A válasza után, eltüntetem a rést a pajzsomon, hogy nyugodtan nyögjek fel kéjesen, mikor a meleg vér a pofámba folyik. Bár, a hús kissé rágos, de attól még meglehet enni. Jó, sokáig eszem a húsból, de csak a felével végzek, a másik felét ott hagyom. Elmegyek a tetemtől, és mosakodni kezdek, hisz a vértől ragacsos a pofám. Mosakodás után, a társamra nézek, aki talán még mindig mozsdik. Én, eldőlök és a hóban hempergek, ami nagyon jó érzés. Mivel, már nem eszem, ezért ismét megnyitom résnyire a pajzsomat, és meg várom, hogy a társam javasol e valamit, vagy egyáltalán szeretne e valamit, még csinálni, így farkas bőrben, ha nem felőlem, akár mehetünk is vissza a ruháinkért.

//Bocsánat, amiért ilyen sokáig várakoztattalak a válasszal! Köszönöm a játékot //

Mozsdás után, kapok a csajtól egy kérdést, mire farkasként, csak bólintok. Aztán, megyünk is vissza a ruhánkért. Én, is gyorsan vissza vedlek emberi alakomba, és indulok vissza oda ahol annak elötte ülök. Tényleg meg kéne kérdezni, hogy hogyan is szólithatom őt. Nem sokára ő is meg jelenik, és meg is köszöni a vadászatot.
- Én is köszönöm. Kár, hogy el mész, mert... Mindegy hagyjuk. Remélem, hogy még fogunk találkozni egymással. - Mondom, neki majd kapok tőle, egy apro kis mosojt, majd megfordul, és elmegy. Én, ott maradok egyedül, miközben távolodik tőlem, még azért rá nézek formás fenekére, és közben megnyalom száraz ajkamat.

//Én is köszönöm a játékot. ^^ //

Mit ne mondjak, eléggé meglepődtem, amikor a postás az egyik reggelen egy csomagot hozott nekem. Nem vártam semmit, őszintén talán utoljára évtizedekkel korábban kaptam csak úgy valamit. Elgondolkoztam rajta, hogy csak nem Sarah lepett meg valamivel, de amikor kinyitottam a csomagot és megnéztem a csomag tartalmát, valami azt súgta, hogy nem így van. A képen a rajzolt önmagam nézett vissza rám. Pár percig tanulmányoztam majd tényleg kizártam Sarah-t, mint küldőt. Ahogy kinéztem rajta, így még szerintem ő se látott. A hajam jóval hosszabb volt, kevesebb szőr volt az arcomon… ráadásul… fiatalnak tűntem rajta. Jóval fiatalabbnak. Meg mertem kockáztatni, hogy ez még nagyon a kölyök korom, esetleg az emberi időszak. Aztán amikor megfordítottam a lapot, akkor láttam meg az aláírást. Macskakaparás volt, de ráismertem Petrov írására… illetve a nevére is. Hatalmasat dobbant a szívem. Petrov… hát él? El se hiszem. Annyi év után újra feltűnt… kezdem elhinni, hogy Fairbanks tényleg valami múltújraélő hely. Ahogyan jönnek vissza az emberek a múltamból… Faye, Aimée, Kate… Sarah… és most még Petrov is… Tupilek a Szellemvilágba, ha kiderül, hogy még az öregem is él, én tényleg veszek egy kalapot csak azért, hogy megegyem! Elmondhatatlan öröm vett rajtam erőt… pár óra erejéig, talán pár napig. Mellékes. Szóval eltelt egy kis idő a következő levélig… ugyanaz az írás, egy konkrét hellyel. Ezen már összevontam a szemöldökömet. A hely, amit megjelölt, a régi falkám területére esett. Na most Petrov vagy őrültebb lett az évek során, mint volt, vagy annyira vak vagyok, hogy eddig nem futottam össze vele és már falkatag. Na ez érdekes lesz. Aztán eljött a találkozás napja, én pedig elindultam. Igyekeztem pontos lenni, szóval időre oda is értem találkozási helyhez. Igazából nem tudom, mit várok ettől a találkozástól. Igen, örültem neki, hogy a testvérem élhet ennyi idő után, de aztán komolyan elgondolkoztam. A helyzet az, hogy Petrovval annyira nem voltam jóban. Igen, a testvére voltam, megvédtem, ha kellett de… elég sok ellentétünk volt. Volt egyszerűen valami a viselkedésében, ami már nekem is sok volt… valami… na ezen a ponton megfelelő közelségbe értem és megcsapott egy energia. A megbeszélt helyen egyetlen személyt érzékeltem. De volt egy kis gond ezzel… egy nőstényt érzékeltem. Megtorpantam. Ez meg mégis mi. Viszont utána megéreztem a falkaszagot is. Akárki is az idegen, a falka tagja, ergo ez nem csapda… elvileg, de igazából veszélyt se éreztem a levegőben. Viszont eléggé feldühödtem. Dühös léptekkel indultam tovább, amolyan most már csak azért is utánajárok. A kezdeti bizakodásom, kétkedésem a múlté vált. Ki merészel így megvezetni?! Kinyitottam a ház ajtaját, amikor odaértem. Szegény kilincs megsínylette, de végül a helyén maradt. Becsuktam magam mögött, majd a nappali felé fordultam… egyenesen a nekem háttal levő fotelre szegezve a tekintetem. A benne ülő szinte érezhette, hogy átdöföm a tekintetemmel. Talán túlságosan is, de mostanában az ingerületre fokozottan érzékeny voltam… rohadt elvonási tünetek.
- Nem tudom, ki vagy te, de nem az öcsém – szólaltam meg, rég nem hallott hangot hozva a nőnek. – Azt ajánlom, most azonnal kezdj el beszélni.
Nagyon nehezen sikerült palástolnom a hangomban megbúvó ingerültséget, de egyedül a falkaszag volt az, amiért nem támadtam szó nélkül. Tudni akartam, miért volt szükség erre az egészre… aztán meglátom, mit kezdek a nővel…

Vártam a választ a kérdéseimre és érezhetően képes lettem volna támadni. Nem voltam humoromnál, nem lehetett volna csak amolyan indokokkal kielégíteni a kíváncsiságomat, hogy tádááá, vicc volt, ugye milyen jó? Első mozdulattal hajítom ki a csukott ajtón keresztül és talán még az se érdekelt volna, hogy nő. Nem szerettem alapjáraton, ha indokolatlanul szórakoznak velem, megvezetnek, csak úgy, brahiból. Főleg, hogy az amúgy az én reszortom, mint illuzionista. Naja, senki se szereti, ha megetetik vele a saját eljárásait. Edd meg, amit főztél, szokás mondani... hát rohadj meg, velem csak ne játssza el senki ugyanazt, amit én szoktam. Szóval vártam, hogy mit hoz fel mentségére, ami megmentheti az életét. Csak hogy szemléltessem, mennyire dühös voltam, készen a támadásra: Ikina odabent harcra készen állt, vicsorgott, mint egy rohamozni készülő fenevad. Jól szemléltette azt a dühöt, amit éreztem. Amikor kimondja a nyilvánvalót már ott voltam, hogy rendben van, most kapsz, léptem volna előre... amikor a nő felállt. Megtorpantam. Ez a hajzuhatag... ez a termet... valahonnan nagyon ismerős volt, még így dühösen is. Aztán ahogy lassan megfordult és odalépett hozzám... a dühöm gyakorlatilag egyetlen pillanat alatt párolgott el és adta át a helyét a megrökönyödésnek. Ez most vicc? Ez most valami nagyon rossz vicc? Egy másik illuzionista szórakozik velem? Vagy az az este megivott, palack bor ütötte meg jobban a tudatomat? Hogy még most is kihat rám és nem vagyok teljesen józan... hogy csak egy emlékkép mászott elő a tudatomból és igazából otthon fekszek, részegen a lakásom padlóján és képzelődök. De nem, a ruhái modernek... áááh, ez csak egy álom lehet. Igen, ez az, csak álmodok és ez igazából nem történt meg. Csak a tudatom szórakozik! Gyerünk Nicho, ideje felkelni. Kelj fel... kellj már fel baszod!
~Testvér, rohadtul nem álmodsz~ - hallottam Ikina hangját.
"De, ez csak álom lehet, ez nem lehetséges..."
~Cseszd nem álom, ha mondom.~
"De... de akkor..."
~Testvér, ki ez? Nem emlékszem rá, hogy valaha láttam volna, de te úgy viselkedsz majdnem, mint amikor Sarah-t megláttad Fairbanks-ben.~
Álom... álom álom álom! Egy tetves álom! DE... ha ez álom akkor... miért tűnik ennyire valóságosnak? Miért érzem súlyosnak Ikina szavait? Miért érzem úgy, hogy amikor a nőstény megszólal, megfagy ereimben a vér, döbbenek le teljesen, mert túlságosan is ismerős a hangja, még ha nem is oroszul szól? Miért érzem úgy, hogy mint egy részem, melyet annak idején elhagytam a szülőszobában, most újra előkerült volna? Hogy... valahol a döbbent belsőmben, mely ugyan nem fogja fel a szavakat, kezd kicsírázni magjából az öröm? Ez… ez túlságosan… kellett az a pofon. Ahogyan az arcom kimozdul oldalra, a falat bámulva, kimegy belőlem a döbbenet. A döbbenet, mely miatt eddig nem tudtam reagálni a szavaira, most elpárolog. Nem hiába van az, hogy ha sokkot kap valaki a harctéren, akkor rendszerint egy hatalmas pofonnal kell észhez téríteni. Elképesztő ereje van… viszont éppen annyira meg is tudja sérteni az ember büszkeségét. Éreztem azonnal, ahogyan Ikina csápjai kinyúlnak a tudatom felé, mint amikor át akarja venni az irányítást.
~Te büdös kurva, mit képzelsz magadról?! Ezért megnyúzlak és…~
”HA MÉG EGYSZER LE MERED KURVÁZNI A HÚGOMAT, KINYÍRLAK!!!”
Ikina először ledöbbent attól, amit hall, majd.
~A… a húgod?~
Régen láttam már tőle, hogy gyakorlatilag nyüszítve húzódik vissza a tudatom mélyére, de most ez történt… én pedig lassan ránéztem a húgomra. Mert ő volt az. A tekintete, a beszéde, a szavak, amiket használt… valóban ő volt az, erre mérget mertem volna venni… persze teljesen nem voltam meggyőzve, de…
- Látom vannak dolgok, amik sosem változnak meg.
Amikor széttárja a karját, egy pillanatra nem teszek semmit, hagy higgye azt, hogy valami rosszat tett… pedig tény, valahol az arcom nem csak a pofontól ég. De aztán nem kell sokáig várnia, ahogy a karjaim a karcsú test köré fonódnak és magamhoz húzom, megölelve úgy… mint egy testvért. Érezhette, hogy még a földtől is elemelkedik és nem eresztettem. Régi emlékként tőr rám a testvéri ölelés melege, melyet oly rég éreztem. Hasonlított ahhoz, mint amikor nemrég Sarah-t öleltem magamhoz, de valahol mégse volt ugyanaz. Nem jobb, nem rosszabb… de határozottan jó érzés.
- Tanya… sosem gondoltam volna, hogy egyszer újra látni foglak. De örülök, hogy végül nem így lett.

