Az e’Lemaître Lovardától alig tizenöt percnyi sétára található romos épület egykoron családi ház volt. Számos kísértethistóriát szőttek már köré a város fiataljai...
A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Szept. 19, 2013 2:46 pm-kor.
- Világos - bólintott és úgy tett, ahogy a harcos javasolta. Igaz nem sokkal eresztette lejjebb az ökleit, de így nagyjából úgy állt, ahogy Emmett magyarázta. Remek. Legalább ezt meg tudja csinálni, mert a többiben nem volt ennyire biztos, de remélhetőleg a régi ütésgyakorlatok is visszajönnek majd a berozsdásodott testbe. Ha nem, akkor majd újra tanulja a helyes mozzanatokat. - Rendben - közölte, majd egy gondolati impulzussal deaktiválta a varázslatot. Így a fair, meg egyébként is lehet, hogy csak bezavarná, vagy mivel Tim számít az ütésekre, egyáltalán nem is jelezne be. Fura ez a varázslat. Hol segít, hol nem, hol pedig könnyedén tévútra vezet. - Hogyne, én is úgy gondolom, hogy varázslat nélkül hasznosabban tudjuk eltölteni az időnket - elég tapasztalt már ahhoz, hogy ne akarjon a felmerülő nehézségekre mindig varázslattal felelni. Pedig mennyi esélye lenne Emmettnek egy bénítás ellen? Nem sok, ahogy Timnek sem lenne sok esélye éles összecsapásban ellene, ha fizikai téren küzdenének meg… ahogy hamarosan ez be is fog következni, bár szerencsére nem életre-halálra megy. A támadását könnyedén kivédte, és máris ellencsapást intézett Tim arca ellen, amit sikerült a védekező kezével hárítani, bár nem érzett a harcos mozdulatában sok erőt, mégis csak hajszál híján sikerült a védekező manőver. A következő támadást is látta, mégsem volt képes időben hárítani, bár a keze megmozdult az irányába, a harcos ökle gyomorszájon találta, aminek hatására Tim elhátrált pár lépést, miközben fájdalmas képet vágva jobbját a találat helyén pihentette. Ennyitől persze nem fog megfutamodni, és máris újra alaphelyzetben állt, és ha Emmett közben nem rohanta le, akkor Tim ismét a tettek mezejére lépett. A találat utáni öklendezős inger múlóban volt, és amúgy sincs ideje a sebnyalogatásra, ezért újra támadott. Ezúttal gyorsabbnak és magabiztosabbnak érezte a mozdulatot, és most arcra ment, persze gyanította, hogy Emmett mozgásához képest ez még mindig lassú, de hát jóval az ő szintje fölött van, szóval ha betalál, az csak annak lehet az eredménye, hogy hagyja magát, de ezt még álmában sem merte feltételezni Emmettről, és ha megtenné, lehet le is fújná csalódottságában az edzéseiket.
- Kifejezetten örülök, hogy egyetértünk ebben - bólintottam, mert tényleg örültem neki, hogy hasonlóan vélekedett a varázslatról, mint én. Kellemetlen lett volna azon leállni vitázni, hogy bizony most kell-e, vagy sem, de ilyesmitől eleve nem tartottam, hiszen alapból ő kérdezte meg, hogy kikapcsolja-e a hatodik érzéket, vagy sem. Amúgy is úgy vélem, hogy mivel megkért és lényegében edzővé lettem itt most, elvárhatok annyit, hogy betartsa a kéréseimet. Amíg pedig így tesz, nem lesz semmi probléma. Nem teketóriáztunk tovább, aminek szintén örültem, egyből támadott, amit ugyan kivédtem és máris támadtam vissza, de ő sem volt rest és figyelmetlen. Nem sokon múlott, hogy képen töröljem, de kezdésnek ez szerintem egyáltalán nem rossz, ahogyan az sem, hogy a gyomra felé irányuló ütésemhez is mozdult a keze, éppen csak kicsit lassabban, mint kellett volna. Meg is jegyzem, hogy a gyorsaságon kicsit fejleszteni kell, a reflexek úgy tűnik, kiválóan működnek. Nem rohantam le, alapállásba helyezkedtem és megvártam, míg összeszedi magát, hogy újra támadhasson. Nem szenvedett sokat, ami szintén pozitívum volt, mert hiába nem ütöttem nagyot, azért a gyomorszájat ért ütés nem túl kellemes. Az arcom felé irányuló ütését könnyedén hárítottam, félreütve a védekező kezemmel, úgy, hogy ezúttal ráfogtam a csuklójára, közelebb rántva őt magamhoz, egy jól irányzott ütéssel pedig a torkát vettem célba, tenyerem élével kívánkoztam volna a nyaki ütőérre mérni egyet, de csak hozzáérintettem a bőréhez a kezemet, nem vágtam rá, nem lett volna túl kellemes. Ezt követően elengedtem és máris magyarázni kezdtem. - Ne álljon meg egy mozdulatnál. Érdemes az első ütést figyelemelterelésnek használni, éppen ezért ne is fektessen rá akkor hangsúlyt, se bele annyi erőt, koncentráljon a második támadásra. Jó esetben a megtámadott fél a védekezéssel lesz elfoglalva, hogy hárítsa az első ütést, pillanatnyi időt hagyva ezzel magának, amit ha figyel, képes is lesz kihasználni és az előnyére fordítani a helyzetet - ez pedig nem utolsó szempont, ugyebár, ilyen helyzetben egy jól irányzott ütés életmentő is lehet, csak tudni kell, miként fogjon hozzá az ember. - Újra - vettem fel ismét az alapállást, kíváncsian várva, hasznosít-e valamennyit abból, amit tanácsoltam neki.
- Úgyszintén – küldött Emmett felé egy egyetértő bólintást. A világ sokkal egyszerűbb és békésebb lenne, ha nem akarná mindenki mindig azt tenni, ami a legkényelmesebb. Néha bizony fel kell adni valamit, valamiért. Csak azt a valamit sokan úgy szeretnék elérni, hogy közben semmiféle áldozatot nem hoznak. Ez persze kevéssé volt igaz az őrzőkre, akik általában folyamat lemondásokra vannak kényszerítve, de ha az ember belátja, hogy nem lehet mindent megszerezni, akkor kiegyensúlyozott életet tud élni. Talán ezért is kellene a mágiaérzékeny gyerekeket már kiskoruk óta erre az életre nevelni… talán nem lenne annyi elhalálozott az őrzők körében. Persze ez a globális őrző tanács döntése, és amíg a szabad akarat elve érvényesül a szervezet körében, addig értékes embereket vesztenek, mert egyszerűen nem felelnek meg az őrzői létnek. Sajnálatos, de ez van. Az első támadás éles helyzetben nyilván az utolsó is lett volna, de szerencsére Emmett csak tanítani akarta nem laposra verni, így miután gyomorszájon vágása után hátratántorodott, volt ideje rendeznie magát, és újra támadásba lendülni. Nem úgy sikerült, ahogy várta. Az ütést elhárította, az odáig még rendben volt, de a csuklóráfogás igazán meglepte, és ez a pillanatnyi kihagyás éppen elegendő volt, hogy tehetetlenül figyelje, ahogy a harcos kezének éle egy ideig közeledik felé, aztán eltűnik szeme elől, mivel már épp a nyakának simult. A fájdalom azonban elmaradt, pedig már rákészült, hogy rohadt mód fog szenvedni, mivel az ilyen ütések többnyire iszonyat kellemetlenek tudtak lenni. A szemét azért nem csukta be, és a hárító mozdulat is útban volt, csak éppen a közelebb húzás és Emmett gyors mozgása miatt ezt esélytelen volt kivédenie. – Ezt igazán értékelem – szólalt meg mialatt még nyakán érezte Emmett kezének az érintését. Valóban így volt. Tényleg tudta értékelni, hogy nem vitte be a találatot. - Értem, bár érteni könnyebb, mint csinálni, de azon leszek, hogy a harc ne csak brutális erő, hanem megtévesztés is legyen – az mindig hatásos. Informátorként amúgy is ezt kellett tennie, de azért van egy csöpp szakadéknyi különbség a két megtévesztés között. Újra felvették az alapfelállást, és Tim megint csak nekikezdett a támadásnak. Ezúttal nem egyből támadott, hanem egy kis kivárás után, jobb kezével ütést színlelve, majd hirtelen visszahúzva felsőtestét balra hajlítva bal kézzel egy alulról felfelé ívelő ütést indított Emmett oldalának irányába, és amennyiben célt ért, vagy sem, és még Tim képes mozogni, akkor a jobb kezével egy állkapocs felé irányuló ütést kezdeményezett.
