Az e’Lemaître Lovardától alig tizenöt percnyi sétára található romos épület egykoron családi ház volt. Számos kísértethistóriát szőttek már köré a város fiataljai...
A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Szept. 19, 2013 2:46 pm-kor.
Hiába számítok rá, amikor meghallom a nevem, akaratlanul is összerezzenek, mint amikor valami csínytevésen kapnak egy kisgyereket... csak én már nem vagyok olyan kicsi, meg erős túlzással lehetne csak csínytevésnek nevezni azt, amit most láttam. Még akkor se mozdulok, amikor ismét azzal a régi mesét emlegeti, csak amikor az kerül szóba, hogy felejtsem el, görbül széles mosolyra a szám széle. Szóval így értette... vagyis ezért! Még várok egy pár pillanatot, mielőtt visszasomfordálnék a falig, hogy aztán az ajtófélfa mögül lessek elő Matt felé, amikor azonban látom, hogy semmit nem mozdult, némi hezitálás után én is előbújok a rejtekemből. Igaz, amíg teszek felé néhány bátortalan lépést, kicsit lentebb húzgálom az amúgy is majd’ térdig érő ing alját, inkább csak a saját megnyugtatásom végett, mert hogy sokat nem változtat az összképen, az is biztos. Néhány lépésnyire állok meg tőle, várva, hogy megfordul-e végre, vagy... ha nem, hát egy kicsivel később én leszek az, aki megtöri a csendet. - Szóval igaz...? Te tényleg... vérfarkas vagy? Olyan igazi? - kérdezek rá óvatosan, ha már annyiszor mondta, hogy sem bántani, sem megenni nem tervez – meg amúgy is, múltkor is olyan segítőkésznek meg szimpatikusnak bizonyult, szóval akármennyire is tűnik ez az egész egyelőre még teljességgel hihetetlennek és felfoghatatlannak, igyekszem bátran viselkedni. Másrészt viszont majd’ kiugrok a bőrömből, hogy azok után, amennyit apuékat faggattam a beavatásom óta – többnyire hiába - hogy áruljanak el még többet, meséljenek, milyenek is a vérfarkasok, most a saját szememmel van szerencsém látni egyet. Sőt... francokat! Kiderül, hogy az egyik ismerősöm is az. Vajon hányan vannak még? - Én... tudok rólatok, mármint a létezésetekről. - szólalok meg ismét, hogy ne csak álljak ott kukán, mezítláb, a padlón ácsorogva - Azt nem mondom, hogy olyan régóta, de egy pár hete. Hónapja. - korrigálom magam, mert az előző találkozásunkkor még fel sem merült bennem, hogy ennek tulajdonítható az a különös írisz szín... Vagy a jó reflexek. Vagyis gondolom, ez is annak köszönhető, igazából elég homályos még ez az egész téma számomra. Tudja a fene, gondolom most jön majd az, hogy ne beszéljek senkinek arról, amit most láttam, legalábbis azt apáék is közölték, hogy lakat a számon, de... ha már Matt is közéjük tartozik, gondolom, előtte csak nem kell a tudatlant játszanom. Mondjuk valószínűleg abból, hogy nem rohantam el sikítva, nem teljességgel ismeretlen a téma. - Amúgy hogy kerülsz ide? - kapcsolok idő közben, majd ha ezeddig még mindig nem fordult volna meg, most veszem a bátorságot, hogy óvatosan hátba bökjem, hátha úgy... vagy ha az sem segít, akkor én sétáljak be a látóterébe.
Érzem, ahogy nyugalom költözik a lelki állapotára, nagyjából lelassul a pulzus száma. Majd végül hallom lépteit is és előbukkan a fal takarásából. Helyes. Nem akartam fogócskázni. Így megkönnyíti a helyzetet is. Okos lány! Kérdésére felröhögök, szó szerint kellemesen értek kérdései… alig tudom abba hagyni a dolgot, de végre sikerül: - Igazi hát. Hamisat még nem láttam… - visszafogom a kitörni kívánkozó további röhögést, majd komolyra fordítom a szót. - Vérfarkas vagyok, mint ahogy oda kint szakad az eső… - pillantok az ajtó felé, ami még résnyire nyitva van, majd lassan felé fordulok, nem akarom megijeszteni… elég ennyi sokk egy napra is, nem? - Igen? Na, ezt jó hallani… Üdv a klubban...- tud rólunk pár napja… a létezés kulcsa. Bár furcsa, hogy nem törölték az emlékeit, de biztos okos csaj és tudja tartani a csöpp kis száját. Nem az én dolgom megbeszélni vele, hogy itt jelenleg mit látott és kussolnia kellene az ügyről. Bár ha világgá is kürtölné, az csak neki lenne rosszabb. Emléktörlés és egyéb kacifántosságok. Nem éri meg. De örülök, hogy nem kell rejtegetnem magam…előtte legalábbis. - Vadásztam, csak az eső keresztbe húzta a számításaimat. Csatakosan és csúszós talajon meg hát… szar a vadászat. - vallom meg neki a dolgokat, mert hát ez a valóság. Íriszeim ezüstösen villannak, majd teljesen elhűl és visszavonulót fúj a lány felfalása helyett. Mondjuk, nagyon pedzegeti ő is a dolgot, amit már én is rég óta. - Na és te? Az erdő közepén csak úgy? Kissé szokatlan látvány. - vonom fel szemöldökeim, majd a tűz felé pillantok és oda lépek, hogy a piszkavassal megbizergáljam és dobjak rá egy kis fát még. Ha már ég, ne aludjon el. Lassan közelebb lépdelek hozzá, nem ártó szándékkal állok meg közvetlen előtte vállaira helyezett kezekkel hajolok le arcához. - Ne feszengj ennyire... nekem szar érzés, hogy ráparázol a dologra...érzem és kellemetlen a szaga. - vigyorodok el, majd óvatos törődő mozdulatokkal simítom meg arcát. - Lazulj el kicsit! Eskü nem eszlek meg. - a háta mögé lépek, újra a vállait ragadom meg és óvatos mozdulatokkal kezdem masszírozni a vállakat, kicsit begörcsölhettek, lazuljon el nyugodtan. Tényleg nem bántom. Ha már eddig se ettem meg, ezután se fogom őt kívánni vacsorámnak.
A kirobbanó nevetésre csak duzzogva grimaszolok, kár, hogy nem lát, akkor biztos egy nyelvöltéssel is megspékelném a dolgot, de így hiába... Csak miután alább hagy a nevetése szólalok meg, egy kis „kikérem-magamnak” felhanggal a dolgot. - Jól van na... te vagy az első vérfarkas, akit látok. Eddig csak azt tudtam, hogy léteztek, de azt nem, hogy pontosan hogyan kell elképzelni ezt az egészet. - közlöm, mert hát na, hiába lettem beavatott, épp csak a mézesmadzagot húzták el az orrom előtt, felkeltve a kíváncsiságomat, de a részletekről bőszen hallgatnak. Azóta is. - Hát, köszi. - vagy mit kell mondani ilyenkor, magam sem vagyok biztos benne. - Nem is értem, mi bajod vele. Biztos tiszta vicces, ahogy nyakig sárosan próbálsz átsprintelni az erdőn, valami nyulat, őzet, vagy akármit üldözve. Mint valami iszapbirkózás. Vagy mint amikor télen rohansz a busz után a járdán, amiről nem lett eltakarítva a hó, aztán ki tudja, mikor lépsz alatta jégre. - tiszta orosz rulett, még ha nem is épp a legkellemesebb fajtából. Mondjuk még mindig jobb, mint igazi fegyverrel játszani az ilyesmit, én meg már megint minden hülyeségről kotyogok meg beszélek , hogy oldjam a feszültségemet. Csodálom, hogy Matt nem nézett még flúgosnak miatta. - Túráztam. - felelem nemes egyszerűséggel, bár érzem én is, hogy ez magyarázatnak eléggé sovány is, meg sánta is, úgyhogy kicsit bővebben is kifejtem a dolgot - Már untam a négy fal közt ücsörgést, a szüleim hülyeségeit, meg a bezártságot, aztán miután a nővéremmel már voltunk párszor túrázni, gondoltam, egyedül is menni fog a dolog. - nos, tévedtem, bár egyelőre inkább nem dicsekednék vele, milyen szuperül sikerült eltévednem, és ide kilyukadnom, ahol még életemben nem jártam. Sőt... még csak halvány lövésem sincs, hogy ha eláll az eső, egyáltalán merre kéne visszaindulnom, hogy a városba jussak vissza. Nézem, ahogy közben Matt a tűzhöz megy, hogy rakjon rá pár hasábot, én meg csak most realizálom, ahogy az adrenalinlöket kezdi elveszteni a hatását, hogy éppenséggel nincs is túl meleg idebent... A karomat magam előtt összefűzve követem a mozdulatait, csak akkor kúszik fentebb a szemöldököm némi értetlenséggel a tekintetemben, ahogy közelebb jön hozzám. - Bocsi. Próbálok, csak... - csak. Csak mondani könnyű, tenni már kevésbé, pláne, hogy mégmindig képtelen vagyok elhinni, hogy nem egyszerű halandó, mint mondjuk én. Arról nem is beszélve, hogy amúgy se szoktam én idegen férfiak előtt ilyen... khm, alulöltözötten mutatkozni. Csak meglepetten pislogok kettőt, ahogy végigsimít az arcomon, és ha eddig nem lett volna elég vörös az arcom, hát most pár árnyalattal megint erősödik a dolog, egészen addig, amíg a hátam mögé lépve meg nem érzem a kezeit, ahogy a vállamat kezdi masszírozni. Igaz, pár perc így is kell, hogy összekapjam magam, de aztán csak megereszkednek a vállaim is, ellazulva a kezei közt. - Egyébként gyakran jársz erre? Te is itt élsz Fairbanksben, vagy máshol? Vagy ezt már kérdeztem...? - bizonytalanodok el egy pillanatra, mert a múltkori kisebb sokk miatt nem vagyok egészen biztos benne, hogy pontosan mik is kerültek szóba, miközben a térerővel szerencsétlenkedtdünk. - Gondolom, nem is annyi éves vagy, amennyinek kinézel... igaz? - faggatózok finoman a kora felől, ahogy hátrasandítok a vállam fölött. Mert így kinézet alapján nem tippelném sokkal idősebbnek, mint amennyi én is lennék, de mint annyi esetben, gondolom a látszat itt is csak.