Valamit szerintem azért nem árt leszögezni. Engem nem olyan könnyű meglepni. Lassan már 350 év van a hátam mögött, megéltem két világháborút, láttam államokat lehanyatlani és felemelkedni, annyi harcon vagyok túl, hogy talán az még egy korombeli farkas esetében is soknak számít. Nem csoda hát, hogy az érzékeim már olyannyira ki voltak élesedve, hogy tudok reagálni a hirtelen történésekre, esetekre? Najó, annyira nem vagyok csúcsra járatva, mint Chulyin gyermekei, de szépen kifejlődtek az érzékeim az évek során. Így maradnak az olyan kuriózumok, amikor abban a hitben vagyok, hogy ilyen nem lehet, de mégis. Azok még tényleg okozhatnak meglepetést. Sarah halálból való visszatérése… Aimée és Faye feltűnése… Kate jelenléte a városban… most pedig… hát gyerekek, most komolyan. Jelentkezzen már nekem az az ember, aki halottnak hiszi immáron háromszáz éve a családtagjait, biztos benne, hogy már az életben nem fogja látni őket, erre… beszambázik az életébe a kishuga, még ha nem is szószerint. Szerintem a minimum, hogy úgy megfagy az ember, mint ha nyakonöntötték volna valami gyorsfagyaszótval. Tanya… kishugom Oroszországból, legkisebb gyerek a Vorosil családból, akit mindenki szeretett, mert nem lehetett rá haragudni. Most pedig ott állt előttem… s azok után, hogy Aimée-nek pont ecseteltem, már senki se élhet a családomból… na igen, kellett a pofon, mert különben élő szoborcsoportot rendezhetett volna itt belőlem sunyin a kiscsaj.
- Mindenkire számítottam volna, csak rád nem.
Úgy tűnik, hiába vagyok az Álmodó gyermeke, vannak olyan dolgok, amire én már csak gondolni se merek, mert szeretnék élni a két, esetleg négy lábamon szilárdan és nem elrugaszkodni. Elvégre, álmokban élni nem nagyon vezet előre. S hoppá, lehet megérte volna. Bár ezt már Sarah esetében is megtanulhattam volna. Közben Ikina előmerészkedik a kushadásából, ahogyan kíváncsian közelebb merészkedik Tanya farkasához, hogy érdeklődve forgatva jobbra-balra a fejét vizslassa a nőstényt.
- Naja, pedig az élet szeretné néha bebizonyítani, hogy mégse.
Közben megérzem a szabadulási szándékot, szóval lerakom a talajra a leányzót, hogy hátrálhasson. Amikor elforgatja a fotelt hát… annyira abszurd tőle ez a jelenet hogy megmosolygom.
- Hááát… nemigen – jegyzem meg, miközben odasétálok egy másik fotelhez, de én a tövébe ülök le, a földre. – Tudod… rengeteg minden történt velem, mióta eljöttem tőletek. Talán túlságosan is sok és rengeteg olyan van, amire egyáltalán nem vagyok büszke így utólag belegondolva. Aztán… pár éve eljutottam arra a pontra, hogy szeretném az egészet magam mögött hagyni, új életet kezdeni… Fairbanks pedig azon a területen van, ahonnan az egész fajtánk származik. Nem láttam ennél jobb helyet – micsoda nosztalgia. – No és te? Csak nem szerény személyem vonzott ide?
Azok után, hogy így előkészítette ezt az egészet, meg merem kockáztatni, hogy nem kevés tervezése volt mindebben. Ez pedig feltételezi, hogy egy ideje már kerülgetett. Na valljál csak húgocskám.
- Őszintén? Miután megnéztem, hogy ki rajzolta és átestem az első meglepettségen, elgondolkodtam azon, hogy az a fakezű Petrov hol tanult meg rajzolni – kuncogok. – Sejthettem volna, hogy te vagy mögötte, mindig ügyes voltál a ceruzával. De… mond csak… mi történt, miután elmentem?
Valahol mindig is érdekelt, mi történt a Vorosil családdal. Gondoltam rájuk gyakran, miközben vándoroltam, de aztán szépen lassan, ahogy teltek az évszázadok, kissé elfeledtem, honnan jöttem… most viszont újult erővel tört rám az érdeklődés.

