A legenda szerint, mikor az elsők közt felütötte fejét a trónbitorlási vágy, s Alignak könyörületet nem ismerve roppantotta össze ellenségeit, Tupilek minden halottér könnyeket hullajtott, minél idősebb, nagyreményűbb volt egy farkas, annál többet. Az ő gyásza és fájdalma töltötte meg a tómedret. A víz felszíne mindig tükörsima, sose zavarja fel semmi, a környék háborítatlan és békés...
- Húha, az szép! Az összes tagot felsorolta? - kérdezem kíváncsian, mert vagyunk azért egypáran, még akkor is, ha a falkatagokat nem vesszük számításba, csak azokat, akik ténylegesen rendelkeznek valamilyen titulussal. - És sikerült mindent megjegyezni? - mosolyodom el, némi viccelődéssel a hangomban, mert én a magam részéről elég lehetetlennek tartom, hogy például vissza tudná nekem most mindet mondani, de az mondjuk elképzelhető, hogyha mondanék neki egy nevet, akkor beugrana, milyen titulust is visel az illető. - Minden idősebb farkas alá tudná szerintem támasztani az állításom. Persze így utólag már könnyű beszélni - újfent görbülnek az ajkaim, hiszen akkor tényleg elég nehéz és borzalmas volt, elképzelni is lehetetlen volt, hogy egyszer eljön az a pillanat, hogy ilyen közel álljak a kétszázhoz, de itt van. - Én öt év híján kétszáz esztendőt tudhatok a hátam mögött - osztom meg vele, hiszen egyáltalán nem titok, milyen idős vagyok és még ezzel az életkorral is viszonylag fiatalnak számítok. Amolyan fiatal felnőtt, ha lehet így mondani. - Így van, ezt nagyon is jól mondod! - bólogatok egyetértően, rengeteg év áll előttünk, előtte is, ha túljut a kezdeti nehézségeken és már nem kölyökként lesz számon tartva. Akkor aztán szinte kitárul a világ, megannyi lehetőség, bele sem mer gondolni a farkas lánya. - Pontosan. Habár olykor egy-egy másik vérvonalnak nagyobb hasznát venném, de azzal kell megelégedni, ami adatott. Én ezt is rendkívül szeretem - nem panaszkodom, ohh, Isten ments! De szerintem aligha létezik olyan farkas, aki nem gondolt már abba bele, milyen lenne, ha másik vérvonal képessége lenne a birtokában. Érdekes eljátszadozni a gondolattal, hogy milyen lenne a Villámok gyorsaságát birtokolni, vagy éppen a Muszklik erejét. Egyik sem passzolna hozzám túlságosan, úgy vélem, nem is sűrűn fordul hát elő olyasmi, hogy másik farkasról ábrándozom, hiszen szeretem a bennem élő bundást, minden képességével egyetemben. - Igen, némelyik egészen találó, azokat könnyebb megjegyezni, de egy-kettőnél nekem is hosszabb időbe telt, mire sikerült az emlékezetembe vésnem és jól kiejtenem - szélesedik ki a mosolyom, ahogyan egykori gyengeségeimre gondolok. Idővel beletanul az ember ebbe is, nem hiszem, hogy ezzel komoly problémák lennének majd. - Persze, hogy jó. Mindig is szeretettem a legendákat, érdekelt, hogyan kezdődött minden, miként alakultak a dolgok és, hogy lényegében hogyan is születtünk - mélyedek bele egy kicsit mélyebben a dolog ezen vonulatába. - Mindig akad olyan személy, aki az élre szeretne törni - húzom el a számat, ez ma sincsen másképpen szerintem, habár jelen pillanatban ebből annyira sokat nem érzünk falkaszinten, de naponta hallani ilyen történeteket, hogy egyszerű munkahelyi alkalmazottak mit meg nem képesek tenni, hogy a másiknak aláássanak, csakhogy feljebb kerülhessenek, vagy éppen övék lehessen a megüresedett vezetői szék. Soha nem vágytam hatalomra, van azonban, akit ez éltet, el kell fogadnunk. - Nem tudni erről olyan sokat, az viszont biztos, hogy sokkal fogékonyabbak voltak a Szellemekre, hiszen ők tőlük kapták az ajándékot is - e legendák így beszélik, mi pedig ugye csak ebből meríthetünk. - Hm, mit szólnál hozzá, ha körbejárnánk a tavat, aztán pedig elnéznénk a lak irányába? - vetem fel a javaslatomat, majd mielőtt még úgy érezné, kötelező azt csinálni, amit én szeretnék, megtoldom a mondandómat - Persze ha még maradnál, nyugodtan mondd! Vagy ha máshoz volna kedved - úgyis érezni fogom, ha nem mondd igazat, bár szerintem ezzel már tisztában van, legalábbis remélem, ha viszont nincs, akkor majd most kiderül úgyis. Mindenesetre én most tényleg azt szeretném, ha jól érezné magát, ráérni pedig ráérek, szóval bőven van időnk. Mindenesetre ha beleegyezik az indulásba, akkor a poharam kiürítve teszem vissza a táskámba, hogy aztán továbbra is a tóparton maradva induljak meg, ha ő is felvette a cipőjét és indulásra kész.
- Nem, csak azokat, akiknek titulusa van, a falkatagokat nem, meg a kölyköket sem, és úristen, dehogy sikerült, túl sokan vannak, vagyunk… de azért hogyha valaki bemutatkozik, kapizsgálom a dolgot, szóval nem reménytelen, de még beletelik némi időre, hogy a ki-kicsodával és micsodával tisztában legyek. Elég jó a memóriám, de ennyire azért nem, ha többször elmondta volna, esetleg le is írom, akkor biztosan jobban ment volna a dolog, így azonban esélytelen volt. - Hú. Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy én is élhetek majd ennyit. Tudom, hogy Matt is közel ennyi idős, és apa is elég öreg, már emberi szemmel nézve, de ahogy tapasztaltam, mindez még nagyon kevés, ha összevetjük Atyám korával, aki viszont már elmúlt háromszáz bőségesen és egy egész Falkát vezet. Még mindig nem fogtam fel szerintem annak a súlyát, hogy egy ilyen farkas Teremtett engem. Még ha nem is önszántából, hanem a választásom miatt. - Én nem is tudom, mi lenne nekem majd egyszer jó, bár tudom, ilyenen még fölöslegesen gondolkodom, de azt szokták mondani, hogy merjünk nagyot álmodni… Te hogy lettél Felderítő? Természetesen a kíváncsiság szüli a kérdésemet, s mivel most épp olyan személlyel vagyok, aki nem rest válaszolni a tömérdek kérdésemre, hát nem fogok leállni velük, hiszen bőven vannak olyanok, akik nem igazán örvendenek a kérdésáradatnak, én pedig szeretném ezt a lehetőséget kihasználni. - Nekem is el fog tartani egy ideig, talán könnyebb lenne, ha az itteni őslakos kultúrában járatos lennék, de nem vagyok az, szóval többségük nyelvtörőként hat nekem. Ez mondjuk nem nagyon lehet meglepő így első hallásra, de idővel belejövök majd mindenbe, efelől nincsenek kétségeim, hisz ha elhatározok valamit, azt szokásom addig nyüstölni, míg véghez nem viszem. - Nem értem, miért jó ez, ha valami működik akkor is, ha nincs senki, aki mások felett páváskodna. Biztos csak a naivitás beszél belőlem, de egy zsarnok legyőzése után szerintem elég buta dolog megpróbálni felülemelkedni a többi farkason. Mindenesetre, talán valahol ott gyökeredzik a probléma, hogy mégiscsak ember az alapanyag, és az emberekben benne van a becsvágy, az önzőség. Azt azért remélem, hogy a Falkán belül most nincs ilyen, és némi önző gondolatmorzsám most nekem is van, hisz ha Castort eltüntetnék a falka éléről, akkor az az én végemet is jelentené, hisz ahogy Norina ecsetelte, a kölyök Teremtő nélkül csak teher. - Értem. Hát, amit hallottam erről a Vörös Holdról, a szellemekről nem nagyon akarnék sokat tudni. Húzom el a számat, nekem bőven elég annyi, hogy Matt ott sérült meg, majdnem bele is halt, nem biztos, hogy kibírtam volna, noha nem mindent elsöprő szerelem a mienk, inkább alig hajtott rügyet, elkezdett alakot ölteni, de félő, hogy most el fog halni az alaszkai hidegben, a közénk feszülő távolságban, megannyi akadályban. Ettől még nagyon aggódtam érte, s iszonyatosan hiányzott volna, bármily friss is legyen az ismeretségünk. - Nekem jó! Bólintottam, s már ki is másztam a vízből, szerintem mezítláb megyek addig, amíg meg nem szárad a lábam, utána majd visszaveszem a zoknimat és a cipőmet. - Majd mondom, de én már annak is nagyon örülök, hogy elhoztál ide, és beszélgetünk mindenféle érdekes dologról a friss levegőn. Pillantok rá egy széles mosollyal, komolyan hálás vagyok neki, és eszembe sem jut másra vágyni, mint amit most kaphatok, mert őszintén, onnantól, hogy kijöttünk a szállodából, nekem teljesen mindegy, hogy mit csinálunk. - Egyébként, miért van két helyen falkaszállás? Ez már foglalkoztat egy ideje, és nem egészen értem, az egyesülésről még nem igazán sikerült képbe kerülnöm.
- Szép is lett volna, ha őket is felsorolja, kicsit sokan vannak - jegyzem meg mosolyogva, hiszen a kölykök és falkatagok összesen egészen biztosan kitesznek annyit, mint a titulussal rendelkezők. - Egyébként pedig ne aggódj, nekem sem kis időbe telt, mire sikerült megjegyeznem ki kicsoda, pedig én azért jóval idősebb voltam, mint te, amikor csatlakoztam a falkához - közel hatvan éve már, ami azt illeti. Így belegondolva eszméletlen, milyen gyorsan elszaladt az az elmúlt néhány évtized. - Bőven van még időd barátkozni a gondolattal - kacsintottam vidáman. Eleinte mindenkinek furcsa, nekem is az volt, szerintem az összes farkasnak az volt, aztán ahogy telnek az évek, egyre megszokottabbá válik a dolog. Főleg, amikor száz évesen is ugyanúgy nézek ki, mintha még csak harminc lennék. Azért ez igazán áldásos dolog. - Az csak jó, ha mersz nagyot álmodni, bár még tényleg bőven van időd eldönteni - még jó néhány évtized. - Az én felderítői pályafutásom már kölyökkoromban elkezdődött - húzom el a számat, mert ez igencsak hosszú és bonyolult történet, ráadásul gyarló mivoltomat mutatnám meg vele és nem arról van szó, hogy ne tartanám méltónak arra, hogy beavassam, de ez olyan dolog, amivel egyáltalán nem szeretek kérkedni. Mert nem túl szép dolog. - A Teremtőmnek kémkedtem, mondjuk így. Aztán.. nem tudom, valahogyan természetes volt, hogy ilyesmit szeretnék csinálni, most is az okmányirodában dolgozom - ezt talán nem kell jobban megmagyarázni, miért is jó dolog a falka számára az ilyesmi. - Meg amúgy is.. valahogy a többi „irány” egyáltalán nem állt hozzám közel - mosolyodtam el, hiszen elég arra gondolni, hogy mondjuk végrehajtó lesz belőlem.. A hideg is kiráz a gondolattól. - Idővel minden természetessé válik, ahogy majd az őslakos kultúrával is sikerül képbe kerülni. Bár arról én nem igazán tudok mesélni neked, de ha benézünk a Lakba, hátha összefutunk majd valaki olyannal, aki egyszer majd szívesen tartana neked történelemórát - optimista vagyok, így nem jelent gondot reménykedni az ilyesmiben. Ráadásul képtelenség úgy végigmenni a Lakon, hogy ne fussunk össze valakivel, az már más kérdés, hogy találunk-e megfelelő személyt, de hát.. a remény hal meg utoljára. - Én magam sem fogom soha megérteni az ilyesmit, de talán azért is furcsa számunkra az ilyesmi, hiszen mi magunk nem vagyunk túl nagyravágyók. Legalábbis ahogyan eddig megismertelek, te sem tűnsz olyasmi típusnak. Vannak azonban olyanok, akiknek szükségük van a hatalomra, mintha csak a lényük része lenne, éppen ezért minden kínálkozó lehetőséget kihasználnak. Nem véletlen született a „többet ésszel, mint erővel” szólás - vonom meg végül mosolyogva a vállam. Soha nem fogom megérteni az ilyen alakokat, mivel én magam soha nem vágytam magasabb babérokra törni, nekem így tökéletesen megfelel. De mint tudjuk, nem mindenki ilyen és Siennának is igaza van abban, hogy ember az alapanyag, ez pedig elég sok mindent megmagyaráz. - Akkoriban még nyilván más volt a Szellemekkel való kommunikáció - ismét csak megrántom kissé a vállam, engem a Vörös Holdkor jellemző megszállás eddig mindig elkerült, így erről nyilatkozni bővebben nem tudok, ahogyan a múltról sem, hiszen csak legendákból ismerem én is a történelmünket. - Örülök - mosolyodtam el őszintén, hiszen tényleg jó érzés, hogy örömet okozhatok másoknak. Persze nem leszek kölyökpesztra, de nem árt, ha a kicsik érzik, hogy igenis van, akivel beszélhetnek, aki kedves és nem csak az edzésekből és tanulásból áll a kölyöklét. Én is rendkívül örültem volna, ha akad mellettem egy ilyen személy a kölyökéveim alatt. - Azért, mert régebben két falka élt itt - kezdek bele a magyarázatba, miután elindultunk. - Az őslakosok ugyebár őslakosok, ők már rettentő régóta itt élnek, viszont a túl sok galiba miatt, amit okoztak, a helyi Őrzők segítséget kértek. Méghozzá Castor falkájától, így jöttünk ide mi. Egy ideig külön létezett a két falka, aztán nem is olyan régen az őslakos Atanerk behódolt Castornak. A két falka egyesült, de a szállások ugyanúgy maradtak, habár van átjárás a két terület között - fejezem be a kis monológomat, furcsa, régen beszéltem már ennyit, de egy cseppet sem bánom. Szívesen mesélek, ráadásul Siennát tényleg érdekli a dolog. - Kivel találkoztál már a falkából? - teszek fel végül én magam egy kérdést, kíváncsi vagyok, kivel volt szerencséje - vagy épp szerencsétlensége - már megismerkedni a hotelben. Most talán majd megismerhet néhány tagot a hegyiek közül is, mert biztos vagyok benne, hogy fogunk majd néhánnyal találkozni. Közben persze töretlenül haladok előre, néha, ha esetleg egy szép madarat látok, akkor megállok és felhívom rá a figyelmét, ahogyan a tó túlfelére érve is megállok kicsit, hogy erről az oldalról is megszemlélhesse kicsit. Aztán persze haladunk tovább, hiszen a lakba is szeretnénk még ma eljutni és bár nekem szabad a délután és az estém, de nem biztos, hogy olyan jól venné ki magát, ha csak késő este érnénk vissza a hotelba.
