A folyosó legelején levő szoba általában csak ideiglenes lakókat fogad, éppen ezért berendezése is egyszerű. Ágy, szekrény, polc és íróasztal kompozíciója, mely bármely modern kollégiumi szoba feelingjét kenterbe verné.
- Átfér a fejeden. - mosolygok rá, mintha mi sem történt volna az imént. Halvány mosoly ez, de mégis az, s hiába a felhők, melyek fejünk fölött pattogtatják erejüket, mégis azt hiszem, hogy ennek a mosolynak itt van most a helye. - Ha nem férne, én sem tudtam volna ilyen kriplin felvenni. Szörnyen nézünk ki, ha így jobban belegondolok! – odázom el a komolyságot egy önironikus viccel. Aztán persze a kérdése visszavon abba a hangulatba, amelyikben az előbb voltam. Érdekes, hogy most először nem gondolok haraggal a testvéremre. Talán sokkal jobban haragszom magamra nála pont azért, mert egy pillanatra én is majdnem olyan lettem, mint ő. Hátrarázom arcomból elszabaduló tincseimet, majd hogyha Naomi átadja nekem a láncot, akkor csak fél kézzel ráhelyezem a fejére, hogy aztán az ezüstlánc könnyedén lecsusszanhasson vörös tincseinek koronája körül, nyakába érkeztetve így a fél szívet. - Ami az én nyakamban van, az volt Prueé, s amit neked adtam, az volt az enyém. Tizenhat éves voltam, amikor egyik reggel bejött hozzám a szobámba és közölte velem, hogy öltözzek fel, mert vásárolni megyünk. Közeledett a szülinapom, így nem gyanakodtam semmire. Felöltöztem, elmentem vele, de amikor egy ékszerboltba cibált be, akkor picit értetlenül álltam a helyzet előtt. Kaptunk mi zsebpénzt, de nem olyan sokat, hogy ilyen volumenű ajándékot megengedhessünk magunknak, márpedig ha egy szokás örök érvényű volt a Mallory családban az az, hogy mindenki abból vehetett ajándékot, amije volt. Apa így nevelt minket a pénz beosztására. Mindegy, nem ez a lényeg. - legyintek, majd folytatom. - Hamar világossá vált számomra, hogy ő már mindent előre kitalált. Két fél szívből álló medált akart venni, s engem csak azért hívott, hogy a kínálatból válasszak. Hát választottam. Majd a születésnapomon a nyakamba akasztotta az egyik szívet, a másikat pedig felvette ő. Azt mondta, hogy ezzel szeretné kifejezni a szeretetét irántam és azt, hogy bármi történjen, a szíve mindig az enyém, mert én vagyok az egyetlen kishúga, akit nem cserélne el senki másra. Megígérte azt is, hogyha elhagy valaha, akkor sem feled el, s bármilyen messze legyen, mindig elérem őt, csak gondolnom kell rá, s megérinteni a szívet a nyakamban. Amióta meghalt, egyszer sem viseltem ezt a láncot. Csalódott voltam és az árulását szimbolizálta nekem, mert elhagyott, pedig úgy emlékeztem, hogy azt ígérte: sose teszi. Aztán akkor éjjel, amikor az történt, ami, akkor hirtelen megértettem őt. Eszembe jutott, hogy mit mondott, hogy sosem ígérte, hogy nem hagy el, csak azt, hogy velem marad, hogyha gondolok rá. És ebben igaza volt. A szíve még mindig az enyém, de most szeretnék valakinek én az lenni, aki ő volt nekem. S ha megtisztelsz vele, hogy elfogadsz, akkor a nővéred leszek. Nem vér szerinti. Nem is kimondott. De remélem, hogy érted, mire is gondolok.. Szerintem érti ő, ezért is nem ragozom tovább. Elmondtam mindent, amit a medálról szerettem volna, s sokkal könnyebbnek, súlytalanabbnak érzem így magam. Az élet tényleg nagyon furcsa, hordoz magában olyan titkokat, melyeket sosem érthetnék meg, hacsak nem történnének velem azok, amik. S ha már Prueról beszéltünk, egy dologgal még tartozom Naominak. Az igazság egy újabb falatkájával. - Dimitris látta őt. Beszélt vele. Megjelent neki a.. - elég nehezemre esik kimondani, olyan groteszk. De végül csak befejezem a mondatot. - ..nővérem szelleme. Elmondta nekem én pedig kiborultam. Hülyét csináltam magamból, sírtam előtte, mint egy megtört gyerek. Elég kínos volt. Könnyebb a dolog kínossági faktorát feszegetni, mint azt, hogy mennyire padlóra küldött a tény, hogy van ez a férfi, aki beszélt a halott.. basszus, rohadtul halott.. nővéremmel és azt mondta nekem, hogy Prudence tudja, hogy tönkretett, hogy miatta nem lelem az utam és sajnálja. Vagy valami ilyesmi. - Másodszor? – akadok meg ezen kicsit, de nem vágok hosszú mondatokkal Naomi szavába. - Tolószékben ül. – bukik ki belőlem, amikor Dimitris sérüléséről beszél. Fogalmam sincs, hogy ezen miért akadtam meg annyira, hogy napokkal később sem bírom kiverni a fejemből a képet. Hogy az első kérdésem az volt, hogy mi történt vele.. vele.. és nem az, hogy miért jött el hozzám, hogyan talált meg. Biztosan ő sem értette, ahogyan én sem vagyok tisztában a tényekkel. De a menzai tánc után tolószékben látni valakit, hát őszintén megvallom, erőteljesen sokkolt a dolog. Hogy másra irányítsam a gondolataimat, megpróbálom időben elhelyezni valahogy ezt az egészet. - Háromnegyed tízig majdnem tiszta minden kép, olyan negyven körül néztem rá utoljára az órámra. Akkor akartam felszállni a sífelvonóra. De aztán nem szálltam fel.. – húzom el a számat. Nem, nem merülök el ebben a tengerben megint, mert félő, hogy belefulladnék. - Neked meddig volt normális a napod? – direkt nem azt kérdezem, hogy hánykor támadták meg. Nem akarok tuskó lenni és tapintatlan. - De ennyire az vagy. – kezdek bele, ám nem tudom folytatni. Elkerekedett szemekkel nézek rá, tagadni sem akarom, hogy újra felgyűlnek a könnyek szemeimben. Hát elhagyott volna, ő is. És oka lett volna rá, neki is. Nem haragszom. Annyi évig emésztett a méreg a nővérem iránt, s egy pillanat alatt foszlott az elmúlt napok tükrében semmivé. Nem is éled hát fel a testvére Naomi iránt. Egyszerűen csak tagadhatatlanul csalódott vagyok. De nem pofozkodom. Bár megérdemelné, épp annyira, mint én, de ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Egy ponton túl már nem lenne hiteles. - Sose tudtam volna elfelejteni neked, hogyha feladtad volna, de talán nem gyűlöltelek volna évekig amiatt, hogy itt hagytál te is. Itt vagy, mert itt kell lenned és nincs mirét megbocsátanom. Arra viszont megkérlek, hogy ne add fel újra. Nem hiszem, hogy el tudnám viselni, hogyha még egy testvéremet el kéne temessem a föld alá. Nem ölelem meg, nem nyúlok utána, még akkor se, ha szeretném, hogy rám nézzen. Hagyok neki időt arra, hogy feldolgozza szavaimat és magamnak is, hogy én is elrendezzem bensőmben az övéit. S hogy ne üljünk csendben, mint a némák, újabb kérdést fűzök fel beszélgetésünk gyöngysorára. - Megkeresed őt? – egyértelmű, hogy kire gondolok. A kölyökre, akiről Dimitris mesélt, s aki összekeveredett bennem a „nem tetszik senki!” kezdetű tiltakozással a csokiboltban.
- Uhh, azt hiszem, nem megy ez ma nekem. Állapítom meg halkan, mikor közli, hogy átfér a fejemen. Mondhatjuk, hogy jellemző, bár én most inkább az elmúlt napok borzalmának tudnám be. Nem is értem, miért nem néztem meg jobban, hisz fontos, túlságosan sok fontos dolog történik mostanában, nem vagyok benne biztos, hogy elbírom. A medál… arra koncentráltam. - Igen, szörnyen, de legalább élünk. Bólintásom határozott, határozottabb, mint eddig bármikor lett volna. Ha másért nem is, ezért a pillanatért mindenképpen érdemes volt. Hálát adhatok a sorsnak, hogy a sok fájdalom közepette életem könyvébe megírta ezeket a sorokat. Hogy beleírta Pandát, Mandyt, s igen, Connort, bármennyire is fordítottam hátat neki. Lehajtom kissé a fejem, hogy ráhelyezhesse a képzelt koronát, ezzel mintegy barátságunkat is bíborpalástba vonva. Iszom a szavait, sejtem, nem lehet könnyű erről beszélnie, de kell, máskülönben nem menne, úgy nem lehet túllépni semmin, ha a szőnyeg alá söpörjük a problémákat, bárhonnan is eredjenek. Ez pozitív dolog, Prue halála megkeseríti, de nem szabad hagynia, hogy így legyen, én tudom, hogy erős, sokkal erősebb, mint én, épp ezért nem hagyhattam, hogy magába roskadjon, mert én nem hiszem, hogy valaha képes lennék visszarángatni a pokolból. - Értem, persze, hogy értem, és te tisztelsz meg engem… ostobaság volna nem elfogadnom. Köszönöm. Megint. Ígérem, megpróbálok felnőni ahhoz, amit mindez jelent. Remélem, sikerülni fog. Szipogom, elmorzsolok pár könnycseppet, P.S. nekem a fény az alagút végén, s talán én is neki, csak épp az alagút két oldaláról közelítettünk mindig. Most pedig, úgy fest, eljutottunk oda, ahová az irányt kellett mutatnunk egymásnak. Életünk ugyanazon a ponton állomásozik, s csak rajtunk múlik, mihez kezdünk ezzel az egésszel. Ami engem illet, remélem, még jó sok ideig lesz alkalmunk együtt csiszolódni, és nem fog semmi közbeszólni ilyen téren. - Hogy micsoda? Ilyen van? Szellemek? Te jó ég… ezt még nekem senki sem mondta. Képzelem, mennyire kiakadhattál. Csak nem olyan kellemetlen alak, hogy így vélekedjen a dologról, szerintem ez csak a szívtelen lelkeket nem érintené meg. Nem hiszem, hogy aggódnod kellene miatta. Elgondolkodom, mert van valami, ami erről eszembe jut, és meg kell kérdeznem, egyszerűen muszáj, holott tudom, fájni fog neki, még az elképzelés is, de talán adhatna valamiféle lezárást számára a dolog. Csak egy lehetőség, nem most, majd egyszer talán, ha mi is képesek leszünk ilyesmire. - P.S., ha lehetőséged nyílna rá… beszélnél Prueval? Teszem fel halkan a kérdést, és figyelem közben az arcát, remélni tudom csak, hogy annyira nem fogja megviselni, mint ahogy a helyében velem történne. - Igen, másodszor, az emléktörlés lett az elhívásomból, Maya miatt inkább el sem gondolkodtam a dolgon. De most… már nem volt min gondolkodnom. Nyelek egyet, és csak megcsóválom a fejem, nem igazán hiszem, hogy akarok erről megint beszélni, túltárgyaltuk korábban, csak megpróbálom világossá tenni az akkor és most között a különbséget. Hihetetlen, hogy mindössze három hónap telt el azóta. - Abból következtetve, amit a kezemmel műveltek, szerintem nem marad élete végéig tolószékben. Szanaszét volt törve minden csontom, megmozdítani sem tudtam volna, ha normális orvosok közé kerülök. Talán ebből érezni fogja, hogy nem feltétlenül olyan súlyos minden, mint amilyennek látszik, előbb-utóbb helyre kell jönnie a férfinek is, biztosan így lesz. Legalábbis remélem, nem arról van szó, hogy túl sokat feltételeznék az Őrzőkről. - Fél 11-kor elengedtek melóból, nem volt sok ember, míg elérek a partig, az nagyjából negyed óra, ki akartam szellőztetnie a fejem… Szerintem majdnem 11 volt, mikor összetalálkoztam a nővel. Igaz, sokkot kaptam, de mikor beszálltam a rendőrautóba, akkor már 23:19 perc volt. Erre emlékszem… Szóva összességében annyira sok ideig nem lehettetek megszállás alatt. Összegzem a gondolataimat, de ha negyed órával számolunk, az is négy ember, vagy négy ki tudja mi egy óra alatt. Vajon meghalt valaki? Azt hiszem, jobb ezt nem tudni, neki is, nekem is. Értékességem, vagy jelenleg inkább értéktelenségem ténye a homályba vész, hisz látom rajta, miként érik a következő szavaim, látom, szinte érzem a fájdalmát, és pontosan ezért nem szerettem volna elmondani neki. Ám nem élhetek hazugságban, épp úgy nem előtte, mint önmagam előtt. Talán megérti, remélem, hogy meg, mert nélküle már nem tudom elképzelni. - Nem fogom, emiatt nem kell aggódnod, van már mire koncentrálnom, és hidd el, épp eléggé utálom magam miatta ahhoz, hogy ne akarjam többet megtenni. Fáradtan, de őszintén csendülnek a szavaim, úgy vélem, túlléptem már azon a ponton, hogy a gyengeségem ilyesmit váltson ki belőlem. Egyszer feldolgozom ezt is, menni fog, tudom, csak most több idő kell, mint általában, és ez az, ami nekünk nem lesz, úgy vélem, jó sokáig. A kérdése váratlanul ér, a szívem kihagy egy ütemet, megrándul a szám sarka, lassan felsóhajtok, fogalmam sincs, hogy mennyire kellene ezt a témát boncolgatnom, hogy egyáltalán kell-e, vagy viseljem a saját döntésem következményeit, és hagyjam ennyiben. - Nem tudom. Felhívtam… nem kapcsolható. Talán nem is szeretné, hogy megtaláljam, és tudod, meg is van rá az oka. Nem volna fair tőlem azok után, hogy én döntöttem az emlékeim törlése mellett. Szerintem úgy érezte, hogy eldobtam, azt, ami volt köztünk, bármi is legyen az. Ez nem világos még számomra sem, és nagyon furcsa, tudod… mindent leírtam hajmeresztően pontosan, de az érzéseimről semmit… Van rá ötletem, hogy miért nem tettem, de ezzel talán túl sok lenne jelen pillanatban szembenéznem. - Szeretném újra látni. Mandy azt mondta, hogyha akarom, segít megkeresni, mégsem tudom, hogy megtehetem-e. Meg különben is… mit mondanék? Szia, én vagyok az a picsa, aki kitöröltetett az emlékeiből… Pff. Fújok egyet, túl sokat agyalok ezen, egyszerűbb lenne, ha egyszer csak szembejönne velem az utcán, és a szokásos bénázásom miatt segítségre szorulnék. Akkor nem kéne kínosan éreznem magam, legalábbis addig, amíg rá nem jövök, hogy ő az. Mert azt bizony nem tudom, hogyan is néz ki…
