, amit anyám anyja úgy hallott, hogy Jesse - vont vállat, aztán eszébe jutott valami. - Melyiket szereted jobban? Mondjuk hiába, most már nekem Cali maradsz életed végéig - mosolyodott el szélesen, és tény. Ha valaki egy néven már bemutatkozott neki, sosem szerette azt változtatgatni. Ha valaki addig ribanc-Tiffany volt, utána akár lehetett volna kancsóka is, akkor is az eredeti nevén szólította volna. Sosem volt odáig ezekért a változásokért, no nem azért, mert ne tudta volna megszokni, csak az életben voltak annál fontosabb dolgok is. Mint például az, hogy ősembereset játsszon a hegy közepén és tüzet próbáljon gyújtani. Challenge accepted, meg minden, de azért a prioritások mindig is fontosak voltak, nemde? Ahogy a kis barna közelebb lépett Jesse-hez, nem zavartatta magát. Egy mosoly kíséretében csúszott vissza a kályhához, hogy kinyissa a ballont, aminek tartalmát a fadarabokra öntötte, nem eláztatva azokat. Félig morogva, félig szitkozódva kiszedte a kedvenc fejtörőit felsorakoztató füzetét a kabátja zsebéből, és néhány lapot betuszkolt a hasított fák alá és közé, amit aztán sorban meggyújtott a Cali által kirakott gyufákkal. A lángok eleinte apró, narancsos izzással lobbantak lángra, bizonytalanul, hogy égjenek-e, pusztítsanak-e, vagy inkább váljanak a múlté, ezért a férfi közelebb hajolt, hogy az izzást elősegítse azzal, hogy némi oxigénnel segítette elő az égést. Hogy Cali közben elment, azt nem csak a lépteinek újbóli zajai miatt tudta, hanem mert tudta, hogy a nő úgysem tud megmaradni ugyanazon a helyen sok ideig. Legalábbis így sejtette. Úgy gondolta, hogy a kis barna is feltalálja magát, mert még mindig azon a véleményen volt, hogy nagyon is önálló emberként létezett a másik, és ez tetszett neki. A zörgésre fellesett a nőre, aztán a kezében tartott fehér puha édességre. - Nem nagyon szoktam édességért nyúlni, de azt hiszem, hogy ma sztrájkolok és elhagyom a szigorú diétám- vigyorodott el, és ahogy végre a fák is lángra kaptak, úgy feladatát elvégezendő felállt, ellépett a lángok elől, és újra a nőre mosolygott. Csak úgy, mert ahhoz volt kedve. Nem lett hirtelen ezer fok, de ha már a kályhában a tűz vidáman pattogott, lehúzta a kabátja cipzárját, majd megvált a ruhadarabtól is, amit az egyik szék karfájára rakott le. Alatta egy kék pulóver volt, aminek feltűrte az ujját is; nem volt fázós alkat. - Üvegből innál, vagy poharat is szeretnél? - érdeklődött, és elindult a pult felé, ahol otthagyták mindketten a tiszta vodkát és azt az ismeretlen barna cuccot is. A maga részéről teljesen és tökéletesen jó volt az üveg is, habár abban nem volt biztos, előtte ki fogta meg és ki nem, de ez legyen a legkevesebb. Valahol csak létezett itt egy-két pohár, amit fel fog kutatni, ha a nő kérte. És mialatt Cali válaszát várta, előbb a vodka kupakját szedte le. Aztán megint a barna italét is. - Iris baromira fog neheztelni rám, ha megtudja, egy másik nővel léptem le.. Szóval az életben nem tudhatja meg, rendben? Még ha bele is botlanál valaha, soha ne áruld el neki a ma estét- vigyorodott el hirtelen, ahogy eszébe jutott az unokatestéve, aki ha mégiscsak odatévedt arra a helyre, ahol ő, és Cali találkozott.. és nem találta Jesse-t, bizony kiakad. De nagyon. És ez James-et szórakoztatta.
Pár másodperc erejéig haboztam, de végül óvatosan szólaltam meg. Reménykedtem, hogy nem fogja félreérteni és tolakodásnak se venni. Lehet, hogy tévedek, igazából csak azt mondtam, amit gondolok abból, amit hallok és abból, ahogyan arcának a vonásai változnak, miközben egy-egy témáról beszél. - Talán így van, de sokak számára ez teher és ki akarnak bújni az ilyen felelősség alól, de úgy érzem, hogy te nem bánod, hogy ez a súly a te vállaidat nyomja. Persze ez csak megérzés, így simán lehet, hogy tévedek. – az utolsó mondatot már kicsit gyorsabban mondtam, miközben őt fürkészem és a mosoly ott bujkált az arcomon. Végül a kezem a pultra siklott, miközben visszafordultam az ablak felé. Úgy támaszkodtam meg a masszív lapon, miközben az ablakon át kifelé bámultam. Nem sok mindent lehetett látni, hiszen a sötétség lengte már szinte körbe a házat, de ha csend uralkodott, akkor lehetett hallani azt, ahogyan a szellő táncra hívta a leveleket és a faágakat. Még szerencse, hogy idejében ide értünk, mert a szellő hangja nem sok jóval kecsegtetett, ha kint sétálnánk még mindig. Amikor ismét megszólalt James és elárulta a második nevét, akkor kíváncsian fordultam ismét felé és a jól ismert mosoly még mindig ott bujkált az arcomon. Ez nem hamis mosoly volt, hanem őszinte. Sokszor mire észbe kaptam addigra már csak arra jöttem rá, hogy ismét mosolygok. Mellette meglepően könnyű volt jól éreznem magam. - Cecil… Nem túl gyakori név, de tetszik. Bár gondolom a Jamest/Jesset jobban szereted és többször is használod. – gondolkoztam picit hangosan, hiszen nekem is úgy mutatkozott. A következő kérdésén pedig kicsit elgondolkoztam ismét. – Nem tudom. Általában a Calit használom, kevesen beavatottak. Mármint kevesen ismerik a második nevemet. – Nem kizárt, hogy Rhinet egy hangyányit jobban szeretem, de mivel sose azt mondom, mert a Cali rövidebb és egyszerűbb így, igazából azt hiszem, hogy már ezt szoktam meg. A név sokszor csak egy név, hiszen sokszor szerintem inkább az számít, hogy miként is mondják ki azt az emberek. Bárkit lehet bárminek nevezni, néha még a legédesebb becézésekkel is illetni, ha a kiejtés inkább tőr a szívnek, mintsem melengető érzést kelt… Hamarosan pedig újra talpon voltam, miközben ő próbálta életre kelteni a tűzet a kályhában és engedni azt, hogy a meleg átjárja ezt a menedékházat idővel. Fogalmam sincs, hogy nekem mennyire jött volna össze, mert egy tábortűz és ez azért kicsit másabb véleményem szerint, de lehet most hatalmasat tévedek. Nem voltam és sose leszek tűzspecialista. Hamarosan pedig elő is került a pillecukor. Nem voltam nagy édességevő, de olykor-olykor néha engedtem a csábításnak. - Ohh, akkor ma én leszek a kisördög, aki a bűnre csábít? Hmm, talán egészen tetszik ez a szerep. – feleltem kicsit komolyan, de a féloldalas mosolyom könnyedén elárult, hogy csak bolondozom vele, de örültem annak, hogy benne volt egy kis nassolásban is. Végül pedig csendesen figyeltem őt, ahogyan a kabát lassan lekerült róla, majd pedig ismét a helységen járattam körbe a pillantásomat. Biztos voltam abban is, hogy még pár perc eltelik és akkor hamarosan én is követni fogom őt abban, hogy egy-két ruhadarab lekerüljön rólam, hiszen nem vagyok fagyos szent se, de azért még jobbnak láttam picit várni, hogy melegebb legyen bent. Könnyedén léptem közelebb hozzá ismét, miközben ártatlan pillantással néztem fel rá. Már éppen válaszoltam volna a kérdésére, hogy teljesen jó lesz üvegből is az ital, amikor ismét megszólalt. Mosolyogva hallgattam őt, míg végül egészen közel nem kerültem hozzá. Könnyedén siklott a kezem a kezében tartott üvegre és az se érdekelt, ha a kezünk összeért. Miközben játékosan a másik kezem mellkasára siklott. – És nekem miért is érné meg tartani a sose be nem álló számat? Vagy mi akadályozna meg benne? – közelebb hajoltam hozzá, mint valami kisördög féle. Majd végül az üveget kivettem a kezei közül és hátráltam, hacsak meg nem akadályozott valami tettemben. – Teljesen jó lesz üvegből is. – rántottam meg végül a vállaimat, mintha az előbb mi sem történt volna. Végül pedig meg is kóstoltam a megszerezett italt. Eszem ágában se lett volna elárulni Irisnek a ma estét, meg igazából azt se tudtam, hogy miként is néz ki pontosan a leányzó, így nehéz lenne bármit is elmesélni. Másrészt meg nem akartam semmi rosszat se Jesse-nek, de jó érzés volt kicsit húzni az agyát. Már ha sikerült, meg a közelsége se volt ellenemre, de ezt azért világgá se kürtölném, hiszen ki tudja, hogy mit is szólna hozzá.