- Ohh, de kaptam tőle ilyen kis tanulókártyákat, mint az iskolában. Nagyon komoly, úgy azért könnyebb lesz valamivel. Mosolyodtam el, ha én magam nem lennék egyébként is kellőképpen maximalista, biztosan túlbuzgónak találnám Norinát, de így nincs így, valószínűleg nekem is eszembe jutott volna valami hasonló előbb-utóbb, így csak megkímélt a fölösleges fáradozástól, amiért igazán hálás vagyok. Úgy tűnik, sikerült kellemetlen dolgot kérdeznem, amit határozottan nem szerettem volna, mert tényleg nem szeretek senki életében vájkálni, mentségemre szóljon, nem hittem, hogy ezzel rosszat tennék. Ezek szerint tévedtem. Máskor százszor jobban meggondolom, kitől mit kérdezek, és igyekszem majd nem személyesre venni a figurát. A jelek szerint ez nem nagyon megy nekem. - Ohh értem. Az okmányirodában dolgozni gondolom kifejezetten hasznos. Mondjuk, nyilván törvényt szeg vele, de hát, valamiképp meg kell oldani feltűnésmentesen a dolgokat, és az már leesett nekem is, hogy a falka tagjai mindent alárendelnek a falkának. Vélhetőleg erre én is hamar rá fogok érezni, már csak azért is, mert az Alfám a Teremtőm is egyben, és holt biztos, hogy tesz majd arról, hogy ez belém ivódjon. Belém verni nem kell majd, nem vagyok az a fajta. - Az jó lenne, mert kíváncsi vagyok rá. Biztos vannak köztük is kedvesek, mint mondjuk te. Izé… nem azt mondom, hogy a többiek nem azok, csak hát, vannak azért morcosabbak személyek is, ahogy eddig észrevettem. Ez mondjuk normális, a világ is így működik. Alapvetően odáig még nem jutottam, hogy bárkiről is azt gondoljam, leharapná a fejem, ha olyat tennék, mondanék, amivel egy kicsit is sikerül felhergelnem. Nem is tudom, idegesítettem-e már fel valakit úgy rendesen, még csak kamaszos hisztériáim sem voltak soha, amiktől anya a haját tépte volna. - Ez igaz. Azt hiszem, fölösleges is a megértésével próbálkoznom, mivel nem vagyok olyan, nem is tudhatom, mi mozgat egy nagyravágyó személyiséget. Ők meg biztos a magunkfajtát nézik madárnak. Erre azért elmosolyodtam, remélem, nem sértem meg vele, arra meg tényleg csak bólogatni tudok, hogy én sem vagyok ilyen, úgyhogy maximálisan helytálló az, amit mondott. A szellemekkel kapcsolatos kérdéskörön gyorsan túllépek, és jobban érdekel az, hogy miért is laknak külön a farkasok, szóval nagyon is odafigyelek, mikor elkezdi Nora ecsetelni, s szó mi szó, kicsit azért meglep a dolog. Bár, ki tudja, lehetséges, hogy az ilyen falkaösszeolvadás általános dolog, nem igazán tudhatom, mindenesetre érdekes. - Hú, na ezt még nem tudtam. Ezek szerint nem volt mindig ilyen nyugis a falkaélet errefelé. Gondolom, történt egy s más, míg két falka volt, legalábbis, még emberi fejjel belegondolni is adja magát, hogy nyilván az őslakosok szerették volna, ha eltűnik innen Castor falkája. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy könnyű menet volt. Remélem, azért már nincsen feszültség falkán belül az egykori különálló falkák tagjai között. Ez lehetséges, hogy megint olyan téma, amit nem kellene boncolgatnom, de hát mit tehetnék, ha egyszer érdekel, s ha érdekel, akkor lehetőség szerint mindent megteszek, hogy a tudásszomjam kielégüljön. - Duncant ismertem meg először, meg az Orpheum személyzetét, aztán Michellet, bár őt határozottan nem kedvelem, mert átvert, utána jött Castor, ami mondjuk gondolom nem újdonság. Norina tartotta ugyebár nekem a gyorstalpalót, illetve Emilyvel sikerült beragadnom egy ízben a liftbe, ahonnan az a… Vezető Testőr mentett ki, aki borzalmasan fiatalnak látszik, de biztos nem az, és nem jut eszembe a neve. Meg… nem tudom azt sem, hogy kinek van bejárása Castorhoz, de egy nőstény szedett ki a kádjából a beharapásom éjszakáján, mert elaludtam, és terelt be a mostani szobámba. Azt hiszem, ennyi. Gondolkodom el, majd hirtelen bevillan még valaki. - Jaj, hát persze, Sofia, bár vele azóta nem találkoztam, hogy farkas lett belőlem, csak a tánciskolájába jártam. Égni fogok, ha valakit elfelejtettem, de szerintem nem, ha mégis, hát majd mondom, ha esetleg eszembe jut még valaki. Baktatok mellette, nagyjából mindenre határozottan lelkesen reagálva, nem tehetek róla, de tényleg minden érdekel, és most különösen szükségem van arra, hogy keressem a szépet. - Te régóta vagy már a falkában? Az elmondása alapján egy ideje már igen, de azért kíváncsi vagyok, nem mintha a szememben bármit is számítana, csak abból a szempontból lehet érdekes, hogy vajon Castornak mennyi idő kell, hogy megbízzon valakiben úgy igazán, mert úgy vettem észre, hogy benne például bízik, bár az is lehet, hogy tévedek. Nem rendelkezem még olyan hatalmas éleslátással a világ dolgait illetően tizennyolc éves fejjel.
- Nahát! Igazán leleményes a kis nőstény, azt meg kell hagyni! És úgy valóban könnyebb lesz a dolog - mosolyodtam el őszintén, hiszen valóban mulatságos volt kissé ez a tanulókártyás dolog. Persze ez nem azt jelenti, hogy kinevetem őket, sokkal inkább teljes mértékben bájos a dolog. Így is meg lehet oldani. Nyitott könyv számomra a leányzó, így nem nehéz rájönnöm, hogy rájött, nem éppen a kedvenc kérdésemet tette fel, de annyi baj legyen! Jól esik, hogy érzékeli a dolgot és a következő megjegyzése már másfelé tereli a témát, amiért igazán hálás vagyok neki. - Így van. Az persze más kérdés, mennyire mocskolom be vele a kezemet, de ebből a szempontból első a falka. Sok mindent megkönnyít az, hogy van egy belső ember, mondjuk így - vontam meg enyhén a vállamat. Régebben sokkal jobban zavart és állandóan attól rettegtem, hogy le fogok bukni, hogy kirúgnak, hogy börtönbe zárnak. Azóta ez már teljesen más, úgymond természetessé vált a dolog és egyáltalán nem parázok attól, hogy baj lehet belőle. Be vagyok biztosítva. - Teljes mértékben igazad van - kuncogok fel röviden, hiszen abszolúte igaza van, sajnos nem mindenki a kedvességéről híres - Sokkal többet élünk, mint egy átlagos ember, ennél fogva sokkal több minden történik is velünk. Jók és rosszak is. Mindenki máshogyan dolgozza fel a veszteségeit és a csalódásait - lágy mosolyra görbülnek ajkaim, teljes mértékben őszintén beszélek. Van, aki belerokkan, vagy éppen elzárkózik a külvilág elől. Ki azzal, hogy magányos életmódot folytat, de van, akinek a személyiségén változtat a megannyi év. Könnyebb gorombának lenni, mint megszeretni valakit és aztán elveszíteni. Velem is rengeteg kellemetlen és rossz dolog történt, csak nem hagytam, hogy megfeketítsen. Minden csak hozzáállás kérdése. - Egyébként pedig - kanyarodok vissza az eredeti téma felé -, akkor keresünk majd tudatosan valakit, aki mesélhet neked a hagyományokról és a kultúráról. Az őslakosok köreiben is akadnak ám jófejek, nekem elhiheted - nem igazán ismerem a falkának azon részét, de abban biztos vagyok, hogy találunk majd egy kedves farkast, aki okítja majd kicsit a leányzót. - Igen, ez valószínűleg így van - mosolyodtam el én magam is, mert ez nagyon is helytálló dolog volt. Mind az a része, hogy megérteni soha nem fogjuk őket, lévén, minket nem ilyesmi dolgok mozgatnak, de a másik részét is igaznak találtam, hogy minket meg valószínűleg ők néznek madárnak. - Nem volt egy sétagalopp, az biztos. Állandó rivalizálás, újjal mutogatás, pedig nem is ismertük egymást, de már maga az a tudat, hogy ő őslakos, mi meg betolakodók… Nem kellett semmiféle indok, a puszta „származás” is elég volt, hogy egymás torkának ugorjanak a felek - húztam el a számat, ahogyan felrémlettek az akkori idők. Egyáltalán nem volt kellemes. - De hála égnek most már nincs ilyen jellegű probléma, Castor erős kézzel fogja a falkát - nincs mit ezen titkolgatni, ez bizony így van. - Akkor már van azért némi ismereted néhány tagról és ahogy hallom, nem is csak annyira futó ismeretség - fűzöm hozzá a saját gondolataimat, miután elmondta, kikkel is futott már össze. - Egyébként a nőstény, aki kiszedett a kádból, valószínűleg Emma lesz. A fiatalnak tűnő hím pedig Lucas és igen, jól sejted, nálam is idősebb - görbült széles vigyorra szám, amiből talán sejthette Sienna is, hogy ismerem a hímet, méghozzá kedvelem is, ráadásul az nem kifejezés. Persze lehet ez már így egyből sok is lesz, mert sokak szerint nincs fiú és lány között barátság, de mi már közel hatvan éve cáfolunk rá erre az állításra és minden bizonnyal ez így is marad. - Nagyjából hatvan éve - válaszoltam kedvesen, aztán pedig, hogy ez régnek számít-e, majd ő eldönti. Szerintem nem olyan hosszú idő, ha az életkoromat vesszük alapul, viszont ha az ő tizennyolc évét, akkor elég hosszúnak tűnik. De ezt majd ő megítéli. Ezután már annyit nem is beszéltem, inkább csak a látványosabb dolgokat mutogattam neki, egészen addig, amíg megkerültük a tavat és nem indultunk el lefelé a lak felé. - Nézd csak! Az ott már a lak lesz - mutattam előre a fák között kandikáló épületre, amihez ahogyan egyre közelebb értünk, úgy terebélyesedett, merthogy igencsak nagy épületről van szó - A falkaegyesülés óta szabad a bejárás, szóval bejárhatjuk az egészet, hogyha van kedved. Akkor tuti belebotlunk majd valakibe.