- Minden rosszban van valami jó! – ereszkedem bele a de legalább élünk nyugalmába. Tényleg van minek örülnöm azon, hogy nem halt meg egyikünk sem azon az éjszakán. Egyrészt, mert nem bírtam volna elviselni az életemet Nonó nélkül, másrészt pedig mert nem akartam volna neki fájdalmat okozni azzal, hogy esetleg kifakulok a napjaiból örökre. Mindkét örömcsírám szülőanyja az önzőség, de ez nem változtat a tényeken. Szeretek élni, mindig is szerettem, s hogyha egy pillanatra hagytam is magam életem során elsüllyedni az inkább haljak meg posványában, az idő mindig észre térített. Vagy éppen egy pofon, mint nem is olyan rég amit kaptam Naomitól. Nem akartam megríkatni, de a könnyei mögött látom saját el-nem-sírt darabjaimat, s meghat ez a szoros kötődés, amit a nyakláncokkal csak megpecsételni igyekeztem, nem elősegíteni. Megvan az közöttünk ezek nélkül az ezüst szépségek nélkül is, de így mégis úgy érzem, hogy valami többet hozzátettem, egy darabot a lelkemből, a múltamból. Sose adtam volna senki másnak. Köszönettel tartozom Naomiért. A visszakérdezésére csak beletörődött bólintás a válaszom. Még mindig nehezen emelem be mindazt, amit Dimitris a nővéremről mondott nekem, így hát nem lep meg, hogy Nonónak sem jön a zsigereiből a megértés. - Állítólag nem is ritka, hogy a szellemek megjelenjenek valakinek. – próbálom megvilágítani a dolgot, de a saját homályos tudásom a témáról azért nem elég ehhez. A kellemetlen alak kifejezésnél hevesen megrázom a fejem, mintha ezzel akarnám elűzni a görög feje fölül ezt a bélyeget. - Nem, nem az! Nagyon kedves férfi. Egyszerűen csak nem állunk olyan közel egymáshoz, hogy tudott volna mit kezdeni a reakciómmal. Meg a szituáció sem volt rá a legmegfelelőbb. - nem tudom, hogy miért süt csalódottság a hangomból. Talán azért, mert még mindig hiányzik a várt, ölelő reakció a férfitól. Tudom én, hogy tolószékben ült és sérült volt és azt is tudom, hogy amúgy sem kellett volna semmilyen okból kifolyólag engem ölelgetnie, de mégis. Van az a pillanat, amikor hiányzik egy erős férfi válla, amin sírni lehet. Naomiét már terheltem eleget. Igyekszem nem túl sokáig időzni ennél a számomra elég kínos témánál. Még mindig szégyellem a kiborulásomat. Nem így akartam bemutatkozni Dimitrisnek a második találkozásunk alkalmával. De hát na, amilyen állapotban a testem volt, olyanba került a lelkem is akkor. Nem volt egy felemelő találkozás. - Nem szeretnék! – vallom be őszintén. - Ha hallanám a hangját, vagy ha csak közvetítenék nekem a szavait, akkor megint őrülten elkezdene hiányozni, s félek tőle, hogy nem vagyok még elég jó ember ahhoz, hogy ne gerjedjen bennem újra harag iránta, amiért már odaát van, s csak a szelleme koslatja a nyomomat. Szörnyen hangzik, amit mondok, tudom én. De Naominak nem áll szándékomban hazudni, sem erről, sem másról. Szerencsére őrzőségünkben is osztozunk egymással és nem kell ezt a titkot sem barátságunk terhére kettőnk közé akasztanom. Valójában nem mondom azt, hogy nem beszélnék a nővéremmel és azt sem, hogy igen. A tények egyszerűek: nem szeretnék, de nem tudom, hogy beszélnék-e. A fentebb elmondottak okán. S ha már itt tartunk, bizonytalanságomban szinte szomjazom a segítséget. Visszakérdezek hát: - Te beszélnél vele a helyemben? Szerinted lenne értelme? Nem akarom ráhárítani a felelősséget, egyszerűen csak tudni szeretném, hogy ő mit gondol erről a kérdésről. Mint ahogy minden ügyben szeretem kikérni a véleményét, s én is elmondom neki a magamét, igaz, hogy gyakran kérdezés nélkül is. Maya említésére megrándul a szám, de nem mondok semmit, egyszerűen csak jobb kezemmel Naomi ép keze után nyúlok, hogy megszoríthassam azt. Tudja, hogy sajnálom az egész helyzetet, ami a lányával kapcsolatos, s ezzel a kis gesztussal szeretném ezt éreztetni is vele. Mert tudom, hogy néha nem elég tudjuk a dolgokat. Éreznünk is kell ahhoz, hogy igazzá váljanak. A falovatlan ismerősöm tolószékének említésére sóhaj szakad fel tüdőmből és egy szájhúzást produkálnak arcizmaim. - Tudom, hogy nem marad, de.. – nem tudom, hogy hogyan fogalmazzam meg mindazt, ami megszületik elmémben. Egyszerű akarok lenni, tárgyilagos, s talán jobb lenne, ha nem mondanék semmit, amíg vissza nem szerzem a józan ítélőképességemet. Ám én sose voltam olyan, aki lakatot lenne képes tenni a nyelvére, hát most is kimondom azt, ami a leklemet nyomja, bármilyen katyvaszos és röpke formában, akkor is. - ..ismeretségünk előéletét figyelembe véve meglepő vehemenciával tört rám, hogy rosszul esik látnom a kiszolgáltatottságát. Azt hiszem az aggodalom lenne a legmegfelelőbb szó arra az érzésre, ami a láttán feléledt bennem. Röhejesnek tartom, tekintve, hogy szinte nem is ismerjük egymást. Mindegy, hagyjuk is! – legyintenék, hogyha lenne még egy szabad kezem, amivel nem Naomiét fogom. De mivel nincs, így nem legyintgetek, csak csendben maradok egy szemforgatásba fúlva. Azt nagyvonalúan elfelejtem habként a téma tortájára tenni, hogy úgy kapaszkodtam ezen nemismerem férfi kezébe a Farkaslak teraszán történő beszélgetésünk közben, mint egy riadt gyermek, s a bizalmaskodó egyéb mozdulataimról sem lebbentem fel a fátylat. Bonyolult ez a helyzet, legalábbis bennem az, úgyhogy inkább nem elemezgetem. - Én nem tudom, hogy mennyi volt az idő, amikor Jenny értünk jött. Miután láttam a mellkasomon állni egy farkast, azt hiszem, hogy elájultam. Egyszer magamhoz tértem, de akkor meg láttam, amint az előbbi farkasból ember lesz, s nem sok idegszálamnak volt kedve tudomásul venni az élményt. Gondolhatod, hogy hogy kamilláztam, amikor Jenny közölte velem, hogy Masako volt a farkas, s tényleg jól láttam azt az átváltozást. – még mindig sokkol az élmény, még ha csak beszélek róla, akkor is. S ha már itt tartunk, van egy fontos információ, amit ki tudja miért, de szeretnék Naomival megosztani. - Megharapott, de nem lettem farkas. Lehettem volna, de nem lettem. Állítólag az őrzők el tudták volna vonni belőlem ezt a farkas-dolgot akkor is, hogyha azzá váltam volna. Jenny valami ilyesmit mondott és Dimitris is megerősítette. Mi szerintem már soha nem lehetünk farkasok. – nem, mintha szeretnék az lenni. De ez talán jelentheti azt, hogy nem vagyunk veszélyesek egymásra és akkor a kölyök, meg Naomi.. Nem rágom a szájába, de talán érti majd. Remélem, hogy érti. Egy részem meg azt reméli, hogy nem. - Ha ismert téged, s érzett irántad valamit, aminek még nem múlt el minden csírája benne, akkor azt hiszem, hogy meg tudna érteni. Idővel. Ha viszont meg sem próbálod megkeresni, akkor sosem tudhatod, hogy mi lett volna, ha. Csak az örök kétely marad majd, s a kattogás azon, hogy lehetett volna köztetek bármi, hogy szerethettétek volna-e egymást, lehettetek volna barátok.. akármi. S sose fogod megtudni, hogy mit éreztél, ha nem látod újra őt. – tessék. Naiv és romantikus énem megint felütötte bennem a fejét. Azok után, hogy a saját lelkemben kavargó kulimázzal nem tudtam mit kezdeni, inkább mászom bele Naomi szövevényes kapcsolati életébe ilyetén. Mert könnyebb, s mert így azt hiszem, hogy segíthetek. Persze nyilván nem fincsi hallani, ahogyan valaki analizál, nem is ez a célom, egyszerűen csak kimondom, amit gondolok. - Én elfogadnám Mandy segítségét a helyedben. Megteheted. Hogy mit mondnál neki? Majd ott és akkor kiderülne. A picsát mondjuk én nem tenném hozzá. – kínálkozik itt egy hely egy kacsintásra, de az nem érkezik meg. Röhejes lenne még a próbálkozás is. Nem akarom a helyzetet elkomolytalanítani.
- Én a helyedben nem aggódnék, biztos látott már hasonlót számos alkalommal. Nem hiszem, hogy nagy csoda lenne az, ha valaki kifakad egy ilyen hír hallatán. Próbálom megnyugtatni, és hiszem is, hogy igazak a szavaim, a jövő pedig remélhetőleg majd igazolni is fog. Valóban nem tartom lehetetlennek, hogy más is reagálhatott hasonlóan, én sem voltam jobb, először közöltem, hogy nem akarok hallani semmit erről, és hátat fordítottam Mandynek… Mentségemre legyen mondva, egy nappal a történtek után még igencsak tropára volt menve az idegrendszerem. Most sem ideális a helyzet, de kicsit azért már viselhetőbb. - Nem hiszem, hogy így tennél, ám ha mégis, ettől nem lennél kevésbé jó ember, csak valaki, akinek nagyon hiányzik a nővére, és inkább magára a tényre haragudnál, hogy nem lehet melletted, mint rá. Remélem érthető, amit ki akartam ebből hozni, fura, hogy pont én nem látom ezt a helyzetet annyira sötétnek, mint ő, talán könnyebb úgy, hogy nem vagyok benne, mint átélni. Mindenesetre azt határozottan nem bírom, ha így beszél magáról, és jelen ponton értem meg azt is, hogy Mandy miért akadt ki, amikor ostoroztam magam. Többet nem teszem, vagyis, nem hangosan, inkább csak magamban. - Én beszélnék vele a helyedben, mert szerintem szükséged van rá, és talán neki is. Sóhajtok fel, és remélem, nem követek el ezzel nagy hibát, majd végül folytatom szavaim fűzését, bár nem vagyok benne biztos, hogy nem totális ökörség, ami ki fog peregni ajkaim ketrecéből, mégis kimondom. - Nem tudom, hogy működik ez az egész a szellemekkel, majd megkérdezem Mandyt, viszont ha esetleg azért nem tud békére lelni, és távozni, mert te… nos… itt tartod, akkor talán meg kellene próbálni elengedni, hogy megnyugodhasson. Nem most… majd egyszer, talán, megbocsájtani neki. Suttogom, nem akarom bántani, mégis úgy érzem, ma újra és újra megteszem, hol szavaim, hol tenyerem ütik arcon, mégis, hiszem, hogy vannak dolgok, amiket nem tarthatunk meg magunknak, mert előbb-utóbb úgyis kibukik, akkor pedig sokkal fájdalmasabb lenne szembesülni vele. Igyekszem azért finoman fogalmazni, bár jelen állapotomban talán közel sem vagyok olyan tapintatos, mint amilyen szeretnék lenni, ám remélem, hogy nem veszi rossz néven szavaim. Sejteni vélem, hogy mit szeretne kifejezni a kézszorítással, és határozottan nem bánom, hogy másként nem kommunikálunk a témát illetően, mert szerintem most Maya lenne a pont az i-re, és akadnék ki megint, de úgy istenesen, s erre nem vágyom, elég volt szerintem egy életre az utóbbi napok érzelmi hullámvasútja, inkább mélységekkel tarkítva természetesen. Mi más is lehetne, ha rólam van szó. - Akit kedvelünk, azokért általában szoktunk aggódni. Apró, halovány mosoly, nyilván így érez, máskülönben nem lovagolna ennyit Dimitris személyén, s nincs is ezzel semmi baj, elvégre, mostantól biztosan többet fog vele találkozni, a mágusok vezetője, valamit tanulnunk kell majd tőle is. Sőt… fene tudja. Igazából, én még nem nagyon gondolkodtam azon, hogy minek kellene lennem, az biztos, hogy a gyógyítók és a harcosok kizárva, a másik két verzióról még nem született döntés, de vélhetőleg nem két perc alatt kell majd jövőm felett döntőbírót játszanom. - El tudom képzelni. Biztos sokkoló lehetett, főleg, ha már nem volt benned az az Alignak. Ez olyan dolog, hogy inkább hinnéd magad őrültnek, minthogy elkönyveld valóságnak. Legalábbis én teljesen meg voltam lőve utána. Én Connort láttam átváltozni, azt hiszem, nem sokon múlt akkor sem az életem. Hihetetlen, hogy egy hazugságban éltünk… hogy mennyi minden vesz körül minket, amiről fogalmunk sem volt. Húzom el a szám, nem tudom, hogy ezt a tényt valaha meg fogom-e emészteni, hogy mit fogok tenni, ha egy emberhez olyan Őrzőt kell hívni, aki képes kitörölni az emlékeit. Nem akarok most még erre gondolni. - Hát, nekem elég logikus, hogy nem lehetsz farkas, ha már Őrző vagy, viszont úgy tűnik, fordítva ez már nem igaz, bár kétlem, hogy valaki Őrző akarna lenni, ha nem véletlenségből lett farkas. Mindenesetre, engem ez a tény nem zavar, nem hiszem, hogy jó farkasalapanyag lennék. Nem igazán veszem észre, hogy valamire célozni szeretne, inkább csak a saját szemszögemből veszem górcső alá a kérdést. Talán azért van így, mert a háttértudásom mellé nincsenek meg az akkori érzéseim, és nem akarok mindent megtenni azért, hogy Connorral részei legyünk egymás életének. - Tudom, hogy nem, de olyan önzőnek érezném magam, ha megtenném… már akkor is az voltam vele, amikor Mayát választottam, s inkább elfelejtettem. Most rúgjam fel megint az életét? Lehet, hogy tök jól van, boldog, és egyáltalán nem hiányzom neki. Akkor pedig csak felhánytorgatnám a múltat, és fájdalmat okoznék vele magamnak is. Azt hiszem, erre alszom még jó párat. Valójában, tudom, hogy látni akarom, de inkább lebeszélném magam róla, mert nagyon is félek a dologtól, márpedig félelemmel a szívemben nem állhatok elé, azt már tapasztaltam, hogy reagálnak rá a farkasok. Nem épp életbiztosítás. - Meglátjuk… mindenesetre, egyelőre inkább azon lennék, hogy ne akarjam elsírni magam minden második percben valami ökörség miatt. Kicsit lecsillapodni… úgy tűnik, nem megy, mindegy, mennyit alszom. Túl sok minden történt, és túl sokat agyalok feleslegesen. Mégsem tudok kikapcsolni. Engedem el a Connor témát, mert kellemetlen valamiről beszélni, amivel kapcsolatban ennyire bizonytalan vagyok. Ugyanakkor, tudom, érzem, hogy van bennem egy rész, ami már most rohanna megkeresni, hogy bocsánatot kérhessek azért, amit ellene vétettem, azaz, vétett az, aki akkor voltam. Most pedig, harrypotter lettem, ahogy ő mondanám. Nem tudom, mit tartana rosszabbnak, ezt, vagy hogy egyáltalán nem emlékszem rá.