Nem szállok vitába vele ilyenen, felesleges lenne, főleg ha azt mondanám, hogy napi szinten találkozott velük…csak épp nem tűnt fel neki, hogy kik is ők valójában. Furcsa is lenne, ha ez ember elsőre is megtudná mondani rólunk. Megköszöni, hát kész ez a csaj komolyan mondom. Ott van azon a bizonyos szeren és ez… igen, tetszik! Csak vigyorgok rá és elég kellemesen, nem az az idegesítően vesébe vigyorgó vigyor ez. Olyan nyugtató hatású mindkettőnknek. Szavaira felvonom szemöldököm… - Hát nem kellemes, főleg, hogy a következő alakváltásnál is csatakos bundában jelenik meg a bundásabbik felem… - húzom el a szám, hiszen a ketrecében nem tudna megszárítkozni a paratérben, ezért ki kellene eresztenem, hogy a tűz előtt száradozzon, de Helenát nem akarom megijeszteni…így is alig tudja kezelni ezt az egész mizériát. - Túráztál…aha. Vágom. - bólogatok elismerően, egyedül barangolni az erdőben, amikor tudja, hogy mit rejthet.. jó hogy nem egy vadállattal találkozott össze, hanem az esővel. Meg velem. Újra megmosolyogtatnak a szavai. - Izgalmakra vágysz? - érdeklődöm meg a dolgot, hiszen az unalmat nem szereti, s’ ez lerí róla. De nem gond ez, bírom az ilyen csajokat, kik nem a műkörmükkel vannak elfoglalva, meg hogy melyik mini szoknyájukat vegyék fel. Az ilyet a torkuknál fogva ölném meg. Helena pedig ezeknek a szöges ellentétük. Ezért is tetszik….Mondjuk az is, hogy próbál lenyugodni és hinni nekem, hogy nem fogom kettétépni…ugyan már… akkor azt már első szerbuszra véghezvittem volna. Hozzá szoktam az alul öltözöttséghez és az sem zavar, hogy őt zavarja, hogy rövid a pólója. Én általában egy szál pöcsben vagy alsóban grasszálok a lakásban és senkit se zavar…igaz, csak vérfarkasok járnak felém, de akkor is. Áh, mindegy is. Engem nem zavar, hogy…ilyen formás kis combjai vannak… mondjuk azt már őt zavarja, hogy megnézem magamnak. Férfi vagyok, érdekel a női test. Ennyi! Háromszáz év alatt pedig épp elég tapasztalatot gyűjtöttem e téren! Vörös arca tetszik és ez újra mosolyt csal arcomra, de legalább próbál ellazulni a masszírozást nyújtó szolgáltatásom közben. - Anchorageben élek és igen, gyakran járok erre. Jó hely ez. És nem, nem kérdezted még. - legalábbis azt hiszem, a múltkor annyira nem figyeltem arra a részre már, mert felkeltette önmagával a figyelmét. Szóval lekötött. - Szerinted mennyi vagyok? - érdeklődök, a gondolatai foglalkoztatnak, hogy vajon mennyi idősnek tippel. Ha nem találja el, akkor javítom és nem fogom megverni érte. Ugyan! - Tényleg… a kocsidat helyre tudták hozni? - végig őt figyelem, tekintettel és érzékekkel. Mondtam. Érdekel a csaj… hogy miképp és mi módon, az még eldől. - Szüleid nem basztak le, miután leléptem tőletek, ugye? - kérdezem aggódóan, hiszen nem az ő hibája volt a dolog. Csak a részese volt a jelenetnek. Remélem a cuccait tudta kárpótolni, vagy megmenteni a dolgokat… Lehajolok a nyakához és megszagolom, amolyan farkas szokás… - Egész kellemes… - szívom be bőre illatát hosszan, majd egy apró csókot hintek vállgödrébe, aztán észbe kapok és felemelem a kezeim védekezően. - Bocs! - húzódnak fel szemöldökeim újra, nem akarom a barátságát egy ilyen baki miatt elveszíteni… kár lenne érte.
- Óóó, kulisszatitkok? - mosolyodok el a sáros bunda rejtelmeinek említésére, hisz nem hogy ilyen apróságokról nincs még csak elképzelésem se, de még csak sokkal általánosabb dolgokról se, sok mindenről... Hiába, apáék elég szűkmarkúan bántak az információkkal, amikor végül úgy döntöttek, megosztják velem ennek a világnak a létezését. - Most mi az? Talán nem lehet? - kérdezek vissza értetlenül, mert na... oké, hogy nagyvárosi lány vagyok, de ha egyszer mostanában falra tudnék mászmi minden embertől, mert egyszerűen az idegeimre mennek! A városon belül meg kevés olyan hely akad, ahol nyugisan, magában lehetne az ember, vagy ami ilyen, ott lehet én nem időznék szívesen, kizárásos alapon marad tehát az erdei túra. Aztán nesze, ott se ússza meg az ember lánya a társaságot. - Attól függ, mit értünk izgalmak alatt. - jegyzem meg óvatosan, mert hát na, pasiból van, sose lehet tudni... meg az se mindegy, egyáltalán hogyan érti – mint amikor múltkor a szemem láttára rohantak az autómba, amikor valami extrém sportot próbál ki az ember, amikor beül valami jó filmre a moziban, amikor a tanár közli, hogy akkor megvannak a zh eredmények... Mondjuk az tény, hogy unatkozni nem szeretek, bár egyetemistaként nem is szoktam túl sokat. -Ó, szóval Anchorage... - bólintok lassan, miközben minél kevésbé feltünően igyekszem lentebb huzigálni a rajtam lévő férfiing alját, hátha nyúlik, vagy többet takar, vagy mittudomén. - Ott még nem voltam. Szép hely? Szebb mint Fairbanks? - kérdezek vissza, mert legyünk őszinték, ez itt nem valami nagy eresztés... mint ha New Yorkkal bármi is felvehetné a versenyt ilyen téren. Na jó, az tetszik, hogy ilyen sok a zöld, meg a hegyek is szépek, de nagyjából ennyi, részemről elég puritán kinézetű az egész város. - Öhm... hát izé... azt sem tudom, hogy igazából meddig élhettek így... 100? 120? - próbálkozok roppant óvatosan, mert nem akarok nagy hülyeséget mondani – persze lehet, hogy így is sikerült – de tényleg elképzelésem sincs arról, hogy mi merre mennyi ilyen téren. Így hát, ha bevallja a valós korát, azt hiszem, némi őszinte rácsodálkozást mindenképp bezsebelhet magának. - Még szerelőnél van, mert... elég sok minden közbejött mostanában. Családi dolgok, főképp. - teszem hozzá, hisz elég bonyolult tud lenni az ember élete, ha ennyi rokon van egy rakáson... Az az egész áprilisi hülyeség, ami miatt vissza kellett mennem New Yorkba anyával, a kóma, Celeste sérülése, nagyapa húgának a temetése... Valahogy fontosságban mind előrébb való volt, mint hogy milyen állapotban van az autóm, érthető okokból. - Nem, nem mondanám... persze dicséretet sem kaptam, de azt hiszem, nagyobb volt az aggodalmuk, meg a megkönnyebbülés, hogy jól vagyok. - válaszoltam, miközben Matt továbbra is a vállaimat masszírozta, csak néha mocorogtam egy kicsit, hogy jobb legyen. - Pardon? - kérdezek vissza, amikor közelebb hajol és megérzem a nyakam közelében, még a hideg is kiráz tőle, akaratlanul... csiklandós vagyok, na! Amikor pedig megérzem, hogy még hozzám is ér – na meg hogyan ér hozzám... – idegesen-riadtan húzódok el tőle, mert... nem számítottam rá. Nem is felelek semmit a bocsánatkérésére, csak fázósan dörgölöm a karom, jobb híján, valami pótcselekvésként, miközben zavartan sütöm le a szemeimet. Na most mi a fenét kéne mondanom...? Kínos ez a beállt csend.
- Nem szóltam… - adtam meg magam a túra iránt, ami eltévedésbe ment át. Hát aki városi, az ne akarjon olyan túrára menni, ahol gyakori az ilyen éghajlat. Bár lehet nekem se kellene itt lennem, de én döntöttem úgy, hogy kiengedem a Dögöt. Aki most megsértődve figyeli a lányt, mert miatta kellett visszavonulót fújnia. Utálja az ilyen helyzeteket. Jó hogy nem sűrűn van ilyenre példa. - Izgalmak… tudod…olyan nem lapos dolgok. Például… nem emberi dolgok. - húzódnak fel szemöldökeim, hiszen a bunda rázás egyáltalán nem emberi, na meg az agyar villogtatás sem…. ez mind farkas dolog. Nem unalmas. Sosem volt, de ő ezt nem tudhatja. - Ugyanaz a helyzet ott is, mint emitt. - húzom el a szám, hiszen unalmas az egész hely, van olykor egy egy fesztivál, de sűrűbben van a falka területén, mint a kóborok territóriumán, de ezért is vannak az átslisszanásaim… na meg az alacsony árak… Jó megtudnám oldani a dolgokat, de olykor már unalmas egy egy ilyen dolog. Kár, hogy ő csak a várost látja. Vannak szép dolgok is, de ahhoz meg látnia kell! Éreznie. Mindent. Megmutatnám neki! Örömmel. Kérdése a korokkal kapcsolatban újabb röhögést kezdeményez, nem hiszem el ezt a csajt komolyan. Sosem veszítettem el a humorérzékemet. A legrosszabb helyzetben is képes vagyok röhögni magamon meg másokon is. Ez meg már a túlélés kulcsa, melyet évtizedekkel ezelőtt találtam meg. A nevetésem hamar abbamarad. - 332 éve létezem. Illetve 19 múltam mikor beharaptak, azóta eltelt 323 év… - szépeket és rosszakat is megéltünk mi már, de az események mindig zajlottak és sosem unatkoztunk. - És nem, nem én vagyok a legidősebb ordas a világban…idősebbek is léteznek. - vontam vállat könnyen, hiszen én már hozzászoktam, a többi meg nem érdekel. Belenőttem, belerázódtam és falom az egészet magamba, mint egy éhes gyermek. Mert minden jöhet elém, amit dob az élet. Se könnyű se atom nehéz nem állít meg. A kocsi még szerelőnél van, sejthettem, nem láttam a közelben… bár hagyhatta otthon is, de így megmagyarázza a dolgokat is. A szülei aggódtak érte, ezt éreztem rajtuk, igaz volt és valódi. Amit én anno csak anyám részérő kaptam meg, óh, de mikor volt az már… azóta változtak az emberek és a szerepük is az életben. A csók a nyakára igazi volt és valós, de félbe maradt, abba maradt, ő szégyenlős én meg akarom. Őt. Azt. Mindent. Csend. Az a nyomasztó és idegesítő csend. Energiám nyugodtan lengenek körbe és őt is elérik, hogy felmelegítse és kellemesé varázsolják számára a pillanatot. - Helena. - szólalok meg kis idő elteltével, majd egy lépéssel közelebb kerülök hozzá, de nem eléggé, nem tolakodóan. - Nem vágysz izgalmakra? Más életre? - érdeklődöm komoly hanglejtéssel, kíváncsian pillantva szemeibe, keresve íriszeit, majd még egy lépés, kezem az arcára, onnan az állára csusszan, három ujjal emelem fel fejét, hogy rám nézzen, közel hajolok hozzá. Tekintetem ezüstössé villan, ahogy az ordasom is közelebbről tanulmányozza az Embert. Megbabonázzuk. Képletesen. - Mire vágysz Helena? - hogy úgy kezeljenek, mint egy gyereket, vagy mint egy Gyermeket? Mert a kettő között hatalmas különbségek uralkodnak. S ezt én megmutathatom.
