A legenda szerint, mikor az elsők közt felütötte fejét a trónbitorlási vágy, s Alignak könyörületet nem ismerve roppantotta össze ellenségeit, Tupilek minden halottér könnyeket hullajtott, minél idősebb, nagyreményűbb volt egy farkas, annál többet. Az ő gyásza és fájdalma töltötte meg a tómedret. A víz felszíne mindig tükörsima, sose zavarja fel semmi, a környék háborítatlan és békés...
- Nem hiszem, hogy bármikor is hazudtam volna neked… maximum nem mondtam el bizonyos részleteket – vontam meg a vállaimat, noha ő is érezhette, hogy egyszer sem vetítettem. Egyszerűen csak részletinformációkat kapott, amelyekkel ő dönthette el, hogy mit kezd, hogy mit hámoz ki belőlük. De az átverés szót ebben a helyzetben használni talán egy kicsit erős volt, még akkor is, ha egyébként a túlzott őszintesége egyáltalán nem zavart. Most még nem sértegetett vele, és addig hagytam is teret az efféle viselkedésre. Ha tiszteletlenségbe csapna át… nos, azt valószínűleg ő is hamar észrevenné, hogy átlépte a határt. - Sokat számít! Többet, mint gondolnád! – két karomat összefontam magam előtt, bár nem azért, mert szégyellős lettem volna előtte. – Az, hogy milyen következtetéseket vonsz le, sokat elárul rólad. Ugyan már van egy kép, amit kialakítottál magadról bennem, de az mindig csiszolódik, állandóan változik – ezért voltam olyan kíváncsi arra, hogy egészen pontosan mire jutott a kilétemmel kapcsolatban. Ám sajnálatos módon olybá tűnt, hogy ő nem akart beavatni a gondolataiba, holott eddig nagyon lelkesen hangoztatta mindenről a véleményét. Különös. Vagy őrültségnek tartotta, és akkor jó úton járt, vagy tényleg halvány lövése sem volt, de azt kétlem. - Én pedig nem szeretem, ha sürgetnek! – egy pillanat alatt a figyelmeztető pillantásom kereszttüzében találhatta magát, ha egyáltalán foglalkozott az ilyen apróságokkal, és nem borult el teljesen az agya hozzá. Sok időt azonban nem hagytam neki arra, hogy tovább gondolkozzon, mert úgy döntöttem, inkább előállok az általa olyannyira áhított igazsággal. Amúgy is kíváncsi voltam rá, hogy mit szól majd hozzá, még ha voltak is sejtéseim arról, hogy miféle reakciót fogok tőle kapni arra, ami el fog hangzani. Nem tévedtem sokat. Szinte szó szerint meg tudtam volna jósolni, hogy a bolondnak kikiáltás a terítéken lesz, de mégis okozott egy kis meglepetést, mert azt hittem, hogy tovább záporoznak majd a szavak. Ám erre nem került sor, amire kíváncsian fel is vontam a szemöldökömet. - Kételkedsz a szavamban?! – talán némi sértettség? Vagy inkább csak felháborodás? Igazából nem tudtam volna egyiket sem biztosan kijelenteni, de a hangomból kicsendülő él mind a kettőre utalhatott. – Ugyanakkor azért lennék igazán csalódott, ha egyből hinnél egy számodra idegen szavában… - tettem végül hozzá, apró mosollyal a szám szegletében. Igen, azt hiszem, hogy ez volt az igazság. Csak egy ostoba hinné el egy idősebb farkasnak azt, hogy ő maga az egyik vérvonal feje. Valószínűleg a helyében én is előbb bélyegezném bolondnak az illetőt, minthogy bedőljek a meséjének. Igazából nem sértődtem meg rajta, hogy elhúzódott az érintésem elől, maximum egy egészen kicsit, valahol mélyen. Pontosan az elutasítására számítottam, de legalább a harciasság elmaradt. Már ez is valami, nem? Valószínűleg csak annak volt köszönhető, hogy teljesen sokkoltam a nőstényt azzal a titokkal, amit felfedtem előtte. A legnagyobb titokkal, amim csak van ezen a világon. Nem is szóltam hát hozzá, amíg járkált, úgy sejtettem, időre van szüksége. Én közben a ruháimért sétáltam, felöltöztem, és leültem az egyik közeli sziklára, mert biztosra vettem, hogy előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor nem marad több gondolata, nem marad több saját magával lefolytatott vita, csupán a kérdések, és az igazság. - Döntsd el magad! – nem emelkedtem fel a szikláról, egyenes háttal ültem továbbra is, csakis őt figyelve. Lassan engedtem le az erőmet eddig takaró pajzsot, ám mégsem annyira finomkodva, hogy legyen ideje hozzászokni. Mind a nyolc évszázad energiája, ereje, ideje zúdult rá, alig pár másodperc alatt, hogy teljesen a földbe döngölje vele. Sejtettem, hogy elég kellemetlen élmény lehet ez számára, ezért nem sokáig hagytam ebben az állapotban, csak éppen addig, hogy eléggé nyomatékosítsam. – Nos, szerinted igaz? – mosolyom inkább volt barátságos, mint gúnyos. – Rég volt már, hogy teljesen önmagam lehettem… - megmozgattam a nyakamat, mintha csak elgémberedtem volna. Ezzel csupán annyit akartam neki mondani, hogy nem mostanában volt rá példa, hogy felfedtem valaki előtt a valódi kilétemet, és szabadjára engedtem az erőmet. Mondtam volna még sok mindent szívesen, de feldolgozni az ilyesmit biztosan nem könnyű, és magától is megfogalmazódnak majd a kérdések. Csupán várnom kellett arra, hogy szavakba is öntse őket. Nem rátukmálni akartam magam, hanem elérni azt, hogy ő akarjon megismerni, hogy ő akarjon többet tudni.
~ Egy szóval sem állítottam, hogy hazudtál. Az átverés és a hazugság számomra két különböző fogalom ~ osztottam meg vele a saját véleményemet. Egyszerűen nem éreztem fairnek a helyzetet, hogy amíg ő rengeteg dolgot tudott rólam, addig az én úgy kaparásztam össze a csekélyke ismereteimet is róla, ami tényleg nagyon kevés azzal szemben, amit én elárulni kényszerültem magamról. Nem reagáltam a következő szavaira, csupán a tekintetem emeltem az arcára egyetlen pillanat erejéig. Nem érdekel, hogyan csiszolódik és formálódik a róla kialakított képem, teljesen tisztában voltam vele, hogy ez így van, mégsem éreztem úgy, hogy ebben a szituációban olyan sokat számítana. Szerintem legalábbis. Kíváncsi volt, ez érthető, de én is az voltam, ám mégis úgy tűnt, hogy őt ez nem igazán érdekli. Legalábbis most nem, ezért bíztam benne, hogy ez változni fog. ~ Sürgetés? Ugyan már, csak egy egyszerű kérdést tettem fel. Amúgy meg mindketten nagyon jól tudjuk, hogy a te szabályaid szerint játszunk, úgyhogy ezen már igazán nem kellene fennakadnod ~ nem akarom kioktatni, eszembe sem jutna ilyesmi, egyszerűen csak elmondom a véleményemet. Nyilván türelmetlen vagyok, de ha sürgetném, akkor ez egészen máshogy nézne ki, szerintem ezt ő is nagyon jól tudja. Aztán tessék, mégiscsak elmondja, hogy ki is ő valójában, én meg tényleg elgondolkodom azon, hogy lehet jobban jártam volna, ha inkább megmaradok a tudatlanságomban és nem akarom annyira azt a bizonyos titkot. Hát ez kész, persze, hogy kibuknak belőlem a szavak, mert bolondnak is gondolom. ~ Persze, hogy kételkedem. Unalaq-ot mindössze a legendákból ismerem, mindig valami hatalmas személyként élt a gondolataim között, nézd el nekem, hogy nem veszem be egyből, ha valaki ideáll elém és azt mondja, ő maga a Nyugati Szél ~ fejtettem ki kicsit bővebben, ez nyilván nem olyan dolog, amit olyan könnyen megemészt a farkas gyomra, már-már hihetetlen és elképesztő. Kifejezetten jól esett, hogy nem szólt hozzám, hogy nem próbált győzködni, hogy egy kicsit magamra maradhattam a gondolataimmal, mert ez tényleg nem olyan dolog, amivel pikk-pakk képes volnék megbarátkozni. Ehhez idő kell és nyilván nem lesz elég az az öt-tíz perc, amit némaságba burkolózva töltök, de mégiscsak több mint a semmi. Úgyhogy aztán felteszem a kérdésem, mire egészen érdekes választ kapok. Döntsem el én? Már éppen kérdeznék vissza, hogy ez mégis mi a fene szeretne lenni és mégis miből döntsem el, amikor megérzem. Nem dönt le egyből a lábamról, folyamatosan érkezik, mégsem olyan lassan, hogy szépen megszokjam azt az energiaförgeteget, amit rám zúdít. Nem kapok levegőt, mintha egy egész épület zuhant volna rám, betemet, kipréseli az oxigént a tüdőmből, összerogynak a lábaim és megint úgy érzem, mintha kis taknyos kölyök lennék a Teremtőm előtt, aki az energiáival utasít rendre és késztet kushadásra. Szinte kiáltva kapok levegőért, amíg megszűnik a nyomás, aztán lihegve maradok ugyanúgy a földön, kiterülve, ahogyan az előbb lezúgtam oda. Nem kifejezetten szeretném, ha megint részem lenne ilyesmiben. ~ Ki az, aki egy ilyen után képes volna kételkedni a szavadban? ~ kérdeztem csendesen, megadóan, talán egy egészen halovány bűntudattal a hangomban. Mert ha ő itt tényleg Unalaq, márpedig tényleg ő az, akkor hogy viselkedtem vele? Tényleg mint egy szemtelen, akaratos, makacs kölyök, egészen meglepő, hogy nem épített bele a fák valamelyikébe. ~ Akkor mégis miért? Miért fedted fel magadat előttem? ~ kérdezek vissza szinte azonnal a szavait hallva, mert ha régen mutatta meg valódi erejét és korát, akkor hogyan lehetséges, hogy engem beavatott a titokba? Miért? Mi célja volt ezzel? Rengeteg kérdés kavarog a fejemben, mégis ez volna most talán a legfontosabb és azt hiszem nem is volna illő egyből letámadnom mindennel, amíg erre fény nem derül, úgyhogy türelmesen várakoztam. Egyszer talán úgyis eljön az ideje, hogy lehetőségem legyen feltenni a kérdéseimet.
Annak azért kétségkívül örültem, hogy tisztában volt a helyzettel, és azzal, hogy úgyis minden úgy fog történni, ahogyan én azt szeretném. Az pedig, hogy mindezt ki is mondta, arra engedett következtetni, hogy lassan ugyan, de kezdett megbarátkozni a szituációval, ezekkel a játékszabályokkal, vagy legalábbis elfogadta őket. Már az is haladás, hogy nem kell állandóan hadakoznom vele, és küzdeni azért, hogy mindezt elismerje. - Netán csalódást okozok neked? – vontam fel őszintén meglepetten a szemöldökömet. Az, hogy hatalmas személyként jellemzett, így kimondva úgy hangzott, mintha most nem annak látna, és csalódott lenne a valóság miatt. Mondhatnám, hogy nem sértette egy kicsit sem a büszkeségemet, de akkor hazudnék. Mindenesetre nem kezdtem el megsértődni és hisztizni, mint egy ostoba kölyök, csak azért, mert nem azt kapta, amire számított, amiért nem olyan voltam, amilyennek elképzelt. Talán a legendák túlzásba estek velem kapcsolatban, bár visszagondolva az életemre, azért elég sokat letettem már arra a bizonyos asztalra. Ezt volt hivatott érzékeltetni az a hatalmas energia-cunami is, amit egyetlen pillanat alatt zúdítottam rá azért, hogy meggyőzzem a saját igazamról. Jobban mondva nem is meggyőzni akartam, hiszen hagytam neki időt rá, hogy elfogadja a tényeket a győzködés nélkül is. Sokkal inkább csak alátámasztottam, ez már helyesebb kifejezés lenne. - Biztosan lenne olyan földhöz ragadt, keményfejű ostoba, aki inkább a racionalitásba kapaszkodna, de kérdem én, van a mi világunkban lehetetlen? – ajkaimon könnyed mosoly szaladt végig, ahogy lenéztem rá. – De örülök neki, hogy sikerült minden kétségedet eloszlatnom… - fűztem még hozzá, aztán újra leültem, könyökeimmel a két térdemen támaszkodtam meg, hogy kicsit felé hajolhassak. – Logikus kérdés, számítottam is rá. Ezek szerint szerencsére nem vagy annyira öntelt, hogy magától értetődőnek vedd, hogy kiérdemelted! – ismét csak pozitívabb lett róla a véleményem, elismerően még bólintottam is egyet. - Erről azonban majd később szeretnék veled beszélgetni. Ne aggódj, nem önzetlenül tettem ezt, feladatom lesz a számodra, amit még ma meg fogsz tudni, mielőtt elválnának útjaink, de előtte még sok dologról kell beszélnünk. Nekünk, kettőnknek! – újabb mosolyt kapott, ezúttal már ujjaimat fűztem össze az ölemben, nézegetve manikűrözött körmeimet. – Talán kezdjük azzal, amit te szeretnél megtudni tőled, rólam! Most már szívesen mesélek neked, bármilyen kérdésedre készségesen válaszolok. Mondd csak bátran, ami éppen eszedbe jut, mert ez most ennek az ideje! – kíváncsian vártam, hogy vajon mik lesznek azok, amiket szeretne majd megtudni tőlem. Vajon személyes kérdések lesznek? Vagy inkább valami a történelmünkből, a múltunkról? A képességeimről? Vagy minden együtt? Annyi variáció lehetett, és annyira még nem sikerült őt megismernem, hogy előre meg tudjam jósolni a dolgok kimenetelét. Csak sejtéseim voltak, semmi több. - Ó, és mielőtt bármibe is belemélyednénk, remélem, mondanom sem kell, hogy ennek kettőnk között kell maradnia! Ha eljár a szád, az olyan súlyos következményeket fog maga után vonni, amelyekkel nem hiszem, hogy képes lennél megbirkózni! – figyelmeztetés volt, nem fenyegetés, de mivel sejtettem, hogy amúgy sem dicsekedne ilyen információkkal senkinek, ezért a veszély nem állt fent. – Valószínűleg nem te vagy az egyetlen a falkádban, akinek a tudomására jutott, hogy létezünk még mindig, de még nem jött el az ideje, hogy tudjátok egymás kilétét… - ez már inkább csak mellékes, kiegészítő információ volt, semmi több. Innentől be is fogtam a számat, és vártam, hogy feltegye a maga kérdéseit, eddig is bátran érdeklődött, úgyhogy csak idő kérdése volt.