- Igen, biztosan hallott, igazad van! - mosolygok Naomira, ügyesen rejtegetve azt, hogy én valójában nem szeretném tudomásul venni azt, hogy más kiakdásához s asszisztált a férfi. Persze, nem vagyok hülye, tudom én, hogy nem én vagyok az első elhívottja, sőt, de azért na. Volt ebben - egészen eddig - valami naiv meghittség, melyet szerettem, s melyből nem akarok engedni. Jobb így. - Talán igen. - jegyzem bizonytalanul, s még elhúzom a számat is. Prueval kapcsolatosan mindig ilyen vagyok, egyik pillanatban tökéletesen biztos abban, hogy utálnám/utálom, a másikban meg elképzelni sem tudom, hogy hogyan utálhatnám. Vicces az élet, legyenek ezek viccek bármily betegek is. Elgondolkodtat az, amit mond. Mármint, hogy ő beszélne a nővéremmel a helyemben. Éppen azért kérdeztem a véleményét, mert magamtól nem tudtam volna ezt így kitalálni, számomra olyan sötét verem ez, melyben szükségem van a fényre, amit Naomi nyújt. Nem csak üres frázis hát tőlem az, hogy a segítségét kértem. Hiszem, hogy tudhatja nálam jobban, hogy lehet számára világosabb a kép úgy, hogy tulajdonképpen kívülálló, filmként látja a dolgokat és nem él bennük. - De mit mondhatnék neki? - teszem fel a költői kérdést, tökéletesen tanácstalanul. Hogyha van helyem rá, akkor ültemből hanyatt dőlök Naomi ágyán keresztben, az ágy lábvégével párhuzamosan. A vállsebemnek ugyan cseppet sem tetszik mindez, de momentán éppen annyira érdekel a fájdalom, amennyire egy piszok a körmöm alatt. Magasságomból adódóan az ágyról egyik oldalon lelógnak lábaim - ahogyan ültemben is lelógtak - a másik oldalon pedig lángvörös tincseim kígyóznak alá a semmibe. Szeretnék olyan könnyeden függni a bizonyosság levegőjében, ahogyan most hajkígyóim tekergőznek a föld felé, nem félve attól, hogy lezuhanhatnak valaha. De én félek. Borzasztóan rettegek attól, hogy elbuknék Prueval szemben. Hogy még a túlvilágról is ő nyerne, s én lennék az, aki megsemmisül. - Így még sose gondoltam erre.. - lehelem a plafon felé a szavakat, melyeket Naominak szánok. Szörnyű embernek kezdem érezni magam egy pillanat alatt, de nem kezdek bele, hogy szidalmazzam önnön milyenségem. Abból egy időre elég volt. Viszont az a tény, hogy esetleg én lehetek az oka annak, hogy a nővérem még nem tudott távozni.. Nos basszus, akárhonnan nézzük, kéjes örömmel tölt el. És ez az, amitől förtelmes emberi lény leszek. Mert élvezem az esélyét annak, hogy szenved úgy, ahogyan én szenvedek azóta, hogy elhagyott. - Megköszönném, ha megkérdeznéd. Én nem szívesen faggatnám erről Dimitrist, még a végén azt hinné, hogy biztosan eldöntöttem, mik a céljaim ezzel a nővérem szelleme dologgal. Pedig valójában nem tudom még. Értem, amit mondasz és tudom is, hogy illene beszélnem vele. De.. olyan jó volna csak egyszerűen elfeledni őt, s nem foglalkozni vele többé. Rossz belegondolni abba, hogy talán sose megy el! - oldalra fordítom fejemet fektemben, így sandítok Naomira, elszakadva a plafontól és annak megvilágításától. - [color=goldenrod]Dimitris azt mondta, hogy a legjobb barátjának a szelleme kíséri őt. Hogy mindig mellette van és bár az elején haragudott rá, mostanra mégis megtanulta, hogyan éljen vele. Nem tudom, hogy én tudnék-e élni a nővéremmel úgy, hogy én élek, ő pedig halott, s minden nap a képembe visítja, hogy már soha nem jön vissza hozzám, hogy sosem lehetek ott az esküvőjén és nem láthatom, ahogyan a lányát felneveli. A lányát.. - ezen a ponton megint a fölöttünk feszülő, fehér plafont veszem tekintetem kereszttüzébe. - Szerinted Hope nem marasztalja? Nem bánja, amiért elhagyta a lányát? Nem az van, hogy ő nem tudja elengedni a gyermeket, s ezért van még itt? Bár nem sok értelme lenne.. Elvégre akkor miért jelent meg éppen Dimitrisnek, s éppen miattam? Áh! - horkantok mérgesen, s közben olyan fitten tornászom újra ülésbe magam, min t egy beteg tetű. - Hülye egy helyzet ez! - foglalom össze röviden és tömören. Akit kedvelünk.. Így sokkal jobban hangzik. Szeretem, hogy Naomi sokszor olyan pőrén, olyan egyszerűen látja a dolgokat. Igen, kedvelem a férfit és ezen igazán nincs mit szégyelljek, hiszen sokakat kedvelek. No jó, ez így költői túlzás, de a tény az, hogy nem ő egyedül a kedveléseim tárgya, szóval nem kell szégyelljem magam miatta. Mégis.. azért egy kicsit teszem. Lehet vajon túlzottan kedvelni valakit? Irreálisan az ismeretségi idő és annak minőségének arányában? Na ez az, amit nem tudok. - Írtál róla? - utalok Connor átváltozására. Valamiért megnyugtatna, hogyha elolvashatnám. Talán nem tűnnék annyira őrültnek, nem lenne a Masako-helyzet annyira bizarr. Persze az, hogy írt róla, még nem jelentené egyenesen azt, hogy el is olvashatom. De csak haladjunk lépésenként, apránként. - Vajon mikor mondhatjuk el majd, hogy már nincs olyan, amit nem tudunk? Mármint, úgy értem, hogy már nincs olyan misztikus lény, életút, aminek a létezéséről ne tudnánk akár pár morzsányit? Őrületes, hogy egyesek több száz évet élnek ezen a földön. - apropó száz! Megint eszembe jut Dimitris kora. Még mindig sokkol, hacsak rá gondolok. - Mandy hány éves? - kérdezek egy indiszkrétet. Valamiért nagyon elkezdett foglalkoztatni ez az őrzők öregedése. S úgy sejtem, hogy Naomi sem bírta megállni, hogy rá ne kérdezzen elhívója korára. Túlzottan hasonlítunk egymásra ahhoz, hogy elhiggyem: kihagyta ezt a bizarr ziccert. - Nekem nem volt logikus! - vallom be pironkodva, rádöbbenve arra, hogy mekkora egy hülye vagyok. Valóban tök logikus, nem is értem, hogy én miért nem gondoltam rá. Mindenesetre nevetnem kell saját magamon, s nem is restellem megtenni egy rövid, önmagamat lesajnáló kuncogás keretei között. Persze ez a viselkedés annyira idegennek hat számomra így a betegszobában, hogy nem sokáig vetemedem rá, hamar elhallgatok. - Egy tízes skálán szerinted mennyire kedvelted őt? Ismered magadat, ismered a helyzetet, amit leírtál. Csak ki tudod találni! Talán könnyebb lenne neked is, segítene a döntésben, ha ezt tisztáznád magadban. - P. S. a nagy lélekgyógyász. Röhejes az egész szitu, főképp, mivel én komolyan hiszek abban, amit beszélek. Hiszem, hogy van létjogosultsága ennek a lélekbúvárkodásnak. - Szerintem nem hajt a tatár, nem kell azonnal kitaláld, hogy meg akarod-e keresni. Ő már úgyis lemondott arról, hogy valaha újra hallhat felőled. Szerintem ha átlendülnétek a dolgok kínos oldalán, még kellemes meglepetés is lehetnél neki.. - vagy kellemetlen. Pfujj! Rosszul hangzik ez így azért. - Nyafka picsák lettünk, s ez ciki! - vázolom a helyzetet saját meglátásom szerint. Milyen remekül hangzik ez a megfogalmazás! - De csak elnézik nekünk, elvégre ráfoghatjuk az őrzőség okozta sokkra, vagy mire.. Kíváncsi lennék, hogy a többi őrző hogy viselte ezt az egészet a maga idejében..
- Amint érzel, legyen akár jó, vagy rossz. Elvégre, ennek valamilyen szinten az lenne a lényege, hogy segítsen… Nézem, ahogy végigfekszik az ágyon, és valahogy olyan természetes tőle, igazság szerint, minden mozdulatát annak vélem. Olykor elgondolkodom azon, hogy mennyire furcsa, hogy pár hónappal ezelőtt egyáltalán nem voltunk részei egymás életének, most pedig már el sem tudnám képzelni nélküle. - Azt hiszem, még tőlem is túlzás lenne, ha azt hinném, hogy valaha elfeledhetem a nővérem, már ha lenne. Célzok ezzel arra, hogy akkor tőle meg egyenesen hajmeresztő eme gondolat, ugyanakkor azt is kifejezem, hogy ez esélytelen. Azt nem is tudom, hogy egy testvért egy az egyben ki lehet-e törölni, hisz nagyon sok együtt töltött pillanat, olyannyira képesek beleivódni az életünkbe, hogy azt képtelenségnek vélem eltüntetni. - P.S. – kezdtem halkan. - Szerintem pont hogy visszajön, csak fizikailag nincs itt, veled, de attól még itt van, talán most is, és ki tudja, az is lehet, hogy már ezerszer lehelte volna a füledbe, hogy bocsánat, sajnálom, akármit… Nem tudom, hogy meddig lehet ezt a tőrt forgatni a szívében, de kíváncsi volt a véleményemre, hát elmondtam, még ha nem is vagyok biztos abban, hogy jót teszek vele. - Fogalmam sincs, vagyis, szerintem ez ilyen kétoldalú dolog, én legalábbis úgy tudnám elképzelni, hogy a szellemeknek kell valami kapaszkodó, lehet túlzott ragaszkodás is valaki részéről, vagy épp gyűlölet. Hope nem emlékszik rá… Persze, lehet, hogy rosszul gondolom, és csak túl sok Supernaturalt nézek. Rántottam meg hanyagul a vállaimat, ami persze nem esett jól pár napja eltört bordám fényében, de ez van. A fizikai fájdalmat még mindig jobban bírom. A lelki az más, attól kicsit kivagyok, és magamat ismerve még sokat fogok kattogni rajta, de ez van, egyszer túl leszek ezen is, nem rosszabb annál, mint mikor Mayát kellett kiadnom a kezeim közül. - Igen, írtam róla… elég részletesen, bár a bánat tudja, hogy voltam képes visszaemlékezni rá, nagyon ki voltam akadva. Az persze nem jut eszembe, hogy megmutassam neki, ám mivel nem is kéri, elgondolkodni sincs módom a dolgon. Olyan furcsa, hogy tudom, megtörtént velem, de visszaemlékezni mégsem vagyok képes rá, mintha nem is én lettem volna akkor ott. Nem fair, annyira nem… Haragszom érte magamra - Szerintem nem tudunk olyan sokáig élni, hogy ezt elmondhassuk magunkról, de amúgy is lehetetlennek tartom, senki sem tudhat mindent… Connor fiatal még nagyon, idősebb vérfarkast nem ismerek, vagy csak nem tudok róla, de biztosan vannak. Az Őrzők tekintetében fogalmam sincs róla, meddig élhetnek maximum. - 65. És Dimitris? Kérdezek vissza rögtön, bár, ha ilyen vezető beosztásban, vagy miben van, akkor biztos jó vén lehet. Elképzelni sem tudom, hogy én akár addig éljek, mint amennyi Mandy most, már az is tök durva. Mármint, megőrizve a fiatalságot. Ez olyan… mint a filmekben a fiatalság elixírje, vagy mi, sokan áhítoznak rá, de mindig ára van, amit olykor nem akarunk megfizetni. Én persze nem szándékozom visszatáncolni, de elképzelni sem tudom, milyen lesz harminc év múlva tükörbe nézni, és ugyanezt az arcot látni. - Tíz… Vallom be lehajtott fejjel, legalábbis, azok alapján, amit olvastam, tudom, hogy alig vártam, hogy lássam, hogy halljak róla valamit, és bele voltam betegedve, amikor hosszabb ideig nem láttam. - Öhmm… tudod… a csokibolt… na, ott pont miatta tömtem magamba azt a sok csokit… Előtte nem sokkal láttam átváltozni, aztán pedig nem hallottam róla elég sokáig. Talán ez is elég érzékletes képet fest a dologról, legalább tudja mihez kapcsolni az egészet. Istenem, annyi minden fonódott bele ebbe az egészbe, mégsem emlékszem egyik momentumra sem. - Azonnal nem is tudnám kitalálni, úgyhogy még jó, hogy nem hajt… Nem tudom, hogy ez az egész lehet-e egyáltalán nem kínos. Nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy nem örülne nekem, elvégre… már aznap este sem válaszolt az üzenetemre, s nem volt már akkor sem kapcsolható. Azóta sem. Nyilván miattam, vagy, ami még rosszabb, esetleg már nem él. Nem… inkább utálja, mint legyen halott. Hülye érzelgősség. - Néha ilyet is lehet, elvégre, túl sok minden történt mostanában. A szavaira bólogatni tudok csak. - Fogalmam sincs, azt tudom, hogy először Mandy is elutasította az elhívást, és csak másodjára mondott igent. Azt nem regélem el, hogy férje halála után adta be a derekát, ezt nem tisztem kiteregetni senkinek, én sem szeretném, hogy boldog-boldogtalan tudjon Mayáról. - Valahol el kell kezdeni, majd magunkra találunk… téged nem féltelek ilyen téren, én meg… majdcsak boldogulok, ilyen barátokkal… Mosolyogtam rá, miközben ráfogtam a nyakláncra, amit kaptam tőle. Igen, itt volt nekem ő, s természetesen Mandy, velük sokkal könnyebb lesz.
Idealistán hangzik minden, amit Naomi mond, de szeretném elhinni, hogy tényleg igaz minden szava. Valahol jó lenne tudni, hogy a nővérem tényleg mellettem volt az elmúlt években is. Mintha ettől a tudattól egy kicsit csökkenne bennem a harag is. Elvégre mégsem hagyott el, legalábbis a szó szoros értelmében nem, s azért ennek így van némi kellemes színezete. Még ha inkább keserű is, mint kellemes. - Nem biztos, hogy bánnám.. - vallom be csendesen. Hopepal kapcsolatosan nem fűzöm tovább a témát, egyszerűen tudomásul veszem azt, amit mond. Van benne igazság, bár én azért hiszek abban, hogy szegény lány tudat alatt mégis emlékszik az anyjára. Jobb így állni hozzá, mint úgy, hogy semmi nem maradt meg belőle a nővéremből. Elvégre az édesgyermeke. Érdeklődés csillan tekintetemben, s ha illik ha nem, felteszek egy tétova kérdést. Természetesen nem fogok megsértődni, hogyha elutasítja a kérelmemet, elvégre ez az ő magánélete, nem akarok vájkálni benne. De ha úgy érzi, hogy rám tartozhat, örömmel olvasom el. - Esetleg.. – kezdem tétován. - ..megengednéd, hogy elolvassam? Nagyon szeretném tudni, hogy miket élt meg abban az időben. Egyrészt, mert akkor sok mindent megértenék vele kapcsolatban, másrészt pedig talán a jelenben is tudnék neki segíteni. Feldolgozni, vagy nem tudom. Ha már ő ennyit segített nekem, az a minimum, hogy én is megtegyek mindent érte, bár tudom, hogy a démonaival neki kell megküzdeni. Megmosolygon a „nem tudunk olyan sokáig élni”-t, s nem mondom, hogy nem értek egyet vele. Valójában persze szeretnék én annyi időt élni, hogy minden titkot tudhassak, de nyilván tisztában vagyok azzal, hogy ez legalább annyira lehetetlen, mint az, hogy a nap keleten nyugodjon és nyugaton keljen fel. Vagy az is csak viszonyítás kérdése lenne? Nem gondolnám. Az égtájak nekem mindig kőbe vésett dolgok voltak, bár be kell valljam, elég hülye voltam földrajzból világ életemben. Nem is szerettem, talán emiatt nem másztak a fejembe a megtanulandó információk. Csak seggeltem tehát, de ugye az meg könnyedén elfelejtődik idővel, amit az ember így tanul. Ember.. vajon gondolhatok még így magamra? Vajon az őrzőséggel elvesztjünk emberségünket, s már soha nem leszünk azok, akik voltunk? Az új életünk mivel fog járni a lelkünket érintőn? Ettől félek egy kicsit. De egyelőre nem látom itt az idejét annak, hogy ez irányú félelmeimet Naomi elé tárjam. Van így is épp elég dolog, amivel meg kell küzdenünk. - Mennyi? – kerekednek el a szemeim a számot hallva. Hát, őszintén szólva Mandyből sem néztem volna ki ennyi évet, bár azért ha jobban belegondolok ez még mindig nem olyan durva, mint az, hogy Dimitrist jövőre köszönthetjük fel a 100. születésnapján. Tényleg! Erről jut eszembe, hogy szeretném megtudni, mikor ünnepel. Meglepném valamivel. Talán nem lenne ellenére, s értékelné a gesztust. - Kilencvenkilenc. Elég durva, nem? - közlöm még mindig az információ hatása alatt hitetlenkedve. Így kimondva még elképesztőbben hangzik, mint amikor először hallottam. - El sem tudom képzelni, hogy valaha mi is leszünk ilyen öregek. Bakker, amikor te 99 leszel, én már elmúlok 100. Elég undorítón hangzik az ilyen életkor.. - szörnyülködöm. Fogalmam sincs, hogy megérjük-e, de igyekszem optimista lenni. Elvégre, hogyha ma is élnek olyanok, akiknek ez sikerült, akkor nem lehet olyan nagy kunszt. Bár biztos nem fogom soha bevallani a koromat. Undorítóan hangzik kiejteni egy bizonyos évszám után. Még jó, hogy nem öregszünk hozzá rendesen. - Mondjuk a durvább az, hogy állítólag a vérfarkasok akár ötszáz évig is elérnek. A te kölyköd is olyan öreg? - jut eszembe erről egy kérdés, amit azonnal fel is teszek. Eléggé fogok pislogni, hogyha kiderül, hogy Nonó szerelme tényleg több száz éves. Mondjuk az is igaz, hogyha tudnám, hogy tizennyolc, akkor lehetőség szerint még jobban pislognék. Mint az a bizonyos kocsonyába fagyott varangyos béka. - Sejtettem! - somolygok a nem létező bajszom alatt. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy amikor a Csokoládé üzletben találkoztunk, akkor már fülig bele volt habarodva Connorba. Elképzelni sem tudok semmi mást. Irigylem tőle ezt az érzést, de a dolog nem önző formájában. Annak örülök, hogy képes volt ilyet érezni, egyszerűen csak azt sajnálom, hogy belőlem az effajta rajongás ilyen szinten hiányzik. Úgy szeretnék lángra gyúlni valaki iránt.. szinte már az érzés hiánya is felperzseli lelkemet. De úgy tűnik, hogy el kell fogadjam, a sors nekem nem szánt szerelmet. Megsavanyodott vén múmia leszek, akár Őrzőként öregszem, akár nem. - Nagyon hevesen tiltakoztál a „tetszik valaki” ellen, úgyhogy eléggé nyilvánvaló volt, hogy egy pasi miatt vásároltad tele magadat édességgel. - kacsintanék rá, de ugye annyiszor rájöhetett már, hogy nem tudok. A szemrándulásomat viszont előle nem szégyellem, így azért csak megpróbálkozom a magam módján kacsintgatni. Nevetségesen szánalmas, mint mindig. - Szerintem téged sem kell félteni! - kúszik közelebb hozzá ültemben, s karolom át fél kézzel, valamiféle kripli ölelést produkálva így. Azt hiszem tényleg kezdem elfogadni, hogy rendben leszünk. Valamikor.