- Az unalmat meg az egyhangúságot sosem díjaztam különösebben... - maradok valami arany középút jellegű válasznál - Ami pedig a nem emberi dolgokat illeti... azt is csak nemrég tudtam meg, hogy vannak... - utalok erre az egész vérfarkas témára, hisz talán még ő is emlékszik, nem telt el túl sok idő az első találkozásunk óta, akkor pedig még csak elképzelésem sem volt mindezekről. Nos, nem mondhatnám, hogy azóta sokkal okosabb lettem, épp csak valami kis betekintést nyertem a dolgokba. - Ó. Kár... Akkor úgy tűnik, ez ilyen alaszkai sajátosság. - hideg és hó és szürkeség, zsebkendőnyi városok, annál több zöld... Alaszka, én így szeretlek! Nem csoda, hogy egyre könnyebben adom a fejem kirándulásra, mintsem a városon belül kószáljak, pedig pár évvel ezelőtt el sem hittem volna magamról, hogy ilyen irányba fogok változni. Amikor kinevet, már sejtem, hogy valahogy nagyon mellé lőhettem a kor kapcsán, arra azonban én sem számítottam, hogy ennyire... Elég csupán meghallanom, hogy hány éves, hogy tágra nyílt szemekkel csodálkozzak rá, kissé talán illetlenül is rajta felejtve a tekintetem, mert... - Te jó ég... de olyan fiatalnak tűnsz... Ahhoz képest. - felelem rácsodálkozva. Furcsa belegondolni, hogy nagyjából velem egyidős lehetett, amikor farkas lett belőle. - ...és látom, a matek sosem volt erősséged. 19 meg 323 az tudomásom szerint 342. - fűzöm hozzá szemtelen vigyorral az arcomon, hisz úgy tűnik, hiába a sok-sok év, meg a tapasztalat, azért megnyugtató tudni, hogy ők sem tévedhetetlenek. - Nem? Mert ők mennyi idősek? Egyáltalán mennyi ideig éltek... így? - kérdezek vissza, azt meg csak magamban teszem hozzá, hogy nekem már a 330 évével is olyan, mint ha valami két lábon járó őskövület lenne, csak épp nagyságrendekkel jobb bőrben van. Mesélek neki, hogy mik történtek azóta, otthon, az autóval, a családban, míg ő a vállamat masszírozza, bennem pedig egész jól kezdene oldódni az addigi feszültség, ha egy mozdulattal nem vágná sutba az egészet, mint ha mi sem történt volna. Némi riadtsággal hátrálok el, mert... magam sem tudom, hisz így utólag belegondolva szinte semmi sem történt, nem igaz? Csak egy puszi a nyakon... Nem számítottam ilyesmire, váratlanul ért, nincs benne tapasztalatom... Nem tudok rá válasszal szolgálni, ahogy sok másra sem mostanában, akármennyire is szeretnék. - Hm...? - hümmentek egyet, ahogy meghallom a nevemet. Valami furcsa bizsergés kezd úrrá lenni rajta, nem mondanám, hogy kellemetlen, sőt... egészen kellemesen megnyugtató, ennek ellenére mégis zavartan dörzsölöm meg a karomat, mint ha ennyivel meg tudnék szabadulni tőle. Akár elhessegetni egy nem kívánt szúnyogot. - Ezt... ezt te csinálod? - kérdezem csendül a hangom bizonytalanul, hisz nem vagyok biztos benne, ő az okozója, vagy csupán tinédzserkori hormonjaim? Hallom a kérdését, de nem válaszolok rá egyből. Már hogy ne vágynék? Hogy ne szeretnék más életet, mint a mostani? Még ha nem is feltétlenül olyan szempontból lenne más, mint ahogy azt ő értheti... Mennyivel jobb lenne egy olyan élet, ahol nem a szüleimtől függök mindenben, bírálják felül minden döntésemet? Ahol sokkal szabadabb lennék, a magam ura, mint most a nővérem... de addig rám még évek várnak! Csak szótlanul figyelem azt, ahogy közelebb lép, és csupán csak akkor suhan át némi riadtság a tekintetemben, ahogy az arcomhoz ér, finoman kényszerítve a szemkontaktusra, ha már olyan kitartóan fixíroztam a padlót. Ahogy az íriszei ezüstbe fordulnak, egyből a múltkori eset jut eszembe, és hogy én idióta, hogyan is hihettem kontaktlencsének? Hogyan is nem jöttem rá, hogy valami mennyire nem stimmel...? Én tudom, hogy mire vágyom, ahogy sejtem, neki is megvannak a maga elképzelései, ennyi idősen bőven lehetett ideje elgondolkozni rajta. A kérdés azonban mégsem ez részemről... - És te, velem? Az előbb... amikor a más életet említetted... azt úgy értetted, hogy engem is farkassá akarsz változtatni? - lehet, hogy ismét kinevet, de nem tehetek róla, nem szeretem a bizonytalanságot, és tudni akarom... mert nem akarok egyedül maradni a kavargó gondolataimmal, meg a saját kis összeesküvés-elméleteimmel, feleslegesen rágódva miattuk, pláne, ha közük sincs a valósághoz, csak én képzelem be...
Mindenki az örök fiatalságról ábrándozik. A kérdés, mihez kezdenek vele, ha már megszerezték. Csak egyszer vagyunk fiatalok, utána más mentséget kell keresnünk…. de ez ami megragadt bennem, bennünk az évszázadok alatt, ez olyan dolog, amin keresztül kell jutni. Nem lehet egyszerűen átsiklani felette, mellette, átélni kell. Mert csak akkor érezzük mennyire valós! Hát Alaszka unalmas emberi szemmel nézve, de a farkasoknak maga a banzáj, csak látni és tapasztalni kell. A meglepődése meglep, de elmosolyodom rajta. Fiatalnak tűnök és én meg annak is érzem magam… Bár beszólására csak szememet forgatom, nem törődöm vele, a lényeg az hogy 19 évesen haraptak be, 332 éves vagyok, azt cső. A számolást meghagyom a matematikusoknak, meg filozófusoknak… én máshoz értek, de ahhoz profin. - Találkoztam már 500 évessel is… de tuti nem ő a legidősebb. - valószínűleg több vénség is van, nem sok öreggel találkozom szerencsére, a legutóbb…2 évvel ezelőtt is a katonai helyen találtam szembe magam ezzel a krapekkal. Nem semmi góré volt… de hamar léptem, nem akartam ott hagyni a fogam. Energiámat óvón és törődően vonom köré, kellemes érzést tudhat magáénak. Látom az arcát és a tekintetét. Kérdésére pedig bólintok. - Igen, én. Milyen érzés? - érdeklődök kíváncsian. Hiszen igenis érdekel, mit érez most. Csak ne féljen tőlem, tényleg nem akarok ártani neki. Várok. Tűkön ülve várakozok a válaszára várva. Türelmes vagyok, hisz ő jelenleg megérdemli ezt. Olyan furcsa, kellemes a társasága. Meglepő mi? A farkasokkal jól kijövök, de az emberek…őket rühellem, mert olyan szánalmasak, de Helena… fényeskedett előttem és ez megfogott. Néz a szemeimbe és válaszolj hát. Ideje meglépned azt, amit csakis te akarsz. Nem pedig mások, a szüleid akarata. Bárhogy is dönts…várni fogom azt a választ. - Ha igen erre a válaszom, mi lenne a tiéd? Nem vagyok az erőszak híve Helena… a te döntésed….Csak megszeretném ismertetni veled a Világ ezen oldalát. – ajkai közvetlen közelségébe mormogom a szavakat, ajkait és szemeit fixirozom, majd megcsókolom óvatos mozdulattal, hosszasan, kellemes bizsergetést hagyva ezáltal energiám nyomán. Elhagyom ajkai ízlelését, majd egyenesedek is fel lassan, ha felpofoz hát így jártam, de elloptam más elől az Ő első csókját…mert tuti az első volt neki én pedig bátorkodtam meglépni ezt.
- Mon dieu... - kerekednek el a szemeim meglepettségemben, mert így elsőre nekem már az ő háromszáz éve is szinte felfoghatatlanul öregnek tűnt, mert... mikor is születhetett? valamikor az 1600-as évek vége felé? Mi is volt akkor... Londoni tűzvész? Aacheni béke? Louis XIV. végleg odavág a hugenottáknak? Spanyol örökösödési háború? Oroszország felemelkedése? Csak úgy ugranak be az évszámok és események egymás után, nem olyan rég volt az, hogy végeztem a gimiben, és napi szinten magoltam ezeket a vackokat... A suliban mindig is azt mondogatta a történelem tanárunk, hogy csak az számít történelemnek, ami már mögöttünk van, aminek már az utolsó túlélője is megöregedett, és elhunyt, és teljesen függetlenként tudunk visszatekinteni rá, olyanok nélkül, akik részt vettek volna benne. Erre most kiderül, hogy valójában a túlélők még köztünk járnak? - Furcsa... de kellemes. Kicsit olyan csikis érzés. - próbálom leírni Mattnek az érzést, még ha talán nem is lehet igazán szavakba önteni, milyen is valójában. Olyan furcsán megnyugtató, mint a kandallóban égő tűz ropogását hallgatni egy esős délutánon. Amikor azonban közelebb lép, valami kis nyugtalanság mégis motoszkálni kezd bennem, még ha nem is tud úgy kiteljesedni, mint pár perccel ezelőtt, amíg nem vetette be Matt a „szuperképességeit”. Néhány pillanaton belül válik az egész helyzet túlzottan is közelivé, bensőségessé, ahogy egészen közel hajolva válaszol, nekem pedig majd’ kiugrik a szívem az izgalomtól. Keresem a szavakat, hogy mit válaszoljak neki, de mielőtt még megszólalhatnék, belém fojtja a szót, én meg teljességgel leblokkolok – már ami a gondolatokat meg az értelmes választ illeti, ahogy bátortalanul viszonzom a csókot. Édes istenem, megcsókolt! Te jó ég, az első csókom... Hát ilyen? Ilyen... Eszem ágában sincs felpofozni, nekem is kell egy kis idő, amíg magamhoz térek az egész után, és nem csak mosolygok meg az ajkamat harapdálom lányos zavaromban, enyhe pírral az arcomon. Talán pár perc kell neki, mire újra visszaszállok a földre és ismét eszembe jutnak a kérdései, meg hogy valamit válaszolnom is illene rá, és akármennyire is könnyű és csábító ajánlat lenne, hogy gondolkozás nélkül vágjam rá, igen! Mégis képtelen vagyok rá... mert kénytelen vagyok beismerni, hogy szinte semmit sem tudok róla... sem Mattről, sem arról, milyen egy farkas élete, vagy milyen változásokkal járna az életemben, így pedig nem merek fejest ugrani az ismeretlenbe. Túlságosan is gyakran volt már részem benne, és nem akartam ismét... mert mi van ha nem tetszik? Gondolom, visszacsinálni már úgy sem lehetne... - De... nem is ismersz engem. Mi van, ha pár hét múltán rájössz, hogy mégsem lenne jó farkas belőlem? - kérdezek végül vissza - - És... az igazat megvallva, ez fordítva is igaz... alig ismerlek, és szinte semmit sem tudok arról, milyen lehet farkasként élni... - folytatom csendesen, mielőtt valami meggondolatlanságból bátorkodnék folytatni - Előbb megmutatod nekem? Hogy... hogy milyen? Legalább közben egymást is jobban megismerhetjük. Már persze, ha szeretnéd... - teszem hozzá félénken, mert... te jó ég, mégiscsak 300 éves múlt, azt sem tudom, hogy illene egyáltalán beszélnem vele. A szavaimból érezheti, hogy nem zárkózok el teljesen az ajánlata felől, érdekel, kíváncsi vagyok rá, csupán idő kell, amíg biztonsággal dönteni tudok úgy, hogy később ne bánjam meg remény szerint.