~ Te jó ég, miért forgatod ki a szavaimat? ~ válaszoltam egyből és igaz, hogy kérdésére kérdéssel válaszoltam, de kellő határozottság ült meg mind a hangomban, mind az energiáimban, hogy eloszlassam eme tévhitét. Nem okozott csalódást, egyszerűen csak.. nem így képzeltem el. Nem ismerem, nem tudok róla semmit, mindössze annyiból építkezem, amit láttam és tapasztaltam belőle. Mégis, ha bármi kételyem volt vele kapcsolatban, egy szempillantás alatt szertefoszlott, amikor ledöntött a lábaimról az energiáival. ~ Határozottan sikerült ~ osztottam meg vele ezúttal már a földön fekve, ha nem volna elég egyértelmű, hogy immár egy cseppet sem kételkedem sem benne, sem a szavaiban. Épp elég ízelítőt kaptam, hogy megbizonyosodjak és ne akarjak ismétlést kérni belőle. A kérdésemre adott választ hallva nem válaszoltam, erre mégis mi értelmeset lehetett volna? Bármennyire is nagyra tartsam magam és meg legyek elégedve magammal, annyira azért nem vagyok elszállva magamtól, hogy azt higgyem, kiérdemeltem a vérvonalam Alapítójának látogatását. Az viszont csalódottsággal tölt el, hogy a válaszadást későbbre halasztja, ugyanakkor ismét kellőképpen felpiszkálja a kíváncsiságomat, hogy aztán ott hagyjon. Feladata van számomra? Mégis mi? És miért én? Hiszen élnek más Zsizsikek is a városban. ~ Bármit kérdezhetek? ~ emeltem fel a fejem és néztem a szemeibe. Nem szerettem volna megbántani, de az eddigiekből kiindulva tartottam attól, hogy még mindig léteznek tabu témák és nem szerettem volna magam abba a tévhitbe ringatni, hogy minden kérdésemre választ kapok, aztán meg jön egy olyan, amire mégsem. Amint megkaptam a válaszomat, feltápászkodtam a földről, hogy kicsit közelebb sétálva hozzá üljek le a közelében a földre. ~ Oké, akkor… Miért jöttél Fairbanks-be? Egyáltalán mióta vagy itt? ~ buktak ki az első kérdések, aztán csak utána jött a többi, amikor ezekre választ kaptam. ~ Ne vedd sértésnek a dolgot, de a legendákból kiindulva úgy vélem, indiánnak kellene lenned, mégsem vagy az. Illetve hogyhogy ennyire fiatalnak tűnsz? És hány éves is vagy pontosan? ~ csak jöttek a kérdések, amik elsőre az eszembe jutottak. Akadt még bőven, de nem akartam mindet egyszerre rázúdítani, arról nem is beszélve, hogy minden bizonnyal a válaszok újabb kérdéseket fognak majd szülni. ~ Persze, ez magától értetődő ~ biccentettem busa fejemmel az ultimátumot hallva. Nem mondom, hogy nem lesz nehéz, no nem mintha egy pletykás vénasszony lennék, de Yvonne előtt nem jó érzés titkolózni és elhallgatni az információkat. Ráadásul arról tud, hogy ma ismét Rowenával találkozom, nyilván kíváncsi lesz majd, miért is hívott randevúra a nőstény. ~ Szóval.. mind a tizenhárman éltek? És mind a tizenhárman itt vagytok? ~ számomra ez igencsak súlyos információ volt, mert tizenhárom Alapító egy városban semmi jónak az előjele nem lehet.
Hogy miért forgatom ki a szavait? Mert egyszerűen úgy hangzott, ahogy mondtam, meg különben is, sajnos én ilyen típusú ember vagyok. Nemes egyszerűséggel megvontam hát a vállaimat, ezzel jelezve, hogy igazából nem tudom megmondani neki az okát. Azzal mindenesetre még mindig elégedett voltam, hogy nem kellett sem győzködnöm, sem magyarázkodnom arról, hogy tényleg én vagyok az. Megtehettem volna, húzhattam volna tovább, rejtegetve az erőm valódi nagyságát, de nem láttam értelmét, és csak feleslegesen ment volna az idő is, ami amúgy is szűkös volt, és sokkal fontosabb dolgokat kellett megbeszélnünk. - Igen, tényleg bármit! – bólintottam határozottan, aztán kíváncsian figyeltem, hogy végre közelebb merészkedett hozzám. Ideje volt, valószínűleg a farkasa is érezte, hogy nincs mitől tartania, sőt, inkább talán a közelemben lenne, mint távol tőlem. Ha leértem volna a szikláról hozzá, akkor valószínűleg most is megkíséreltem volna megsimítani, de talán még a kilétem ismeretében is éppúgy elutasítaná, mint percekkel ezelőtt. Ahhoz most nem volt hangulatom, sokkal jobban szerettem volna hallani a kérdéseit, amit talán egy ilyen gesztus visszavetett volna. - 2013 karácsonya óta vagyok itt a városban – válaszoltam meg az első dolgot, amit tudni szeretett volna. – Tudom, elég hosszú idő, de jól tudom magam álcázni, és sokáig Castor amúgy sem tudott a létezésünkről, csak szépen apránként – ezzel most ugyan elárultam, hogy az Alfa bizony tud rólunk, de úgy voltam vele, hogy miért is ne? Ki tudja, lehet, hogy Tipvigut éppen őt szemelte ki – sőt, több mint valószínű -, és akkor idővel úgyis rá fognak jönni Sarahval a közös vonásaikra. – Látod ezt a tetoválást? – mutattam meg, miután félig elfordultam a felsőtestemmel, és lehúztam a ruhát a lapockámról. – Ezt még a beharapásunk után kaptunk, az első őrzőmágiák egyike. Összeköt engem, és a Testvéreimet, ennek köszönhetően érezzük, ha valaki nagy bajba keveredik. Nos, azon a karácsonyon a Szellemek úgy döntöttek, hogy ideje visszatérnünk az ősi földre, a kör pedig jelzett. Egészen addig fájt egyre elviselhetetlenebbül, amíg át nem léptem a város határát. Sőt, elhagyni sem tudom azt, amíg úgy nem döntenek, mert akkor megint egészen addig fáj, amíg vissza nem jövök – szerintem elég alaposra sikeredett a feleletem, úgyhogy nem lehetett oka panaszra, tényleg bármire szívesen válaszoltam neki, nem lesz többé tabu téma, hiszen a legnagyobb tabu maga a nevem. - Idén töltöttem be a nyolcszázharmincadik évemet – kimondva is nagyon soknak tűnt, hát még leélni ezt a számtalanul sok életet. – Tényleg indiánnak születtem annak idején, ebben nem tévedsz. Mindannyian egy törzshöz tartoztunk, sokunk még ténylegesen is egy család. Például, apám maga Kaskae, a nővérem pedig Sura. Ezek a nevek biztosan nem ismeretlenek számodra… - mosolyodtam el elégedetten, mert örültem neki, hogy van még olyan, aki foglalkozik a legendákkal. – Sangilak a férjem volt, Eeyeekalduk és Biisaiyowaq pedig a sógornőm, és a sógorom. Tudom, hogy egészen hihetetlennek tűnik, de annak idején szegről-végről az egész törzs rokon volt – vontam meg a vállaimat, kicsit élőbbé téve azokat a bizonyos meséket. - Aztán a dolgok változtak, és az őrzők mágiával képesek voltak új testet adni nekem. Amit most birtokolok, az ötödik testem a nyolc évszázad alatt, mindössze tíz éve nézek ki így, azért tűnök ilyen fiatalnak. Ahhoz, hogy új testet kapjak, egy őrzőnek helyet kell cserélnie velem. Ő megkapja az én régi testemet, én pedig az övét. Egyfajta lélekcsere, hogy úgy mondjam, másképp nem igazán tudom jellemezni… - kerestem a szavakat, mert bizonyára nem könnyű ezt megemészteni, mikor egészen eddig nem is tudta, hogy létezik egyáltalán ilyesmi. Nekem is hihetetlen volt elsőre. – Ahhoz pedig, hogy egy Első visszatérjen a halálból, egy őrzőnek fel kell áldoznia a saját életét. Értem megtette egy elhivatott nő száz évvel ezelőtt, amikor majd’ kétszáz év után visszatértem az élők közé – kedélyesen dőltem hátra a sziklán, ajkaimon nyugodt mosoly pihent. - Igen, jelenleg mindnyájunkat visszahoztak az élők közé – bólogattam. – Azt is, aki esetleg a Szellemekkel volt az utóbbi években, mert szükségük volt ránk. Mindenkire – nyomatékosítottam, bár sejtettem, hogy azért gyanakszik rá, hogy mindez nem a semmiért történt.
Kérdezek én, nem kell kétszer mondani, főleg, amikor biztosít, hogy tényleg bármit kérdezhetek. Szabad a pálya, úgyhogy jönnek szépen sorjában a kérdéseim, a választ pedig teljes figyelemmel hallgatom. ~ Szóval Castor tudja, hogy itt vagy? ~ nem utolsó szempont a falkatagságom szempontjából, bár mivel amúgy is titoktartást ígértem neki az előbb, így nyilván az Alfának sem beszélhetek arról, ki is ő valójában. ~ És miért csak most kerestél meg? Mármint ha már tényleg itt vagy majdnem két éve, számtalanszor összefuthattunk volna már. Vagy végig figyeltél? ~ kérdeztem rá a válaszból fakadó kérdésre, hiszem emlékszem, az O’Connorsban azt mondta, már régóta várta ezt a találkozást. A kérdésére csak bólintok, persze, hogy látom. Aztán figyelmesen hallgatom, mit is mesél a tetoválásról, meg, hogy miként hívta őket ide az a kör alakú jel. Egészen elképesztő belegondolni, hogy ez lehetséges, hogy ezen keresztül tényleg érzik, ha valamelyikük bajba keveredik és az fájt akkor is, amikor vissza kellett jönniük. Apropó, ha már visszatérés. ~ Miért kellett visszajönnötök? Valami feladatotok van? És nem hagyhatjátok el a falut? Addig lesztek itt, amíg a feladatotokat nem teljesítitek? ~ kérdezősködtem tovább, mert ahogyan bontakozott ki a történet és az igazság, úgy merültek fel kérdések és nyíltak kapuk az újabb homályos részekre. Taktikáztam, logikáztam, legfeljebb rosszul, azt hiszem túlélem, hogy a megfigyelőképességem cserben hagy ennyi súlyos információt követően. ~ Nyolcszázharminc… ~ ismételtem meg elgondolkodva és némiképpen csodálkozva is, hiszen az rengeteg! Majdnem háromszor olyan idős, mint én, te jó ég! Egészen elképesztő, hogy nyolcszáz évesen megvan minden ereje és semmit sem veszített belőle, mert ugyebár nálunk ez így működik. Végül is érthető, hiszen mégiscsak Alapító. ~ Nem, egyáltalán nem ismeretlenek, hallottam már róluk ~ osztottam meg vele, hogy ebbe nem kell olyan részletesen elmélyednie, bár ahogyan a kapcsolatokat sorolta… Azt gondoltam, hogy a törzsben voltak kapcsolatok, de egészen furcsa belegondolni, hogy ennyire szorosak voltak. Hihetetlen, miként elevenednek meg a legendának hitt történetek szereplői, a hihetetlensége mellett pedig egészen hátborzongató is. ~ Új testet? ~ döbbenek meg, mert ez az előbbi sztorihoz képest még inkább morbidan hangzik. Csak pislogok nagyokat, bár részletesebb kérdezést nem igényel a dolog, mert elkezdi mesélni, miként is működik a dolog, én meg csak ámulok és bámulok, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges. ~ Hohó, várjunk csak! Azt mondtad, hogy egy Első visszatérjen a halálból? Ezek szerint erre is képesek vagytok? ~ ha az előbb megdöbbentem, akkor a mostani reakciómat le sem tudnám írni emberi szavakkal. Visszatérni a halálból… apám, menten lehidalok! ~ De miért? Mi fog történni? ~ nyilván valami történni fog, hiszen miért lenne mind a tizenhárom Alapítóra szükség? Ráadásul egy városban? Hiszen úgy vettem ki a szavaiból, hogy mindenki itt van, a tetoválás nem enged el senkit Fairbanks-ből. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy elkotródjak innen a fenébe, mielőtt még kitör a vulkán, de szinte egyből el is vetem. Nem rám vallana, nem vagyok gyáva, hogy elfussak a problémák elől. Sőt, ha úgy nézzük, egészen izgalmasnak is tűnik a helyzet. ~ Tényleg megöltétek Alignakot? ~ tettem fel aztán a következő eszembe ötlő kérdést, hiszen ez mindig is foglalkoztatott, hogyan voltak képesek megölni azt, aki Teremtette őket, aki ezt a létet adományozta nem csak nekik, de rajtuk keresztül mindnyájunknak.