James Cecil Anderson
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 20
◯ IC REAG : 15
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : egy balesetből származó heg a bal arccsonton
Egyáltalán nem mondott hülyeséget Cali. Valóban ő volt az az ember, aki ráncba szedte a kicsiket, még anno. Mindenesetre a felnőtt létnek köszönhetően már nem kellett állandóan a sarkukban állni, mindenki a maga hibáját követte el, úgy, ahogy csak tudta. Minden esetben ott voltak egymásnak, és amikor Ginny az éjszaka közepén hívta Jesse-t, akkor mindent félretéve figyelt a húgára. Ahogy Brad is ott volt, amikor Eve-vel szétmentek bő fél éve, és ott maradt akkor is, amikor harmadnaposan is még rókázott. Ilyenek voltak az Anderson-ok. Mindezzel azonban nem akarta Cali idejét pazarolni, így csak egy enyhe bólintás és egy "igazad van" hagyta el a száját. Nem igazán tudta, hogy Cali milyen úton-módon, de elérte azt, hogy beszéljen. A magánéletben csak akkor engedett magához valóban közel valakit, akit már régóta ismert, noha beszélgetésbe bárkivel tudott keveredni, mindenesetre elismerte a kis barna varázslatát, és ezért úgy érezte, hogy hálásnak kell lennie neki. - Szóval érezzem megtiszteltetésnek, hogy tudok róla? - felvonta szemöldökét, féloldalas mosoly jelent meg az arcán, aztán rendezte arcizmait és megvonta a vállait. Tulajdonképpen már szinte mindenhogy hívták, és volt, amire hallgatott is. Olykor. - A Cecil túl hivatalos. Öltönyös fószereknek való, és attól meg elég távol állok az év túlnyomó részében - az öccse bizonyára állandóan kihangsúlyozza minden egyes nevét, de az legyen az ő baja. Nem akart túl nagy feneket keríteni ennek a névkérdésnek, de úgy gondolta, hogy Cali megérdemli, hogy megint beszéljen és legfőképpen, ha kérdezték, illett válaszolnia. Vagy ha épp beszéltek hozzá. És ha néha jobb volt hallgatni, most úgy érezte, szívesen beszélget a nővel, aki mellett jól érezte magát. A kis barna szavaira elnevette magát, végigvezette a tekintetét a nő testén lassan, és ha Cali látta... hát most nem igazán érdekelte. - Kicsi vagy, az már biztos. De hogy ördög is? - vigyorgott egy jót ezen, aztán folytatta - Lehet, hogy nekem is tetszik - fejezte be a szavait, és hogy éppen mi, arról nem volt meggyőződve. A szerep, a helyzet, vagy a nő, isten tudja, hogy mi jött be neki úgy igazán. A vetkőzés igen jól esett neki, mialatt figyelte, ahogy a nő közeledik hozzá, nagyot sóhajtva akkor, amikor megérezte a mellkasán Cali kezét, végig a másik szemeibe nézve. Nem tudta eldönteni, hogy most szédítik-e, vagy épp húzzák. De bejött neki ez a játék, és ahogy a kis barna beszélt, úgy figyelte a nő száját, majd a szemeit megint. Aztán ez az ingázás megmaradt addig, míg a témát meg nem változtatta a nő és el nem távolodott tőle. A keze már épp indult volna Cali csípője felé, de hagyta, hogy ellépjen. Érezte az illatát, a testét szinte az érintése alatt, és átkozottul elszidta magát. Hogy végül mit mondott a nő, fogalma sem volt róla. Csak figyelte, ahogy belekortyolt az alkoholba. Figyelte, ahogy ott állt, és akkor mozdult meg, ha már nem az üveggel volt elfoglalva a kis barna. Könnyedén lépte le a köztük lévő távolságot, egyik keze a nő állcsontjára csúszott, míg a másik az üveget tartó kezére, és nem tökölve tovább mindenféle kérdés nélkül a szája a nő szájára tapadt. Nem volt erőszakos, de ha már így játszottak vele, voltak következményei. Nem akart a mai naptól többet, de ezt mindenképpen meg akarta tenni. És hogy a nő fogadta-e a közeledést, vagy eltolta egy pofon kíséretében? Cali hozta meg ezt a döntést.