Látom rajta a büszkeséget, mire én rosszallóan, de azért halvány vigyorral az arcomon csóválom meg a fejemet. Valamiben biztos megváltozott, de hogy még mindig az a játékos kislány valahol, akit egykoron magam mögött hagytam a messzi Volgográdban... vagy Tsarityn-ben, ahogy akkoriban hívták. Emlékek kúsznak a fejemben abból a korból és én csak mosolygok, miközben a farkasom összevonja a szemöldökét a lusta nőstény láttán és még közelebb somfordál. Módfelett kíváncsi lett erre a vöröses nőstényre, aki végső soron testvérnek számít és mégse. Vajon milyen lehet?
- Hááát... most nyugtassalak meg azzal, hogy mostanában elég sokan jutottak el erre a felismerésre? Az elmúlt évem ezekből a felismerősekből telt el majdhogynem. Ki örült neki, ki nem... de hát ez van, szokásom csak úgy megjelenni, mint egy szellem - ha már apám Keelut-nak, azaz Szellemnek nevezett el, akkor legyen valami utóhatása is. - Mióta voltál már a nyomomban amúgy?
Érezhetően inkább kíváncsiságból kérdeztem, mint fojtott méregből, hogy mi a jó manóért csak most keresett meg engem. Abban viszont nagyon remélem, hogy nem azért, mert félt volna a szemem elé kerülni. Tanya mindig is az a fajta volt, akire nem lehetett haragudni... persze emberként, aztán a fene tudja még, mit tett vele a farkaslét... mint velem.
- Nos... még itt vagyok, szóval beválni látszik. Még a falkának is a tagja vagyok, holott egyszer megfogadtam, hogy soha az életben nem leszek a tagja egynek sem. Szóval ebből a szempontból elég jó választás volt. Emellett - nézek fel a plafonra. - Tudod... van egy kis stiklim... helyesbítek, nagy stikli. S ezt próbálom most kikezelni, több kevesebb sikerrel.
Naja, én meg a vérmániám. Miért érzem úgy, hogy ennek még meglesz valamikor a böjtje?
- Óóó, pedig már kezdtél abba a hitbe ringatni, hogy mégis[/b - kuncogok. - [b]Szóval akkor te Castorékhoz tartoztál. Hááát... Chichago-ba még sosem jártam, szóval elég nehezen tartoztam volna oda. Meg az is csoda, hogy egyáltalán tartozom valahova, szóval... mondjuk elég szép lett volna, ha eléldegélünk egymás mellett pár évtizedig.
A hangomból érződött, hogy nem tulajdonítok nagy jelentőséget az eredeti hova tartozásának. Hiába csatlakoztam az őslakosokhoz anno, én igyekeztem távol tartani magam mindig is az ügyeiktől és mivel a falkaidőmet is odakint töltöttem... egyszerűen nem éreztem magamnak ezt a konfliktust. Ezért is volt az, hogy éppen ugyanolyan normálisan tudtam közeledni mind a betolakodókhoz, mind a hegyiekhez. Viszont amit mond, azon összevonom a szemöldökömet.
- Ezt most úgy mondtad, mint ha élt volna annyit.
Na az még szép lenne, ha az egész família életben van valahol. Mondjuk igazából a kérdésem is erre vonatkozott. Hogy mi történt a családdal, miután elmentem. De most vagy kellemetlen a téma, vagy átsiklott felette, mert más lesz belőle. Viszont ezt sokkal érdekesebbnek találom. Lutri, hogy mikor mibe húz bele az ember... hát rendben van.
- Állok elébe - kacsintok.
Na aztán megtudom a dátumot, én meg visszagondolok, majd arcomra és vigyor ül ki, ahogyan ültömben odahúzódok Tanya foteljának aljába. Felé nyújtom a kezem, mintegy invitálóan, bár ültőben kissé fura lehet. Mindenesetre akár adja a kacsóját, akár nem, kinyúlok felé az erőmmel, ahogyan belevízionálok egy emlékképet a fejébe. Persze, csinálhatnám egyszerű emlékmegosztással is... de akkor meg milyen bátyó lennék, ha nem vágnék fel neki az erőmmel? Egy falut láthat a semmi közepén, zöld mezőkkel és egy nagy tóval körülvéve. Emberek sokasága vette körbe és gyakorlatilag érezhette, ahogyan pezseg az élet, ahogyan megérinti őt a szél, a jellegzetes illatok. Valahol ezért is használtam inkább a képességemet: könnyebb volt megmutatni a történéseket így.
- 1712 tájékán egy falka tagja voltam, még kölyökként - hallhatta közben, mint valami narrátor, miközben kedvére sétálgathatott az emlékképben. - Ekkor már pár évtizede vérfarkas voltam. Igaz, nem voltam pont a falka kedvence - mintegy zárszóként sétál ki az egyik kunyhóból, kezében egy felaljzásra váró íjjal. - Omegaként éltem, kevesen álltak velem szóba önszántukból. Bár annyira nem is zavart. Szóval inkább vadászattal töltöttem az időt. A falka előszeretettel kereskedett prémekkel, szóval íjjal jobban megérte vadászni, meg utána megnyúzni is könnyebb volt a tetemeket a részemről. Igyekeztem magam hasznossá tenni végső soron.
Egy darabig még benne tartottam őt a vízióban, életképeket mutatgatva a falka életéből, történésekből, vadászatokról. Na meg abból is, ahogyan a drága tesókája kis híján kikaparja egy másik kölyök szemét és ezért korbácsolással jutalmazzák. Itt szépen lassan kifehéredik a kép, majd visszajutunk a faházba. Én meg csak vigyorgok.
- Bocsi, ha kicsit furcsán érzed magad, néha az illúziók nagyon tömények tudnak lenni olyanoknak, akiket nem gyakran érintenek. Na de most te jössz - elgondolkodok. - Mit szólnál... 1669-hez? Najó, csak vicceltem. Legyen 1836.

Eltűnődök.
- Hááát… lássuk csak… nemegy jó ismerős, akikhez volt szerencsém a múltban… egy vérszerinti unoka… na meg a reménybeli, jövendőbeli sógornőd… szóval volt jópár. Mint ha a város szeretne mindenáron szembesíteni engem a múltammal és azért rakosgatja őket állandóan az utamba.
A visszakérdezésére halvány vigyor jelenik meg a képemen. Ajj, Tanya… tényleg él még benned a játékos, kíváncsi kislány, akármi is történt veled 300 év alatt.
- Lássuk csaaaak… fél éve? – teszem meg a tétemet, de ehhez képest nyakon legyint engem a valóság. – Nane… azt ne mond nekem, hogy már egy éve kerülgetsz, mint macska a forró kását. Miért nem jöttél hamarabb? – kérdezem kissé csalódottan.
Semmivel se lett volna kisebb az örömöm az irányába, ha egy évvel hamarabb jön, sőt, talán még valamelyest kiegyensúlyozott állapotban is találkozhattunk volna, mint ahogyan most kell látnia a bátyját. Fura… miért is érdekel engem annyira, hogy milyen állapotomban lát engem? Mióta érdekel ez engem basszus? Lehet csak szeretném megtartani a tekintélyemet, mint idősebb testvér? Eléggé nosztalgia érzésem lett itt hirtelenjében, ahogyan drága hugicám megjelent a színen. A megjegyzésén viszont csak sejtelmesen mosolygok. Húgocskám, ha tudnád, hogy egy illuzionista mennyire szavahihető tud lenni, vagy pont ellenkezőleg.
- Nos… valamit elcsesztem korábban. Az első gyilkosságom elég rosszul sült el. Háború volt, parancsba kaptunk, hogy mészároljunk le egy csapatni vöröskabátost. Eleget tettem a parancsnak, támadtam. Ám amikor a vére a számba került, valami beindult. A farkasomnak, Ikinának megízlett és rákapott… és mivel háború volt, jutott bőven. Mire végeztünk a harcokkal, már vérfüggőként tértem vissza a falkához. Egész életemben elkísért, mint valami átok… most pedig itt Fairbanks-ben igyekszek leszokni róla. Ezeket használom.
Benyúlok a kabátom belső zsebébe és egy fiolát veszek elő belőle, mely színültig van vörös folyadékkal.
- Nem olyan jó, mint az emberé, de segít elnyomni a szomjamat… nem gondoltad volna, hogy így fogod viszontlátni a bátyádat, mi?
Na ha eddig ő aggódott azért, hogy én mit fogok szólni az ő dolgaihoz, most bennem is előjön ez az érzés. Naja, látszik, hogy testvérek vagyunk. Bár félek, én a saját renomémat már nagyon régen elrontottam nála azzal az ominózus szerencsepróbálással és elmenetellel. Fairbanks tényleg a múltammal akar szembesíteni. Máskülönben aligha gondolkozhattam volna el ezen a dolgon.
- Mikor nem voltam problémás? – kérdezek vissza félvigyorral. – Nem emlékszel, amikor még Tsaritynben összeverekedtem a szomszéd gyerekkel, csak mert csúnyán nézett rád? Apánk utána elég szépen ellátta a bajom – régi szép idők. – Több évtized, Tanya? Végső soron, egyszer 15 évet már leéltünk egymás mellett. Lássuk meg tudjuk-e dönteni.
Mondjuk tényleg jó lenne. Fairbanks egy olyan város, mellyel tudnék tervezni hosszútávra, Sarah-val megbékéltünk – megbékéltünk, nem összejöttünk -, s most még a húgom is tiszteletét tette… tényleg kezd otthonos lenni minden… miért érzem úgy mégis, hogy nem fog sokáig tartani ez az idill?
- Mennyit? S… valaki még él?
Ebből is sejthette, hogy igazából Petrov most annyira nem is érdekel a képletben. Oké, öcsém volt, de legkisebb és mindig is ellenszenv volt köztünk. Persze, érdekelt, hogy mi volt vele, de annyira az ő témája nem hozott lázba engem.