- Persze, hogy tudja, hiszen ő az Alfa! – mondom teljesen magától értetődően. Ugyan nekem is beletelt egy kis időbe, mire eljutottam erre az álláspontra, de igazából teljesen logikus. – Valószínűleg innen-onnan kapja a jelentéseket az idegenekről, egy idő után csak fel kell fedni a kilétünket előtte, mielőtt még hajtóvadászatot indít ellenünk, és kénytelenek vagyunk kárt tenni a farkasaiban. Ez a totális fejetlenség megelőzése érdekében volt. Jelezném, nem túl boldog, úgyhogy, ha erről akarsz vele beszélni, csak finoman! – figyelmeztetésnek szántam, mert elég mérges lennék, ha valami baja történne. A probléma azonban az, hogy ha móresre tanítanám Castort, akkor utána Tipviguttal kellene szembe kerülnöm. Nem mintha félnék tőle, sőt, egyáltalán nem, viszont így is túl nagy volt a széthúzás köztünk. Nem kellett ez még pluszba nekünk. - Nagyjából tudom, hogy kik azok, akik hozzám tartoznak, de például Yvonneról sem tudtam, amíg nem említetted meg. Közvetlenül nem találkozom mindenkivel, csak egy-két olyannal, akiről azt gondolom, hogy érdemes rá – sokat mondó mosolyt kapott a szavaim mellé. – Szóval mondjuk úgy, hogy most jött el az ideje, és mert a körülményeim változtak, és megkívánták ezt a mostani beszélgetést – ezzel a kilétem felfedésére utaltam, bizonyára ő is értette, hogy továbbra sem véletlen, hogy éppen most árultam el neki a valódi nevem. - Igen, feladatot kaptunk. Sokáig, egészen a közelmúltig egyikünk sem tudta, hogy mi ez. Vártunk arra, hogy megtudjuk, miért kellett ide visszajönnünk, és igen, valószínűleg addig leszünk itt, amíg nem teljesítjük a ránk kiszabott feladatot – mosolyom kissé szomorkás lett, arcomon aggódó ráncok jelentek meg. Nem volt könnyű a helyzet, és még magam sem tudtam, hogyan mondjam el neki, hogy mekkora terhet akarok a nyakába akasztani, hogy mekkora felelősséget fogok átruházni rá. Alapítónak lenni egyáltalán nem könnyű, és rengeteg lemondással is jár. Ezt megérteni egy Sarah kaliberű nőnek egészen biztos, hogy nem lesz egyszerű, és talán el sem fogja fogadni, de én őszintén reméltem, hogy nem kell benne csalódnom, és a felelősségtudat valamiképpen felül fog kerekedni az ellenérzésein, valamint talán az irántam való tisztelete is nyom majd a latba. Láttam, hogy teljesen ledöbbent a korom hallatán, de mivel a legendák dátumokat nem szoktak felsorolni, így nem is nagyon sejthetik, hogy milyen régre kell visszautazni az időben ahhoz, hogy megelevenedjenek a Testvérek. Alignak, és Tupilek. Az pedig egyáltalán nem lepett meg, hogy ismerte az Alapítók nevét, valójában mélyen legbelül el is vártam tőle, hogy ne kelljen egy ilyen idős nősténynek történelmi gyorstalpalót tartanom, főleg annak tudatában, hogy milyen komoly szerepet szántam neki a fajunk történetében. - Igen, új testet. Tudom, hogy ez nagyon bizarrul hangzik, hidd el, hogy átélni is egészen furcsa, de a sokadik után már ehhez is hozzá lehet szokni – vontam meg a vállaimat elegánsan, mintha tényleg csak ruhadarabokról beszélnék, amiket fel és le szokott venni az ember. – Igen, ám egészen addig egyikünk sem tudta, amíg nem történt meg. Amikor a halált választottam, azt gondoltam, hogy elvégeztem a dolgomat a Földön, és ideje megpihennem. Nemes célért haltam meg annak idején, és mivel soha nem viselném el, és nem is hagynám, hogy valaki más oltsa ki az életemet, úgy én magam tettem meg. Nem gyávaságból… tiszteletből, a falkám iránt – hogyan is magyarázhattam volna el ezt neki? Valószínűleg a Távol-keleti legendákat azért még ő sem ismeri, márpedig a történetem ott is könyvekbe került, Hollywood pedig mozivászonra vitte. - Aztán egyszer csak, majdnem kétszáz Szellemekkel töltött év után szükség volt rám idelent, és az Őrzők visszahoztak a halálból. Emmeline Pankhurst testét kaptam meg, nem tudom, hogy mennyire cseng ismerősen a neve, de a mozgalmak elindítása már az én művem!– büszkélkedtem el azzal, hogy én voltam az egyik legnagyobb feminista a történelemben. Hiába, soha nem voltam képes megülni a fenekemen. – Olyasmi fog történni, amire eddig még nem volt példa. A közelmúltban számunkra új információkat hoztak a tudtunkra, amikkel még mindig nem tudtam teljesen megbirkózni, de igyekszem. Az egész életemet egy bizonyos hitben éltem le, és pár héttel ezelőtt az egész megrengett alapjaiban. Valószínűleg hasonló élmény lehet ez most számodra is… - elmélkedtem, hogy kicsit bele tudjam képzelni magam a helyzetébe. Nem volt egyszerű, de nagyjából azért ment. Az Alignakkal kapcsolatos kérdésére nem válaszoltam egyből. Sőt, egészen sokáig nem válaszoltam, helyette felemelkedtem a szikláról, és ugyan egy egészen kicsit könnyebben, de még mindig inkább sántikálva sétáltam vissza a tó partjára. - Ismered ennek a tónak a történetét? – kérdeztem inkább válasz helyett. – Azt mondják, hogy Tupilek könnyei töltötték fel, amikor Alignak sorra lemészárolta az épphogy erősödő farkasokat… - újabb néhány pillanatba is beletelt, mire Sarah felé fordultam. – Igen, tényleg megöltük. És mielőtt megkérdeznéd, bármennyire érzéketlenül hangzik is, de nem bántam meg. Újra megtenném, mert a túlélésünk csak így volt lehetséges. Sorra leölte az első kölykeinket, amikor úgy érezte, hogy fenyegetik a hatalmát. Elvakította az őrület, mindenkin uralkodni akart. Persze Sangilak ezt nem tűrte, és ugyan már nem úgy voltunk, mint annak idején, mégis gondolkodás nélkül támogattam őt, és végül a többiek is mellénk álltak. Közösen hoztuk meg a döntést, és mint megtudtam szintén a közelmúltban, volt esélye változtatni rajta, megakadályozni, de túl öntelt volt ahhoz, hogy valódi veszélyforrásnak tekintsen minket. Ez lett a veszte… - sóhajtottam hosszasan, tekintetem néhány másodpercig a földön kalandozott el. - És a mi tettünknek sajnos már évek óta ti isszátok meg a levét. A Vörös Hold, Alignak bosszúja pontosan a halálának évfordulóján szokott megtörténni. Nem tud belenyugodni abba, hogy meghalt, hogy a mi kezünk által történt. Nem csak ellenünk, de minden leszármazottunk ellen bosszút esküdött, és addig nem nyugszik, amíg el nem pusztít mindent és mindenkit. Még mindig ugyanolyan őrült, mint annak idején, és úgy látszik, csak még rosszabb. Tupilek azt mondta, most a legutóbbi alkalommal, hogy innentől évről-évre rosszabb lesz, hacsak nem teljesítjük a feladatot, amit adott nekünk – szépen lassan sikerült is eljutnunk a lényegig, mégis mindenféle kérdésre válaszoltam, ami csak eszébe jutott. Úgy éreztem, remekül haladunk.
~ Ne aggódj, nem igazán szoktam vele beszélgetni, úgyhogy ez biztosan nem fog előfordulni ~ már maga a gondolat is abszurd volt, hogy majd kopogtatok az irodájának ajtaján, hogy helló, megismerkedtem Unalaq-kal és jó volna valakivel kipletyizni, milyen durva, hogy megjelentek az Alapítók. Még mit nem, hagyjuk már! Majd magamban elleszek a kis információimmal, amúgy sem szeretnék az Alfa közelébe kerülni, nem vagyok annyira falkacentrikus személyiség. ~ Szóval akkor én vagyok az itteni leszármazottaid közül az első, akinek elárultad, ki is vagy valójában? ~ tettem fel a kérdést, mert bár sejtettem az eddigi szavaiból, de nem akartam volna annyira öntelt lenni, hogy az utalásokat készpénznek vegyem és elkönyveljem, valóban én vagyok az első. Mindenesetre ez kellőképpen megtisztelő volt és jól érintett, akkor is, ha jelen pillanatban még nem tudtam eldönteni, örülök-e az igazságnak, vagy sem. ~ A körülményeid változtak? Ez mégis mit jelent? És miféle feladatot kaptatok? ~ sejtem, hogy ez még a „később elmondom” kategória lesz, hiszen a legelső kérdésemre is ezt a választ kaptam, de azt mondta, bármit kérdezhetek, hát megteszem, legfeljebb csak később kapok majd rá választ, azt szerintem túlélem majd. ~ A nagyon bizarrul hangzik kifejezés elég gyengének tűnik a helyzetre, pedig nem vagyok túl finomlelkű ~ jegyeztem meg mintegy mellékesen, mert oké, hogy emberi, avagy ugyebár Őrzői életek, mégiscsak elég morbid úgy beszélni róluk, hogy egy idő után megszokja az ember. Micsoda mázli, hogy mi nem vagyunk képesek ilyesmire, nem szívesen válnék meg a csinos pofimtól. ~ Mi történt? ~ érdeklődtem a halálával kapcsolatban, ám kérdésem nem faggatózó volt, tényleg kíváncsi voltam a történetére, főleg azért, mert nehéz volt róla elképzelni, hogy tiszteletből képes volt végezni a saját életével, hogy nemes célért vetett véget a földi pályafutásának. ~ Az Őrzők hoztak vissza? Tehát lényegében akkor nem rajtad múlt? ~ próbáltam összerakosgatni a hallottakat, hogy valamivel kerekebbé váljon a hallott történet. Ez mondjuk kifejezetten érdekes volt, hiszen álmomban sem gondoltam volna, hogy bárki képes visszatérni a halálból csak azért, mert az Őrzők úgy szeretnék. Mondjuk ez nyilván csak az Alapítókra vonatkozik, de ennél többet nem is szeretnék tudni erről az egész feltámadásos mizériáról. ~ Elég súlyos dologról lehet akkor valóban szó, ha nem tudtál vele megbirkózni ~ nem ellene szól, ugyan, közel sem! Hiszen elég karakán és magabiztos nősténynek ismertem meg, éppen ezért érdekes, hogy bármi képes ilyen hatást kiváltani belőle. ~ Nem tudom, mi ez a dolog, de azért ne hidd, hogy annyira a padlóra kerültem az információdtól. Nyilván kell egy kis idő, mire sikerül feldolgoznom, hiszen abban a hitben éltem, hogy hallott vagy. Most mégis itt állsz előttem, mégsem menekülök hanyatt homlok, szimplán csak próbálok megbarátkozni a dologgal ~ no meg azzal, hogy méltónak talált arra, hogy beavasson a titkába, azért ez önmagában kellőképpen megtisztelő dolog, hogy inkább ez legyen a fajsúlyos, mintsem létezésének súlyossága. Mindig is tisztában voltam vele, hogy elég furcsán működöm. ~ Valamit hallottam már róla ~ elenyésző információt csupán, hiszen annyira nem érdeklődtem a helyi kultúrák és legendák iránt, hogy olyan mélyen beleássam magam, de már több, mint éve, hogy itt élek, azért ennyi idő alatt ragad az emberre valami. ~ Milyen érzés volt? Végezni a saját Teremtőddel? ~ szelíden csendült a hangom, hozzáfűzhettem volna a szavaimhoz, hogy nem szeretném megbántani a kérdésemmel, vagy ha túl személyes, ne válaszoljon rá. Egyrészt azt mondta, bármit kérdezhetek, másrészről pedig szerintem továbbra is simán megtenné, hogy nem válaszol, ha kedve éppen úgy tartja, akkor meg nem fogok jópofizni, hiába magával Unalaq-kal beszélek. ~ A Vörös Hold… ~ ismételtem elkalandozva, hiszen képzeletben már a tavalyi április eseményeinél jártam. Kifejezetten dühítő a tudat, hogy az ő tettük miatt dobtam fel majdnem a talpamat akkor, ugyanakkor az azóta bennem motoszkáló gondolat kerül a helyére. Hiszen ha Alignak azóta ellenünk és ellenük is bosszút esküdött, akkor immár nem is olyan kétséges, kivel álltam akkor szemben, legalábbis van egy tippen. ~ Tavaly áprilisban majdnem meghaltam egy hímmel szemben, mégsem emlékszem semmire, hogy mit csináltam vele és mi történt pontosan. Az azonban megmaradt, miként mutatkozott be nekem. Az Álmodó ~ avattam be a tavaly történt dolgokba, nem volt lényeges, mégis úgy éreztem, nem árt, ha tud róla. Ráadásul kíváncsi voltam, hogy az Álmodó megnevezés miféle hatást vált ki belőle, hiszen lényegében ő volt az, aki majdnem végzett velem. ~ Évről-évre rosszabb lesz? Az idei is éppen elég borzasztó volt ~ válaszoltam csendesen. Ugyan ebben az évben nem voltam tűzközelben, szerencsére senki nem volt érintett, aki közel állna hozzám. Mondjuk Darrent nem volt túl kellemes úgy látni, hiszen valamilyen szinten sikerült belopnia magát csökött szívembe, de aztán mindenki feltámadt. Morbid. ~ Te azt is tudod, miért támadtak fel idén a halottak? Veletek is ez történt? ~ érdeklődtem tovább, ahogyan bontakozott ki a történet előttem, ahogyan folyamatosan kerültek a helyére a kirakós darabkái és bár még messze volt a teljes kép, azt hiszem jó úton haladtunk és kezdtem egészen elégedett lenni a dologgal. Mégis, a sok információ súlyosan telepedett nem csak a vállamra, de a koponyámra is, felfelé emeltem a fejemet és csak ekkor vettem észre a furcsaságot az égen. A Nap eddig tuti nem ilyen volt! ~ Mi a jó élet..? ~ hökkentem meg, automatikusan küldve felé a szavakat, de energiáimban is megérezhette a beállt zavart. ~ Na és erre van valami elfogadható magyarázatod? Hogy miért került egy bazinagy fekete korong a Nap elé? ~ böktem fejemmel az említett jelenség felé, biztos, ami biztos, bár arról fogalmam sem volt, ő is így látja-e, vagy csak netán már hallucinálok, annyira fejbe vert, vagy szimplán túl sok az információ és az agyam ilyen módon dolgozza fel mindezt.
- Hm... - dünnyögtem magam elé elgondolkozva, mielőtt megszólaltam volna. - Nem viseled túl jól, hogy feletted áll, igaz? - kérdeztem rá arra, ami amúgy is nyilvánvaló volt számomra. A domináns egyedek ritkán viselik el, még akkor is, ha az Alfáról van szó, és már behódoltatta őket. - Nem érzed úgy, hogy tisztelned kellene őt? - érdekelt, és nyílt lapokkal akartam játszani, ezért kerek perec kimondtam, amire tudni szerettem volna a választ. Előttem nem kellett titkolóznia, elítélni sem fogom, hátránya meg aztán pláne nem lesz belőle, hiszen úgysem fogja visszahallani ezt tőlem senki. - Pontosan. Sőt, már sok éve te vagy az első, akinek elmondtam a titkomat - ezzel talán nagyobb terhet tettem a vállára, mint sejtettem, de az is lehet, hogy teljesen hidegen hagyta a dolog. Annyi bizonyos, hogy nekem nagy lépés volt, mert nem szoktam úton-útfélen osztogatni a bizalmamat ilyen formában. Sőt, igazából semmilyen formában sem szoktam, de ezzel szerintem ő is pontosan így volt. Mégis, már az első találkozásunk alkalmával kitárulkozott nekem valamelyest, és én ezt meg kívántam becsülni, amiért engedett a megérzéseinek velem kapcsolatban. - Ne aggódj, el fogom mondani, többek között ezért is vagyunk most itt! - csitítottam le, mielőtt tovább bombázott volna a kérdéseivel. Nem volt ezzel gond, de úgyis úgy fogom adagolni az információkat, ahogyan én kigondoltam. - Ismered a 47 ronin történetét? - nem okozott gondot, hogy a halálomról beszéljek. Amennyiben igennel válaszolt, úgy nem bocsátkoztam különösebben a részletek taglalásába. - Nagyjából fedi a valóságot, hiába legenda. Ami nincs benne, hogy az urukhoz, akit megöltek, gyengéd szálak fűztek, így bosszút esküdtem a roninokkal együtt. Mind a negyvenheten a kölykeim voltak. Egy hatalmas falka, tele erős és harcedzett férfiakkal. Évek kellettek hozzá, de véghez vittük szörnyű tervünket, és amikor nyilvánvalóan halálra ítéltek minket, megkaptuk azt a tiszteletet, hogy önkezünkkel vethettünk véget az életünknek. Szerintem nem szükséges taglalnom, hogy mennyire nem kellemes halál a szeppuku, vagy harakiri, nem tudom melyik cseng ismerősebben. Velük haltam én is, tisztességgel a sajátjaimmal. Úgy éreztem, hogy mindent véghez vittem, amit csak tudtam - vontam meg végül könnyedén a vállaimat. Ez a történet olyan, amit nem lehet pár szóval elintézni, de még így is csak tőmondatokban meséltem el neki. - Nem, nem rajtam múlt! - ráztam meg a fejemet. - Egészen addig azt sem tudtam, hogy lehetséges visszatérni a halálból, úgyhogy én akkor tényleg megbékéltem a sorsommal, nem számítottam újabb esélyre - nem akartam én bizonygatni semmit, egyszerűen csak a tényeket közöltem a történtekkel kapcsolatban. - Az őrzőknek segítségre volt szüksége, és elvégeztek egy rituálét. Szerintem abban sem voltak teljesen biztosak, hogy mi fog történni, vagy ki fog visszatérni. Nem kifejezetten engem akartak szeirntem, de engem kaptak - tártam szét a kezeimet, ajkaim mosolyra húzódtak. - És el is végeztem a feladatot, ami miatt lehetőséget kaptam arra, hogy újra éljek - tettem még hozzá sietve, nehogy félreértés essék. Nem véletlenül jöttem, nem szívjóságból, hanem mert szükség volt rám. - Idővel biztosan sikerülni fog, de most nagy dolgok vannak készülőben. Még a háttérben, de egyre előrébb nyomul... - nem örültem ezeknek egyáltalán, ez valószínűleg neki is feltűnt, ha alaposabban megnézte a vonásaimat. Nem rejtettem ugyanis véka alá a nemtetszésemet még előtte sem. - Ezt helyesen teszed! - biccentettem elégedetten. Nem akartam neki azt mondani, hogy amúgy sem tudott volna elmenekülni előlem, mert szerintem mind a ketten tisztában voltunk ezzel, és felesleges nagyzolás lett volna csupán, nem több. - Szomorú ezt mondani, de azt hiszem, hogy leginkább a megkönnyebbüléshez lehetne hasonlítani. Sok rossz dolog előzte meg azt, hogy megszületett bennünk ez az ítélet Alignakkal szemben. Ha nem éreztük volna feltétlenül szükségét, akkor nem tettük volna meg, de a helyzet egyre csak romlott. Egyikünk sem kívánkozott a babérjaira törni, nem hatalomvágyból küldtük a halálba, pusztán a túlélésünk érdekében - szavaim őszinték voltak, tényleg így történt annak idején az, ami most minden bajnak az okozója lett. - Alignak megszállta a testeteket - tájékoztattam arról, hogy mi történt tavaly. - A könyvtár meg az én művem - somolyogtam az orrom alatt, mert biztosan hallott az egyetemi könyvtár padlóján keletkezett hatalmas kráterről. - Áh, szóval összefutottál Kilaunnal - haloványan elmosolyodtam. - Mostanság vehemensebb, és labilisabb is, mint annak idején. Örülök, hogy életben hagyott! - néztem mélyen a szemeibe. Ha nem lenne, most igencsak bajban lennék, nem lenne könnyű mást találni, aki méltó lenne utódomnak. - Vagy nem rajta múlt? - ráncoltam össze hirtelen a homlokomat aggodalmasan. Én igyekeztem életben tartani az őrzőt, mert tudtam, hogy nem önmaga. De vajon Kilaun vigyáztál a gyermekemre? - Igen, tudom. Ezért próbálunk tenni ellene, hogy ne kelljen többé szenvednie senkinek miattunk! - én sem örültem neki, hogy ez történt a múltbeli események miatt, de a magam részéről tiszta volt a lelkiismeretem, mert most igyekeztem megtenni, amit tudtam. - Valami ilyesmi, ugyanakkor mégsem. Ez most Tupilek műve volt. Megelégelte Alignak kegyetlenségét, és minden erejét összeszedve új esélyt adott azoknak, akik elvesztek a harc során. Kegyelmes volt, ugyanakkor most mégis ő szabta ki ránk a feladatot, és kényszerített minket választásra... - valószínűleg nem sokat értett abból, amit mondtam, de úgyis be fogom avatni, ez már akkor feltett szándékom volt, amikor elhívtam erre a találkozóra. - Mi a baj?! - néztem körül sebtében, bár fel nem álltam, a bokám még most sem volt száz százalékos. - Ó, igen! Elfelejtettem szólni, ne haragudj... - szelíd mosoly jelent meg az arcomon, ahogy felnéztem én is az égre. - Amíg Alignak nem békél meg, addig ilyennek fogod látni, mert már ismered a titkom. Tudod, hogy létezem, létezünk még most is. Tupileknek nincs elég ereje addig, amíg a testvére meg nem békél örökre a halállal és velünk. Úgymond eltakarja Tupileket, azért látod ilyennek. Már dolgozunk azon, hogy ez megváltozzon, és talán neked is részed lesz a megoldásban. Sőt, nagyon remélem, hogy segíteni fogsz! Ezért is jöttem ma ide! - és még mindig nem árultam el neki semmi konkrétumot, csupán fürkésző tekintetem tapadt az arcára.