Nem az a célom, hogy teljesen elgyepáljam, pláne nem az első alkalommal. Majd ha már jó párszor összefutottunk és látható is a fejlődése, majd talán akkor kipróbálunk egy élesebb helyzetet is, de most még csak marad a gyakorlás és a tanulás. Éppen ezért nem viszem be a nyakát ért ütésemet sem, csupán annyira érintem a bőréhez, hogy érezze, ha élesben csináltuk volna, akkor elég kellemetlen perceknek nézett volna elébe. - Nem azért vagyunk itt, hogy laposra verjem magát - jegyeztem meg nemes egyszerűséggel, hiszen ez így volt, éppen ezért nem is volt mit köszöngetnie. Ha akarnám, megtehetném, de gondolom nem ezért kérte a segítségemet. Úgyhogy bele is kezdek a hosszabb magyarázatba, hála égnek figyel. - Ezért vagyunk itt. Hogy az elméletből gyakorlat legyen - bólintottam, a hozzáállása kifejezetten tetszett, talán ezért is egyszerűbb az idősebbekkel foglalkozni, mint a fiatalokkal. Persze a fiatalokban ott a megfelelni akarás - jó esetben -, de eszméletlen, mennyit tudnak nyavalyogni egy izomláz miatt például. Persze tisztelet a kivételnek. Alapállás, én pedig kíváncsian vártam, ezúttal mivel áll elő és meg kell mondjam, tetszett mindaz, amit láttam. Az elterelő ütés szép volt, de túl régóta vagyok a „szakmában”, hogy egy ilyennel el lehessen vonni a figyelmem, így könnyedén ütöm félre az oldalam felé irányuló kezét, az állkapcsom felé tartó keze elől pedig egész egyszerűen elhajolok úgy, hogy ismét ráfogjak a csuklójára, lépve egyet úgy, hogy egyetlen mozdulattal csavarjam a karját a háta mögé. - Nem rossz, Timothy - de még bőven van hova fejlődnie. El is eresztem hamar a karját, hiszen túlzott fájdalmat nem akarok neki okozni, de már így is láthat mozdulatokat, lépéseket, amiket kivitelezni lehet egy közelharcban. - Lássunk még egy próbálkozást - lépdeltem vissza elé, ha nem fordult felém eddig és felvettem ismét az alapállást. Ha támadott, akkor igyekeztem kivédeni, ugyanakkor valamennyi teret is hagyva neki, mégse legyen kudarcélménye. - Egyáltalán nem rossz, amit látok, ahhoz képest pedig pláne nem, hogy ez az első alkalmunk - fogok bele, amint végzett ezzel a támadással is. - Az alapok tényleg megvannak, az erőnléten és a gyorsaságon fejlesztünk kell kicsit, illetve a gyakorlás. Tudom, hogy semmi izgalmas nincsen egy bokszzsák püfölésében, de az alapok gyakorlása szempontjából kifejezetten hasznos lehet, ha olykor eltölt egy kis időt az edzőteremben - nyilván nem fogom semmire sem kötelezni, de egy kis mozgás és edzés amúgy sem árt.
- Aha – hát, tényleg nem azért voltak itt, hogy kék zöld foltokkal a képén hagyják abba az edzéseket, elvégre még csak a kezdeti stádiumban vannak. Majd lesz ez még rosszabb is, amikor az edzések végén mágiával kell majd gyógyítgatnia magát, hogy a protektorátusra visszaérve ne nagyon látszódjon semmi már. Persze, ha kiüti az egyik fogát, azt varázsolgathatja, ameddig csak akarja, fogorvos nélkül képtelen helyrehozni. Mondjuk, ha már az orvosokon spórolnak, legalább a fogászok éljenek meg rendesen. - Világos – tényleg az volt. Ha kevéske szabadidejében rásegít az edzésekre otthoni gyakorlatokkal, hogy az erőnléte javuljon, akkor akár egy-két hónap alatt is látványos eredményeket lehet elérni. Jó, persze amennyire ismerte magát és a sűrűn betáblázott hétköznapjait, esélyes, hogy csak hétvégén lesz rá ideje. Talán a mágikus kísérletezéseket is háttérbe kell egy időre tenni az erőnlétének javulása érdekében. Kétségkívül kellemetlen áldozat, de muszáj megtennie, főleg, mert nem akart segget csinálni a szájából, ha már egyszer felkérte Emmettet a titkos foglalkozásokra. Az oldalára mért ütését Emmett játszi könnyedséggel hárította, ami pedig a fejre célzott csapást illeti, várható volt, hogy nem fog sikerülni és a harcos valami ellentámadásfélébe fogja átvinni az egészet. Tim nem volt optimista, így nem érte túlságosan nagy meglepetésként, hogy az ütésből hátracsavart kéz lett. Persze fájt neki, de egy szisszenés nélkül tűrte, épp csak arcának izmai feszültek meg kínjában. - Én más véleményen vagyok, de köszönöm – néhány karkörzést végzett, miután a keze ismét szabad lett. Nem húzódott meg szerencsére, de a fájdalom enyhe mivolta ellenére is még ott cikázott a karjában tompán sajogva. - Rendben – bólintott rá és támadott, de nem sok kreativitás szorult belé ezen a téren, és gyakorlatilag az előző mozdulatsort kivitelezte, csak éppen most bal kézzel indult és az volt csali támadás, hogy aztán jobbal próbáljon meg ütéseket bevinni, először az oldalára, majd a fejére. Nyilván hasonló eredménnyel zárulhat, mint az előző kísérlete. - Na igen, esélyesebb, hogy inkább veszek otthonra egy bokszzsákot – húzta el a száját. – Nincs bajom az edzőtermeinkkel, de valószínű a tanoncok minden gyakorlatban ügyesebbek lennének, és ezt az egóm nehezen tudná feldolgozni – húzta kelletlen grimaszba a száját. – Na, meg tudja, a presztízs és a többi ilyen maszlag. Szükséges, hogy a következő generáció felnézzen ránk, mert különben önfejűen kezdenek el cselekedni – hát persze nem mindenki, de ha vénségére beállít edzeni és bemutatja mennyire béna, az nem lenne jó hatással a tanoncokra. Jó, hát nem harcos, csak egy informátor, de akkor is, ennyi idősen illene legalább a tanoncok szintjén állnia.
- Egy kis egészséges önbizalom ezen a téren sem árt - jegyeztem meg mintegy szinte csak mellékesen, mikor hallottam, ő más véleményen van. Ha nem hisz a szavamnak, akkor az nem az én dolgom, én egészen biztosan nem fogom megismételni a dicséretemet. Amúgy sem osztom bőkezűen, lehet ezzel még nincsen teljesen tisztában, de majd idővel rájön, hogy tényleg csak akkor dicsérek, ha azt komolyan is gondolom. Timothy ismét támadott, ugyanazt a mozdulatsort láthattam, mint az előbb, csak ezúttal megcserélte a kezeit. Nem túl kreatív, de legalább próbálkozott valamivel, ezen a téren már ez is jót jelent. Majd idővel belejön és nagyobb tapasztalata lesz, nem várom el, hogy már az első találkozókon képes legyen olyan sok támadási mozdulatsort felvonultatni. - Érdemes az interneten olyan videókat keresni, amiben harcot oktatnak, nyilván azokból nem lehet túl sokat megtanulni, de elméleti szinten el lehet sajátítani jó néhány támadást, védekezést. Ha ideje engedi, keressen valamit, egészen hasznosakra is lehet bukkanni - nem túl gyakran javaslok ilyesmit, hiszen béna minőségűekre is lehet bukkanni, az pedig csak rosszabb, ha abból sajátít el valamit, de mivel csak úgymond ötletgyűjtésre volna szükség, így abból túl nagy baj nem lehet. Amúgy sem hiszem, hogy olyan sok ideje lenne a gép előtt ülni és videókat böngészgetni. - Ahogy gondolja, a maga dolga, miként oldja meg az edzéseket, én csak annyit kérnék, hogy próbálja meg állandósítani őket. Nyilván nem kell minden nap, de valami rendszeresség nem fog ártani benne - egyrészt ő sem felejtkezik el róla, másrészt a sport mindenképpen hasznos, akármilyen formában is űzze azt. - Illetve a bokszzsák püfölésén kívül valami más mozgás sem ártana, futás mondjuk, vagy bármi olyan, amivel hatékonyan lehet erősíteni kicsit az erőnlétet - én futok, de például az úszás, vagy a bicikli is rendkívül hasznos, nem tudom, melyiket részesíti előnyben. - Bármi kérdés, kérés esetleg? - fordultam még felé, hogyha valamit szeretne, akkor most mondja, amíg egy kis szünetet tartunk. Ha nem volt semmi - ha volt, akkor természetesen csak utána -, akkor egy kislevezető futásra invitáltam a ház körüli erdőségben, néhány emelkedőn való fel és lefelé való futással megtűzdelve.
// Ha nincsen más, akkor köszönöm szépen a játékot! //
- Ja, nyilván – nem volt túl magabiztos, ami a kézitusát illeti, és az önbizalma sem volt éppen a helyén ezen a téren, de hát ezért vannak most itt, hogy gyakoroljanak. És, amennyiben ideje engedi lesz ez még jobb is. A támadása kiszámítható volt, és nyilván elég lassú is Emmett számára, de első napnak ez éppen megteszi. Úgysem várhatott egyikőjük sem csodát. - Rendben, megteszem – bólintott rá a javaslatra. Minden jól jöhet, és ha nincs is olyan sok ideje, azért valószínűleg fog tudni szakítani néhány percet napközben, hogy elméleti szinten képezze magát harcművész videókból. Bár, lehet inkább megnéz néhány Jackie Chan filmet esténként. Azok is vannak olyan jók, mint a youtube videók és legalább szórakoztatóbbak is. Amúgy is jobban tanul az ember, ha közben nem unja magát halálra. - A futás jól hangzik – tényleg jól hangzott, csak az is idő. Legalább egy óra, ha az ember komolyan akarja venni… mondjuk lehet fél óra is, de előkészületekkel együtt így is legalább egy órányi időt elvesz. Nem baj, meg fogja érni a befektetett időt mindenképpen. Amúgy sem szeretne csalódást okozni a mesterének, így megpróbál mindent úgy csinálni, ahogy a harcos javasolja. - Nem jut eszembe jelenleg semmi – rázta meg kissé a fejét, majd a futás meghívásnak eleget téve követte Emmettet és rájött, hogy rohadt szar kondiban van, amikor nagyjából egy kilométer után, már alig tudta a lábait emelni. Többször meg kellett állnia, kifújnia magát, mert egyszerűen képtelen volt tovább menni. Fájt az oldala, és a lábai mintha ólomból lettek volna. A hideg sem segített, a vércukor szintje is lejjebb ment. A feje is elkezdett fájni, és nem volt semmi, amivel helyre dobhatta volna a cukorellátását. Legközelebb kell majd valami édesség, vagy kóla. Jelenleg azonban maradt a szenvedés, amíg Emmett jónak nem látja haza indulni.