Válaszán elmosolyodok, hogy milyen érzést vált ki belőle a láthatatlan energia forgása, mely kellemesen nehezedik rá. Vajon milyen lenne, ha dühösebb gyilkos energiát eresztenék rá? Olyat nem tennék, szóval nem akarok kísérletezni. Azt meghagyom Einsteinnek. Nekem más kell. Tőle kell valami. Meg ő maga is kell. Mert észt veszejtő a csaj, csak nem tudja, én meg be nem vallanám, hogy tetszetős kisugárzása van neki. Ajkaim lágyan érintik az övét, csak visszatartott lélegzete és szapora szívverése és suta viszonzása adja tudtomra…igen megleptem teljesen. Kérdése megmosolyogtat, nem válaszolok azonnal, megvárom míg megfeleli a dolgokat, melyek kielégítenék kíváncsiságát. - Mindig van hova fejlődni…még én se vagyok tökéletes. Neked meg 10 éved lenne kölyökként, de utána is fejlődőképes lennél. - válaszolok elgondolkodva, bár nekem nem volt kölyökkorom, egyből beledobtak a mély vízbe. Nehéz volt, piszok nehéz, de neki nem olyan létet adnék, amit nekem szántak, hanem megtennék érte akármit. - Meg nem vagyok olyan, hogy eldobok bármit is, amit fel lehetne javítani. - igazítom ki még ennyivel a mondandómat. - Persze, hogy szeretném. – döntöm oldalra a fejem és úgy figyelem a lányt, újra felemelem óvatosan az állát és csókot lehellek ajkaira. - Még szép, hogy szeretném. – motyogom úgy, hogy csak ő hallja és senki más kölyke. - Mit szeretnél tudni? Nem szeretnék felesleges szájtépésbe kezdeni. - pillantok lágyan íriszeibe, majd homlokon csókolom, várva a kérdéseit és bármit, amit csak tudni szeretne. - Időnk az rengeteg van. - pillantok az ablak felé, a szakadó esőre, a villámokra s a szél is tombol oda kint. Vissza pillantok a tűzre, közelebb lépek hozzá, majd dobok rá pár száraz fát. Hátra pillantok Helenára, végig lesek rajta tetőtől talpig, elvigyorodok, majd leveszem a pólómat. - Tessék. - fordulok felé és átnyújtom neki a ruhát. Bőven leér a térde alá, nem kell húzogatnia se lefelé. Én meg megleszek így félmeztelenül. Nem fagyok meg, sőt...megfázni sem fogok. Azt meg főleg nem szeretném, hogy ő fagyon meg és engem okolna érte.
- 10 év? Olyan sok...? - nyüsszenek fel, mert... te jó ég, már így is húsz éves vagyok, és alig várom, hogy végre felnőjek, erre most a célegyenes előtt dobnának vissza a startvonalra? Kölyökként...? Oké, hogy a háromszázhoz képest nem sok, de... Így, ennyi évesen a hátam mögött még az. - Hát ez igazán kedves... miért, mivel foglalkozol? Valami szerelő vagy? - autószerelő mondjuk? Azon nem lennék meglepődve a múltkori után, de az is lehet, hogy csak régi, rossz beidegződés. Láttam már a rokonságban is hasonlóra példát, aki soha, semmi régitől nem hajlandó megválni, csak gyűjti a kacatokat, lévén, majd jó lesz még... egyszer. Valamire. Valahol azért megnyugtató, hogy nem nevet ki az újabb bátortalan kérdéseim hallatán, sőt, amikor újabb csókot kapok tőle, csak boldog mosolyra húzódik a szám. Ellenben amikor meghallom a következő kérdését... hajjaj! Nem tudja csórikám, mire vállalkozott... Remélem, türelmes típus, meg bírja követni a lelkes-fiatalos pörgésemet ennyi évesen. - Húha... hát, az igazat megvallva mindent! Alig tudok valamit azon kívül, hogy léteznek vérfarkasok, úgyhogy igazából mindenre kíváncsi vagyok... - vágok bele lelkesen, még amikor homlokon csókol, akkor sem áll a szám, csak mondom tovább - Szeretsz vérfarkas lenni? Milyen? Mi a jó benne? Vagy van rossz is? Biztosan van.... Te hogyan lettél vérfarkas? Te akartál az lenni? Egyáltalán hogyan lesz valakiből az? Annak születni is lehet, vagy... - darálom egy szuszra a kérdéseimet, és ez még csak az eleje, mert... te jó ég, mindent tudni akarok! Oldalra pillantva látom én is, igen, nem úgy tűnik, hogy egyhamar elülne a vihar, de ami azt illeti, nem is számítok rá, hogy egy délután alatt a végére érnénk ennek az egésznek... Dönteni biztos nem fogok, ahhoz... kicsit hosszabb távon kell még mérlegelnem a dolgokat. - Ó.. Köszi. - veszem el a pólót némileg vonakodva, mielőtt Mattre pillantanék - De te nem fogsz így megfázni? Azért nem mondanám, hogy olyan meleg van... - feleltem hezitálva, mert honnan is tudhatnám, hogy ilyesmiktől nem kell tartania? Ha viszont tényleg komolyan gondolja, akkor egy „nem ér lesni!” intést követően hátat is fordítok neki, hogy kihámozzam magam az ingből, amit még fent találtam, és helyette a pólójába bújjak bele. Nos... úgy tűnik, egy fokkal tényleg jobb, legalább pár centivel hosszabb, mint az ing, amit neki ajánlottam cserébe, bár ha nem kell neki, akkor leterítem a földre a tűz közelébe, hogy lecsüccsenve hallgassam az élménybeszámolóját.
- Ez ugyan olyan nálunk, mint emberként való cseperedés… Gyerekből, felnőtté érni. - válaszolom meg nem tetszését. Mert basszus, azt hitte, hogy egy fullos kifejlett farkas üti majd a markát. Én is úgy gondoltam az éveim legeslegelején, de jó is volt, hogy kitapasztalhattam a kölyök szemein át a világot. Mert nem minden játék és mese. - Autókat tuningolok. De egyfajta… értem úgy, ha valamit elbaszol, akkor kiakarod javítani. Én is ezt szeretném. Ha elcseszel valamit, akkor azon leszek, hogy ösztönözzelek arra, hogy javítsd ki és kezd elölről. - vonok vállat, mert ezt túlragozni nem lehet, nem is tudnám, ha akarnám, már akkor se menne. A csók elcsattan, energiám még mindig őt simogatja, a mosolya miatt, meg még szelídebb lesz ez a mindenség. Kérdéseire lassan húzódnak fel szemöldökeim a homlokom közepére, amolyan ez most komoly arckifejezésem mindent elárulhat. De rendezem a képemen a meglepettséget, végig hallgatom a ledarált kérdéseit. Egyik jobban mulattat mint a másik, de nem röhögöm ki. Leadom neki a felsőmet, had bújjon bele, én nem bánom, intésére csak szemet forgatok, nem törődök vele, mert minek? Ki érti a tiniket? Kész rejtély az összes….köztük meg Helena is, de azon vagyok, hogy a kis 20 éves buksiját megfejtsem. - Immunisak vagyunk a betegségekre. - teszem hozzá a kérdésére mondjuk az már mellékes, hogy a hideget meleget ugyanúgy érezzük, de nem olyan mértékben hat ránk, mint Helenára. Leteríti azt az ing félét a tűz elé, végigmérem újból a lányt, majd figyelemmel kísérem, ahogy leül. Követem példáját, mellé telepszek kissé elfeküdve, felső testemet felé fordítva, felhúzott bal térddel. Könyök behajlítva és a fejem a tenyerem trónján foglal helyet. - Szóval… - szusszanok egyet, a tűzről a fiatalra lesek és úgy folytatom, hogy a szemeibe bámulok. - Nos…akkor a legelején kezdem. Nem tudom mennyire érdekel az élettörténetem, de csak így tudok válaszokat szolgálni néhány kérdésedre. - kezdtem így, nehogy esti mesét várjon és rém sztorit kapjon cserébe. - Kinsale-ban születtem… De a beharapásom más hol volt. Elraboltak… mert a Teremtőm falkát akart magának. Dublinban harapott be végül és ez még semmi. A kiképzések, az amiket elkövettünk…mind mind igaz. Gyilkoltunk és raboltunk. Amolyan bandita mód. De az 1700-as években milyen volt az élet szerinted? - vigyorodok el keserűen, majd torkot köszörülök. - Azért kellettünk neki, hogy a többi falka fölé emelkedjen és mindenkin keresztülgázoljon. - na erről ennyit. - 100 évig voltam a falkája részese, aztán leléptem, azóta nem láttam. - erről is ennyit, de most megválaszolhatom rendesen a kérdéseit. - Imádok vérfarkas lenni, annak ellenére, hogy akaratom ellenére tettek azzá, ami most vagyok. - vele nem követném el ugyanazt a hibát, mely a teremtőm elkövetett. - Olyan…mintha a testeden két lélek osztozna. Vagy te és van egy másik, aki akkor nyomul előtérbe ha nagyon akar valamit, vagy épp ő akar kimozdulni. - magyarázok valami érthető stílusban, remélem érti, de egy példát is felmutatok. Szabad kezem felnyújtom, lassan szőrösödni kezd, ujjaim végére karmok nőnek. Recseg, törik minden. Az izmok is megnyúlnak. - De kordában lehet tartani. Együtt léteztek. Mert külön elviselhetetlen. - mert kompromisszumok még így is vannak. Ő mást akar, te megint mást, aztán háborúban álltok egymással. Amit te akarsz, azt miatta nem tudod megtenni, mert nem áll melletted, hanem ellened van. Mi összekovácsolódtunk. Ha szeretné megtapizhatja a valóságot, megengedem, nem fogom bántani érte, sőt, a bestia se, pedig ő aztán elég kellemetlen személyiség. Utána úgy is visszaalakítom emberivé, hogy a lány arcán simíthassak végig, de folytatom. - Szabad vagy, főleg amikor a szél összeborzolja a bundád és kísérődként fogadod. Amikor versenyzel az állatokkal, vagy csupán magával a széllel. - vigyorodok el kellemesen, mert sokszor csináltunk mi is ilyesmit. - De nem csak jó dolgok vannak… viszályok is felütik a fejüket olykor…mert tudod milyenek a hímek? Területvédés, vagy épp ilyen olyan összezörrenések vannak. A sérülések meg elkerülhetetlenek olykor. De egy pozitív még mindig van ilyenkor is. Ami neked emberként 5 hétbe tellene, mondjuk ha eltörik az alkarod…az nekem 2 napba kerül, hogy helyre jöjjön… - mert volt már ilyen is. - Születni meg nem lehet…harapás által tudsz azzá válni. - tehát nem a genetikán múlik… kíváncsian pillantok rá, elvileg megosztottam a válaszokat a kérdéseire, ha meg kihagytam valamit, akkor azt majd úgy is pótolni fogom.
