A folyosó legelején levő szoba általában csak ideiglenes lakókat fogad, éppen ezért berendezése is egyszerű. Ágy, szekrény, polc és íróasztal kompozíciója, mely bármely modern kollégiumi szoba feelingjét kenterbe verné.
Az arckifejezés, amivel Abigailt illetem, inkább valami horrorfilmbe illő fintorra emlékeztetheti, ahogy össze-vissza-felvonom a szemöldökeimet és még a felső ajkamat is felhúzom kissé, amolyan fogvillantósan. Ennyit arról, hogy miért kell bárkinek is aggódnia, továbbra sem értem, de mielőtt intenzívebben kezdenék el lovagolni a témán, inkább arra fogom a dolgokat, hogy ez biztos ilyen női dolog. Mármint ez az anyatigris feszesség, és hogy én ezt - mint szülésre alkalmas szervekkel nem rendelkező egyén - sosem érthetem meg. Mivel mindig is utáltam, ha valaki le akarja gyűrni a véleményét valaki más torkán, ezért én sem vetemedem ilyen galád tettre - máshogy látjuk. Nem kell értenem ahhoz, hogy el tudjam fogadni, van ilyen. Később - Alexaiosz parádéja környékén - a rajzolásból fel-felpillantva figyelem Cathy reakcióit. Látja őt, ez egyértelmű, de hogy pontosan mit, azt nem tudnám ennyiből megmondani. Minden esetre nem csak a hatodik érzéke ad neki sugallatot, hiszen folyton odanéz, ahol én Lex barátomat a maga teljes pompájában látni vagyok képes. Tehát valamiféle vizuális forma is társulhat az energiák borzongatása mellé. Ez jó, határozottan jó, az pedig méginkább, hogy nem kapott frászt, csupán érdeklődő értetlenséget vélek felfedezni a hatalmas, barna szemeiben. - Persze, hogy maci! Dimitris bácsi nagy svindler ám, mindent tudok, amit csak lehet. - magyarázom az aprónépnek és Abigailre pillantva mégis elfog a bizonytalanság - Na jó, deriválni nem tudok. Mondhattam volna végtagvisszavarrást is, de ilyenekkel ne dobálózzunk már egy kilenc éves gyerek előtt.A fent nevezett kilenc éves gyerek egészen érdekes módszerhez folyamodik: a babáját választja segítségnek. Nem különösebben lep meg, ámbár nem tudom, hogy esetében hol húzódik meg a határ tudatos eszközhasználat és gyermeki játék közt, amikor ennyire érzékeny a láthatatlan világra. Nem ritka, hogy egy személyes tárgy által tudunk kapcsolatba lépni a Szellemvilág lakóival, a szívem mélyén pedig remélem, hogy hasonlóan profi munkáról lesz szó, de be kell lássam, tévedek. Hova is gondoltam... Nem jön be a dolog, látom a szemein, a fejrázásán, és azon, hogy unos-untalan Lexet fixírozza. Hát jó, legyen. Lehunyt szemekkel koncentrálok, saját életenergiámból a szellem felé árasztva kellő mennyiséget ahhoz, hogy jelenlétét felerősíthesse. ~ Jó, és most mit csináljak? ~ Farkasok! Esküszöm, hogy néha még holtukban is olyan primitíven tudnak gondolkodni, hogy úgy kell magyarázni nekik, mint a kicsiknek a szorzótáblát. Arról viszont fogalmam sincs, hogy mindeközben a szellem Abigail felé sétafikál, és az energialöketet arra pazarolja, hogy megbabrálja kissé a szőke hajat, mintha csak végigsimítana rajta. - Ne pocsékolj. - nyitom ki a fél szememet, és Abigailre pillantok vele - Ne haragudj, kicsit elszaladt vele a paci, de mindjárt segítünk a dolgon. Pusztán gondolatban utasítom Alexaioszt, hogy Abigail helyett inkább a Betty nevű babával foglalatoskodjék. Cathy láthatja, hogy a zöld folt a baba közelébe úszik, egy darab kinyúlik belőle, és az energiáim szilárdságát felhasználva elemeli kissé a rongybabát. Mintha csak életre kívánna kelni, aprókat mozog a kislány kezében. - Szempár... Szempár... A szoba csendjében élesen elvesző suttogás szeli át a levegőt, megerősítve Cathy korábbi sugallatát. Gyermekhang, kislányhang, a babához illő: nincs benne semmi fenyegetés, csupán a túlvilág - kivételesen kellemes - dallama. Nem kísért, nem áraszt ártó szándékot. - Mi volt ez? Ti is hallottátok? - nyitom fel hirtelen a szemeimet, és játszott meglepettséggel nézek a Gyógyítóra és a kislányra - Szerintem az a baba beszélt. Jelentem ki, mintha gyanakodnék valami susmusra, még a szemöldökeimet is összeráncolom egy kissé. És érdeklődve várok Cathy reakcióira.
Ha ezen túl vagyunk, az eredményektől függetlenül lépek oda Cathyhez, és ha csak nem ellenkezik, felkapom a földről a karjaim közé. - Na jöjjön, tündérhercegnő! Van egy szoba, amit még mindenképpen meg kell nézned, mielőtt Mandy nénivel találkoznál. - a fejemmel intek Abigailnek - Menjünk át a játszószobába. Vetem be az ötletet, mert hiszen egyrészt illendő volna megbeszélnünk a benyomásainkat, másrészt őszintén érdekelnek az ötletei a gyerkőc sorsa kapcsán. - Akarod, hogy vigyük a hátidat is? Maradhat itt is, nem fog bejönni senki, hogy elvigye őket. Kérdezem még Cathytől, és ha mindenképp szeretné hozni a cuccait, úgy kiskutyaszemekkel pislantok Abie-re, hogy legyen oly kedves és hozza ő a dolgokat.
//Bocsánat az ugrásért <3 Helyszínt technikailag ne váltsunk, itt folytassuk a dolgainkat, csak zavart, hogy szegény Abinek nem tudtam mit kitalálni a szellem kapcsán (akit egyébként rád bízom, hogy mennyire látsz/érzékelsz, mivel megvan hozzá a kellő képzettséged, simán láthatod //
Amikor épp sikerül elcsípnem Cathy tekintetét, csak egy széles mosollyal jelzem, hogy tetszenek a rajzai, a köztes időben azonban kihasználva, hogy épp Dimivel van elfoglalva, elmormogom magamban a Fotómemória varázslatot, hogy a későbbiekben otthon vagy akár a könyvtárban, kényelmesen bele tudjam ásni magam az elemzésbe. -Igen, helyes az ötlet. És ne aggódj, szerintem már nekem se menne a deriválás…-bólogatok Cathy megerősítése után a férfi szavaira, igaz, magam is felkelek az ágyról, amíg melléjük sétálva a két szememmel is bebizonyosodom róla. Aztán, ahogy a kislányon a sor, hogy kitalálja, mi került Dimi papírjára, csak kíváncsian figyelek… vajon kitalálja? Ha igen, hogy csinálja? Közben vissza is huppanok a már bemelegített helyemre az ágy szélére, s csak akkor rezzenek össze kissé, amikor a szellem pajtás az én hajamat kezdi babrálni… Hátra is pillantok felé, ám mire odafordulnék, már csak egy elmosódott árnyat sikerül elcsípnem belőle. -Semmi baj. -legyintek rá, és valóban, amíg nem fog rendszeressé válni az ilyesmi, vagy nem kell arra kelnem éjszakánként, hogy egy szellem csücsül az ágyam másik felén, a hajamat fonogatva álmomban, addig azt hiszem, nem lesz gond belőle. Ellenkező esetben egy kissé morcos lennék. -Ugyan, Cathy, koncentrálj! Biztosan sikerülni fog. -bíztatom a csöppséget amikor olyan lemondóan rázza a fejét, hogy nem tudja… És nem is kell sokat várni, hogy megérkezzen a segítség, még én is felkapom a fejem, amikor meghallom a hangokat. Azon nyomban Dimitrisre pillantok, és azt el kell ismernem magamban, hogy nagyon jól meg tudja találni a közös hangot a gyerekekkel…
A játszószoba. Már hallottam róla, sőt, egyszer vagy kétszer láttam is, ám túl sok időt nem töltöttem még el benne, érthető okokból… Ha kell, minden gond nélkül hozom a hátizsákot, sőt… Cathynek is visszaadom a rajzait, vagy ha rábólint, akkor óvatosan visszarakom őket a táskájába, a színeseivel együtt, mielőtt még valami bajuk esne, vagy elhagyná őket. -Csak utánad, kapitány!-jegyzem meg még a szobából kifelé menet, aztán hagyom, had mutassa az utat. Miután odaértünk, vetek néhány pillantást a már sokat emlegetett helységre, mennyire van „gyerekbarát módon” kialakítva, utána azonban az ajtó előtt várakozok, hogy beszéljünk. -Igaza volt Mandynek, valóban mágiaérzékeny a kicsi. -mondom ki hangosan is a nyilvánvalót - Legalábbis nagyon úgy tűnt, hogy érzékelte a kis barátod jelenlétét. Arra lennék még kíváncsi, hogy mennyire érzékelheti, bár azt hiszem, ha ilyen fiatalon ennyire fogékony iránta, akkor a későbbiekben sem lehet oka panaszra. Az a nagy némaság viszont aggaszt… A látottak alapján azt mondanám, hogy pszichés eredetű a dolog, de úgy is szeretném részletesebben is megvizsgálni, akkor majd kiderül. Apropó… még nem esett szó róla, de mi legyen vele? Ha esetleg varázsolok gyógyítás közben, akkor kitöröljem, megváltoztassam az emlékeit, vagy inkább hagyjam? -kérdeztem, nem annyira orvosi szempontból, mintsem úgy általánosságban. Mivel nem beszél, így nem is nagyon tudná kinek elmondani, és egyébként is, kisgyerek… ki ne gyanakodna inkább élénk gyermeki fantáziára? Ettől függetlenül azonban nagy hiba lebecsülni a fiatalokat…
Szemeim mérhetetlen büszkeséget sugároznak, mikor Abie elismerően bólint rajzaimat szemlélve. Olyan érzés ez is, amelyet csak kevésszer éreztem rövidke életem folyamán. Nem csatlakozott azok véget nem érő sorába, akik szerintem ugyan csak kicsinyes irigységből, de minduntalan a „kukába való” meg az „ez szar” jelzőkkel illették a munkáim. Pedig tényleg szépen rajzolok, ez tagadhatatlan nézze azt bárki. Maci, hát persze hogy maci, de hogy csinálta? Értetlenül pillantok fel az idő közben hozzám lépő Abie-re. És a fejemben még mindig a szem, amint koncentrálok. Talán segítség újra, hogy a szememmel kellene látnom ezt? De azt hogyan csináljam, ha takarja a lapját? Egyszerűen semmi épkézláb ötletem nincs. Abie közben visszasétál az ágyhoz. Utána pillantok és az a valami követi őt. Nem ijedek meg most sem, hiszen ha ártó szándék lenne benne már biztosan tett volna erre utalót, de erről nincs szó. Csak figyelem némán, hogy... jól látom? Mintha megérintette volna és Abie jelét adta, hogy valamit érez belőle. Megnyugtat a dolog, hiszen akkor mégiscsak van ott valami és nem az én eszem ment el teljesen. De a feladat még hátra van, azzal kell foglalkoznom. Újra Dimit nézem, majd a lapot melyet ügyesen takar. Na ezt most hogy lássam a szememmel? Jó kérdés, csak a válasz nincs sehol. Dimi és a hófehér és..... megtörlöm a szemem.... és az enyhén, de szemmel láthatóan zsugorodó aurája. Mint mikor az ember kihúzza a kádból a dugót és a víz kényszeredetten távozik a megnyíló lukon. Csak el ne fogyjon teljesen, jól áll neki ez, amit látok rajta, mögötte. Mintha angyal szárnya lenne. Szerencsére a folyamat abbamarad és ebben a szent pillanatban Betty megremeg a kezemben. Mivel Dimit és lelkének kivetülését figyelem nem veszem észre, hogy a Lex nevű, általam csak egy zöld felhőként érzékelt alaktalan entitás megérinti Bettyt. Csak akkor pillantok rá, mikor már a hangokat is hallom. Szempár.... ez tényleg mit akar jelenteni? És ez a hang hozzá, amit hallok? Elsőre nem is eszmélek rá, hogy nem csak az én fejecskémben létezik. Már csaknem felpattanok és sikoltozva rohannék kifelé a szobából, mikor Dimi hangja üti meg a fülem. Szóval nem csak én hallom? Ő is hallja... és megnyugtatóan mondja ki, hogy a baba beszélt. Tágra nyílt szemekkel pillázok Bettyre, még a szám is eltátom csodálatomban. Az én imádott rongybabám megszólalt. Már csak én nem bírok eme képességgel a szobában, talán egyszer majd az én hangomtól is harsog a helység. Magamhoz ölelem Bettyt és ugyan csak fejben, de itt az ideje a bocsánatkérésnek. ~Kedves Bettykém, hát mégis segítettél. Ne haragudj, hogy az előbb lehordtalak.~ Egy puszit is nyomok a homlokára és így, kezemben a megfejtéssel megfordítom a lapot, melyre az imént a mackót rajzoltam. Egy hasonló macit formálok, de ezúttal hatalmas szemekkel rajzolom meg. Hasonlóval amit akkor láttam, amikor behunytam a szemem. Nem kell sokat várniuk, hogy a műremek elkészüljön. Egy igazi nagy szemű, amolyan mangamaci lett. Dimi felé tartom a lapot és ugyan kicsit izgulva, de megmutatom neki. Tündérhercegnő, menten elolvadok. Így sem hívtak még, de ez a hely a meglepetések és a jó emlékek városa lesz nekem, történjen ezek után bármi is. Hagyom, hogy Dimi felvegyen és persze szeretném a táskámat is hozni. Kedves Abie-től, hogy lehajol érte és már úton is vagyunk a játszószobába. Az ajtó nyögve becsukódik mögöttem. Nem különösebben rettenek meg attól, hogy most egy darabig egyedül leszek a helységben, hiszen úgy is van beszélni valóm Bettyvel. ~Na ki vele! Mióta tudsz beszélni? És miért vártál eddig?~ nézek a babám aranyos gomb szemeibe. Gondolataim, amiket felé intézek egy cseppet sem fenyegetőek. Nagyon büszke vagyok a babámra, hogy ilyen ügyes és beszélni is tud. Talán egyszer majd én is megszólalok és a gát, amely hangomat visszatartja végleg a semmié lesz..... egy szép napon talán. ~Na, kérlek. Mondj valamit! Ketten vagyunk, nem kell szégyenlősnek lenni.~
Ahogy a pici rajzolni kezd, már tudom, hogy hallgatott a babájára. Szegény Lex, azt hiszem, hogy sokáig fogom szerencsétlennek felemlegetni, hogy milyen jól állt neki a baba-lét. Még a hangja is egészen hatásos volt. Amikor azonban Cathy végül felemeli a saját lapját, nevetve tapsolok néhányat, aztán felé fordítom a lapomat. - Nagyszerű, Cathy, nagyszerű! - gyorsan a kezembe kapom a ceruzát, és a lap aljára firkantok egy "Cathynek sok sok szeretettel, Dimi" feliratot, aztán ahogy végül hozzá igyekszem, átadom neki - Igazán boldoggá tennél, ha elfogadnád. Mosolyodom el, és ha átveszi a rajzot, akkor már tényleg az ölembe kapom, hogy átvonulhassunk a játszóba.