- Azt tudom, hogy első a falka, szóval nem is csodálkozom. Kissé komor sóhaj szökik ki ajkaimból, mert ezt a mentalitást még az emberi felem nem igazán tette magáévá, bár a farkasomban már most érzem lobogni, ami egy kicsit azért ijesztő tud lenni. Mármint, olyanokhoz kötődni, akiket előtte sosem ismertem, a testvéremnek mondani őket, a családomnak. Túlzottan is megvisel, de meg fogok vele birkózni, csak egy kis idő kérdése. - Igen. Persze, az sem mindegy, milyen volt az ember alaptermészete. Én azért valahogy úgy képzelem, hogy ha valaki olyan, mint mondjuk én, azt nehéz teljesen átbillenteni a másik irányba, viszont például Duncanről nem tudom elképzelni, hogy valaha könnyű eset lett volna… - Nem is gondoltam, hogy nincsenek, a nagy számok törvénye alapján kell, hogy legyenek. Kuncogok fel, nem feltételeztem én eddig sem, hogy mindenkinek zabszem szorult a popójába, igazából, a hotelben lakók közül is többnyire egész kedves személyekbe futottam. Emily olyan hűvösen távolságtartó volt, de szerintem ő alapból is ilyen, nincs ezzel semmi baj, ettől még nem éreztem rosszul magam a társaságában. - Egyébként, nagyon örülnék neki. Valóban érdekel, az is nagyon megfogott, amit eddig Nora mesélt az eredetünkről, jó lenne minél többet tudni róla, elvégre, akármennyire is viselje meg a lelkemet, nekem már ez az életem, hát erre kell építenem, és a lehető legtöbbet tudnom róla. - El tudom képzelni, amolyan bandaháború jelleggel, mint mondjuk Chicagoban régen, úgyis onnan jöttetek, még testhezálló is. Azért örülök, hogy most már nincs erről szó, mert akkor biztos remek célpont lennék. Ebbe inkább bele sem gondolok, elvégre, az Alfa kölyke bizonyos szempontból szép kis trófea lehet, és elég nagyot lehet rúgni vele. Bár, lehet, hogy ha most azonnal bajom esne, még senkiben sem hagynék vele kifejezetten mély nyomot a falkából, de idővel majd megszeretnek, meg én is ezt az egészet, és igenis fontos és hasznos leszek. - Ohh. Úgy látom, ezt a Lucast eléggé kedveled. Egyébként, köszönöm az infókat. Vigyorodom el, mondjuk, biztos nem nehéz azzal a cuki fejével kedvelni, bár azt nem tudom, jellemileg milyen, de az bőven elég volt számomra, hogy kiszedett minket a liftből. Arról persze gőzöm sincs, hogy csak barátság van köztük, de nyilván Nora majd eloszlatja a tévképzeteimet. Nem is tudom, valahogy mióta Matt szerelmet vallott nekem, valamiképp felpiszkálódtak bennem az elnyomott dolgok, kicsit kinyílt a szemem a világ ezen részére is, pedig gőzöm sem volt róla, hogy akad ilyen oldalam. Talán túl jól működött a tudatos elnyomás, de az is lehet, hogy a mostanság történtek elég durván megmozgatták az érzéseimet, és előjöttek olyan dolgok is, amiknek a létezéséről fogalmam sem volt. Furcsa, hogy egy ilyen horderejű dolognak kellett hozzá történni. Csak az a baj, hogy hiába az egész. Mattet ugyanúgy nem láthatom, ahogy apát sem. Még csak leveleznem sem szabad velük, egy kurta telefon, ennyi jutott, és ez engem kikészít. - Hú, de jól néz ki! Valahogy sokkal természet közelibb nekem, mint a hotel. Ha választhatnék, szerintem itt akarnék lakni. Gondolkodom hangosan, bár, lehet nem igazán működne, mert hiányozna a Teremtőm, és a vérvonal testvéreim. Fura, valahol még mindig nehezemre esik felfogni, hogy ilyen hirtelen ennyire fontosak lettek, de attól még így van. - Én nagyon szívesen bejárom az egészet, ha van még erre is időd. Nem szeretném, ha miattam lemaradna valamiről, bár ahogy eddig tapasztaltam, ha így is lenne, ő akkor sem mondaná, meg elég alaposnak tűnik, szóval biztos nem két percet szánt rám eleve. Én is ilyen szeretnék majd lenni, ha annyi idős leszek, mint ő…
- Igen, első a falka. Nehéz volt ezzel eleinte megbarátkozni, de hidd el, ahogyan sok minden, úgy ez is természetessé válik majd az évek folyamán - fűztem még hozzá bíztató jelleggel, hiszen hallottam azt a komor sóhajt. Most még minden nehéz, de ahogy telnek az évek, észre sem fogja szinte venni, mennyire természetessé válnak majd ezek a dolgok. Nem csak a farkasának, hanem neki is. - Igen, azt sem árt figyelembe venni - bólintottam egyetértően és azt már most elkönyvelhettem, hogy Sienna eszméletlenül intelligens. Nem csak ezért a megjegyzésért, hanem úgy általában mindenért, amit eddig hallottam tőle. A következő megjegyzését hallva magam is felkuncogok, egyetértően bólintok is, ebben is igaza van. Annyira mondjuk nem ismerem a falka ezen részét, de szóbeszédekből azért hallani ám ezt-azt, hogy tudjam, mi merre hány méter, és, hogy egyáltalán be merjük tenni a lábunkat a lakba. - Igen, elég valószínű - bólintottam kissé komoran - De hála égnek már nem áll fent ilyen veszély, a múlt ezen részében pedig felesleges vájkálni - bíztató mosolyra húztam a számat. Nem szerettem a csúnya múltban tengődni, gyűlöltem a rossz emlékeimet. És nem csak azokat, amik még fiatalabb éveimben történtek, hanem azokat is, amik ideérkezésünk után. Persze azok konkrétan engem annyira nem érintettek, inkább csak a falkát, de mivel a falka a családom, így érthető, hogy azok is eléggé meghatározóak számomra. - Ugyan, nincs mit, bármikor máskor. Ha bármiféle kérdésed van, nyugodtan fordulhatsz hozzám is - kedves mosolyra kunkorodnak ajkaim, nem tudom, mondtam-e már neki ilyesmit, vagy sejtette-e, de most akkor ki is mondom, nem árt az ilyesmit tisztázni. Sienna szimpatikus, ráadásul szívesen foglalkozom Kölykökkel, így nem esik nehezemre időt szakítani rá, nem csak most, hanem a jövőben bármikor. - És igen, eléggé kedvelem Lucast - bólintottam, majd mielőtt még bármiféle tévképzetbe ringatná magát, gyorsan hozzá is tettem - Persze nem úgy! Mármint.. csak barátok vagyunk. Amikor a falkához kerültem, nem voltam a legjobb passzban, aztán ő rakott össze. Azóta pedig ez a.. nagyon jó viszony megvan köztünk - magyarázom el a dolgokat. Szó sincsen szerelemről és nem is igazán lesz, ezt inkább szeretetnek nevezném. Maradjunk ennyiben. - Teljesen más itt lakni, mint a hotelban. Egyrészt azért is, mert közvetlen az erdő közepén áll - közöltem vele a teljesen nyilvánvalót, bár szerintem erre már magától is rájött. - No meg itt máshogy vannak a lakások is. Nem csak egy szoba, mint a hotelben, hanem külön lakások vannak benne. Meg akadnak közös terek, mindenféle jóság - szó sincs arról, hogy szívesebben vágynék ide, mint a hotelbe, mert nem így van. A hotelben van a családom, én oda tartozom és már megszoktam, nem kívánkozom sehova máshova. - Idővel biztos lesz majd választásod - ez az én véleményem és ez is nyilván éveket jelent, addig meg még sok minden történhet. Egyrészt még szorosabbra fűződhet a kapocs közte és a családja között, onnantól kezdve meg már nem biztos, hogy egy lak miatt képes volna ott hagyni őket. De ezt nem az én tisztem eldönteni, úgyhogy ennyivel többet nem is fűzök hozzá a dologhoz. - Persze, hogy van. Nem ajánlottam volna fel amúgy sem, ha nem így lenne - újabb kedves görbülettel a képemen pillantok felé. Szívesen áldozom rá az időmet, de ezt már szerintem elmondtam egy párszor, úgyhogy túl van tárgyalva. - No akkor nyomás befelé! - tártam is ki előtte az ajtót, amint odaértünk. Odabent én magam sem vagyok képben a dolgokkal, szóval ha találunk egy segítőkész itt lakót, akkor őt kérem meg, hogy legyen egy kis időre az idegenvezetőnk, ha pedig nem akad ilyen, akkor magunk fedezzük fel a helyet. Számomra is éppen annyi újdonságot tartogat, mint a fiatal nőstény számára, képes vagyok ugyanúgy rácsodálkozni például a szaunára és minden érdekesebb helyiségre. Időnk mint a tenger, bár az estéhez közeledve azért finoman jelzem Siennának, hogy talán ideje hazatértünk és ha nem tiltakozik, akkor a távozás mezejére lépünk, hogy az autóban még bőven ki tudjuk beszélni, mennyi érdekes és különös dolgot is láttunk a farkaslakban.
Már most gyűlöltem magam emiatt az egész miatt. Dühös voltam, haragudtam Denaali-ra, haragudtam Tupilekre és Alignakra és természetesen saját magamra is. Abban a pillanatban, amint elkezdtem gondolkodni a lehetséges utódomon és azon, kit rántanék magammal a halálba, tudtam, hogy rá fogok bólintani az alkura. Feláldozni a saját életem és még valakiért azért, hogy a többiek élhessenek... Csekély árnak tűnt, bármennyire is fog nehezemre esni megtenni. A saját életem boldogan eldobnám, ha tudnám, hogy ezzel jót teszek, ha ezzel megmenthetem őket, hiszen Vörös Hold idején is megtettem. Akkor megkaptam érte a magamét Tupilektől, Denaali-tól, fene tudja már, mi történt ott akkor pontosan... Igaz volt? A szavak, amiket hallottam? Igazak voltak egyáltalán? Nem tudom, miben hihetek és miben nem, mi volt valóság, mi volt igaz mindabból, amit láttunk, amit átéltünk? Mi lesz igaz mindabból, amire rábólintok? Sóhajtva telepedtem le egy közepes méretű sziklára a tó partján, tekintetem a sima vízfelszínen jártattam. Itt minden békés, csendes és nyugodt volt. Tökéletes kontrasztot alkotott a bennem dúló káosszal. Olyan jó volna, ha egy intéssel képes volnék lecsendesíteni a belül zubogó vihart, ha felcserélhetném a külvilágot a belsővel. De sajnos ez képtelenség, naiv remény marad csupán, mint ahogyan annyi minden... Remény... Mit ér még ebben a világban? Tupilek előtt határozottan rábólintottam, hogy elhozom a Reményt, hogy megmutatom, nem hiába választottam a nevemnek, most azonban ismét kételkedem nem csak magamban, hanem minden olyan elvemben, amit eddig vallottam. Félek. Elmondhatatlanul félek. Nem a haláltól, hanem attól, amit hátrahagynék. A jövőtől. A leszármazottaim jövőjétől. Attól, ami vár rám, a szeretteimre, a gyermekeimre. És attól, Annabelle miként fog viszonyulni mindahhoz, amit elé szeretnék tárni. Mert nem kényszeríthetem olyasmire, amit nem szeretne. És amúgy is.. mit fog gondolni, ha közlöm vele, hogy rábólintottam egy ilyen alkura? Mit fog szólni ehhez az egészhez? Annyi minden szerettem volna tanítani neki, de nem így. Nem ilyen módon, hogy egyből az ő vállára helyezném azt a súlyt, amit én cipelek már több, mint nyolc évszázada. Mégis.. tudom, hogyha valakinél, hát nála biztonságban lesz, nála jó kezekben lesz. - Jó reggelt, Annabelle! - köszöntöttem széles, ám fáradtságot tükröző mosollyal, amint megpillantottam. Felálltam és ölelésre tártam a karom, szükségem volt rá, hogy így is érezzem és ha visszaölelt, talán több percig is képes voltam élvezni a hosszúra nyúlt pillanatot. - Ne haragudj, hogy ilyen korán kirángattalak az ágyból, de a tó ilyenkor a legszebb - mutattam a tó felé, bár nyilván észrevette már. Magam után intettem, jöjjön és telepedjen le mellém a sziklára, azt hiszem, érdemesebb ülve meghallgatni mindazt, amit mondani szeretnék. - Tudod, miért nevezik Tupilek könnyének ezt a helyet? - tettem fel először inkább ezt a kérdést, nem éreztem volna helyénvalónak, ha egyből a közepébe csapok. Bíztam benne, hogy ismeri a történetet, de ha nem, nem voltam rest megosztani vele, miképpen is tartja a legenda. - Valami ismét készülődök, Annabelle. Talán borzalmasabb, mint akkor, talán sokkal több könny fog hullani, mint ez a tó itt - siklott tekintetem a Lányomról a szóban forgó tóra. - És most sokkal nagyobb szükségem van rád, mint eddig bármikor.