- Öhm… Vakarom meg kissé zavartan a tarkóm, nem mintha nem bíznék benne, egyszerűen arról van szó, hogy ez olyan bensőséges, mintha a naplómat adnám ki a kezemből. Mandynek sem mutattam meg, bár azt tudom, hogy neki miért nem… hamar egyértelmű vált a feljegyzéseimből, hogy nem pártolta ezt a Connor témát, én pedig nyilván akkor nem fogom az orra alá dugni, hisz minden oldalon szerepel, sőt, majdnem az egész arról szól, ami velünk történt. - Jó, rendben… Bólintok, s kikeresem azt az oldalt, ahol elkezdek arról a napról beszélni, kezdve a szórólapoktól, azon át, hogy simán rálépett a jégre, amivel a frászt hozta rám, majd tahó volt Milo-val, és közölte hogy azért, mert allergiás, majd lerázott volna, de én kis béna elcsúsztam egy jégdarabon, amit nem láttam a hótól, s mikor kórházba akart vinni, teljesen beparáztam… ami előrángatta belőle a farkast. Onnantól kezdve csak a lélekjelenlétemen múlott, meg azon a kevés infón, amit egy régi barátnőm révén tudtam a farkasokról. Végül elé toltam a mappát, és rámutattam arra a pontra, ahol taglalni kezdtem a történteket. - Innen olvasd. Aztán csak csendben vártam, hogy végezzen, nem nagyon szerettem volna ismét feleleveníteni az esetet, de nyilván fog még róla szó esni a későbbiekben. Nem baj, előbb-utóbb lecsillapodok majd ezzel kapcsolatban is. Dühös vagyok magamra, amiért így reagáltam, mármint, hogy az emléktörlés mellett döntöttem, de azt hiszem, a remény egészen New Yorkig élt bennem, hogy visszakaphatom a lányom. - Na igen, a legnagyobb jóindulattal is max harmincat néznék ki belőlem, arról nem is beszélve, hogy tök szeleburdi tud lenni ő is… Nem véletlenül vagyunk jóban, no persze, igencsak sok dolgot átéltünk már együtt, szóval már azok is épp elegek lennének a remek kapcsolathoz, az csak hab a tortán, hogy személyiség tekintetében is egészen hasonszőrűek vagyunk. - Atya isten. Fél lábbal a sírban szagú a dolog. Basszus, nem hittem volna, hogy ilyen öregek is lehetnek az Őrzők. Pislogok nagyokat, és remélem, senki sem hallotta P.S.-en kívül a megjegyzésem, de basszus, sosem ismertem ilyen idős személyt, s könnyen lehet, hogy még csak nem is ő a legöregebb. Nagyon durva lenne, ha bárki mással szemben így nyilvánulnék meg, úgyhogy remélem, tudom majd tartani a számat. - Miért hangzik undorítónak? Mármint… Mandy is, meg Dimitris is tök jól néznek ki, küllemre fiatalok, ha mi is azok leszünk, engem ugyan nem zavarna az a száz év. Másért sem, de ezt nem merem kimondani, még nem, gondolni rá se nagyon, hisz fogalmam sincs, mennyire díjaznák errefelé, hogy szeretnék legalább barátkozni egy vérfarkassal, ha úgy hozz a sors… - Hát, nem, a kölykök nem lehetnek olyan öregek, tudod… kölykök. Nem tudom pontosan, hogy mennyi idős, de olyan 17-18-nak néz ki, és nem lett túl rég farkas, 11 hónapja volt az még decemberben. Vonok vállat, és némileg elkezdek vörösödni, mert ugyebár, nem kevéssel fiatalabb nálam, és tutira biztos vagyok benne, hogy P.S. azt hiszi, bele voltam zúgva, igazság szerint, a soraimat olvasva még én sem tartom elképzelhetetlennek, hogy megfordult a fejemben, de bizonyosan a korkülönbség miatt hamvába holt ötletnek tartottam a dolgot, ja igen, meg a vérfarkas dolog miatt is. - Ne nézz így… Ez nem valami elcseszett love story… Minimum hat év, Panda… nem gondolhattam rá úgy, nem lehetek ilyen hülye… Csak, barátok voltunk, azt hiszem, már az volt. Hajtom le a fejem, és ha már elolvasta az átváltozást, visszaveszem a mappámat, s be is csukom, már azt hiszem elég volt az emlékeim boncolgatásából. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem igaz az, amit gondolna, inkább arról van szó, hogy én ezt soha, de soha nem ismerném be hangosan senki előtt, mert egyszerűen… ez ebben a formában lehetetlen. Pláne most, hogy Őrző lettem, meg hogy jó eséllyel Connor utál. - Nyilvánvaló, nyilvánvaló… Nem elsősorban a pasi miatt, sokkal inkább a vérfarkas dolog miatt, de gondolom, neked aztán magyarázhatom. Ha a fejébe vett valamit, akkor az már úgy is marad, szóval nem próbálom megmásítani a véleményét, és kész. Legalább megkímélem magam a fölösleges szájtépéstől. - Hahh, én nem így gondolom, lásd a mostani példát, de előbb-utóbb csak helyrejönnek a dolgaink. Öleltem vissza, és én is hittem, hogy valóban rendben leszünk majd egyszer, hisz ez csak egy út eleje, a továbbiakban remélhetőleg inkább csak felfelé vezet az út.
Az öhm kissé elbizonytalanít abban, hogy jó ötlet volt-e egyáltalán megkérdeznem ezt. Már épp visszakoznék, amikor rávágja, hogy rendben van. Némiképp bűntudattal telik meg lelkem, mert nem akarom, hogy Naomi úgy érezze, ráerőszakoltam az akaratomat. Mindenesetre átveszem a naplószerűséget, s a mutatott résztől olvasni kezdem a szavakat. Annyira furcsa, hogy most nem könyvet olvasok. Most nem kell elképzeljem a főszereplőt, mert itt ül velem szemben és ez egyszerre hátborzongató és nagyon érdekes is. Újszerű. Valamiért úgy érzem, hogy nem szeretne beszélni a leírt, nagyon is intenzív érzéseket átadó történésekről, így nem feszegetem a dolgokat. Magamban elraktározok minden betűt, ami elmémbe ivódott, s alkalmasint, hogyha már nem lesz ennyire kellemetlen az élmény, akkor talán beszélünk is róla. Persze, hogyha nem, hát nem. Azért az nagyon jó érzés, hogy bízott bennem annyira, hogy mindezt megosztotta velem. Újabb szeletet kaptam a Nonó nevű csodából, s ettől mély szeretettel dobol szívem a mellkasomban. - Mondanám, hogy a tök egy zöldség és nem egy ember, de szerencsére én nem vagyok az anyám. – vigyorodom el. Nem igazán tudok mit mondani Mandyről, mert nem ismerem, maradok tehát annál, hogy készséggel elhiszem Naomi minden szavát. A reakciója Dimitris korára rendesen megnevettet. Tisztára, mintha ikrek lennénk. Én is nagyjából így nyilatkoztam, amikor a dolog számomra kiderült. - Még ennél öregebbek is! Képzeld el, hogy Dimitris szerint a könyvtáros néni, aki kipisszegett minket a menzázás előtt a könyvtárból, na ő vagy százötven éves. Ha jól emlékszem a számra.. Na az a múmia! – vigyorodom el szélesen. Koránt sem biztos, hogy ez a 150 teljesen releváns információ, de én így emlékszem, hát ezt tudtam csak átadni. Amúgy egyet tudok érteni Nonóval, nekem sem volt még andungom megszokni, hogy vannak, akik kétszer vagy háromszor idősebbek az anyámnál, s mégis olyan átkozottul jól tartják magukat, hogy na. És ezen a ponton megint azon jár az agyam, hogy Dimitris miképpen is néz ki, úgyhogy inkább próbálok beszélgetésünk másfelé terjengő vezérfonalába belekapaszkodni, azzal jobban jár az én agyam is. Ebben mondjuk nem sokat segít az, hogy Naomi szerint Dimitris tök jól néz ki küllemileg. Meg Manyd is. De ezt valahogy nem fogadja be az agyam. Zavart krákogásba fúl csak a „de még milyen jól néz ki!” jegyzetű felszólalásom. - Hát nem tudom, nekem akkor is fura. Valahogy még nem tudom elhinni, hogy mi nem fogunk összeaszni annyi idős korunkra. – mentem, ami menthető. Nem akarok én durván reagálni, de amikor megmondja, hogy Connor mennyi idős, kis híján leszáll az összes haj a fejemről. Elképedésemet akkor sem tudnám letörölni a képemről, ha akarnám. Más kérdés, hogy nem is akarom. Ez olyan sztori, amit ha nem lovagolok meg, akkor itt helyben változok dombon ülő juhászkutyává, s mit ne mondjak, nem hiszem, hogy használna a szépségemnek tíz kiló kutyaszőr. - Hogy mennyinek néz ki? – pislogok elképedetten. Jó, persze nem hiszem, hogy a 18-nak néz ki az egyenértékű lenne a 18 évessel, de azért akkor is megdöbbentett a dolog pláne úgy, hogy nekem még mindig az a véleményem, hogy Naominak igenis gyengéd szálakat pengetett a lelkében ez a srác. Lehet, hogy nem olyan gyengédeket, mint amilyenekre én asszociálok, de akkor is! A vörösödése csak hab ezen a képzelettortán. - Miért ne lehetne? Akkor neked legalább lenne szerelmi életed, amin csámcsoghatunk! – veszem elő saját magammal szembeni ironikusságomat egy gyenge poén keretei között. A vigyor még mindig ott ül ajkaimon. Tudtam én, hogy el kell jöjjek Naomihoz. Mellette mindig meggyógyul a lelkem, nagyon szeretem őt. - Jó hát na, nem akarok ezen témázni, legyen ahogy neked jó! Én mindenesetre azt mondom, hogyha mégis egy elcseszett love story lenne, ami téged boldoggá tud tenni, akkor tegyél magasról a korkülönbségre meg arra is, hogy miféle lény ő. – vonnék vállat is, de az fáj, így nem teszem. Ölelek, mert az hiába fáj, attól még a lelkemből jön, s nem szeretném megvonni Naomitól. - Remélem előbb, mint utóbb. – mosolygok rá szelíden. - Hagyjalak pihenni? Nem akarok a terhedre lenni, vagy ilyenek.. – jut eszembe, hogy a látogatás az oké, de nem tudom, miképpen érzi magát. Nem volt olyan rég, hogy megsérült, nem szeretném, hogyha kimerülne túlságosan.
- Te jó ég. Remélem, sosem fogok vele találkozni, mert tuti csak arra fogok tudni gondolni, hogy úristen, a múmia. Sápadok le, hihetetlen, hogy van, aki ennyire idő, ezt valahogy nehezen veszi be az én gyomrom is, már a majdnem száz is igencsak hihetetlen, de ez… Összeszűkült szemekkel méregetem Pandát a krákogásakor, és ide nekem a rozsdás bökőt, hogy itt valahol nagyon bűzlik az elásott kutya, de azért sem fogom forszírozni. Egyszer már megtettem, nem jutottam semmire, majd ha kész beszélni róla, akkor fog, addig én nem szándékozom zaklatni vele. - Pedig nyilván nem fogunk, biztos van erre valamilyen trükkjük. Vonok vállat, egyelőre ez annyira nem érdekelt, majd ha meglesz a mentorom, akkor kifaggatom erről is, mert hát, fontos tényező, csak épp most fölösleges lamentálnom rajta, nem fogok előrébb jutni saját kútfőből. - Na látod, pontosan emiatt a reakció miatt szó sem lehet róla, hogy én ÚGY érezzek. Még te is megzöldülsz mindjárt tőle, nem hogy mondjuk a nagymamám. Még szívrohamot is kapna, képzelheted… A visszakérdezésére csak sóhajtok egyet, de nem válaszolok, nem hiszem, hogy komolyan meg kellene ismételnem, így hát nem is teszem, majd megemészti, vagy nem tudom. Nem érdekel. Miért idegesített most fel a reakciója? Ha neki egy 100 éves őskövület jön be, aki az ükapja lehetne, akkor… ahh, nem, nem leszek gonosz, nem érdemli meg. Csak… nem akarom ezt látni az arcán. Ha ő is így reagál, akkor ott már tényleg probléma van. - Nanana, semmi csámcsognivaló, ezek után, ha lenne szerelmi életem, sem hallanál róla egy hangot sem, még a végén folyamatosan itt hüledeznél mellettem. Öltök nyelvet undok módon, kicsit azért rosszul esett, bár nem is tudom, mire számítottam, talán én is pontosan így reagáltam volna a helyében. De legalább neki jobb kedve lett, ez pedig megér minden pénzt, ezt látva a kevéske haragom is hamar elszáll szerencsére. - Tök jó, hogy te ezt így gondolod, örülök, de… ez sem változtat azon a tényen, hogy valószínűleg nem akar látni, szóval, ha még lenne is esély erre az elcsesződésre, sosem fogom megtudni. Mondjuk, talán jobb is így, mert nem hiszem, hogy a többi őrző értékelné a dolgot… Legalábbis, nekem nehezemre esik elképzelni, hogy az ilyenek pártolva lennének, mert mi lenne, ha mondjuk a vérmesebbik fél megöl valakit? Atya isten… vajon ez a Connor ölt már embert? Nem, nem is akarom tudni… - Nem muszáj menned, pihenhetünk együtt is, elég nagy ez az ágy. Jobban érezném magam, ha maradnál. Mosolygok rá, bár kétlem, hogy kibírnánk sokáig beszélgetés nélkül, de most annyira örülök neki, hogy itt van, és hogy mindketten Őrzők lettünk, hogy jobb szeretném, ha inkább maradna, és nem kellene megint azon aggódnom, hogy mikor látom legközelebb…
// Ha jól emlékszem, azt beszéltük, hogy zárhatjuk, mert rég volt a vörös hold. ^^ Nagyon szépen köszönöm! //
- Egyébként úgy is néz ki. - halkítom le a hangomat, mert sose lehet tudni, hogy itt van-e füle a falnak, vagy sem. - Mármint úgy, mint egy aszott múmia. Jó, nem 150 éves múmia, de kinéz legalább hetvennek. Nem tudom, hogy miért nem ment még el nyugdíjba. Bár nyilván jól bírja a kiképzést. Vérmes egy matróna lehet, ha még Dimitris is haptákba vágja magát, hogyha szól neki valamit. - vigyorodom el. Valahogy ebből egyértelműen kihallik, hogy nem nézem olyan behódoló típusnak Dimit, s engem kifejezetten meglepett a későbbi megismerés tükrében, hogy így kenterbe vágta szavakkal a nyanya. Nem ismerem Evát, de sose voltam tisztelettudó az öregekkel, valahogy mindig csak a bajom volt velük. Nyilván nem hangoztatnám ezt, mert senkit nem akarok megbántani,d e Nonóval mindenképpen őszinte szoktam lenni. Ő hallott már az utcán hóangyalcsinálás közben beszólni szemforgató néniknek, így nem hiszem, hogy meglepné az, hogy honnan születik ebben a témában a markáns véleményem. A jellememből. Ilyen egyszerű. Egyelőre nem hallottam még a tetoválásokról és azok jelentőségéről, így nem tudok érdemben előállni valami okossal azt tekintve, hogy milyen trükkjük lehet. Idétlenségért viszont még ebben a helyzetben sem kell a szomszédba mennem. Mondom hát azt, ami eszembe jut. S igyekszem úgy tenni, mintha tök hihető, releváns tényt közölnék. - Király szemránckrémük lehet. A L'Oreál megirigyelhetné öregedésgátló csodaszereiket. Újabb vigyor, majd némiképp komolyabb vizekre evezünk. Akármennyire is vérszívóan témáztam a szerelmi életén, számomra igenis komoly az az igény, hogy Naomi boldog legyen, s ehhez mérten nem akarom a kelleténél könnyedebbre venni a figurát, amikor a tizennyolc éves vérfarkasról beszélünk. Mosolyom megmarad, de nem vigyorgok, mint a tejbetök. - Nos, az nagyon elszomorítana, ha ez tényleg így lenne. - reflektálok arra, hogy nem mesélne nekem a szerelmi életéről. Remélem, hogy csak viccel, hogy csak játszunk megint, mert tényleg rosszul esne, ha elveszíteném a bizalmát. Mindenesetre nem jelzem neki egyetlen rezdülésemmel sem, hogy most lennék szomorú. Sokkal inkább biztató, reményteljes a mosoly, mely ajkaimon ül. - Lesz szerelmi életed, mert egyszerűen nem érdemled meg, hogy ne legyél boldog egy pasi oldalán! Vannak lányok, akiknek jár a boldog befejezés. Szerintem te is ilyen lány vagy. A többi őrző? Tudom, hogy nem tudok róluk semmit, de mondjuk én pont letojnám ebben a helyzetben, hogy mit gondolnak. Egy vérfarkassal kavarni nem lehet azért akkora gáz, nem? Biztos közöttük is vannak jók! - osztom meg vele légbőlkapott nézeteimet. Ha már itt tartunk mondjuk, akkor azt meg lenyelem, hogy sokkal gázabb szerintem, ha valakinek bejön a mentora, mintha valakinek egy vérfarkas iránt dobog a szíve. Az egy dolog, hogy magamnak lassan bevallok dolgokat, de nem akarom, hogy bárki tudjon róla. Szerintem mondjuk Nonó nem vak az ilyesmire, de az egy dolog, hogy sejt valamit, az meg egy másik lenne, ha konkrétan közölném is vele a dolgokat, mint nemes egyszerűségű tényt. - Valószínűleg nem. De a valószínűleg nem egyenlő a biztosannal. Tudod, akárhogy is lesz, én azt szeretném, hogy boldog legyél! - mászom el a giccsesség felé egy simítással, mellyel Naomi egyik vörös tincsét illetem, s csúsztatom füle mögé. - Nagyon szívesen maradnék! - vallom be. Hatalmas kő esik le a szívemről, nem akartam én sem elmenni, de igyekeztem tapintatos lenni. Óvatosan elheveredek az ágy egyik szélén, helyet hagyva neki. A jobb oldalam van felé, mert nem akarom lezúzni őt a gipszemmel, amelyik bal karomon díszlik, s még mindig nem nagyon tudok a bal oldalamon feküdni, így ha felé akarok fordulni egy esetleges újrakezdett beszélgetés okán, akkor jobbra tudok csak hengeredni. Nincs az a hatalom, amelyért hagynám elveszni ezt a barátságot. Talán mesebeli naivitás részemről azt hinni, hogy a sorsunk is úgy lett megírva, hogy barátnők legyünk, hiszen mindketten őrzők lettünk, szóval ennek így kellett lennie! Talán az, de nem érdekel. Szívesebben töltöm vele az időmet, mint bárhol máshol, szóval addig maradok, amíg csak szüksége van rám, vagy amíg valami gondos gyógyító ki nem paterol, hogy hagyjam pihenni a betegét.