- Azt értem én, csak... - csak basszus, így is unom már a gyerekkort, meg hogy gyerekként kezelnek, erre újabb tíz évvel meghosszabbítanám a dolgot, amikot már egy éven belül a nagykorúságom? - Ahham. - bólintok, mint aki ért is hozzá, valójában azonban teljesen kuka vagyok az ilyen bütykölős-szerelős dolgokhoz - Én ékszereket készítek. - nem is tudom, miért tartom fontosnak megemlíteni, talán azért, hogy lássa, valamiben én is jó vagyok, mindenesetre a lógós ezüst fülbevalómat meg is pöccintem finoman, ez úgy is pont olyan darab, amit én készítettem. Az meg valahol jó, hogy nem hagyna egyedül a galibával, amit esetleg okoztam. Neki gyors vetkőzés, nekem öltözködés, mielőtt még rázúdítanám szerencsétlenre a kérdéseim lavináját, de hát istenem, ő mondta, hogy ha van kérdésem, ne kíméljem – nem is szándékozom, ha meg nagyon idegesíteni, van szája, hogy szóljon. Érdeklődve hallgatom is, ahogy mesélni kezd, igaz, ahogy leheveredik mellém, újabb árnyalattal lesz vörösebb az orcámra kúszó pír. Már épp húznám fel a térdeimet a mellkasomhoz, hogy átölelve őket úgy hallgassam Matt mesélését, mielőtt még kapcsolok, hogy hoppá, lehet, inkább nem kéne, ilyen alulöltözött állapotban, úgyhogy végül csak összezárt lábakkal próbálok valami kényelmesebb elhelyezkedést találni. - Érdekel. - felelem lelkesen, hisz sosem találkoztam még ilyen idős emberrel, el sem tudom képzelni, milyen lehet ennyi idősen visszaemlékezni a kezdetekre, azt viszont be nem vallanám, hogy halvány gőzöm sincs, merre van az a bizonyos Kinsale... Csak miután Dublin is elhangzik, kezdek gyanakodni. Azt hiszem, a reakcióim elég kiszámíthatóak, ahogy szóba kerül a gyilkolás és rablás, finoman szólva is lefagyok, szinte szólni sem merek, nem hogy visszakérdezni... vagy belegondolni, hogy egy gyilkossal vagyok egy légtérben. Vajon körözik...? Vagy már rég halottnak hiszik? Nem tudom, költőinek szánja-e a feltett kérdést, de csak a fejemet rázom, hogy elképzelni sem tudom... Közben pedig akaratlanul is eszembe jut, hogy milyen furcsa, hogy ennyire könnyedén dobálózik az évtizedekkel meg száz évekkel, mint más, hétköznapi ember a napokkal, hetekkel. Szinte elámulva figyelem, ahogy a kezem láttára alakul át a keze karmos manccsá, mert bár a visszaváltozását sikerült elcsípnem, azért tilosból leskelődni mégis egészen más, mint amikor az ember orra előtt történik mindez, leplezetlenül. - És... és nem fáj? Amikor ez történik? Vagy azt is meg lehet szokni? - kérdezek vissza óvatosan, ahogy félve megtapogatom a kezét, mint ha nem is igazi lenne, pedig basszus, nagyon is az. - Na, ez viszont egész jól hangzik. Mármint ez a gyors gyógyulás. Nem szeretek betegeskedni, meg a gipszekért se rajongok. - húzom el a szám, azt meg honnan is tudhatnám, hogy a gyors regenerációnak is megvannak a maga hátrányai. - Ó... értem. - motyogom, melőtt még előrukkolnék az újabb kérdéssel - És neked egyébként van már kölyköd? Vagy eddig még sosem fordult meg a fejedben? - kíváncsiskodtam tovább, hogy legalább azt megtudjam, ilyen téren hogy áll tapasztalatokkal.
- Attól még felnőtt leszel… - húzódik vigyorra ajkam, hiszen a kettőnk nem sok köze van egymáshoz. Most is akképp kezelem és nem egy kis taknyos gyerekként. - Majd nekem is készíthetnél valamit. – pillantok rá mindent tudó tekintettel, hiszen bírom én az ilyen olyan bigyókat…szuvenír gyanánt. A mesélésre is rátérek, kicsit hosszú lére hagyva, hogy valamit kapjon is, hogy eltudja képzelni. Figyeltem őt, az arca játékát, az érzelmei hullámvasútját. Megleptem nem is kicsit, érzem teljesen megilletődött. Ha érdekli valami, úgy is felteszi a kérdését, ha meg olyan, arra úgy sem válaszolok. Mert vannak farkas titkok…na nem mintha az eddig elhangzottak olyan közhírré tétetik enne. De mindig szabályszegő voltam, miért változnék most meg? - Meglehet szokni… - azt inkább nem tenném hozzá, hogy a csontok mennyit törnek és nyúlnak meg ilyenek, ahhoz majd hosszabb történet kell. Senki sem szereti az ágyat nyomni, hát még gipszeket hordani… vagy épp ezüst tölténnyel a testében szenvedni valahol. El se merem képzelni sérülések nélkül az életem, valahogy hiányoznának, ha sose lennének. Újabb kérdés, amire elvigyorodok és az ablak felé pillantok. - Igen, van. Nemrég töltötte a 86.életévét. 20 éves volt mikor Michail-t beharaptam…Háború volt… súlyos sérülései voltak, már alig élt… Élni akart. Ez megfogott. Nem hazudott, megéreztem volna. De nem is félt. Elfogadta volna a halált is, de túlakarta élni. Megtettem a lépést…életben van. - magyarázom visszapillantva Helenára, tulajdonképpen megmentettem az életét, tehát eleve jófiú vagyok, csak a rossz arcomat mutatom. Ennyi. Akkoriban meg a sötétségben sétáltam. Nem láttam semmit, mintha nem is léteznék, a semmiség, a végtelenség útján jártam. Érzékei egyszerre észleltek mindent és semmit, s egyszerre láttam mindent és semmit. Elvesztem a sötétségben…Michail azzá, hogy a kölykömmé lett valahogy kihúzott abból… De neki már mindent átadta amit tudnia kell. A kinézetem és az egész lényem ellenére törődök másokkal. - Van testvéred, vagy egyke vagy? - érdeklődöm, végig simítva karját meleg tenyeremmel, kis mosollyal szám szegletében. Felülök és a lány felé fordulok és figyelem őt... újra közel hajolok hozzá, majd egy csókot ejtek ajkaira. Forró és hosszan tartót, két tenyerem zárójelébe fogva arcát. Eleresztve ajkait, nem távolodom el tőle, csak szemeit kutatom kitartóan, majd újabb csókot lopok tőle.
- Jó, emberi kor szerint lehet, de farkasként...? - kölyök. Szóval erről ennyit. - Okés. Van bármi elképzelésed, vagy ötlet... vagy... kikötés? - keresem a szavakat, legyen szó akár stílusról, tárgyról, anyagról, színről, vagy... bármiről. Ahogy a tekintetem végigsiklik rajta, nem látom, hogy hordana bármilyen ékszert, sok férfi nem is szereti őket különösebben. Bár ha az autókat meg szereti, akkor lehet, valami kulcstartó lesz belőle, ha jobb nem jut eszünkbe. Hogy milyen, azt meg majd kitalálom még. A mesélés közben egész jól sikerül lakatot tenni a számra, és magamhoz képest még egészen keveset is kotyogok közbe... magam sem értem, miért, talán azoknak a furcsa energiáknak a mellékhatása, de az is lehet, hogy csak annyira az újdonság erejével hat minden, amit hallok, hogy amiatt. Nem is számít igazán, a végeredmény úgy is ugyanaz. - Jó, jó, szinte mindent meg lehet... - legyintek a szavaira, mielőtt sürgetve folytatnám - De mennyi idő alatt? - mert az már tényleg nem mindegy, bár aki több mint háromszáz évet él, annak gondolom, ez sem tűnik túl hosszú időnek. - Ó... és ő hová valósi? Melyik háborúban történt? - faggatom tovább igaz, kiszámolhatnám, hogy 86 évvel ezelőtt épp hol dúlt háború, de annyira nem szerettem sohasem a törit, meg amúgy is, elég csupán kérdeznem, úgy tűnik, és választ kapok mindenre. Legalábbis eddig nem igazán sikerült olyat kérdeznem, amire nemet mondott volna. - És ő is ugyanúgy néz ki? Farkasként? Mint te? Vagy ez hogy működik? Mert először azt hittem, hogy hajszín alapján, de akkor neked is mogyoróbarnának kéne lenned, nem szürkésnek... - találgattam kissé bizonytalanul, no meg az ezüstös szemszínnek se sok köze van az emberi íriszéhez. - Van, igen. Egy nővérem. És neked? - passzoltam vissza a kérdést két csók között, vidám mosollyal az arcomon, azt pedig magam sem tudom, hogy honnan, vagy milyen indíttatásból bukik ki belőlem a következő kérdés, mielőtt észbe kaphatnék. - Voltál már valaha szerelmes?
- Ha valami számítógéphez hasonlító valamit tudsz, nosza rajta, ha nem…akkor jöhet bármi más. Rád bízom. Tőled lesz az a lényeg! - vigyor fut a képemre, ahogy ránézek a kis csajra. A fájdalom pedig mindenfélét kihoz az emberből, állatból egyaránt. - Évek és rengeteg gyakorlat, kitartás kérdése… - felelem komolyan, szinte vágni lehetne ettől a pár szótól a levegőt olyan komolyan tőrnek fel a szavaim. - A srác New Yorki volt…a háború meg véget ért…páran még hősködtek, okoskodtak egy kisebb fegyver arzenálé mellett… civilek is sérültek meg…köztük Michail … - bár a srác orosz származása révén miként került angol földekre…ne kérdezze senki…ennyire sose turkáltam senki múltjában, ha azok se teszik velem. - Hát ő egy fél fejjel alacsonyabb… a szeme meg világosabb a fiatalsága miatt. A bundája fakóbb sokkal. De minden foltja ugyanúgy ott van és a mintázata is tisztára mintha a tükörképem lenne. A tesónál már más a helyzet… ő a testesebb és sötétebb… de ez megint csak más helyzet. nem minden testvér egyforma. Se emberként, se másként. - Helena ez egy olyan kérdés.. amire én sem tudok teljes körű válaszokat adni… - regélhetnék napestig Alignakról meg a testvéréről meg a Gyermekekről, de csak még több kérdést szülne mindez… ennyire türelmes nem nagyon vagyok… még ha a látszat azt sugallja. - Egyedül nőttem fel. – bár Alec nem a vér szerinti testvérem, csak a bestiáink miatt. Hiszen azok legalább azok… de mi a találkozásunk óta testvérként tekintünk a másikra. Több mint 300 éve… el sem tudná képzelni mit jelent ez nekünk, mekkora összetartást képvisel a kettőnk közti haverság… - Óh. - jut el a tudatomig az előző szava. - Szóval egy csajos banda. - a nővére, szóval fiúkat fognak szülni mindketten… ez így szokott lenni. Lányos család, fiúk születése és fordítva… - Megvagytok? - ő és a testvére. Újabb kérdésére meglepő arccal figyelem vonásait, de nem hajolok el tőle, csak mélyen szemeibe nézek, energiáimat ráeresztem finoman és újra teljesen körül öleli. Farkasom felpattan és oda vissza járkálni kezd, de nincs benne semmi keserűség, semmi temperamentumúság jelenleg. Csak a kérdés… - A saját teremtőm… bár ez már lejárt lemez…nem tudni hol van már, vagy él e. Őt még a vak is imádta…pedig nem érdemelte meg. Minden férfit az ujjai köré csavart… - válaszolom meg, az más kérdés, hogy már rég nem gondolok a nőstényre, mert lehet már nincs is az élők között… ha meg igen, akkor újra próbálkozhatna felpezsdíteni kettőnk között a levegőt. Hogy menne e neki? Fogalmam nincs. A múltra volt kíváncsi, megválaszoltam neki azt…de a jelent… a pont ő mozog a látóteremben. Ő különleges és még senki sem csapott le rá…mostanáig. Érdekes helyzet alakult ki kettőnk közt, úgy vonzódtam hozzá, mint hűtőhöz a mágnes, s a közelsége eszement módon hatott rám, minden egyes porcikámat jó érzéssel töltötte el. Ha elengedte magát, s nem tiltakozott, úgy vontam közelebb magamhoz, fejét vállamra fektettem, s hosszan öleltem a csöndes éjszakában. Nem szóltam semmit, nem is tudtam volna mit mondani… csak mi voltunk. Éreztem szívének ritmusát, lélegzetének táncát. Mellkasa fel le vándorolt. Kicsit távolabb hajolva tőle, ujjaimmal beletúrtam hajszálaiba, hogy eligazgassam azokat, közben szemeit fürkésztem pillantásommal. Íriszeit pásztáztam, s egyikből a másikba pillantottam. - Helena, voltál már szerelmes? - utolsó szavaimat rekedtesen suttogtam a fülébe, majd ajkait csókra invitáltam, s miközben megcsókoltam, még közelebb húztam. Nyakára hintettem az újabb csókjaimat, nem voltam erőszakos, az már más kérdés, mennyire akartam őt.