Mikor hívott, rohantam, alig vártam már, majd megvesztem a Vörös Hold óta, és csak attól a Manech nevű férfitól tudtam biztosan, hogy életben van, feltámadt ő is. Mert akkor este, éreztem, hogy eltávozott, felsírt a lelkem, minden csontomban üvöltött a felismerés, és nem akartam elhinni, hogy megint érzem. Egészen addig nem, amíg nem kaptam meg a hírét, hogy a mieink is feléledtek. Onnantól kezdve már újjáéledt bennem a remény, ám nem akartam zaklatni. Féltem, hogy zavarnék, hogy túlságosan megviseli az, ami történt, és biztosan inkább a testvérei közt pihenné ki. Így hát megvártam, hogy jelentkezzen. Érzem, hogy valami nincs rendben, de egyelőre igyekeztem megőrizni vidámságomat, ami annak szólt jelen pillanatban, hogy végre láthatom. - Jó reggelt, Eeyeekalduk! Ejtettem ki a nevét büszkén, és azonnal simultam is bele az ölelésébe. Mély sóhaj szökött ki ajkaimból, ahogy megszoríthattam kicsit, egyáltalán nem fájón, és mint kisgyermek az anyjánál, pihentettem meg kicsit a lelkem nála, noha úgy éreztem, ez most kölcsönös, hogy neki épp annyira szüksége volt rá, mint nekem. Számomra jelenleg pusztán azért, mert hiányzott, és örülök, hogy végre látom, de bajom nem volt. Neki viszont? Istenem, mi lehet, ami az ő ragyogó mivolta felé is felhőket kergetett? - Sosem tudnék rád haragudni. Csóváltam meg rögvest a fejemet, teljesen biztos voltam benne, hogy így van, így hát aligha mondtam vele nagyot, egyébként sem részem a meggondolatlan szavak puffogtatása. - Igen, valóban nagyon szép, és szerencsére most már mi is büntetlenül gyönyörködhetünk benne. Amikor idejöttem, még nem volt így. Sok minden más most, amikor idejöttem, még Eska leszármazottja voltam, egy olyan teremtővel, aki szégyenfolt az emberiség történelmében. Most az Önzetlen kölyke vagyok, aki számomra maga volt a csoda, és képtelen lennék akárcsak egy rossz szóval is illetni. - Igen. A legenda szerint valóban Tupilek töltötte tele a könnyeivel, mikor az elsők közt felütötte a fejét a trónbitorlási vágy, és a bátyja, Alignak könyörtelenül végzett az ellenségeivel, ő minden halottért könnyeket hullajtott. Röviden és tömören persze, de a lényeg úgy hiszem, ebből is átjön. Bármi is nyomja a lelkét, legalább azzal nem kell fáradnia, hogy ezzel kapcsolatban is felvilágosít. - Nem volt elég még a könnyekből? Költői, fáradt kérdés csupán, és most még csak nem is a sajátjaimra gondolok, mielőtt találkoztam Eeyeekaldukkal, számomra csak kínkeserves szenvedés volt az élet, ha ő nincs, tán már rég feladtam volna, ám a falkám szenvedését épp annyira nehezemre esik tűrni. A sok könny és tehetetlen fájdalom a Vörös Hold éjszakáján, s azóta sem tért magához igazán mindenki, vannak, akiket jobban megviselt, mint másokat. - Igazán megtisztelő, hogy neked van szükséged rám… De mondd csak, mi az, amiben egyáltalán segíteni tudok neked? Őszinte meglepettség költözik lelkem tükreibe, ötletem sincs, mi lehet az, amire ő nem képes, és pont én tudnék neki segíteni.
Hallani, milyen büszkén ejti ki a nevem, érezni, ahogyan belesimul az ölelésembe, ahogyan megszorít.. fantasztikus érzés volt. Mondjon bárki bármit, én képes voltam ezekből az apró, másoknak talán jelentéktelennek tűnő pillanatokból olyan erőt meríteni, amit másból nem is lettem volna képes. Az ilyen aprócska pillanatokban elérkezik egy cseppnyi boldogság, nem tart ugyan sokáig, mégis ezért becsülöm meg olyannyira, ahogyan ezt a pillanatot is. Jól esik. Elmondhatatlanul jól esik. Ahogyan a gyermeknek az anyjára, úgy az anyának is szüksége van a gyermekére. A válaszára csak haloványan mosolyodtam el. Értékeltem a kijelentést, a magabiztosságot, de félő, hogy elhamarkodottan ítél, mert fogalma sincsen, mit kívánkozok megosztani vele. Mégis úgy kapaszkodtam ebbe a kijelentésbe, mintha az életem függne tőle. Bíztam benne, hogy a mondandóm után is így fog hozzám viszonyulni, mert ha meggyűlöl, ha csalódik bennem, ha haragudni fog rám… Már a gondolat is fájó, hát milyen lenne, ha valósággá válna? Elkergetem hát a felhőt a fejem fölül, akad még ezen kívül több is, ettől legalább képes vagyok megszabadulni. Szeretném megkérni, hogy meséljen, a falkaügyekkel nem vagyok annyira tisztában, de ez a része talán nem is annyira titok, hogy ne tudhassak róla. Érdekelne a történet, hallanám a hangját, ám most sokkal fontosabb dolgunk van és szeretnék túllenni ezen. Nem azért, mert nekem kellemetlen a teher cipelése, hanem azért, mert rettegek a reakciójától. Hiszem, hogy meg fog érteni, hogy számíthatok rá, hiszen eddig is így ismertem meg, de.. de a Hajnal óta már nem tudom, miben hihetek és miben nem. Ő viszont a Kölyköm. A Lányom. Bízom benne. Hiszek benne, ahogyan már akkor tettem, amikor a Gyermekemmé fogadtam. Bólintok csupán, amikor röviden összefoglalja a legenda lényegét. Pontosan, nagyon jól ismeri a történetet. Ezt fűzöm tovább és osztom meg vele a félelmemet, miszerint minden bizonnyal sokkal több könny fog folyni, mint ez a tó itt. - Úgy tűnik, sajnos még közel sem - nem akartam fájdalmat okozni, nem akartam rossz üzenetet hozni, de sajnos így láttam ezt az egészet. Az idei Vörös Hold semmi volt ahhoz képest, ami még ránk várhat, ha nem bólintunk rá az ajánlatra, ugyanakkor.. Már maga az alku önmagában felülmúlja minden félelmemet. - Pár napja a tetoválás összehívta a Tizenhármakat - kezdtem bele egy rövid sóhajtást követően. - Egy Hírhozó állt elénk, aki elárulta nekünk, miért is tértünk haza közel két évvel ezelőtt. Elárulta nekünk, miként békíthetjük meg Atyámat és vethetünk véget mindenkorra a Vörösen izzó Holdnak - halovány mosoly suhant át az ajkaimon, ám mégis, energiáim túlságosan szomorúak voltak ahhoz, hogy a szavaimból valami egyszerű és jó dologra lehessen következtetni. - A Tizenháromnak vesznie kell, elárultuk Atyámat, épp itt az ideje, hogy végleg megbűnhődjünk mindazért, amit tettünk. Ám a megoldás közel sem olyan egyszerű - fáradt sóhajjal kelek fel a szikláról, amin eddig ültem, hogy közelebb lépdeljek a vízhez, egészen kicsiny távolságra állva meg tőle. Ha a vízfelszín fodrozódna, egészen biztosan elérné cipőm talpát. - Tupileket is megsértettük azzal, hogy elvettük tőle azt, akit mindennél jobban szeretett. Éppen ezért tőlünk is ilyen áldozatot vár el. Ahhoz, hogy végleg békére lelhessünk, a szívünknek legkedvesebbnek is velünk kell halnia, helyünkre pedig méltó utódot kell állítsunk, aki felügyeli a Vérvonalat úgy, ahogyan eddig mi tettük - rövid kis szünetet hagyok, súlyosak a szavak, súlyos a mondanivaló és a tartalom. Nekem is több napba telt, mire sikerült feldolgoznom, az a legkevesebb, hogy legalább pár percet adok Annabelle-nek is. - Te vagy a szívemnek legkedvesebb, ám jelenleg nálad biztosabb kézben nem tudnám elképzelni az Örökségemet - folytatom csendes szavaim folyamát, amint úgy érzem, elég időt vártam ahhoz, hogy megértse szavaim jelentőségét. Felé fordulok, halovány, keserű mosollyal tekintve rá, hogy utána ismét a tó felszínét simogassák tükreim. Mély levegővel próbálom visszafojtani a kikívánkozó sírást, most erősnek kell maradnom. Legalább még egy egészen kicsikét…
Kissé összeszorul a szívem a hírre, hogy közel sem sírtunk még eleget. Kinek, mi az elég persze, én a magam részéről az elmúlt években bőven többet sírtam, mint előtte, nem mondom, hogy összesen, mert annál tragikusabb még mindig nem történt, mint mikor megölték az édesanyámat, de az már olyan rég volt, hogy tompán sajgó emlékfoszlánnyá szelídült csupán. Kezdtem valóban tartani attól, mit akar mondani, és nem voltam benne biztos, hogy szeretném hallani, ugyanakkor tudtam, hogy szükséges, máskülönben nem kérte volna, hogy találkozzunk. Bármit is mondjuk, végig fogom hallgatni, utána pedig megpróbálok a segítségére lenni. Sosem akarom, hogy úgy érezze, hiba volt adnia nekem még egy esélyt, nem bírnám ki. Végre olyan Teremtőm van, aki törődik is velem, nem csak egy kolonc vagyok a nyakán, amit bármikor hátrahagyhat. - Ohh… gondolom, ez bármennyire is hangzik jónak, valójában nem jó. Nyilván nem az, a hanghordozása is elárulja, szóval inkább nem találgatok, megvárom, hogy elmondja, és meglátjuk, utána mennyire fogok magam alá zuhanni a hírtől. Ám abban a pillanatban, amikor meghallom, hogy a Tizenháromnak vesznie kell, kénytelen vagyok félrenézni, és beharapni az ajkaimat, hogy a szavaimat visszafogjam, és egyúttal megkíséreljek uralkodni magamon, a könnyeimen. Ez nem… nem lehet igaz. Mi lehet ennél rosszabb? Nekem… semmi. El kell hagynia neki is, nekem pedig el kell engednem, hisz nincs semmi, amivel visszatarthatnám, ha a szellemek így rendelték. Nem vagyok képes felállni, és utánamenni, egyelőre megszólalni sem, fölösleges, hisz van még valami borzalom. Valami, amitől lehet még rosszabb ez az egész. Amikor aztán meghallom, hogy összességében miről van szó, zaklatottságomban már kénytelen vagyok felállni. Miért… miért mondja ezt el nekem? Azt lehetetlennek tartom, hogy bármelyik dologhoz is közöm legyen, hisz… bármennyire is rajongok érte és szeretem, biztos nem én vagyok a szívének a legkedvesebb, és… méltó utódja sem lehetnék, túlságosan fiatal vagyok Mártírként, bármennyire is érzem úgy, hogy erre születtem, hogy a kezdetektől fogva annak kellett volna lenne, csak éppen én az életem megmentése végett lettem farkas, nem azért, mert kiszemelt valaki. Elkezdek járkálni mögötte, de nem igazán merek ránézni, vagy kérdezni. Talán arról van szó, hogy azért hívott ide, hogy elmondja, itt kell hagynia. Zavartan túrok a hajamba, a farkasom felemeli a fejét odabenn, lusta, nyugodt heverészéséből pillanatok alatt rántja ki a zaklatottságom, kérdés nélkül szökken anyjához, hogy odafúrja magát hozzá, megbizonyosodva róla, hogy még ott van, hiszen elég kétértelmű jeleket kaphat most tőlem. Azt hiszem, sikerül uralkodnom magamon, és nem bombázni vérvonalamhoz nem illő kérdésekkel, vagy kifakadni, hogy ez nem igazságos, de amikor meghallom a hosszú szünet utáni mondatát, egyszerűen lefagyok, és csak a könnyeim indulnak el, mit indulnak, valósággal záporoznak, némán, üresen és fájdalmasan. Nem tudom felfogni, hogy ez a csodálatos nő úgy tartja, én vagyok a legkedvesebb a szívének. Csak nézek rá csöndesen, olyan mély imádattal, amiről nem is hittem, hogy létezik, és nem bírok mozdulni, pedig szeretném megint megölelni, talán együtt sírni vele, talán végre felfogni, hogy minden ami mondott, valami olyasmi, amire egész életemben vágytam. Hogy valakinek TÉNYLEG számítsak… én. A semmilyen, sokak szerint értéktelen kis Annabelle. S amikor eljutok odáig gondolatban, hogy mindezt el is kell veszítsem, akkor olyan szinten kétségbeesek, hogy ezt elmondani sem tudom. - Ez… ez… most… mit jelent? Alig tudom kimondani a szavakat, értek én mindent, csak épp az egészen kézenfekvő, hogy nem lehetek egyszerre Áldozat és Utód. Szóval akkor… ez hogyan kellene, hogy legyen?