//Én is nagyon köszönöm! Élmény volt, mint mindig! :* //
Már csak annyiból is megéri a vezetőséghez tartozni, hogy sokkal előbb értesülök a legtöbb ügyről, mint ahogy egyébként eljutna hozzám, jelen esetben a megtalált árva kislány esete, aki épp Mandy óvó szárnyai alatt talált menedéket. Miután Willel és Dimitrissel hamar arra a következtetésre jutottunk, hogy mielőtt bármit is kezdünk, nem ártana nekünk is találkoznunk a lánnyal, megbizonyosodni róla, hogy mit tud. Mivel Mandyvel egyébként is jó barátnők vagyunk, és sajnos rég volt alkalmam ellátogatni hozzá, így örömmel vállalkoztam rá, hogy bekísérem az ifjú hölgyet az egyetemre, mielőtt ő munkába indulna, így legalább egy napra ez a probléma is megoldódik. Mivel autóm nincs, én pedig nem akartam a hosszas kerékpározással vagy sétálással lefárasztani Cathyt, így eleve taxival érkeztem kedvenc informátoromhoz. A sofőrrel megbeszéltem, hogy várjon meg, a bejárati ajtóhoz siettem, hogy becsengessek. Igaz, a Willnek tett jelentéséről is értesültem, így nem volt teljesen ismeretlen előttem az „ügy”. Annak ellenére, hogy kimondottan szomorú a kislány története, valahol örömteli kíváncsiság dúlt bennem, hogy végre én is találkozhassak vele. Mindig is szerettem a gyerekeket, nem sokon múlt, hogy annak idején nem épp tanárnéni lettem anyukám nyomdokaiba lépve, vagy gyermekorvos… Nyílik az ajtó, én pedig egy vidám mosollyal és két puszival köszöntöm pár napja nem látott barátnémat, hogy utána őt követve gyorsan váltsunk néhány szót a nappaliba menet, utána meg megismerkedhessek a történetünk főhősével is. Voltam olyan előrelátó, hogy nem az orvosi köpenyemben érkeztem, hanem civil ruhában, és a táskámat is kint hagytam a kocsiban, mielőtt az rémítené meg… sajnos sokan félnek tőlünk. Viszont Mandy jelentését olvasva, miszerint bántalmazás is szóba jöhetett korábban… célszerű lenne egy vizsgálat is, no meg némi gyógyítás. -Szia Cathy, én Abie vagyok. Mandy már biztos említette, hogy ma én fogok vigyázni rád, amíg ő bemegy a munkahelyére, ugye? -kérdeztem barátságosan, de azért az említettre is vetettem egy pillantást, megerősítésért. Ugyeee, Mandy? -Ha van bármi, amit szeretnél magaddal hozni, akkor futás érte, aztán indulhatunk is, mielőtt valaki elkésik a munkából… Búcsúzzatok el szépen egymástól, és ne aggódj, Cathy, ha végez, akkor Mandy is csatlakozik hozzánk. -magyarázok, azzal várok, hogy van-e bármi, amit szeretne hozni, vagy elintézni indulás előtt (füzet? ceruza? valami játék? uzsonna amit Mandy készített?), ha azonban megesett a búcsú is, akkor csak óvatosan odanyújtom a kezem (amennyiben elfogadja), hogy visszainduljunk a kint váró taxihoz. Így, hogy ketten utazunk, én sem előre ülök, hanem a hátsó ülésre, a kislány mellé, ne érezze magát annyira egyedül a felnőttek között, no meg én se viselkedjek annyira idegenként. Ha bármit is hozott magával, biztosra veszem, hogy az elfér mellettünk az ülésen is, csak az én táskám trónol a csomagtartóban… -Nézd csak, ez itt az Észak Múzeuma… Sok-sok érdekes dolgot lehet ott látni, réges-régi szobrokat, érdekes köveket, szép festményeket… Szeretsz rajzolni, igaz? Ha gondolod, egyszer majd elmehetünk megnézni… -kezdtem bele a mesélésbe… mert lehet, hogy a kislány nem volt túl beszédes, de aki egy kicsit is ismert, tudhatta, hogy én viszont talán túlságosan is sokat vagyok képes beszélni, legyen szó szinte bármiről… Így, ha nem látom a kislányon, hogy egyáltalán nem érdekli amit mondok neki, úgy a taxiból tartok neki egy rögtönzött kis városnézést… Ez itt a Botanikus kert, tele szép virágokkal, a piac, a templom, Mandy munkahelye, és végül az egyetem. Közben igyekszem a lehető legnyugodtabban és legtermészetesebben viselkedni, ám néhányszor így is megesett út közben, hogy gyanúsan elhallgattam néhány pillanatra, magam elé révedő tekintettel, mint aki lélekben épp máshol jár. És valóban – ahogy először tudomást szereztem a kislányról, még nem tudatosult bennem a kora, ahogy azonban először megpillantottam, akaratlanul is eszembe jutott, hogy ha annak idején másképp alakulnak a dolgok, és anyuka lettem volna, akkor korban pont hozzá hasonló kisfiam vagy kislányom lenne, ettől pedig önkéntelenül is összeszorult a szívem. Igyekeztem is leplezni az ezzel kapcsolatos érzéseimet, amennyire tudtam. Azt azonban megfogadtam magamban, hogy attól függetlenül, ami történt, igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy legalább Cathy sorsa jobbra fordulhasson. Szégyen és gyalázat, hogy hogy hagyhatja valaki így magára a gyermekét, vagy hogy képes bárki is bántalmazni egyet… -Meg is érkeztünk, ez itt az egyetem. -mosolyodtam el, ahogy a sofőr leparkolt az épület mellett. Fizettem, majd fogtam a táskáimat, szabad kezemet pedig ismét Cathynek nyújtottam, hogy miután beléptünk az épületbe, az alagsor felé vegyük az irányt, azon belül is a megbeszélt helyszín felé, ahol a többiek is megismerkedhetnek vele. Arra azonban nem számítottam, hogy a szoba üres lesz… -Hoppá… Úgy tűnik, egy kicsit korán érkeztünk, remélhetően Dimitris bácsi sem fog sokat késni. Nem kérsz addig valamit inni? Vagy nem vagy éhes? Ha bármire szükséged van, csak szólj nekem, rendben? -guggoltam le mellé, majd le is ültem az ágy szélére, a táskámat maga mellé rakva a földre.
A kakaóm és a finom áfonyalekváros kalácsom felett ülök kissé még álmoskásan. A reggeli mosdás ugyan már mögöttem van, mégsem vagyok teljesen éber. Amióta Mandyvel vagyok a rémálmaim is alábbhagytak, azonban a mai éjjelen be akarták pótolni az elmúlt napok elmaradását. Üvöltve, sikítozva ébredtem fel hajnali négykor felkeltve Mandyn kívül talán a szomszédokat is. Mint máskor, most sem emlékszem mi rémisztett meg ennyire, de a verejtéktől átázott lepedő és takaró is csak arról árulkodott, hogy kemény álom volt és nem kímélte testem és lelkem. Egy óra is eltelt mire képes voltam újra elaludni. Ilyenkor a szokottnál is jobban félek az alvástól, azt hiszem ez érthető is. Patyolat tiszta vagyok, mint az ittlétem óta mindig. A penész szagú, szutykos kis Cathy a jóslatomnak megfelelően eltávozott a majdnem fekete fürdővizemmel az első délutánon. Helyét a tiszta, ápolt és illatos hajú Cathy vette át, aki szó ami szó sokkal jobban tetszett nekem. Ez lettem végre, egy ápolt, már-már kiegyensúlyozott ifjú hölgy, legalábbis a felszín ezt mutatta. Persze belül más is lapult. Lelkem továbbra is ezer sebből vérzett az elmúlt évek borzalmai miatt. A lelenc, a verések, a nem múló rémálmok talán már örök életemre ott fognak kísérteni, ártó szellemként követni az utamon. És persze ott van a kétség, hogy ezeknek a gyönyörű napoknak, amelyeket itt eltölthettem vége szakad és visszakerülök a kukába, ahol Mandy rám talált, vagy még annál is rosszabb. Vissza az árvaházba, ahonnan megszöktem, abba bele sem akarok gondolni. Csengetnek, hát megjött. Mandy beszélt már nekem a barátnőjéről és arról, hogy ma elvisz egy helyre, ahol nagyon kíváncsiak rám. Érteni ugyan nem értettem, hogyan is érthetném de az világosan látszott, hogy Mandy bizony némiképp tart a dologtól, bár próbálta titkolni. Siet ajtót nyitni én pedig befejezem a reggelim. Ahogy Mandy eltűnik az étkező ajtaján aurája hirtelen világoskék színt vesz fel. A félelem jele, ezt már jól megtanultam, de vajon miért aggódik? Nekem is félnem kellene? Persze fogalmam nincs róla, hogy ezek a kedves nénik és bácsik miért is kíváncsiak rám. Sejtelmem sem volt róla, hogy ez a mai nap mekkora jelentőséggel bír és milyen nagy szerepe lesz továbbiakban. Nem tudtam és nem is értettem volna meg, hogy ez a találkozó mondhatni egy meghallgatás ahol megmérettetek és minden bizonnyal döntés is születik további sorsomról. Útjelző egy kereszteződésben és itt, a világ egy eldugott szegletében egy hosszú, díszes oldal kerül megírásra életem könyvébe. Hajt a kíváncsiság, mint a velem korúak többségét hajtaná, így gyorsan eszem, inkább befalom a maradékot. A kakaót már futtában sikerül lenyelnem és rohanok ki a nappaliba, megnézni az érkezőt. Amit most láttam eloszlatta minden eddigi félelmem. Lelküknek árnyéka egyformán fehér, mint a frissen esett hó. Mikor Mandyt megismertem meglepett ez a fehérség, letlévén azelőtt ilyet még nem láttam és most itt vannak egymás mellett.... és mindketten oly tiszták és gonoszságtól mentesek. Hatalmasat mosolygok az érkezőre. Ahogy megkérdi mit hozok magammal már sarkon is fordulok és futás a szobámnak kikiáltott helységbe, melyet szó mi szó jól belaktam ez alatt a pár nap alatt. Mindenütt papírlapok a rajzaimmal és írás-tudományom csiszolgatásaival, az előbbi lényegesen jobban megy. Felkapom a táskám, hiszen jókislány módjára mindent bepakoltam már tegnap elalvás előtt. Egy plüssmaci látszatát keltő aprócska hátizsák ez, gyomrában a ceruzáimmal, melyek rendesen megkoptak az elmúlt napok intenzív használata okán. Benne van még egy esőkabát, ki tudja mikor szakad le az ég és egy váltás ruha Bettynek. Természetesen a rongybabám is jön velem, itthon félne egyedül. De a táskában is félne a sötétben, tehát kezemben hozom majd. Mikor visszaérek egy hatalmas, jó percig tartó ölelést kap Mandy, majd elfogadom Abie kezét és már úton is vagyunk. A taxiban sem mondhatom, hogy unatkozom. A város még ismeretlen számomra, így az idegenvezetés is kapóra jön. Tátott szájjal bámészkodom az orromat a hűvös üveghez nyomva, persze nem tévesztem szem elől Abie-t sem. Kissé meg is lepődöm, mikor pillanatra szótlanná válik és eddig hófehér aurája felveszi a citrom színét. Valami bántja, efelől nincs kétségem, de vajon mi lehet az? Sajnos nem tudok rákérdezni, bár megtehetném. E helyett csak egy gyengéd érintés van hiányos eszköztáramban. Finoman megérintem a vállát és együtt érző szemekkel pillantok fel rá, bár csak tudnám mi az ok, amiért együttérzek. Érkezésünk után ismét kézen fogva sétálgatunk az Egyetem folyosóin és lépcsőin. Az alagsorok ugyan nem tartoznak a kedves emlékeim közé, igazából nincsenek is kedves emlékeim oly sokan, de tudom biztosan érzem, hogy nincs mitől tartanom.