- Hmm... az igazat megvallva annyira nem vagyok nagy gépguru... - többnyire csak a Facebook meg az Instagram világában ölöm agyon a lassan vánszorgó, unalmas perceket, amiből mostanában nincs túl sok szerencsére, bár az én generációmban ki az, aki nem él e kettővel? - De majd kiagyalok valamit, ne aggódj. - teszem hozzá, még valami különös indíttatásból kacsintok is mellé, hogy bízza csak ide, majd alkotok neki valami kis egyedi apróságot. Aztán csak hallgatom, ahogy a kölykéről mesél, amikor pedig szóba kerül, hogy ő is New yorki, széles mosolyra görbülnek az ajkaim. Igaz, én francia földön születtem, de anya az emlegetett nagyvárosba valósi, sőt, Celeste, a nővérem is ott született. - Ühüm, szóval ezek szerint valami hasonlóság csak van farkasként is. - gondolkozok hangosan, bár végül is logikus, a gyerekek sem feltétlenül mindig a szüleik kiköpött másai, sőt, van, aki még csak nem is igazán hasonlít a felmenőire. Nem csüggedek különösebben amiatt se, hogy nem mindenre kapok választ, tisztában vagyok vele, hogy nem lehet mindent két-három mondattal leírni, vagy megmagyarázni, pláne, ha ilyen megfoghatatlan a téma. Hát még így, hogy én is csak most ismerkedek még vele... - És nem volt rossz? Egyedül? - kérdezek vissza, mert hiába éreztem én is sokszor egyedül magam a köztünk lévő nagy korkülönbség miatt, mondjuk amikor Cel egyetemre ment, de mégiscsak ott volt, ha mást nem, chaten, vagy telefonon tudtunk beszélni. Sőt, ha több testvérem lett volna, azt sem bántam volna különösképp, s mint kiderült, ha szerencsésebben alakultak volna a dolgok, egy bátyám is lenne... - Igen, pontosan! - vigyorodok el a megjegyzésére, ha a nőuralom nem is abszolút otthon, lévén apa egész jól rendet tart köztünk, de a női többség mindenképp. - Ühüm, egész jól, csak mint a testvérek általában. Néha tőlünk zeng a ház, vagy összekapunk értelmetlen apróságokon, máskor meg órákig képesek vagyunk beszélgetni vagy együtt bohóckodni. - meséltem ábrándosan, ahogy felidéztem egy-két hasonló pillanatot a legutóbbi közös emlékeink közül. - Óóó... és az ilyesmi nem tabu? Csak mert farkasként mégiscsak olyan mint ha az anyukád lenne... az meg embereknél... szóval érted. - próbáltam finoman a tudtára adni, ami bennem motoszkált ilyen téren. Vagy a farkasoknál az ilyesmi nem kínos? Vagy tiltott? Vagy... vagy nem tudom, csak nekem furi? Csak kíváncsian szemlélem, mit ügyködik a tincseimmel, közben néha-néha elcsípve az ő tekintetét is, igaz, amikor kérdez, érzem, hogy már megint kezd felfelé kúszni az a fránya pír az arcomra... - Én... még nem igazán. - vallom be végül, ciki vagy sem ennyi idősen, attól még ez van. Gondolom ha hazudnék, akkor is hamar lerína rólam, hogy kamu az egész, már csak a nagy tapasztalatlanságom végett is, és tudom, hogy nem kéne, hogy zavarjon, de valahol mégis olyan cikinek érzem, hogy amikor Matt ismét csókkal közelít hozzám, csak félénken hátrálok ki a mozdulat elől, a kandalló felé fordítva a tekintetem. Mint ha egyszeriben olyan roppant érdekesek lennének a hasábok fölött táncoló lángok, pedig nem, szinte meg sem láttam őket, csupán elbizonytalanodtam azzal kapcsolatban, hogy mennyire helyes ez az egész? Mi ketten? Nem sokkal ezelőtt még elé sem mertem jönni, most meg összebújva ücsörgünk a kandalló előtt? - Ne haragudj, csak... nekem ez... egy kicsit talán túl gyors. Bocsi. - böktem ki végül, ahogy félre rápillantottam, mielőtt még túlzottan félreértené a helyzetet.
Nem aggódok, hogy nem tud majd kitalálni valami okosat és valami szupert tol majd a képembe. Nem az öklére gondoltam, de az is megeshet…engem ismerve meg főleg. - Nem. Tudod, apa nélkül nőttem fel és kellett egy férfi a ház körül. Tehát ha azt vesszük…észre sem vettem hogy egyedül vagyok, mert mindig lefoglalt valami. - adok meg választ erre a kérdésre is, hiszen egymagam nőttem fel, majd erőszakosan elcipeltek otthonomból és beharaptak. Régi mese, lejárt lemez, de még mindig elevenen bennem él mindez. De neki, neki legalább van testvére, s nem egyedül lézengett a világban és támogatta az idősebb testvér. Ami nekem nem adatott meg, csak amikor Alec már a képbe került. Vagyis én az övébe. Csak vállat vontam és elhúztam a szám kérdésére. - Nem hiszem…mivel csak a farkasaink rokonok, így meg semmi közünk egymáshoz, szóval nem hiszem, hogy vérfertőzés lenne a dolog mögött. Max akkor, ha lenne egy bátyád, mindkettőtöket beharapnám és a tesód lefeküdne veled. - magyarázom kicsit érthetőbben a dolgot. Kicsit összeszedetlen, de válaszoltam. Kicsit régies vagyok, de élek és ez így jó. Ahogy az arca vörösödik a közelségemtől, az én képemre úgy húzódik vigyor. Elhúzódik, a tűzet bámulja mögöttem, leeresztem a haját babráló karomat, a térdemre fektetem és kis idő múlva hallgatom a szavait. Amire csak hosszas figyelés a válaszom, majd egy újabb mosoly és hanyatt vágódom, kezeim a tarkóm alatt pihennek és a plafont figyelem. Fülemben csak úgy záporoznak az eső és a vihar hangja, majd hirtelen egy újabb dörrenés, amire már felkapom a fejem. Egyből ülök fel, Helena karjáért nyúlva magamhoz rántom, pontosabban az ölembe. Ekkor csapódik egy újabb villám be egy fa gyökeréhez közel, ketté hasítja a talaj fölött pár centire és az az ajtó előtt csapódik be. Arcom ismét közel van a bőréhez, lehelete karistolja a bőrömet, égek a vágytól, de őt…őt nem… pillantásom végig fut a ruháján, majd eleresztem, ha fel akar kelni, akkor emelkedjen csak fel nyugodtan. – Ha vége lesz a viharnak…haza viszlek. - ígérem meg neki, hisz ez a vihar más kicsit sok és hosszú ideje már hogy elhagyta otthonát. A családja már aggódhat miatta.
- Óóó... Az nem jó. Mármint ha az ember életéből hiányzik valamelyik fontos hozzátartozója. - fejeztem ki az együttérzésemet, igaz, az én esetemben nem egészen ugyanez a helyzet, elvégre ott volt mindenki – csupán az anyai nagyapám marad meg egészen eddig az évig olyan misztikus személy számomra, akiről tudtam, hogy létezik, de sohasem találkoztunk. Csak a telefon, meg a régi, megsárgult fényképek... És mindezt miért? Mert valami olyan különleges, varázslatos életet él, mint apa és Celeste, amiről nekem senki sem tervezte, hogy tudomásom lesz. A mai napig van egy olyan érzésem, hogy ha akkor nem szökök ki, hogy meglessem a nagybátyámnak hitt másik nagyapámat, akkor a mai napig nem tudnék erről az egészről. Nos... nem bántam meg a döntésemet. - Uhh... hát az undi lenne. - grimaszolok, arra meg, hogy ha lenne egy bátyám... khm, inkább nem mondok semmit, azok után pláne, hogy mint nem is olyan rég megtudtam, tényleg lett volna egy bátyám, ha minden jól alakul. De nem alakult, így maradtunk Cellel mi ketten csajos csapat. Ezek után viszont már a farkasos témán sem kukacoskodok tovább, ha Matt szerint így van, akkor biztosan, kettőnk közül úgy is ő az, aki már 300 éve farkas... Hát én isten bizony, nem tudok kiigazodni a pasikon, hogy Matt is minek örül, vagy mit vigyorog meg mosolyog olyan bőszen, hogy szerintem le se lehetne törölni a képéről, amikor én meg akadékoskodok itt folyton neki...? Nem értem, tényleg, bár az, hogy értetlenül állok előtte, nem jelenti azt, hogy annyira bánnám, hogy nem duzzog ezerrel csak azért, mert nekem ez nem feltétlenül megy olyan tempóban, mint neki. Inkább nézem a tüzet, hallgatom az eső hangjait, és csak akkor rezzenek össze, de kegyetlenül, amikor egy hatalmas dörrenés töri meg a csendet, amikor pedig Matt odaránt magához, még egy kisebb sikkantás is elhagyja a torkomat. Csak néhány pillanattal később kapom fel a fejem, amikor már dől a fa, hangos recsegéssel-ropogással törnek az ágak, karistolja a ház falát, ahogy végül az ajtón kinézve mást se látunk, csak lombokat. - Putain... – felelem riadtan, még fel sem ocsúdva a sokkból, hogy ha néhány méterrel arrébb lettünk volna, akkor lehet, hogy pont ránk dől a fa. Vagy ha nem találtam volna meg ezt a házat... - Ha vége lesz... de mi van, ha a következő a házba fog becsapni? - pislogok fel rémült madárka módjára Mattre, nem mint ha szívesebben mennék ilyen alulöltözöten ki a viharba, ismét bőrig ázni, de azért ez a ház sem olyan aprócska. Igaz, még mindig kisebb mint a legtöbb környező fa, de akkor is! - Meddig tart már? És egyáltalán hogy jutunk haza? Én... az igazat megvallva azt sem tudom, egyáltalán merre kéne elindulnom. Meg nem úgy néz ki, mint ami egyhamar elállna... - hadarom egyre gyorsabban és kétségbeesettebben Mattnek a félelmeimet, mert igen, félek, hogy lehet, hogy még az éjszakát is itt kell töltenünk, és egy csomó idő, mire egyáltalán hazakeveredünk, és mit fognak szólni apáék, ha megint vele állítok be, és... éhes vagyok, és hogy a gyomrom korgását elnyomjam, még a karomat is rászorítom, mint ha csak nagyon fájlalnám, hátha sikerül a vihar hangjaival együtt ezt is elnyomni.