Fura dolog volt, hogy mostanság nem túlzottan beszélgettem senkivel se, neki pedig elmondtam még olyan dolgokat is, amikbe nem szokás beavatni egy idegent, vagyis részben még az volt, hiszen alig ismerjük egymást. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyire volt szokása neki a családjáról mesélni, de jó érzés volt az, hogy nem csak én, hanem ő is bevatatott a sajátjába. Csak egy sokat sejtető mosollyal feleltem és alig láthatóan végül megrántottam a vállaimat. Részben talán veheti annak is, de ezt neki kell tudnia, hogy minek szeretné venni azt, hogy ismeri a második nevemet is. - Pedig biztosan jól állna az öltöny is. – miközben ezt mondtam csöppet se rejtettem véka alá, ahogyan végig mértem őt, de érezhette, hogy csak részben húzni akarom ezzel a kijelentésemmel (is), ha már annyit bolondoztunk korábban is. Másrészt meg komolyan is gondoltam, amit mondtam, viszont nem bántam azt, hogy olyannal akadtam össze, aki inkább túraruhába és hétköznapi ruhát ölt magára, mintsem öltönyt. A legtöbb öltönyös fickó, akikhez szerencsém volt eléggé besavanyodottak voltak és imádtak a vagyonukról és a többi unalmas és lényegtelen dologról fecsegni, de lehet velem volt a baj, hogy ezek a dolgok nem annyira érdekeltek, vagy vonzottak egy-egy illetőben. Jesse pedig pontosan az a személy volt, akivel nagyon is jó volt beszélgetni és eltölteni az időt. Örültem annak, hogy akkor nem mondtam nemet, amikor felajánlotta, hogy elkísér. Pedig amilyen pukkancs voltam az elmúlt hetekben nem lett volna meglepő válasz tőlem az se, de szerencsére jól döntöttem ott a völgyben. Amikor szemrebbenés nélkül néz végig rajtam, akkor csak elnevetem magam és megrázom még a fejemet, majd pedig ha még a szavai előtt esélyem van, akkor játékosan megpróbálom eltakarni a szemeit is, mintha csak olyat nézne, amit nem szabad, de szó se volt erről. - Nem látod az édes kis szarvacskáimat? – és azzal ördög szarvat mutattam az ujjaimmal magamnak, miközben még mindig széles mosoly ült az arcomon és a nevetésünk könnyedén töltötte be a menedékházat. – Csak lehet, vagy biztos? – csaptam le a szavaira, mint egy sas az áldozatára. Magam sem tudom, hogy miért tettem, hiszen automatikusan jött a kérdés. Még azelőtt elhagyta az ajkaimat, mielőtt végig gondolhattam volna. Nem értettem, hogy mi ütött belém, de azt is kár lenne, hogy a „lehet” is már egészen jól esett. A téma változott, ahogyan a kettőnk között lévő távolság is teljesen lecsökkent, én pedig játszadoztam tovább, de vajon játék volt-e ez, vagy inkább tényleg jó kisördög lévén meg akartam őt kísérteni? Azt hiszem, hogy a második inkább, hiszen a közelsége képes volt engem is kicsit megrészegíteni, pedig még nem is ittam semmit se, ahogyan nem is volt rám ez jellemző. De arra már rájöttem, hogy sok olyan dolgot tettem azóta, amióta vele találkoztam, ami nem túlzottan volt jellemző rám, de valahogy egyiket se bántam. Jó volt beszélgetni, nevetni és hagyni, hogy az élet szellője sodorjon magával. Hamarosan pedig újra távolabb voltam tőle, majd pedig meg is húztam kicsit az üveget, majd az íriszeimmel megkerestem őt. Figyeltem őt, azt, ahogyan pillanatok alatt szelte át azt a pár lépésnyi távolságot. Amikor a keze állcsontomra siklott, akkor meglepődtem és egyben nagyon is jó érzés futót át a lényemen, de továbbra is őt néztem. Még akkor, amikor a piásüveget tartó kezemet fogta meg a másikkal. Arra viszont nem számítottam - inkább csak reménykedtem valami ilyesmiben -, bármennyire is fura volt tőlem, ami utána következett. Kár lenne tagadni, hogy azért nem lepett meg, ahogyan egyszer csak ajkai ajkaimra tapadtak, de nem sokat haboztam, hogy viszonozzam a tettét. A szabad kezem pedig könnyedén siklott az arcára, majd pedig át a válla felett a nyakára, hogy tarkója vonalán simítsak végig az ujjaimmal, míg tartott a csók és vélhetően, ha nem fogta volna az üveget fogó kezemet, akkor az üveg most könnyedén hullott volna a földre közben. Amikor pedig vége szakadt, akkor még kissé fura ütemet vert a szívem, de kész szerencse, hogy nem farkas, mert így legalább ez rejtve marad, viszont hirtelen nem tudtam, hogy mit kellene mondanom. Találkozásunk óta talán most először sikerült belém fojtania igazán a szavakat és még a gondolataimat is kicsit távol űzni, szavak helyett pedig mosolyommal ajándékoztam meg ismét, de nem mozdultam meg, csak őt figyeltem, miközben a tűznek a ropogása töltötte meg a szobát. Azt hiszem azt már ő is sejtette, hogy a tette nem volt ellenemre, de hogy ezek után merre tovább? Azt hirtelen nem tudtam, így inkább csak rá bíztam magam, vagy csak az életszellőjére, hogy merre is fog minket/engem sodorni ezek után. Ha pedig hirtelen bármi miatt elkezdett volna bocsánatot kérni, vagy szabadkozni, akkor könnyedén mondtam azt, hogy „Én nem bántam meg.” Akár illett ilyet mondani, akár nem, de ez volt az igazság. Nem bántam azt, hogy belém fojtotta olyan módon a szavakat. Sőt, nagyon is élveztem.
James Cecil Anderson
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 20
◯ IC REAG : 15
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : egy balesetből származó heg a bal arccsonton
Tovább folytathatta volna az öltönyös témát, de nem igazán számított mindez számára. A megfelelő ruházatban indult el mindig is, bármilyen indíttatása is volt. Természetesen ha az anyjához készült, akkor több időt töltött el az ilyen semmitérő dolgokkal, de talán ő volt az egyetlen, akiért ilyesmikre áldozta volna az idejét. Ezért is hárította el a témát egy mosolygással, mert volt, amiben makacsul hitt. A kényelem pedig a szabadnapjaira volt jellemző, az élet minden területén. Nem stresszel kelt vagy feküdt, mindent a maga idejében oldott meg és intézett el. Az pedig, ahogy Cali játszott vele, tulajdonképpen ínyére volt. A kezdeti döbbenetet - amiért annyit beszélt a kis nő - felváltotta az érdeklődés és a megismerés. Noha szinte alig tudott valamit a másikról, mindig is az élete része volt az újdonságok kiismerése és az életében új szerepet betöltő emberek megismerése. A visszakérdésre csak egy újabb, féloldalas mosoly volt először a válasza, amit követett pár szó is. - Lehet. Erős a gyanúm, hogy egyelőre ennyivel meg kell elégedned - valami ilyesmit mondott, amikor már a feje teljesen máshol járt. Nem igazán érdekelte, hogy épp akkor akár sületlenséget mond, mert lekötötte az, ahogy a nő mozdulatait követte ragadozó tekintettel. Nem gondolkodott, és ez már biztos. Csak tette, amit az ösztönei súgtak, és úgy tűnt, hogy jó döntést hozott. A nő aligha ellenkezett, de ezt már jóval korábban tudta. Már akkor kezdett körvonalazódni a fejében az, hogyha ezt meg is lépi, Cali aligha fog vérmes nővé válni, hogy egyértelmű jelek voltak arra, a kis barna nagyon is szimpatizált Jesse-vel. Nem volt öntelt, de ismerte önmagát, és az embereket, ahogy a reakcióikat is. Ahogy a nő végigsimított a bőrén, enyhe borzongás futott végig a testén. Imádta, ha a tarkóját érintették, az volt az egyik gyenge pontja. Hagyta, hogy akkor szakítsa meg a nő a csókot, amikor akarta, és ahogy meglátta Cali arcán a mosolyt, ő valahogy elfelejtette azt viszonozni. Arcizmai feszült komolyságot tükröztek, mialatt le nem vette volna a tekintetét a nőről, annak szemeiről. Aztán a kis barna száját figyelte egy ideig, de nem mozdult el mellőle. Ha amaz hagyta, akkor könnyedén vette el tőle a kezében tartott alkoholos üveget, felemelve azt pedig meghúzta egy korty erejéig. Csak akkor vonta el a nő arcáról a kezét, amikor lenyelte az alkoholt, és az üveget kettejük közé emelve lehetőséget adott arra, hogy Cali elvegye az üveget, ha akarta. Ha nem, akkor magánál tartotta. - Ha így folytatod, a tűzzel fogsz játszani előbb-utóbb - a legutolsó dolog lett volna az életében, hogy akár egy nőt is kihasználjon. És az előtte állóval sem akart játszadozni. Megvoltak a maga prioritásai és céljai. Mindig is tudta, hogy kitől mit akart, és az nagyon gyorsan el is dőlt számára, hogy kivel milyen viszonyba keveredett. A szavai élességét egy mosollyal enyhítette, csak hogy a kis barna ne érezze magát rosszul, mert az előbbi másodpercekben egyáltalán nem reagált negatívan Jesse tetteire. Ha és amennyiben hagyta Cali, hogy Jesse ellépjen a közvetlen közeléből, akkor megtette. Jobbnak látta a távolságot. Megköszörülte a torkát, és ha még az üveg nála volt, lerakta azt az asztal lapjára. - Árulj el nekem valamit - kezdett bele komolysággal a hangjában úgy, hogy nem nézett egyelőre a nőre, csak akkor, amikor folytatta - teát, vagy kávét szereted jobban? - mosolyodott el. Nem mintha túl sokat szorzott vagy osztott volna ez a komoly döntés a kis nő részéről, de felkészült arra, hogy meghallgassa a vélhetően nem csak pár szóból álló választ. Jól állt a nőnek, ha beszélt. És a hangját meg szerette hallani.