Nem mindennapi feladat futott be a közelmúltban: lehetek óvóbácsi! Oké, oké, viccet félre téve... Már úgyis az egész Protektorátus tudja lassan, hogy van ez a kislány-ügy, ráadásul Mandy volt az, aki a nyakába kapta az egész ügyet. Egyelőre. Bár nekem nem tűnik úgy, hogy annyira megterhelné, sőt, talán még élvezi is a pótmama szerepet, de minden szeretetemtől függetlenül tudom, hogy óvatosnak kell lennünk. Vagyis inkább megfontoltnak. Beszélgettem Evával erről az egészről, persze a jól megszokott sejtelmes susmuson kívül nem sok építő jellegű tanáccsal látott el azt leszámítva, hogy a tél hamarabb itt lesz, mint azt gondoljuk, úgyhogy jól nézzem meg magamnak a leányzót, mert őt is fel kell majd vennie a karácsonyi pulcsikötős listára. Hát jól van. Mivel én alapvetően úgy gondolom, hogy minden létező emberrel megtalálom a közös hangot, ezért nem tartok attól, hogy kislánnyal gondjaim lesznek. Ő is ember, csak éppenséggel... pici. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok járnak a fejemben, miközben a kávémat kortyolgatom a szürkére fakult fehér köntösömbe csavarva kint, a konyhában. Majdnem sikerül lenyelnem a kanalat, amikor meghallom Abigail hangját. Szerencsére nem borulok fel, szóval láthatatlanná semmisülve várom meg, amíg a páros elhalad és amíg az ajtó be nem csukódik mögöttük a vendégszobában, és csak aztán suhanok vissza a saját szobámba, gyorsan megmosom a fogamat, kendőt kötök a homlokomra, aztán a papucsomat lerúgva belelépek a bakancsomba. Így jó lesz. Döngő léptekkel szökkenek végig a folyosón, megszkásból kopogok, de már azonnal be is nyitok. - Hölgyeim! - slisszolok be az ajtón kendős fejjel, bakancsban, szürkésfehér köntösben... Basszus. Nem baj, talán ez egy jó nevetésalap lesz majd a kishölgynek is. Mivel mostam fogat, így megengedem magamnak, hogy nyomjak egy üdvözlőpuszit Abigail arcára, aztán pedig ifjú vendégünk felé fordulok. - Hohó, hát ki ez a gyönyörű ifjú hölgy? Csak nem Cathy? Nagyon örvendek, Cathy! - nyújtok kezet mosolyogva a lánynak, aztán bemutatkozom, mert úgy illik - Az én nevem Dimitris, de a barátaim csak Diminek hívnak. Nem tudom, hogy vajon mennyire bizalmatlan idegen férfiakkal szemben, minden esetre ha elutasítaná a kézfogást, azt csendben veszem tudomásul és nem forszírozom a témát. Amennyiben mégis megtörténik, az apró kezet saját, tintafoltos ujjaim közé zárom finoman és gyengéden, koncentrálva a legapróbb változásokra, történésekre, intuíciókra. - Bocs, hogy késtem, tudod, a szokásos. - mondom ezt már Abigailnek - Hogy utaztatok? Mandy nem volt ideges? Érdeklődöm, miközben egész egyszerűen törökülésbe vágom magam a földön Cathy előtt ott, ahol éppen vagyok, és egy cseppet sem zavartatom magam, bár az köntös anyagának felgyűrődése miatt kicsit átkozom magam, legalább egy pólót vehettem volna, fene se tudja, mit szól majd a Törpilla egy tökéletesen televarrt testhez így hajnalok hajnalán. Apropó Mandy... - Hallom, milyen jó dolgod van Mandyvel. - pislantok rá Cathyre - Nem is olyan rég én is voltam nála, főzött nekem és azóta is hiányzik. Finomat csinál, ugye? Lehet, hogy nekem is be kellene költöznöm... Oldjuk némileg a hangulatot, bár belőlem az esetek nagy százalékában csak úgy dől a szó, és nincs bennük kimondott megfontoltság vagy cél, egyszerűen csak kommunikálok, mert ezt érzem a legtermészetesebb dolognak, ami emberek közt történhet.
Azt hiszem elkönyvelhetjük, hogy az első találkozás teljesen zökkenőmentesen ment, akárcsak a megérkezés az egyetemen. Az egyetlen pillanatnál, amikor komolyabban elkalandoztak a gondolataim egy látnivalóktól mentesebb útszakaszon, Cathy érintése „ránt” vissza a valóságba, ahogy megérzem csöpp kezét a vállamon, csak halványan elmosolyodok. Nem hittem volna, hogy ennyire kiülnek az érzéseim az arcomra, de úgy tűnik, én sem lehetek mindig a legjobb passzban. Szerencsére a szobába érve nem kell túl sokat várnunk a következő befutóra sem, igaz, amikor meglátom Dimitris ruhaválasztását, a csodálkozástól hirtelen szóhoz sem jutok. Ejha… Ha az én tanáraim öltözködtek volna így az egyetemen… áh, az kizárt. Elképzelhetetlen. Arrafelé a mundu, az a szoknyaszerűen a derék köré csavart, földig érő, hosszú lepel sokkal népszerűbb volt. -Igen, azt sejtettem. -felelem, miután viszonoztam a köszöntő-puszit a férfi felé, majd visszaülök az ágy szélére, amíg ők is átesnek a bemutatkozáson. -Az utazással nem volt semmi gond. Mandy pedig… képzelheted. Csak annyira félt, vagy volt ideges, amennyire ez ilyen helyzetben természetes. Viszont amíg dolgozik, addig mi vigyázunk Cathyre. Ha végez, majd csatlakozik ő is hozzánk az egyetemen.-válaszoltam Dimi kérdésére, hogy aztán némileg több információt osszak meg vele, bár gondolom, nagy újdonságot nem mondtam velük. Azon csak elégedetten mosolygok, hogy milyen jól rendbe jött a férfi azok után, ahogy a Vörös Hold után nézett ki… gondolatban vállon is veregetem magam érte, ám a következő pillanatban, ahogy a kis páros felé pillantok, megakad a tekintetem a hátizsákon, és egyből eszembe jut valami, aminek segítségével talán közelebb juthatunk a mai nap céljához. -Mandy azt is elárulta, hogy szeretsz rajzolni. Képzeld, Dimi pedig egészen véletlenül pont rajztanár, biztosan szívesen rajzolna valamit veled közösen. -vetettem egy pillantást a férfira is, megerősítésért, bár nem olyan világmegváltó dologról volt szó, de na… Vele valószínűleg jobban járna a kislány, a legutóbbi eset amikor én rajz miatt ragadtam ceruzát, még az egyetemen volt, az anatómiai rajz miatt. Ja nem, mégsem. A tavalyi szülinapozáskor becsiccsentve olyan rajzokkal dekoráltam ki Ravent és Stevent, hogy azt bármelyik óvodás megirigyelhette volna, de azt hiszem, azzal nem sűrűn fogok dicsekedni a többiek előtt, hogy milyen cuki kiscicát, vagy milyen szép virágokat tudok rajzolni. -Mondd csak, Cathy, megengeded, hogy addig megnézzem a rajzaidat? Vagy utána megmutatod őket nekem? -tettem fel a másik kérdést, ami már jobban kapcsolódott az én szakterületemhez – a gyerekrajzok elemzése mindig is érdekes téma volt számomra, igaz, egy gyermekpszichológus valószínűleg több mindent meg tudna állapítani belőlük, de azért ki tudja, annak idején egész jó voltam pszichológiából is. Arról nem is beszélve, hogy akár este még minden gond nélkül utána olvashatok a témának. -Keressek nektek papírt meg valami rajzeszközt? -fordultam ismét a páros felé, igaz, maximum Will irodájából tudnék papírt szerezni a nyomtatóból, vagy elcsenni néhány tollat az íróasztaláról.
Be kell valljam töredelmesen, hogy alaposan megrettentem a kopogástól és az ajtó halk nyikorgása is meglehetősen baljósan hatott. De amikor az ajtó kinyílt és Dimi belépett rajta...... Életemben először idézem fel az árvaházat úgy, hogy pajzsként használom a felettébb kellemetlen emlékképeket. Ha nem teszem bizonnyal török ki hangos nevetésben ami nemcsak hogy illetlen lenne tőlem, de ők ketten most miattam és ami még fontosabb az én érdekemben hagyták hátra mindennapi tehendőiket és valljuk be nem lenne szép dolog kinevetni egyiküket sem. De Dimi annyira komikusan fest bakancsban és ebben a fehérnek mondott köntösben... Két év nem nagy idő még az én mércémmel sem az. Könnyű tehát lehangoló emlékek után kutakodnom elmémben, az igazat megvallva nem is nagyon van másmilyen az utóbbi pár napot leszámítva. A nevetést sikeresen elkerültem, helyette csak egy fogakat is megcsillantó hatalmas mosollyal fogadom az érkezőt, majd Bettyre sandítok. Szerinted is vicces a bácsi ugye Bettybaba? A rongybaba szokásához híven nem válaszol, csak kedvesen mosolyog és bámul hatalmas nadrággomb szemeivel. Ebben hasonlítunk és még sok másban is. Kissé pironkodva nézem végig kettejük pusziváltását de figyelmem más is leköti. Dimi a harmadik, akit hófehér aura közepén látok pompázni. Ott a kukák tövében Mandyén is meglepődtem, mondhatni egyedi jelenségnek gondoltam és most itt vannak ők ketten... szóval már három tiszta lelkű embert ismerhetek, másoknak egész életükben nem adatik ez meg. Micsoda? „Gyönyörű ifjú hölgy” Hallod Betty? Hölgy vagyok, pillantok le ismét a babámra zavaromban. Soha senki nem nevezett még hölgynek. Így kissé vöröslő pofival fogadom a bemutatkozást, csak azt sajnálom, hogy nem viszonozhatom.... de ha képes lennék rá sem lenne mit mondanom. A Cathy ugyan a szívemhez nőtt, de mégiscsak egy rám ragasztott név. Nem tudhatom, hogy valóban ezt kaptam-e szüleimtől mikor a világra jöttem. Nem marad más hátra, mint hogy a tintától sötétlő kézbe helyezzem a sajátom. Szinte elveszik tenyerem az övében. Még mindig a hölgy titulus hatása alatt az elolvadás határán figyelem, ahogyan törökülésbe ül velem szemben, nem teszek én sem másként, de hamar kizökkentenek a köpeny alól kilátszó tetoválások. Figyelem a különböző mintákat és színeket, eddig nem is gondoltam, hogy az emberi test is szolgálhat vászonként, mely magán hordoz egy képet. Mosolyom csak élénkül, mikor újra meghallom Abie hangját és éppen a rajzokról, az én rajzaimról beszél. Szerencsémre az esőkabát és a ceruzák mellett bújik pár összehajtott papírlap is. Egyeseken már kész alkotások, mások viszont üresek és csak arra várnak, hogy a ceruzák képeket varázsoljanak rájuk. Leveszem hát a hátizsákom és rövid kotorászás után a kezembe akad amit keresek. Óvatosan hajtom szét a lapokat és az elkészült remekekkel kezemben Abiehez sietek. Leülök mellé az ágy szélére és elé tárom műveimet. Többnyire állatokat ábrázolnak. Vannak cicák, kutyusok, egy oroszlán és pár ló is... és egy rajz Mandyről, ahogyan én látom. A külső szemlélő angyalszárnynak vélné a fehér tollakra hasonlító keretet, melyet Mandy köré rajzoltam, ám lelkének árnyéka az, amit papírra vetettem. Átadom a rajzokat Abienek, majd visszatérek Dimihez, hogy eleget téve a dokinéni kérésének belefogjunk egy közös rajzba. A hátizsákból előkerülnek a szinesek is. Bettyt magam mellé ültetem és ott a padlón nekiállok egy mackó megrajzolásának.
Persze, számítottam rá, hogy a belépőm igen csak szórakoztató lesz a maga módján, legalább is a picinek úgy látom, hogy tetszik, Abie pedig... Ő talán több komolyságot is elvárhatna tőlem ilyen vezető beosztásban, de arra nagyjából annyi értelme lenne várni, mint itt telente klímát kapcsolni. Cathy vigyorog, mégis furcsán vibrál körülötte a levegő, legalább is számomra. Hasonló ez egy kicsit a farkasok pajzsához, hiszen minden egy és ugyanazon energiából ered, csak a felhasználái formájuk különbözik. - Ehh... - húzom el a számat kissé Abie ismertetőjér, nem vagyok bosszús, egész egyszerűen bohém és fellegek közt járóan, a végletekig optimista - Igazából elképzelésem sincs, hogy miért ideges, amikor nem azért vagyunk itt, hogy bárkit megegyünk. Vagy igen? Te tudtál erről? Fordulok hátra derékből a kislány felé, még mielőtt bemutatkoznék. Az arcom halálosan komoly, tágra nyílt szemekkel, kérdőn pillantok a kicsire, majd a Gyógyítóra, aztán választ sem várva elnevetem magam röviden, ezzel is feloldva a helyzetet. Egyébként tényleg nem értem a dolgokat. Szerintem egyértelmű, hogy senkit nem fogunk bántani, és egyébként is volt már rá precedens, hogy kislány vendégünk volt - aki azóta tudomásom szerint farkas lett -, nem fogunk elhajtani senkit. Mire gondolt? Eltiltásra? Bahh, nem is értem! Barátságos mosollyal és némileg megillentett fejjel nyugtázom a képet, ezt a különösen intim kommunikációt a babával. Na mi van apróság, csak nem tetszett ez a lovagias köszöntés? Hát persze, hogy tetszett, ha engem kérdez valaki, akkor még a babának is. Ahogy az a csöppnyi mancs a tenyerembe simul, a tekintetem végigszalad a rövid karocskáján, az arcvonásait kutyafuttában nézem meg, mert ami engem érdekel, az a tekintete, a sötét szemek és minden, amit elárulhatnak. A bőr egészen forró, kellemes bizsergés lesz úrrá a csuklómon, felkúszik egészen a könyökömig, a zsigereimet kényezteti az érzés - amit ha akarok, ki tudok zárni, de most pontosan ez az, ami érdekel. Más emberek ezt egyszerűen jó benyomásnak bélyegeznék, ezzel szemben én inkább azt mondom, hogy ennél jóval többről van szó. - Ez így nem teljesen igaz, egyáltalán nem véletlenül vagyok rajztanár. - javítom ki a nőt, és úgy tűnhet, mintha egyszerre két gyerek tartózkodna a kis szobában - Cathy talán leendő kolléga? Teszem fel a kérdést félkomolyan, több értelmezési lehetőséget adva a dolognak. Figyelem az előttem zajló jelenetet és azt az érdeklődő élvezetet, amivel Abie a műveket tanulmányozza. Jobb is így, én talán túlságosan sok dolgot magyaráznék bele minden vonalba. - Úgy látom, el vagyunk látva. Ezt már nevezem. - kacsintok Cathyre, ha éppen sikerül elkapnom a pillantását - Jó művészhez méltóan mindig van nálad papír és ceruza. Le vagyok nyűgözve! Valóban dicséretnek szánom, de persze azért valahol sejtem, hogy ebben tudatosság helyett inkább puszta gyermeki akaratosság mutatkozik meg. Ragaszkodás a szeretett tárgyakhoz, játékokhoz. Amikor Cathy nekiáll rajzolni, szándékosan nem nézek a lapjára, csak kissé előre dőlök, a lapok és a kallódó ceruzák felé nyúlva. - Szabad? Kérek engedélyt a "lopásra", és ha megkapom, akkor sem gondolkozom túl sokat. Igyekszem úgy fordulni, hogy ne látszódjon az sem, hogy én mit rajzolok a lapomra. Csak gyors, vonalszerű skiccek, azonban határozottan látszik: tudom, mit csinálok. Közben pedig halk, dünnyögéssel dudorászok, mint aki ráér. A lapomon egy mostanában sokat gyakorolt minta kap helyet, akár tetoválásvázlat is lehetne belőle majd, egy szebb napon. Egy tágra nyitott szempárt ábrázol, de nem realisztikus, inkább a kicsihez illő rajzfilm-szerű minta, hercegnősen hosszú pillákkal - amiket megfelelő perspektívából nézve akár valamiféle fény-nyaláboknak is lehetne tekinteni. - Figyelj csak Cathy... - szólalok meg halkan, még munka közben úgy, hogy fel sem emelem a tekintetem a lapról - Mit szólnál, ha megmondanám, mit rajzolsz? Ha eltalálom, megpróbálod kitalálni, hogy én mit készítek? Most először pillantok fel, de Abie felé küldök egy bennfentes pillantást, aztán újra a rajzlapot nézem, nehogy azt gondolja a kis mazsola, hogy csalok. - Abigail lesz a bíró, majd ő figyel, hogy egyikünk se lessen. Csodás. Az első felettesi parancsom egy rajzverseny zsűrizése. Na jó, ez így sarkított, de mégis. ~ Ez egy maci. Te jó ég, szerinted megtámadta egy medve és azért rajzol ilyesmiket? ~ Felhorkantok - látszólag a semmire, holott Cathy mellett halovány derengés formájában számomra testet ölt a túlvilág egy igen csak régi lakója, aki segít nekem megnyerni a verseny rám eső részét. Némileg hűvöses energia lengi körül, és sokszor érzem, hogy Alexaiosz derengése a tenger sójának aromáját hozza magával. De minden romantika ellenére még holtában is egy gyökér - erre fel a horkanás. ~ Te vagy a halott, mondd meg te! Itt maradsz? ~ ~ Kellek? ~ ~ Passz. Meglátjuk, mit váltasz ki belőle. ~ ~ Esetleg akarod, hogy...? ~ - pillant felém, miközben hajolna is Cathy tarkója felé, hogy megbirizgálja a haját. ~ Lex... ~ Azt hiszem veszi a lapot, mert eltávolodik a kicsitől, a következő pillanatban átlibben vele szemben és leül elé tisztes távolba. - Na lássuk csak... Szerintem te egy... Te egy... - hunyorítok néhány pillanatig, miközben hümmögve gondolkodást mímelek - Mackót rajzoltál. Rendben van, hogy én vagyok a "guru", de azért Abigail felé pillantok, hiszen több szem többet lát alapon nekem sem árt, ha ő is elengedi magát, és a birtokában lévő mágiát olyan útra tereli, ami segíthet neki Cathyre hangolódni.