Hat napja van itt. Hat hosszú és érzelmileg labilis napja. Bújtatom... a falka elől, a világ elől, magam elől. És mégsem. Csak vigyázni akarok rá, rendbe tudni őt, figyelemmel kísérni, hogy rendesen gyógyul... és mégsem. Az egyik felem azt kívánja, bár sose jött volna ide, míg a másik megveszik egyetlen perctől is, amit a hiánya fogságában töltök. Hosszú napot tudtam magam mögött, az órák végtelen, lassú folyamként teltek. Nem akartam elindulni, holott már minden zsigerem nyüzsgött, hajtott valami számomra is elfogadhatatlan. Későre járt, sötét szövetkabát mögé rejtve alakomat indultam el lefelé, a falka határt néhány perc leforgása alatt lépve át. Ujjaim között utazó táskát szorongattam, Jasmine már jól ismerhette. Eddig mindennap ezzel érkeztem. Nem voltam biztos benne, hogy jó az, amit teszek, hogy nem értesítettem még a "családomat". De nincs erőm, és több bennem a tartás a nőstény iránt, mint hogy a hátamat tartsam érte. Még nem érett meg, még nem döntöttem el, hogyan is tovább...
Halkan löktem be az ajtót, befordulva a kunyhóba csak stílusosan a rozoga asztalra dobtam le a táskát. - Hoztam kaját. Meg néhány palack vizet is, az kitart megint egy ideig. - sekélyes, színtelen hangon adtam le neki az információk egy részét, miközben lassú, dobbanó léptekkel indultam meg felé; mellé. - Kezed? - intettem neki, legyen kedves, tolja a képembe, mert akárhogy is - és bár mindennap ellenkezik -, ma is meg fogom nézni! Ha pedig odaadta (ha nem, hát akkor kiszolgáltam magam) néhány rövidnek tűnő, ámbár annál rétegesebb pillantást vetettem rá. - Alakul. - dörmögtem, elejtve ezzel együtt a tenyerembe pihentetett kézfejet, majd nemes egyszerűséggel fordítva neki hátat sétáltam vissza az utazóig. Kicsit beletúrtam, keresgéltem... - Csodálom, hogy még nem léptél meg. - magyaráztam csak úgy, magam elé, noha szavaim nagyon is neki szóltak. Közben hátrapillantottam, csak egy másodperc, míg a hozott kaját az ölébe dobtam, majd már kotortam is tovább. Egy-két ruhadarab - random vásároltam, ha nincs ínyére, hát leszarom. Persze, ezek is repültek felé, mintha annyiba se venném, mint egy kutyát. Pedig vettem... ó, nagyon is. Az a baj...
Zavar a magány. Mindig Falkában éltem, mindig volt körülöttem élet, bármilyen röhejesen hangozzék ez, de még a pincében sem éreztem ennyire nyomorultul magam lelkileg. A fájdalom menetrendszerű volt, ahogy a látogatások is, viszont az elmúlt hat napban a bizalom és a bizalmatlanság itt olyan sűrűn váltogatták egymást bennem, hogy abba úgy éreztem beleőrülök. Hálás is voltam és hálátlan is. Az elmenetel mint opció azonban meg sem fordult a fejemben. Egészen másfelé kergetőztek gondolataim. A nőstény már jóval azelőtt megérzi a hím érkezését, hogy a kintről beszüremlő hideg levegő libabőrt rajzolna tarkómra. - Kösz. - fordulok felé ültemben, felnézve a könyvből, amit legutóbb hozattam vele - mindegy volt mi az, csak hadd olvassak, ha már másra nem alkalmasak a kezeim és az időm. - Felesleges ellenőrizned minden egyes nap. Eltart még vagy egy hónapig, mire rendesen fog kinézni. - idézem emlékezetébe az esetet Jonathan kezét illetőn. Elmúlt már 200, de mégis két hónapba telt, mire visszanövesztette az egész kézfejét. Ha csak ujjakra vonom le a következtetésemet és számításba veszem a vérvonalamat, akkor sem tud 30 nap alá csökkenni ez a szám bennem. Sőt. Csak morgok - én a nőstény helyett, ami azért elég vicces, valljuk be - de nem rántom el a kezem. Hat nap alatt megtanultam, hogy így hamarabb szabadulok. - Kurva vicces vagy. - célzok ezzel arra, hogy mennyire juthatnék messzire ilyen állapotban, meg arra is, hogy már vagy kismillószor kifejtettem neki, hogy nincs másom csak ő, nem verték ki belőlem az agyat. És egyébként sem eresztene a nőstény, de ezt nem részletezem. - Anyáddal szórakozz, Derek Nolen! - fröcsögöm felé, vérben forgó szemeim a sajátjaim, nem a szürkésfeketééi. Gyűlölöm, hogy így bánik velem, de ha lehet azt még jobban rühellem, hogy nem akarok tenni ellene. Mert tudom, hogy rá vagyok szorulva. De azért lehetne kedvesebb is. Gyomrom nagyot kordul, de mégsem kezdek enni. Ölemből az asztalra emelem fél kézzel a kajás zacskót, kérdőn nézek kedves férjem felé. - Hajkefét hoztál? Vagy fésűt legalább? Hiába no. Aki nő, az az is marad. A ruha a legkisebb gondom, de a loboncomat nem bírom elviselni. Bár tény, hogy egyedül kibontani sem nagyon tudom.
Tudom, hogy nem két pillanat, míg a keze rendbe jön, mire újra nő majd' minden egyes ujja. Mégis érdekem, akaratom az, hogy mindennap megnézzem, rálessek, mennyit javult. Neki talán teher; tulajdonképpen nekem is, mégis fontos. - Nem vicceltem. - vetettem csak oda, színtelen, éltelen hangon. Akármennyire szeretnék, nem tudok benne bízni, nem tudok neki hinni. Még nem. Pedig - bár minden porcikámmal ellenkeznék ellene -, akarok. Álnevem zöngéjére azért hátra sandítottam. Ajkaimra könnyed pengeél rajzolódott fel, torkomból röpke sóhaj szakadt fel. - Inkább egyél. Addig se beszélsz. - félvállból, oldalasan fordultam felé, derekammal a rozoga asztalnak dőlve. Két lábam hanyagul keresztezte egymást, miközben karjaim is ekképpen fonódtak össze. Kérdő tekintetét akaratlan mosollyal fogadtam, és bár szívesen felidegesítettem volna, most mégis elhagytam az efféle megnyilvánulást. - Kértél, nem? - jegyeztem meg kissé ércesen, a fésű dolgot illetően. Pláne, mert tisztán emlékszem, ahogy ötödszörre is utánam szólt, hogy: "de tényleg ne felejtsd el a fésűt!". Még adtam neki néhány percet. Morogni, szitkozódni, vagy épp csak szemet forgatni. Ahogy érzi, részemről: megszoktam. Végül mégis ellöktem magam a jól bevált pozíciómat magam mögött hagyva. Felmarkoltam az utazót, hogy lassú, hangtalan léptekkel sétáljak el Jas "ágyáig". - Mindent hoztam. - dobtam le mellé a táskát. - Fésűt, kaját, vizet, ruhát, még egy könyvet, ha ezt netán kiolvastad volna. - böktem rá mutatóujjammal az arrébb dobott könyvre. - Egyél. - intettem rá újra, nem dísznek hoztam, és nem mellesleg: tudom mikor evett utoljára. Ha bánta, ha nem... néhány perc elteltével leültem mellé, comból húzva fel egyik lábamat az ágy szélére. - Még pár napig itt kell maradnod. - szólaltam meg némi elódázott pillanatot követően - Rendezem a dolgod, be foglak jelenteni a falka előtt. Meg kapod a kezességemet, kezdesz vele amit akarsz. - azt már direkt nem részleteztem, hogyha átver, annak súlyos következményei lesznek. Ha nem is részemről, hát a falka részéről. Ismertem őt, nagyon is jól... pontosan tudtam, hogy olyan könnyelműen hazudik, mint ahogy más kimegy a retyóra. - Ja, és... rá fogok nézetni a kezedre, meg... - vizslattam őt végig, hosszasan, tüzetesen - minden egyéb sérülésedre egy gyógyítóval. Örülnék, ha tűrnéd... - nem szerettem vele így beszélni, alapból nem volt a természetem része. De vele kellett, mert másként, megpróbált fölém kerekedni. Szavakkal, hanggal... akármivel.