Az én életemből jelenleg senki se hiányzik. Minden vérszerintiim elhagyott, vagy így vagy úgy. Jelenleg Kacper az aki a jelenemet boldogítja… Bár nem járok a nyakára, ő se az enyémre és ez így van jól. A fa dől, jómagam fedezékbe húzom a lányt, az ölembe. Hallom riadt légvételét, szívének dobpergős ütemét. Le kellene nyugtatnom… kezem az arcára téved, nem lép le egyből távolabb tőlem. Nekem megteszi, ha neki is. Elengedem a karját és a hátát simogatom nyugtatón. Nem kellenek szavak, itt vagyok és itt leszek vele. Mellette. - Haza foglak kísérni! Haza viszlek, Helena! - ígérem meg neki mindezt, mert nem nyugszom, amíg át nem lépi házuk küszöbét. - Helena! – erőteljes és szigorú szavak törnek fel belőlem. - Nyugodj meg, minden rendben lesz. – tekintetem az övét pásztázza, adnék én neki bármennyi nyugalmat, hogy kicsit jobb lehessen neki. Magamhoz ölelem szorosan, ekkor érzékelem gyomrának korgását, akármennyire is elakarja rejteni előlem…farkas vagyok. Jó a hallásom, ráadásul az éhségnek szaga is van, alattomosan kúszik be orromba. Mi sem szeretjük ezt az érzést, hát még ő. - Maradj itt a tűz mellett. - adom ki a kérést, parancsot, vegye aminek akarja, mindezt még ölelve őt a fülébe. El eresztem és felállok, lent hagyva őt a földön, vagy ha felállt velem, akkor szembe került. Előrébb lépek a főbejárat felé. Letolom a nadrágom, meg az bokszert is. Hátrapillantok a rémült lányra. - Visszajövök... – jelentem be, majd szusszanva meredek vissza előre, morgás tör fel belőlem, szőr löki fel magát a testem körül, majd egy pillanat alatt váltok négy lábra. Az ezüst szemű Helena felé pillant, mintha bólintana felé, azzal megiramodik és keresztülugorja az ajtóban heverő fa lombkoronáját. Toccsan alattunk a sár, neki iramodunk az esős világnak. Szél hozta felénk korábban a malac szagot. Egymaga van, oda tartunk. A pofámba csapja a szél az eső cseppeket, de nem számít, a szagok mindent elárulnak és az ösztönök. Csak néhány pillanat és a láthatáron belülre kerül a kis csíkos disznó. Tényleg egyedül ázik fázik. Neki annyi. Mielőtt még feleszmélne, már a mancsom rajta és a földbe döngölöm, súlyomat és energiámat rányomom. Szerencsétlen meg csak felvisít. De hamar vége van. Ázottak vagyunk, sárosak vagyunk. De miénk a világ összes ideje, nem igaz ezüst szemű? Tudunk várni a döntésére. Ha meg a válasza nem… akkor elfogadjuk azt is. Felmorranok, ahogy a vér íze a számba tódul, majd eleresztem lihegve, felegyenesedve körülnézek, mancsommal fordítok a malacon kicsit, hogy valahol rendes fogást találjak rajta. Aztán felkapom, visszafelé ügetek vele, kicsit hunyorítva, de magabiztosan közelítsük meg a házat. Pár méterre tőle azonban gyorsítok lépteimen és átugratom újra a fának lombját a zsákmánnyal. Karmaim a padlón koppannak, ahogy földet ér testes termetem. Tekintetem villan, ahogy Helenára pillantok. Egy ideig ott ácsorgok mozdulatlanul, majd megindulok felé, biztos távolban lerakva elé a vadat. A tűz felé pillantok. Hátrálok tőle, nem akarom lemocskolni. Egy hatalmas bundarázás következik. Megígértem neki, hogy haza viszem. Épségben. Ehhez az is hozzátartozik, hogy nem állat módjára fog a hűtőjüknek esni. Egy kicsit szusszanok ebben az alakban, le kell csillapítani a szapora szívverést és csak utána alakulni vissza.
Felé lépek, végig pillantok rajta, hogy minden rendben van e vele, a tekintetébe révedek és füleim a koponyámra simulnak, végül leülök és figyelem. Csak néha rezzenek meg füleim a hang forrásainak irányába, de nyugodtak vagyunk. Felé is nyugodt kellemes bizsergető energiát vetítünk. Majd ismét felállok, hátat fordítok neki, a ruháimhoz lépek, hisz most már idő van. Csillapodtunk, ezüst szemű képes volt lehiggadni és visszavonulót fújni. Emberi alakot váltok. A nadrágok hamar visszakerülnek rám, majd hajamba túrok, igazítás néven megteszi. Ezúttal Helena felé fordulok mosolyogva. - Minden oké? - lépek hozzá és megsimítom újra arcát, haját. - Nem tudom szereted e … de megsütöm neked és megeszed. - mintha utasításba adnám neki a dolgot, hogy igenis ez fog történni. Megragadom az állatot és a konyha rész irányába viszem. Előkészítem a terepet, feltűzöm két vasra, beízesítem amit épp találtam fűszerekkel, bevagdostam pár helyen. Malacka nyárson. Kell neki pár óra ugyan, de nem fog éhezni. Visszatértem a kandallóhoz. Nem érdekelt túlzottan a forróság, beledöftem a helyére a vasakat és hagytam a malackát sülni.
- Hát... ömh... donc... nem tudom, az mennyire lenne jó ötlet. - feleltem óvatosan erre a hazakísérős témára, mert ismerve a szüleimet... meg hogy már ez lenne a második alkalom, hogy ugyanaz a fiú visz haza, félek, hogy csöppet nagyon is félreértenék a helyzetet... Annak ellenére, hogy mindkét esetben azután tenne így Matt, hogy megmentett, segített rajtam. - Jó, én próbálok, csak... - a körülmények, na! Mostanában amúgy is olyan feszült vagyok minden lényegtelen apróság miatt, és a tudat, hogy most is itt vagyok kint az erdő közepén, és még csak halvány elképzelésem sincs, egyáltalán hogyan, merre kéne hazakeverednem... Akármennyire is osztok, szorzok, sajnos úgy néz ki, hogy Matt nélkül elég reménytelen a helyzetem, már megint. Hagyom, hogy magához öleljen, még viszonzom is nagy elszontyolodásom közepette, kezeimet a törzse köré fonva, amikor megkorgul a gyomrom, nem sokkal rá pedig már hallom is a hangját. - Mi...? Hová mész? Ne hagyj itt... - szlalok meg némi kétségbeeséssel, ahogy felkel, követem a tekintetemmel, ahogy megindul az ajtó felé, ám amikor egy szempillantás alatt szabadul meg a nadrágjától, ismét rekordidő alatt vörösödök el, visszafordulva a tűz felé. - O-oké! - nyelek egyet, még bólogatok is bőszen mellé, ám visszafordulni csak akkor merek, amikor már farkasként egy ugrással tűnik el az ajtó előtt elterülő lombkoronában. Jó darabig nem is mozdulok, csak fázósan dörgölgetem a karom a tűz előtt ücsörögve, közben pedig ahogy telnek múlnak a percek, úgy nő bennem ismét a feszültség és nyugtalanság, így, hogy már nem hatnak rám a nyugtató erejű farkasenergiák. Csak a fejemet fogom, hogy mégis, mit műveltem itt az előbb? S nem is vagyok képes túlzottan sokáig nyugton maradni, inkább felpattanok a helyemről, hogy fel-alá kezdjek járkálni. Eleinte csak a kandalló előtt, majd az ajtóig is elmerészkedjek, kilesve a levelek közül, vajon jön-e már vissza Matt, vagy rájött, hogy inkább mégsem jön vissza? Mi van, ha tényleg itt hagyott egyedül? Te jó ég, abba bele sem akarok gondolni! Szinte már a sírás kerülget végső kétségbeesésemben, mire nagy sokára – legalábbis nekem egy örökkévalóságnak tűnt így egyedül az erdő közepén, a sok fura, idegen zajjal körülvéve – visszaér, s már épp sietnék felé, hogy újra érezzem azokat a különös, megmagyarázhatatlanul bizsergető energiákat, amikor végre visszatér. Igaz, azzal a lendülettel torpanok, amikor észreveszem, milyen zsákmánnyal tért vissza. Csak szótlanul, rettegve pillantok az elejtett tetemre, a mozdulatlan vaddisznóra, a vérre, aminek jellegzetes, fémes szaga alattomosan kúszik az orromba, rám pedig szinte egy szempillantás alatt tör rám a rosszullét – hiába, nagyvárosi lány vagyok, még csak disznóvágáson sem voltam soha, sok ez az én puhány művészlelkemnek... - Ühüm. - csak ennyire telik, a szám, orrom elé szorítva a kezem bólintok sietve, mielőtt még visszafordulnék a tűz felé, hogy szabaduljak a látványtól, ami olyan megbabonázva tartott eddig fogva, hogy még válaszolni is elfelejtek... Nem tudom, hogy szeretem-e, az sem rémlik igazából, hogy ettem-e már korábban hasonló vadhúst, arra meg pláne nincs ötletem, mégis hogyan fogja ezt Matt megsütni... vág belőle? Megpucolja? Vagy az egészet...? Vagy... Vagy nem kell túl sokáig agyalnom rajta, hamar megtudom, bár a malac méreteit elnézve, mire ez megsül, én addig legalább háromszor éhen fogok halni. Meg csak így, magában? Jó, tudom, ilyen helyzetben csak ne finnyáskodjak... így inkább meg se szólalok, csak a földön ücsörögve nézem, mit alkot vele Matt. Legalábbis egy darabig megpróbálok, de hiába, túl sokáig sosem tudtam csendben maradni. - Ezek szerint te is éhes vagy... ennyire? Mert én valami kisebbel is beértem volna, kár ilyen nagy értem... - tekintve, milyen apró lányos adagokat szoktam enni, szerintem ha egy sima nyulat hoz, még abból is maradt volna neki. De egy vadmalac? Oké, hízelgő, hogy nekem hozta, de valahol rossz belegondolni, milyen pazarlás.