Amikor összefutottam vele, akkor nem is sejtettem azt, hogy hasonló dolog, helyzet állhat majd egyszer fent, de ahogyan mondani szokták az élet mindig is kiszámíthatatlan volt, ahogyan talán én is eléggé azzá váltam részben az elmúlt hetek alatt, vagy csak a vele találkozás óta? Tettem olyan dolgokat, amiket amúgy nem szoktam, de még se bántam egyiket se, hiszen jól éreztem magam a társaságában és örültem annak, hogy néha ő is engedte azt, hogy a felszín alá lássak. S kár lenne tagadni, hogy nem keltette fel a kíváncsiságomat, valami oknál fogva szerettem volna többet tudni róla, megismerni. Viszont az élet kanyargó ösvénye mindig is ilyen volt, mindig keresztezi valakivel az utunkat, akik közül egyesek tovább, míg mások talán idő előtt távoznak. Nem feleltem semmit se már a válaszára, hiszen felesleg lett volna tovább boncolgatni ezt a témát, ahogyan az is igaz, hogy a lehet is több volt annál, mint amit elsőre gondoltam volna. A játszadozás pedig könnyedén jött, mert ha nem lenne ínyére, akkor biztosan tudtomra adná, de a pillantása nem arról árulkodott, mint akit túlzottan zavart volna az, amit tettem. Hamarosan pedig meg is lett a következménye. Könnyedén hagytam, hogy az ösztöneim átvegyék a logikus gondolkodásom helyét, így a csókja nem maradt viszonzatlan, ahogyan az se érdekelt, hogy ez baklövés volt-e a részemről vagy nem. Egyszerűen csak nem akartam gondolkozni és hagytam, hogy a pillanat heve engem is magával rántson. Főleg, miután én húzgáltam az oroszlánbajszát. Volt benne valami, ami egyre inkább szimpatikussá tette, de magam sem tudtam volna megfogni azt a dolgot, vagy szavakba önteni és most nem is volt rá szükség, hiszen a tettek beszéltek a szavak helyett is. A másodpercek előrehaladtával pedig a kezem is könnyedén mozdult automatikusan, hogy ujjaim érintésével is „megajándékozzam” őt. Amikor pedig vége szakadt ennek is, ahogyan előbb vagy utóbb minden pillanatnak, úgy ült ki mosoly az arcomra, de amikor láttam, hogy miként feszülnek meg arcának az izmai, akkor a mosoly is könnyedén tűnt el az arcomról. Nem mozdultam meg, ahogyan a kezét se hámoztam le az arcomról, az üveget könnyedén engedtem el, de közben végig őt néztem, mintha a komoly tekintet alá akarnék és megfejteni azt, hogy mi is lappang mögötte valójában, mi járhat a fejében. Egy pillanatra kezdtem úgy érezni, hogy most a „képességeim” tökéletesen cserben hagynak, hiszen általában mindig könnyedén kiismertem másokat, de őt… valahogy nem mindig sikerült. Amikor az üveget felém nyújtotta, akkor csak megráztam a fejemet, hogy nem kérek. - És az annyira baj lenne? Néha kell a tűzzel is játszani, mert aki nem mer, az nem is nyerhet, vagy tévednék? – pillantottam rá kérdőn, miközben végül a pultnak dőltem és úgy fürkésztem őt. Eleget játszadoztam mostanában a tűzzel, igaz, nem ilyen értelemben, de megtettem. Nem érdekelt a testi épségem se az elmúlt időszakban az edzések alkalmával se, így talán nem volt meglepő a reakcióm. Nem állítottam meg abban, hogy ellépjem a közelemből, hiszen kezdett kissé talán olyan érzésem lenni, mintha a másik fél kissé megbánta volna a tettét, vagy ki tudja, hogy mi lenne a legjobb jó szó rá. Amikor ismét megszólalt Jesse, akkor kíváncsian vártam a folytatást, főleg, ha már ennyire komoly hanggal adta elő a dolgot, amikor viszont meghallottam a kérdést, akkor egy alig hallható hitetlenkedő nevetés hagyta el az ajkaimat és egy kisebb mosoly ismét megjelent az arcomon. – Inkább tea párti vagyok, finomabb és jobban hat, mint a kávé. Te? – tényleg így volt, valahogy a kávék nálam sose érték el a kívánt hatást, az meg csak ráadás volt, hogy még rosszul is voltam tőle, ha ittam. Maximum ez akkor fordult elő, ha totálisan ko voltam és más lehetőség már tényleg nem volt és a tea se használt. – Amúgy miért? – azok után, ahogyan neki kezdett a dolognak, valami komolyabb kérdésre számítottam, így talán érthető volt a kisebb meglepettségem, de aztán mire észbe kaphattam még egy kérdés kicsúszott az ajkaim között. - Megbántad? – csak ennyit kérdeztem, hiszen azt se akartam, hogy hirtelen egyetlen egy tett miatt változzon meg az egész hangulat. Akkor inkább talán most öntsünk tiszta vizet a pohárba és ha kell, akkor lépjünk túl rajta, mert végre jól éreztem magam valakinek a társaságában, és talán önzőség, de nem akarom, hogy ez a jókedv csak úgy tovaillanjon. Még akkor se, ha nem volt rám jellemző az ilyen tett, de én valami miatt akkor se bántam azt, ami történt nem sokkal korábban...