- Kész szerencse. Jegyzem meg arra vonatkozóan, hogy nem viccelt. Hurrá, ujjonghatnék, de most komolyan, mit vár? Az egy dolog, hogy rá vagyok szorulva és nem vagyok olyan hülye, hogy ezt ne tudjam, de az idióta megjegyzéseit igazán megtarthatná magának. Bár legalább a humorérzéke nem romlott az elmúlt időszakban, nem kezdett el viccnek gondolni olyasmiket, amik nem azok. Ennek lehet örülni, nem? - Az egy dolog, hogy mit kértem. Húzom el a számat. Egyáltalán nem veszek készpénznek semmit, ami vele kapcsolatos, s engem érint. Rendben van, törődik velem a maga érdes módján - mondhatnám, hogy nem értem mivel szolgáltam rá a stílusra, de ránk szakadna a végén a plafon - de ez nem jelenti azt, hogy ne feltételezném, hogy ignorálja a kéréseimet. Az asztalra tett zacskóval matatok, fél kézzel hámozom ki belőle az ételt, így egy fokkal egyszerűbb, mintha az ölemben lenne a csomag. Ott legalább stabil felületen van, s nem esik szét. Az kéne még, hogy itt szedegessem előtte a romjaimat vacsorám romjait. Tulajdonképpen egész meghat az, hogy bár nem kértem új könyvet, mégis hozott. Mosolyom, amit kap a nőstény szeretetéből töltekezik, s klasszisokkal kellemesebb színezetűre sikerül, mint a morgásom vagy az eddigi gesztusaim. Mellém ül, közelségében fürdik a nőstény, én pedig csak úgy ad hoc jelleggel egy csókot nyomok orcájára, felé fordulva. Ez a magától hozott könyv tényleg helyes volt tőle, de azért egy futó puszinál messzebbre nem ragadtatnám magam, ugyanis a mondandója megint morgást csal elő belőlem. - Ugye továbbra sem gondolod, hogy képes vagyok benyalni bárkinek is? Teszem fel az erősen költői színezetű kérdésemet. Egyébként képes vagyok, apám mellett megtanultam ezt-azt, de azért basszameg, mégis csak egy lfa lánya vagyok. Amivel itt ugyan kitörölhetem a seggemet, de még mindig inkább így kérdezzem, mint közöljem vele kerek-perec, hogy aggódom érte ebben a kezességben. - Szeretnék mindent tudni róluk. Folytatom inkább, miközben nekilátok a falatozásnak. Utálom, hogy még enni is ügyetlen vagyok, de hát ez van, ezt kell(ene) szeretni. - Meg még mit ne! Nem kellenek a kuruzslók! Húzom fel az orromat fintorogva. Utálom a gyógyítókat, mindig is utáltam. Ez mit sem változott. - Te ránézhetsz. Ők maximum távgyógyítanak. Próbálkozom.
Nem ismer. Jobban mondva: csak egy részemet ismeri, amit a szemei elé engedtem. Persze, ehhez erősen hozzátársul az is, hogy nem épp abban a helyzetben és közegben találkoztunk, amiben megvillogtathattam volna a valódibb énemet. Ez is csak egy csepp; csepegtetés, semmi több. Mert figyelek rá, és kivételesen nem csak azért, mert a jellemem része - amit megint csak nem sűrűn és kevésbé sem előszeretetből mutogattam. Azt hiszem, ha akarnám se tárnám fel előtte a tényt, hogy minden szavára, minden elejtett betűjére, amit maga mögött hagy figyelek, rögzítem, mentem. Érdekel. Ennek értelmében - és kis közhelyként: csak úgy - mosolyodtam el szavai hallatán, halk sóhajjal adózva a töredéknyi percnek. Nem feltűnő, nem kivételes, talán egy kicsit kedves. Ahogy mellé ültem, nem törődtem azzal, hogy esetleg kelletlenül éri, igazából nem is feltételeztem. Akárhogy is álltunk egymással, valami volt, valami... amit én se tudtam hova tenni. Meggyőződésem volt, hogy ő sem. Talán a két bestia okozta, talán csak szimplán így volt, bármennyire is nem fűlött rá egyikünk foga se. Az ő hímje vagyok, ő pedig az én nőstényem. Tetszik, nem teszik... ez van. Többek között ebből volt adódó a reakcióm is, ahogy ajkait arcom oldalán éreztem meg egy röpke másodpercre. Lapos - mintha lámpafény bántana -, mégis puha, meleg pillantással vettem rabomul íriszeit, néhány megfagyó szívdobbanásig nem is engedve. Egyetlen érzés, egyetlen löket, ahogy önkénytelenül indultam meg felé; karom derekát, ajkam ajkait keresve. De mielőtt odaértem volna, mielőtt - akár - feltűnhetett volna neki, visszakoztam, határozottan vonva meg magamtól - tőle - a lehetőséget. Elpillantottam, vonásim komorrá, szigorúvá váltak. - Senki nem mondta, hogy be kell nyalnod bárkinek is. - akaratlan volt, ahogy hangom újra érdes baritonba váltott - Ez nem Boston, kislány... - kissé flegma volt az él, némileg arrogáns. Téved, ha azt hiszi, számít kivel mit tesz. Legalábbis egy pontig... - Ó, nem-nem-nem... Ennyire nem adják olcsón. - ráztam is a fejem, ahogy felütötte bennem magát újra a bizalmatlanság. - Ez nem így megy. Nem a falkába hívlak, csupán lehetőséget kapsz a szabadabb mozgásra. Egyenlőre. - nekem fájt a legjobban, hogy annyi bizalmam volt jelenleg benne, mint egy darab fában. Nem esett jól, nem tett boldoggá, ahogy az sem, hogy megtagadjam tőle a falka "ölelését", a biztonságot. Megforgattam az ujjamon szorongó jegygyűrűt, miközben gyomorból felfutó sóhajt hallattam. - Előbb hinnem kell benned. - tettem még hozzá, hogy kerek legyen. Akár szívja miatta a fogát, akár nem. Akár szemétnek tart, akár nem... Értem én, hogy a feleségem... de ez - mindehhez - nem elég. Ellenkezésére csak kelletlenül vágtam egy fejet. - Majd ezt én tudom, Jas. És hidd el előnyödre válna, ha nem rinyálnál, hanem simán hagynád, hagy csináljam, amit gondolok. Felesleges akadékoskodnod, akkor is rád fognak nézni, mert nekem fontos! - hiába nyeltem el a hangom, elég élesen, és pontosan érthette, amit mondtam. Hátra dőltem, koponyám finoman koppant a dohos fa-fal felületén. Tekintetem a megrogyott plafont követte, míg két kézzel simítottam át homlokom- arcom vonalán. - Nem poénból szarakodom veled, remélem ez tiszta. Azért akarom, hogy rád nézzenek, mert... - megkerestem oldalvást fordulva - csak nyakból - tekintetét. - Rohadtul nem kéne, hogy valami ne jól forrjon össze, vagy ne rendeltetésszerűen nőjön vissza. - elvégre porcokat épít, csontokat alkot, a francba is! Tényleg nem érti? Tényleg nem világos neki, hogy a fájdalmait, a problémáit a magaménak érzem?!
Kis kedvesség, de mintha a csillagokat hozná le nekem az égről. A mosolya az - meg még tengernyi más dolog, amit letagadok - ami miatt nem küldöm el az anyjába, hanem hagyom, hogy így legyen itt. Nem baj, ha ezt tudja, nem baj, ha ezt érzi és nem hadakozom a tömzsi farkassal sem: hadd menjen. Hadd örüljön ennek a kéretlen törődésnek. Amíg az ő öröme a "téma", addig nekem amúgy sem kell kellemetlenül éreznem magam amiatt, hogy saját lelkemet adom ki. Még a végén meg találna ismerni! Skandalum volna. Amit nem kapok meg tőle, azt nem viszonozom. Így az egymás megismerése is ebbe a kalapba került. Nem pofoztam volna fel, ha ajkaimra talál, s ez azt hiszem sokkal többet jelenthetett volna annál, mint amit tudatni akartam volna vele. Épp ezért nem is baj, hogy nem történt semmi, nem is óhajtom tudomásul venni a pillangót, mely megrezegtette szárnyait a gyomromban. Mert nem tudom, hogy amit észleltem, az valós volt-e, olyan gyorsan tűnt el a halvány balsejtelem, mintha ott sem lett volna, így nem értem magamat sem, mint ahogyan őt sem, hogy őszinte legyek. És zavar. És akarom. Úgy értem, érteni. Is. - Hanem ez hogy megy itt felétek? Kérdezek, mert nem fogok úgy tenni, mintha ismerném a Falkákat úgy általában. A bostonit ismerem, vagyis egykor hittem, hogy ismerem. Most már fogalmam sincs az egészről. A lényeg, hogy tudásom nem kis mértékben csekélyke. - Vigyázz a szádra! Engedem meg magamnak, hogy a nőstény is előmorogjon torkomból a szavak mellett. Ha van valami, amit nem szeret, az a lekicsinylés. Senkitől, soha (vagyis nagyon rég) nem viselte el. Egyetértünk ebben is. - Szóval közlöd velük, hogy van egy koszlott kis nőstény, aki kicsit többet ér számodra, mint piszok a körmöd alatt, s máris elmehetek bevásárolni a semmi pénzemből, vagy rálehelhetek a szent város szent utcaköveire? Kérdezek vissza pimaszul. - Munka kell. Nem érdekel mit mondasz nekik, de azt akarom, hogy hagyjanak dolgozni. Tudom, hogy nem én vagyok itt az, aki diktálhat, de ha már ilyen kedvesen közölte, hogy arra nem vagyok elég, hogy a Falkája kegyeibe ajánljon - nem is értem ez miért háborított fel ennyire - akkor minek legyek én másmilyen? - Ezt ne csináld! Csapok rá a kezére, ha kartávolságban van a gyűrűforgatásával. Utálom, hogy felhívja a figyelmemet arra mennyire összetartozunk karikailag, de közben meg a beszélgetés bizonyítja, hogy milyen kevés közünk és hizünk van egymáshoz, egymásban. Elkerekedett szemekkel fogadom a megjegyzését. - Hiszek benned, te hülye! Te vagy az egyetlen, akiben még hiszek, bár nem vagyok abban biztos, hogy kellene. Beharapom alsó ajkamat szinte dacosan ezen a ponton. Felrántom pajzsomat, a kaffogó és méltatlankodó nősténnyel mit sem törődve. Túl sokat mondtam már így is. - Mintha nem lenne jobb dolguk.. Forgatom meg szemeimet. Inkább az evésbe feledkezem, elbénázok vele, addig se kell beszéljek. Van mit mérlegeljek - nem az ő szavain, hanem sokkal inkább azon, hogy sajátjaimat hogyan fogalmazzam meg úgy, hogy az vállalható és szalonfaházképes legyen. ~ Mert? Mondd ki, mondd! Nem véletlenül a leeresztett pajzs résén tolom ki a kérdést, s szuszakolom be a bőre alá. Mindennek szimbolikája van. Minden jelent valamit. És így esik jól (nem).