- Leszállás! - kiáltok fel, miközben leteszem Cathyht a saját lábacskáira. A helyiség olyan, mint egy óvodai szobácska, különféle játékok, kockák, legó, plüssállatok, alacsony asztalra, kisszékek, papírok, ceruzák... Már olyan rég tervezem, hogy megkérdem Willt, hogy ide költözhetek-e, de félek, hogy nem értékelné túlságosan a gondolatot - Klassz, mi? Szerintem is, bár nekem nem engedik meg, hogy itt játsszak... - sóhajtok fel - Szóval mókázz helyettem is, mindenhez szabad nyúlni. - fordulok el tőle, de azonnal vissza is pördülök - Kivéve a konnektorhoz. Ahhoz nem szabad. Megnyugodott a lelkem, hogy ezt nem felejtettem el kihangsúlyozni, aztán már pattanok is ki a helyiségből, csatlakozva Abie-hez, aki becsukja mögöttünk az ajtót. Kicsit arrébb sasszézva nekidöntöm a vállam a falnak, miközben a nőt hallgatom. - Félre ne érts, nem vagyok én pedagógus - vagyis hát igen, de nem úgy - De szerintem az egyik érzékszerv funkciójának hiánya csak felerősíti a többit. A gyerekek egyébként is szinte kivétel nélkül mágiaérzékenyek, csak hát szomorú, hogy a legtöbb idővel kinövi. Ez még szerintem nála is kérdéses. - mert mi van akkor, ha kamasz lesz és bezárkózik, vagy elkezd beszélni és drogos lesz és nem marad semmi az emlékeiből, csak néhány rajz, amin tekerheti a jointot? - Szerintem ne túrkálj a kis fejében, már a gondolattól megszakad a szívem. - kapok is a mellkasomhoz rögvest, de tényleg komolyan beszélek - Kinek mondaná el? A rajzaival? A gyerekekt sajnos egyébként sem veszi komolyan gyakorlatilag senki. Ha később beszél valakinek róla, ráfogják, hogy kicsi volt. Ha nem beszél, akkor meg... nem beszél. - micsoda ténymegállapítás... - Őszintén szólva szerintem maradhatna itt. Mit gondolsz? Mármint persze, ha Mandy akarja, akkor vigye haza hétvégére vagy ha nem dolgozik, akkor estére. De mégis csak rendőr! Bármikor behívhatják, túlóra, veszélyeztetett munkakör, pasija sincs. Vagy van? - igazából mindegy, mert ha nem a Protektorátus tagja, akkor ebben a helyzetben úgysem számít - Itt pedig mindig lenne vele valaki. Szerintem igényli a társaságot, oviba azért nem raknám be, mert nem értenék meg, és tuti, hogy egy csomó negatív megkülönböztetésben lenne része.Vagy suliba...? Esélytelen. Dinkák közé meg ne küldjük már, amikor nem az. - püffedek fel, mint egy halacska - Mindegy, majd kérdezd meg tőle, hogy hogy érzi magát itt, szeretne-e többet itt lenni, vagy Mandynél... Mert tehetjük, ahova akarjuk, de jó lenne tudni, hogy neki hogy lenne kényelmes, és kompromisszumot kötni vele. Nem hülye, felnőtt, csak még törpe. Biztosan megérti majd. Te mit gondolsz...? Épp itt az ideje, hogy átadjam a szót azt hiszem, mert én mindent elmondtam erről az egészről, amit fontosnak tartottam, és kíváncsi vagyok, hogy ő mit gondol.
(mindeközben) Megmondom őszintén, annyira nem örültem ennek a babázósdinak, de sokkal jobb mókának bizonyult, mint azt elsőre gondoltam. Szellem vagyok, az egy dolog, hogy Dim oldalán szoktam megjelenni, de nekem is lehet magánéletem, és nekem is van erőm, amivel gazdálkodhatok. És ha saját akaratomból szeretnék tenni valamit... poharat borítani, meg ilyesmi, azt egyedül is meg tudom csinálni. De olyan édes ez a gyerek. Érzem a gondolatait. ~ Mindig is tudtam beszélni, te butus... ~ - kacagok fel a baba hangján a kislány gondolatai közt - ~ De ez egy nagyon különleges hely. Csak itt tudok beszélni, a varázserő miatt. ~ - igazából azért, mert Dimhez vagyok kötve, de az most nem számít - ~ Ahogy én tudom, ezek az emberek azt szeretnék, hogy többet legyünk itt. Én szeretek itt lenni, mert mindenki olyan kedves. És te? ~ Ha a fizikai világ szabályai szerint kellene leírnom a mozgásomat, úgy azt mondanám, hogy újra törökülésben ülök a kislánnyal szemben és mosolyogva nézem a meglepett kis arcát.
Csak mosolyogva figyelem Cathy reakcióját, ahogy felfigyel a hangra, valami hihetetlenül édes az egész jelenet, ahogy megszeppen, majd csodálkozó tekintetet vált a babájával, végül megöleli. Hát én mindjárt elolvadok… Már épp azon fantáziálok, hogy alakuljon akárhogy is, néha-néha egy-egy hétvégére elhívnám „vendégségbe” a csöppséget, ha neki és a többieknek sincs ellenvetése, szerintem minimum éveket fiatalodnék mindegyik után, pláne ha azt nézzük, amúgy mennyi minden, kellemetlen dolog történt a megérkezésem óta… Igazán jól esik néhány ilyen békés, kellemes óra néhanapján. Fel is kapom a csöpp hátizsákot és viszem utánuk, becsukva az ajtót magunk mögött. Cathy földet érése után aztán én is odaadom a tatyóját, majd vetek egy pillantást körbe a szobában. Hm…. túl sokat én sem jártam erre felé. -Ha bármi történne, akkor itt leszünk a folyosón. -mosolygok Cathyre, majd barátian megpaskolom Dimi vállát - Ha ennyire szeretnéd, szülinapodra elintézem. Vagy karácsonyra. Melyik lesz előbb? -kérdeztem vissza, mert ha nem is gondolta komolyan, már csak poénból akkor is leszervezem a dolgot. Néha nekünk is kijár egy kis kikapcsolódás, nem igaz? Kilépünk a folyosóra, csukódik az ajtó, a kedves kolléga első megjegyzésére azonban csak kérdő tekintetemmel vonom fel a szemöldököm. Nem pedagógus? Már jól kezdődik… -Csak nem megártott az ouzo? -kérdeztem vissza csöppnyi aggodalommal, mert sosem lehet biztos az ember, volt már szerencsém az őrző kollégákhoz ittas állapotban… de ahogy folytatja, úgy tűnik, itt most nem kell ilyesmitől tartanom. Halleluja… -Rendben, rendben, nem törlök semmi emléket… ha találok más megoldást, akkor turkálni sem fogok a fejében, de ha semmit sem tudunk a múltjáról, sokkal nehezebb bármit is kezdeni vele… -kezdek bele, de magam is belátom, hogy ez így csöppet kusza lett, így aztán megpróbálom részletesebben elmagyarázni - Nem beszél… -állapítom meg, mint ha valami újat mondanék vele - Tudom, ez gyerekeknél néha inkább már áldás, de akkor sem normális… Én pedig szeretném megtudni, hogy nála mi az oka. Valami veleszületett rendellenesség, vagy csak utólag szerezte, no és gyógyítható-e egyáltalán… De ha nem tudom, hogy korábban mi történt vele, akkor csak sötétben tapogatózás az egész. Sokszor olyankor is, ha tudjuk az előzményeket, szóval képzelheted. -húztam el a szám, kísérleti nyulat meg végképp nem akartam csinálni a csöppségből - -Nem tudok róla, hogy lenne. -rázom meg a fejem a pasi-témára -Egyébként támogatom az ötletet. Úgy is mindig van valaki itt, az egyetemen, bár szerintem még munkán kívül is szívesen vigyáznának rá, akár többen is. Ha kell, én is örömmel felügyelek rá néha napján, csak igazából nálam is az a fő gond, mint Mandynél – az időm nagy részét vagy itt, vagy a rendelőben töltöm, és még a mentoráltak is ott vannak mellette, arról nem is beszélve, hogy bármi baj van, egyből ugrani kell. Lásd Vörös Hold, hogy ne menjünk messzire… -sóhajtok egyet, ahogy elhallgatok néhány pillanatra, de aztán már folytatom is, reagálva Dimi előbbi gondolatmenetére - Még szép, hogy igényli a társaságot, társas lények vagyunk… a sulit pedig én sem javaslom. Rendes osztályba esélytelen lenne, arról meg nem tudok, van-e egyáltalán olyan, ami megfelelne… De lehetne magántanuló, vagyunk elegen, hogy foglalkozzunk vele. Ehhez mit szólsz? -vetek fel egy újabb ötletet, arra pedig, hogy faggassam ki a kislányt, csak bólintok. -Bízd csak rám, úgy is szeretném megvizsgálni a sérüléseit alaposabban, meg ki tudja, mikor járt utoljára orvosnál… Nehogy kiderüljön, hogy valami komolyabb baj van. Közben majd megérdeklődöm ezeket is, aztán szólok nektek, hogy mire jutottam. Vagy velünk tartasz? Ahogy látom, nagyszerűen kijöttök egymással. Ha más megbeszélni való nincs, akkor a kis mini-tárgyalásunk végeztével vissza is megyek/megyünk a szobába a csöppséghez, hogy a játszós-szoba után az orvosit is felkeressük… És lassan egész járatos lesz a kishölgy idelent.