Még egy órája sincs, hogy étléptem a városhatárt, ide jöttem, mert ide akartam jönni. Soha nem úgy hagytam el a várost, hogy többé nem térek vissza, egyszerűen elszólított a kötelesség, és nem volt maradásom. Sokunknak nem, egyszerűen túl sok mindent kellett feldolgoznunk és helyre tennünk magunkban, nem beszélve a kötelességről, ami a nyakunkba szakadt. A kocsimat a külvárosban hagytam, a cuccaimmal együtt, jobban esett farkasként bevenni magam a vadonba most. Tupilek Könnye volt az első hely, ahová úgy éreztem, jönnöm kell, és bár rejthetném magam, megtehetném, hogy megpróbálom elsunnyogni a dolgokat, de én tiszta lappal szeretnék játszani. Várom, hogy valaki üdvözöljön, így vagy úgy, és elmondjam, egy ideig maradnék. A többi majd nyilván eldől, ha csitul a bőröm enyhe bizsergetése. Visszaköltözni azt hiszem, nem áll szándékomban, túl sok elvarratlan szálam van mindenfelé, így a falka részévé válni megint nem állna módomba, bár szerettem itt, szerettem sokukat, de a legtöbben, akik a szívemhez nőttek, már másutt vannak, és talán soha nem térnek vissza, noha bizonyára lesz olyan, akit ismét erre sodor az a gyengécske hívás. Bennem talán erősebb a kíváncsiság, mint a legtöbbekben, s természetesen fiatalabb is vagyok, könnyebben hozok nem feltétlenül racionális döntéseket. Szeretem ezt a helyet, békés, csöndes, könnyű elmélyedni a gondolataimba, elemezgetni önmagam, találgatni, mit hozhat a jövő, és természetesen várni a fogadóbizottságot, aki vélhetőleg nem feltétlenül szándékosan sétál a karjaimba. Ámde hallom a neszezését, és meglehetősen hamar sikerül beazonosítsam, noha olyan is lehetne, aki azóta érkezett a városba, de szerencsére nem ilyen farkasba botlottam. A magam részéről teljesen nyugodtan heverek farkasom alakjában a tó partján, nem igazán zavartatva magam miatta, s tekintettel arra, hogy abszolút nem áll szándékomban rosszat tenni ellene vagy úgy bárki ellen, nyilván Alignakot kivéve, neki sincs oka az aggodalomra. ~Szia kölyök! Gyere csak ide nyugodtan.~ Rágtam át a pajzsán magam, mint kés a vajon. Noha én sem voltam egy vén csont, de ő nálam is jóval fiatalabb volt. Nem telt el olyan sok év, hogy ne emlékezhessen rám, még akkor sem, ha alapvetően sokat nem társalogtunk anno egymással. A hotelbeli kölykökkel mindig sokkal többet kommunikáltam, edzettem, közelebb voltak, de attól függetlenül nagyon jól ismertem az falka egészének kölykeit is. Ez volt a dolgom, mindig lehetőleg mindenről tudni. Jól csináltam, de évek óta már más az, ami előre visz, sokkal jobban kell vigyáznom a saját bőrömre, mint azelőtt, hisz egy egész vérvonalért felelek. S noha bizonyára évek múlva visszarángatnának a földre, de túlságosan szerettem a testemet ahhoz, hogy másikba költözzek.
*Nem mondom, hogy most először mászkáltam el egyedül, mert nem lenne igaz, de sosem kerültem ennyire messze a laktól. Van fogalmam arról merre járok, épp csak fel sem tűnik, nem foglalkozom vele, elvagyok a magam kis világában, vagyis a farkasoméban, jóllakottan és elégedetten. Ez a szieszta ideje, mások egy kis délutáni szunyókálással töltik ezt az időt, én mászkálok, élvezem ahogy a hóba tapadnak a tappancsaim, szagolom, harapom a havat, a tiszta ízét és illatát, az alatta lévő földét, a rothadó levelekét, elillant nyomok képzelt maradékát. Jó néha csak úgy lenni a világban és ez a semmittevés alkalmas arra, hogy összhangba kerüljek a farkasommal, hogy mindketten ugyanazon a húron pendüljünk. Erre Mexikóban szoktam rá, Achilles szülőfalujától nem messze kóboroltam, mindig csak egy kicsivel távolabb kerültem és ezt most itt is megtehetem. Hiányzott a hely, a hideg, a hó, a fenyők illata és a vízé. Egészen más illata van az itteni tavaknak és folyóknak, de persze nem engedtem most sem, hogy egészen elteljek velük. Figyeltem/tünk mindenre ami körülvett minket, Tupilk könnye felé haladva a fák egyre szellősebben nőttek, helyüket hol csupasz, hol néhány örökzöld bokor vette át. Egy kicsit leengedtem a pajzsot, mert hiába a jó hallás és az éles látás, jobb ha az a kis plusz is segít. Alig bukkantam ki a fák közül amikor megéreztem egy másik farkas jelenlétét. Halvány volt még a szag is, de valahol ismerős, s aztán megszólalt a fejemben is. Olyan erős volt és olyan könnyedén hatolt be, mintha csupán egy félrehajtható szúnyogháló állta volna útját. A farkasom felélénkült és az én lusta hangulatomra is rányomta a bélyegét. A kíváncsiság fellobbant bennem és lassú ügetésben, de azért óvatosan közelítettem meg a tó partján heverő farkast. Éreztem, hogy sokkal idősebb nálam és lassan az emlékkép is felmerült a tudatom mélyéről. Régen láttam és szinte nem is beszéltünk egymással, de tudtam ki ő.* ~Ó! Szia! ~ *Meglepődtem, hogy itt látom, a legkevésbé számítottam rá, de mostanában egyre többen hazatértek. Miért lett volna pont ő a kivétel? Lényem lelkes volt, ennek viszont ellentmondott a kissé lehajtott fej és a lecsapott farok, bár nem éreztem felőle fenyegető energiákat, a tiszteletet azért meg kell adni. * ~Üdvözöllek újra itt!~ *tisztes távolban álltam meg tőle, néhány farkaslépésnyire és megvártam, míg nem kér meg arra, hogy egészen közel lépjek hozzá, kvázi engedélyt nem ad, hogy kedvemre üdvözölhessem. Beleszagoltam a levegőbe, hogy magamba fogadjam a szagát. Így már nem is olyan meglepő, hogy áthatolt a pajzsomon. *
Ha jól emlékszem, annak a nagyon rosszarcú, para hímnek a kölyke. Esküszöm, a szívroham kerülgetett tőle mindig, valahogy olyan érzésem volt tőle, mintha emberi alakban is képes lenne puszta kézzel ketté tépni. A levegőbe szaglászva próbáltam meg beazonosítani, milyen szagokat hordoz magával, kivel töltötte az időt az utóbbi napokban, esetleg van-e olyan benne, akit felismerhetek. Az évek elrepültek, de vannak illatok, amik sosem múlóan ülepedtek meg orromban, nem engedve, hogy a feledés homályába vesszenek. S vannak, akiknek a közelségét akkor is érzem, ha nem feltétlenül akarom, most így van. Több pontot érzek közeledni, ami azt jelenti, hogy nem csak az én bőrömre feszülő mintázat éledt fel az utóbbi időben. Nem feltétlenül megnyugtató. El is határoztam, hogy amint itt végeztem, megpróbálom megkeresni a legközelebbit. Vajon ki az? Biztosan nem Castor, róla nagyjából fél szívdobbanás alatt tudom, hogyha közel van hozzám. Az éjfekete bundám messze látszott a hóból, miként a kölyöké is, díjaztam, hogy gond nélkül tudta, hol a helye, nem szívesen tettem volna helyre senkit tiszteletlenségért, nem mondom, hogy nem a műfajom, de már nem vagyok a falka tagja, bár a szívem mélyén annak tartom magam, de évek teltek el, talán nem látnak szívesen, azt sem tudom, ki az Atanerk éppen. ~Köszönöm. Bessie? Ugye?~ A farkam csóválásával jeleztem, teljesen nyugodtan közelebb jöhet, miként az előbb mondtam már. A kis feketém barátságos jószág, csak akkor lesz zabos, ha valami nem úgy történik, ahogy akarjuk. Rend a lelke mindennek, nemde? Különösképpen azóta szállt el a kis agya, bár, igazából az agyunk ilyen téren, mióta Sura úgy döntött, hogy örökségét ránk hagyja. Mi tagadás, emiatt szerintem halálom napjáig végtelenül büszke leszek, csak az a mardosó hiány ne lenne mindig odabenn… ~Megtennéd majd, bár remélem, ezt nem is kell mondani, hogy bejelented az Atanerknek, hogy itt vagyok és szeretnék egy darabig maradni? Még nem tudom pontosan, meddig, de nem áll szándékomban útban lenni.~ Különösképpen nem cifráztam túl, ha valaki a fejesek közül beszélni óhajt majd velem, megtalál. Én megadtam nekik a tiszteletet azzal, hogy bejelentkeztem és nem sunnyogok, a többi rajtuk múlik. Bár, egyelőre sajnos akkor sem áll módomban távozni, ha esetleg valami okból úgy akarnák. Bízom benne azonban, hogy esetleg a korábbi Betolakodók közül akad olyan, akinek van döntéshozatali joga. Ők csak nem zavarnának el. ~Látom egészen jó az összhang.~ Célzok a farkasra meg rá, noha bizonyára pontosan érti.