Nem tudom mi volt ez. Azt hiszem, nem is nagyon akarom tudni, hogy mi volt az a röpke, parányi késztetés, ami miatt úgy érezhettem egy pillanatra is, hogy a csókját, az érintését vágyom. Pedig volt némi foganatja, még ha erőteljesen tagadni is kívánom. Mert tagadom, töretlenül, ahogy azt is, hogy érdekel. Minden, ami ő... Kérdésére felsandítottam rá, csak oldalvást, lapos... vontatott pillantással mérve végig arcát, nyakának finom ívét, vállai kecses vonulatát, hogy végül újra íriszeit leljem magaménak. - Hát nem úgy, mint Bostonba... - folytattam volna, Tupilekre esküszöm! A halk, kezdetleges sóhajom is ekképp tanúskodott. Mindhiába. Morgását - melyet a benne nyugvó nőstény produkált -, ezúttal az én bestiám se hagyta figyelmen kívül. Füleit felcsapta, méregzöld tekintete pedig komorrá, erőteljessé vált. De nem adott hangot, nem adózott a percnek ilyen formában. Csupán energiáival kapott nősténye felé; karcolás... nem egyéb. - Nem, nem éppen... - szólaltam meg kisebb hatásszünetet követően. Hangom reszelős volt, fojtott... - De mégis valami egészen hasonló. - rá hagytam. Legalábbis azt a részét, hogy voltaképpen milyen szerepet is tölt be az életembe. Ha a körmöm alatti kosznak érzi magát, nos... egészségére. Nem fogom megtagadni tőle ezt a nézőpontot. - Elmondom majd nekik, hogy ki vagy; ha érdekel... - kapaszkodtam bele tekintetébe - Elmondom mi okból jöttél ide, és miért maradsz itt. A kezességemet adom érted, ezzel értelemszerűen megtűrtté válsz majd a falka szemébe. A többi pedig csak rajtad áll... - hogy elkeféli-e a dolgot, azt majd meglátjuk. Nekem bíznom kell benne, akármennyire is óckodom az egésztől. Hinnem kell benne, ahogy akkor hittem, mikor feleségül vettem őt. Mert bár sem ő, sem én nem kívánt frigyet kötöttünk, valamit akaratlanul is megfogadtunk. - Fogsz dolgozni. Kár ezen görcsölnöd. A lehető legjobban akkor teszed, ha mindezt a falka szolgálataiban végzed. - kisebb utalás, enyhe odaszúrás, hogy ildomos volna, ha valamely olyan szegmensbe vonulna követ taposni, ahol a falka malmára hajtja a vizet. Nem kell kertelnem, nem kell túlmagyaráznom. Nem hülye ő, pontosan érti. Miként a kezemre csapott nem csak én, de farkasom is felborzolta a szőrét. Ő ajkaimon át engedett el ezúttal egy morgást, amit az imént még elfojtott; ezzel együtt vegyül az a nyomatékos: Na!, amit saját magam ejtettem el. Mit ejtettem? Határozott éllel csapódott le ezen egyetlen szó. - De csinálom. Mert épp úgy, ahogy téged... ez engem is köt, basszus! - vágtam oda, kissé indulatosan, felemelve arca elé gyűrűzött kezemet. De el is vettem, mielőtt még kedve szottyant volna megpróbálni letörni az ujjam... vagy a kézfejem. De az indulatot olyan könnyű megbánni, olyan kínzó újra konvertálni... Hangos fújtatással dőltem vissza a korhad viskó falához. - Ne már, Jas... - nyögtem fel kelletlenül. - Most te ne csináld ezt... - nem néztem rá, helyette a roskadozó plafont vettem szemügyre. Nem akartam a tudtára adni, hogy maradéktalanul hihet és bízhat bennem. Nem fogom csak így leoldani a "láncait". Szerettem volna szigorúan, érdektelenül rá nézni, de nem ment. A makacsságát még ha túlnyomó részben utáltam is... vonzónak találtam. De ez mit sem változtat azon az elhatározáson, hogy mindenképp ránézetek az egyik gyógyítóval. Szarom le, hogy rohadtul rühelli előre az egészet. A csend pedig jótékony, még ha időszakos is, cseppnyi, mint egy árva pillanat... Hangja felzeng elmémbe, kúszik, mint valami könnyed ragadozó. Görcsbe rántottam az állam. Alatta finoman rándultak meg az ott rianó izmok. Dilemma... széles skálán vibráló megannyi gondolat vert sátrat a fejemben. Mit mondjak? Mit feleljek? Adjak-e választ egyáltalán? Végig futott az ideg a hátamon, belerezgett a fülcimpámba. De nem adtam választ. Szavakkal semmiképp. Helyette engedve pajzsom erős bástyáin engedtem ki egyetlen, alig érzékelhető energia foszlányt. Meleg volt, féltő... Belé bújtattam...
- Azt valahogy sejtettem. Húzom el a számat és magam sem tudom eldönteni, hogy megkönnyebbülés sóhaja hagyja el ajkaimat ennek idjeében, vagy a honvágyé. Mert akármilyen is volt, akármi is történt ott, Boston az otthonom. Rengeteg időnek kell eltelnie addig, amíg leépítem magamban ezt az érzést mindannak ellenére, hogy tulajdonképpen nem szeretnék visszamenni, ha tehetném se mennék soha. Csak zavar, hogy nem tehetem. Piszkálja - nem is kicsit - a csőrömet, hát ez az, ami nem hagy szabadulni a várostól egyáltalán. - Viszont ezzel nem adtál választ a kérdésemre. Nézek rá szigorúan, a "még mindig várom" szólamaival összeráncolt homlokomon felvillanón. aztán jön a háborgásom, a kérdés, melynek hatására szeretném, hogyha egy - mit egy? egy csapat. - tapsifüles mászna elő szökkenve a képzeletbeli bokorból. Provokálom és nem is titkolom mindezt előle, soha nem tettem. Egyszerűen ez vagyok, ezt dobta neki a kényszerűség, hát hadd ismerje csak a feleségét. Míg a halál el nem választ, nem igaz? - És őket vajon érdekli-e? Dobban bele a szívem a marcona kérdésbe. Amennyire az előbb nyílt lapokkal akartam játszani, most annyira próbálnám rejteni, mégis mekkora elégtétel számomra az, hogy elárulna oly könnyedén. Vagy ha nem is könnyedén, hanem kényszerből, keserűen, az talán még nagyobb. Szeretném, ha mindenki tudná, hogy kihez tartozom, s ezzel együtt ki az, aki hozzám tartozik. Mert ez kölcsönös, akkor is, hogyha egyikünk sem kívánta púpnak a hátára sem. Megköszönhetném, de az nem én lennék. Csak hagyom, hogy némán kússzon bőre alá a köszönet, a kimondatlan igazság még azelőtt, hogy orrára csapnám lelkem ajtaját s a pajzsomat. - Földmérő vagyok. Szögezem le nyomatékosan. Nem vagyok hajlandó mást dolgozni, ha a Falkának nincs hasznára, akkor sem. Persze mondom én ezt most, aztán a többi meg majd úgyis kiderül. Egy évvel ezelőtt azt sem hittem volna, hogy valaha omega leszek, három évvel ezelőtt nem gondoltam, hogy feleséggé válok, s tegnap nem hittem abban, hogy anélkül fogunk tudni beszélgetni, hogy egymás torkának ugorjunk gondolatban - megint. A morgás hallatán megvillan a pajzsrésen kidugott kis nősténypofa fogsorszerkezete. Csapok, mert megtehetem, s ha kaffogása egyáltalán sem engem, sem a dögömet nem érdekli. Volt valamikor domináns, még mielőtt bekúszott volna a semlegesség állóvizébe mosdani, hát néha előcsillog belőle, mint az ilyen alkalmakkor például. És nem szégyenkezik miatta, ahogyan én sem. - Basszus, mi?! Csattanok sértődötten, lenyelve a "nehezedre esett volna nem ilyen tapló véget hozzábiggyeszteni, ugye?" kérdésemet. Az indulatát magamra veszem, mint valami jól ismert kabátot, betakarózomvele, belebújok és hagyom, hogy végigrezegjen bennem az, amit érez. Mert rokonom ebben, én em vagyok nyugodt, s jólesik valamiben egyetérteni, ha az nem is éppen pozitív előjelő dolog. Mert csak ő van. S bár nem szabadna kimondanom, mégis kiszaladnak belőlem a szavak, későn zárom rájuk önmagam. - Nem csinálok semmit! Forgatom meg a szememet, s ráncolom orromon a bőrt dacosan. A kelletlensége irritál, a szűkölésnek is hihető nyögése pedig elégedettséggel tölt el. Bizarr egy páros vagyunk. Metszőn, lerázhatatlanul fúrom tekintetébe pillantásomat, miközben a kérdésemet kilököm a pajzsom résén, mint ahogy leveles ládába tolnám a lapra rótt egyetlen szót. Elkerekedett szemekkel észlelem, hogy önálló életre kel bensőm, s mire odáig jutok, hogy felrángathatnám derekam vonalából a pajzsot, addigra elég, amit éreztetni vágyik - vagy épp nem vágyik - velem. Lusta, egyáltalán nem kárörvendő mosoly kúszik ajkaimra, tekintetemmel simogatom meg arcát, szinte éreztetve vele, hogy komolyan odanyúltam, hogy megérintsem őt. - Kihagytuk az idei karácsonyt. Utalok vissza a kellemes napjaink tradíciójára. Nem, nem annak a pikáns, elhált voltára, hanem a kandalló előtti beszélgetéseinkre, az idillre, ami két napig a miénk volt, de soha nem annál tovább. Hogy mit akarok ezzel mondani? Magam sem tudom. De az étel következő falatja ízesebb, mint az előzőek és hirtelen már nem viszket bőröm alatt mennyire nem akarom, hogy itt legyen. Ez azért.. csak jelent valamit, nem igaz? Épp csak nem én leszek, aki hajlandó kinyomozni mit is. Köszönöm.