Szemeim kissé beszűkítem, mikor meghallom a nevetést és azt, hogy a babám butusnak nevez. Persze nem haragszom rá ezért, hiszen imádom őt. Ö az én kedves és aranyos rongybabám és mint kiderült nagyon nagyon különleges baba is. Nem sok korombéli kislány mondhatja el magáról, hogy olyan babája van, aki beszélni is tud. ~Igazad van, én is érzem. Valami nincs itt rendben.... persze a jó értelemben nincs rendben... na Mosolygok Bettyre, mint aki valami nagy ajándékot kapott tőle... és így is van. Egy kisszék lábának támasztom én pedig nem sokkal előtte hasra vágom magam. Két kezemre hajtom az állam, lábaim pedig térd felett kapálóznak. ~Kedvesek, igen. És szeretnek is minket, tudom mert látom! Hééé... Te is látod Betty? A szikrázó, hófehér felhőcskéket, ami körül veszi őket? Mandy volt az első, aki körül fehérnek láttam és most itt vannak ők is. Szeretnék-e, hogy sokat legyünk itt? Nincs kétségem felőle, hogy a válasz igen. A lelkek párája soha nem ad ki hangot, legalábbis eddig így tudtam. Megjelenésük azonban többet mond minden kimondott szónál. Formájuk és főként a szinük még azt is elárulja, amit a tulajdonos nem is tud vagy gondol, de mégis őt jellemzi. ~Én is szeretek itt lenni Betty. Dimi bácsi nagyon vicces és Abie néni csupaszív teremtés, de Mandyvel is nagyon jó..... vissza akarok menni hozzá, hiszen olyan kedves és önzetlen. Te is tudod Betty, hiszen ott voltál velem, mikor megtalált és mikor hazavitt. Ruhát is kaptál tőle, te is... nalátod. Ha akarsz itt maradhatsz, hogy mindig tudj beszélni, de én szeretnék visszamenni. Jobban örülnék neki, ha velem jönnél, hiszen nagyon szeretlek, de te döntsd el. Biztosan jöhetünk ide sokszor, még ha máshol is lakunk..... Te Betty! Ne rajzoljam le Dimit és Abie-t? Szerinted örülnének neki? Kissé abszurd lenne azt mondani, hogy „még ki se mondtam” hiszen ez a társalgás a babámmal pusztán a gondolatok hangján ment végbe... szóval még végig sem gondoltam, de már nyúltam a tatyimért és elő is került pár színes és egy papír is. Úgy ahogy voltam, hason fekve terítettem magam elé a lapot és estem neki a munkának, Dimi és Abie megformálásának. Betty még mindig velem szemben, hogy ő is jól lássa és alkalom adtán segítsen is nekem. Persze nem azt várom, hogy a rongybabám is cerkát fogjon, hanem csak szóljon rám, ha ő másként látott valamit. Nem kell öt percnél több és máris ott van a papíron a két jótevőm, viszonylagos élethűségben... és persze egy jókora világos aurával maguk körül, ahogy én látom őket. Mindkettejük arca természetesen kedvesen mosolyog. Ha kinyílna az ajtó izgatottan ugrok fel hasalásomból. Bettyt és a lapot kezembe kapva lépnék feléjük és büszkén mutatnám meg rajzom, amit nekik szánok.
- A Kari. - kacsintok rá Abie-re, ha már ilyen érdeklődő, akkor elmondom neki, hogy a születésnapom ügyében mikor kereshet meg - Május nyolcadikán van a születésnapom, csak mondom. Persze a valóságban a világon semmi sértődés nincs abból, ha nem jegyzi meg, vagy el is felejti... Egyébként sem vagyok ilyen nagy ünneplős, szeretem inkább a barátaimat ünnepelni még az én szülinapomon is, szóval az mondjuk király lenne, ha az egész Protektorátus kocsma helyett a játszószobába költözne aznap, lenne torta meg gyümölcslé... Eltértem a tárgytól, mi? - Jól van, jól, abbahagytam. - emelem fel védekezően a mancsaimat - Tehát, komolyra fordítva a szót... Maradjunk annyiban, hogy félkomolyra fordítva, de azért felvázolom az elképzeléseimet, véleményemet a helyzet kapcsán, hogy aztán őszintén érdeklődhessek a Gyógyító hölgyemény meglátásai felől is. - Jó lenne tudni, mióta van meg neki az a babóca. - vetem fel az ötletet - Talán egy kis mágia előrébb vihetne a kérdésben. Mert valahogy csak hozzá került, nem? Lehet, hogy elcsíphetünk olyan emlékképeket, amik segítenek kideríteni, hogy pontosan mi történt a kicsivel, ha a baba már régebb óta vele van. Nem tudom. Vagy valami régi ruhája, amiben Mandy megtalálta vagy a hátizsákja... Mind-mind értékes információforrássá válhatnának. - Eva mindig itt van. Ő már vészhelyzetben sem nagyon ugrál. - nézek szét a folyosón, mert itt a falnak is Eva-füle van, szinte már vágom a távolból felharsanó "hallotam ám, fiatalúr" felkiáltást, de mindenki szerencséjére ez most elmarad - Én itt lakok, szóval szerintem nem lenne gond a felügyelet. Meg biztos akad még egy csomó önként jelentkező. Egyébként sem hiszem, hogy olyan nagyon sokáig tartana majd ez a gyerekvállalós berendezkedés. Annak idején a mini Corvin lányka is úgy volt, hogy pár évet nálunk lesz, de végül mégsem lett, meg szőrös is lett, úgyhogy kár ezen aggódni. - Érdekes lesz megtanítani írni és olvasni egy kislányt, aki nem beszél... Vagy deriválni. De, legalább nem küld el melegebb éghajlatra, nem? - nevetek fel, nem tudom miért, de én izgalmas kalandnak tartom ezt az egész helyzetet, nem pedig tehernek - Bár Lex nagyon jól elvan vele. Azt hiszem, hogy dumcsiznak. - bökök a fejemmel az ajtó másik oldala felé, és akár ez is egy járható út lehet arra, hogy megtudjunk valami plusz dolgot Cathyről. - Nem, nézd csak meg, ez úgyis olyan "lányos" dolog. - már csak udvariasságból sem nézném végig premier plán, ahogy levetkőzteti és megvizsgálja, ennyivel is gazdaságosabb a helyzet és megspórolok magamnak egy plusz kört. - Elköszönök, itt hagyom neki ezt a flúgost, aztán majd kifaggatom, mire jutottak egyáltalán. Meglehetősen furcsa lehet, hogy ennyire élőként beszélek egy rég holt szellemről, de nekem már teljesen természetes Lex jelenléte, és különben is, Eva mellett ne szokna hozzá az ember a láthatatlan világból szabadult entitásokhoz? Jó vicc.
Hát, az roppantul szerencsétlenül venné ki magát, ha azt mondanám, hogy olyan aranyos, ahogy hasra vágódik, hogy legszívesebben megzabálnám... igaz? Minden esetre finom melegséggel rezdül meg a "zöldség" erre a mozdulatsorra. ~ Én csak egy baba vagyok, nem értek hozzá drága Cathy, de egészen biztos vagyok benne, hogy ezek a felhőcskék jót jelentenek. ~ Szóval látja az aurákat? Hát ez igazán lenyűgöző... Illetve annyira nem, ezek még azok a született képességek, amiket néhány év alatt elkoptat a társadalom. A szülők meg a tanárok, olyan kijelentésekkel, hogy a gyerek képzelődik... És így szép lassan megvakítják a kicsiket. ~ Az az igazság Cathy, hogy nem igazán emlékszem Mandy néni előttről semmire. Hm, fura, lehet, hogy a fehér felhőcskék miatt van, nem gondolod? Minden esetre a ruhám nagyon szép, és hálás vagyok Mandy néninek, amiért ilyen kedves mindkettőnkkel. És kérlek, ne hagyj itt egyedül, jó? Nekem azért mégis csak te vagy a kis gazdám, ha itt maradnék, akkor nem lenne kihez beszélnem. Szóval inkább veled mennék, akárhova is viszel. Én is nagyon szeretlek téged Cathy! ~ Túlzás lenne mozgatni a babát és megölelni vele a lányt? Igen, túlzás lenne. Úgyhogy csak a magam zöldségében nyúlok az arcocskája felé, mintha egy lágy fuvallat megsimítaná a finom bőrt és a pihéket. ~ Ez nagyon klassz ötlet Cathy! Rajzolj rá engem is, légyszi! ~ Hogy most a babát vagy a zöld pacát, hát... Ahogy gondolja. ~ Hmm, szerintem Dimi bácsinak rajzolhatnál nagyobb pocakot. Csak mókázásból. ~ Nehogy már megússza, biztos értékelni fogja, hogy még babaként is az egója simogatásával töltöm az időmet. De meg fogja ezt még köszönni nekem, ha a tudtára adom, hogy egyébként én tudok beszélni a gyerekkel, úgyhogy nagyon ajánlom neki, hogy akkor se sértődjön meg, ha sörhasat kap Cathytől.
- Kipp-kopp! Nyitok be óvatosan, amikor Abie-vel már sikerült megbeszélnünk mindent, amit egyelőre ki tudtunk hozni a dologból. - Azt a mindenét, nézd meg Abie, de jóképű vagyok! - mutogatok a papírra, és legyek bármilyen humor-herold, igazán megmelengeti a szívemet a gesztus, hogy lerajzolt bennünket, ráadásul jókora hófehér aurával a testünk körül. Leeex... Nem akarsz esetleg mondani valamit? ~ Később, Dimi bácsi. ~ - Ha így folytatod, szeptembertől lehetsz a tanársegédem az egyetemen. - szólok immáron Cathyhez, a rajzot pedig Abie kezébe adom - Nekem most mennem kell, ifjú hölgy, de biztos vagyok benne, hogy még sokat fogunk találkozni. Nemsokára Mandy is érted jön. Aztán jót ne halljak, vili? Kacsintok rá a csöppségre, és nagy szeretettel simogatom meg a feje búbját, magára hagyva őt Abie-vel, addig meg körbeérdeklődök, hogy ki vállalna még rajtam kívül gyerekfelügyeletet a bázison.
//Én itt köszönöm szépen a játékot, Dimi jelenléte a továbbiakban nem indokolt, ha Lexre még igény van, akkor vele nagyon szívesen maradok még ^^ //
-Rendben, akkor karácsony… Vedd úgy, hogy aznapra a tiéd. -paskoltam meg a vállát barátian, mielőtt a szülinapos megjegyzésére reagáltam volna - Ó, azt könnyen megjegyzem, majdnem akkor van, mint a férjemnek. Egy pár nap eltérés van, ő is májusi… volt. -Tényleg. A baba… Azt inkább rád bíznám, ha nem gond, biztos több mindent ki tudsz deríteni róla, mint én. Ha nem is ma, úgy tűnik, visszatérő vendég lesz nálunk Cathyvel együtt… És erről jut eszembe, majd beszélek Mandyvel, hogy van-e bármi más, amit felhasználható lenne. Bár gondolom, akkor csak szólt volna… -teszem hozzá kissé csüggedten, de próba szerencse, megkérdezni nem tart semmiből. -No, akkor lesz egy „fogadott unokája”. Mehet a közös sütisütés, lesz, aki tartja a fonalat neki, amíg kötöget, meg… na jó, abbahagytam. A lényeg, hogy plusz egy ember. -bólintottam, de azért nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el -A jelentkezőkkel biztos nem lesz gond, bár szívem szerint megnézném, ahogy Gina babázik… vagy Will az aktuális bébiszitter… Na jó, tényleg abba hagytam. Inkább hallgatom, mit szól a kolléga az ötletemhez, de ahogy újra a deriválásnál kötünk ki, nem bírom megállni, hogy ne grimaszoljak egyet. -Ennyire rossz emlékeid vannak a matekról, hogy már megint azt emlegeted? Az igaz, hogy érdekes lesz… meg nekünk is szép kis kihívás lesz, de eddig úgy tűnik, nincs semmi „baja” a némaságon kívül. A siketnémák meg a vakok is képesek megtanulni, és… most kapcsolok, ennyi idősen már az iskolában is megtanulják az írás-olvasást… Hol volt ez a csöppség az elmúlt pár évben? -gondolkoztam hangosan, és csak azon csodálkozok, hogy ez hogy nem esett le előbb… Ahogy Dimi az ajtó felé int, én is arra pillantok, igaz, bentről szinte semmi zaj nem szűrődik ki, így kénytelen vagyok hinni neki, elvégre jobban ért hozzá. -Hátha neki sikerül kideríteni valamit… -jegyzem meg reménykedve, amikor pedig közli, hogy kimarad a továbbiakból, csak bólintok egyet. -Ahogy gondolod… mindenesetre akár lányos, akár nem, a közeljövőben szeretnélek téged is látni a rendelő falai között. Ahogy néztem, jó ideje hanyagolod a szokásos rutinvizsgálatokat, szóval… -nem menekülsz.