//Bocsi, hogy csak most, nem szóltatok, nem tudtam, hogy én jövök //
-Lehet, hogy az ideges mégsem túl korrekt kifejezés. Inkább aggódik, hogy hogyan fognak alakulni a dolgok. -pillantok Cathyre, gondolom nem kell túlmagyarázni a dolgot, és feleslegesen sem szeretném riogatni a kislányt -Nem, de egyébként sem eszem gyerekeket. -csóváltam a fejem Dimi szavai hallatán. Amikor kijavít, csak a kezem felemelve, mosolyogva kérek „bocsánatot”, hogy aztán kíváncsian figyeljem, amíg a kisasszony egy egész kiállításra való képet varázsol elő a táskájából nekem. -Köszönöm. -veszem el tőle egyesével a lapokat, ahogy sorban megmutatja őket nekem, majd miután az utolsó is az ölemben landolt, hagyom, had alkossanak a művészek – én addig kicsit alaposabban is szemügyre veszem azokat a gyerekrajzokat… Igaz, úgy lenne az igazi, ha maga, Cathy mesélne róluk nekem, de ha már ez felejtős, akkor az ő segítsége nélkül próbálok kiolvasni belőlük valamit. Ami elsőre feltűnik, hogy a családjáról egy rajz sincs, sőt… Mandyn kívül csupa állatkák tekintenek vissza a lapról, ami nem feltétlenül rossz, csak egy újabb csokornyi megválaszolatlan kérdést vet fel. Vajon ismerte a szüleit, csak épp nem volt nála olyan rajz, ami őket ábrázolná? Vagy szándékosan nem rajzolta le őket, mert valami gyerekkori traumára emlékeztetné? Vagy sohasem ismerte őket? Elhagyták? Ha elveszítette őket, vajon mióta élhet egyedül? Mennyire az esélye annak, hogy egyedül képes volt megállni a lábán és túlélni a mai világban, amiben sokszor úgy sem könnyű, ha az embernek rendelkezésére áll némi „plusz”? Csak szótlanul szemlélem a rajzokat jó pár percen keresztül, miközben a művészek nekilátnak az alkotásnak, s csak akkor pillantok fel néha-néha, amikor meghallom Dimi hangját. El is vagyok a rajzok elemzésével mindaddig, amíg ki nem neveznek bírónak, arra aztán én is közelebb telepedek melléjük, hogy eleget tudjak tenni újonnan jött „kötelezettségeimnek”. -Rendben, figyelek. -biccentettem a szavaira, majd önkéntelenül is körbenéztem a szobában, nincs-e véletlenül pont egy tükör, vagy más tükröződő felület a kislány mögött… Nem mint ha mágusként ne lehetne más úton-módon kideríteni, hogy milyen rajz került Cathy lapjára, de sosem lehet tudni, sokszor a legegyszerűbb megoldás a legjobb. Bár pontosan nem tudom, mire készül a kolléga, azt viszont érzem, ahogy a mágiája életre kel és lassan megtölti a szobát. Konkrét varázslat így hirtelen nem jut eszembe, amivel én is beszállhatnék, hogy előre haladjunk az üggyel, előzetes terveim szerint egy kis orvosi vizsgálat közben „dobtam volna be magam”, azzal viszont egyelőre még várnom kell. Mindenesetre én sem rejtegetem tovább a saját varázserőmet, hagyom, had áramoljon szabadon, közben pedig Cathy reakcióit figyelem, vajon mennyit érzékel mindabból, ami körülötte történik? -Tényleg maci. –szállok be én is a játékba, hozzáértően bólintva a válaszra, ez bizony talált, majd kíváncsian várok, vajon ha nem beszél, hogy fogja kitalálni, mit rajzolt Dimitris? Lerajzolja? Elmutogatja? Akár találgat, akár nem, én azért megpróbálok némi plusz információhoz jutni. -Mondd csak, Cathy, szereted a mackókat?
// Dimi, nem tudom, láthatom-e Alexaioszt én is, esetleg mindketten látjuk, vagy csak te, egyelőre úgy írtam, hogy érzékelem, de nem látom. Ha másképp képzelted, akkor majd visíts és a későbbiekben úgy veszem. //
A kézszorítás nem várt furcsa érzéseket kelt bennem. Nem akarok egyenlőre tudomást venni róla, hiszen sokat kell még tanulnom a világról és azon emberekről, akik látványosan nem ártani akarnak nekem. Hófehér lelkük árnyéka pedig erről tesz tanúbizonyságot. Ez volt az oka annak is, hogy nem különösebben rettentem meg a viccre, mikor a gyermekek étkezési célzattal történő felhasználásáról esett szó. Pontosan éreztem, hogy csak egy tréfáról van szó, hiszen ha nem így lenne lelkük feketén izzott volna körülöttük és ennek nyoma nem volt. A dicsérő szavakat egy egy mosollyal köszönöm meg és egy hasonló arckifejezés a válasz Diminek, mikor a ceruzáimból szeretne. A felvetés, hogy találjuk ki egymás rajzait igencsak elnyeri tetszésem, jó és érdekes játéknak tűnik. Ilyet sem tapasztaltam ez előtt, jobbára csak összegyűrték a rajzaimat a lelencben, pedig volt közöttük olyan, amire különösen büszke voltam. Elkezdem megformálni a mackót. Nem az élethűség a cél, bár minden bizonnyal az is menne, hiszen nem az első medvém lesz ez. Inkább amolyan plüssmackót készítek. Aranyos masni a nyaka köré, és egy lufi a kezében. Közben néhányszor hátra pillantok Abiere, vajon tetszenek neki a „munkáim”? Az egyik ilyen hátrasandítás alkalmával különös dologra lettem figyelmes. Egy zöld gomolygó felhőcske, aki előbb a hátam mögött, majd Dimi mellett.... nem tudom mire vélni de nem is hagy nyugodni. Ösztönösen pillantok rá újra és újra. Ugyan nem érzem fenyegetésnek, de jobb az óvatosság. Kész a mackó is és Dimi kitalálja mi az. Hogy a fenébe csinálta? Egyszerűen nem tudom a nyitját. Abie-re pillantok és nagy vigyor mellett bólogatok neki. Nagyon szeretem a mackókat és úgy általában minden állatkát. De most rajta ma sor. Valahogy ki kell találnom mit is rajzolt ez a furi bácsi itt velem szemben. Betty segítesz nekem? Kezembe veszem a kedves rongybabám és Dimi rajza felé tartom. Hátha megsúgja nekem a választ. Persze semmit sem mond. Köszönöm Betty, igazán nem szép tőled! Pedig otthon akartam neked rajzolni valamit, hogy neked is legyen egy saját babád.... de azt ugyan lesheted. Durcásan nézem a babámat, persze nem tudok rá haragudni. Nagyon szeretem őt. Szemem lehunyom és úgy próbálok a kitalálandó rajzra koncentrálni. Hirtelen felvillan elmémben egy szempár.... hirtelen nem tudom mit kezdjek vele. Talán azt próbálja súgni nekem, hogy lássam? Lássam... rendben, de hogyan? Hogyan lássam azt ami nincs a szemeim előtt? Nincs mit tenni, meg kell adnom magam. Lemondóan pislogok Abiere majd Dimire. Vállamat megvonva rázom meg a fejem. Szavak hiányában ezzel vagyok kénytelen elmondani, hogy bizony nem tudom mi van a papíron. Tekintetem untalan a zöld felhőre terelődik. Meg kell tudnom mi ez, de mint az iménti rajznak ennek a megismerésnek sem látom még az útját. Zavartnak kellene lennem, de valahogy égsem vagyok az. Nyugodtság inkább, amit érzek.
Az arckifejezés, amivel Abigailt illetem, inkább valami horrorfilmbe illő fintorra emlékeztetheti, ahogy össze-vissza-felvonom a szemöldökeimet és még a felső ajkamat is felhúzom kissé, amolyan fogvillantósan. Ennyit arról, hogy miért kell bárkinek is aggódnia, továbbra sem értem, de mielőtt intenzívebben kezdenék el lovagolni a témán, inkább arra fogom a dolgokat, hogy ez biztos ilyen női dolog. Mármint ez az anyatigris feszesség, és hogy én ezt - mint szülésre alkalmas szervekkel nem rendelkező egyén - sosem érthetem meg. Mivel mindig is utáltam, ha valaki le akarja gyűrni a véleményét valaki más torkán, ezért én sem vetemedem ilyen galád tettre - máshogy látjuk. Nem kell értenem ahhoz, hogy el tudjam fogadni, van ilyen. Később - Alexaiosz parádéja környékén - a rajzolásból fel-felpillantva figyelem Cathy reakcióit. Látja őt, ez egyértelmű, de hogy pontosan mit, azt nem tudnám ennyiből megmondani. Minden esetre nem csak a hatodik érzéke ad neki sugallatot, hiszen folyton odanéz, ahol én Lex barátomat a maga teljes pompájában látni vagyok képes. Tehát valamiféle vizuális forma is társulhat az energiák borzongatása mellé. Ez jó, határozottan jó, az pedig méginkább, hogy nem kapott frászt, csupán érdeklődő értetlenséget vélek felfedezni a hatalmas, barna szemeiben. - Persze, hogy maci! Dimitris bácsi nagy svindler ám, mindent tudok, amit csak lehet. - magyarázom az aprónépnek és Abigailre pillantva mégis elfog a bizonytalanság - Na jó, deriválni nem tudok. Mondhattam volna végtagvisszavarrást is, de ilyenekkel ne dobálózzunk már egy kilenc éves gyerek előtt.A fent nevezett kilenc éves gyerek egészen érdekes módszerhez folyamodik: a babáját választja segítségnek. Nem különösebben lep meg, ámbár nem tudom, hogy esetében hol húzódik meg a határ tudatos eszközhasználat és gyermeki játék közt, amikor ennyire érzékeny a láthatatlan világra. Nem ritka, hogy egy személyes tárgy által tudunk kapcsolatba lépni a Szellemvilág lakóival, a szívem mélyén pedig remélem, hogy hasonlóan profi munkáról lesz szó, de be kell lássam, tévedek. Hova is gondoltam... Nem jön be a dolog, látom a szemein, a fejrázásán, és azon, hogy unos-untalan Lexet fixírozza. Hát jó, legyen. Lehunyt szemekkel koncentrálok, saját életenergiámból a szellem felé árasztva kellő mennyiséget ahhoz, hogy jelenlétét felerősíthesse. ~ Jó, és most mit csináljak? ~ Farkasok! Esküszöm, hogy néha még holtukban is olyan primitíven tudnak gondolkodni, hogy úgy kell magyarázni nekik, mint a kicsiknek a szorzótáblát. Arról viszont fogalmam sincs, hogy mindeközben a szellem Abigail felé sétafikál, és az energialöketet arra pazarolja, hogy megbabrálja kissé a szőke hajat, mintha csak végigsimítana rajta. - Ne pocsékolj. - nyitom ki a fél szememet, és Abigailre pillantok vele - Ne haragudj, kicsit elszaladt vele a paci, de mindjárt segítünk a dolgon. Pusztán gondolatban utasítom Alexaioszt, hogy Abigail helyett inkább a Betty nevű babával foglalatoskodjék. Cathy láthatja, hogy a zöld folt a baba közelébe úszik, egy darab kinyúlik belőle, és az energiáim szilárdságát felhasználva elemeli kissé a rongybabát. Mintha csak életre kívánna kelni, aprókat mozog a kislány kezében. - Szempár... Szempár... A szoba csendjében élesen elvesző suttogás szeli át a levegőt, megerősítve Cathy korábbi sugallatát. Gyermekhang, kislányhang, a babához illő: nincs benne semmi fenyegetés, csupán a túlvilág - kivételesen kellemes - dallama. Nem kísért, nem áraszt ártó szándékot. - Mi volt ez? Ti is hallottátok? - nyitom fel hirtelen a szemeimet, és játszott meglepettséggel nézek a Gyógyítóra és a kislányra - Szerintem az a baba beszélt. Jelentem ki, mintha gyanakodnék valami susmusra, még a szemöldökeimet is összeráncolom egy kissé. És érdeklődve várok Cathy reakcióira.
Ha ezen túl vagyunk, az eredményektől függetlenül lépek oda Cathyhez, és ha csak nem ellenkezik, felkapom a földről a karjaim közé. - Na jöjjön, tündérhercegnő! Van egy szoba, amit még mindenképpen meg kell nézned, mielőtt Mandy nénivel találkoznál. - a fejemmel intek Abigailnek - Menjünk át a játszószobába. Vetem be az ötletet, mert hiszen egyrészt illendő volna megbeszélnünk a benyomásainkat, másrészt őszintén érdekelnek az ötletei a gyerkőc sorsa kapcsán. - Akarod, hogy vigyük a hátidat is? Maradhat itt is, nem fog bejönni senki, hogy elvigye őket. Kérdezem még Cathytől, és ha mindenképp szeretné hozni a cuccait, úgy kiskutyaszemekkel pislantok Abie-re, hogy legyen oly kedves és hozza ő a dolgokat.