~ Igen, így is mondhatjuk ~ nem egészen ez volt a helyzet, de lényegében összefoglalta az igazságot, úgyhogy nem ellenkeztem és nem kezdtem hosszantartó magyarázatokba. ~ Tisztelem. De ez még nem jelenti azt, hogy szeretnem is kellene ~ egy percig sem kételkednék Castor hatalmában, Alfának való típus volt, de én nem neki hódoltam be. Én Darrennek emeltem fel a fejem, kínálva fel a torkomat, az már más kérdés volt, hogy a hím ugyanígy tett Castorral szemben. Ez egy hosszú és kacifántos történet. ~ Akkor kifejezetten megtisztelő ~ semmi gúnyos felhang nem volt a szavaimban, tényleg így éreztem. Egészen megható, hogy Unalaq beavatott titkába, főleg úgy, hogy sok éve én vagyok az első. Persze ez nem azt jelenti, hogy hizlalja a májam a dolog, de letagadni sem tudnám, hogy jól esik. ~ Hallottam már róluk ezt-azt ~ a teljes sztori ismeretlen előttem, hiszen nem vagyok annyira oda annak a világnak a kultúrájáért, sem múltjáért, de innen-onnan azért csepeg olykor némi információ arról a vidékről is. ~ Ez kifejezetten érdekes hangzik ~ érdekesnek érdekes volt, csak szimplán nem érdekelt túlzottan. Tudom, hogy ez kissé tapló dolog, de alapból nehéz elképzelnem, hogy valaki bosszút esküszik a szerelme miatt, mivel én magam nem vagyok egy nagy szerelem fanatikus. A harakiriről pedig már nem is beszélve. De ha ő úgy érezte, hogy mindent véghez vitt és elhagyhatja ezt a világot, hát akkor príma, az a lényeg, hogy ő ki legyen békülve a történtekkel. ~ Ez azért valamilyen szinten megnyugtató. Mármint úgy értve, hogy nem kényetek-kedvetek szerint tértek vissza a halálból, hanem Őrzői támogatás szükséges hozzá ~ képzeljem csak el, milyen lenne, ha mind a Tizenhárom alapító úgy ugrálni vissza a túlvilágról, ahogyan éppen kedve szottyan. Tiszta morbid. ~ Gondolom ezek a készülőben lévő nagy dolgok nem a boldogságunkat hívatottak előrébb lendíteni ~ kijelentésbe bújtatott kérdés volt, hiszen egyáltalán nem hangzott biztatóan mindaz, amit most itt elmondott. És minden bizonnyal erre is vissza fogunk még majd térni, ha elfogytak a kérdéseim. ~ Nagyszerű túlélési feltételeket biztosítottatok… ~ morogtam szinte csak magamnak, de átment az üzenet felé is, nem volt hát mit tenni. Én megértem, hogy szükség volt Alignak megölésére, mert annyira elfajulhattak a helyzetek, de elég csak a Vörös Holdakra és az eddig elhangzottakra gondolni. Idén is rengetegen meghaltak, az már más kérdés, hogy visszatértek, de gondolom nem lehet örökké opció a visszatérés a halálból kártya. ~ Alapos munkát végeztetek. Csak úgy, mint mi a játszótérrel ~ ugyan én nem láttam, vagyis nem emlékszem a romokra, amikorra pedig rendbe jöttem annyira, hogy elhagyhassam a lakot, már helyre lett téve a játszótér, de a szóbeszédek hozzám is eljutottak. ~ Én nem kevésbé! ~ nem emlékszem, mi történt pontosan és ez a legbosszantóbb az egészben. ~ Dehogynem, teljes mértékben rajta múlt. Megtehette volna, hogy otthagy, mégsem tette ~ még mindig emlékszem azokra a ködös pillanatokra, a sötétben való tapogatózásra, a hangjára, a gyengeségre, amely bennem uralkodott. ~ Az kifejezetten jó lenne ~ kissé talán epés volt a megjegyzés, de bosszantott a gondolat, hogy ezentúl rosszabbak lehetnek a Vörös Holdak, idén engem elkerült, de mi van, ha jövőre megint lecsap? Vagy a lányomra? Szar egy szitu és habár nem élem minden napomat rettegésben, azért az április elég húzós tud ám lenni. ~ Szóval Tupilek szabta ki a feladatot.. És ha jól értem, itt jövök én is a képbe, nem igaz? ~ összegeztem a dolgokat, lassan az egész kép összeállt a kapott kockákból. Már csak a közepe hiányzott, a dolog legfontosabb része; miért és mihez kellek én? Aztán persze jön a Nap és egyből kizökkenek, pedig biztos már csak karnyújtásnyira voltam az igazságtól. ~ Nos, csupa fül vagyok ~ zártam végül ennyivel ezt az egész Nap-dolgot, mert felesleges lett volna tovább pattogni. Amíg nem csináljuk meg, amit kell, addig nem fog onnan eltűnni, úgyhogy halljuk akkor a feladatot.
- Ezt senki nem is mondta! - azért halványan elmosolyodtam, mert mélységesen egyetértettem azzal, hogy a tisztelet még nem feltétlenül jár együtt a szeretettel, sőt. Akár az ellenfeleinket is tisztelhetjük, akiket nyilvánvalóan nem fogunk ettől függetlenül sem szívlelni. A különbségtétel szerintem bölcsességre és éles látásra vall, úgyhogy nem mondtam ugyan ki, de elégedett voltam Sarah hozzáállásával az Alfájával szemben. Tudtam, hogy sosem lenne olyan ostoba - normál esetben -, hogy puszta ellenszenvből neki menjen, és megölesse magát. - Ugyanakkor mégsem érdekel annyira... - vontam le a következtetést abból, ahogy reagált. Nem kellettek szavak, elég volt odafigyelnem a legkisebb rezdülésére is, a benne végbemenő változásra, az érzésekre. Elég régóta koptatom már a Föld porát ahhoz, hogy jó megfigyelővé váljak az emberek reakcióival kapcsolatosan. Őt meg amúgy is jobban érzékeltem, lévén, hogy a farkasa hozzám tartozott. Akár azt is lehetett volna mondani, hogy nyitott könyv volt előttem, de egyrészt ez nem volt teljesen igaz, másrészt biztosan meg is sértődött volna, legalább annyira önérzetes, mint én magam. - Nem is untatlak hát további részletekkel - söpörtem végül félre a témát. - Valóban? - szemöldököm éppen csak egy picit vontam fel kíváncsiságomban. - Nem tetszene, ha esetleg kedvünk szerint járnánk át a világok között? Hiszen nem származik belőle semmilyen hátrányotok! - mosolyodtam el. Nem emiatt a képességünk miatt történt minden baj, hanem azért, mert Alignak még mindig fafejű volt, és engesztelhetetlen, akár egy sértett gyerek. - Egyébként jegyezd meg, Sarah, mindig szükséges az Őrzők támogatása. Az életünk során végigkísérnek bennünket, és bármikor előfordulhat, hogy rájuk leszünk utalva. Bizonyára veled is előfordult még, vagy ha nem, akkor majd jusson eszedbe, ha megtörténik! - egyszerű tanács volt, nem is befolyásol valószínűleg sokat, de tisztában voltam vele, hogy sok farkasnak erős ellenérzései vannak az Őrzőkkel szemben, csak azt nem tudtam megérteni, hogy miért. Valaha egy törzshöz tartoztunk, a mi családunk mind őrző lett, már akiből nem vált vérfarkas. És ugyebár tudjuk, hogy csak tizenhárman kaptuk az ajándékot, így tehát egyértelmű, hogy a legtöbben őrzővé váltak azokban az időkben, még valamikor a kezdet kezdetén. - Egyelőre sajnos nem, de bízom benne, hogy hosszútávon meglesz az eredménye - persze semmi sem volt biztos, én sem tudtam még, hogy mi lesz mindennek a vége, ha meghozzuk a kívánt áldozatot, de ezt egyelőre nem akartam neki elárulni. Így is elég lesz majd az, amit felfedek előtte. Már most tudtam, hogy nem fog rajongani az ötletért. - Vigyázz a szádra, Sarah! - figyelmeztetően villantak meg a szemeim, a tiszteletlenséget eddig sem tűrtem soha, és ezután sem fogom elnézni. Akkor sem, ha éppen róla van szó, és ő kivételezett helyzetben van a szememben. - Ha akkor nem tesszük ezt, talán nem von maga után ilyen következményeket, mint a Vörös Hold, viszont abban is biztos lehetsz, hogy azért nem lenne semmi hasonló, mert már nektek sem lett volna esélyetek az életre. Ha minden leszármazottunk elpusztult volna, mit gondolsz, hogyan lennétek most ti? - hajoltam egy kicsit felé, úgy téve fel a kérdésem. Nem vártam rá választ egyébként, szerintem teljesen magától értetődő volt, hogy mi volna az. - Remek! Csalódtam volna benne, ha másként bánik veled a végén! - azért nem lepleztem, hogy elégedett voltam a helyzettel. - Így van! - bólintottam kurtán, ahogy levonta a következtetést. - Pontosan, itt jössz a képbe. Nem fog tetszeni, ezt már előre elmondhatom, de hidd el, én sem rajongok a gondolatért, ettől függetlenül ez az egyetlen járható út ahhoz, hogy a fajunk túléljen! Mindig áldozatokat kell hozni, és ahogy annak idején áldozatot hoztunk értetek, most újra megtesszük, én legalábbis készen állok rá! - vezettem be, csak úgy lényegre törően. - Tupilek azt a feltételt szabta, hogy ahhoz, hogy kiengeszteljük a testvérét, nekünk is áldozatot kell hoznunk, méghozzá duplán. Az egyik egy olyan valakinek a halála a mi kezünk által, aki nagyon kedves a szívünknek! - bizonyára sejtette, hogy ez nem ő lesz, hiszen még csak most ismerkedtünk meg nemrég, én pedig nem arról vagyok híres, hogy túlzottan szentimentális lennék. - A másik pedig a mi halálunk. Végleg! - tettem hozzá, mert ezúttal nem lenne visszatérés, ez egyértelmű. - Ám mielőtt erre sor kerülne, ki kell jelölnünk egy utódot, aki átveszi a helyünket, akit kitanítunk az elkövetkező években, és amikor elég felkészült lesz ahhoz, hogy a mi helyünkbe lépve felügyelje a fajunkat, a vérvonalát, akkor mi örökre távozunk erről a világról - fejeztem be a történet rövid összefoglalását, és ha esetleg nem értette volna meg már ennyiből is, még hozzátettem: - Én téged választottalak ki, Sarah! Te méltó utódom lennél, és szeretném, ha elfogadnád! Hidd el, tudom, hogy mit kérek, én sem jó kedvemben teszem, nálam jobban senki nem tudja, hogy mivel jár mindez. De nincs más járható út, és te vagy a legalkalmasabb! - jelentettem ki, és ha esetleg szóra nyitotta a száját, megemeltem a mutatóujjamat. - Eszedbe ne jusson ellenkezni! Én látom a benned rejlő értékeket, még ha te nem is hiszed magadról, hogy alkalmas vagy. Hidd el, az vagy! - számítottam egyébként a további ellenkezésre is, de azért egy próbát megért, hogy megelőzzem a szóáradatát. - Csak gondold át, rendben? - gondoltam adok neki időt, amennyit csak akar. Persze nem napokat, hanem esetleg most, itt, pár órát.