A szobába visszalépve kissé meglep Cathy ajándéka, ha már ennyi játék van körülötte, azt hittem, azokba veti bele magát… ő azonban ehelyett inkább rajzolt. Nekünk. Rólunk. Hát nem tünemény? -Nahát… ez nagyon kedves tőled, köszönjük. -mosolyodok el a rajzot látva, aztán körbe is pillantok, alkalmas hely után kutatva… -Cathy, Dimi, mit szólnátok hozzá, ha mire legközelebb jössz, kerítünk egy képkeretet, és keresünk neki egy helyet? Mondjuk a társalgóban? Vagy akár itt? Vagy kitaláljuk együtt… -ajánlom fel, de részemről akár az is rendben van, hogy Dimi éjjeliszekrényére, vagy az én nappalim falára kerül, de ha már ketten vagyunk rajta, úgy lenne az igazi, ha olyan helyre kerülne, ahol mindketten gyönyörködhetünk benne, nem igaz? Megvárom, amíg Dimitris elbúcsúzik a pöttömtől, aztán vetek egy pillantást az órámra, és én is Cathy felé fordulok, leguggolva mellé. -Cathy, lenne kedved megnézni, hogy hol dolgozok? -próbálom finoman felvezetni a témát, hisz felnőttek közül se sokan rajonganak az orvosi rendelőkért, hát még a gyerekek… pedig ők még mesefigurákat is szoktak kapni a falra. Itt az sincs… Hát, reméljük a legjobbakat. Igaz, átverni meg csak nem kéne a lurkót, jobb, ha előre szólok neki… -Tudod, Cathy, doktornéni vagyok… és mielőtt Mandy jönne, még szeretnélek megvizsgálni. Nem lesz szuri, ígérem! Helyette inkább meggyógyítom ezeket a csúnya kék-zöld foltjaidat. Áll az alku?-mosolyodok el cinkosul, majd a kezem nyújtom a kislány felé… Vagy ha kell, előbb segítek elpakolni a rajzfelszerelését, s csak utána indulunk el a rendelő felé.
~Nem mindig jelentenek jót Betty! ~ sóhajtok fel a kellemetlen emlékek nyomasztó fájdalmát érezve. Bizony, ezek a fehér színben pompázó aurák eddig ismeretlenek voltak számomra. Talán csak itt élnek ilyen jótét lelkek vagy csak Fortuna nem fogta a kezem eddigi utam során és csak most osztotta meg velem kegyét? ~Nem voltál velem ott Betty! Az árvaházban ahol éltem ez előtt. Ott mindenki.... Egyszer azt mondták loptam, pedig csak a saját vacsorám felét tettem el későbbre.... ezek a felhőcskék feketék és vörösek voltak! Mint a korom és vér. Láttad a hátam Betty a fürdésnél... azt akkor kaptam. Megosztom a babámmal eme kellemetlen emléket. Először beszélek a lelencről másokkal, nem mintha lett volna az eddigiek folyamán módom, vagy képességem rá. Beszélgetés, olyan új és olyan jó érzés. Megosztani mással az érzéseinket, múltunk jelképes tortájából feltálalni neki egy szeletet. Még akkor is ha ez a torta bizony nem édes, mint amilyennek lennie kellene. Bár Betty sorsa sem lehetett felhőtlen, hiszen egy kuka mélyén leltem rá. ~Ne szégyenkezz drága Betty! Én sem emlékszem semmire az előttről, hogy egy csapat túrázó fiatal rámtalált az erdőben. Utána jött az árvaház...... és ezt felejtsd el Betty! Nem vagyok a gazdád. Nem tulajdon vagy Betty. A barátom vagy! A legjobb barátom! És nagyon szeretlek! A zöld pára.... a baba felől felém nyúl. Nincs kétség, Betty nagyon különleges. Eddig minden esetben azt láttam, hogy ezek a felhőcskék csak a test körül lebegnek, de Bettyé..... arra megy amerre akar, hiszen Abie nénit is megsimizte a másik szobában. És a színe... zöld... ilyet sem láttam még. Agyacskám ugyan fel nem foghatja még, hogy mi is történik körülöttem. Lex-ről fogalmam nincs, létezése valószínűleg még hosszú évekig titok marad. Vajon az egykor éltek földön maradt lelkének színe a zöld? Az övék és senki másé? Vagy úgy jött létre, mint mikor festéket keverünk? Zöld. A kék és a sárga gyermeke. A kék a félelem színe, a sárga pedig a bánaté. Erről lehet szó? Az itt maradt lélek félne az elmúlástól és bánatos, amiért sok dolgot kellett maga mögött hagynia? Ki tudja. ~Persze Betty. Téged is oda rajzollak. Sőt, ha hazaértünk kapsz pár olyan rajzot is, ahol csak ketten vagyunk. Jó lesz? Elő is szedem a megfelelő színeket és a kedves babám pár pillanat múlva ott díszeleg Dimi és Abie között. Csak úgy mosolyognak nadrággomb szemecskéi. Az instrukciókat betartva egy vicces pocakot kap Dimi alakja, persze azért nem valami karikatúra jellegűt.... csak kicsit nagyobbat, mint az eredeti.
A kopogtatásra felpattanok és begyűjtöm az elismeréseket. Tanársegéd? Én? Elvigyorodom a gondolatra és el is képzelem amint szeptembertől büszkén masírozok az előadóban, szorgosan fülest osztva a nálam jóval nagyobbaknak, ha puskázáson érem őket. A májam csak még jobban hizlalja, mikor Abie már a rajzocskám helyét keresi a falon. Soha sem tették ki egyetlen rajzom sem közszemlére. Szóval valóban tetszik nekik? Nem mintha bárkitől kegyes hazugságot feltételeznék ezen a helyen. Minden esetre nem leszek felhőtlenül boldog, mikor Dimi elköszön tőlem. Egy nagy öleléssel intek búcsút neki. Ketten, jobban mondva hárman maradtunk, hiszen Betty beszélőkéjének megismerésével most már ő is minden tekintetben személy. Abie munkahelye.... tényleg megnézhetem? Ugyan nincsenek kellemes emlékeim az orvosi rendelőkkel kapcsolatban de megnyugtat, hogy nem lesz szuri. Attól nagyon félek ám. És az ajánlat, hogy eltűnhetnek ezek a foltok? Persze közel sem látta még mindet és igazából nem is tudom meg akarok-e szabadulni tőlük. Mindegyikük egy emlék. Pokoli emlékek ugyan, de arról mesélnek nekem, hogy volt rossz sorom is és ez csak felerősíti azt a sót, ahol most van szerencsém lenni, élni. Megfogom Abie kezét persze csak az után, hogy minden dolgom visszakerült a táskámba az pedig a hátamra. Balomban természetesen Betty kap helyet. ~Ne félj Betty, te sem kapsz szurit!
~ A fehér színűekre értettem, Cathy! ~ Javítom ki kicsit "szégyenkezve", amiért így félreértettük egymást. Hiába, a nőkkel mindig képes voltam szót érteni, a gyerekekkel igen kevés gyakorlatom volt. Ettől függetlenül azért jó vagyok, nem? Egészen elszörnyedek azokon a dolgokon, amiket elmesél. Egy kisember sem érdemel ilyen bánásmódot, de lehet, csak a görög vérem maradéka beszél belőlem, vagy a farkaslétem, vagy a túlvilág jótákony áldása, nem tudom. Aprón sötétedik be a zöld árnyalat, borongós, de szeretetteljes. ~ Jaj Cathy... ~ Akaratlanul csusszanhat át az együttérzésem a kicsi gondolatai közé. ~ Többet már nem fognak bántani, megígérem neked. Én majd vigyázok rád. ~ Ha nem is én, ezek a tökkelütöttek egészen biztosan, illetve csak Dimdim a tökkel ütött, Abigail egészen csinos. Az energia, amiből állok, hűvössége ellenére valamiféle melegséget, kedves szellőt áraszt magából, a világ már csak így működik, szeretre szeretet a válasz, és ha sokat fog ide járni a csöppség, talán tényleg barátok lehetünk majd. ~ Nem úgy értettem! Köszönöm, hogy vagy nekem Cathy és a gondomat viseled, nekem is te vagy a legeslegjobb barátom! De tudod mit? Szerintem jobb lenne, ha most megengednéd Abie néninek, hogy ő is úgy gondoskodjon rólad, ahogy te rólam. Én mondom, nagyon jó érzés ám... ~ Próbálok némileg segíteni az élőknek ezzel a kisebb ráhatással. ~ Szuper lesz! Már alig várom! Ez a rajz pedig nagyon jól sikerült, így már Dimi bácsi is élethű! ~ Kuncogok még egy rövidkét, aztán hagyom, hogy Abigail végezze a dolgát. A szünetet kihasználva most őt igyekszem megkörnyékezni, ámbár nem tudom, mennyire nyitott az ilyesmire vagy hogy lesz-e értelme, de ha már itt vagyok, talán nem kell majd Dimdimmel üzengetnem. ~ Ööö... hahó... Izé... Abigail! Abigail? Hallassz? ~ - átlibbenek a másik oldalára - ~ És most? Most hallassz? Egy pillanat... Hála az égnek!~ - felelek a baba nevében megkönnyebbülve, de azt hiszem, kezdek lemerülni - ~ Szóval... ~ - "fordulok" ismét Abigailhez - ~ Azt mondta Cathy, hogy árvaházban volt, és hogy bántalmazták. Lopással vádolták, de nem lopott. Fekete és vörös aurákat mesélt. Azt is mondja, hogy valami túrázók találták meg az erdőben, és hogy az előttről nem emlékszik semmire sem. Aztán került lelencbe. Édes kis bogárka... ~ - hopp, ezt megtarthattam volna magamnak - ~ Ja, egyébként Alexaiosz vagyok, ahogy Dimdimet ismerem, biztos nem mesélt rólam túl sokat... Megígértem Cathynek, hogy itt beszélgetek majd vele, azt hiszi, hogy Betty vagyok, a babája. De mondtam, hogy a "varázserő" miatt csak itt tudunk beszélni, szóval... Ennyi. ~ Elképzelésem sincs, hogy sikerült-e eljuttatnom neki bármit is, de a Tetoválómesterhez hasonlatosan attól még ez nem akadályoz abban, hogy mondjam, és mondjam, és mondjam...