Nem számított, hogy a falkát mi érdekli és mi nem. Legalábbis ebben a témában abszolút hidegen hagyott. Válaszom is csupán egy értetlenségnek tűnő grimasz volt, semmi több. Nekik elég az, ha én tartom Jas-ért a hátam, legszarabb esetben én ütöm meg a bokámat, aminek mondjuk felettébb nem örülnék, de mint már hangoztattam: muszáj bíznom benne. Még ha túl nehéz is, még ha mind ezek ellenére is itt lebeg a fejem fölött a kétségeket szóró "őrangyal". Öntudat, tudatlanság... hitetlenség, vagy szimpla remény... Próbálok hinni benne, hinni mindenben, amit "mi" képviselünk. Mert nincs másom, sem választásom, mint hogy esélyt adjak valami egészen kiforratlannak. - Tudom mi vagy. - reagáltam le rekedtes, színtelen hangon a kijelentést. - Bár, nem tudom itt ennek mennyire veszik hasznát. - vontam meg a vállam; kivételesen nem azért, mert nem érdekelt. Alapvetően sem értettem sosem a munkájának mi létét, és hogy az miben fejezhető ki, így kár volna azon ropogtatnom az agyamat, hogy ezzel a tudással, meddig is jutna el Fairbanksben. Nekem amúgy is mindegy mit csinál, ha akarja csinálja, ha nem... hát majd lesz más. Vagy csak ül otthon, ahogy tetszik. Megjegyzendő: nem olyannak ismerem, mint aki képes lenne naphosszat szart se csinálni... Felcsattanása ágyúszó volt fülemnek, a meglévő indulatom pedig képes lett volna tovább burjánzani, mint valami virágba boruló daganat, rák... hogy végül feleméssze az egész kicseszett viskót. Nyeltem; őszintén mondom, hogy muszáj volt. - Mintha nem tudnád... - morogtam, fújtattam - mint egy kivénhedt csődört, aki feladná már a küzdelmet. - És de... csinálod. - ültem fel heves lendülettel, arcomat a metsz-édes tekintetbe fúrva. Tolva... majdnem a levegőt is elharaptam előle. - Igazából... mindig ezt csinálod... - ha elmozdult, hát mozgását leutánozva követtem fejemmel; ha nem... úgy csak szögegyenes pillantásom maradt, mi marhatta az övét. Aztán újra visszaejtettem magam, koponyával a kunyhó falának. Talán, ha nem ért volna olyan váratlanul a belém költöző kérdés, még most sem mozdulnék, még most sem akarnék újra rá nézni. De körbe jár, belém ivódik, olyan helyekre is eltéved, amiket nem szívesen tárok a nőstény elé. Mégis megtettem, mégis adtam neki egy falatot - egy gerezdnyit; túl sokat. Többet, mint azt kellett volna... Meddő volt a perc, talán fojtogatott is, míg ajka görbéje felfelé nem ívelt. Lustán, finoman... Magam sem tudom eldönteni, hogy a viszonzásom önkényes volt, vagy önkénytelen e. De ott virított képemen a fáradt, kevésbé sem gúnyos mosoly. - Nekem is hiányzott... - ejtettem el úgy, mintha minden rendben volna, mintha vágynék a közös percekre; és talán így is volt. Mélyen, legbelül, ahol a kráterek mélye ül - bennem. Az emlék kellemes, egyedi - ez csak a miénk. Még ha túlon-túl törékeny is. - Most már mennem kell. - törtem meg; mondhatni két lábbal trappoltam bele, mielőtt elmélyülhetett volna az egész. Feltoltam magam, állásra kényszerítve a testemet. A tekintetem az övé volt, még így is, folytonos, leválaszthatatlan. - Nem sokára jövök. Addig kitart az, amit hoztam. - léptem el, majd egyet vissza, hogy határozatlanságomnak nyomatékot adva hagyjak rövid, pillanatnyi csókot homlokán. Bármi is volt a további, arcának egyedi játéka. Az megmaradt neki. Már csak a hátamnak mesélhetett, míg végül bezárult mögöttem a viskó korhadt ajtaja...
Cseppet sem vagyok biztos abban, hogy jó neki az, ha kezeskedik értem, de nem fogom kikérni magamnak. Nem azért, mert ne lennék olyan, aki mindig és minduntalan kikér dolgokat, sokkal inkább azért, mert ezt a maroknyi kedvességet, amit kaptam el kell fogadjam, úgysem érkezik belőle több. Nagyravágyó voltam mindig, de képes vagyok a kicsit is megbecsülni, és ha nagyon őszinte akarok lenni magunkhoz, akkor azt kell mondjam, hogy ez még csak nem is kis dolog. - Majd kiderül. Jobban járnak, ha érdekli őket, mert nem vagyok haszontalan. Üti fel bennem a fejét az öntudat. Egy alfa lánya soha, sehol nem haszontalan. Mindkettőnk - és legfőképpen a kunhyó - szerencséje az, hogy nem reagál bőségesen az elszólása után kapott magam felszívására. Nyel. És ha tudnám mennyit is, akkor kéjes örömmel töltene el, hiszen én nyertem, s olyan mámor ez, amit nem vagyok rest kiélvezni sem, ha megkapok. - És zavar? Kérdezek vissza pimaszul, provokatív éllel. Mondja csak ki, ami a csőrét böki, benne ne maradjon. Ismerem már a tüzet, ami bennünk ég, emésztő, elemi erejű, s egyikünk se sártalan a veszekedésekben, amik múltunkat pettyezik. Bújnék, ölébe kucorodnék és hagynám, hogy nő legyek, finom, tiszta, amilyen nem vagyok. A nekem is hiányzott nosztalgikus és már-már giccsesen romantikus vágyakat ébreszt bennem, melyeket sikerül agyoncsapjon azzal, hogy szinte menekülőre fogja. Ép kezemet meglendítem, hogy felpofozzam, amikor homlokon akar csókolni, de végül csak elhajolok tőle. - Kösz! Kínálom meg egy "takarodj a picsába" strófával is ebben a rövidke szóban, majd amint kilép a házból, az első kezem ügyébe kerülő holmit - a könyv az, amit hozott - utána hajítom. A tárgy tompán puffan az ajtólapon. Nekem is hiányzik. Nem hiányzott. Te barom!