Nem számít, hogy otthon, vagyis nála odahaza ki fogad utálattal, vagy épp szeretettel, csak mert Helena egy fiúval tér haza, megint. Nem akarok a szülőknél bevágódni, csak épségben akarom tudni a lányukat. Az éhség hangja a farkast is munkára készteti, nem csak engem. Ketten döntöttünk ugyanarról és nem tágítunk a döntésünktől. Hallom a hangját, fél…nem sokáig szándékozom magára hagyni, sietek is vissza, talán ha fél órát tűntem el, akkor sokat is mondok… Egy kis fiatal malackát fogtam neki… óvatosan érkeztünk vissza az ezüst szeművel, nehogy a frászt hozzuk rá. Az eredmény meglepő volt, ugyan hátrált a fiatal lány, de nem tőlünk, hanem a vacsitól… Kegyetlennek tartja talán? Vagy nincs hozzá szokva? Energiám óvón öleli körbe, még kellemesebb bizsergetést hagyva ezúttal magával. Hogy megnyugodjon, hogy kicsit elinaljon a félelme, legalább csak kis időre. Nem akarom őt bántani… nem tennék olyat, amivel ártanék neki. Az állatot előkészítem a sütéshez, hamarosan a tűz fölött süldögél. A lány szavaira csak mosolygok… - Nem csak én választottam… - hanem az ezüstszemű is, hiszen hiába a testem „rabja”, attól külön elmével és elvekkel létezik. - Ráadásul… amit elvettünk, azt vissza is kell adni. - a természet már csak ilyen, valami körforgás féle, még anya szavaira emlékszem. Akkor fogtunk nyulat a csapdában, akkor halottam ezeket a szavakat tőle… akkor nem értettem, csak később kezdtem felfogni szavai értelmét. Mindig is gyűlöltem a kisembereket. Fogalmuk sincs a dolgokról, csak a jéghegy csúcsát látják. Csak azt dicsőítik és szeretik, aki a legfényesebben áll eléjük. Persze talán én is kisember módjára istenítettem valódi otthonom nagyjait. Lehet. Talán én is elvakult voltam. Ez is lehet…. de Helena… talán ő lesz a jövő legszebb pontja. Mert a maga módján tör előre. Egy kis ideig a lángokat nézem… majd megszólalok. - Tudod, a kismalacok előbb vagy utóbb a családjuk nélkül, így végzik. Sőt! Minden fiatal teremtmény. - veheti magára is, mert ha nem jövök ide és egyedül marad itt… ki tudja mi várhatott volna itt rá. Jó, biztos feltalálta volna magát, de jobb az óvatosság. A malacka szép piros és ropogós, a villát, amit nemrégiben találtam beledöfködöm, nem véres a vége, könnyen kijön és jól átsült. Kióvatoskodom a tűztől a sült állatkát, majd sietős léptekkel a konyha területére igyekszem vele, ahová le is teszem egy kikészített tepsibe. Nem vagyok szakács, sem séf, sem pincér, Matty módra vágom össze, combot és első két lábat szelem le a testről, majd tányért keresek elő… - Nézd, nem vagyok híve a szépségnek, meg az etikettnek… de jó étvágyat. - nyújtom felé az egyik tányért a combbal. Illatra jó, az íze meg… ki tudja milyen egy sült hús íze, nem de? Ráadásul tiszta kézzel nyúltam hozzá... nem is mérgeztem meg. Csak neki akarok jót. - Enned kell, legalább egy kicsit. - hajolok közel az arcához, majd elmosolyodok kedvesen. - Rajta.
Úgy tűnik, Mattet nem hatja meg különösebben a kérésem, hogy ne hagyjon itt egyedül, így aztán miután eltűnik és ismét egyedül maradok, sóhajtva gubbasztok vissza a tűz elé, legalábbis egy darabig. Az a fura, megmagyarázhatatlan nyugtalanság, ami mostanában oly sokszor munkálkodik bennem, nem hagy nyugodni, így hamarosan már fel s alá járom a köröket a nyikorgó, kopott padlón, néha-néha vetve egy pillantást a házon kívülre is. Merre van már? Nem tudom, hogy pontosan mennyi idő telhetett el, mire Matt ismét feltűnt a levadászott vadmalaccal, de a zsákmány láttán akaratlanul is elfog némi borzongás és... undor. Nem mint ha nem láttam volna még soha leölt vadat ennyi idősen, de nem hazudtolom meg önmagam, mégiscsak nagyvárosi lány vagyok – többet találkoztam a vaddisznóval étteremben a tányéromon, mint így, hogy még ki sem hűlt. - Aha, vagy úgy. - jegyzem meg a válasza hallatán, amikor azonban szóba került, hogy amit elvett, vissza is kell adni, csak némi zavart értetlenséggel pillantok rá - Mármint... ezt hogy érted? Mert oké, ha mondjuk innen a házból elhasználjuk a tüzifát és utána hozunk helyette másikat, de... egy elvett életnél mit adsz vissza? - a maradékot elássuk valamelyik fa alatt? Vagy ültetünk valami virágot? Vagy... - A minden azért kicsit túlzás, nem? - mert azzal egyetértek, hogy az erdőben egy megárvult állatkölyök valószínűleg nem bírná túl sokáig, de emberként azért kicsit más a szitu. Tudom, nem mondta egy szóval sem, hogy rám is érti, mégis... a családunk legfiatalabbjaként akaratlanul is felveszem az inget, hiába nem az enyém. Vagy rám is értette, azért fogalmazott ilyen sejtelmesen? Szerintem egyedül is képes vagyok átvészelni egy vihart az erdőben, egyedül. Mondjuk akkor biztosan nem forogna nyárson vadmalac a tűz fölött, mint ahogy most is... Csak nézem, ahogy idővel Matt visszaviharzik vele a konyhába, nem követem, maradok itt a tűz mellett, gondolom úgy is mindjárt visszatér – és valóban, mint valami pincér, ez pedig akaratlanul is mosolyt csal az arcomra, ahogy elveszem a tányéromat. - Már csak egy csokornyakkendő hiányzik. Meg fehér ing. Vasalt nadrág... - nézek végig rajta - Merci! Bon appétit! - viszonzom a szavait, ahogy magam elé veszem a tányért és közelebbről is szemügyre veszem a tartalmát. - Tudom, csak... - csak így húst, magában? Tudom, nem otthon vagyok, terülj terülj asztalkámmal meg tökéletesen rendben tartott, felszerelt konyhával, de se köret, se kenyér, csak így a sült hús magában? Tipikus pasis kaja... - Hát jó, egy próbát adok neki, ha már ennyit fáradoztál vele.- adom meg magam, majd miután kicsit megfújkáltam, ne legyen olyan forró, csípek egy darabot a kérgesen ropogósra pirult részéből, óvatosan megkóstolva... s míg az első néhány rágásnál akaratlanul is grimaszba rándul az arcom, azt követően be kell valljam - Ez egész finom. - adok hangot a véleményemnek.
Nem érti, de majd megértetem vele a későbbiekben. Csak figyelem őt és a szívének dobbanásaira fókuszálok. Ez olyan dolog amit csak farkasok értenek. Majd vele is meg ismertetem eme tényt és létezést. Valószínűleg nem várhatom el tőle, hogy egyetértsen velem. Mindezek ellenére, mégis kivívja tiszteletemet iránta, hogy ennek dacára is képes volt nyíltan fellépni és más nézetet vallni mint az enyém. Csak akkor vagyok képes kompromisszumot kötni, ha valaki idegen elémbe lép, és racionális érvekkel megdönti az én szikla szilárd hipotézisemet. Ő félig-meddig megkísérelte ezt a bizonygatást, habár nem teljes, helytálló érvekkel. Nem viseltem még ember sorsát a szívemen. Többnyire, saját hibám csapdájából éreztem bűntudatot. Nem beszélve a manipulálásról, meggyőzve őt arról, hogy nem esik bántódása védelmem alatt. Nem akarom, hogy baja essen. Nem fogok neki ártani és nem is fogom hagyni, hogy mások ártsanak neki. Az étel elő állt, fogadtatását csak vigyorral ékesítem, nincs ebben semmi rossz. Főleg, hogy megmozgatott bennem valamit, amiért még mindig nem támadtam meg. Nem is fogom. - Majd egyszer megajándékozlak egy ilyen öltönyös látványorgiával is…. - pillantok rá, miközben figyeli a tányért és annak tartalmát, talán nem is tudja hova tenni… Én hozzá szoktam már a húst hússal fogalom dologgal, élőben is, sokszor van hogy csak ezt eszem… nem gond. Ezt könnyebb beszerezni. Az meg hogy még ízlik is neki, külön megkönnyebbülést jelent, főleg hogy nem küld el melegebb éghajlatra, hogy milyen szart toltam elé. Ez van! A vihar enyhülni kezd, de még mindig esik. Falatozunk tovább, jó „vendég” lévén elmosogatok és elpakolok. Rendet teszek, ha már ekkora „kupit” csináltunk. Az eső is már csak csöpörög… A ruhái megszáradtak, de ha a felsőmet magánál akarja tartani, hát csak rajta. Övé lehet. Van még bőven… de ideje lenne hazavinnem őt… újra látni az apja kissé mérges tekintetét, hogy a lánya ismét egy férfivel tér haza. Ennyi belefér… Megéri. Pár percet elidőzni a falka területén nem a világ vége… csak ő érjen haza épségben. A többi már nem számít.
- Szavadon foglak! - mosolyodtam el az ígéret hallatán, még a mutatóujjamat is feltartottam mellé, akár egy tanárnéni, csak a nyomatékosítás végett. Utána azonban csak elveszem a felszolgált tányért annak tartalmával együtt, ami valljuk be, szép, kiadós adag, és még finomabb is, mint amire elsőre számítanék, úgyhogy falatozás közben egy-egy hálás mosollyal, pillantással köszönöm meg Mattnek a figyelmes gesztust. Igaz, az egésszel így sem sikerült megbirkóznom, akármennyire is vagyok tisztában vele, hogy nem illik maradékot hagyni, de hé! Ezt nem is magamnak szedtem, így aztán annyira talán nem is nagy bűn, vagy tévednék? Az, vagy sem, szinte fel sem tűnik, ahogy alább hagy a vihar, csak amikor Matt ismét a konyha felé veszi az irányt, azúttal azonban megyek én is utána, felpattanva a helyemről... hogy egy ”Ehja, milyen házias valaki!” csipkelődő megjegyzéssel illessem, igaz, azzal már nem büszkélkedem hangosan, hogy háziasabb talán, mint én... A ruháimat visszaveszem, de ha már úgy sincs ellenére, akkor Matt pólóját is megtartom, persze csak ha nincs ellenére – majd otthon kimosom, aztán ha legközelebb találkozunk, visszaadom! Na persze... hol tudtam én még akkor, hogy hol leszek majd a nyári szünet alatt, vagy hogy mikor találkoznánk legközelebb? Persze az ellen bőszen tiltakozok, hogy megint hazakísérjen, de úgy tűnik, ebbe nem sok beleszólásom van... csak némi duzzogással veszem tudomásul, hogy jobb, ha beletörődök, amolyan essünk túl rajta módon, ha azonban hazaérünk, és ő is útnak indul a házunktól, már húzom is a csíkot a szobámba – eszem ágában sincs beszámolni senkinek róla, hogy miért megint Matt hozott haza...
Kezdőlap
//
//