Megvárom, amíg a csöpp művésznő elkészül, hogy aztán kéz a kézben keressük fel a kis kirándulásunk következő helyszínét, a rendelőt. Túl sokat nem kell sétálnunk hozzá, mégis, egy pillanatra sikerül megtorpannom út közben a folyosó közepén, ahogy meghallom, valaki a nevemen szólongat. Lassan tekintek körbe, és mire a szellem átlibben egyik oldalamról a másikra, halványan már az én szemeim előtt is kirajzolódnak a vonásai. ~Ó, szervusz! Igen, figyelek. Mit szeretnél?~ -kérdezek vissza a kérdésére, majd lassan újra megindulok Cathyvel a folyosón, közben is tudok figyelni a körülöttünk derengő szellemre. Az energiák alapján érzékelem, hogy ugyanaz az illető az, aki Dimi közbenjárásával az előbb is segített nekünk, így aztán nem tartok tőle különösebben, inkább érdeklődve hallgatom, mit szeretne megosztani velem. Hallgatom a szavait, és bár valahol örülök, hogy ennyi mindent sikerült megtudnia, másfelől azonban eléggé elkeserítő a dolog… ~Ami azt illeti, ez nem hangzik túl jól, sőt… rosszabb, mint amire számítottam. Fekete és vörös, ilyen szövegkörnyezetben azt hiszem, nem épp a legszerencsésebb színek, igaz, nem tudom, pontosan mit jelentenek Cathynél az egyes színek, csak remélni tudom, hogy hasonlót, mint amit a színelméletnél tanítanak, de… várj csak egy pillanatra? Azt mondod, hogy a kislány látja az aurákat? ~ -kérdezek vissza csodálkozva, közben pedig eszembe jut a rajza, és a körénk rajzolt aura, még ha akkor nem is kapcsoltam egyből, hogy mi lehet az valójában… ~Jól sejted, túl sokat valóban nem mesélt, de akkor örvendek a találkozásnak. És köszönöm a segítséget! Majd továbbítom a többiek felé is, amiket sikerült kiderítened. Nagy segítség, hogy legalább te képes vagy beszélni a kicsivel. ~ -mosolyodok el hálásan, pont mire odaérünk az orvosi szobáig… Nem tudom, a szellemünk ide is követ-e minket, mindenesetre miután sikerült előkerítenem a kulcsokat a zsebemből, be is irányítom a csöppséget. -Nos, ez lenne az orvosi szoba. -mutatok körbe, miután felkapcsoltam a villanyt, a csempézett fehér helység pedig fényárban kezd úszni. Nem valami bő lére eresztett bemutató, de nem hiszem, hogy különösebben érdekelné Cathyt, ha olyan szinten belemennék az idegenvezetésbe, mint a tanoncoknál, vagy újonnan jött gyógyítóknál szoktam. Ettől függetlenül azonban néhány dolgot neki is megmutatok… Ilyen például az egyik szekrényből elővarázsolt doboz a különböző illatos, szárított gyógynövényekkel, amit oda is tartok elé, had nézze meg nyugodtan közelebbről, sőt… -Nézd csak? Lehet, hogy nem olyan szépek így szárazon, mint frissen, de ha lecsípsz egy levelet és elmorzsolod az ujjaid között… -nyúlok egy darab menta után. Egy finom mozdulattal töröm meg a sápadt színű leveleket, hogy miután óvatosan megszagoltam, Cathy felé nyújtsam, „szimatolásra” - Akkor egész finom illatuk van. Ez menta, de van még citromfű, levendula, kakukkfű, cickafark… Na jó, a cickafarknak annyira nem jó az illata, de ha az ember varr néhány apró zsákocskát és megtölti ilyenekkel, egész kellemes kis illatpárnákat lehet készíteni belőlük. Ha szeretnéd, egyszer majd készíthetünk közösen is. -ajánlom fel a kislánynak. Ki tudja, lehet, annyira megszereti, hogy egyszer még talán gyógyító lesz belőle… A dobozt visszazárva még rámutatok néhány szekrényre, megmutatva Cathynek, hogy mi mit rejt… „ez a fehér köpenyeket, ez a kötszert, ez a gyógyszereket, amihez gyerekeknek nem szabad nyúlni… ” Pár perc az egész, nem több, de így talán az ifjú hölgy is otthonosabban érzi magát… vagy ha azt nem is, talán kevésbé tűnik rémisztőnek számára a hely. -Gyere, csüccs ide a vizsgálóra, bújj ki a pólódból, és had nézzem meg azokat a csúnya foltokat. -paskolom meg a párnázott asztalt, mire kapcsolok, hogy nem épp gyermekorvosi rendelőnek vagyunk berendezkedve, így aztán kerítek is egy széket, hogy ne okozzon gondot a lánynak a magasság. -Nyugodtan lépj a székre, most szabad. -teszem még hozzá barátságosan, miközben odalépek a pulthoz, hogy kezet mossak, majd a nyakamban a sztetoszkóppal sétáljak vissza a vizsgálóhoz, hogy ha kell, segítsek a vetkőzésnél.
Megnyugvást sugárzó pofival mosolygok a babácskám gomb szemei közé. ~Én is vigyázni fogok rád drága Bettykém. Érted szembe szállok még éjfekete lelkűekkel is. Pedig hidd csak el, szörnyen félek tőlük.~ Nyugtatgatom a csodababám. Még most sem hiszem el teljesen, hogy ekkora szerencsém van és egy olyan babát találok, aki tud beszélni. Aminek még jobban örülök az az, hogy meg is érti én mit mondok hangok híján is. Ez az öröm és az, hogy tetszik az új barátaimnak a rajzocskám egy letörölhetetlen mosolyt csal a pofimra, ami jó ideig ott is fog díszelegni rajta. Még akkor is, amikor elindulunk Abie-nénivel a rendelő felé. Az említett hely sok gyerekben keltene pokoli félelmet. Jómagam más érzésekkel viseltetek iránta. A félsz nem igazán az a szó, ami kifejezhetné. Így, a purgat6óriumból visszakapaszkodva nem sok olyan dolog van ezen a földön, ami tárgy vagy hely és megijeszt. Hiszen sok pofont kaptam már a szószoros értelemben ahhoz, hogy egy szobácska tömve számomra ismeretlen tárgyakkal félelmet korbácsoljon. Egy pillanatra értetlenül bámulok fel Abie-re, mikor a jó doktornéni megtorpan. A zöld felhőcske velünk van és az arcához simul pontban akkor, mintha csókot akarna lopni tőle. ~Héééé Betty. Ez te voltál? Azt szeretnéd, ha téged is megvizsgáljon a doktornéni? Majd meglátom mit tehetek.~ határozom el magam, hogy ha én tetőtől talpig fel leszek térképezve, akkor Betty baba se maradjon ki a jóból. Még az is lehet, hogy tudőgyuszija van és csak az én figyelmetlenségem miatt nem hallottam köhögni szegénykémet. A rendelőbe belépve lopva körbepillantok. Nem valami barátságos ez a hely, főként az ismeretlen eszközök miatt nem az, de mint már mondottam egy cseppet sem félek. Na jó, talán egy kicsit izgulok és ezt a z érzést is szőnyeg alá söpri Abie, mikor bevezet a gyógyító füvek rejtelmeibe. Kíváncsian szaglászom meg valamennyit és tényleg.... kellemes illatot áraszt a kezecském a menta piszkálása után. ~Ma már tuti nem mosok kezet.~ jegyzem meg magamban és a nap hátralévő részében is igen sűrűn szimatolom meg a kacsóm. Itt az idő, Abie megpaskolja az asztalkát a fehér műbőr borításút. Kicsiké az elsőbbség, tehát lekapom Bettykém ruhácskáját és egy kedves mosollyal, amit Abie-nek címzek lerakom a rongybabát oda, ahová a doktornéni mutatott. Ha sor kerül a legjobb barátom megvizsgálására ha nem magam is levetem a pólóm és várok a soromra. Nincs szégyenkezni valóm, de ettől függetlenül kissé elvörösödik az arcom, mikor napvilágot lát a hátam a két hatalmas vörös csíkkal, amit egy vastag nadrágszíj okozott pár hónappal ez előtt. Tudom jól, hogy büszkén kellene viselnem, hiszen hang nélkül tűrtem akkor és csak az azt követő éjszakát pityeregtem át, de mégis.... olyan dolog ez, amit nem szívesen mutogat az ember lánya.
Egy csöppet meglep, amikor visszafordulva Cathy helyett a babáját pillantom meg vizsgálatra készülve, de különösebben nem akadok fenn a dolgon. Sztetoszkóp fel, s már vizsgálom is a játékbabát, mint ha ő is igazi lenne, s ha még valami hangot is kiadna, biztos átakasztanám a kislány nyakába is a készüléket. Így azonban túl nagy érdekessége nincs a dolognak. Mire a babavizsgálat végére érek, már a kisasszony is elkészül a vetkőzéssel, azonban ahogy meglátom, milyen „színes” múltja is lehetett – csupa kék-zöld-lila-vörös-sárga foltok, hogy azokról a vörös csíkokról már ne is beszéljek – egy kissé én is elszörnyedek. Mégis miféle „szörnyeteg” képes arra, hogy egy ilyen kislányra kezet emeljen? Mandy szólt, hogy mire számítsak, de így élőben látni, azért mégiscsak más… Próbálom a lehető legóvatosabban elvégezni a vizsgálatot, hogy a minimálist leszámítva minél kevesebb kellemetlenséget okozzak a kicsinek. Nem is igazán hallhatja a hangom közben, csupán amikor egyik instrukciót a másik után adom… ”Vegyél nagy levegőt, kérlek, most fújd ki… most még egyszer nagy levegő, megint kifúj…” vagy ”Most mondd szépen, hogy ”áááá”. Túl sok időt nem vesz igénybe a dolog annak ellenére, hogy egész sok mindent sikerül megnéznem – magasság, súly, vérnyomás, látásvizsgálat, reflexek ellenőrzése, a vérvétel meg csak azért maradt el, mert megígértem, hogy nem lesz szuri… Lehet, elhamarkodott döntés volt? Lehet, mindenesetre ha már ígéretet tettem, akkor állom is a szavam, és ahogy az utolsó műszer is a helyére került, újra megkérem Cathyt, hogy foglaljon helyet a vizsgálón. -Bólints, ha fáj, rendben? -kérdezem tőle, majd finoman nyomkodni kezdem a hátát, több helyen is. Ha még érzékenyek a sérülései, akkor az első fájó pontnál egy „Bocsánat”-ot követően váltok át a Röntgen varázslatra, hogy úgy szemléljem meg alaposabban a kislány sérüléseit. A torkáról nem is beszélve, hisz még mindig foglalkoztat, hogy kiderítsem, vajon fizikai eredetű-e a némasága… Amíg a varázslattal vizsgáltam, fájdalmat biztosan nem, ellenben kellemes, bizsergető melegséget azt érezhetett Cathy, nem tudom, mennyire sikerül meglepnem vele… mindenesetre ha kíváncsiskodna, csak bátorítóan rámosolygok. Aztán, ha már sikerült kiderítenem, mennyire komolyak a sérülései, akkor a Gyógyítás varázslattal állok neki eltüntetni egyik színes foltját a másik után – nem illenek azok egy ilyen aranyos kislányhoz… Az meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg ragaszkodik hozzájuk a csöppség, hisz elég lehet annak az emlékével együtt élnie, ahogy szerezte őket… -Nos, kisasszony, azt hiszem, készen is vagyunk. -szólaltam meg, miután az utolsó zúzódása is szinte láthatatlanná vált, és felé nyújtottam a felsőjét, hogy ha úgy adódik, segítsek neki belebújni. -Ha a másik rendelőmben lennénk, akkor most megkínálnálak valami édességgel, amiért ilyen ügyes voltál, de nem tudok róla, hogy itt bárki is rejtegetne ilyesmit… -pillantok körbe a rendelőben - Mit szólnál, ha körbenéznénk a konyhában? Úgy is uzsonnaidő lesz lassacskán, és Mandy is megérkezik lassan. -vetettem fel az ötletet, majd ha Cathy benne volt, akkor mehettünk is. Ha pedig Mandy megérkezik, nekem úgy is lesz némi megbeszélni jelenteni valóm…
// Azt hiszem megcselekedtük, amit megkövetelt a haza Részemről ez már záró lenne, úgy is megy már egy jó ideje a játék, és biztos találkozunk még a későbbiekben is O.O Én legalábbis szeretném… Köszönöm a játékot! //
Mikor Betty felkerül az asztalra már akkor tudom, hogy ez nem biztos, hogy jó ötlet. ~Úr isten, és ha valamit talál nála a doktornéni? Betty, ne félj, nem lesz semmi baj.~ Mi lesz ha beteg? Hogyan gondoskodom akkor róla? Ha gyógyszer kell? Vagy szurira kell járnunk? Meg fogják érteni a felnőttek? Nekik lehet csak egy rongybaba, egy a sok közül, de nekem a legjobb barátom, a kicsinyem. Ha valami baja lesz én....... de szerencsére nem mond semmit és az aurája is marad fehér. Akkor biztosan nincs is baja Bettynek ugye? De most én jövök. ~Látod Betty, nem kaptál szurit.~ Én is felülök a vizsgálat helyére és egy cseppet sem félek. Nem úgy, mint Bettynél. Őt féltem, magamat nem. Mi szörnyűség történhet velem olyan, amit eddig nem tapasztaltam? Semmi. Szóval követem az utasításokat, úgy ahogyan azt kell. Kilégzés, belégzés, egy szép nagy ÁÁÁáááá... tehát büszke lehet rám Abie néni. ~Bólintok ha fáj, rendben~ de még végig sem gondolom és máris billegtetnem kell a fejecském. A hátam fájdalmasan sajdul meg, mintha most szereztem volna újra a sebet.... de ez meg mi? A fájdalom hamar elmúlik, helyette meg valami... nem is tudom milyen érzés. Mintha madártollal csiklandoznák a hátam. Felé fordulok és egy mosoly fogad, melyet viszonzok. Kész is vagyunk? Tényleg? Végignézek magamon és..... Te jó ég? Hol vannak a foltok? Egy pillanatra elszontyolodom, hiszen mégis csak emlékek voltak, és abból nekem nagyon kevés van. De lehet így van ez jól és az eddigi rossz tapasztalások helyét elfoglalja valami új és gyönyörű. Olyan dolgok, melyben eddig nem volt részem. Törődés és szeretet, csak a szót ismertem eddig és most? Itt van Mandy, aki kirántott a kukából és befogadott. Dimi aki megtanította beszélni a babám és most Abie-néni, aki elvette minden olyan pofon rám nyomott bélyegét, melyet ok nélkül kaptam. ~Konyha? Betty mit szólsz?~ azzal a lendülettel felkapom a rongybabámat, szabad kezem pedig Abiébe tunkolom, ezzel jelezvén, hogy imádom az ötletel.