Még odabent tartottam, amikor meghallottam a kérdését, szóval élvezhette egy darabig a nem mindennapi mozit. Éppen a nyúzás szépségeit jelenleg.
- Mert különböztem tőlük. Azok még eléggé kezdeti idők voltak, nem mérhették fel annyira a vérfarkasok, milyen vérvonalak léteznek, mint mostanra. Az egész falkán belül egyedül én voltam, aki az illuzionisták örökségét hordozza. Ráadásul kölyök. Könnyű volt belőlem valami „torzszülöttet” csinálni, aki más, ezért gyűlölni kell és mélyen tartani. Meg is gyűlöltem érte a falkát… főleg a végén.
A mai napig átkozva tekintek rájuk, persze kivételnek számítottak azon kevesek, akik hajlandóak voltak engem farkasszámba venni. Mindenesetre azt leszűrheti, hogy egyáltalán nem okoz nekem már problémát az ilyen „átfedés”. 300 év intenzív gyakorlatával a hátam mögött gyönyörű lenne, ha ilyen dolgok ki tudnának zökkenteni a koncentrációmból.
- Tanya, a testvérem vagy, elkerülhetetlen, hogy „rosszban” legyünk – kuncogok, de kétlem, hogy mi ketten olyan messzire elmegyünk egyszer. – De amúgy jól látod. Varázslatos, de szörnyű erő az, amelyet egy illuzionista birtokol. Főleg egy olyan, aki tisztában is van a hatalmával.
Hogy én tisztában vagyok vele? Természetesen. Máskülönben már nagyon régóta halott lennék. Viszont a kis tréfám beválik, én legalább is jót nevetek a reakcióján.
- Meg azzal, hogy mindig felvetesd magad valamelyik bátyáddal – árulok el egy kulisszatitkot.
Na de utána kezdődik az emlékkép, én meg jólnevelt – reped a plafon – fiúként szemlélem. Lehet, hogy nem árulnak el olyan sokat, mint az illúzióim, de nem zavar. A húgom emlékei, ha unalmasak lennének akkor is érdekelne. A helyszínen eléggé meglepődök, főleg egy felismerés után… de annak majd hangot is adok később. Na viszont azt az életben nem gondoltam volna, hogy az a kis nyikhaj Petrov egyszer alfaként fog tetszelegni… vicces, a húgomból a bétaságot hamarabb kinéztem belőle, mint ezt a pozíciót belőle. A sors iróniáján pedig csak megforgatom a szemem.
- Lehet, bár én annyira nem bánom. Semmi motivációt nem érzek magamban ahhoz, hogy valaha is alfa legyek. Ahhoz valami nagyon meghatározónak kell történnie – vicces nem, hogy domináns létem ellenére nem vágyok ilyesmikre? – Miért pont Ausztrália? Vonzott téged a messzi táj szépsége, titokzatossága? Na és hogy sikerült ilyen magasra jutnotok?
Vicces, Ausztrália azon kevesen területek közé tartozik, ahol az életben nem jártam még… lehet pont azért, mert Tanyáék is ott voltak időközben? Az élet néha érdekes egybeeséseket produkál, vagy direkt széthúzásokat. Mindenesetre az emlékképek hamarosan elapad, majd meghallom a dátumot és… hát lemerevedek gyakorlatilag, ahogyan pislogok rá. Lottóznod kellene, drága hugocskám.
- Ne értsd félre, fogok válaszolni, csak… nem tudom, hogy kezdjem – mondom jó egy perces hallgatás után.
Végül megtalálom a nyelvem, megint megfogom Tanya kezét és behívom a kis illúzióvilágomba. Egy erdős területen találhatja magát, nem messze egy folyótól. Érezheti a klasszikus erdős dolgokat… az illatokat… majd az egyik avarból előjön egy szürke farkas… ha már én láthattam az ő farkas alakját, most meglátja ő is az enyém.
- Egyik legrosszabb időm. Volt egy párom. Már nem voltam falkatag, de az intrikájuk miatt hosszabb időre elszakadtam tőle, mint terveztem, s már csak a halálhíre fogadott, mire visszaértem hozzá. – közben pedig érezheti az illúzió-énből szivárgó depis hangulatot. – Ő volt számomra a NŐ, szóval emiatt eléggé magamba fordultam. Éveken át vándoroltam ilyen állapotban – közben az avarból mögülem egy fehér farkas jön elő. – Ő ott Faye, hasonló mértékű lelki teherrel, mint én, vagy talán többel is. Együtt jártuk Franciaországot jópár évig, míg a kérésére elválltak útjaink… számomra pedig eljött a bosszú ideje.
Magáról a bosszúról, vagy ami előtte történt, nem mutogatok neki képeket. Inkább a vándorlásra koncentrálok, ám ha kíváncsi és rákérdez, akkor érezheti, nem fogom válasz nélkül hagyni őt. Mindenesetre azt a jelenetet megmutatom neki, amikor Sarah halálhírét közlik velem, én meg annyira lesápadok, mint még sosem. Ezt még az elején, de csak azért, hogy megértse, miért voltam, amilyen… bár nem tudom, látott-e már ilyen állapotban. Aztán, amint túlvoltunk a vándorlás részletein, újra lassan kiemelem őt az illúziók közül. Igyekszek ekkor már mosolyogni. Ami volt, az elmúlt.
- Kíváncsi vagyok, hogy élted meg azt a naaaaagy világvégét. 2000.[/i]

Fújok egyet, bár ebben inkább több az indulat, mint az erőgyűjtés.
- Normális család? Frászt. A nagyanyja egy boszorkány volt és ezt most szó szerint értsd. Egy egyéjszakás kaland során valahogy beadott nekem valami bájitalt, amivel magához kötött jópár évre én meg úgy éreztem, hogy saját kötődést érzek iránta. Aztán meghalt, belőlem kiment a szer és ott álltam a fiammal egymagamban. Mondhatod, hogy régi gyakorlatot követtem, de a gyereket otthagytam a nagyszüleinél. Sokkal jobb életet biztosíthattak volna neki, mint amit én valaha adhatok neki.
Amikor rákérdez, hogy él a még… hát, van egy olyan érzésem hogy ha egyáltalán volt még valami tekintélyem a szemében, mint idősebb testvér szépen lassan lebontódik ez. Nem tudom, gondolt-e volna rá, hogy egyszer ilyen mértékű szégyent fog érezni áradni belőlem, de tagadhatatlan: sütött belőlem.
- Nem, nem él… én magam vetettem véget az életének, még ha nem is azért, mert végezni akartam a saját véremmel.
Csoda talán, hogy Kate a mai napig utál engem? El vagyok én átkozva azért az életért, amit éltem, ami voltam, de mindez már aligha számított. Ami történt, megtörtént, nekem pedig mindezzel kell tovább élnem, mert az okoskodás már nem segít.
- Persze, be foglak, de előre szólok: az unokám még nálam is nehezebb eset és ne lepődj meg, ha a viselkedése hagyni fog némi kívánnivalót. Mellesleg őrzőé és Kate-nek hívják, ha addig összefutnál vele.
Ezt az apró információt azért jónak láttam elhinteni, mielőtt azt hinné, hogy valami tinédzser kislányról van szó, holott Kate már minden tekintetben felnőtt nő… még ha vannak olyan dolgai is, amiket évtizedek alatt se volt képes kinőni.
- A „sógornődet” pedig Sarah-nak hívják, vele lehet összefutottál már. A falka tagja, de nem a chicagoból érkezettek közül. Ő vezeti az Uppert a kölykével – na meg eszembe jut valami. – Tudom, milyen szót használtam, de azért egyelőre ne vedd kézpénznek, nem vagyunk jelenleg együtt. Nagyon… labilis még a kapcsolatunk.
Lehet fogalmazhattam volna radikálisabban is, de felesleges lett volna. Nem voltunk rosszban Sarah-val, sőt, a Vörös Hold óta újra közelebb kerültünk egymásoz. Fontosak vagyunk egymásnak, ez érezhető, de még nem tartunk ott és nem is siettetem a dolgot, minden kívánalmam ellenére. Szeretném fokozatosan kiépíteni a dolgot, ha egyszer újra együtt lehetünk, mint egy pár. Bááár… ha ezek ketten egyszer összefognának ellenem… ajjaj…
- Ne pimaszkodj hugi, vagy megmosom a fejed odakint – vigyorgok gonoszul. – Azért örültem volna neki, ha hamarabb szólsz, lehet akkor nem kellett volna ilyen instabil állapotban látnod- utalok itt arra a hirtelen változásra, ami még neki is szemet szúrt. – Aha, szóval még kémkedtél is utánam? Akkor azért éreztem úgy mostanában, mint ha még a falnak is szeme lenne. De mond csak, hogy kerültél a falkába?
Gyakorlatilag eddig csak én beszéltem, most már szerettem volna hallani valamit tőle is. Ne érezze úgy, hogy nem érdekelnek a dolgai, nagyon is kíváncsi voltam, miért pont ebbe a falkába került be drága kis hugocskám. Meg azért ekkor véletlent se szúrt még Amerika.
- Öreganyád térdekalácsa. Ikina a farkasom és mielőtt megkérdezed, nem én neveztem el így, maga választotta – mintegy megerősítésként Ikina felemeli az egyik mancsát és odaint a hugi bundásának. – Gondolod, Tanya? Gondolod olyan normális úgy élni, hogy amikor kimegyek az emberek közé és megérzem az ereikben lüktető vért, már legszívesebben elkapnám a delikvenst, berángatnám a bokorba és széttépjem, csak mert így hozzájuthatok a vérhez? Pláne, ha végül tényleg megízlelem és rájövök, hogy mágikus, ami még jobban kívánatosabbá teszi? Egyesek a drogot tudják nehezen letenni, mások a cigarettát… én a vért. Betegesen akarom olykor, kiszámíthatatlanná tesz… könnyen lehet, hogy ha nem te játszod ezt el velem, már rég az illető nyakán lennék. Nagyon rég vettem már magamhoz emberi vért – sóhajtok, majd megforgatom a szemem. – Haha, nagyon vicces, látom megvan neked is az ideálod. Valld be, hogy azzal a könyvvel alszol éjszaka a párnád alatt.
Ha már testvérek vagyunk, miért ne csipkelődnénk, mint a régi szép időkben. Elvégre, ez a testvér lét egy alapeleme, igazam van vagy igazam van? Na de azért nem remegek meg, elvégre nem ember vére van az üvegcsében.
- Már értem, miért pont felderítő vagy, úgy beszélsz, mint valami helyszínelő. Csak nem az NCIS-ből szabadultál, hugocskám? – kuncogok, miközben én is beleiszom az üvegcsébe. – Muszáj vagyok. Vagy ez, vagy az őrzők rugdosnak ki Fairbanks-ből vagy ölnek meg. A nagytestű állatok vére valamiért meg tökéletesen megteszi pótléknak.
Persze, azért tökéletesen nem, mert akkor éjjel nappal bölényeket szopogatnék, a végén meg a drága vadőr urak vakarnák a fejüket, hogy hoppá, hová lett a csorda?
- [b]Igen… sejtettem, hogy mély űrt hagyott a távozásom. Főleg azok után, amennyi energiám belém ölt – valahol megbántam, hogy egykoron elmentem, ez hallatszódott…de akkor meg jó eséllyel már rég elkapartak volna a föld alá. – Kérdés hagynál-e megszökni – vigyorgok, de nem mint ha el akarnák előle.
Miért tenném, a változatosság kedvéért nem valami haragosomról van szó, hanem a saját testvérkémről.
- Főnök? Melyik? Csak nem Castor? – kérdezek vissza, mert ez esetben Petrov nagyobb hülye volt, mint amennyire emlékszem. – Süsdmeg, te maradtál ott tovább. Csak láttad őket meghalni vagy életben elmenni valamerre. Főleg a szüleinket. Na és Nikolaj?