~ Felesleges volna tagadnom ~ tisztában voltam vele, hogy könnyedén olvas minden apró rezdülésemből, hiszen a farkasom hozzá tartozott. Éppen ezért voltam vele teljesen őszinte, amúgy sem olyan alkat voltam, aki véka alá rejti a véleményét csak azért, mert fél a következményektől. Amúgy sem hinném, hogy annyira megviselné a válaszom, nem olyannak tűnik, akit egy ilyen válasz lelombozna. Amúgy sem ez érdekelne annyira, haladnék végre azon bizonyos titok felé, amit már első találkozásunkkor pedzegetett. ~ Meglehet, hogy nem származik belőle hátrányunk, de legyőzni a halált.. azért nem semmi dolog ~ nem akartam ebbe túlságosan belemenni, egyrészt mert el sem tudtam volna értelmesen magyarázni, mit is gondolok erről egészen pontosan. De ha képesek volnának kényük-kedvük szerint ugrálni a világok között, akkor mégis mit tudnának még véghezvinni? Mondjuk kétlem, hogy most olyan sok dolog lenne, ami megakadályozhatná őket, de akkor is. ~ Ezzel eddig is tisztában voltam, de köszönöm a tanácsot, nem feledem ~ még az apám falkájában élve megtapasztaltam ezt a dolgot, jó viszonyt ápoltunk az ottani Őrzőkkel is. Arról nem is beszélve, hogy a tavalyi Vörös Hold alkalmával is az Őrzők juttattak el a lakba és stabilizálták útközben az állapotom. Az már más tészta, hogy nem szeretek túlzottan senkitől sem segítséget kérni. ~ Szóval van esély egy szebb és jobb világra? ~ némi cinizmus csendült a hangomban, de ettől függetlenül komolyan kérdeztem. Tényleg érdekelt, hogy mit is jelent pontosan az a hosszú távú eredmény. Nem reagáltam semmit, amikor figyelmeztetett, hogy vigyázzak a számra, felesleges lett volna. A szavaimért nem kérek bocsánatot, mert így gondoltam. ~ Ezek csak feltételezések, nem igaz? Kár az ilyenen kattogni, mert ami történt, megtörtént ~ emberi alakomban nemes egyszerűséggel megvontam volna a vállam, így viszont nem maradt más, csak enyhén oldalra döntöttem a fejem és így figyeltem rá. Nem kioktatni akartam, eszembe sem jutott volna, egyszerűen csak most is közöltem vele a véleményem. A továbbiakban némaságba burkolózom, még a levegővételem hangját is alig lehet hallani. Feszült figyelemmel hallgatom a szavait és ha lehetne, egyre csak ráncolnám a homlokom, ahogyan haladunk előre a dologban. Újabb áldozat? Tupilek feltételt szabott? Ez az egyetlen járható út, hogy a fajunk túléljen? Mégis mi a jó élet ez? A szívének kedves személy halálát hallva még csak fel sem merül bennem, hogy én lennék az, annyira tuti nem sikerült belopnom magamat a szívébe. Mivel ez a személy nem lehet, így minden bizonnyal a rám vonatkozó rész csak ezután következik. És ahogyan meghallom a szavakat… Nem tehetek róla, ösztönből fakad a mozdulat, amivel felkelek és hátrálok néhány lépést. Mondanám, hogy ez tuti csak valami vicc, de éppen elegendő bemutatót kaptam tőle, hogy tudjam, nem szórakozik velem. Mi a jó élet..? Én, mint utód? Baromira megtisztelő a gondolat, de természetesen az az első gondolatom, hogy erre egyáltalán nem vagyok alkalmas, ez nem nekem való feladat. Mondanám is neki, de felemeli a mutatóujját, bennrekesztve ezzel a szavaimat. Ha nem dúlt volna fel ennyire mindez, akkor most minden bizonnyal tök büszke lennék magamra, hogy maga Unalaq választott ki egy ilyen feladatra, arról nem is beszélve, hogy alkalmasnak vél egy ilyen hatalmas dologra! Most azonban nincsen más, csak a zakatoló gondolatok a fejemben, a rengeteg kérdés, ellenkezés és egy pillanatra tényleg úgy hiszem, menten szétrobban a fejem. Egy pillanat alatt váltok vissza emberi alakomra, hogy két tenyerem szorítsam a halántékomra, ezzel próbálva benntartani azt a tetemes gondolatmennyiséget, ami odabent kavarog. Nem megy, inkább visszasétálok a ruhám maradékához, hála égnek a cigis dobozom nem hullott darabjaira, én pedig muszáj vagyok rágyújtani. Felizzik a cigaretta vége, fel és alá kezdek el járkálni, nem törődve meztelenségemmel, hogy aztán jó néhány perc után ledobjam magam a ruháim maradéka mellé. - Hú bazd meg… - csusszan ki legelőször a számat, miközben fejemet csóválva gyújtok rá az újabb szálra. nem neki szólnak a szavak, hanem enne az.. egésznek. Mély levegő és lehunyom a szemem is egy kicsit, legalább a fejem nem akar már szétrobbanni. - Mivel járna mindez? Ha igent mondanék? Megkapom az erődet? A tudásodat? Nekem is a világot kellene járnom és felügyelni a vérvonalba tartozókat? Mi lesz a Kölykömmel? Mi lesz a farkasommal? Ugye nem akarsz átharapni? - özönlenek aztán a kérdések, egyik a másik után és még így bőven maradt bennem homályos pont, de azt hiszem kezdetnek ez is megteszi.
Kíváncsian hallgatom azt, amit mond. Nem szólok közbe, hiszen miért is tenném? Lehet, hogy már mesélte mindet, de akkor se ugrott be hirtelen. S amúgy eléggé menő, hogy ő képes erre, de nem tudom, hogy nekem is menne-e. Meg biztosan ijesztő is tud lenni, vagy ki tudja. – Igen, egy-két részt elcsíptem belőle, de annyira nem ismerem. – jegyzem meg alig hallhatóan. Fura egy életem volt korábban, de nem bánom, mert minden okkal történik. Ha nem úgy kellett volna élnem, akkor biztosan nem találkoztunk volna, pedig vele sokkal jobb az élet. Egyre kevesebbet gondolok a korábbi életemre, vagy azokra a rosszakra, amik velem történtek. A gyűrű is régóta nem virít már ujjamon. Persze, a törvény szemében férjnél vagyok, de mégis szabadnak érzem és ezt egyedül Lilianne-nek köszönhetem. S ezt sose fogom tudni igazán meghálálni, vagyis gondolom. - Ebben igazad van, viszont úgy érzem, hogy most kezdem megtalálni az igazi önmagamat. Nem tudnám szavakba önteni azt, amit érzek hála annak, hogy most már van egy bundás is bennem. Fura, de remek érzés. Ugyanakkor még mindig kicsit ijesztő, de gondolom idővel ez változni fog, amikor én is magabiztosabb leszek, vagy rosszul gondolom? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen fogalmam sincs arról, hogy mi mennyi idő lesz még. Mire lehet azt mondani majd, hogy egész jól fejlődök, de reménykedek abban, hogy Lili nem szégyenkedik miattam mások előtt. Főleg amiatt se, hogy ennyire csendes és kedves teremtés vagyok. A farkasok általában nem ilyenek, hiszen ott volt Ryllis is. Ő mennyire másképpen látta a világot, meg sok minden sokkal rosszabb szemszögből. Mondhatni nekem picit már túl sok volt a negatív szemléletből. Én valahogy nem tudom így szemlélni a dolgokat, a történtek ellenére se. Ugyanakkor mindenkinek adnék egy aprócska szeretet is. Bonyolult az élet és még csak most kezdődött el igazán. Amikor kiderül, hogy oda inkább semmit se kellene vinni, akkor én se viszek. Inkább csak Lilianne mellett ballagok csendesen, mintha csak az erőt keresném a vallomáshoz. Lassan haladunk, de nem bánom. Jó érzés végre itthon lenni, remélem azt is, hogy a régi életem szereplői nem tettek semmi olyat se, amivel esetleg engem keresnének, mert az tuti nem jönne ki túl jól. Amikor pedig megérkeztünk a tóhoz, akkor egy pillanatra még a számat is eltátottam. Csodálkozva vettem szemügyre a tájat, s jó darabig meg se bírtam szólalni. – Ez gyönyörű! – szólaltam meg végül nagy nehezen, majd óvatosan közelebb sétáltam a tóparthoz is, ha Lilianne engedte, majd ha szabad volt, akkor óvatosan megérintettem is a víz felszínét. – Miért hívják így? – pillantottam a Teremtőmre kíváncsian, de mielőtt még válaszolhatott volna végül sietve szólaltam meg. – Én…. én kiszöktem tegnap este… - mondom alig hallhatóan, majd lesütöm a szemeimet, mert azt hiszem tényleg nagyon rosszat tettem, de akkor azt láttam helyesnek. Vajon tudta már? Csak arra várt, hogy én mondjam ki? Mentegethetném magam, hogy fogalmam sem volt arról, hogy farkas a nő, de semmi értelme nem lenne, hiszen engedély nélkül mentem a városba... Szóval vállalom a következményeket...
- Teljesen normális, hogy ijesztő, nehéz megszokni, hogy egy másik erő, akarat is munkál bennünk, de idővel jó eséllyel hozzá lehet szokni. Vannak kevésbé szerencsések, akik örök harcban állnak a farkasukkal. Mint például Darren, azért mondom őt, mert úgyis ismered. Esetemben, és reményeim szerint a tiédben is azonban sokkal könnyebb a helyzet, mert békésebb a bent lakó. Biztosan jobban fogod később érezni, mit akar ő, és jobban is fogod kezelni. Mindez azonban idő, elég sok, szóval nem baj, ha nem történik meg egyik napról a másikra, nem baj, ha félelmeid vannak ezzel kapcsolatosan, le fog tisztulni minden. Simítottam rá az arcára. A magunkfajtára bárki azt mondaná, nem való farkasnak, de ez nem ilyen egyszerű. Közénk is kellenek finomabb lelkek, azok, akik képesek idővel mások számára olyan nyugalmat adni, amit a legtöbbek nem. Azok, akik már egy pillantásukkal is simogatnak, akiknek egyszerűen csak jó a közelében lenni. Mindenhová kellene biztos pontok, csendes, nem sok vizet zavaró bástyák. Én ilyennek tartottam magam, s ha a sors úgy akarja, Madison sem lesz különb, ám akkor sem fogok kétségbe esni, ha más utat kell bejárnia. A séta csendben telik, sejtem miért, de nem fogom megkönnyíteni a helyzetét, birkózzon csak a lelkiismeretével egyedül, úgy lesz lelkileg is erősebb. Nem mindegy, mikor, s milyen döntéseket hozunk utunk során, és vallom, hogy a legtöbb helyzetben nem kellene, hogy befolyásoló tényező hasson ránk bármelyik irányban is. Tupilek könnyénél aztán megállunk, és én is pár lélegzetvételnyi néma csönddel adózom a csodás látvány előtt, csak aztán pillantok kölykömre, és nem szóltam rá, hogy a vízhez ért, miért is tettem volna. Nem csupán dísz, bár tény, itt valóságos ékszerdobozban érezheti magát az ember, annyira festőien gyönyörű az egész. A kérdésére már nyitnám is a számat, hogy elmeséljem a tó történetét, de aztán végre kibukik belőle, amire talán érthetetlen módon ugyan, de először elmosolyodom. Örülök, hogy nem nekem kellett kihúzni belőle, azt szörnyen kellemetlen emlékként éltem volna meg. - Nos. Fel tudnád idézni, mit mondtam a kölyöklét nehézségeiről? Kérdezem szelíden, dühös nem vagyok, megbeszéljük, és bízom annyira benne, hogy tudjam, nem fog többet csalódást okozni ebben az értelemben. Még csak azt sem mondanám, hogy csalódott vagyok, a lényeg, hogy baja nem esett, de attól még mindent tudni szeretnék a dologról. - Meséld el kérlek, kinél voltál, és miért érezted, hogy neki kell lennie az elsőnek, akit hazatérve felkeresel. Azt egyelőre nem ragozom, hogy szólhatott volna előre is, mert nyilván tudat alat, vagy épp tudatosan tisztában lehetett vele, hogy nem engedtem volna el egyedül.
- S számunkra nincs valami megoldás? Esetleg lehetőség arra, hogy új farkast kapjanak, vagy ha megkapunk egyet, akkor mindig azzal kell élnünk? S amiért te is ennyire nyugodt személyiség vagy nem néznek rád furán a többiek. Mondhatni bárányok a farkasok között? – kérdeztem meg tőle kíváncsian, hiszen tényleg érdekelt a dolog, mert nem mondanám se őt, se magamat még túlzottan vérmes teremtésnek. Nem is hiszem, hogy a Teremtőmből egyszer az válna, de mi lesz akkor, ha esetleg idővel már ennyire szerencsés nem leszek és minden a fejetetejére áll? Jobb erre nem is gondolni, hiszen jelenleg nem ez a helyzet áll fent, így kár lenne most ezen agyalni. Amikor pedig arcomon végig simít, akkor elmosolyodom, egyszerre olyan, mint egy gondoskodó anya, miben régóta nem volt már részem, de sose érezhettem az igazi édesanyám érintését, vajon mielőtt meghalt, azelőtt még hallottam legalább szívének a dobbanását, vagy már az se adatott meg? Kár, hogy nem emlékezhetünk az akkori dolgokra. Séta közben én se faggatom tovább őt, hiszen felesleges lenne, inkább csak élvezem a természet csendjét, ha a lelkemben vihar is tombol, de majd elmondom, ha itt lesz az ideje. Csak jönne már el, mert utálok hazudni, főleg neki, de most mégis ezt teszem, vagy csak füllentek? Mindegy, hiszen mind a kettő rossz, legalábbis véleményem szerint. Amikor pedig meglátom a természet csodáját, akkor pedig egy pillanatra még el is feledkezek a belsőcsatámról és teljesen elmerülök a látványban. Hirtelen mintha egy kisebb békesség kúszna a bőröm alá és elkezdené kifelé lökni belőlem a titkomat, de mielőtt még sikerrel járhatna kicsit az ujjaimmal megkavarom a víz sima felületét, mint valami kisgyerek. Aztán jön is a kérdés a hellyel kapcsolatban, de mielőtt még válaszolhatna, kibököm a nagytitkomat, amit lehet már tudott is. A szemeimet lesütöm, hiszen szégyellem magam azért, amit tettem, ugyanakkor annyira még se. Mármint jó érzés volt beszélgetni azzal a nősténnyel, de másrészt meg rossz volt, hogy ehhez szabályszegő lett belőlem… A kérdésére felemelem a fejemet, majd lassan bólintok. - Először is azt, hogy a farkasunkat időbe telik uralni, s nagyobb érzelmek hatására előbukkanhat, ezért kíséret nélkül nem mehetünk a lakon kívülre. Én csak… - kezdek bele az ajkamba, mert remélem, hogy azt mondom, amit várt válasznak. – Én csak nem akartam senkinek se gondot jelenteni, mert mindenki valamivel el volt foglalva, s mire észbe kaphattam volna már ott is voltam. Sajnálom, tudom ez nem mentség. – mondtam neki őszintén, s lehetett volna rossz a végeredmény is, de nem lett az szerencsére és kiderült, hogy még se minden kóbor annyira vérmes és félelmetes, vagyis azt hiszem. - Annál a nőnél, aki a krematóriumban él, vagyis most már tudom, hogy ő is farkas. Jyotsana, azt hiszem így hívják. – ebben még mindig nem voltam biztos, de amikor így neveztem a nőt, akkor nem javított ki. Szóval talán nem tippeltem rosszul. – S mivel olyan helyen él, gondoltam nem túl sokan látogathatják meg, s mivel embernek hittem, így nem is gondoltam azt, hogy bárki keresné, vagy lenne ismerőse ezen a vidéken, pedig igazán kedves és barátságos teremtés. Amikor utoljára találkoztam vele, akkor még én is ember voltam, s mit sem tudtam erről a világról. Apával jártunk ott… - oupsz, azt hiszem apát se említettem, akiről azóta se tudok semmit se, mert a föld nyelte el. Igazából szinte nem is ismerem, s közben a medálhoz nyúlok, ami a nyakamban lóg. Arról ismert fel… A lábammal a földet kezdtem el túrni, s óvatosan pillantok Lilianne-re…
- Számunkra? Mint fajra gondolsz? Létezik átharapás. Egy nálam idősebb farkas el tudna venni tőlem. A farkasként töltött éveid és a Teremtőd farkasként leélt kora együttesen adja ki azt a számot, aminél idősebb farkas sikerrel járhat ilyen esetben. Én magam nem éltem át sosem, de rosszabb, mint az első beharapás, mert olyankor gyakorlatilag meghal az előző Teremtő által farkasban hagyott rész. Egyébként, kirívó esetektől eltekintve nem éri meg, mert akkor újra hozzá kell szokni egy farkashoz, új vérvonal képességeit kell megtanulnia használni az illetőnek. Igazság szerint sosem néztek rám furcsán, közel sem vérmes fenevad minden farkas. Ebben a falkában is vannak béketűrőbb egyedek szép számmal, noha tény, hogy mióta megérkeztek a betolakodók, valahogy több a domináns, ütlek borulsz gépezet. - Meg aztán, a Teremtő-Kölyök kapcsolatok idővel normális esetben nagyon is mélyek lesznek, és nem csak a farkas elvesztése fáj… Halott Teremtő esetében sem mondanám érdemesnek, az enyém már rég az, mégse akarnám, hogy bárki elvegye a farkasomat. Megtehetnék, vannak olyan idősek, s ott vannak az alapítók is, de kétlem, hogy bármiféle értelme lenne egy magam korú farkast más képre formálni. - Először is, egy falka vagyunk, ott segítünk egymáson, ahol tudunk. Másrészt, ha mindenki mással volt elfoglalva, illett volna várnod a felelőtlen kiszökés helyett. Tényleg nem mentség, de egyébként ingerült abszolút nem vagyok, egészen higgadtan magyarázok neki, lévén úgy hiszem, maximum ezzel érhetek célt, és egyébként sem voltam arrogáns, erőszakos típus sosem. - Ugye tudod, hogy ez nagyon rosszul hangzott? Nem gondoltad, hogy bárki keresné, vagy lenne ismerőse? Mintha azt mondtad volna, nem baj, ha esetleg átváltozom, úgysem hiányzott volna senkinek… Kissé elkerekednek a szemeim, bár sejtem, hogy sokkal inkább balszerencsés megfogalmazásról van szó, mintsem ténylegesen így gondolja, attól még az sem árt, ha éreztetem vele, a mi világunkban közel sem mindegy, hogyan ejtünk ki valamit a szánkon, mert csúnyán kiforgathatják. - Igazság szerint, így még kellemetlenebb az egész. Embernek hitted, mégis veszélyeztetted volna az életét, eleve felfokozott állapotban volt mindenki, nyilván te is, mégis kiszöktél. Bevallom, egészen csalódottnak érzem magam, de tudom jól, ez a kölyökcipővel jár, ennél nagyobb probléma soha ne legyen vele, szerencsére nem emberről volt szó, és nem vesztette el a kontrollt sem, szóval a lehető legkönnyebben úszta meg a dolgot. - Apával? Kerekednek el a szemeim, és… ez mikor történt? Hogy nem vettem észre? Nem, ennyire nem feledkeztem bele Emmettbe, nem hanyagoltam el őt sem, ebben biztos vagyok, noha ezek szerint közel sem olyan kiegyensúlyozott bizalmi kapcsolatban létezünk mi ketten, mint én azt hittem… Kissé komoran sóhajtok fel, és hagyom, hogy pár pillanatra belevesszen a tekintetem a tó tükrébe. Azt hiszem, kétségkívül nem egyszerű a Teremtő lét, talán épp annyira nem, mint mindezt kölyökként megélni.