Csak a fejem ráztam a megjegyzésére, hiába hangzik jól, ez csupán a felszín. A csillogó felszín, amit ha lebontunk, ott marad a csúfos belső, a mocskos igazság. És nekünk még is el kell fogadni, mert más megoldás nincsen arra, hogy véget vethessünk mindannak, ami a Leszármazottaink életét fogja megkeseríteni. Nincs más út. Nincs elfogadható lehetőség. Mert ez, amit meg kell tennünk, egyáltalán nem elfogadható. Belekezdek a nem egészen mindennapi történetbe és próbálom úgy végigmondani, hogy ne zuhanjak össze előtte. Érzek mindent, ami felőle árad, hogy egyáltalán nem érzi igazságosnak, hogy megdöbben, hogy nem akarja elhinni… Én magam is így vagyok ezzel. A farkasom óvón vonja magához a Kölykét, fejével vonva közelebb magához, engedi, hogy hozzá fúrja magát. Néma csendben „ölelkezik” vele, ahogyan én is, úgy ő is minden pillanatot szeretne kiélvezni, hiszen ki tudja, mikor érkezhet el az utolsó. Ennek gondolatára pedig mindkettőnk szíve összefacsarodik. Ő a Lányom. A Lányom, akire büszke vagyok, akit szeretek. Aki jelen pillanatban minden utódom között is az, aki a legközelebb áll a szívemhez. Még csak most találtam rá, még csak most csempészett boldogságot a mindennapjaimba, miért kell már egyből véget vetnem mindennek? Csak egyetérteni tudnék abban, hogy ez egyáltalán nem igazságos, hogy túl kevés időt tölthettünk együtt. Még annyi minden szerettem volna neki tanítani, még annyi örömteli pillanatot szerettem volna együtt megélni vele. És most minden efelé irányuló Reményem szertefoszlott, egyetlen pillanat alatt. Eddig is tudtam, már attól a pillanattól kezdve, hogy Denaali száját elhagyták a szavak, de most.. most valahogy sokkal kézzelfoghatóbb a fájdalom, elevenebben mar belém és kíméletlenül cibál meg. Látva a záporozó könnyeit közelebb lépek, magamhoz vonom, két kézzel ölelve őt át. Hajába sírom én magam is a bánatom, a fájdalmam. Bárcsak ilyen egyszerű volna, hogy ennyivel megszabadulhatnék mindattól, ami szétfeszít belülről. Míg egyik kezemmel ölelem, a másik a fejére siklik, hogy haját kezdjem el simogatni. Nem hozhatok megnyugvást, emiatt szavaim is hamisan csengenének, ha azt mondanám, nem lesz baj. Hogy minden rendbe jön. Mert nem fog. Éppen ezért marad a csend, a pillanatnyi nyugalom, az óvó energiák. Fogalmam sincsen, mikor eresztem el, nem is számít, a kérdését hallva azonban ismét megindulnak a könnyeim. Egyik kezemmel simítom ki arcából az egyik oda szökött tincsen, hogy aztán letöröljem a könnyeit. Mint Édesanya a Gyermekével. Mert azok vagyunk. - Nem.. nem vihetlek magammal, mert itt van rád szükségem - hiába próbálom visszatartani a könnyeimet, képtelen vagyok rá. Ahogyan arra is, hogy kimondjam a halál szót. Mégis, szavaim mögött megbújik az a jelentés, hogyha tehetném, őt választanám, hiszen ő a szívemnek legkedvesebb, ezen semmi sem változtathat. - Azonban semmit sem fogok rád kényszeríteni, Annabelle. Képtelen volnék megtenni veled azt, hogy olyan életbe taszítsalak bele, amit nem szeretnél. Olyan nincs, hogy esetleg úgy érzed, nem lennél elég hozzá, hogy kevés vagy mindehhez, mert ez nem igaz és ezt te is tudod - fejtem ki kicsit bővebben a dolgot, mert tényleg képtelen volnék azt megtenni, hogy rákényszerítsek valami olyasmit, amit nem szeretne. Megtehetném, hogy nem állítom választás elé, hogy közlöm vele, ez nem lehetőség, hanem így kell lennie. Az viszont nem én volnék. Elmondtam neki, hogy jelenleg nála biztosabb kezekben nem tudnám elképzelni az Örökségem, ezzel együtt viszont rákényszeríteni sem fogom. Ha nemet mond, elfogadom és felkutatom a méltó Örököst, ha viszont elfogadja… Keserűséggel vegyes örömmel fogom fogadni, ugyanolyan büszkén tekintek majd rá, mint ezelőtt, de képtelen leszek félretenni a fájdalmamat. Képtelen leszek elfogadni és beletörődni abba, hogy elveszítem.
Majdhogynem felfoghatatlan számomra, hogy ilyen mélyen érez irántam ő is, már a gondolatától is zokognom kell, de még tartom magam. Egészen addig tartom, amíg meghallom miről is van szó pontosan, ám onnantól kezdve már semmi sincs, amibe kapaszkodhatnék, meggátolva vele könnyeim hullását. S mikor átölel, csak még inkább záporoznak, nem tehetek róla, mélységesen kétségbeejtő a gondolat, hogy egyszer csak eltűnik a világról. Ő. Aki annyira jó és csodálatos. Miért? Biztosan nem szolgált rá. Sokkal rosszabb hely lenne a világ, ha nem lenne benne, és nem érzem magam elfogultnak a gondolataim miatt. Ne sírj Eeyeekalduk, összetöröd a szívem, s azt hiszem, én is a tiédet. Egymásért sírni, azt hiszem, van ebben valami szívfacsaróan keserédes. Sosem hittem, hogy ennyi idősen lehetséges valakit ennyire szeretni, akit alig két éve ismertünk meg, s mégis. Bármit megadnék azért, hogy neki jó legyen, hogy valaha meg tudjam eléggé köszönni neki, amit értem tett, de most már… nem lesz rá lehetőségem. Nem tehetem büszkévé, nem biztosíthatom róla, hogy jól választott, mikor a kölykévé emelt. Hisz nem lesz itt. Felpillantok rá, mikor letörli a könnyeimet, nem sütöm le szégyenkezve pilláimat, hisz nem szégyellem a fájdalmamat, ezt nem. - Istenem... Képtelen vagyok bármi mást mondani, ezt szavakba öntve is hallani százszorta rosszabb, mint ahogy a fejemben elképzeltem. S az sem segít, hogy őt is ennyire megviseli ez az egész. Erősnek kellene lennem igaz? Érte… Meg kellene tennem, de annyiszor bebizonyosodott már, hogy szörnyen gyenge vagyok. - Tudom, hogy azért születtem meg, hogy végül a gyermeked legyek, de… sosem lennék képes a kívánságaid ellenében menni, nem mondhatom hát azt, hogy nem szeretném. Nem volna méltó hozzánk, nem igaz? Mondanám, óóó, de még mennyire mondanám, de az önzőség volna, így hát nem teszem, nem mondom ki, hogy nem szeretném, hogy nincs más vágyam, mint vele tartani, mert egy pillanat alatt kevesebbnek érezném magam tőle, már a gondolata is zavar. - És… Artemis? Őt ismered? Ha nem, akkor meg kell ismerned. Csodálatos teremtés, a legjobb barátom, és sokkal jobb ebben az egészben, mint én magam. Szólalok meg reszketeg hangon, nem akarom, hogy úgy tűnjön, ki akarom húzni magam a feladat alól, amit nekem szán, de ismer, tudnia kell, hogy belehalnék a gondolatba, hogy valaki más halt meg helyettem. Eddig ez eszembe sem jutott, de most, felbukkanva a fájdalomtenger tetején már értem, hogyha én élek, más hal meg. A szememben a halál sokkal rosszabb lehetőség, mint egy ilyen felelősséggel együtt élni, világ életemben úgy életem, ahogy mások követelték tőlem, nem volna változás. Elveszíteném a Reményt, ez így igaz, és talán sosem térhetnék meg hozzá, de bármily megkeseredett is lenne az életem, legalább élnék. - Bármit megteszek, amire kérsz, Eeyeekalduk, ezt tudod jól. Ugyanakkor azzal is tisztában kell legyél, hogy inkább áldoznám fel magam, mintsem valakitől elvegyem ezt az… adományt, lehetőséget. Elhiszem, hogy te képesnek látsz rá, de te magad mondtad, hogy egyúttal a szívednek legkedvesebb is én vagyok. Nem tudnék együtt élni azzal a gondolattal, hogy valaki helyettem halt meg. Hát még ha esetleg ismerném is, de erre nincs merszem rákérdezni, félek, hogy még inkább kétségbeesnék a válasza hallatán. Ahogy szorítom az Édesanyám, csak arra tudok gondolni, hogy nem fair a szellemektől. Valóban az lenne a sorsom, hogy mindenkit elengedjek, aki valaha fontos volt a számomra? Megteszem, ha így kell lennie, ez kétségtelen, s emelt fővel fogom viselni, miközben odabenn lassan semmivé válok, ám azt akarom, hogy Eeyeekalduk úgy távozzon el erről a világról, hogy biztos benne, jól döntött. Ha ehhez itt kell maradnom, itt fogok, bármilyen árat is kelljen érte fizetnem.