//Bocsánat az ugrásért <3 Helyszínt technikailag ne váltsunk, itt folytassuk a dolgainkat, csak zavart, hogy szegény Abinek nem tudtam mit kitalálni a szellem kapcsán (akit egyébként rád bízom, hogy mennyire látsz/érzékelsz, mivel megvan hozzá a kellő képzettséged, simán láthatod //
Amikor épp sikerül elcsípnem Cathy tekintetét, csak egy széles mosollyal jelzem, hogy tetszenek a rajzai, a köztes időben azonban kihasználva, hogy épp Dimivel van elfoglalva, elmormogom magamban a Fotómemória varázslatot, hogy a későbbiekben otthon vagy akár a könyvtárban, kényelmesen bele tudjam ásni magam az elemzésbe. -Igen, helyes az ötlet. És ne aggódj, szerintem már nekem se menne a deriválás…-bólogatok Cathy megerősítése után a férfi szavaira, igaz, magam is felkelek az ágyról, amíg melléjük sétálva a két szememmel is bebizonyosodom róla. Aztán, ahogy a kislányon a sor, hogy kitalálja, mi került Dimi papírjára, csak kíváncsian figyelek… vajon kitalálja? Ha igen, hogy csinálja? Közben vissza is huppanok a már bemelegített helyemre az ágy szélére, s csak akkor rezzenek össze kissé, amikor a szellem pajtás az én hajamat kezdi babrálni… Hátra is pillantok felé, ám mire odafordulnék, már csak egy elmosódott árnyat sikerül elcsípnem belőle. -Semmi baj. -legyintek rá, és valóban, amíg nem fog rendszeressé válni az ilyesmi, vagy nem kell arra kelnem éjszakánként, hogy egy szellem csücsül az ágyam másik felén, a hajamat fonogatva álmomban, addig azt hiszem, nem lesz gond belőle. Ellenkező esetben egy kissé morcos lennék. -Ugyan, Cathy, koncentrálj! Biztosan sikerülni fog. -bíztatom a csöppséget amikor olyan lemondóan rázza a fejét, hogy nem tudja… És nem is kell sokat várni, hogy megérkezzen a segítség, még én is felkapom a fejem, amikor meghallom a hangokat. Azon nyomban Dimitrisre pillantok, és azt el kell ismernem magamban, hogy nagyon jól meg tudja találni a közös hangot a gyerekekkel…
A játszószoba. Már hallottam róla, sőt, egyszer vagy kétszer láttam is, ám túl sok időt nem töltöttem még el benne, érthető okokból… Ha kell, minden gond nélkül hozom a hátizsákot, sőt… Cathynek is visszaadom a rajzait, vagy ha rábólint, akkor óvatosan visszarakom őket a táskájába, a színeseivel együtt, mielőtt még valami bajuk esne, vagy elhagyná őket. -Csak utánad, kapitány!-jegyzem meg még a szobából kifelé menet, aztán hagyom, had mutassa az utat. Miután odaértünk, vetek néhány pillantást a már sokat emlegetett helységre, mennyire van „gyerekbarát módon” kialakítva, utána azonban az ajtó előtt várakozok, hogy beszéljünk. -Igaza volt Mandynek, valóban mágiaérzékeny a kicsi. -mondom ki hangosan is a nyilvánvalót - Legalábbis nagyon úgy tűnt, hogy érzékelte a kis barátod jelenlétét. Arra lennék még kíváncsi, hogy mennyire érzékelheti, bár azt hiszem, ha ilyen fiatalon ennyire fogékony iránta, akkor a későbbiekben sem lehet oka panaszra. Az a nagy némaság viszont aggaszt… A látottak alapján azt mondanám, hogy pszichés eredetű a dolog, de úgy is szeretném részletesebben is megvizsgálni, akkor majd kiderül. Apropó… még nem esett szó róla, de mi legyen vele? Ha esetleg varázsolok gyógyítás közben, akkor kitöröljem, megváltoztassam az emlékeit, vagy inkább hagyjam? -kérdeztem, nem annyira orvosi szempontból, mintsem úgy általánosságban. Mivel nem beszél, így nem is nagyon tudná kinek elmondani, és egyébként is, kisgyerek… ki ne gyanakodna inkább élénk gyermeki fantáziára? Ettől függetlenül azonban nagy hiba lebecsülni a fiatalokat…
Szemeim mérhetetlen büszkeséget sugároznak, mikor Abie elismerően bólint rajzaimat szemlélve. Olyan érzés ez is, amelyet csak kevésszer éreztem rövidke életem folyamán. Nem csatlakozott azok véget nem érő sorába, akik szerintem ugyan csak kicsinyes irigységből, de minduntalan a „kukába való” meg az „ez szar” jelzőkkel illették a munkáim. Pedig tényleg szépen rajzolok, ez tagadhatatlan nézze azt bárki. Maci, hát persze hogy maci, de hogy csinálta? Értetlenül pillantok fel az idő közben hozzám lépő Abie-re. És a fejemben még mindig a szem, amint koncentrálok. Talán segítség újra, hogy a szememmel kellene látnom ezt? De azt hogyan csináljam, ha takarja a lapját? Egyszerűen semmi épkézláb ötletem nincs. Abie közben visszasétál az ágyhoz. Utána pillantok és az a valami követi őt. Nem ijedek meg most sem, hiszen ha ártó szándék lenne benne már biztosan tett volna erre utalót, de erről nincs szó. Csak figyelem némán, hogy... jól látom? Mintha megérintette volna és Abie jelét adta, hogy valamit érez belőle. Megnyugtat a dolog, hiszen akkor mégiscsak van ott valami és nem az én eszem ment el teljesen. De a feladat még hátra van, azzal kell foglalkoznom. Újra Dimit nézem, majd a lapot melyet ügyesen takar. Na ezt most hogy lássam a szememmel? Jó kérdés, csak a válasz nincs sehol. Dimi és a hófehér és..... megtörlöm a szemem.... és az enyhén, de szemmel láthatóan zsugorodó aurája. Mint mikor az ember kihúzza a kádból a dugót és a víz kényszeredetten távozik a megnyíló lukon. Csak el ne fogyjon teljesen, jól áll neki ez, amit látok rajta, mögötte. Mintha angyal szárnya lenne. Szerencsére a folyamat abbamarad és ebben a szent pillanatban Betty megremeg a kezemben. Mivel Dimit és lelkének kivetülését figyelem nem veszem észre, hogy a Lex nevű, általam csak egy zöld felhőként érzékelt alaktalan entitás megérinti Bettyt. Csak akkor pillantok rá, mikor már a hangokat is hallom. Szempár.... ez tényleg mit akar jelenteni? És ez a hang hozzá, amit hallok? Elsőre nem is eszmélek rá, hogy nem csak az én fejecskémben létezik. Már csaknem felpattanok és sikoltozva rohannék kifelé a szobából, mikor Dimi hangja üti meg a fülem. Szóval nem csak én hallom? Ő is hallja... és megnyugtatóan mondja ki, hogy a baba beszélt. Tágra nyílt szemekkel pillázok Bettyre, még a szám is eltátom csodálatomban. Az én imádott rongybabám megszólalt. Már csak én nem bírok eme képességgel a szobában, talán egyszer majd az én hangomtól is harsog a helység. Magamhoz ölelem Bettyt és ugyan csak fejben, de itt az ideje a bocsánatkérésnek. ~Kedves Bettykém, hát mégis segítettél. Ne haragudj, hogy az előbb lehordtalak.~ Egy puszit is nyomok a homlokára és így, kezemben a megfejtéssel megfordítom a lapot, melyre az imént a mackót rajzoltam. Egy hasonló macit formálok, de ezúttal hatalmas szemekkel rajzolom meg. Hasonlóval amit akkor láttam, amikor behunytam a szemem. Nem kell sokat várniuk, hogy a műremek elkészüljön. Egy igazi nagy szemű, amolyan mangamaci lett. Dimi felé tartom a lapot és ugyan kicsit izgulva, de megmutatom neki. Tündérhercegnő, menten elolvadok. Így sem hívtak még, de ez a hely a meglepetések és a jó emlékek városa lesz nekem, történjen ezek után bármi is. Hagyom, hogy Dimi felvegyen és persze szeretném a táskámat is hozni. Kedves Abie-től, hogy lehajol érte és már úton is vagyunk a játszószobába. Az ajtó nyögve becsukódik mögöttem. Nem különösebben rettenek meg attól, hogy most egy darabig egyedül leszek a helységben, hiszen úgy is van beszélni valóm Bettyvel. ~Na ki vele! Mióta tudsz beszélni? És miért vártál eddig?~ nézek a babám aranyos gomb szemeibe. Gondolataim, amiket felé intézek egy cseppet sem fenyegetőek. Nagyon büszke vagyok a babámra, hogy ilyen ügyes és beszélni is tud. Talán egyszer majd én is megszólalok és a gát, amely hangomat visszatartja végleg a semmié lesz..... egy szép napon talán. ~Na, kérlek. Mondj valamit! Ketten vagyunk, nem kell szégyenlősnek lenni.~
Ahogy a pici rajzolni kezd, már tudom, hogy hallgatott a babájára. Szegény Lex, azt hiszem, hogy sokáig fogom szerencsétlennek felemlegetni, hogy milyen jól állt neki a baba-lét. Még a hangja is egészen hatásos volt. Amikor azonban Cathy végül felemeli a saját lapját, nevetve tapsolok néhányat, aztán felé fordítom a lapomat. - Nagyszerű, Cathy, nagyszerű! - gyorsan a kezembe kapom a ceruzát, és a lap aljára firkantok egy "Cathynek sok sok szeretettel, Dimi" feliratot, aztán ahogy végül hozzá igyekszem, átadom neki - Igazán boldoggá tennél, ha elfogadnád. Mosolyodom el, és ha átveszi a rajzot, akkor már tényleg az ölembe kapom, hogy átvonulhassunk a játszóba.
- Leszállás! - kiáltok fel, miközben leteszem Cathyht a saját lábacskáira. A helyiség olyan, mint egy óvodai szobácska, különféle játékok, kockák, legó, plüssállatok, alacsony asztalra, kisszékek, papírok, ceruzák... Már olyan rég tervezem, hogy megkérdem Willt, hogy ide költözhetek-e, de félek, hogy nem értékelné túlságosan a gondolatot - Klassz, mi? Szerintem is, bár nekem nem engedik meg, hogy itt játsszak... - sóhajtok fel - Szóval mókázz helyettem is, mindenhez szabad nyúlni. - fordulok el tőle, de azonnal vissza is pördülök - Kivéve a konnektorhoz. Ahhoz nem szabad. Megnyugodott a lelkem, hogy ezt nem felejtettem el kihangsúlyozni, aztán már pattanok is ki a helyiségből, csatlakozva Abie-hez, aki becsukja mögöttünk az ajtót. Kicsit arrébb sasszézva nekidöntöm a vállam a falnak, miközben a nőt hallgatom. - Félre ne érts, nem vagyok én pedagógus - vagyis hát igen, de nem úgy - De szerintem az egyik érzékszerv funkciójának hiánya csak felerősíti a többit. A gyerekek egyébként is szinte kivétel nélkül mágiaérzékenyek, csak hát szomorú, hogy a legtöbb idővel kinövi. Ez még szerintem nála is kérdéses. - mert mi van akkor, ha kamasz lesz és bezárkózik, vagy elkezd beszélni és drogos lesz és nem marad semmi az emlékeiből, csak néhány rajz, amin tekerheti a jointot? - Szerintem ne túrkálj a kis fejében, már a gondolattól megszakad a szívem. - kapok is a mellkasomhoz rögvest, de tényleg komolyan beszélek - Kinek mondaná el? A rajzaival? A gyerekekt sajnos egyébként sem veszi komolyan gyakorlatilag senki. Ha később beszél valakinek róla, ráfogják, hogy kicsi volt. Ha nem beszél, akkor meg... nem beszél. - micsoda ténymegállapítás... - Őszintén szólva szerintem maradhatna itt. Mit gondolsz? Mármint persze, ha Mandy akarja, akkor vigye haza hétvégére vagy ha nem dolgozik, akkor estére. De mégis csak rendőr! Bármikor behívhatják, túlóra, veszélyeztetett munkakör, pasija sincs. Vagy van? - igazából mindegy, mert ha nem a Protektorátus tagja, akkor ebben a helyzetben úgysem számít - Itt pedig mindig lenne vele valaki. Szerintem igényli a társaságot, oviba azért nem raknám be, mert nem értenék meg, és tuti, hogy egy csomó negatív megkülönböztetésben lenne része.Vagy suliba...? Esélytelen. Dinkák közé meg ne küldjük már, amikor nem az. - püffedek fel, mint egy halacska - Mindegy, majd kérdezd meg tőle, hogy hogy érzi magát itt, szeretne-e többet itt lenni, vagy Mandynél... Mert tehetjük, ahova akarjuk, de jó lenne tudni, hogy neki hogy lenne kényelmes, és kompromisszumot kötni vele. Nem hülye, felnőtt, csak még törpe. Biztosan megérti majd. Te mit gondolsz...? Épp itt az ideje, hogy átadjam a szót azt hiszem, mert én mindent elmondtam erről az egészről, amit fontosnak tartottam, és kíváncsi vagyok, hogy ő mit gondol.
(mindeközben) Megmondom őszintén, annyira nem örültem ennek a babázósdinak, de sokkal jobb mókának bizonyult, mint azt elsőre gondoltam. Szellem vagyok, az egy dolog, hogy Dim oldalán szoktam megjelenni, de nekem is lehet magánéletem, és nekem is van erőm, amivel gazdálkodhatok. És ha saját akaratomból szeretnék tenni valamit... poharat borítani, meg ilyesmi, azt egyedül is meg tudom csinálni. De olyan édes ez a gyerek. Érzem a gondolatait. ~ Mindig is tudtam beszélni, te butus... ~ - kacagok fel a baba hangján a kislány gondolatai közt - ~ De ez egy nagyon különleges hely. Csak itt tudok beszélni, a varázserő miatt. ~ - igazából azért, mert Dimhez vagyok kötve, de az most nem számít - ~ Ahogy én tudom, ezek az emberek azt szeretnék, hogy többet legyünk itt. Én szeretek itt lenni, mert mindenki olyan kedves. És te? ~ Ha a fizikai világ szabályai szerint kellene leírnom a mozgásomat, úgy azt mondanám, hogy újra törökülésben ülök a kislánnyal szemben és mosolyogva nézem a meglepett kis arcát.
Csak mosolyogva figyelem Cathy reakcióját, ahogy felfigyel a hangra, valami hihetetlenül édes az egész jelenet, ahogy megszeppen, majd csodálkozó tekintetet vált a babájával, végül megöleli. Hát én mindjárt elolvadok… Már épp azon fantáziálok, hogy alakuljon akárhogy is, néha-néha egy-egy hétvégére elhívnám „vendégségbe” a csöppséget, ha neki és a többieknek sincs ellenvetése, szerintem minimum éveket fiatalodnék mindegyik után, pláne ha azt nézzük, amúgy mennyi minden, kellemetlen dolog történt a megérkezésem óta… Igazán jól esik néhány ilyen békés, kellemes óra néhanapján. Fel is kapom a csöpp hátizsákot és viszem utánuk, becsukva az ajtót magunk mögött. Cathy földet érése után aztán én is odaadom a tatyóját, majd vetek egy pillantást körbe a szobában. Hm…. túl sokat én sem jártam erre felé. -Ha bármi történne, akkor itt leszünk a folyosón. -mosolygok Cathyre, majd barátian megpaskolom Dimi vállát - Ha ennyire szeretnéd, szülinapodra elintézem. Vagy karácsonyra. Melyik lesz előbb? -kérdeztem vissza, mert ha nem is gondolta komolyan, már csak poénból akkor is leszervezem a dolgot. Néha nekünk is kijár egy kis kikapcsolódás, nem igaz? Kilépünk a folyosóra, csukódik az ajtó, a kedves kolléga első megjegyzésére azonban csak kérdő tekintetemmel vonom fel a szemöldököm. Nem pedagógus? Már jól kezdődik… -Csak nem megártott az ouzo? -kérdeztem vissza csöppnyi aggodalommal, mert sosem lehet biztos az ember, volt már szerencsém az őrző kollégákhoz ittas állapotban… de ahogy folytatja, úgy tűnik, itt most nem kell ilyesmitől tartanom. Halleluja… -Rendben, rendben, nem törlök semmi emléket… ha találok más megoldást, akkor turkálni sem fogok a fejében, de ha semmit sem tudunk a múltjáról, sokkal nehezebb bármit is kezdeni vele… -kezdek bele, de magam is belátom, hogy ez így csöppet kusza lett, így aztán megpróbálom részletesebben elmagyarázni - Nem beszél… -állapítom meg, mint ha valami újat mondanék vele - Tudom, ez gyerekeknél néha inkább már áldás, de akkor sem normális… Én pedig szeretném megtudni, hogy nála mi az oka. Valami veleszületett rendellenesség, vagy csak utólag szerezte, no és gyógyítható-e egyáltalán… De ha nem tudom, hogy korábban mi történt vele, akkor csak sötétben tapogatózás az egész. Sokszor olyankor is, ha tudjuk az előzményeket, szóval képzelheted. -húztam el a szám, kísérleti nyulat meg végképp nem akartam csinálni a csöppségből - -Nem tudok róla, hogy lenne. -rázom meg a fejem a pasi-témára -Egyébként támogatom az ötletet. Úgy is mindig van valaki itt, az egyetemen, bár szerintem még munkán kívül is szívesen vigyáznának rá, akár többen is. Ha kell, én is örömmel felügyelek rá néha napján, csak igazából nálam is az a fő gond, mint Mandynél – az időm nagy részét vagy itt, vagy a rendelőben töltöm, és még a mentoráltak is ott vannak mellette, arról nem is beszélve, hogy bármi baj van, egyből ugrani kell. Lásd Vörös Hold, hogy ne menjünk messzire… -sóhajtok egyet, ahogy elhallgatok néhány pillanatra, de aztán már folytatom is, reagálva Dimi előbbi gondolatmenetére - Még szép, hogy igényli a társaságot, társas lények vagyunk… a sulit pedig én sem javaslom. Rendes osztályba esélytelen lenne, arról meg nem tudok, van-e egyáltalán olyan, ami megfelelne… De lehetne magántanuló, vagyunk elegen, hogy foglalkozzunk vele. Ehhez mit szólsz? -vetek fel egy újabb ötletet, arra pedig, hogy faggassam ki a kislányt, csak bólintok. -Bízd csak rám, úgy is szeretném megvizsgálni a sérüléseit alaposabban, meg ki tudja, mikor járt utoljára orvosnál… Nehogy kiderüljön, hogy valami komolyabb baj van. Közben majd megérdeklődöm ezeket is, aztán szólok nektek, hogy mire jutottam. Vagy velünk tartasz? Ahogy látom, nagyszerűen kijöttök egymással. Ha más megbeszélni való nincs, akkor a kis mini-tárgyalásunk végeztével vissza is megyek/megyünk a szobába a csöppséghez, hogy a játszós-szoba után az orvosit is felkeressük… És lassan egész járatos lesz a kishölgy idelent.
Kezdőlap
//
Élmény volt, mint mindig! :* //
//
Ha másképp képzelted, akkor majd visíts és a későbbiekben úgy veszem. //
//