Kérdésére csak bólintok, majd kíváncsian hallgatom azt, amit mond. El se tudom képzelni, hogy mennyire lehet rossz elveszíteni egy bestiát, ahogyan azt se, hogy valaki erre képes lenne, vagy létezik olyan, amikor alig várja valaki, hogy átharapják, mert annyira nem bír kötődni a farkasához? Egyáltalán ez lehetséges, hiszen részben szerintem belőlünk is születik, míg nagyobb részt a Teremtőnkből, de lehet nem gondolom jól, így inkább hallgatok is, majd amikor befejezi, akkor is még rövid időre elmerülök a gondolataimban. – Ohh, értem. S akkor gondolom Darren túl régóta él már a farkasával, s ha ő annyira nem is békés teremtés, akkor se mondana le róla. Akkor te igazán szerencsés vagy, hogy tökéletes az összhang és talán én is, de gondolom még idővel ez változhat nálam, de remélem nem fog. – reménykedtem, hogy nem fog. Mert bármi is lesz, én se akarok megválni tőle. Olyan személytől kaptam, aki átlátott a burkon, aki meglátta azt, hogy mi lappanghat a felszín alatt, ugyanakkor még méltónak is talált rá és ezt sose fogom elfelejteni. Mindig hálás leszek és reménykedek abban, hogy sose fogok olyat tenni, ami miatt esetleg megbánná a dolgokat. - Sajnálom, s igen ezt a részét azt hiszem már részben tapasztalom. – vallom be mosollyal az arcomon. Mert nagyon is fontos számomra Lilianne és nem csak a farkas miatt, hanem sok minden miatt, de akkor se könnyű mindig mindent kimondani még neki se. Nem miatta, hanem magam miatt, mivel elég sokáig éltem úgy, hogy a valódi érzéseimet el kellett hallgatnom. - Igen, tudom, de ha esetleg őt is bántotta volna Alignak és nem talál rá senki se időben… - harapom el a végét, mert tényleg aggódtam és csak emiatt mentem el. – Én tényleg sajnálom. Ígérem többé nem teszek ilyet. – pillantottam Lili-re, hiszen nem akarom, hogy csalódjon bennem és tényleg sajnáltam. - Én nem ezt akartam mondani, azt hiszem még szokatlan számomra, hogy másképpen kell fogalmazni olykor. – sütöm le a szemeimet, mert nem is gondoltam bele, hogy esetleg ez ennyire szörnyen hangozhatott. De már kijavítani úgyse lehetne, majd legközelebb megpróbálok óvatosabban fogalmazni. - Emiatt lesz valami büntetés? S tudom, de szerencsére nem lett semmi baj és egészen kedves kóbor. Ismered? – kérdezem tőle kíváncsian és érezhette, hogy az első kérdést se azért tettem fel, mert ki akarok bújni a felelősség alól. Inkább vállalom a következményeket, a második kérdés meg inkább csak kíváncsiság volt, hogy vajon Lili ismeri-e azt a nőstényt. - Sose ismertem az igazi szüleimet, de aztán nyakláncomat felismerte, amikor a városban egymásba botlottunk még tavaly, azt mondta, hogy megáldott ékszer és onnét kezdett el gyanakodni. Kétszer találkoztunk összesen, majd egyszerűen eltűnt, amikor tényleg kiderült, hogy ő az édesapám. Még azelőtt történt minden, hogy beharaptál volna. – vallom be a dolgot, majd leülök a tópartjára és azt figyelem, majd újra megpiszkálom az ujjammal. – Én csak szégyelltem ezt, hogy egykoron is lemondott rólam – ha nem így lett volna, akkor biztosan ott lett volna anya mellett. – majd amikor bizonyságot nyert a teszt, akkor is eltűnt, mintha sose létezett volna. Mintha megijedt volna, vagy csak meggondolta volna magát, hogy neki még se kell a saját gyerek vagy csak én nem kellek… - sütöm le a szemeimet, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy esetleg létezik más magyarázat erre az egészre. Amúgy se volt egy nagy plüssmedve apa, inkább fura és csöppet se mondható kedvesnek, de ő az édesapám… S még mindig alig tudtam elhinni azt, hogy csak úgy képes volt lelépni. – Ezért gondoltam, ha nem említem, akkor nem is fog annyira fájni az, hogy minden szó nélkül csak elsétált… S ha nem is akart az életébe, akkor talán nem is kellene rágondolnom. – s az ujjammal letöröltem egy-két könnycseppet, mielőtt még végig folyhatott volna az arcomon, de hol a talajt, hol pedig a tavat figyeltem… Nem tudtam volna Lilianne-re most pillantani, hiszen tényleg nagyon fájt, hogy végre ráleltem apára, de el is veszítettem.
- Darren is elmúlt már háromszáz, és sosem volt másik farkasa, szóval igen, úgy gondolom, akkor sem akarna másikat, ha lehetősége nyílna rá. Ugyanakkor aligha lehetek ebben biztos, szóval, ha nem elégszik meg ezzel, tőle kell majd megkérdeznie. - Nem igazán, általánosan jellemző az, hogy inkább kezdetekben van probléma, olyan nem nagyon akad, hogy 20-30 év múlva totálisan megváltozik a farkas. Az lehetséges, hogy még nem igazán voltál olyan intenzív lelkiállapotban, hogy kitörjön, de úgy gondolom, hogy mostanra már érezned kellene, miben más, mint te vagy. Van olyan helyzet, amiben másként érzed magad, mint előtte? Egyelőre magam sem tudom, mennyiben lesz együttműködő a farkasa, de nem láttam bajosnak sem, szóval a magam részéről nem féltem, és bízom benne, hogy jól is gondolom. Ugyanakkor, ritkának számít az is, hogy valaki abszolút semmiben sem ért egyet a farkasával. - Akkor az nem a te felelősséged lett volna. Magányos farkas, nemde? Akkor nem tartozik felelősséggel érte a falka, te meg kölyök lévén pláne nem. Aggódni lehet, de egyedül elmászkálni nem. Akkor sem, ha az én életem a tét. Érted? Nem akarom közölni, hogy az élete múlhat rajta, hogy sokszor elég egyetlen hiba, aminek következtében még ha nem is a sajátja, de más életének lángja kialszik. Elképzelni sem akartam, miként birkózna meg a lelkifurdalással. A büntetése pedig bármi lehet onnantól kezdve falka szinten, dönthetnének úgy is, hogy érdemtelen az ajándékunkra, és haljon inkább. Nem hibáztatom, mert ezek szerint nem érezte még át kellőképpen, hogy mivel játszik. - Legyen is így. Nem akarom megtudni, mi lenne a büntetése, ha eldurvulnának a dolgok, és holt biztos, hogy ő maga sem. - Figyelmeztettelek, most még, bár ne legyenek illúzióid, csak azért nem szorulsz miatta súlyosabban, mert senkinek nem esett baja. Félreértés ne essék, egyáltalán nem szeretnélek megbüntetni a jövőben sem, szóval ha lehet róla szó, ne adj rá okot. A hangom, és az érzéseim is tökéletesen nyugodtak, sosem voltam idegbajos típus, és mindig igyekeztem korrekt, emberi módon lerendezni a problémákat. Az egyetlen, amit talán észrevehet, ha képes már megkülönböztetni a hangulataimat, hogy egy kicsivel ridegebb vagyok vele a hallottak óta. - Nem, nem ismerem. Nem is kell, hogy így legyen, sem a vezetőségbe nem tartozom, sem pedig felderítő nem vagyok. - Tavaly… Suttogom halkan, és most jött el a pillanat, hogy gondterhelten megsimogassam a tarkómat. Ezt nem hiszem el… Tényleg nem nevezhető ezek szerint bizalmi kapcsolatnak a miénk, ami meglehetősen elkeserít, de ezen kár tépni a számat, a bizalom nem csak úgy jön, ki kell érdemelni. Némi szomorkás folt színezi aurámat, érzem is, hogy a hangulatom komorabbá válik, de ideges vagy mérges nem vagyok. Az sem vígasztal, hogy a beharapása előtt történt, mégiscsak hosszú hónapok teltek el azóta, és végig velem élt. Mégsem lehetek olyan önző, hogy a saját lelkemmel törődök, mikor láthatóan neki nagyon fáj, hogy az apja eltűnt a színről. Az apa kérdést nem tudom átérezni igazán, én sosem ismertem a sajátomat, ami pedig a Teremtőmet illeti, ő minden volt, csak apafigura nem a számomra. - Madison, az nem a te hibád, hogy lemondott rólad, mint ahogy az sem, hogy eltűnt. Ez csak az ő szegénységi bizonyítványa lehet. Fejtem ki róla a véleményem miközben helyet foglalok mellette, bár azt hiszem, közel sem lesz ilyen egyszerű megemésztenie ezt az egészet. - Bolond lenne, ha nem kellenél neki. Finoman megcsóválom a fejem, fiatal még, nem róható fel neki, hogy naiv, és olyan dolgokat remél, amik nem állják meg a helyüket. - A lelki fájdalmunk nem tűnik csak úgy el, beszélned kell róla, hogy feldolgozhasd, többnyire mindent ki kell mondani. Egy szerelmi bánat után is hosszú-hoszzú ideig képesek vagyunk sírni, és minden létező barátnőnek elmesélni, hogy mennyire hiányzik az illető. Azzal viszont egyet kell értenem, hogy valóban nem kellene rá gondolnod. Elvégre elment. Mondhatnánk, hogy beharaptam, és azért nem keresi, de sokszor van nálam a virágboltban, és közel sem mondhatni, hogy elzárva tartanám, tudom jól, hogy az senkinek sem tesz jót. - A könnyeidet sem kell szégyellned, nem azért születnek, hogy tudomást se vegyünk róluk. Van olyan bánat, amit el kell sírnunk, hogy utána el tudjuk engedni. Fűzöm hozzá még csendesen, s azt hiszem, most érkezett el az a pillanat, hogy egy kis ideig csak csendben üljünk egymás mellett, nem törődve semmivel, csak hagyom, hagy érezze át egy kicsit a saját fájdalmát, és remélem, hogy bárki is legyen az apja, idővel majd visszatalálnak egymáshoz. Ha úgy kell lennie, meg fog történni, ha nem… nos az már más kérdés. Érzelmileg azt hiszem, mégsem alkalmas a helyzet a koncentrált tanulásra, így inkább vallok én is, ne mástól tudja meg, bár még Emmettel is épphogy csak eldöntöttük, konkrétumok nincsenek. - Emmett megkérte a kezem, én pedig igent mondtam. Pontosan nem tudom még, mikor, de össze fugunk házasodni. Nem azért mondom, hogy az én örömöm kerüljön előtérbe, lévén Savannah halála után ez sem ragyog már olyan fényesen, mint mikor megkért, egyszerűen csak tudnia szükséges, épp ezért szólok, hencegésről szó sincs. Nem is úgy csicsergem, mint egy dalos kedvű pacsirta.