- Ez nem így működik, Annabelle - simítottam végig gyengéden az arcélén. Nem volt semmi kioktatás a hangomban, inkább olyan volt, mint ahogyan egy anya tanítja a saját gyermekét. - Íme akkor az első lecke. Nem azért cselekszünk és vállalunk áldozatot, mert fontos, mit gondolnak rólunk, mert nem hazudtolhatjuk meg önmagunkat. Azért tesszük, mert így szeretnénk, mert bármennyire is nehéz, nekünk ezek a pillanatok, ezek a döntések hoznak örömöt - mélyedek bele a dologba és fejtem ki a saját véleményemet ezt illetően. Nem véletlen, hogy a Mártírokat sokszor ostobának nevezik, mégis miért lelnek örömöt abban, hogy elveszik mások fájdalmát, szenvedéseit, hogy magukévá tegyék azt. Mert nekünk ez a lételemünk, mi így élünk, nekünk ez a fontos. - Tudom, hogy ez így eszméletlenül furcsa, de az Önzetlenség nem csupán annyiból áll, hogy a saját érdekeinket teljes mértékben háttérbe szorítjuk és csak a másikra koncentrálunk. Ha nincsen rend idebent - mutatok először a fejére - és itt - simítom tenyerem a szíve fölé -, az nem sok jót fog eredményezni. Nem vagyunk robotok, nekünk is vannak érzéseink és amellett, hogy szinte mindig mások érdekeit tartjuk szem előtt, nem szabad megfeledkezni arról, hogy nekünk is vannak vágyaink. Attól, hogy Mártír vagy, igenis mondhatsz nemet - eleinte ezt még én sem láttam be, így következtek hát be a folyamatos orra bukások, a földbe taszítások. Nem azért vagyunk, hogy kihasználjanak, hanem azért, hogy segítsünk. Ezt soha nem szabad elfelejteni. - Igen, ismerem Artemist. Bár sajnos eddig csak egyetlen egyszer volt szerencsém találkozni vele. Kedves és figyelemreméltó leányzó, de sajnos nem ismerem kellőképpen. Lehet ideje volna ismét meglátogatnom - nem fogom kapásból azt mondani neki, hogy nem, még csak meg sem gondolom a dolgot. Egyáltalán nem tűnik úgy a szememben, hogy ki akarná húzni magát a dolog alól, én azonban egyelőre kellőképpen biztos vagyok abban, hogy Annabelle választom a helyemre. És nem csak azért, mert ő a Lányom, hanem azért, mert tudom, hogy igenis erős, hogy meg fog tudni birkózni mindazzal, amit a vállára helyezek. - Ez nem lehetőség, Annebelle. Ez az Örökségem, amit nyolcszáz év alatt építettem fel, aminek súlyát nagyon kevesen lennének képesek elviselni és cipelni - határozott a hangom, mégis kedves és megértő. Ismerem Egont és Artemist is, rosszat nem mondok róluk, de itt helyben csak ők hárman vannak, kik a Gyermekeim közé tartoznak és közülük Annabelle-re tudom egyelőre csak azt mondani, hogy igen, az ő mancsai között tudva az Örökségem nyugodtan távoznék el erről a világról. Mérhetetlenül fájó szívvel, de ebben a helyzetben azt hiszem ez egyáltalán nem számít. - Továbbra sem kényszerítek rád semmi olyasmit, amit nem szeretnél, vagy, amiről úgy érzed, nem volnál képes együtt élni vele, hiszen te magad mondtad ezt az előbb. Neked kell döntened, Annebelle. És kérlek, ne csak az legyen a fontos, én mit látok jónak, hogy mit fogok gondolni rólad, hanem tartsd szem előtt azt is, te mit szeretnél. Ebben a helyzetben ez nem Önzőség. Hiszen mi volna nagyobb Önzetlenség, mint azért tartani velem a halálba, hogy ne mást vigyek magammal? Bátor és erős vagy, bármit is gondolj magadról. Tiszta a szíved, bárhogy is dönts, el fogom fogadni - simítok még végig tincsein, miközben nem eresztem a tekintetét. Az ő élete, az ő jövője, nem én fogok dönteni róla.
- Én megértem… de azt hiszem, sajnos nekem mindig is fontos volt, mit gondolnak rólam, még akkor is, ha az áldozatvállalás valóban örömmel tölt el. Elég csak a kislányra gondolnom a játszótérről, de ott volt Duncan esete is, szégyellem, de neki nem okozott örömet segítenem, ám ez már legyen az én személyes problémám, nem terhelném vele Édesanyámat, neki most sokkal komolyabb problémái vannak, mint az, hogy a mai napig zavar, hogy szerintem nem létezik egyenlő mérce a falkában. Csak azért vagyok még a tagja, mert vannak jó páran, akik fontosak nekem, illetve mert nem akarom, hogy rám süssék a csak a párom miatt voltam egyáltalán a része bélyeget. Inkább maradtam, és segítek, amiben tudok, mert hitem szerint gyógyítókra mindenhol szükség van. Azóta pedig még értékesebb vagyok a szerepemben, hogy Mártír lett belőlem. - Sosem helyeztem magamat előrébb senkinél, épp ezért… nem vagyok benne biztos, hogy nálam rend van. Csak… aggódom, hogy cserben hagylak, ha nemet mondok. Annyira nem érzem fairnek vele szemben, és őszintén, szívből szeretném, ha ki tudnám mondani, hogy igen, Eeyeekalduk, büszkén vállalom, hogy Örökséged hordozója leszek, de fogalmam sincs, mihez kezdenék, ha őt is, a második Édesanyát is el kellene veszítenem. Túl sokat vesztettem már, és talán… itt az ideje, hogy végre olyan áldozatot hozzak, amivel ténylegesen megmentek valakit, és ezáltal önmagamat is. Ezen tudás fényében nem tűnik olyan rossznak eltávozni, mint itt maradni nélküle. - Én mindenképpen csal támogatni tudom eme elgondolásodat. Nem vagyok benne biztos, hogy Artemis utána nem tépné le a fejem, hogy hogyan is képzeltem ezt, de ki tudja, talán nem is kell megtudnia, hogy úgymond beprotezsáltam. Egont is ismerem ugyan valamelyest, de valamiért számomra Artemis ugrott be előbb, talán mártírabb mártírnak vélem, esetlegesen közrejátszik, hogy barátok vagyunk, nem tudhatom. Hallgatom, és nem vagyok képes szabadulni a gondolattól, hogy én nem lennék képes rá, mert egyszerűen nem vagyok elég erős, mert mielőtt találkoztunk, én már feladtam. Nem mondom, hogy soha nem érnék el arra a pontra, hogy méltó utódja lehessek, de ahhoz nem két percnek, nem is két évnek kellene eltelnie, évszázadokról beszélünk. Ám nem fogom kimondani, mert ha úgy ítéli, alkalmas lennék rá, nem vitatkozhatok vele, sokkal jobban rálát a dolgokra, ő tudja, mit keres valakiben, én nem. Bennem viszont meg kellett lennie, ha már eleve átharapott. - El sem tudom mondani, mennyire zavar, hogy nem mondhatom azt, hogy igen. Nyöszörgöm halkan, és tudom, hogy megint jönnek alig elapadt könnyeim, mert megfogadtam magamnak, hogy sosem fogok csalódást okozni neki, mégis úgy érzem, azzal, hogy hátat fordítok az Örökségének, ezt teszem, ám Ő mindenképpen olyat érdemel, aki teljes szívvel képes azt mondani, hogy tudná csinálni, és úgy vetné bele magát, mintha mi sem lenne természetesebb. Hiszem, hogy van ilyen, kell lennie, Eeyeekalduk tényleg rászolgált, hogy biztos kezekben tudhassa az Örökségét, de azok a kezek attól félek, nem lehetnek az enyémek. A kezei után nyúlva szorítom meg őket kissé, ajkaimat harapdálva keresem a szavakat, bár talán mindenkinél, engem is beleértve, jobban tudja, mi is zajlik le bennem pontosan. - Én… inkább tartanék veled a halálba, Édesanyám, mintsem innen nézzem végig valaki más haláltusáját, csak azért, mert két szerepet nem tölthetek be egyszerre. Nem hagyhatom, hogy más haljon helyettem, s még a szívem is azt súgja, boldogan halok majd meg, ha veled tehetem. Nem félek a haláltól, azt hittem, hamarabb eljön értem, többször megkísértett már, de immár kezdem sejteni, hogy csak erre a lehetőségre várt. Gyenge vagyok, mert Téged már végképp nem bírnálak elveszíteni, inkább veszítem el helyetted az egész világot. Tudom, hogy a szavaim talán nem oldoznak fel a bűntudat terhe alól, és vigasztalhatna a tény, hogy legalább nem kell azzal a tudattal tovább élnem, hogy mást vitt magával, mert Utódjaként is engem képzelt el. Ettől még nem tudok szabadulni a rossz érzésektől, sok mindent kell most megemésztenem. - De bármiben segítek, amiben csak tudok, ha szükséged van rám. Toldom hozzá csendesen, mintha attól tartanék, hogy eztán haszontalan leszek a számára, pedig jól tudom, hogy Ő ennél sokkal tisztább és nemesebb lélek.
- Ezt gyorsan verd ki a fejedből! - közel sem szigorú a hangom, de kellőképpen határozott a szavait a hallva. - Nem okozol csalódást azzal, ha nemet mondasz, miért okoznál? Egyik megoldás sem megfelelő, mindkettőhöz hatalmas lélekjelenlét és bátorság kell. Szerinted hány olyan farkas akad a világon, aki képes lenne a saját életéről lemondani csak azért, hogy ne valaki másnak kelljen meghalnia? - ezek vagyunk mi, a Mártírok, tudom jól, de akkor sem működik mindenki így, hiába ehhez a vérvonalhoz tartozik. Annabelle viszont igen, ezért pedig mérhetetlenül büszke vagyok rá. - Az, hogy nemet mondasz, nem jelenti azt, hogy ne lenne más lehetőség, más olyan személy, akire rábíznám az Örökségem. Ha most jelenleg nem is tudnék megnevezni senkit, akkor is kell lennie valakinek. Én pedig abban az esetben meg fogom keresni, kerüljék bármibe is - fűztem tovább a gondolatmenetemet, hiszen hiába tudnám nála a legjobb kezekben az Örökségem, az még nem jelenti azt, hogy nincs olyan, aki rajta kívül alkalmas lenne. Ott van például Artemis, igaz, hogy nem ismerem, de ezen lehet segíteni és elképzelhető, hogy kiderül, tökéletesen büszke lehetnék rá is. Éppen ezért kell megismerkednem vele. Persze, hogy fáj így látnom, fáj hallanom a szavait, de nem azért, mert csalódott lennék miattuk. Sokkal inkább az vág mellkason, hogy ő azt hiszi, csalódok benne emiatt, pedig közel sincsen így! Hogy adhatnám a tudtára ezt? Ez nem olyan, ami miatt csalódnom kell benne, sokkal inkább büszke vagyok rá, mert egyrészt képes elmondani az igazat, a vágyait, másrészről pedig nem azért mond le erről, mert elvenném vele az életét, a szabadságát. Miattam teszi ezt, mert inkább velem tartana a halálba… Rászorítok a kezére én magam is, amikor az enyémekért nyúl, hozzá hasonlóan az én arcomra is a könnyek szántanak széles barázdákat. Még inkább megállíthatatlanná gyarapodik könnyeim folyama, ahogyan hallgatom a szavait, az utolsó mondat elhangoztával pedig ismét előrébb lépek, hogy karjaimba zárhassam őt. - Mérhetetlenül büszke vagyok rád, Annabelle - suttogom a szavakat, miközben szorosan ölelem - Egyáltalán nem vagy gyenge. Az, hogy szükséged van a szeretetre, közel sem jelent gyengeséget. Ahogyan a döntésed miatt sem érzek csalódottságot az irányodba, sokkal inkább büszke vagyok rád, hogy képes vagy meghozni egy ilyen nehéz döntést. Nem mindenki volna képes ezt meglépni - simítom tenyerem arcának két oldalára, miközben kissé eltávolodom tőle. Tudom, hogy idővel majd a bűntudata enyhülni fog és én is ezen fogok munkálkodni, hiszen nem szabad bűntudatot éreznie. Emiatt egyáltalán nem. - Akkor máris a segítségedet kérném - törlöm le a könnyeimet az arcomról. - Kérlek, intézz el nekem egy találkozót Artemissel, mondjuk két nap múlva. Valami teljesen hétköznapi helyre - a fülem mögé simítok egy elkószált hajtincset, miközben gondolkodom a lehetőségeken. - Mondjuk a bevásárlóközpontba, olyan indokkal, hogy szükségem van egy új ruhára, de szükségem van valakire, aki segít eligazodnom a mai divat útvesztőjében. Mivel te nem érsz rá, ezért ajánlod Artemist, mert a barátnőd és tudod, hogy segítségemre lesz majd - vázolom a történetet, remélem megoldható a dolog. Teljesen hétköznapi helyzetet szeretnék teremteni, úgy megismerni a lányt, miként viselkedik a puszta mindennapokban, ebben pedig szerintem egy egyszerű vásárlás teljesen jó alapnak fog bizonyulni.