//Nagyon köszönöm a játékot mindkettőtöknek :*******//
Csak másnap tudta meg, hogy Jasont is elragadta a Vörös őrület aznap este. Ennél csapnivalóbb apát még valószínűleg nem hordott a hátán a föld, persze mentéségére legyen mondva elég sok szar ugrándozott a Vörös Hold éjszakján a palacsintasütőben és legrosszabb rémálmaiban sem merte volna feltételezni, hogy Alignak idő előtt magához akarja szólítani, azt, akit egyébként úgyis neki szánt. Ezek után azonban már mindegy, és örült, hogy nem kell feláldoznia őt. Legalábbis most nagyon úgy tűnt, hogy az egység helyreállíthatatlan, ami Jasonnak ez életet jelenti… mindenki másnak pedig pusztulást és halált. Ideje lenni egy csoportos kitelepülést véghezvinni Fairbanks városában, aztán napalmmal felégetni az egészet. Az talán használna. William autója annyira megtetszett neki, hogy még nem is vitte vissza neki. A hírek szerint amúgy sem fogja hiányolni, hiszen ugyanúgy, ahogy sokan mások, ő is mély álomba szenderült a hold vörös árnyalatának elkopása után. Rejtély, de nyilván Alignaknak volt hozzá köze valamilyen formában, ezért rohadtul nem volt nyugodt. Most sem volt az. Másnap ismét bement a protektorátusra, és most nem rúgta be az ajtót, hanem William telefonjának névjegyzékét tüzetesebben végiglapozgatva ismerős nevek után kutatott. Idővel talált is egy Bela Lugosi nevezetűt, akit személyesen is ismert. A főnök telefonja visszaadásának ígéretével, meg egy fiatal fiú meglátogatásának lehetőségét felvetve találkozót kért, és minden gond nélkül be is léphetett, főleg mivel ő cipelte be az ájult protektort múltkorában, megmentve ezzel az életét. Igazán jött a szervezet egyel. Bela meg egyébként is nyilván úgy gondolta, hogy jó pont lehet, ha William telefonját visszakapják. Talán még előléptetésben is reménykedett. Amilyen szerencsétlen volt úgy alapból, rá is fért némi löket. A telefon, ami immár nem Willé volt, mert azt visszaadta, hanem a sajátja, bőszen csörgedezett. Jött a hír, hogy a fia már jár… vagyis, hogy felébredt. Ideje a vadőr kocsiját is visszavinni, talán szüksége lesz rá. Ha akarja Bela ezt is saját érdemnek tüntetheti fel, cserébe amiért szólt Jason ébredéséről. Az ajtó kinyílt, ahogy bekopogott és már el is tűnt a kíváncsi szemek elől. Egyszerű farmert és fekete pulcsit viselt. Bela útba igazította, majd sóhajtva kopogott egyet a szoba ajtaján, ahová Jasont befektették. Nem várta meg, hogy a fiú szóljon is valamit, hanem ideges mozdulattal a kilincsre tette kezét és benyitott. Nem remegett a hangja, de csak gyakorlott hamiskártyás mivolta végett volt képes kedélyes mosolyt villantani a fiúra, miközben kezével intett neki. – Szevasz – kezdte vidáman, majd becsukta maga mögött az ajtót. – Hogy vagy? – folytatta árnyalatnyi aggodalmat a hangjába csempészve. Csak azért nem mutatta ki valódi aggodalmát, mert nem akarta megijeszteni vele Jasont. A kötelező körök után rátérhetnek a lényegre is akár, de felvezetésnek az ilyen teljesen hétköznapi kezdés is megteszi.
Nem voltam túl jól és nem feltétlenül a fizikai állapotomra értve. Az sem volt persze tökéletes, habár az itteni Őrzők azért valamennyit segítettek - remélem -, de a kezem így is gipszben volt. Csodás. És az emlékek... Elég káosz volt a fejemben, ami azt illeti, egy valamiben azonban mindennél biztosabb voltam. Gyűlöltem ezt a helyet, gyűlöltem ezt a világot és David sem volt éppen a szívem csücske, hogy idehozott és belerángatott ebbe az egészbe. Miért kell ilyen őrültem bonyolulttá és nehézzé tenni az egészet? Egyedüli vigaszom Lilo volt, hogy ott volt mellettem, alig lehetett kirobbantani. Itt aludt, viszont ahogyan magamhoz tértem, már nem akartam túl sokáig itt maradni, irtóztam ettől a helytől, sokkal közelebb voltam hozzájuk, mint szerettem volna. Úgyhogy amint lehetett, megkértem Lilót, kerítsen valakit, aki megmondja, hazamehetek-e már, aztán már itt sem vagyok, ígérem. Nem tartok fel senkit, nem kell babusgatni és gondoskodni rólam. Mindennél jobban szerettem volna szabadulni innen. Sőt, ebből az egész városból és szívesen elfelejtettem volna ezt az egész világot is, de tekintve a helyzetemet, helyzetünket, nem lett volna túl áldásos. Kopogtattak, ám válaszolni sem volt időm, máris nyílt az ajtó és David lépett be rajta. Nagyszerű, már csak ő hiányzott... Az ágyam szélén ücsörögtem és valami könyvet olvastam, amit itt találtam, vagy valaki hozta, nem tudom. Valamivel le kellett foglalnom a gondolataimat, amíg Lilo távol volt, éppen elég, hogy álmaimban kísérteni fognak az azon a napon történtek. - Szia - köszöntem vissza, ám az én hangomban semmi vidámság nem volt. Sem megjátszott, sem valódi. Nem örültem neki, hogy láthatom, bár az elmúlt fél évünket, meg az ittlétünket tekintve szerintem nem újdonság ez számára. - Jól - hazudtam könnyedén, még arról is megfelejtkezve, hogy képes kiszagolni, ha nem az igazságot mondom neki. Nem volt kedvem beszélgetni vele, a történtekről meg pláne nem, én pedig naivan abban hittem, ha megpróbálom ezzel elintézni, annyiban is hagyja a dolgot. - Miért jöttél? Majd Lilóval hazamegyünk.
Anguta tisztában volt vele, hogy Jason a háta közepére sem kívánja, de attól még nem fogja magára hagyni egy idegenekkel teli helyen, ami még csak nem is kórház. Legalább a tesójának megengedték, hogy itt legyen vele. Meg kell majd köszönnie annak a fickónak, aki behozta őket. Bela tartott némi beszámolót is a történtekről, legalábbis arról, hogy egy harcos talált rá a fiára, meg a farkasra ájultan. Eliza persze korábban rájuk talált és kihívta a mentőket is, ami egyébként borzasztó ostobaság volt részéről… jó mondjuk nem tudhatta, hogy Jason ideiglenes edzőpartnere egy farkas volt, és azokat nem illik kórházba vinni, mert túl sok kérdés merülhet fel az orvosokban, de szerencsére az őrző elhárította valahogy a mentősöket. Lehet vannak kapcsolatai erre-arra és kihasználta azokat. Jól tette, majd vesz egy üveg bort neki, vagy whiskyt, de egyelőre Jason volt a fontos és a könnyed hazugsága, amit kiejtett a száján. – Remek – vigyorodott el, mint aki nem látott át a szitán. – Ennek örülök. Bár úgy nézem egy ideig a kockulásról le kell mondanod – pillantott a begipszelt kezére. Jason nem volt odáig érte és ezt igyekezett minden adandó alkalommal ki is mutatni. Nem neheztelt rá emiatt. Saját maga is legszívesebben levegőnek nézne egy olyan apát, aki ki akarja nyírni. - Nem azért jöttem, hogy hazavigyelek – hazudta könnyedén és hihetően, de már csak félig volt kamu, mert ebben a pillanatban le is tett arról, hogy hazavigye. Ha nem akar jönni most, majd megy a tesójával. Elég sok van a rovásán, és nem akarta még további kényszerrel is tetézni bűnlajstromát. – Meg, ahogy látom a lábaddal nincs probléma – közelebb lépett az ágyon ülő fiúhoz, majd széjjelnézett a helyiségben. - Takaros – bólintott elismerően. – De elég a bájcsevejből – nézett a fiúra fürkésző pillantás közepette. - Mire emlékszel? – tudni akarta beszélt-e hozzá Alignak. Mondott-e neki valamit, vagy hagyta, hogy a fiú elméje feledésbe merüljön, mialatt nekiesett Balthazarnak. Az információk jöttek szép sorba innen-onnan. A falkától és a testvéreitől is, valamint Bela is hozzátette a maga szerény kis tudását. – Egyáltalán miért kerested fel azt a farkast? Ő… kényszerített? – persze lehet, hogy nem emlékszik arra sem. Sokan még mindig alszanak a Vörös Hold miatt, de néhányan, akik átélték a támadó szerepét nem zuhantak a sötétségbe, így van némi képe már Angutának, hogy mi is történhetett. De akik beszámoltak a történtekről, farkasok voltak jobbára, vagy őrzők. Lehet emberek esetében a teljes homályt küldte Alignak rájuk. Vagy nem, de ideje kideríteni. Aggasztó volt az is, hogy a protektorátus vezetősége egy kivételével bealudt, pedig közülük sem mindenkit érintett Alignak bosszúja. - Amúgy, ha van kérdésed, tett fel – tette még hozzá, amennyiben a fiú nem kezdett el magától faggatózni, hogy mi a fészkes fene volt ez az egész.
- Csodás meglátás - mormogtam magam egy szemforgatást követően. Kit érdekel a kockulás? Eddig nem is gondoltam rá, de köszi, hogy felhívtad rá a figyelmemet, most már tényleg emiatt is szarabb. Majd egy kézzel megoldom egyébként, vagy csak szimplán nem kockulok, majd eldől, most nem akartam ezzel foglalkozni, volt éppen elég szar a palacsintában. - Nagyszerű, legalább ezen nem kell vitáznunk - ez azért jó hír volt, mert tekintve, mennyi minden miatt képes voltam és lennék nekiesni, legalább ezt kihúzhatjuk a listáról. Amúgy sem igazán szerettem volna, hogy ő furikázzon haza, tökéletesen megvagyunk a busszal is. - Nincs, szerencsére - bólintottam aprót. A.. lentebb kapott sérülésem már meggyógyították, úgyhogy amiatt nem kell paráznom, meg a törésre is kaptam valami lötyit, de fogalmam sincsen, használt-e egyáltalán. - Kinek mi - vontam meg a vállam. Én irtóztam ettől a helytől és szívesen mentem volna már végre el innen. Semmi sem volt takaros, vagy csinos ebben az átkozott városban, se ez a szoba, se a kapott lakás, mert nem tudtam úgy tekinteni rá, mint a sajátomra. Átmeneti állapot, szükség, kényszer, hiszen nincsen más megoldás. - Hogy mire? - kérdezek vissza a homlokomat ráncolva. - Mindenre - ez volt a legrosszabb az egészben. - Nem tudom, elmentem sétálni, mert borzasztóan fájt a fejem, aztán egyszer csak.. muszáj volt bekopogtatnom pont abba a házba. Ám alig nyitott ajtót a Balthazar nevű srác, elvesztettem az irányítást a testem fölött. Az a valami irányított és beszélt, az én hangom volt, de nem én mondtam azokat. Aztán nekiesett a srácnak, azt mondta, tiszta szégyene a fajnak. Egy cseppet sem sajnált sem engem, sem a srácot, azt mondta, nem is hiányoznék senkinek. Nagyon.. furcsa és félelmetes volt - emelem Davidre az eddig semmibe meredő tekintetemet. Megjelent előttem ismét a szoba, Balthazar, a dulakodás, a harc, a fájdalom, minden. Borzasztó. - Hogy történhetett meg ez az egész? És miért pont én? Ki volt az a valaki, aki átvette a testem felett az irányítást? És miért? - használtam ki egyből a felkínált alkalmat és zúdítottam a kérdéseimet Davidre. Ő mondta, hogy kérdezzek, hát tessék, én megtettem.