Miután egy párszor már a nővéremmel is túráztunk a közeli erdőkben, így minden para nélkül pakoltam be a hátizsákomba, hogy egyedül is megpróbálkozzak a dologgal. A munkahelyen ma szabadnapos voltam, a jövő heti óráimra meg minden beadandó kész van, úgyhogy igazából nem is volt jobb dolgom... Nem akartam otthon gubbasztani most, hogy végre az idő is kezdett jobbra fordulni, és nem borított állandó jelleggel hótakaró mindent. Minden csupa virág! A friss levegő meg úgy is kell, megmondták az orvosok is... ha már több értelmessel nem tudtak szolgálni, miután felébredtem. Még rámtukmáltak pár gyógyszert, de miután az első egy-két nap szedtem, tovább azt sem voltam hajlandó, nemes egyszerűséggel húztam le a wc-n őket, mielőtt a szüleim gyanút fognának, hogy elsumákolom a dolgot. Épp az egyik ismerős túraútvonalon indultam el ma is, amerre Celeste-tel is mentünk már nem egyszer, csak aztán azzal nem számoltam, hogy kalandvágy ide vagy oda, hiába hiszem azt, hogy megjegyeztem a visszafelé vezető utat az egyik kis kitérőm alkalmával. Az igazat megvallva úgy eltévedtem az erdőben, hogy az valami félelmetes, és akárhányszor azt hittem, hogy végre valami ismerős fához, vagy sziklához érkeztem, hamar be kellett látnom, hogy tévedtem. Ezzel még semmi gond nem lett volna, hisz egészen korán volt, van időm még bőven hazaérni, csupán azzal nem számítottam, hogy egész rövid időm belül fordult verőfényesből borúsba az időjárás, és habár nem vagyok cukorból, hogy némi tavaszi zápor megrémisszen, amikor fél órán belül már úgy zuhogott, hogy szerintem már a bugyimból is facsarni tudtam volna a vizet, úgy voltam vele, hogy most már tényleg keresek némi fedezéket. Nem mint ha jobban elázhatnék, de nem hiányzik, hogy valami kidőlő fa még rám is essen. Így lyukadtam ki viszonylag rövid időn belül valami lepukkant, elhagyatott háznál, s bár elsőre úgy tűnt, hogy teljesen lakatlan az egész, azért párszor körbejártam, mire valóban megbizonyosodtam róla... Tisztára mint valami kísértetház! Igaz, ahogy elnézem, nem én lehettem az első, aki menedékként használja, lévén az ajtaja nyitva volt, így minden szívbaj nélkül fáradtam bentebb, hogy körbenézzek egy kicsit.
Mondjuk csak a földszintet jártam körbe, mire eszembe jutott, hogy lehet, nem ártana előbb a ruháimat megszárítani, ha már nem hoztam magammal váltóruhát, úgyhogy sietve meg is szabadultam a pulcsitól és nadrágtól, hogy bugyi-póló kombóban csiholjak némi tüzet a kandallóban, meg szárítgassam meg őket... Egy darabig tuti eltart majd, tekintve, milyen tócsa áll már most a szék alatt, amire terítettem őket, igaz, az ablakon kinézve ez a vihar sem szándékozik egyhamar abbamaradni. Arra meg aztán végképp nem számítok, hogy esetleg mást is erre enne a fene ilyen időben, így egész nyugodt beletörődéssel indulok neki, hogy kicsit alaposabban is felfedezzem a házat. Ki tudja? Hátha akad valahol takaró, vagy valami száraz ing...
Egy újabb túrára indultunk ordas komával, a városban nem lehet vadászni. Tulajdonképpen nem vagyunk emberölő vadállatok…már nem. Elférnek mellettünk, szóval nem kell parázniuk. A béke tök jó, néha unalmas. Ezért is ez az újabb döntés, hogy bratyó és Mich nélkül távozzam. A kocsit újra bevezetem a mellékútra, hamar alakot váltok, szakadnak a ruháim is ezzel együtt. De a hátsó ülésről elszedek egy szatyrot, teli van gúnyával és azzal együtt rohanok neki a terepnek. Jó pár métert lerohanok, mikor megtorpanásra késztet egy fa, ahol elrejtem a cuccom. Jó helye lesz. Aztán sprint tovább, jól ismerem a területet. Kicsap elém egy róka, jól átvágtatok rajta, szegény össze is esik a súlytól, de nem foglalkozom vele, rohanok tovább. Nem kaja. Jelenleg nagyobbra hajtok és észre is veszem a patást, aki észrevesz és tovább áll. De utolérem és rávetem magam, belé marok, beleakasztom a karmaimat, hogy le ne zakózzak az oldaláról, meg a hátáról, leszakítok róla egy tetemes darabot, de csak rohan tovább. Neki ütközik egy fának én meg szépen lezúgok róla, azzal a darab bőr és húsdarabbal ami kitépődött belőle. Nagyszerű. Megrázom magam, közben az ég is szomorú lesz…aztán még az eső is neki áll megmutatni magát. Csúcs komolyan! Úgy tűnik csak nem hagyja abba, jobban neki áll zuhogni. Vissza ügetek a szatyorhoz és azzal együtt útnak indulok… de olyan szinten esik, hogy ezt el kellene kerülni… azt hiszem erre van valami kuckó. Oda meg betérek, amíg eláll ez a szaros eső. Hát csak egy kilométert futok a kuckóig, a kocsimig az út több lett volna. Mindent elmosott, ne nyomot nem látok, se szagokat nem érzek. Belököm hatalmas fejemmel az ajtót és beengedem magam, azzal a lendülettel rázom is meg bundám, minden csupa víz lesz tőlem. A szatyrot is eleresztem, kinyújtóztatom a végtagokat és ásítok egy nagyot. Öhm… elvileg nem tartózkodik itt senki. De az a kandallóban pislákoló tűz nem épp erre ad gyanakvást. Beleszimatolok a levegőbe, a ruhákat is megsasolom és megszagolom, de az esőn kívül semmit nem érzek. Még nekem is „kutya” szagom van. Morranok egyet, hátra nézek az ajtóba az esőre, majd felpillantok a lépcsők felé. Lassan megindulok, a kandalló előtt szaglászok, lépteim az emeletre vezetnek. Nyikorog lépteimkor a fa. Túlsúlyos lennék? Felérek az első emelet folyosójára, ott is körbe pillantottam és füleltem, merre hallom a lépteket. Balra. Abban a szobában hallok motoszkálást. Odaindulok, bedugom a fejem a szobába és körül lesek. Egy alakot látok. Érdeklődve figyelem. Olyan ismerős....Figyelem alaposan… de ahogy emelem a fejem és beljebb lépek megnyikkan az ajtó, nyekereg mintha muszáj lenne. Oké… Nem rémiszt meg a dolog, csak beljebb megyek. Aztán vagy vacsira való, vagy sem....
Olyan szinten belemerülök a guberálásba, hogy igazából fel sem tűnik, hogy idő közben társaságom akadt. De hogy is tűnne? Odakint még mindig szakad az eső, mint ha dézsából öntenék, azt hiszem, a nagyi erre mondta mindig annak idején, hogy májusi eső aranyat ér... Hát, akkor dúskálunk az aranyban! Ahogy egyik szobába a másik után kukkantok be, idő közben még [url=https://www.youtube.com/watch?v=K5KAc5CoCuk[/url] is nekiállok, legalább ennyivel is nyugtatom magam, ha már alapból ilyen para a hely... Sőt mi több, a refrénnél a dúdolászás még énekre is átvált, amikor az egyik szobába tévedve egy régi ruhásszekrényre bukkanok. Kitárom az ajtaját, és szinte belebújva túrom át a tartalmát, igaz, sok mindent nem találok benne, olyat legalábbis ami használható lenne számomra. Egy méretes, kockás férfiinget még sikerül menekítenem belőle, miután kirázom belőle a port, még magamhoz is mérem. Nos... szép nagy darab ember lehet a tulajdonosa, de ahogy elnézem, rég volt már az, hogy bárki is hordta volna – nem is húzom tovább az időt, belebújok sietve, azon meg jót nevetek magamban, hogy majdnem a térdemig ér az alja. Ideiglenesen ez is megteszi, hogy ne fehérneműben flangáljak, amíg eláll az eső. Mint aki jól végezte dolgát, fordulok meg, hogy valami zokni félét is vadásszak magamnak, ha akad, mert így vizes és csupasz talpakkal tiszta retek lesz, mire visszaérek a földszintre. Csakhogy nem hogy a földszintre nem érek vissza, de a szobából sem sikerül kijutnom. Ahogy az ajtó felé indulnék, nagyjából a második lépés után gyökerezik földbe a lábam, ahogy szembetalálom magam az ezüstszemű négylábúval, amint épp farkasszemet nézünk egymással. A hangom azon nyomban elcsuklik, és hirtelen még moccanni sem merek, csak... basszameg! Nem rémlik, hogy lenne elérhető távolságon belül bármi, amit hozzá tudnék vágni a farkashoz, ha támadni akarna, én meg nem vagyok olyan hülye, hogy akár csak egy pillanatra is levegyem a tekintetem róla, sőt! Farkasszemet is nézek vele, rémlik valami, talán egy dokumentumfilmből, hogy valahogy abból is érzik ezek a kutyafélék, mennyire vagy komoly ellenfél, hogyan tudsz tartani egy ilyesmi szemkontaktust. Hát, én olyan rezzenéstelen tekintettel figyelem, mint ha az életem múlna rajta, miközben magamban próbálom szuggerálni, hogy csak ne támadjon. Menjen el. Hagyjon békén. Basszuskulcsbasszuskulcsbasszuskulcs, hogy miért megint én...?! Hát én nem hiszem el...