- Azért, biztos akadnak ilyenek is jó páran. Lehet, hogy naiv vagyok, de az is biztos, hogy életem utolsó másodpercéig hinni fogok a jóban, hogy igenis vannak olyan emberek, lelkek, akik gondolkodás nélkül nézik előbb a másik, mint a saját érdekeiket. Talán tényleg kevesebben vannak azok, akik az életüket is feláldoznák. Más lenne, ha nem tudnám, hogy az áldozat szerepét is rám szabták az esetében. Akkor nem tehetném ezt meg, még akkor sem, ha szeretném, az nem választás, hogy valaki szívében ennyire előkelő helyet foglaljunk el. Ám így, hogy tudom, így van, háborgó lélekkel engedném el őt, és azt, akit helyettem visz. Soha, semmilyen körülmények közt nem hagynám, hogy valaki helyettem haljon meg, ha van lehetőségem azon változtatni. Csak bólintok, annyira szeretném, hogy megtalálja azt a személyt, aki ugyanúgy képes rá, mint én, tán még jobban is, tényleg, ha egyetlen kívánságom lenne a világon, ez volna az. Mert így kell lennie, így a helyes, olyan nincs, hogy más ne legyen alkalmas, pont az ő vérvonalából. Amikor megint megölel, ismét csak eluralkodnak rajtam az érzéseim. Én… szerettem már sokakat, sokféleképpen, de ő adta vissza számomra azt az érzést, ami egész életemben hiányzott. Azt a magától értetődően tiszta, csodálatos szeretetet, amit egykor anya iránt éreztem. Nem hittem volna, hogy valaha még fogom, épp ezért képtelen volnék végignézni, ahogy meghal, pláne, ha nem is engem visz el, akit saját bevallása szerint kellene. Nincs más út, számomra nincs, és biztos vagyok benne, hogyha eljön az ideje, büszkén fogom felszegni a fejem, és mosolyogva, bár könnyáztatta arccal távozom el, tudván, hogy követni fog. Hallani, hogy mérhetetlenül büszke rám, olyan szinten kedves a szívemnek, hogy szavakba önteni is lehetetlen volna. Eleinte még arról fogadkoztam magamnak, hogy sosem kell csalódnom benne, de azt sem hittem volna, hogy idáig jutunk, hogy itt zokogunk egymásba kapaszkodva, mint két tehetetlen kislány, és tulajdonképpen azért, mert annyira szeretjük a másikat, hogy abba szó szerint belehalunk. Én legalábbis igen, ő sajnos ettől függetlenül kényszerül eltávozni, s ha Tupilek képes meghallani odafenn, csak azt tudom üzenni, hogy a legdrágább kincset ragadja el a földről. Mikor kissé hátrébb húzódik, csak szipogva bólogatok a szavaira, tudom, hogy igaza van, de belül attól még ott motoszkál bennem, hogy nem vagyok képes úgy cselekedni, ahogyan ő azt szerette volna. Mégis, mérhetetlenül örülök annak, hogy nem csalódott, így nem kell szembeköpnöm a tükörképemet, amiért megszegtem a fogadalmamat. - Persze, vedd elintézettnek, sokszor ebédelünk együtt, vagy csak simán lógunk a telefonon. Hope néven ismer, ugye? Mit tud rólad? Nehogy beleszaladjak valamibe, amibe nem kellene... Meg… mit mondjak neki, kim vagy? Mondhatom, hogy a Teremtőm? Megjegyzem az információkat a helyről, és nem lesz gond, sőt, az még szerintem Artemisnek is jól esne, ha rábíznám a Teremtőm navigálását ruhák terén, nem mellesleg imád vásárolni, miként én is, szóval aligha hiszem, hogy ez ne sikerülne. Elég jól rátapintott Eeyeekalduk a csalogató eseményre. - Hány óra legyen? Azt mondjuk nem tudom, hogy fogom megmagyarázni, hogy nem tudok menni, meg miért csak akkor jó az Anyucimnak. Jobban belegondolva, előre programozott műtétem lesz aznap, tizenkét órás, maximum kitalálok valami kamu eseményt, amire sürgősen kell ruha, és későn szólt. Talán így jó lesz. Lassan száradnak a könnyeim, de attól még elengedni borzalmasan nehéz lenne, nem tudom, miért van olyan érzésem, hogy akkor talán sosem látom többet.
- Igen, akadnak, különben már rég kihalt volna a Mártír vérvonal. Csak sajnos a világ gonosz hely, a magunkfajtákat és az ilyen embereket nagyon sokszor nem megbecsülik, hanem kihasználják - szomorú mosolyra szaladt a szám, rengeteg ilyennel találkoztam már az életem folyamán. Ennél jobban azonban nem szeretnék elmélyedni ebben a dologban, hiszen van bőven más miatt aggódnunk és azt hiszem jelen pillanatban lehetünk annyira önzőek, hogy egy picit kizárjuk a külvilágot és csak magunkkal foglalkozzunk. Azzal, ami a jövő számunkra tartogat. Valahol megnyugvás, hogy nem hagyom itt egyedül, hogy együtt, kézen fogva lépünk majd a túlvilágra, ugyanakkora elkeserítő is a gondolat. Szüksége van ránk a világnak, elkeserítő, hogy egy igazán Mártírnak termett lélekkel lesz kevesebb ezen a világon. Mert Annabelle tényleg közénk való, tényleg a Lányom, a Gyermekem, olyan, akire büszke vagyok. Keserű és mégis édes az érzés, ízlelgetni kell, meg kell szokni, el kell fogadni. - Igen, Hope néven ismer. Nem sokat tud rólam, mindössze annyit, hogy sokat utazgatok, egyszer már jártam itt és most ismét visszatértem, hogy megnézzem, mi lett az egykor szeretett vidékből. Azt hiszem ötszáz körülinek vél, mert habár kevesebbet mutattam, a regenerációm gyorsasága nyilván feltűnt neki - halovány mosoly jelenik meg az arcomon, elég életrevaló lánykának tűnt, hogy egy ilyen dolog szemet szúrjon neki, de ezt majd én elintézem, ha esetleg szóba kerülne. - Egészen nyugodtan mondhatod, hogy a Teremtőd vagyok - legyünk büszkék rá, felesleges volna titkolózni. - Legyen mondjuk délután három. Amennyiben az neki is megfelel. Ha nem, akkor egy-két órával csúsztathatjuk előre is, hátra is - nem ragaszkodtam az időponthoz, inkább csak az számított, hogy teljesen hétköznapi szituációba keveredjünk, ahol az igazi oldalát ismerhetem meg. Bízom benne, hogy nem lesz már alapból frusztrált a helyzet és a személyem miatt, de ezzel majd ráérünk akkor foglalkozni, ha ténylegesen sikerül 9sszehozni a találkozót. - Bármi más egyeztetnivaló még? Ha felmerül kérdés, nyugodtan keress majd - nem kell tökéletesnek lennie a dolognak, tényleg csak szeretném megismerni a nőstényt és egy vásárlást még mindig elképzelhetőbbnek tartok, mint mondjuk egy kávézást. Ott nincsen túl sok lehetőség és félő, hogy ellaposodna. Ráadásul ha sikerül kellőképpen összebarátkoznunk a vásárlás ideje alatt, még egy kávé is beleférhet. - Gyere - nyújtottam felé a kezemet - Azt hiszem ránk fér valami kellemes kikapcsolódás - konkrét ötletem nincsen, de visszafelé menet még kitalálhatjuk, mit szerencsénk csinálni. Egy kávé is egészen sokat dobna szerintem a közérzetünkön, csak terelje vissza kissé a gondolatokat a mindennapi dolgok szintjére.
Azt ugyan nem mondanám, hogy mindent előre elterveztem – nos, mert nem szokásom egyáltalán -, de azért voltak nagy vonalakban elképzeléseim arról, hogy mit is szeretnék megejteni a mai találkozó alkalmával. Ugyan viszonylag hosszabb idő telt el azóta, hogy szerencsém volt Sarah-hoz – neki meg valószínűleg balszerencséje hozzám -, de biztosra vettem, hogy nem halványultak a találkozásunk emlékei benne. Sőt, valószínűleg elég mérges is volt rám, amiért őt megkerülve találkoztam a kölykével, de ez már csak ilyen. Nincs szükségem senki engedélyére ahhoz, hogy megismerkedjek egy leszármazottammal, még akkor sem, ha neki több köze van hozzá, mint nekem. Szóval úgy sejtettem, hogy kicsit még fúj rám a dolog miatt, és akkor ugyan beígértem neki egy találkozót, de eddig még nem került rá sor. Úgy gondoltam, hogy hagyok nekik időt arra, hogy feldolgozzák a történteket, ráadásul nekem is megvolt a magam baja. Feladatok, gondolkodni való, és egy nem várt testvér felbukkanása. Mondjam azt, hogy sűrű hetek állnak mögöttem? Mert akkor valószínűleg nagyon finoman fogalmaznék, de mindenki életében vannak ilyen időszakok. Csupán azt sajnáltam, hogy nem volt alkalmunk többször összefutni, és ténylegesen is megismerni egymást jobban, de a Szellemek bizony előszeretettel szokták a számításainkat keresztül húzni, ha úgy tartja kedvük. Most sem éppen így terveztem ezt az egészet, de már az első találkozásunk alkalmával tudtam, hogy valószínűleg semmi nem úgy lesz, ahogyan én szeretném. Ez pedig nagyon bosszantott, kár is lenne tagadni. Ahogy az erős északi szél belekapott a hajamba, tekintetem az órámra siklott. Mostanra kellett volna megérkeznie a nősténynek, és valahol a távolban már éreztem is az energiáit, nem volt nehéz dolgom. Szinte csak mi voltunk kint ezen az órán a vadonnak ebben a szegletében. Szándékosan választottam ezt a találka helyszínének. Tökéletesen alkalmas volt mindenre, ráadásul bennem régen elfeledett emlékeket ébresztett újra. Csak akkor emeltem fel a pajzsomat teljesen, amikor elég közel ért hozzám ahhoz, hogy neki is feltűnjön a jelenlétem. Szerencsére olyan helyen álltam, ahol a szél is pont nekem kedvezett, így majdhogynem tökéletesen eltűntem előle. Maximum valamit halványan érzékelhetett, egy figyelő szempárt a hátán, de semmi több. Természetesen nem állt szándékomban bújócskázni vele, de miközben lassan levettem az órámat, íriszeim tényleg rátapadtak a karcsú alakra. Kíváncsi voltam, hogy ténylegesen mennyit érzékel belőlem, merre kezd el keresni, ha úgy tartja kedve, vagy esetleg türelmesen vár-e rám. Nem, ha magamból indultam ki, akkor ezt az utóbbi opciót azon nyomban el is vetettem. Ajkaimon a gondolatra elnéző mosoly szaladt végig, mert valami azt súgta, hogy nem lesz zökkenőmentes ennek a találkozásnak a kezdete sem. Nem különösebben zavart, inkább kíváncsian álltam elébe.