Csendesen hallgatom azt, amit mond, majd lassan bólintok, hogy értem. Bármi is fog történni később én se akarnék megválni ettől a bundástól. Ahhoz túlzottan megszerettem már, meg ezt Lilianne-től kaptam, így még inkább. Még akkor se, ha nem lesz idővel könnyebb semmi se. Okkal őt kaptam, én pedig elfogadom a sors döntését, vagy a nagyszellemekét, vagy kikét. - Annyira még nem sokat mászkáltam, de ami feltűnt, hogy ő sokkal bátrabb, mint én. Míg én végig gondolnám azt, hogy tényleg besétálok-e egy helyre, ő addig habozás nélkül, de nagyon mást még nem. Maximum azt, hogy magabiztosabbnak érzem magam. – szólalok meg egy kisebb habozás után, hiszen gondolom most fog főként majd előjönni az, hogy mennyire különbözünk, de szerintem annyira nem és remélem, hogy idővel nem fog ez se változni. Még csak most kezdem el igazán bontogatni a szárnyaimat. - Tudom, de attól még ő is olyan, mint mi. Érző lény, akinek biztosan jól esik az, ha tőrödnek vele, ahogyan neked is és nekem is. Mármint nem gondolom azt, hogy a falkának kellene, de kedvelem őt, s ha engeded, akkor kísérettel, vagy éppen veled, de szeretnék még vele találkozni. – pillantottam Lili-re óvatosan, hiszen nem fogok makacskodni és ő is érezhette a hangomból, hogy ez inkább kérés, mintsem veszekedés vagy makacsság a részemről. Egyszerűen csak kedvesnek találtam a nőstényt és nem olyannak, ami miatt távol akartam volna lenni. Sokat köszönhettem Lilinek is, s ezt szerintem ő is érezte, hogy mennyire hálás vagyok neki, illetve mennyire szerencsésnek érzem magam, de attól még ilyen voltam. Akár még a kóbor állatokat is befogadtam volna, így pont nem az tartan távol valakitől, hogy kóbor… Mindenkinek jár egy esély… Csak bólintottam arra, amit mondott. Nem fogok egyedül kiszökni, amúgy se vagyok nagy szabályszegő. Akkor is inkább a szívem vitt és az aggodalom, mintsem a bajkeverés, amikor most kiszöktem. - Értem, illetve tudom. Köszönöm! – szólaltam meg sietve, hiszen hálás voltam azért, hogy nem borult ki annyira, vagy legalábbis egész jól leplezte. De amúgy se vérmes teremtésnek ismertem őt, inkább angyalinak. Farkasbőrbe bújt báránynak. Olyan volt egyszerre, mint egy anya és egy nővérke, akinek most aztán bőven okoztam szerintem csalódást. S ezt eléggé szégyelltem is, de ha már belekezdtem, akkor inkább most mondok el mindent, mint esetleg később bukjon ki a dolog. Nem akarok neki hazudni… soha… Ridegsége feltűnik és ennek köszönhetően még inkább elszégyellem magam. Fejemet lehajtom, majd az ujjaimmal kezdek el babrálgatni. - Én el akartam mondani, de nem ismerem őt és ahogyan mondani szokták nem a vér jelenti a családot. Tudod, ha nem beszéltem róla, vagy nem gondoltam rá, akkor könnyebb volt elűzni azt, amit éreztem. A csalódást, amit talán most te is érzel miattam. Sajnálom. – mondtam neki óvatosan, de továbbra se emeltem fel a fejemet. Csak ültem ott, mint aki most bevallja az össze bűnét. – Számomra már te jelented a családot. Szeretlek és örökké hálás leszek azért, amit tettél, hogy méltónak találtál rá, még ha talán nem is vagyok az. Egyszerűen csak el akartam engedni őt, s így egyszerűbb volt, ha nem mondtam ki, vagyis azt hittem. – teszem még hozzá, majd lopva pillantok csak a Teremtőmre. Ha engedi, akkor közelebb mászom hozzá, s hozzábújok. Érezheti, hogy komolyan gondolom azt, amit mondtam és tényleg fontos számomra, s mennyire sajnálom azt, hogy nem mondtam el korábban, de tényleg azt hittem, hogy így könnyebben ki fogom verni azt a férfit a fejemből, aki elméletileg az apám. Nem is hasonlítunk egymásra, de a genetika is bizonyította mégis eltűnt teljesen. - Értem, azt hiszem igazad van. Talán csak túl sokáig voltam bezárva egy láthatatlan kalitkába, így el is felejtettem azt, hogy néha kimondani jobb, mint esetleg magunkba fojtani a dolgokat… - értek vele egyet, hiszen amíg a férjemmel éltem együtt, addig nem túlzottan tehettem meg azt, amit akartam, ahogyan az érzéseimet se mutathattam ki állandóan. Majd végül csak bólintok és egy apró puszit nyomok az arcára, amolyan köszönömképpen. Csendesen figyelem a tájat, majd várok, viszont az, amit mond eléggé meglep. Arcom felderül és kíváncsian pillantok rá. - Ez remek hír! Gratulálok nektek! Jujj, ha valamiben tudok segíteni, akkor szólj. Akár varrhatok neked egy ruhát is! – csillantak fel a szemeim és kíváncsian fürkésztem őt. Mondhatni teljesen felélénkültem eme hír hallatára, aztán apró habozás után megszólaltam újra. – Ez azt is jelenti, hogy a városba fogsz költözni? – mármint, ha ő is megy akkor én is, de én szívesebben maradnék itt, viszont ezt inkább nem fogom elmondani. Az számít, hogy ő boldog valakivel.
- A bátorság az egészen addig jó dolog, amíg nem megy át vakmerőségbe. – Kezdem úgy érezni, hogy az éjszakai kiruccanása is a farkasának köszönhető. Mindenesetre, ha csak ennyiben nyilvánul meg a különbségük, már mondhatni fantasztikusan jó a helyzet. Egyelőre nem is forszírozom tovább a dolgot, nem szokásom külön keresni a problémákat, ha feszültebb lesz a helyzet közte és a farkasa között, szavak nélkül is tudni fogom, ez teljesen biztos. - Egy valamit azért fontos észben tartanod, Madison. A magányosok általában nincsenek itt sokáig, nem éri meg mélyebb kapcsolatba keveredni velük, vagy ha maradnának is, a falka nem biztos, hogy megtűri őket. Azt az esetet meg hagyjuk is, hogyha ártanának a falkának, mi történne velük. Egyelőre nem. Később talán, ha újra bírod maradéktalanul a bizalmamat. – Remélem, megérti. Ha mégsem… nos, ez van, jelen helyzetben legalább egy kicsit keménynek kell lennem, máskülönben csúnyán visszaélhetne a helyzettel. Mindegy, milyen volt emberként, tudom, hogy úgy nem tenne ilyet, de farkasként… nos, ők mások, ha hajtja az ösztönük. Nem mondom azt, hogy soha többé nem láthatja, nyilván fogja, de most egy ideig tényleg nem óhajtok engedményeket tenni felé. Arról nem is beszélve, hogy mi van, ha valaki olyanba tenyerelt bele, akibe nagyon nem kellene. Ő nem tud arról, hogy a területünkön tartózkodó magányosok közel fele vérvonal alapító. Annak nem örülnék, ha köze lenne hozzájuk, már csak azért sem, amit én tudni vélek róluk. - Azt hiszem, most már látod, hogy mennyire nem működőképes így. Madi, tudom, hogy szinte egész életedben magányos lélek voltál, de együtt minden könnyebb. Nem kell senki mást beavatnod, de legalább engem engedj be. – Ecseteltem higgadtan, egészen halkan a véleményemet. Nem nyomatékosítottam, hogy csalódtam, de nem is tiltakoztam ellene. Így volt, de nem óhajtottam állandóan az orra alá dörgölni, ahogy látom, így is tökéletesen felfogta. Ellökni még így sem lökném, szóval még át is karolom, mikor hozzám bújik. Ez a teremtő dolog még nekem is új, de azt tudom és érzem, hogy felelősséggel tartozom érte, nem lehetek a barátja, akivel bármiféle őrültség megengedett. Nekem kell terelgetnem, és abba nem fér bele, hogy tolerálom a félrelépéseit. - Nem néha, tulajdonképpen mindig jobb, csak ezt sokan nem szeretik belátni. Nem kell fűnek-fának mesélni a problémáinkról, de mindenkinek szüksége van egy bizalmasra, akihez tud fordulni, ha baja van. – Még csak nem is kérem, hogy én legyek az, nyilván annak jobban örülnék, de az is teljesen jó, ha valakivel olyan közeli barátságba kerül, hogy nem fél majd beavatni életének mélységeibe. - Tényleg? Ez… nagyon bájos ötlet, és örülnék neki, ha te készítenéd el a ruhámat. – Mosolyodtam el én magam is, mert eszembe sem jutott, holott biztosan neki is jót tenne, ha újra foglalkozhat ilyesmivel. - Akkor… valamikor el is mehetünk anyagot nézni, nincs olyan messze az a nyár vége. – Te jó ég, most tudatosul csak bennem, hogy alig pár hónap. Egyszerűen felfoghatatlan számomra a dolog, már maga a lánykérés is meglepett, nem gondoltam volna, hogy el fogunk ide jutni Emmettel. - Nos, ezt nem tudom, még nem került szóba. A falka szempontjából jobb, hogy itt lakom, szóval nem biztos, de majd kialakul. Viszont, ha én megyek is, neked mindenképpen biztonságosabb itt, de egyébként is sokat fogok erre járni, bárhogy is legyen. – Nem, eszemben sincs bevinni egy kölyköt a városba élni, az azért elég rizikós még egy nyugodtabb farkas esetében is. Meg aztán, imádtam az itteni lakásomat. - Ohh, és van még valami, amit még el kell mondanom. William Dougles, tudod, ő a Protektor, felajánlotta, hogy legyek én az új könyvtáros az egyetemen. Elvállaltam, szóval, hogyha van kedved, eljöhetsz majd velem néha, ott aztán meglehetősen nagyobb biztonságban vagy. És… ha esetleg szeretnél tanulni valamit, be is iratkozhatsz, így tudnék rád figyelni én is. – Ez csak most jutott eszembe, de talán nem elvetélt ötlet, lehetőség. Eddig nem volt neki sok, akár tényleges tanulhatna divattervezőnek, és papírja is lenne róla, vagy valami egész más fába is vághatná a fejszéjét. Nem kötelező, egyszerű felajánlás, kezd vele, amit akar. És igen, van az a kapcsolati rendszer, illetőleg pénz, aminek hála már szeptemberben kezdhetne…
Szavaira csak bólintottam és reménykedtem abban, hogy később se lesz semmi gond, de ha igen, akkor az meg vélhetően mostanában fog megjelenni és nem később. Reménykedtem, hogy csak ennyiről van szó és nem fogok átesni ismét a ló túloldalára, mert azt nem szeretném. Amikor meghallom a szavait, akkor lesütöm a szemeimet, s ha akarnám se tudnám elrejteni azt, hogy kissé szomorú lettem, de érthető, hogy miért mondja ezt. Ez viszont azt jelenti, hogy jó darabig vélhetően nem is találkozhatom vele. - Talán igen, de az is lehet, hogy idővel csatlakoznak, vagy ha el is mennek, akkor még akár később is egymásba botolhatunk a világ valamelyik pontján, ha egyszer mi is elmegyünk innen. – szólalok meg óvatosan, de végül inkább csak bólintok. – De rendben van, nem fogom keresni őt. – sok mindent amúgy se tehetek, el kell fogadnom azt, hogy nem találkozhatom vele, de alán majd telefonon beszélhetünk. Azt hiszem megadta a telefonszámát, vagy lehet rosszul emlékeszem, de csak lehet valami elérhetőséget oda találni. Igazán kedves nőstény volt, ezért se értem, hogy miért félt tőle Lilianne. Ha megismerné őt, akkor vélhetően ő is megkedvelné, de nem fogok semmit se erőltetni. Rosszat tettem és mindennek megvan a maga büntetése, nekem pedig ez. Én pedig nem fogok Lili szavaival szembe menni, ahhoz túlzottan fontos és szeretem őt, nem akarok még több csalódást okozni. - Igyekszem és igyekezni fogok, de nem könnyű. Nem amiatt, mert félnék tőled, mert nálad jobb emberrel, vagyis farkassal még sose találkoztam. Te szavak nélkül is megértesz, egyszerre vagy Teremtő és nővér is… - kezdtem bele és közben őt fürkésztem. – Egyszerűen csak nem tudok olyan könnyedén kimászni abból a héjból, amit a megismerésed előtt építettem magam köré. Én igazán igyekszem, mert szeretnélek beavatni mindenbe, de még se annyira egyszerű magam miatt. Sajnálom. – s a tekintetem ismét a tájra téved. Figyelem a tó tükrét, azt, ahogyan a felhők kirajzolódnak rajta, vagy éppen a nap aranyló sugarai incselkednek a felszínével. Egy apró mosoly kúszik az arcomra, hiszen tényleg nem arról van szó, hogy nem bíznék benne. Nagyon is bízok, de ahogyan a falakat se lehet egy másodperc alatt leszedni, úgy nekem se megy. Igazából kicsit talán félek is… - Én csak félek, hogy téged is elveszítelek idő előtt, ahogyan mindenkit elveszítettem, azok közül, akiket igazán szerettem… - pillantok rá őszintén és kissé talán szomorúan. Nem akarom őt elveszíteni.. soha, vagy legalábbis maximum csak hosszúévszázadok múlva… Sietve bólogatok arra, amit mond. – Nekem te vagy ez a személy, te ismersz a leginkább és benned bízok meg a legjobban. – szólalok meg sietve, hiszen ez az igazság. Még ha nem is mondtam el mindent egyből, attól még ez így van. Az már inkább a saját butaságom volt, hogy nem meséltem neki korábban apáról se. Egyszerűen csak azt hittem, hogy így nekem is jobb lesz, de belátom, hogy tévedtem. Azt hiszem még sokat kell tanulnom az élettől, ahogyan az emberi kapcsolatokról is. - Örömmel megcsinálnám, legalább egyedi lenne és olyan, amilyet megálmodtál. Ha gondolod, akkor majd csinálhatok valami rajzot hozzá, ha majd mesélsz. – pillantottam rá csillogó szempárral, hiszen nagyon megörültem annak, hogy végre talán valamit jól is csinálhatok és mondhatni hasznos is lehetek. Tehetek érte valamit. – Rendben van, akkor előbb rajzolunk, utána pedig megyünk anyagot vadászni. Nagy esküvő lesz? – kíváncsiskodtam tovább boldogan, hiszen nagyon is örültem annak, hogy férjhez fog menni. Legalább megtalálta valaki oldalán a boldogságot. – Ohh, értem. Dönts majd úgy, ahogyan a szíved döntene, én itt fogok lenni és maximum kísérettel gyakran meglátogatlak, ha valami miatt te nem tudnál jönni. – s a mosoly továbbra se tűnt el az arcomról, majd egy apró puszit nyomtam az arcára. Nem szeretném, ha esetleg én lennék a visszatartó erő, hiszen ők is összetartoznak már így is, úgy pedig még inkább fognak. S ha ő boldog, akkor én is az leszek. Azt meg inkább nem is fixírozom, hogy akkor ki fog itt rám vigyázni. Nem akarok ennyire előre szaladni, meg az esküvő most fontosabb is. Kíváncsian pillantok rá, amikor újra mesélni kezd, s néha elkerekedik a szemem is a meglepettségnek köszönhetően. Néha egy aprót bólintok, hogy tudja, figyelek rá. – Ez gondolom nagy megtiszteltetés, így először gratulálok neked. Talán valamivel este meg is ünnepelhetnék ezeket a dolgokat, persze csak akkor, ha van kedved. – mosolyodom el szelíden, majd újra a tájra nézek. – Tényleg járhatnék rendesen egyetemre? Tanulhatnék? Én örömmel tanulnék, de mondjuk nem tudom, hogy milyen képzések vannak itt. Esetleg valamikor majd elmennénk együtt megnézni? Sokat számítana a véleményed is. – kérdezem meg sietve végül azt, ami még nagyobb lázba hozott engem. – S mi lesz a virágboltoddal? – teszem fel óvatosan a kérdést, hiszen sokat jelent számomra az a hely is, hiszen kicsit talán ott kezdődött minden… Így érthető, hogy aggódom az üzlet miatt…