- Jól látod. Szörnyű erő az, amit egy illuzionista birtokol, minden szépsége ellenére. Melankóliából ránthatja ki az embert, emelheti magaslatokba, de akár a legvidámabb embert is a földbe, hanem a pokolba taposhatja másodpercek alatt. S ne félj, megmutattam nekik, mire vagyok képes. Páran kerültek „érdekes” állapotba, mikor már nagyon mérges voltam.
Régi, szépnek egyáltalán nem nevezhető idők.
- Megbeszéltük – nevetek én is.
Ah, Tupilekre, annyira idillinek tűnt most minden. Mint ha még mindig Volgográdban lennénk, a szülői házban és egymás vérét szívnánk napi szinten. Naja, csak hát azóta eltelt párszáz év már.
- Petrov mint alfa? Valahogy nem tudom elképzelni azt a kis nyavalyást ebben a szerepkörben. Belőled inkább a bétát, mint belőle az alfát. Egyszer amúgy megmutathatnád nekem a kontinenst, még sosem jártam ott. Na várj… arab? Hogy… na várj, ne mond, majd sakkozok.
Nem akarok nagyon belekotyogni, elvégre most ő mesél, neki akarok lehetőséget adni. Meg akarom tudni, mivel töltötte az elmúlt háromszáz évet Tanya, ha már így egymásra, pontosabban ő talált rám.
- Nem, ez még az előtti és ő amúgy farkas volt – mutatom meg neki Sarah arcát. – Ismerős? Ő Sarah, akit már említettem. Nagyon régre nyúlik vissza az ismeretségünk.
Na az lett volna a szép még, ha Sarah-t teherbe ejtem a kapcsolatunk idején. Vicces, mert tudom, hogy gyakorlatilag lehetetlen. Még ha sikerül is, nem marad bent a mag.
- Azokra a farkasokra sújtottam le, akiket felelősnek véltem Sarah és hozzá néhány közel álló farkas halálért. Beépültem közéjük, éveken keresztül szőttem a szálaimat, mint valami pók, tettem a szépet… mígnem…
Itt vált a kép és egy eléggé kegyetlen emléket mutatok neki. Azt, ahogyan egy erdőben éppen három igencsak magatehetetlen farkast kínzok, akikből nyílvesszők állnak ki, a kezemben levő ezüstkés pedig újra és újra húsba márt, mígnem a halálsikolyok végül elmúlnak azoknak a szarháziaknak az életeivel együtt. Érezheti a halál bűzét, ahogyan belengi a tetthelyet. Aztán szétesnek a képek.
- Akkor, lássuk… szabad-é megtudni, mi volt 1724-ben?