*Örültem a találkozásnak, annál is inkább, mert Emma mindig is szimpatikus volt, jóllehet nem töltöttünk még kevés időt sem egymás társaságában. Az ízlésünk hasonló volt, ha arra gondolok, hogy ő is szeretett nőiesen öltözködni, imádtam a kiegészítőit, már amennyit láttam belőle. Azt nem tudtam mennyire akaratos és makacs, hogy milyen elszánt, de a farkasléthez ez kellett is, nem különben még mindig életben van, szóval valamit jól csinál. Szívesen elmentem volna vele egy csajos buliba, de annyi időnk már nem volt, hogy ezt megejtsük, másrészt, lehet, hogy nem is jött volna össze. A neki kijáró tiszteletet megadva léptem közelebb, majd az újabb biztatás után egészen közel, s kushadtam le a farkasbőrömben a hóba. Nem titkoltan szívtam be magamba a szagát és helyeztem el a minták sorában az őt megillető helyre. * ~Bessie vagyok, igen. Emlékszel?~ *Ha most a farkaspofa helyett a saját arcommal nézne szembe, akkor láthatná a meglepődést és a büszkeséget, hogy a nevem nem merült a feledés homályába még ennyi idő után sem. A hátsó sarokban azonban szélesen elmosolyodtam, a farkas azonban csak kilógatta a nyelvét. Mindig is pongyolább volt a viselkedése és ezt Achillesnek köszönhetjük, az elmúlt években sikerült egy kicsit fölé kerekednem ami a káromkodást illeti, te még mindig előfordult, hogy olyan szavakat adott a számba, amiket amúgy még gondolatban sem….de hát olykor elfeledkeztem magamról és a kis piszok galádul kihasználta. * ~Persze, mindenképpen szóltam volna neki. Mike biztosan örülni fog. Beköltözöl a farkaslakba? Mikor? ~ *Már-már elkezdtem lelkesedni, hogy akkor szerét ejthetem egy csajos estének, de még nem hozakodtam elő a témával. Természetesnek vettem azonban, hogy beköltözik, de akkor miért nem jelentkezik be személyesen? Mike nem veszi rossznéven? Gondolataimból az újabb fejemben megszólaló hang rángatott ki, ami kissé gúnyos és kárörvendőnek ható morgást csalt ki a farkasom torkából. Az övéből, de hasonlóképp éreztünk, más-más okból.* ~Ez csak a látszat. Még mindig bosszantóan vulgáris, de már engem is hagy érvényesülni. ~* Ami azt jelenti, hogy egyre kevesebb erőfeszítésembe telik visszafogni, amikor nem kívánatos a jelenléte. *
~ Persze.~ Kellemetlen lenne, hogyha én, akinek feladata volt nagyjából mások, kiváltképpen a magányos farkasok alsóneműjének a színét is megtudni, ne emlékeznék a falka tagjaira, legyenek bármennyire fiatalok. Nem nehéz azonban kiszűrni az érzései közül, hogy jól esik neki a dolog. Én azért talán olyan szempontból más vagyok, hogy mindig mindenre igyekeztem odafigyelni, megjegyezni, hogy aztán az előnyömre fordítsam. Mivel nem számítok túlontúl idős farkasnak – noha hozzá képest nyilván mindenki az -, ezért az információkat kell mindig a javamra fordítanom. Hosszú életre játszom. ~Nem, azt nem hiszem, hogy beköltözöm. Szerintem inkább a Hotelben fogok megszállni. Nem szeretnék zavarni, nem tudom, meddig maradok.~ Nyilván nem egyetlen nagyon egyértelmű okból ostobaság lenne újra csatlakoznom, de ezt nem fogom senki orrára kötni, mert egyszerűen nem tehetem. Azt pedig nem fogom elvárni, hogy vendégül lássanak anélkül, hogy egy lennék közülük. Még a protektornál is be kellene jelentkeznem, de majd szerét ejtem, nem szeretnék kellemetlen meglepetéseket senkinek, meg aztán… a protektorátusra szükségem lesz, ha netán meg találnék halni. ~Idővel majd teljesen összecsiszolódtok. Mondjuk, tekintve a teremtődet, csodálkozom, hogy nincs minden mondatodban valami cifra.~ Érezhette, mert nem rejtettem pajzs mögé az energiáimat, hogy derű lakozik a bundás testben, de az biztos, hogy Bessie sokkalta finomabb nő volt, minthogy egy ilyen helyzettel meg tudjon békélni. Idővel majd a kompromisszumok megoldják a dolgokat. ~Szóval… Mike jelenleg az Atanerk?~ Utalok vissza a korábban elejtett rövid mondatára, lévén pont őt említette, következésképpen az ő szava lehet jelenleg a döntő a felmerülő kérdésekben. Ennek azért örültem, Mike még Chicagoból jött Castor után anno.