Az alak felém fordul, azzal a lendülettel a szava is eláll, a levegője is bent marad. Én meg fel is ismerem őt. Illatról. Arcról. A csaj múltkorról. Helena. Fülem felé hegyeződik, tekintetem az íriszein van, ahogy engem figyel. Fél, de nem akar áldozat lenni. Helyes. Örülök, hogy jól van és nincs semmi baja. Hogy a családja a lelépésem után nem nyúzta meg. Bár ahogy figyeltem, nagyon aggódtak érte. Ezt pedig jó érzés volt látni és érezni, hogy igazi volt. Hogy fontos lett nekem? Ugyan. Csak ártatlan. Én meg már több ilyet öltem már és valahogy aggódtam érte? Valami olyasmi. Azt hiszem. Érdekes mi? Valahogy ő olyan…életre való és ez miatt nem is bántottam. Nem kifogás, tudom. Az ablak felé pillantok, majd vissza a lányra, újra eljátszva ezt. Csak az ezüst tekintetem mozog. Sejtheti ebből, hogy nem akarok ártani neki, tele vagyok. Na meg a fittyfenét, csak az eső elől spuriztam be. De baszki… én vagyok! Most ez komoly? Beszélni akarok vele. A hogylétéről. Áruljam el magam? Majd az lesz, ha egész napra össze leszünk zárva… beljebb lépek lassú ráérős mozdulatokkal, szimatolok egyet hosszan. Talán a bundás alakomat is felismerte múltkorról. Sőt. Tuti. akkor nem figyelne ilyen feszülten. Egy vigyor féle bukkan elő tőlem, bár ez inkább tűnik az ő szemeiben haragos vicsornak, mintsem boldog „mosolynak”. A padló alattam nyekereg, amire oda is fordulok és lecsapom a fülem a koponyámra. Felmorranok, közben egy erőset villámlik, hangja is van ennek az egész mindennek. Füleim egyből Helena felé hegyeződnek, majd prüszkölök egyet. Visszapillantok a lányra, megszagolom az ajtót és visszapillantok a csajra. Még mindig tartja a szemkontaktust. Rámorranok hosszan és érthetően, fenyegetően. Megrázom vizes bundám újra, mintha eddig semmi nem történt volna, a lányt figyelve fordulok sarkon, majd ki a szobából és lefelé a lépcsőn kissé sietősen. Csak úgy nyikorog… recsegnek ropognak, oda kint meg villámlik. Hamar alakot váltok vissza emberré, a szatyrot is felkaparom a földről, hogy felöltözzek. Egy kis ideig ellesz odafent, amíg magára talál…legalábbis remélem, hogy nem eredt az ezüstszeműm után. Akkor jajj nekem, vagy neki? Gatya, meg egy póló és egy cipő… a szatyrot meg tűzbe vágom. Fújok egyet, ezt követően pedig megszólalok hangosan. - Halló. Valaki. Elnézést? HÉ! Tényleg nem akarok lebukni pont ő előtte. Pedig nem sokon múlott, hogy megszólaljak a fejében. A végén még sokkot kapna... Bár kissé furcsállhatja, ahol az ezüst szemű felbukkan, ott én is feltűnök...
Többnyire mozdulatlanul várom, hogy a farkas mozduljon valamerre, bár egyelőre még azt sem nagyon vágom, hogy mennyire baráti, vagy épp ellenséges a szándéka. Ahogy hátracsapja a füleit már épp megörülnék, hogy az előbbi, ám mielőtt még eszembe jutna olyan hülyeségre vetemednem, hogy megpróbáljam megsimogatni, vagy odanyújtani a kezem, hogy megszimatolja barátkozás céljából, már jön is az a morgás, ami egyértelművé teszi – ne... Ami pedig a kinézetét illeti, annyira nem vagyok képben vadállatok terén, hogy tudjam, milyen bundák vagy épp szemszínek gyakoriak eme állatoknál, így ha később talán eszembe is jut a hasonlóság a múltkor látott farkassal, egyelőre még csak eszembe sem jut ezen gondolkozni – maximum annyiban, hogy basszuskulcs, hogy erre mennyi farkas él. És hogy ilyen gyakran sikerül kifognom őket...! Ahogy az ablak felé pillant, valahogy nő bennem a késztetés, én is arra forduljak egy pillanatra, mint ha valami nagyobb veszély leselkedne ott, mint ami itt van bent, és figyelmeztetni próbál, és végül a szemem sarkából arra is sandítok, de mire újra a farkason pihenhetne meg a tekintetem, már morran is rám, hogy aztán mint aki jól végezte dolgát, magamra hagyjon. Lehet, hogy megunta magát? Vagy nem is éhes... vagy csak túl jó vagyok neki, mint ellenfél – haha, jó vicc, képzelem. Magam sem tudom, hogy egyáltalán mi a fene ütött belém, hogy alig néhány pillanattal azután, hogy egyedül maradtam, valami megmagyarázhatatlan indíttatásból utána induljak. Igaz, először csak óvatosan kilesek a folyosóra, hogy biztosan elment-e, vagy csak itt ólálkodik a közelben, de farkas sehol – nekem pedig hirtelen világossá válik, ha meg is akartam nézni, merre tart, arról rég lekéstem, mert fogalmam sincs, hogy csak a szomszéd szobába vackolta be magát, vagy a házból is lelépett... Mindenesetre óvatos, lassú léptekkel indulok vissza a földszintre, ha már találtam idő közben ruhát is magamnak, amúgy is, ott van tűz, attól meg elméletileg úgy is félnek a vadállatok – biztonságosabb lesz a közelében maradnom, hátha a következő bundás nem lesz ennyire jámbor. Visszaérve mozgolódást érzékelek, így csak az ajtófélfa mögé rejtőzve leskelődök a nappaliba, hogy mégis kitől, vagy mitől jöhet a zaj? Biztos a farkas az, aki hozzám is benézett... És amikor bebizonyosodik, hogy igazam van, nem is mozdulok, csak a falnak dőlve figyelem, mit ügyködik éppen, tekintve, hogy háttal áll, biztos menni készül. Legalábbis hiszem én, egészen addig, amíg valami furcsa dolog nem történik. Csontok törnek, a tömött farkasbunda semmivé foszlik, mint ha csak valami hollywoodi horrorfilmet nézek, mire pedig véget ér a jelenet, a kezemet a számra tapasztva húzódok vissza a fal takarásába, mint ha semmit sem láttam volna. Basszus! Az sem sokat javít a helyzeten, hogy a hang gazdáját is felismerem, hogy ne ismerném azok után, hogy múltkor megmentette az életemet? Nem láttam semmit, sőt, hevesen verő szívvel és óvatos léptekkel el is indulok vissza az emelet felé, mint ha épp most érnék le, csak azzal nem számolok, hogy nagyjából a második lépés után akkorát nyikorog a padló, hogy szerintem még a holtak is meghallanák. Putain!
Nem akartam zaklatni a lányt, ebben az alakban meg pláne nem, szóval békén hagytam egy kisebb figyelmeztetés után. Mert ez kijár mindhármunknak. A lánynak azért, hogy ne bízza el magát vadállatok terén…nekünk pedig a piramis csúcsán van a helyünk. Nem számítottam arra, hogy utánam jön. Pedig a 300 év alatt megtanultam mindent, ami fontos lehet…mondjuk, hogy ne érjenek meglepetések. Mert az a nő keményen kiosztott mindenkit és keményen megszidott mindenkit, aki nem úgy ugrált, ahogy ő fütyült. Szó szerint kifordultam önmagamból. Egy teljesen más ember voltam. Félelmetesebb. Felszabadultabb. Veszedelmesebb. Szabadabb. Jobb. Rosszabb. Tehát mindezen tulajdonságok egyvelege - egy nagy káosz, egy ősrobbanás. Nem is szívesen emlékezek vissza arra a napra, maradjunk ennyiben. Sokszor úgy teszek, mintha csak egy rémálom lett volna, semmi több. Persze a lelkem mélyén tudom az igazságot… A beharapóm jó nő volt ( a maga módján) nah…ez az igazság. De ez már elég régen volt. Hogy vissza sírom-e? Is-is. Jó volt az a féktelenség mely akkor tombolt bennünk, most azt már nem tehetjük meg… ami múlik, az nem késik. Hallom a reccsenést a hátam mögött, a farkasom felfigyel az éterben, morran egyet és menne az irányába, de őt pajti…nem bántjuk. Megígértük. Emlékszel? Megígértük magunknak. Még jó hogy eljutottam a felöltözésig. Sóhaj szabadul fel belőlem. Amolyan jól eső. - Helena. - pillantok az ácsorgási helye felé, érezzem szívének dobbánását és ritmusát. Fél. - Emlékszel mit kérdeztem legutóbb? A Farkas és a Piroska történetével kapcsolatban? - újabb sóhajtás. - Mondtam, hogy felejtsd el azt a mesét, ugye? – ezüst szemem villan, farkasomat bizergálja az, hogy lebuktunk egy kislány előtt. Kislány…jó vicc. Kész nő már…. Az igazat megvallva már alig várom, hogy megismerjem. Kiismerni valószínűleg sosem fogom tudni igazán - vagy egyáltalán nem -, de a másik opció még talán lehetséges. Legalábbis ebben reménykedem. Bevallom, a maga szokatlan és furcsa módján még kicsit tetszik is, hogy nem a megszokott eljárás szerint kezelem az ügyet, na meg a fiatalt. Kicsit talán az is tetszik, hogy a tilosban járok, mert nem is tudom… Amíg válaszára várok, kiroppantom a nyakam és az ujjaimat is. - Amit akkor mondtam, az most is igaz. Nem foglak bántani, sem megenni. - ezért is vagyok még mindig a helyemen, háttal állva tőle.
Kezdőlap
//