Pontosan érkeztem. Nem jöttem hamarabb, sem később, egyrészt nem szerettem volna megvárakoztatni a nőstényt, másrészről pedig eszem ágában sem jutott volna akár csak néhány perccel is többet tölteni a társaságában a szükségesnél. Eszméletlenül furcsa volt ez az egész szituáció és cseppet sem voltam kibékülve azzal a helyzettel, hogy meglátogatta a Kölyköm. Yvonne-ra egyébként felettébb büszke vagyok, ahogyan a helyzetet kezelte, nem hazudtolta meg önmagát. Mondjuk ez semmit sem módosít azon a tényen, hogy meglátogatta, ami mondjuk várható volt, de sokkal jobban sikerült felhúzom magam rajta, mint az áldásos lett volna. Valamiért bosszantott már pusztán a nőstény léte, a rengeteg hazugság és titkolózás. Soha nem viseltem jól az ilyesmit, de most még közrejátszott az is, hogy tenni sem tudtam ellene, mert minden bizonnyal jóval idősebb volt nálam. Ami megint csak újabb kérdéseket szült, amiket hiába próbáltam kizárni az elmémből, egyszerűen nem ment. Folyamatosan csak ezen kattogtam és rendkívül bosszantó volt. A Lak parkolójában állítottam le a kocsimat és egy pillanatra elkapott a kísértés, hogy inkább beköszönjek Nicho-hoz és megnézzem a Kölykét, vagy esetleg Darren ajtaján dörömböljek, végül mindezeket elvetve indultam meg a megbeszélt találkozó helyére. A pajzsom éppen annyira húztam fel, amennyire szükséges volt, bár minden bizonnyal abszolúte nem jelentene neki gondot lerombolni azt, mégis jelzés volt számára; nem adom olyan könnyen magam. Már láttam a tó csillogó felszínét, a nőstényt azonban nem éreztem sehol. Sóhajtva hordoztam körbe a tekintetemet a területen, amit láttam, de kiszúrni sem sikerült, így egy fáradt sóhaj keretében kezdtem kotorászni a zsebemben, hogy mit sem törődve a hely szellemével és értékével, nemes egyszerűséggel cigarettára gyújtsak. - Ha bújócskázni szeretnél, hívhattál volna valami fafejű Kölyköt.. - nem beszéltem hangosan, mégis biztos voltam benne, hogy hallja. Itt van, ebben annyira biztos voltam, minthogy egy tó partján állok, de ne várja, hogy majd minden büszkeségem eldobva fogok rohangálni utána és kajtatni őt az erdőben. Még mit nem... Bármennyire is érdekelnek a titkok, akkor sem fogok megalázkodni előtte. Ha akar valamit, jöjjön ide, vagy közölje velem, merre menjek tovább, de velem aztán ne akarjon fogócskázni, mert nem vagyok vevő az ilyesmire. Farkasom éberen szimatolt és figyelt, őt is éppen annyira dühítette a helyzet, mint amennyire kíváncsi is volt, szerette volna ő maga is kiszúrni a nőstényt. Bíztam benne, hogy erre hamarosan sor kerül, mert öt percnél többet egészen biztosan nem fogok a tó partján szobrozni.
Ahogyan arra számítottam, tényleg nem volt elragadtatva attól, hogy nem jelentem meg, ugyanakkor a jelenlétem valamilyen szinten nyilván érzékelhető volt. Még mindig mosolyogtam, miközben órámat belepottyantottam a kabátom zsebébe, majd az egész ruhadarabot ledobtam a földre, hiszen most nem volt rá szükségem, csupán a városon belül szúrt volna szemet bárkinek, aki nem tudja, hogy miféle lény lakozik bennem, hogy ebben a hűvös időben nincs rajtam semmi hasonló. Még kivártam egy kicsit, mondjuk úgy egészen két percet, hadd mérgezze csak a tüdejét, aztán puhán megindultam felé. Nem keltettem nagy zajt, pedig lépteim határozottak voltak, amilyen céltudatos én is voltam jelen helyzetben. - Ha jól emlékszem, nem kértem a tanácsodat azzal kapcsolatban, miként üssem el a szabadidőmet… - válaszoltam, miközben továbbra is felé tartottam. – Egyébként sem lenne most türelmem egy kölyökhöz, a tiéd bőven táncolt annyit az idegeimen, hogy egy időre elkerüljem a fiatalabb korosztályt – tettem még hozzá, pusztán mellékes információmorzsaként. Tekintetem egyetlen másodpercre sem fordítottam el róla, ám jó ötven méternél mégsem mentem hozzá közelebb. Csak álltam ott, kíváncsian szemlélve a nőstényt, aki annyira kísértetiesen hasonlított rám, amihez foghatóval már régen találkoztam. No, nem teljesen a mai énemre, hanem sokkal inkább a fiatalkorira, noha őt már nem lehetett éppen tapasztalatlan bugrisnak titulálni, a maga három és fél évszázadával. - Nem vagy valami türelmes, igaz? – cseverésztem tovább, miközben kiléptem a könnyű kis cipőből. Nem volt feltűnő mozdulat, épp csak kicsit léptem arrébb a magasra nőtt főben. Hamarosan már hó fogja borítani az egész államot, efelől semmi kétségem nem volt. – Nos, nekem sincs sok időm… - afféle zárszónak hangozhatott, annak is szántam. Szinte egyetlen pillanat volt, ahogyan a ruha lecsúszott a vállaimon, egészen a bokáim köré gyűrődve a földön. Testem egy szempillantás alatt alakult át karcsú nőéből, megtermett farkassá. Nőstények között valószínűleg nálam nagyobb jelenleg nem létezett, bár nem tudtam, hogy Sangilak leszármazottai között akad-e hozzám hasonló, ám az biztos, hogy erőben nem kelhetett volna versenyre velem még az a példány sem. Nem vártam ki sokat, nem adtam időt arra sem, hogy felocsúdjon, ha esetleg meglepődött. Szinte egyből elrugaszkodtam, nekiugorva a szőkeségnek. Kíváncsi voltam, hogy mennyi idő alatt kapcsol, látni akartam, hogy mennyi idejébe telik alakot váltani. Azért természetesen még nem okoztam sérülést neki, de a támadási szándékot nem rejtettem véka alá. Vicsorogva borzoltam fel a szőrömet, mintha egyetlen másodperce maradt volna addig, hogy elmeneküljön, vagy szembeszálljon velem. Számomra egyértelmű volt, hogy melyiket fogja választani, én is így tettem volna a helyében. Nem hagytam hát több időt, kecsesen ugrottam neki, ha addigra átváltozott, akkor immár a másik bundásnak…
- Nem is tanácsot adtam - vontam meg a vállam, engem aztán marhára nem érdekelt, miként értelmezi a szavaimat. Az indításon már meg sem lepődtem, én sem voltam túl kedves vele és az O’Connors után tőle sem vártam semmi mást. - Pompás. Ez esetben kifejezetten örülnék is, ha nem úgy bánnál velem, mint egy kölyökkel - jegyeztem meg mellékesen, mert az indítás abszolúte nem tetszett. Nem szeretek bújócskázni, az pedig, hogy tudtam, itt van, mégsem tette lehetővé, hogy kiszúrjam, nem kissé birizgálta az egómat és büszkeségemet. - És hallottam, hogy találkoztatok, én figyelmeztettelek, hogy makacs egy teremtés - rándult meg a szám sarka. Azok alapján, amit hallottam, tényleg büszke voltam Yvonne-ra, még akkor is, ha Rowenának nem feltétlenül nyerte el a tetszését mindaz, amit látott. Ő sem közelített felém, én sem lépdeltem hát közelebb, a legutóbbi találkozásunk alkalmával megtanultam, hogy mindannyiunk számára kifizetődőbb, ha az ő játékszabályai szerint játszunk. Ez persze közel sem jelentette azt, hogy fülem farkam behúzva fogok meghajolni minden akarata előtt, csupán óvatosabban tettem meg minden lépésemet vele kapcsolatban. - Szerintem erre te magad is nagyon jól tudod a választ - vontam meg a vállam. Nem törődtem vele, hogy továbbra is úgy cseverészett, mintha kebelbarátok lennénk, mondhatni a múltkor már hozzászoktam, hogy ennyire könnyen veszi a dolgokat. - Akkor.. – a mondat azonban félbemaradt, mert egyazon pillanatban több dolog is történt egyszerre. Először is ugyebár Rowena ledobta a ruháját, minden bizonnyal nem azért, hogy valami perverz bemutatót tartson itt nekem. Nem is azért történt… Szinte még abban a szekundumban a farkasa is kirobbant belőle és még azon sem volt időm csodálkozni, hogy mekkora bestiával nézek farkasszemet, máris felém ugrott. Igaz, hogy nem volt olyan gyors az alakváltásom, mint az övé, de azért így sem panaszkodhattam, ha a nekiugrásával elsodort, akkor már farkas alakban értem földet. A vörös fenevad rokonához hasonlóan vicsorgott, baromira nem tetszett ez az egész szituáció. ~ És én még azt hittem, hogy békében váltunk el egymástól! ~ közvetítettem felé a gondolataimat, mert az egész jelenet túl agresszív volt, hogy pusztán valami edzésnek, vagy tanulásnak véljem az egészet. Borostyán íriszeim dühtől izzottak és emellett már csak az értetlenség volt, mi kiütközött a szemeimben. Vérvonalam előnyeit kihasználva próbáltam kitérni első ugrása elől, de, hogy sikerült-e, arról fogalmam sem volt. Mégsem rinyáltam, vagy sipítoztam, ha megcakkozza a fülem és megtépi a bundám, akkor tegye, de én sem fogok finomkodni vele. Ha leterített, akkor rúgtam, karmoltam és haraptam, amijét csak értem, ha viszont sikerül kitérnem előle, akkor én lendültem támadásba, ugyanazzal a célzattal, mintha ő terített volna le; minél több sérülést okozni a másiknak. Persze ha hagyta, hogy támadjak és minduntalan kitért előlem, akkor egy idő után megállapodtam, mert nem fogok vásári majmot csinálni magamból, nem vagyok holmi bohóc. Akár így, akár úgy, de bíztam benne, hogy nem csak a saját vérem szagát fogom megérezni.
- Hidd el, nem úgy fogok! – biztosítottam róla, habár kedvem lett volna hozzávágni, hogy nekem a korától függetlenül is kölyök. Azt hiszem, hogy jelen helyzetben ezt még nem értette volna meg, úgyhogy végül megtartottam magamnak a kikívánkozó szavakat, úgyis csak még tovább hergeltem volna velük. Már amúgy is mérges volt, ezt egyrészt nem rejtette véka alá egy pillanatig sem, másrészt akkor is éreztem volna, ha megpróbálja előttem palástolni. Elég tapasztalatom volt már abban, hogyan kell elfedni mások elől azt, amit magunknak akarunk megtartani. - Az, hogy valaki makacs, még nem jelenti azt, hogy meg is kell magát öletnie. Tudod, hogy nem telt volna túl sokba, mégsem okoztam benne nagy kárt. Van fogalmad róla, milyen nehéz volt visszafogni magam? – kérdeztem tőle, továbbra is őt figyelve. – Nem, valószínűleg fogalmad sincs… - ráztam meg végül a fejemet, alig pár másodpercnyi hatásszünet után. Arról bizonyára volt, hogy olykor-olykor nehezen fogja magát vissza az ember, ám arról lövése sem lehetett, hogy az én esetemben ez mit takar. Azt, hogy az erőmet időnként még nehezebb kordában tartani, mint egy fiatalabb egyednek, mert hajlamos vagyok elfelejteni, hogy hozzám képest a tapasztaltabb farkasok is könnyebben sérülnek. Több időt nem hagytam neki. Sem felocsúdni, sem beszélgetni, én ugyanis ennyire kalibráltam a társalgást. Más célom volt a találkozóval, ezen már túl voltuk az O’Connorsban töltött estén. Persze nem lett volna ellenemre, ha most is így történik, de az túl egyszerű lett volna, és én nem láttam értelmét annak, ha minden gördülékenyen megy. Noha szerettem, ha a dolgok úgy történtek, ahogyan én akartam, de ez nem minden esetben jelentette azt, hogy a könnyebb megoldás híve vagyok. Sőt… Mozdulataim határozottak, célra törőek voltak, egyértelműen támadó jellegűek. Magamban elismerően jegyeztem meg, hogy viszonylag gyorsan kapcsolt, és az alakváltása is nagyjából korának megfelelő tempóban ment végbe, valamint támadni sem volt rest, mihelyt esélye adódott rá. Nem reagáltam semmit a mentálisan elhangzó szösszenetre, helyette hatalmas testemmel ütköztem neki a nálam kisebb nősténynek. Nem tudhatta, hogy bizonyos fokig visszafogtam magam, mielőtt komolyabb kárt okoznék benne, számára valószínűleg véresen komolynak tűnt az egész. Valahol tényleg fel akartam tüzelni, arra sarkallni, hogy adjon bele minden tőle telhetőt. Éles helyzet volt, ahol meg kellett védenie magát, és még talán az ellenfelet is hatástalanná tenni. Szerencsére nem okozott nagy csalódást. Ugyan nem talált minden próbálkozása, de időnként mégis sikerült elérnie, így néhol felszakadt a bőr, vér serkent, eláztatva szürkés, tömött bundámat. Természetesen hatalmas károkat nem okozott bennem, de figyeltem a harctechnikát, a hatékonyságot, azt, hogy hányszor sikerült egy erősebb ellenféllel szemben is célt érnie. Remek, csak így tovább! Ösztönzésképpen erősebben szorítottam rá valahol a nyaka környékén a bundájára, kicsit meg is tépve azt, mintha csupán egy kölyök lenne. Azért arra is hagytam teret neki, hogy visszavághasson, ha van rá benne szándék.
Kezdőlap
//