*A hangra a fejemben a farkas, akár egy Golden Retriever, elhúzza a száját és még jobban kilógatja a nyelvét, vigyorog. Egyértelmű, hogy tetszik neki a másik figyelme és emlékezete, amibe őt is (Héé! Engem is! ) bezárta. Egy vérvonalfőnek azért van épp elég dolga, semmint egy kölyökkel foglalkozzon, ráadásul nem is a sajátjai közül valakivel, elvégre Emma nem a farkaslakban tartózkodott fairbanksi élete alatt. Sátánka – Achilles ordibálásai és asztal törögetései ellenére még mindig így hívom – megnyalja a száját, majd kénytelen az én hirtelen megtört és csalódott hangulatomat a pofájára engedni. * ~Ó, annyira sajnálom. Reménykedtem egy csajos estében, ha már itt vagy, megünnepelhetnénk a visszatérésedet. ~ *Nem rejtem véka alá, még ha sokkal idősebb és magasabb rangban is van, hogy mi volt a tervem alig egy perccel ezelőtt. Alig egy perccel később viszont Sátánkának jut a derűből, én meg zsörtölődhetek azon, hogy mennyire jól ismerik őt és Achillest. Mondjuk utóbbi tett is róla rendesen, a farkaslakhoz közeli fészer nagy része a mi törött asztalainkkal van tele. Bebútoroztuk. * ~Mert észnél vagyok. Csak olyankor veszítem el a kontrollt, amikor baj van, valami nagy dolog történik, vagy nem kapja meg amit akar. Képes nekimenni egy erősebb hímnek is ha elveszik előle a vacsorát. Szuicid hajlamai vannak. ~ *A farkas büszkén megrázza a fejét, én meg a sarokban szemet forgatok erre a fene nagy önbizalomra. * ~igen, Mike az Atanerk. Kedvelem, jól táncol és igazi úriember. *Emlékszem amikor megnyertem egy egész estét vele. Felvittem egy étteremhajóra, bár nem nyitotta ki a kocsiajtót előttem, de azért mindent egybevetve kellemes felüdülés volt a többi vad farkas után. Meg Achilles után. * ~De azért egyszer csak eljössz a farkaslakba, ugye? Mindenki ott gyűlt össze, még a városiak is. Mike odarendelt mindenkit, a hotelban nem maradt senki. ~ *Újabb információ morzsát nyújtok át, ezzel nem árultam el titkot, meg úgyis rájött volna. * ~Shane Grandmore pedig Malguk. ~ *Ezzel sem, és az előző kérdéséből ítélve nem csak az Atanerk személyéről nincs tudomása. Mike nevének említésére csak jó érzéseket árasztott magából, kíváncsi vagyok, hogy Grandmore mit jelent neki. Ha már leengedte a pajzsát, legalább ennyit tudjak meg. Női kíváncsiság.*
Bevallom, egész szórakoztató Bessie farkasa, valahogy stílusban olyan messze áll fiatal gazdájától, hogy talán attól messzebb nem lehet. ~Nem biztos, hogy abban sok ünnepelni való akadhatnak, de részemről tarthatunk egy csajos estét. Csak hozz kísérőt.~ Nem fogok tovább nyújtózni, mint ahogy a takaróm ér, nem szándékoztam a farkaslakba betenni a lábaimat, nem akarok felfordulást okozni, sem magyarázkodni. Kevesen tudják, hogy mi vagyok már valójában, és ennek így is kell maradnia. ~Valószínűleg domináns lesz. Az elmondottak alapján legalábbis. Ez nem szuicid hajlam, egyszerűen csak… van akit nem érdekel, hogy más a lábát törli bele, valaki meg nem hagyja.~ Ohh, hello én, aki még akkor is szemen köpte a kínzóját, amikor már több sebből vérzett és majdnem a halálán volt. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, egyszerűen belénk van kódolva, hogy miként állunk a dolgokhoz. ~Mi lett Nessával?~ Érdeklődöm nyugodtan, legutolsó információm még az volt, hogy ő tölti be a tisztséget. Mikenak örülök, egészen bájos, ahogy a fiatal nőstény vélekedik róla. Én nekem elég annyi, hogy Castor bízott benne, a többi nem számít. Érdekes, hogy tulajdonképpen minden erőfeszítés nélkül megtudom, amit akarok, bár bizonyára könnyebb úgy, hogy régen a falka tagja voltam. Remélem, Bessie nem fog szorulni, ha hazaérve valaki megérzi rajta a szagomat és számon kérik esetleg… ~Nem tudom, majd meglátjuk. Jó lenne, de így, hogy nem vagyok a falka tagja, nem igazán van bejárásom oda.~ Valahol persze fájna is, de ezt nyilván nem fogom az orrára kötni. A lelkemnek nem esik jól azt hallani, hogy a Hotelben nem maradt senki, nekem az volt igazán az otthonom, de úgy fest, változnak a dolgok. ~Huhh? Tényleg? Nem gondoltam, hogy valaha ilyen pozíciót szándékozna betölteni. Nincs már Amarok?~ Azért azt hihetnénk, hogy egy olyan őskövület, mint a Grandmore hím, nem robbantható ki a jól megszokott kis közegéből.
~Kísérőt? Úgy érted valamelyik férfit? ~*Nem kicsit lepődöm meg, a farkas feje fel is emelkedik és kérdőn oldalra billen. Hiszen az akkor már nem csajos este és kísérő alatt én férfit értek, hímet, nem pedig egy másik nőt. Ez kissé ellentmondásos és hirtelen nem tudom kire essen a választásom, de ha félreértettem, akkor minden rendben. Megnyugszom, ennek ellenére az este ígérete izgalmat vált ki belőlem/ünk. Van pár jófej csaj akiket kedvelek és biztosan emelnék a csajos este fényét. Az nem különben dobja fel a hangulatomat, amit Emma a farkasom általam téves diagnózisként felállított szuicid hajlamairól mond. Achilles minden bizonnyal okkal hallgatta el előlem, mert kétlem, hogy ne vette volna észre, ne tudatosult volna benne. Persze nem akarta, hogy a fejére nőjek. Ez azért hízelgő. Ismét csak egy bücske, de kölykös vigyor feszül a pofán, ezen elmélázva sunnyad vissza a fej a hóba fektetett mancsokra. * ~Én biztosan nem hagyom, bár néha ijesztő, de tényleg. Nem akarok meghalni. ~*Ezért is örültem amikor kiderül a farkaslét egyik előnye, a – majdnem – halhatatlanság. Jóllehet már tudtam mi az ára és jelenleg is azt szenvedtem meg a családomtól örökké távol, de idővel jobb lesz. Ugye? A lényeg, hogy nem múlik el a világ nélkülem. A Nessára vonatkozó kérdés már egyértelműsíti, hogy Emma jóval kevesebbet tud, mint amire számítottam. Természetesen állok rendelkezésére a hírekkel kapcsolatban, ha nem én mondom el, elmondja majd más. Faribanks olyan mint a Roxfort, ami hétpecsétes titok, arról mindenki tud. * ~Mike kihívta és veszített. Nem volt maradása. Azt nem tudom hova ment. ~ *Ez is igaz, szerintem senki nem tudja és talán jobb is. Azért persze remélem nem halt meg és még visszatér, erősebben. * ~Még lehetsz. Biztosan örülnének egy bölcs és erős farkasnak. A Vörös Holdak egyre rosszabbak és kiszámíthatatlanok. Az Őrzők sem találtak semmit a megoldásra. Most mindenkire szükség van. ~ *Egy kis propaganda a falka mellett sosem árt és valóban mindenkire szükség van Alignak ellen. Achilles most köpne egyet. Mindig ezt csinálja amikor kimondom Alignak nevét. Arról nincs tudomásom, hogy Emma milyen helyzetben van, hogyan áll a falkához, Mike-hoz és a többiekhez, mi volt ami távol tartotta eddig Fairbanks-től és mi volt ami visszahozta, még ha ideiglenesen is. * ~Nincs. Miért nem nézted ki belőle? ~*Sokakat nem ismerek olyan rég, mint Emma, alkalmam sem volt velük úgy beszélgetni, hogy néhány apró részlet kiderüljön, a pletykákra meg nem lehet túl sokat adni. Érdekel mit gondol az „öregekről”, mit tud róluk és elérkezettnek láttam az időt arra, hogy én kérdezzek. *