Morgósan nézek.
- Gondolhatod, hogy ha olyan rohadt könnyű lett volna észrevenni, akkor kiszúrtam volna. Nem értek hozzá, de megtaláltam a papírjait, miután meghalt. Amennyire ki tudtam venni, természetes anyagokat használt és talán ezért nem tűnt fel elsőre. Passz, csak találgatni tudok, hogy sikerült neki, a lényegen meg nem változtat.
Ezek után mondja nekem valaki, hogy egy egyéjszakás kaland nem rejt magában potenciális veszélyeket. Hát de, én voltam rá az élő példa. A testemet nem ölhette volna meg, hát elvette a lelkemet, ha volt egyáltalán. Vagy van egyáltalán. Gyanítom, hogy nincsen. Az életemet végigtekintve sok olyan epizód van, ami erre ad következtetni. Mély lélegzetet veszek, amikor visszakérdez.
- Atyánk akarata bizonyos szempontból beteljesült. Katonának álltam, többször életem során. Akkor pont a német hadseregben harcoltam, a II. Világháború idején. Szicíliát megtámadták a szövetségesek, én pedig az alakulatommal visszavonulóban voltam a sziget másik részére. Végigküzdöttük magunkat, viszont valahogyan egy ellenséges egység bekerült elénk és megleptek minket - mély lélegzetet vettem újra. - Ezek olyan pillanatok, amikor nem mérlegelsz. Látod, szinte lassítva, ahogyan a másik tábor emberei mindjárt meghúzzák a ravaszt. A társaim nem egyike megsebesült, alig húzta a lábát... ilyen pillanatokban egy katona, aki tudja, mit kell tennie, nem habozik. Azonnal támad, én pedig rávetettem magam az egyikükre, akit találomra kiválasztottam. Mielőtt akárkit agyonlőhetett volna közülünk. Lesodródtunk a partra, ahol... - elcsuklott a hangom életem legszörnyűbb tette hatására, még ennyi idő után is nehezen ment, nem hiába okozott görcsöt, amikor Sarah-nak beszéltem róla - megfojtottam. Csak miután kilehelte a lelkét, vettem észre a hasonlóságokat és néztem meg a dögcéduláját.
Vannak dolgok, amikben az ember fejlődik, lép előre, kiheveri. Számomra ez nem volt az. Voltak napok, amikor jobban viselte, de voltak, amikor kevésbé, amikor sokkal jobban lesújtott az önvád. Hiába voltam tisztában azzal, hogy ez egy szerencsétlen véletlen volt, végső soron akárki lehetett volna, de nem sokat számított nekem. Saját vérünk meggyilkolását semmi se moshatja le. Valószínűleg ezért hagyom a mai napig, hogy Kate kényére kedvére gyűlöljön engem. Talán már rég le kellett volna csapnom érte, de az én tekintetemben nem érdemeltem felmentést erre.
- Sokkal nehezebb eset tudok lenni Tanya, mint gondolod. Te is tudod, milyen az orosz mentalitás. S igen, Kate ilyen. A legrosszabb részemet örökölte tőlem a jelek szerint - na ezen a boszorkányon nem tudok nem mosolyogni. - Jogos, de én tanítottam meg harcolni azt a boszorkányt bizonyos értelemben. Úgy éreztem, ennyivel tartoztam, amiért megöltem az apját.
Lehet farkas szemmel hagy kívánnivalót maga után néhány cselekedetem az életem során, de az ilyenekre sosem farkasként tekintettem. Maradt még bennem annyi az emberi létemből, hogy inkább azt húzzam elő, akár ha Kate, vagy Sarah volt a közelemben, vagy akármely barátom, mint azt a dögöt, aki bennem kushad.
~Testvér, tudod te kit dögözz!~
Csak egy pillanatra húzódott vigyorra a szám ezt hallva.
- Oké, de akkor egy raklappal kérek.
Na de aztán jön egy kérdés, amire… hát lassan az egész magánéletem úgy ahogy van kezd kiterítődni, de hát a tesók azért vannak, mert meg lehet velük beszélni az ilyet. Meg ha már Aimée-nek meséltem erről, akit kvázi kistesónak nézek, akkor Tanyának miért ne?
- Hm? Ja neeem, nem, nincsenek kölyök gondjaim. Yvonne amúgy is rendben van, talpraesett egy csaj. Sarah-val a labilisság, nos… kissé sokrétűbb. Még Franciaországban ismerkedtünk meg, a falkája területén éltem. Amikor először találkoztunk, annyira feldühített, hogy rátámadtam, utána pedig hetekig a nyomomban volt. Aztán az állandó morgolódás lassan elapadt, inkább már csipkelődtünk, megkedveltük egymást, végül pedig összejöttünk. Boldog időszak volt, mindkettőnk számára. Naja… csakhogy én még mindig magányos voltam, a falkája meg nem nézte jó szemmel, hogy egy ilyen kóbornak adta a szívét az alfa lánya. Megpróbáltak behódoltatni, de én akkor még ragaszkodtam a magányos léthez. Sarah apjának köszönhettem, hogy épségben elmenekülhettem a városból. De aztán visszajártam hozzá, nem akartam őt feladni. Éveken keresztül ment ez így, de aztán a falka megint megneszelte a dolgot, mi pedig kényszerszünet mellett döntöttünk. Ez viszont túlságosan elhúzódott, mire pedig visszatértem, késő lett, már nem találtam. Sarah-val… rengeteg dolog történt azóta, ami miatt, mire megint találkoztunk itt Fairbanks-ben, már nem kért belőlem. Elutasító volt, érzékeltette, hogy hagyjam békén. Persze nem hagytam, tudod milyen tudok lenni. Aztán áprilisban, a Vörös Hold után úgy döntött, hogy ad nekünk egy újabb esélyt – halvány mosoly jelent meg az arcomon. – Azóta azon vagyok, hogy újra felépítsem ezt a kapcsolatot vele. Azért mondtam, hogy labilis, mert még én se látom, mi lesz a vége. Ha rajtam múlt volna már újra együtt vagyunk, de időt akarok neki hagyni, hogy ő is akarja mindezt. Én pedig nem akarom újra elcseszni az egészet.
Direkt nem beszéltem Tanya-nak arról, hogy mi történt Sarah-val. Nekem ugyan elmondtam, de tudtam, milyen nehezen fogadott újra a bizalmába, hogy mindezt megossza velem. Majd talán neki is elmeséli, de én nem akartam kiadni a dolgait.
- Na de mesélj hugi, volt, aki elcsavarja a te fejed? – kérdezek rá szemérmetlenül most én a magánéletére, meséljen csak valami bíztatót, hogy akad-e egy sógor valahol.
Lássuk csak, huginak megvolt-e a maga keresztje ilyen téren az életében.
- Gondolod? S miből tudod, hogy már nem rángattalak ki téged a házból és éppen dugom a fejed a vízbe? – somolygok, de egyben ez figyelmeztetés is arra, hogy a közelemben nem feltétlenül az minden, aminek tűnik. – Oké, igazad van, végső soron nem számít. Megkerestél és nagyon is örülök neki, hogy így tettél. De azért remélem nem valami teljesen mást találtál, mint amire számítottál.
Már én se voltam messze az a fiú, aki elhagyta egykoron a szülői házat, aki együtt járta a várost a kishúgával, meg a többi, amit az emberi létem jelentett. Megváltoztam, többször életem során, s ha nem is jó, de nem is teljesen a rossz irányba, de teljesen másmilyenre, mint voltam.
- Hm… akkor ezek szerint Amerika se elég… MICSINÁLTÁL?! – kapcsolok, de ez inkább ilyen őszinte meglepődés, mint szörnyülködés. – Bankrabló lett belőled? Hát erre számítottam volna a legkevésbé.
De azért a hangomban csendül egyfajta elismerés is… nolám, úgy tűnik a Vorosil vér eredendően csirkefogót csinál az összes hordozójából.
- Csak egy bizonyos részét – reagálok a puffogására. – Naja, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ő húzott ki nem egyszer a szarból… bár legalább annyiba bele is kevert, szóval… kvittek vagyunk.
Sóhajtok egyet.
- Igen Tanya, vérfarkasok vagyunk, de őszintén szólva ez, ami velem történik, már inkább beteges. Semmi bajom nem lenne vele, ha kordában tudnám tartani teljesen, vagy csak kisebb kicsapongással, de így… sokkal jobb lesz nekem azután, ha megtanultam végre teljesen visszafogni magam. Sokkal jobb lesz utána – na, de a cikizés hadjárat a részemről se ér véget. – Aha, akkor a képével, értem.
Hogy melyik nyikhaj szereplőre gondoltam, azt rá bízom, döntsön a fantázia.
- Igen, az rémlik, hogy régen is jó tehetséged volt a rajzoláshoz. Jobban belegondolva gyanakodnom kellett volna, hogy inkább a te műved. A felderítési képességeid meg tényleg figyelemre méltóak, ha eddig a háttérben tudtál maradni, észrevétlenül. Hááát, – vakarom meg a fejem – szerintem felderítőkből sose lehet elég. A mai világ már annyira az információszerzésre épül, hogy szó szerint életet menthet néhány időben begyűjtött foszlány. De te tudod. Amúgy hogyhogy tűzoltó? Nem akarom hímsovinisztának tűnni, de nem pont egy olyan szakma, ahol nőket lehet megtalálni. Még ha vérfarkasokat is nézem.
Most pedig tekintsünk el attól, amit a Harmadik Műszakban láthattunk, mikor még ment a sorozat. A film az film, a valóság meg valóság.
- [b]Úgy. Szóval Nikolaj lépett a helyemre. Gondolom miután elmentem apa őt karolta fel – ismerve az öreg mentalitását ebben valahogy biztos voltam. – Hogy melyikünk? Amilyen balhés életet éltem úgy lenne az igazságos, hogy te. Pár dolog miatt már érik, hogy valaki letépje a fejem a helyéről – vonom meg a vállam. – Bár az élet alapvetően igazságtalan, szóval inkább ilyenben nem találgatnék.
Amikor megjegyzést tesz Petrovval kapcsolatban, én csak megadóan felemelem a kezem.
- Te voltál ott vele, jobban tudod. Én csak arra építkezhetek, ami megmaradt nekem oroszföldből. Bár ha Castorral tényleg képes volt összeakaszkodni akkor… vele azért még én se mernék kikezdeni.
Nem mint ha én annyira gyenge lennék, de biztos voltam benne, hogy ő se a két szép szeméért van a hivatalában még mindig. Hivatalában… hát bameg Nich ez volt aztán a nyerő megfogalmazás, talán majd írói díjat i kapsz érte… jaaa, hogy már kaptam korábban.
- Illuzionista vagyok, mint mondtam. Ezzel operálok. Mások nekirohannak a csatának fejetlenül, úgy intéznek, én használom az eszemet közben, még ha sunyi is leszek miatta. De ezek a tajparasztok amúgy se érdemeltek többet. Azt kapták, amit adtak.
Ezt követően beszámol nekem az idejéről és… hát őszintén kezdek elgondolkodni rajta, miért lepődök meg újra és újra, amikor nekem is olyan változatos életem volt, amilyen.
- Aszaszin? Érdekes. Hallottam róla pletykákat, hogy állítólag túlélték a középkort a bérgyilkosok és itt-ott felbukkannak a világban, de csak mendemondának véltem. Te pedig közéjük tartoztál… az életben nem gondoltam volna, hogy egyszer aszaszin lesz a kishúgomból. Kezdesz túltenni rajtam lassan, tudod-e – mosolygok elismerően. – A teremtőink falkaválasztásával kapcsolatban pedig kezet foghatunk, mint már arra tettem utalást. Úgy tűnik családban marad az ilyesmi – a szemöldököm kissé viszont felszalad az ötletét illetően. – Te tudod, mi a jó neked, de őszintén szólva nehezen tudom elképzelni, ahogyan „eltakarítod a szennyest”. Bár még mindig nem vagyok teljesen tisztában vele, mire vagy képes, szóval tudd be testvéri naivitásnak.
Na viszont kért egy dátumot, még ha el is kushadt, szóval következik egy újabb út illúzió-földjére. Mindenhol dzsungelt láthat, magas aljnövényzettel… engem pedig az egyik fa tövében gubbasztva, könnyített egyenruhával, fegyverrel. A levegőben terjengő szagot is érezheti… esőerdő szag… vér… s égő napalm.
- 1969-ben az amerikai hadsereg tagjaként harcoltam Vietnámban. Általában ha volt egy nagyobb háború a világban, abban részt vettem. Nem feltétlenül patriotizmusból. Apánk akarata olyan szempontból célt ért, hogy vonzott a csatatér. Meg a várható vérvacsora ténye is csalogató volt. Saigon elestéig ott voltam és harcoltam, főleg a vietkongok területén portyázva kommandósként. Én voltam az, aki igyekezett szabotálni a hátországot, hogy megkönnyítsem a rangerek dolgát. Persze azok a fatökűek nem tudták, hogyan használják ki ezt és nem tudtak mit kezdeni a vietnámiakkal. Csoda talán, hogy vesztettünk?
Közben tovább mutatok neki képeket a háborúból, de sok lehetőség nem igen van. Ahogyan osonok az erdőben, célpontokat keresve… ahogyan hangtalanul likvidálok ellenséges katonákat a dzsungel mélyén… robbanó tölteteket erősítek a bázisokon, hogy aztán felrobbantsam őket… távolról szemlélem, miközben a harcigépek napalmot dobnak a dzsungelre és mindent felégetnek… ahogyan tűzpárbajt vívok a vietnámiakkal.
- Mit szólnál egy kis közös rohangáláshoz az erdőben, hugi? – kérdezem aztán. – Persze közben folytathatjuk ezt is.