- Magányos farkasa válogatja, vannak, akiknek túlságosan idegen a falka gondolata. – Vagy éppen alapítók, és eszükben sincs ilyesmivel foglalkozni. Csodák vannak, magányos farkasok is, akik otthonra találnak, de arra már nem vennék mérget, hogy én innen elmegyek. Csak most jöttem vissza, Emmett is itt van, nem megyünk sehová. Akkor esetleg, ha Emmettet a világ másik végére helyezik, mert az biztos, hogy vele akarok lenni élete végéig, akkor is, ha végül óriási fájdalom lesz elveszíteni. Azzal sajnos jelen helyzetben nem tudok mit kezdeni, ha esetleg nem ért egyet a büntetésével, szerintem egészen finom voltam, ami azt illeti. - Tudom, hogy ez hosszú folyamat, nem is kérem, hogy minden apró gondolatmorzsád legyen az enyém is, csak néha legalább próbáld meg. Én már abból is tudom, hogy baj van, és segítenem kellene, de ha teljesen elhatárolod magad, sajnos nem megy. – Megemésztendő tény számomra is, hogy hónapok óta, sőt, majd fél éve titkolja, hogy rátaláltak egymásra a biológiai apjával. - Ne sajnáld, sose kérj bocsánatot azért, mert olyan vagy, amilyen, főleg te, aki a légynek sem ártott soha. Idővel majd rendeződik benned minden, én kivárom. – Buta dolog lenne a sértődöttet játszanom, elvégre előrébb nem leszek tőle, úgyhogy eleresztem az érzést. - Jaj drágám, nem fogsz elveszíteni, jó? Ha megyek valahová, viszlek majd magammal, és nyugi, meghalni nem szándékozom. – Húzom magamhoz egy féloldalas ölelésbe. A halállal én nem számolok, nem feccölnének a szellemek ennyi energiát belém, ha a halálom kilátásban lenne, legalábbis én ebben a hitben élek, bár tévedhetetlen sosem voltam. - Ennek őszintén örülök, de ilyen szempontból ne aggódj, türelmes vagyok, és igyekszem minél többet itt lenni veled. – Az április zűrös volt, és tudom, hogy szörnyű lehetett neki egy hétig eszméletlennek látni. Visszacsinálni nem tudok, bár azért annak csendben hálát adtam, hogy nem egy évvel hamarabb haraptam be, biztosan nem élte volna túl a tavalyi borzalmakat a sebzett kis lelke. - Szuper lenne, megbeszéltük, bár még fogalmam sincs igazából, hogy milyet szeretnék, pedig elég hamar ki kellene találnom, az augusztus határozottan nincs messze. – A McDowellel megbarátkoztam, az olyan szépen csengett, de a Lilianne Moore már nem annyira, ellenben ezen eszemben sem volt problémázni, lévén Savannah előtt szívesen tisztelgek én magam is ily módon, illetve, akárhonnan nézem, csak egy név, nem is viselhetem életem végéig, mert túl gyanús lenne. - Ez még nincs eldöntve. Bár én a nagyon szűk körűre inkább hajlanék, de túlságosan sokan fontosak a falkából, és nem tudom eldönteni, mi lenne a jobb megoldás. Egyébként a leginkább a tartsuk titokban dolog tetszene így, hogy Savannah elhunyt. Nélküle úgysem lesz ugyanolyan már soha, és valahogy nem is érezném túlságosan korrektnek a halála után öt hónappal mulatni. Szóval részemről egyelőre nagy a dilemma. – Konkrétan még semmilyen részlet sincsen meg, azt sem tudom, ki lehetne a tanúm… túl sok lenne a választási lehetőség, és megsérteni senkit sem szeretnék, de talán nem kellene rágörcsölnöm. - Nem dönthetek úgy igazán, hiszen kötelességeim vannak, majd kialakul. – Talán valami kis kuckó a hegyekben megoldás lehetne, nem biztos, hogy jó ötlet abban a házban élni egyébként sem, ahol meghalt a húga. Ellenben addig még nem jutottunk, hogy ezt forszírozzam, túlságosan mély a seb. Lehet, nem is kellene, de majd kipuhatolom valamiképp, hogyan is érez ezzel kapcsolatosan. - Igen, sosem töltötte még be vérfarkas. Meg is lepődtem, képzelheted. Az ünneplésben is benne vagyok. – Mosolyodom el én magam is. - Persze, elmehetünk, úgyis be kell majd mennem a könyvtárba mostantól rendszeresen, úgyhogy bármikor megoldható gyakorlatilag. Majd kitalálod, mi tetszene a leginkább, egyébként, újba belekezdeni sosem késő, meg aztán, mivel hosszú életre alapozol, szerintem nem árt minél több lábon állni. – Ami engem illet, rengeteg mindenből meg tudnék élni, bár többnyire az egyszerűbb dolgokat szeretem, ha már a falka életében ennyire bonyolult szerepet töltök be. - Semmi, még mindig megvan, hétvégente szerintem én leszek ott, vagy ha épp be tudok ugrani, de felvettem egy virágkötőt, a pénzügyeit továbbra is én fogom intézni, ne aggódj, eszemben sincs eladni. – Sokat jelent, nem csak miatta, már Gwen miatt is, ugyanúgy ott talált rám, mint ahogy Madison. Értékes hát számomra. - Szóval… Tupilek könnye… A legenda úgy szól, hogy mikor az elsők közt felütötte fejét a trónbitorlási vágy, s Alignak könyörületet nem ismerve roppantotta össze ellenségeit, Tupilek minden halottért könnyeket hullajtott, minél idősebb, nagyreményűbb volt egy farkas, annál többet. Az ő gyásza és fájdalma töltötte meg ezt a tómedret. A víz felszíne mindig tükörsima, sose zavarja fel semmi, a környék háborítatlan és békés... maga a megtestesült nyugalom, a magam részéről a kedvenc helyem.
Szavaira csak bólintok és elraktározom magamban ezt az információt is. Én jelenleg eléggé nehezen tudnám elképzelni úgy az életemet, hogy nem vesz körbe egy falka, de legfőképpen úgy, hogy Lili nincs mellettem, de gondolom majd évtizedek múlva már külön utakon fogunk járni, vagyis nem lóghatok majd állandóan rajta, s ha egyszer eljön ez a pillanat, akkor biztosan, hogy nagyon nehéz lesz és fájni fog, mert túl sokat köszönhetek neki és nagyon is fontos számomra. Szerintem a legfontosabb személy jelenleg az életemben. A büntetést meg elfogadom, még ha nem is tetszik annyira az, amit a tettemnek köszönhetek, de vállalom a felelősséget. - Tudod, néha kicsit ijesztő is farkasnak is lenni. – szeretném közel engedni magamhoz és hálás vagyok azért neki, hogy türelmes velem, s nem próbálja megerőltetni a dolgot, de úgy érzem, hogy ezt is muszáj elmondanom neki. – Mármint mégis csak egy ragadozó él bennem, s néha félek attól, hogy esetleg valami bajt teszek miatta, vagy általa. De másrészt meg, ha nem lenne, akkor túlzottan is hiányozna. Mindenkiben van ilyen kettőség? – pillantottam rá kíváncsian, hiszen tényleg nagyon érdekelt a dolog, hogy ez normális-e, hogy ezt érzem. - Rendben van. – bólintok sietve, majd amikor magához ölel, akkor kicsit odabújok és egy apró puszit nyomok az arcára. Tényleg nem szeretném őt elveszíteni, még ha tudom, hogy egyszer eljöhet az-az idő is. - Köszönöm, igazán szerencsés vagyok amiatt, hogy pont te szúrtál ki engem. – mosolyodom el őszintén, hiszen tényleg így gondolom. Igazán szerencsésnek tartom magamat emiatt, s a hálám szerintem örökké élni fog irányába. - Az tényleg nincs messze, s itt lesz megtartva, vagy esetleg máshol? Mentek valahova utána? – kíváncsiskodtam izgatottam, mert tényleg nagyon érdekelt. Meg szerintem egy kis pihenés rájuk is ráférne. Legalább kicsit kettesben lehetnének. Velem meg nem hiszem, hogy lesz addig baj, majd valaki néha rám néz és kész. Meg tudunk telefonon is beszélni, ha esetleg elmennének nászútra. – Hmm, akkor esetleg lehetne az is, hogy rajzolok párat neked, hátha ihletet kapsz, s akkor összehozunk egyet neked. – tettem hozzá még lelkesen, hiszen örültem annak, hogy megcsinálhatom neki a ruhát és nem valahonnan rendelni szeretné. - Sajnálom. – nem örültem annak, hogy egy őrző halála kisebb fajta árnyékot festett eme boldog percekre is. – Nem ismertem őt, de ha nektek ennyire fontos volt, akkor vélhetően ti is azok voltatok számára. S ha valaki fontos valaki számára, akkor azt szeretné, ha igazán boldog lenne az a fél, aki még az élők között marad. Tudom, hogy könnyű ezt mondani, de szerintem ő is azt szeretné, ha az ő halála nem árnyékolná be azt a fontos napot. – pillantottam óvatosan Lili-re. Legalábbis, ha én halnék meg, akkor biztosan ezt szeretném, hogy ne szomorkodjon miattam, hanem sokkal inkább a jóra gondoljon és a boldog perceket élje meg. Arra, hogy nem dönthet csak úgy bólintok, de nem felelek. Amikor pedig a másik dologra terelődik a szó, akkor kíváncsian fürkészem őt, majd néha bólintok egy aprót, hogy lássa figyelek rá. S akkor ez tényleg nagy megtiszteltetés mind számára, mint a farkasok számára vélhetően. - Én nagyon örülök ennek, hogy ennyi jó dolog történt veled. Emmett is tudja már? – kérdezem meg tőle mosolyogva. Bár vélhetően ekkora hírt egyből elmondott neki. – Rendben van, kíváncsi vagyok, hogy mit lehet itt tanulni. El se hiszem, hogy egyetemre mehetek majd. – s a lelkesedésem egyre nagyobb lesz, hiszen olyan dolgot kapok tőle, amiről régebben csak álmodozni tudtam miután már nem járhattam iskolába, hanem otthon kellett mindent megtanulnom barátok nélkül. - Esetleg néha én is besegíthetek ott? – kérdezem meg újra óvatosan, hiszen tudom, hogy felügyelet nélkül nem mehetek oda, de ha ő ott lesz vagy más farkas, aki tud rám vigyázni, akkor szívesen besegítenék ott. Amikor pedig visszakanyarodunk a tó történetéhez, akkor újra kíváncsian pillantok rá és hallgatom azt, amit mond. Néha elkerekedik a szemem és csodálkozva hallgatom ezt a történetet is, ami az őseinkről szólnak. – S szerinted, ha meghal egy farkas, akkor újabb könnyekkel ajándékozza meg a tavat, vagy már nem? Esetleg ő vigyázz ránk Alignakkal szemben? – kérdezem meg alig hallhatóan, miközben a tó tükrét figyeltem. – Mesébe illő hely, s tényleg igazán békés, így nem csodálom, hogy a kedvenc helyed. Ő vele beszéltél már? Most vele szerettél volna megpróbálni beszélni?– teszek fel egy újabb kérdést, hiszen ő suttogó, de nem tudom, hogy valaha beszélt már valakivel vagy nem… Lehet mondta, de annyi minden történt most is, hogy azt hiszem néha bizonyos dolgok kiesnek…
- Abban biztosan van, akibe szorult némi jó érzés. Sokan akadnak azonban olyanok is, akik kihasználják, hogy ragadozók lettek, visszaélnek vele, csalódást okozva ezzel a Teremtőjüknek. Vannak nagyon tévútra terelődő beharapások is, de azt hiszem, kijelenthetem, hogy neked ettől nem kell félned. Örülj, hogy még van lelkiismereted. Sokakból kikopik az évszázadok súlya alatt. S ha elvennék tőled, egy részed sosem heverné ki, de ne aggódj, ettől nem kell félned. – Sosem hagynám, ő az én kölyköm, hozzám tartozik, és ha bántják, engem bántanak. Meg fogom védeni, amennyire csak erőmből telik, noha úgy hiszem, jelenleg nem fenyeget az a veszély, hogy baja essen. - Így kellett lennie. Elmúltam háromszáz, és még nem volt kölyköm… egyszerűen senkiről sem tudtam elképzelni, amíg meg nem láttalak téged. – A sorsban, sorsszerűségben hiszek, a messzemenőkig, és tudom, hogy felém vezérelte a sors, ezért találkozhattunk. - De sok kérdésed van. – Nevetek fel röpkén, jóízűen. - Azonban bármennyire is szeretném megválaszolni őket, jelenleg sajnos nem tudom megtenni, lévén ezeket még nem beszéltük meg. Ha az itt alatt Fairbankset érted, akkor biztosan, de hogy utána megyünk-e… nos, fogalmam sincs, lévén még erről sem esett szó. Még friss az egész, és gyanítom, a szervezés is erősen nagy vonalakban fog történni, lévén Savannah halála miatt abszolút nem ez a hangsúlyos. – Ha rajtam múlna, nem most lenne, de megértem Emmett nézeteit, épp elég neki most a húga elvesztése, nem akarom még én is nehezíteni a helyzetét. - A nászút meg azon is múlik, hogy elengednek-e bennünket az aktuális teendőink. – Tekintettel arra, hogy iskolaszünetben lesz, gyanítom lehetne szó róla, de fogalmam sincs, Emmett mennyire szeretne elmenni a városból. - Az szuper lenne, nagyon kíváncsi vagyok, úgysem láttam még egy alkotásodat sem. – Talán mert egy ideje nem művelte, vagy csak nem hozakodott elő vele, nem is számít, ideje, hogy ezt az oldalát is jobban megismerjem. - Tudom, hogy ezt szeretné, ebben én is biztos vagyok, de nem tudok elképzelni olyan forgatókönyvet, amiben ne árnyékolné be. Nagyon fontos volt Emmett életében, és szerintem élete végéig hibáztatni is fogja magát a halála miatt. Ugyanakkor igaza van, hogy hiába várnánk, mindig lesz valami, ami miatt nem lesz tökéletes, elvégre, semmi sem az, tudom jól, csak… ezt csodálatosnak szerettem volna, tudod? Olyan napnak, ahol minden gondot feledve egy kicsit, felhőtlenül boldogok lehetünk. – Nem mondom ki, de jelenleg nem érzem úgy, hogy ez megvalósulhatna, hisz még én sem lennék képes rá, nemhogy Emmett. - Persze. Tudod, a húga volt az előző könyvtáros, nem bólinthattam rá anélkül, hogy áldását adná rá, úgyhogy elmondtam neki. Szerencsére az elképzeléseimmel ellentétben nem zavarta. – Nem szívesen mondtam volna le a lehetőségről, és igyekeztem volna egy kicsit faragni a véleményén, ha nemet mond, de nem volt rá szükség. - Most így megvan rá a lehetőséged, de tudd, hogy kölyökként nem kötelező még ilyen mértékben a jövődet ápolgatnod, viszont szerettem volna, ha tudod, az új munkám ezt is magával vonzza. – Meglátjuk majd, hogy milyen szakok vannak, és akad-e olyasmi, amit szívesen tanulna, ha igen, magától értetődik a dolog, ha nem, hát abban az esetben nyilván nem fogom leerőltetni a torkán. A lelkesedése végett emiatt nem kell aggódnom, viszont arra mindenképp figyelnem kell majd, hogy a férje meg ne találjon bennünket. Még az is lehet, hogy az esküvő után a nevemre veszem. Erről azonban mindenképp előbb Emmettet kell megkérdeznem. - Mármint a könyvtárban vagy a virágboltban? – Ezt jelen pillanatban nem tudom eldönteni, de mivel közel sem valószínű, hogy a virágboltba farkast találok, aki ezzel szeretne foglalkozni, ezért ott nagyon ritkán tudna, mindenesetre majd meglátjuk, mit válaszol. - A mai farkasok már nem azért halnak, mint akkoriban, és Tupilek is rég halott, nem gondolnám, mint ahogy az is biztos, hogy a legendák sem mindig igazak teljes egészében. Egyébként, szép gondolat. Azt, hogy odaát mi történik, ilyen mélységében sajnos én sem tudom. Szeretném, ha egyszer válaszolnának, de egyelőre még nem történt meg. Attól tartok, még nem vagyok elég méltó rá. – Nézek fel az égre, mintha azt remélném, valami csoda folytán mégiscsak megkapom a magam válaszát. - De alapvetően ő lenne a cél, és itt úgy hiszem, nagyobb esélyem van rá, mint bárhol másutt…
Kezdőlap