A megjegyzésével nem derítette jobb kedvre, nem is várta, hogy ettől a hangulata kivirágzik, de arra nem gondolt, hogy még rosszabb állapotban lesz érzelmileg. Pedig így sétálhat a szabadban, beszélgethet másokkal… akár még az apjával is, ha nagyon… hát nem, azt nyilván nem fogja megtenni. Sebaj. Majd ellesz. Eliza biztos ki fogja szolgálni teljes mértékben. Gyakorlatilag arany élete lesz, amíg a keze rendbe nem jön. - Ja – bólintott rá kelletlenül. Azért jó lett volna, ha haza engedi vitetni magát, de ha nem, hát nem. Nem kényszer végül is, amíg ki nem dobják a szűrét innét. Könnyedén megúszta. Sokkal könnyebben, mint sokan mások, akiket Alignak belekevert a kis játékaiba, és mivel úgy tűnt a karján kívül mindene rendbe jött, vagy nem is volt semmi baja, így hamar fel fog épülni. Persze mindegy, mert Angutát fogja hibáztatni érte. Kicsi vagy nagy sérülés, ő rángatta ide a fiút, hogy aztán idővel megölje. Soha nem fogja megbocsájtani ezt, és Anguta nem is várta, hogy ez valaha megtörténjen. Neki is jobb, ha nem szereti apjaként, mert akkor sokkal könnyebb véghezvinni Alignak kívánságát. Vagyis könnyebb lett volna, mert ez az opció úgy tűnt ellebegett a fejük felől. - Na igen – sóhajtott kelletlenül. Ez így nagyon fárasztó és hosszú beszélgetés lesz. A fiú ellenáll, Anguta meg nem akart erőltetni semmit, nehogy még jobban meggyűlölje őt. Hát, már amennyiben ezt képes még fokozni. Viszont szüksége volt, hogy a fia elmondja, amit átélt, és ezáltal talán a lelkén is könnyíthet valamicskét. Nem lehet olyan felemelő érzés, hogy valaki dróton rángatja, mint valami marionett bábút. Úgy tűnt félelme alaptalannak bizonyult, mert Jason kiadta magából a megszállás eseményeit. Ráadásul mindenre emlékszik. Hát, nagyszerű, csak épp azt nem tudta, hogy ez maradandó legyen, vagy keressenek egy mágust, aki szép rózsaszínűvé változtatja az elmúlt néhány napot számára. Eldöntendő kérdés, de nem Anguta fog választani. Rábízza Jasonra, hogy mit szeretne. Végighallgatta, aztán figyelte ahogy ránéz, bólintott egyet, jelezve, hogy megértette. – Hazudott, ugye te is tudod? – kérdezte nyugodt hangon. Még, hogy nem hiányozna senkinek. Badarság. A tesója kikaparná a saját szemét, ha Jasonnak valami baja esne. Érezte a fiú felindultságát és a rettegést is, amit nyilván a téma váltott ki belőle. Az emlék hatása alatt állhatott, hiszen itt semmitől sem kellett tartania. Csak egy apától, aki idővel meg akarja ölni. Jason még nem tudja, hogy ez valószínűleg már nem életképes terv. Viszont ebbe egy ideig még nem akarta beavatni. Talán Alignak és Tupilek így is elfogadja az áldozatokat, ha megalakul az egység egyetlen testvér híján. Annyira szívesen beverte volna Alignak képét, amennyiben nem William arcát kellett volna pépesre zúzni, hogy ezt elérje. Anguta grimaszolt egyet, majd egy székért lépett, odahúzta az ágy mellé és leült. A fia kezéért nyúlt, és ha el nem húzta, akkor óvatosan megfogta jobbjával az ép kezet, és a fiú szemébe nézett. – Emlékszel, hogy meséltem Alignakról és Tupilekről, az első vérfarkasokról igaz? – megvárta, amíg a fiú bólint, majd tovább folytatta. – Alignak egy idióta pöcs, és a fejébe vette, hogy mindnyájunkat kinyír, amiért ötszáz évvel ezelőtt a tizenhárom alapító, köztük jó magam is – sóhajtott kelletlenül – megöltük őt. Bosszúszomjas szellemként visszatér árpilis egyik teliholdas éjszakáján, hogy megszállva a gyanútlan áldozatait, az ő és Tupilek gyermekei életére törjön. Ha marad még benne szufla, akkor a bosszúhadjáratát az alapítók leszármazottaira is kiterjeszti. Nem érdekli, hogy kin gázol keresztül, vagy kit kell eltaposnia, de a fejébe vette, hogy elpusztítja azokat, akiknek a teremtésében közrejátszott. Az őrzőket is ugyanúgy célba veszi, hiszen bennük Tupilek örökségét látja. Nem te voltál az egyetlen, akit megszállt aznap éjjel… a Vörös Hold éjjelén. Ide, s tova már negyedik alkalommal rendezi meg a vérfürdőt a városban – Anguta halkan beszélt, egyrészt mert nem akarta, hogy az őrzők esetleg meghallják, másrészt próbált hangjával nyugalmat erőltetni a fiára. – Mellesleg… - habozott egy pillanatig, de rájött felesleges húzni tovább, amit már rég el kellett volna mondania. – Mellesleg Alignak akarja, hogy mind a tizenhárman feláldozzuk azt, aki a legkedvesebb számunkra, hogy aztán utánatok haljunk. – Anguta elengedte a fiú kezét, grimaszolva elkezdte vakargatni a tarkóját, és végül lesütötte a szemét. Nem akart tovább a fiú szemeibe nézni.
- Persze, hogy tudom - bólintottam határozottan, hiszen tisztában voltam vele, hogy Lilónak hiányoznék. Amióta idejöttünk, alig hagyjuk magára a másikat, most is csak azért ment el, mert megkértem rá és mert talán végre hazamehetünk. - Neked hiányoznék? - szalad ki a kérdés a számon. - Már azon kívül, hogy nem tudnál feláldozni - módosítok kicsit a kérdésen, ha már egyszer úgyis feltettem, visszaszívni nem tudom, akkor legalább normális választ szeretnék. Bár így is simán a képembe hazudhat és nem is biztos, hogy szeretném tudni az igazságot, de most már mindegy. A kisfiú beszél belőlem, aki valahol jó mélyen még azért reménykedik benne, hogy visszakaphatja az apját. Túl naiv. A történtek után? Én magam nem sok esélyét látom. Csak bólintottam, emlékszem a két farkasra, a nevük legalábbis ismerősen hangzik, de a többi.. Túl sok minden hangzott el azon a napon kettőnk között, hogy mindent meg tudjak jegyezni. - Micsoda idióta - mormogtam magamban puffogva dolgon. Tessék, megint David - és a másik tizenkét alapító - miatt szívtam meg. Csodás. - De én nem vagyok sem az örökségének része, sem Őrző, akkor miért használt engem is? Mert.. az áldozatod vagyok? - kérdeztem rá bizonytalanul, más okát nem láttam, de azért nem ártott volna, ha tisztázódik ez is. - Bájos egy teremtés, nem csodálom, hogy végeztetek vele - mormogtam az orrom alatt. Nem voltam soha egy túl agresszív alkat, de ez az Alignak egy cseppet sem volt szimpatikus. Ilyen szarságot.. miért nem uszítja egymás ellen azt a tizenhárom farkast? Sokkal egyszerűbb lenne, nem kellene minden ártatlan lelket bevonni a bosszúhadjáratába. - Téged is megtámadtak? - valahol azért érdekel, mi történt vele, no meg az is közrejátszik, hogy inkább róla beszéljünk, mint rólam.
- Jól van – közölte Anguta megkönnyebbülten, bár ez arcán és testtartásán nem nagyon látszott. A kérdése váratlanul érte ugyan, de természetesen reagált rá, mintha csak azt kérdezte volna tőle, vett-e zsírszegény tejet a boltban. – Persze – mondta magától értetődő hangsúllyal, ami talán felvethetett Jasonban némi hitetlenség morzsát, de még mindig jobb, hogy megjátssza magát, mintha valódi érzelmeit kellett volna mutatnia. Nem volt joga megbántódni a kérdés kapcsán, mégis így érzett. Hogy hiheti a fia, hogy közömbös számára? Meg sem fordult a fejében, hogy Jason… és aztán a fiú szinte rögtön tovább is fűzte gondolatait. Anguta elmosolyodott, szíve a legcsekélyebb jelét sem mutatta annak, hogy a szavak felzaklatták volna, igaz most nincs a közelben farkas, aki hallhatta volna ketyegőjének változását, de a hitelesség kedvéért valódi érzelmeit mélyen magába zárva nem hagyta, hogy azok a testének funkcióira hatással legyenek. – Ha meghalnál, Elizát kellene feláldoznom – közölte szomorkásan -, de ettől függetlenül is hiányoznál. – Nem sok részvét szorult hangjába, tárgyilagos szomorúsággal beszélt, mintha csupán a rossz idő miatti elmaradt focimeccsről csevegne. Nem akart szabad folyást adni érzéseinek, mert akkor még a végén térdre rogyna és megígérné, hogy nem teszi meg, amit Alignak kér, és tudta, hogy ez hazugság lenne. Meg fogja tenni, amennyiben mindenki - Nagojutot leszámítva… vagy a fene tudja – beleegyezik a dologba. Anguta egy pillanatra eltűnődött, aztán lassan ingatni kezdte a fejét, arcán némi tanácstalanság suhant át, amint sóhajtva kifújt egy nagyobb adag levegőt. – Talán – bólintott kimérten. – Vagy már csupán egyetlen emberi lény megszállására és erővel való felruházásra volt energiája, aztán úgy döntött miért ne használna fel téged, amikor a haláloddal tudta, hogy mély… - egy pillanatra elhallgatott, majd magában meghányva-vetve a dolgot úgy folytatta, hogy eredetileg akarta. -… sebet ejthet rajtam. – Két gyermekét fogja Jason halálával elveszteni egy helyett, ami Alignaknak bizonyára kedvére való helyzet lenne. - Bár ne tettük volna – ráncolta homlokát, de nem igazán tudta, hogy azzal igazából jobban jártak volna vagy sem. Ha természetes halállal hal… már ha meghalt volna egyáltalán, akkor valószínűleg nem akarná eltenni láb alól az összes leszármazottját, viszont a történet olyan irányba is kavaroghatott volna, ahol az alapítók már egyáltalán nem élnek. Lenyűgöző lehetőség, és Anguta talán kapott is volna egy ilyen eshetőségen, ha hatalmában állt volna visszagördíteni az idő roppant kerekét. - Igen – bólogatott lelkesen. – Van egy szép nagy lyuk a vállamban, amit egy ezüst tőr okozott. Sajnos az ezüst miatt teljesen átlagosan gyógyul a sebem, így a hirtelen mozdulatokat kerülnöm kell néhány hétig. – Meg cserélnie kell a kötést időnként, de legalább nem zavarta túlságosan a mindennapokban. Legalábbis, amíg nem kell két kézzel leemelni valamit egy magas helyről. – De, ezen kívül nem esett bajom, nem úgy, mint William Douglasnek, a helyi protektornak. Őt küldte Alignak ellenem, de ő még nem ébredt fel. Persze a sebei jóval súlyosabbak, mert ezüstös karmaival felszántatta a testét nyaktól majdnem egészen a szívéig. Nem sokon múlt, hogy túlélte – közölte gondterhelt ábrázattal. – Eliza merre jár? – nyilván kószál valamerre. – És mikor szándékoztok hazatérni? Ha… már egyszer velem nem vagy hajlandó kimozdulni innen, amit egyébként megértek, bár nem tartom túl jó ötletnek, hogy kettesben vergődjetek haza. – Pillantása a fiúra vándorolt és reménykedett benne, hogy elhatározása ellenére mégiscsak hajlandó lesz vele menni.