Vetek rá egy sötét pillantást, amikor megforgatja a szemét. De felvágták a nyelvét a kisasszonynak az elmúlt 300 évben! Hol van már az a kis riadt szemű kislány, aki pislogott fel a bátyjaira. Hiába, változó idők.
- Tudod, Tanya, néha úgy érzem, hogy ez a büntetésem a múltamért. Rengeteg olyan dolgot tettem az életem során, amire utólag nem vagyok büszke és mielőtt megint a fejemhez vágod: tudom, hogy vérfaras vagyok. Mégis, vannak olyan dolgok ebben az életben, amit ezzel a szóval nem lehet elintézni. S ha már az ember arra kényszerül, hogy a saját vére életét vegye, az ordít a jelzésektől, valamit rosszul csinál.
Nagyon kevés dolog van az életemben, amit megbántam. Keménnyé formáltak az elmúlt évszázadok viharai, a csatamezők pokla, a magányos lét, amikor az életért kellett küzdeni, feladva a gyengeséget. S mégis, még így is megvannak azok a pontok, amivel be lehet nyúlni a hús alá és beledöfni a szívbe, hol erősebben, hol gyengébben. Persze, egy férfi legyen erős… egy férfi legyen határozott… egy férfi legyen olyan, aki lehet támaszkodni… igen, legyen ilyen… no de kedves uraim… komolyan azt hiszitek, hogy ha erőltetjük a sebezhetetlenség páncélját, tényleg azokká válunk? Lószőrt. Kevés dolog van, amit megbántam életemben… még kevesebb van, ami gyilkosság volt… de ez egy azok közül.
- Nem nevezném gyilkoló gépnek. Arra tanítottam meg, hogy fel tudja venni a harcot a vérfarkasokkal. Hogy ne haljon meg rögtön a legelső élesebb pillanat előtt, ami eléri őt. Megosztottam a tapasztalataimat, irányt adtam neki… az, hogy ő mennyire bölcsen használja fel, már a jövő zenéje… de a tudat azért vigasztal, hogy még él… még ha gyűlöl is.
Ez van, nincs mit rajta szépíteni. Sosem fogunk mi ketten jól kijönni, kétlem, hogy valaha le fogunk ülni beszélgetni egymással úgy, hogy nem hordunk egymás fejére kígyót békát akár csak a legkisebb mértékben. Örülnék neki, ha így lenne… de nem… míg élek, nem fogom kiérdemelni Kate-től ezt.
- Mint a mesében, emlékszel? Amit anya olvasott fel egyszer – fut át az agyamon a nosztalgia. – Igen, pontosan így volt. Sosem gondoltam volna, hogy az az idegesítő nőstény egyszer a párom lesz. De sosem bántam meg, hogy így történt – sóhaj. – Köszi, legalább tudom, hogy nem állok hozzá teljesen impotensen a kérdéshez.
Valljuk be, valószínűleg tényleg földöntúli a türelmem lassan Sarah-val kapcsolatban. Sokan talán nem szöszmötölnek ennyit, hanem azonnal kihasználják a lehetőséget. Főleg, ha egy gyönyörű nőről van szó. Tudom, hiszen anno én se sokat teketóriáztam, ha feszített már a hév… de ez más volt. Amikor az ember egy életre keres magának párt és egyszer már eljátszotta az esélyét, már nem lehet rohanni a falnak. Én legalább is így gondoltam, aztán lehet az orosz medve francia szívet kapott abban a jópár évtizedben. A fejemet viszont érdeklődve döntöm oldalra, amikor mesélni kezd a saját férfiügyeiről. Hohó, témánál vagyunk. Úgy tűnik ez is valami családi betegség.
- Felejtős, Tanya? 150 évig éltem abban a tudatban, hogy Sarah cafatokra tépett teteme már rég elrohadt, csupán az emléke maradt meg. Aztán januárban újra láttam és szinte átdöfött a tekintetével, az azt követő találkozásaink során is. Sosem mertem volna álmodni róla, hogy valaha még egyszer itt tartok. Ahogy arra se mertem gondolni, hogy a kishugommal itt fogok üldögélni egy hosszú élet során és a farkas élet nagy dolgairól beszélgetek – tárom szét a kezeimet. – Szóval nekem ne merd azt mondani, hogy felejtős. Túl hosszú az életed ahhoz, hogy az legyen. Ha kell, segítek neked felkutatni az ipsét… ha már miattam kellett változtatnod a terveiden.
Valahol dühített az, hogy Petrov ilyen alja dolgot csinált. Sose tartottam nagyra az öcsémet de ilyen mocsok húzást sose néztem volna ki belőle. S minél többet hallok róla a beszélgetésünk során… kövezzetek meg, tudom, hogy a család az első, de egyre kevésbé bánom, hogy már a föld alatt van. A testvérem volt… de aki ilyet tesz egy testvérrel, az nekem szálka a szememben. A segítségnyújtást pedig komolyan gondoltam, ezt láthatta rajtam. Díjaztam azt, hogy ennyi idő után nem felejtett el és visszajött hozzám, hisz a testvérek valahol mindig is összetartoznak. Ezek után az a legkevesebb, ha legalább én is adok valamit.

Sejtelmes vigyorgást láttatok.
- S miből gondolod, hogy nem azt hallanád, amit én szeretnék?
Oké, tudom, szemét vagyok, de ha a múltamat nézem bizony elég rohadék dolgokat tettem már a képességeimmel. Sosem felejtem el, amikor tanonc korában egy jobb pillanatomban megleptem Kate-t és megcsikiztem, szegény azt se tudta, honnan jövök. Utána jópár napig monoklival jártam, de bőven megérte. S mit tudnának a többiek mesélni… Aimée, Sarah, vagy akárki, akik láttak már igazán felszabadultan. Naja… illuzionistának lenni valahogy instant beutaló volt a gennyláda ügyosztályra nálam.
- Óóó, felőlem csináld csak, mindig jól jön egy kis zsebpénz – kuncogok, majd jön az őszinte meglepődés. – Hoppáré. Te aztán nem adtad kicsire. Bár ez megmagyarázza miért nem tudtak titeket sosem elkapni.
Kövezzetek meg de ez egyre jobban az ínyemre van. Oké, szerettem a húgomat már akkor is, amikor még ártatlanabb teremtés volt, de… hát nem tudom, valahol érzem a büszkeséget a dolgai miatt. Meg most komolyan, egy ilyen lókötőnek mint én legyen pont valami szentéletű tesója. A-aaa, ez kódolva van. Arra már csak vigyorgok egyet, hogy sose unatkozunk Ikinával. Naja, kár is lenne tagadni, hogy így van. Vajon a hugi farkasa mennyire lehet olyan tinglitangli jellemű? Majd sóhajtok. Komolyan, kicsit úgy érzem magam, mint annak a furcsa magyar zenekarnak a szövegében. Egyszer fent, egyszer lent.
- Hogy miért vártam eddig, nos… verni fogod a fejed a falba, de nem tudom. Mielőtt Fairbanks-be jöttem volt egy éjszakám gondolkodni az életemen és akkor valahogy borult minden. Akkor döntöttem el, hogy innentől másként csinálom – újabb sóhaj. – Az utóbbit csinálom. Napról napra elég nehéz lenne csökkenteni, azért ne úgy gondolj rám, mint aki emberi vérrel kel és fekszik. Próbálom minél tovább húzni a két határpontot a fogyasztások között… jelenleg vészesen közeledek az eddigi leghosszabb mért idő végéhez.
Amikor felajánlja a segítségét elgondolkozok. Atyám is felajánlotta… s most a testvérem is. Valahol tényleg elfelejtettem, milyen az, amikor maradéktalanul támaszkodhatsz a családodra, azt hiszem.
- Igyekszem ezt most egyedül megoldani, Tanya. Én ugrottam a szakadékba, nekem kell kimásznom… de ha már nagyon nem találom a kapaszkodót akkor elfogadom a mentőköteled.
Na ez mos nagyon hegymászós szöveg volt, de hát na. Van, aki még nálam is durvábban indul ki a saját hobbijából.
- Ne is hagyj fel ezzel a jó szokásoddal. Legyen már valaki ebben a családban, aki alkotni is képes jó dolgokat, nem csak rombolni.
Hányszor vágta ezt szegény anyám a fejemhez… de hát basszus, mit tehetne az ember fia ha már egyszer az élete kezdete óta katonának nevelik majdhogynem.
- Bajom nincs vele – biztosítom. – Csak szokatlan. A mai világban még mindig él a sztereotípia, hogy a nő ne menjen bizonyos pályákra az ilyen rendfenntartók pedig oda tartoznak. Nem a saját véleményemet mondom, nyilatkozatokra építek. Elég sokat hallom ezt, holott már a hadseregben és a rendőrségben is egyre több a nő… meg őszintén, úgy elég nehéz lenne lenézni a nőket hogy sokan a karom képesek lennének eltörni egy finomabb mozdulattal – vonok vállat.
Nana hugi, én nem mászkálok a hímsoviniszta gyűlésekre és demonstrációkkal a kezemben, táblákkal. Rossz ajtón kopogtatsz. Mindenesetre a válaszát kielégítőnek találom. Aztán a fejem megrázom.
- Csak a környező országokban. Valahogy sosem vonzott utána az orosz föld. A múlt században az utam során néha megfordultam a határon, de nem léptem át – majd ezzel kapcsolatban nekem jut eszembe egy kérdés. – Hol temettétek el őket?
Fogalmam sincs, honnan jött most ez a kérdés, miért lett annyira rohadtul fontos, hogy feltegyem… csak jött. Mint a legtöbb hirtelen felindulásból elkövetett emberölésem. Petrov „vitézkedésére” pedig csak megcsóválom a fejemet. Kellett neki a hülye feje után menni.
- Szembenyomni a másikat a nyilvánvalóval a legjobb – nevetek a taktikai eszmecserénkkel, de aztán eszembe jut egy kérdés, ha már előjött a vérvonal taktika. – Nem is mondtad még… kinek a vérét hordozod?
Vannak tippjeim így a felderítő pálya meg az előbbi felkiáltásom utáni reakcióját követően, de valahol jobb lenne azért ezt az ő szájából hallani.
- Aha, mint Tapsi Hapsi „Miahézag hapsikám” style? – kuncogok, de remélem azért idáig nem jutunk el. – Nem, engem otthagyott egy csapat begyepesedett barom között akik csak azért kitaszítottá tettek a falkán belül, mert soha az életben nem láttak illuzionistát. Remélem csuklott, amikor emlegettem őt ezért.
Najó, azért nem szidtam én az öreg Kilaunt, de néha tényleg elmorfondíroztam rajta hangosan egy-egy nehezebb nap után, hogy hogyan foghattam ki ezt a bagázst. A köszönetére csak bólintottam. Nem akartam szembehazudni a húgomat a véleményemmel, aztán ha nem úgy sült el, ahogy gondoltam… hát ez van, csináltam már ennél rosszabb dolgot is vele az életben.
- Nem feltétlenül a vér íze vonzott, de az sem elhanyagolandó. Sokkal inkább az, hogy lássam a nagyvilágot. A történelmünk egy jelentő része a csatatereken dőlt el, én pedig szerettem volna látni ezeket a világformáló történéseket, ha már ilyen hosszú életet kaptam a teremtőmtől.
Azok a régi szép elképzelések. Milyen fiatal voltam még akkor… s mégis mennyire ostoba. Már nem mint ha ma már minden rendben lenne a fejemmel. Az ötletem mindenesetre a jelek szerint jól sül el, ahogyan talpra ugrunk és nekiállunk vetkőzni. Fura, de egyáltalán nem feszélyez, hogy a testvérem csupaszodik egyre inkább mellettem. Hát na, azért oroszhonban akkoriban a ruha néha eléggé kuriózum volt…
- Mit is, mit is… nem ártana nem feldobni a talpam. Hát őszintén Tanya, valahol már csak élni szeretnék. Újra a páromként szeretném tudni Sarah-t, hasznára akarok lenni a falkának a tudásommal… gondolkodtam rajta, hogy csatlakozok a mentorokhoz, aztán majd kiderül, mennyire állom meg úgy a helyemet. Na meg persze megszabadulni ettől a vérfüggéstől… nem kérek nagy dolgokat az élettől, nemde? Na meg persze van még valami…
Közben az én felsőtestem is csupasz volt már, lehetett látni rajtam a sebesüléseket, amelyeket a tetoválásaim hivatottak elrejteni. A testem hibái valahol, de mégis, a tetoválás akár még erősségé is teheti. Közben magán érezhette a tekintetemet, ahogyan a hátát néztem. Naja, felismerem a sebesüléseket, akkor ezért mondta, hogy majdnem bent égett… majd érezhette, ahogy hátulról ráteszem a vállára az egyik kezem.
- Büszke vagyok rád, amiért idáig eljutottál, Tanya… és szeretném, hogy továbbra is az lehessek. Szóval ne hallgass a bátyád gyepes meglátásaira és tett, ami jól esik – rám aztán ne mondja senki, hogy beleszólok az életébe. – Na és te hogy tervezed kihúzni mellettem ép ésszel?
Talán tényleg nem kérek túl sokat az élettől… talán mégis, majd elválok. Én csak rámosolyogtam a testvéremre, ahogyan elfordultam tőle, majd kinyitottam az ajtót. Visszább sétálva megszabadultam a maradék ruháimtól, majd pár másodperc múlva már ott álltam farkas valómban. Megvártam, míg a húgom is átváltozik… majd vigyorra emlékeztetőre húzódtak a vonásaim.
~Kapj el, ha tudsz~
Azzal kirohantam a házból, bele a távolba… abban a tudatban, hogy a testvérem, ki annyi év után újra része lett az életemnek, követni fog… s valahol ez az érzés nagyon jó kedvvel töltött el engem.