~Nem. Kölyök vagy, nem hiszem, hogy elengednek csak úgy egyedül. Bár, ha rám bíznak, nekem úgy is jó.~ Korábban bevallom, nem szívesen pesztráltam volna kölyköket, még Cassie ötlete ellen is rettenetesen tiltakoztam, mondván nálam keresve sem találna rosszabb teremtő jelöltet, de ez mostanra megváltozott. A jövő generációját formálni kell, mert a mai világ borzasztó, akárhonnan nézzük, és hogyha a farkasok is elkanászodnak, akkor aztán ki tudja mi lesz a világon 100-200 év múlva. ~Ez kedves gondolat, de vajmi kevés beleszólásod van a farkasod mentalitásába. Ha most képes nekimenni az idősebb hímeknek, akkor később pláne képes lesz. Én is domináns vagyok. Még élek, pedig igencsak nagy tud lenni a pofám, szóval ne aggódj. Nem ez fog a sírba vinni.~ Persze, köthet bele rossz farkasba vagy netán örzőbe, de azért nem ez a relevancia. Nekem mondjuk nagy aduász volt ilyen téren a képességem, sokszor csak azért is belekötöttem másokba, hogy fejlődjön, ezért lettem kiemelkedő benne, és számtalan alkalommal mentette meg az életemet. ~Az nem is érdekel. Mikeot jobban bírom.~ Nem mintha lényeges lenne a szempontomból, hogy kit kedvelek, viszont Mike nagyobb eséllyel bólint a megtűrt státuszomra, mint Nessa tette volna. Következésképpen számomra ez a változás teljes mértékben pozitív. ~Valóban szükség van mindenkire. Noha se olyan erős, se olyan bölcs nem vagyok, mint itt sokan mások, de a létszámot kétségkívül bármikor tudom növelni.~ Még egy jó száz évnek el kell telnie, hogy erőm teljében legyek, de ha a jó ég is úgy akarja, akkor meg fogom élni még ebben a testben, és nem kell alulról szagolnom az ibolyát, míg vissza nem tudok térni évszázados szellemeskedés után… Ami azt illeti, azt nem akarom kipróbálni. ~Őszintén szólva nem. Valahogy mindig olyan érzésem volt, hogy ők már inkább csak nyugiban töltenék a „nyugdíjas” éveiket, és nem hiányzik nekik az efféle felelősség.~ Mármint Shane meg Sheila eléggé összemosódott szerintem mindenki szemében, és nyilván mindenről tud a nőstény is, amiről a bétának tudomása van. Meglepne, ha másként lenne.
*Ha emberi alakomban lennék, most látványos lenne a megvilágosodásom, farkasként csak érezhető az elejtett nagy „Ó” és a meglepettség. Bevallom arra nem gondoltam, hogy a kísérő a kölyök mivoltomat hivatott vigyázni egy sokkal idősebb farkas mellett. * ~Ja, hogy azért! Nem hiszem, hogy bármi kifogásuk lenne, főleg miután élve visszaérek a lakba és bejelentem a visszatérésedet.~ *Magamban elmosolyodtam a saját poénomon, eszembe sem jutott, hogy ő talán nem értékeli. Mégsem írhatom a bestia szuicid hajlamainak számlájára, mert Emma szerint ez egészen más. Hogy idővel domináns legyen, nem hogy nem reméltem, de nem is fordult meg a fejemben a gondolat. Jó volt így, persze ezek szerint nem tőlem függ. * ~Remek! Egy gonddal több. Csak ne bíztasd, így is a fejébe száll a dicsőség. ~*S már érzem is a derültséget, a kárörömöt a háttérben. Nekem nincs olyan jó kedvem ettől a lehetőségtől. Persze ha belegondolok, hogy Achilles nem osztotta meg velem ezt a titkot és nem is nagyon szólt bele amikor Sátánka aktivizálta magát, lehet ez is egyfajta nevelési módszer volt a részéről. Erősödjön csak a kicsike….mindig ezt mondta, csak más szavakkal. Beste lelke. * ~Én is.~ *Némi öröm hullám buggyan fel belőlem annak az estének az emlékére, mikor megnyertem magamnak az akkor még az atanerkségtől messze álló férfit. Félreértés ne essék, nem lobbantam szerelemre, de ne vagyok prűd sem és elismerem ha valaki dögös. Emmát igyekszem rábeszélni arra, hogy ne csak egy röpke bekukkantásig maradjon, de egyelőre nem hajlik rá.* ~Szerény annál inkább. Ha számít valamit, én örülnék ha maradnál. ~*Nem nyalizok, őszintén örülnék egy újabb falkatagnak aki sokat tud és sokat tapasztalt, ráadásul szimpatikus is, főleg ha nem tekeri ki a nyakam. Egyébként meg tényleg szükség van minden idősebb farkasra és Emma jól ismeri a helyi viszonyokat, a terepet, jóllehet a városban most nincs tartósan senki akit elnavigálhatna. Ezért is vagyok arra kíváncsi, ő hogyan látja a többieket, mennyire ismeri őket, mi az ő véleménye az öregekről és a kérdésem nem marad válasz nélkül. A nyugdíjas évek említésére elnevetem magam, ami most érdekes horkantásnak hangzik a farkas torkából.* ~Alignak senkinek nem hagyja, hogy wellnessezzen. Lehet, hogy nem volt más választása. Talán Mike úgy kérte fel, hogy nem mondhatott nemet. Másrészt ha csak lógatja a lábait és nem hallgat senkire, akkor abból bonyodalom lett volna ami senkinek nem hiányzik. Egyszer olvastam valahol, hogy a renitenseket úgy kell megrendszabályozni, hogy megpakolják a vállaikat egy rakás felelősséggel, ranggal, magasabb státusszal. Már csak büszkeségből is összeszedik magukat. Mike néha nagyon furfangos tud lenni, pimaszul furfangos. ~*Picit lehajtott fejjel tápászkodom fel és nyújtóztatom ki a tagjaimat, majd megrázva magamat szórom szét a bundámra tapadt havat. Nem bírok sokáig egy helyben maradni, nem nekem találták ki a nyugdíjas wellnesst. * ~Nincs kedved egy kis szaladgáláshoz? Hátha összetalálkozunk valakivel. Nem hagynak egyedül, csak úgy csinálnak, mintha. Tudom, mindig érzek valakit a közelben.~ *Most is és idefele jövet is, de jólesett az egyedüllét illúziója. *
Kezdőlap