- Hát ez nem volt túl meggyőző - mormogtam az orrom alatt, egy pillanatra arról is megfeledkezve, hogy hallja. Nem tudom mondjuk, hogy jobban örültem-e volna egy igazi, őszinte válasznak, de igazándiból mindegy is. Nem tudom azt sem, hogyan lenne könnyebb, ha ilyen hideg viszonyban élnénk egymás mellett addig, amíg el nem jön a nagy nap, vagy ha megpróbálnánk normális, élhető mederbe terelni a kapcsolatunkat. Talán nem is lényeges… - Roppant mód vigasztal a tény, de tényleg - csóváltam meg szomorkásan a fejemet. Cseppet sem örültem neki, hogy ezt kell hallanom, de ebben az elfuserált helyzetben mondjuk kevés olyan hír volt, aminek örülni tudtam volna. - Hagyjuk inkább - legyintettem végül erre az egészre, mert semmi kedvem nem volt, hogy úgy beszéljen erről az egészről, mintha nem is érdekelné. Bosszantott ez az egész, hogy tényleg képes volt úgy csinálni, mintha magasról tenne az egészre, rám, ránk és bele sem akartam gondolni, hogy csak tetteti-e, vagy tényleg így is gondolja-e. - Értem - bólintottam csak csendesen és a pillanatnyi elhallgatást követő szavakat hallva jöttem rá, hogy tényleg jobb volt úgy, hogy csak tárgyilagosan beszélt erről az egészről. Mert amilyen kis érzelmes vagyok, az ilyesmiket hallva simán elkezdek hinni és reménykedni abban, hogy még lehet normális a kapcsolatunk, hogy az a személy, akit egykoron apámnak neveztem és akit szerettem, az még mindig ott van valahol és nem csak David van itt. - Most már kár ilyesmin rágódni - legyintettem, mert felesleges a „mi lenne, ha” kezdetű mondatokba belemenni. Úgysem jön el az az idő, mert csak a kegyetlen és csúf jelen van, az ábrándozás pedig csak szar érzést kelt. - De akkor viszonylag könnyebben megúsztad - reagálok ennyivel, főleg, amikor megtudom, hogy a helyi protektornak, annak a William-nek milyen sérülései vannak. - Még nem ébredt fel? - kerekedett el a tekintetem, mert az azért furcsa, hogy ennyi ideig kómában van. Vagy mesterséges kómában tartják, hogy gyorsabban gyógyuljon? Nem tudom. - Szerencse akkor, hogy túlélte - nem ismerem az illetőt, de tényleg örülök neki, hogy túlélte. - Eliza keres valakit, akitől megkérdezheti, hogy van-e még bármi teendőnk, vagy indulhatunk-e haza - adtam meg az őszinte választ. - Amint Lilo visszatér, szeretnénk indulni - válaszoltam ismét őszintén, felesleges lett volna kamuzni valamit. - Miért nem tartod jó ötletnek? Felszállunk a buszra, aztán le és egy kis séta. Semmi veszély - legalábbis nagyon remélem.
Anguta nem választolt, mert semmit sem tudott volna mondani, amivel a helyzetet jobb színben tudná feltüntetni, így inkább nem is próbálkozott vele. Mellesleg olybá tűnt, mintha Jason csak úgy magának mormolta volna a szavakat. Talán hangosan gondolkozott. Nyilván meg kell még szoknia, hogy a farkasoknak, főleg a nyolc évszázados dögöknek irtózat éles hallása van. - Hát, ennek örülök – Anguta is hasonlóan szomorú és egyáltalán nem örömteli hanggal válaszolt, amit a fiú is használt. Szarkazmus, szarkazmus hátán. Remek, így órákon át el tudnak egymás mellett beszélni anélkül, hogy egyetlen őszinte hangsáv is megütné a másik fülét. Határozottan kellemes állapot lenne, ha nem a saját fiával kellene beszélgetnie. Persze egy szava sem lehet, elvégre saját maga kezdte a hazudozást, és a fiú most visszaadja a kölcsönt. – Jól van – egyezett bele határozott bólintás közepette. Hogy Alignak miért szállta meg Jasont, azt Anguta nem tudta, de az imént felvázolt eshetőség ráillene az első atanerkre. Valószínű, hogy valami ilyesmi játszott a háttérben, de pontosan sohasem fogja megtudni, de nincs is rá szükség. Jason életben van, és csak ez számít. Jövőre meg a falka útját járva, kitelepíti a gyerekeit, valami távoli helyre. Már amennyiben lesz jövőre… - Valóban kár, és nem is biztos, hogy jobb lenne a helyzet – aprót rántott a vállán, közben érezte, hogy a sebzett rész vadul lüktetni kezd, de nem törődött vele, pedig a nyomorult ezüst ütötte seb olyan érzést keltett benne, mintha még mindig odabent ficánkolna William tőre. - Jaja, szinte semmiség – legalábbis a mindennapi dolgaiban nem akadályozza, de attól eltekintve idegesítő, és fájdalmas is, viszont legalább nem életveszélyes. Bár akár meg is halhatott volna, hiszen Nagojut távozásával a kör egysége helyreállíthatatlan, ameddig az őrzők nem képesek újra feltámasztani a testvérüket, az pedig akár egy évszázad is lehet. – Hát, nem. Valami kómaszerű állapotba került – hallott fél füllel ezt-azt, bekómázott falkatagokról, de azt Alignak mesterkedésének tudta be és a Vörös Hold utóhatásainak. Kérdéses, hogy Anguta miért nem került az alvók közé, de még inkább fogós kérdés, hogy Jason miként tudta elkerülni a mély alvást. Talán idővel választ kapnak, egyelőre azonban semmi sem biztos. – Bizony, még egy másodperc és Alignak a szívét is kettéhasítja – nyilván nem kell magyaráznia, hogy onnantól kezdve néhány pillanat és a protektor menthetetlen lett volna. - Aha, értem – persze nem örült neki, hogy nem tőle kértek segítséget, de ez van. Talán ha jobb apa lett volna nem kelleme szembesülnie azzal a ténnyel, hogy a gyerekei köszönik szépen, de nem kérnek a segítségéből… és nagyon a jelenlétéből sem. - Nem is tudom, talán mert a város tele van farkasokkal, akik alig várják, hogy fiatal gyerkőcöket faljanak fel… jó… ez nincs így – rázta meg a fejét gondterhelten. – Csak… nem is tudom. Jobb szeretném, ha… mindegy – csalódottan levette tekintetét a fiúról, majd sóhajtott egyet. – A falka tudni fogja, hogy tudod Balthazar kilétét. Idő kérdése és kiderül, hogy a megszállottak minden egyes szóra emlékeznek, abból, ami történt. Valószínűleg meg fognak keresni, hacsak Balthazar nem tartja a száját veled kapcsolatban. Ez lenne a legjobb természetesen, de nem zárható ki, hogy el kell mesélnie részletesen a feljebbvalóinak mi történt, és ha így lesz, nem hazudhat. A lényeg, hogy minél többet mutatkozol az utcán, annál hamarabb jönnek rá, hogy hol laksz, és akkor el fognak menni hozzád. Nem valószínű, hogy bántanának, csak nyomatékosítani fogják, hogy ha nem tartod a szád, akkor véged. Az őrzőknek is szólni fognak, de ők természetesen nem tesznek semmit, mert a protektor tudja, hogy kinek a fia vagy. Durván ez várható az elkövetkező hónapban. Igyekszem rajtatok tartani a szemem, hogy ne legyetek egyedül, ha a falka betoppan hozzátok – persze lehet, hogy erre nem kerül sor. A legjobb lenne mindenkinek.
- Jah, képzelem - csóváltam meg a fejem egy hitetlen mosollyal a képemen. Irónia tőlem is, tőle is, igazán remek párost alkotunk, azt hiszem. Mondjuk sokkal inkább tudnám értékelni, hogy az őszinteség sütne a szavainkból, de tekintve kapcsolatunkat talán nem meglepő, hogy képtelenek vagyunk normálisan kommunikálni egymással. Ilyen az élet. - A sok „Mi lenne, ha” kezdetű mondattól már a hócipőm is tele van - ezúttal semmi gúny nem vegyült a szavaimba, őszinte voltam, nagyon is. És morcos, mérges, dühös egyaránt. Bár minden bizonnyal nem kell magyaráznom, hogy mennyire elegem van ebből az egész helyzetből. Nem fogok azon ábrándozni, hogy mi lett volna akkor, ha másként születnek meg a döntések, mert teljesen felesleges. Ez van, ezt kell szeretni. Illetve szeretni nem, de elfogadni igen. Úgysem tehetek mást. Bólintottam, legalább neki nem esett komolyabb baja, ez azért jó. Mert bármennyire is ne szeressem a saját apámat jelen pillanatban, azért azt mégsem kívántam volna neki, hogy haljon meg, bármennyivel is lett volna egyszerűbb ez az egész. Hazamehettünk volna. Anyához. Akivel ki tudja, mi lett az elmúlt fél évben. - Kóma? És még mindig tart? - csodálkoztam rá az elhangzottakra, mert ez furi volt. Ha kómaszerű állapot, akkor nem is kóma, vagyis David sem tudja, mitől lehet, ez pedig megint egy olyan dolog, amiről lehet nem is szeretnék inkább tudni. - Hát ez elég morbidan hangzik - borzongtam meg egy pillanatra. Szar belegondolni, hogy Balthazar engem nem bántott, sőt, óvott is és akkor ezzel szemben ők meg ennyire szétkapták egymást. - Ha tényleg ez aggasztana, akkor bezártál volna minket valami pincébe, nem pedig saját lakást veszel - jegyeztem meg a teljesen nyilvánvalót, mert eddig is tök szabadon járhattunk, kelhettünk a városban, nem értem, miért pont most változott volna a helyzet. - Oké, nyomatékosítsák csak, nem érdekel. Tartom a számat. Eddig is tartottam és ezután is fogom. Annak ellenére is, hogy tudod jól, mekkora szart pakoltál a nyakunkba - jegyeztem meg hűvösen, ezúttal nem ügyelve arra, hogy ne beszéljek olyan csúnyán. Fel akartam keresni Lenit, tuti ki fog derülni, hogy mióta vagyunk már itt és mégis mivel magyarázzam, hogy miért nem kerestem hat hónapig? Hogy az apám fel akar áldozni és elegem van a vérfarkasokból, meg a humbukból? Nyilván nem ezt fogom mondani, hanem lejáratom magam a barátom előtt és minden bizonnyal magamra is haragítom. Tessék, minden szar dolog ellenére képes vagyok tartani a számat. Úgyhogy ajánlom, hogy ez ne legyen probléma. - Azt mondtad, valószínűleg nem fognak bántani. Akkor mégis miért aggódjunk? Neked sem kellene. Ki tudja, mennyi időm van még hátra, nem lehetne, hogy békésen, nyugiban éljem le? Hogy ne aggódjak azon, vajon melyik sarkon teper le egy őrült ordas és harapja le a fejemet? Nem akarok ezen problémázni, oké? Élni akarok. Kihasználni azt az időt, ami még van. Meghódítani a lány szívét, aki tetszik. A testvéremmel lenni. Ó, a fenébe is, annyi mindent akarnék még csinálni! De nem, nem lehet, mert az őrült apám valami hülye rituálén fog feláldozni, én meg itt élek a ketrecben, mint valami hülye áldozati bárány! Hadd ne kelljen már minden pillanatban azon aggódnom, hogy melyik pillanatban szakadhat rám a világod! Élni akarok, oké? Nem pedig rettegni és behúzódni a szobám sarkába! - észre sem veszem, hogy a mondandóm közben felálltam és szépen lassan tettem egy-egy lépést az apám felé, szinte mondatonként. Kiabálok. Dühös vagyok. És el akarok menni innen. Nem akarom látni az apámat sem. - És most megtennéd, hogy elmész? Lilo mindjárt visszajön - legalábbis nagyon remélem. Próbálok lenyugodni, de a düh továbbra is ott rezeg a bőröm alatt. Hagyjon békén. Túl nagy árat kérek azért, hogy nyugiban élhessem le a hátralévő időmet?
Kezdőlap
//
//