//Köszi szépen a játékot, hugi foly köv //

Nora & Sienna

Azt már kezdem megszokni, hogy átjáró ház a szobám, de igazából nem zavar, legalább nem jut túl sok időm agyalni a történteken, és legalább meg is ismerek pár falkatagot, ami nem árthat, elvégre most már ez az életem, így kell boldogulnom.
- Szia Nora! Tényleg? Nem mondom, hogy nem bírnám megszokni, ha mindenki meglepetésekkel érkezne.
Mosolyodom el őszintén, kedvesnek tűnik, de én hajlamos vagyok mindenkiről ezt gondolni, szóval egyelőre nem lovalom bele magam semmibe ilyen téren, mert ki tudja… Mindenesetre, arra azért meglehetősen kíváncsi vagyok, hogy mit hozott a számomra, bár van bennem némi kellemetlen érzés ezt illetően. Talán illene visszautasítanom? Fogalmam sincs, nem akarom természetesnek venni, hogy most már mindig így lesz, hogy bármit akarok, és pénzen megvehető, azt megkaphatom.
- Ohh, értem.
Ha Castor küldte, akkor egyértelműen nem utasíthatom vissza, még a végén sértésnek venné, márpedig én határozottan nem szeretnék semmilyen téren a terhére lenni, nehéz ügy. Hogy fogom én ezt megszokni?
- Köszönöm szépen, ez nagyon kedves tőled, a zenéket szeretem, és hát, azt hiszem, a játékok is jól fognak jönni. Mármint… ne érts félre, nem vagyok egy haszontalan jellem, meg semmi ilyesmi, csak eddig iskolába járta, edzettem és dolgoztam mellette, nem volt egy szabad percem sem, most meg…
Nem tudok mit kezdeni magammal, és kezdem úgy érezni, hogy meg fogok bolondulni. Világ életemben szigorú szabályok közé szorítottam az életemet, mindennek megvolt a maga menetrendje, most pedig itt vagyok egész álló nap, nem nagyon mehetek egyedül sehová sem, és ez meglehetősen frusztrál.
- Laptop? Ez nem túlzás?
Mondjuk, jótól kérdezem, de kötve hiszem, hogy Castor előtt feltenném eme kérdést, hiszen, ha úgy gondolta, ez jól jön, akkor… legyen. Fogalmam sincs, mire használhatnám, bár talán a könyvek mellett nézhetek majd rajta filmeket és sorozatokat, úgysem volt soha időm rájuk. Vajon a torrentezés mennyire ütközik a falka elveivel?
- Ez lehet, hogy buta kérdés lesz, de… a konyhát lehet főzésre is használni? És… van esetleg olyan éjjel-nappali, vagy szupermarket a közelben, ahová elmehetnék veszélytelenül egyedül bevásárolni? Szeretek főzni, és legalább elfoglalnám magam vele néha. Nem mintha baj lenne a szállodai koszttal, nagyon finom.
A telefont megnézem, de elég hamar leteszem magam mellé az ágyra, nem vagyok hálátlan, szép darab, és biztos okos is, de nekem csak az jut eszembe róla, hogy úgysem hívhatom fel róla sem az édesapámat, sem pedig Mattet, és ez meglehetősen elszomorít. Azonban a hangulatomon sokat segít, hogy azt mondja, elvisz innen, és már pattanok is fel az ágyról.
- Komolyan? Egy angyal vagy… Azonnal öltözöm.
Eszembe sem jut, hogy azért is elvihetne bárki, hogy megszadizzon, vagy valami, a történtek ellenére még mindig inkább csak jót nézek ki a környezetemből. Gyorsan át is öltözöm kényelmes holmikba, aztán már szaladok is le, mint akit kergetnek.
- Május hetedike óta.
Azt nem tudom, mennyire egyértelmű másoknak, hogy pontosan arról a napról van szó, amikor Duncan le lett vágva a tetőről, engem pedig bemart Castor. Gond nélkül beültem mellé a kocsiba, be is csatoltam rögtön a biztonsági övemet. Úgy voltam vele, hogy ha valaki a szobámig eljut, az csak falkatag lehet, és mivel nálam mindenki idősebb, hallgatnom kell mindenkire. Kivéve Duncanre, mert ő meg omega, vagy mi, a legutolsó a falkában. Hát, attól még én nem fogom macerálni, szóval marad az előző verzió.
- Nem jártam még a hegyekben, csak augusztus vége óta vagyok a városban, és jobbára olyan havas volt minden, hogy nem merészkedtem fel, de attól még szívesen megyek, és a naplementét is megnézném. Nagyon kedves tőled egyébként, de tudod… ha kötelességből pesztrálsz, akkor igazán nem szükséges, én senkinek sem szeretnék gondot okozni.
Talán elég önző gondolat jelenleg, hogy szeretném, ha valaki miattam akarjon a közelemben lenni, nem azért, mert esetleg egy feladat vagyok. Egy részem reméli, hogy ő tényleg ennyire kedves nőstény, és megtenné bármikor, s nem a kötelességtudat vezérli.
- Az is szuper lenne, legalább megismerném a helyet. Ne haragudj rám az előbbiért, csak… sok ez az egész még nekem.
Pillantok rá oldalvást elnézést kérően, ha esetleg túlságosan elragadtattam volna magam, és lelomboztam volna a lelkesedését, mert azt igazán nem szeretném. Jobbára egyébként a környéket szemlélem, ami határozottan szép, és nem is értem, eddig miért nem jártam erre. Végül kiszállok, mikor megállunk, és valamiért az a nap ugrik be, amikor apával hamburgereztünk, aztán az, amikor egy tisztáson elmondta a titkát. Talán az a pillanat vezetett ide, de meglehet, az is bőven elég volt, hogy rátaláltam, nem lehet tudni.
- Örülök, hogy kimozdulhatok, szóval most kicsit jobban.
Azt nem mondom ki kerek-perec, hogy jól, hisz nem volna igaz, és nem azért nem teszem, mert tudom, hogy rájönnek a hazugságra, hanem mert eleve nem szoktam hazudni, egyszer tettem, Matt miatt a Vörös Holdkor, de remélem, többé nem lesz rá szükség.