Az e’Lemaître Lovardától alig tizenöt percnyi sétára található romos épület egykoron családi ház volt. Számos kísértethistóriát szőttek már köré a város fiataljai...
A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Szept. 19, 2013 2:46 pm-kor.
Csak egy röpke, suta sóhaj érinti meg orcáját, jelezve néma lemondásomat a helyzetünk felett. Sem eddig, sem most, sem pedig eztán nem lesz jobb, miként is lehetne. Mi nem azért tapossuk a Földet, hogy a saját boldogságunkat hajszoljuk, nekünk feladatunk van, és nem engedhetünk meg olyasmit magunknak, hogy bármi letérítsen minket az útról. Megkérdezném, hogy ő mit tett, amivel kiérdemelte a szellemek haragját, és meg kellett halnia. A mai napig csodálkozom, hogy sokan közülünk meg kellett, hogy tapasztalják a szellemek létét, nekem pedig sosem sikerült olyat tennem, amiért rászolgáltam volna. Nevetséges, hogy a legnagyobb simlis az, aki megúszta ezt is, de talán köze lehet ahhoz, hogy életem nagy részét láthatatlanul töltöttem, arra viszont még ők sem képesek, hogy olyan hatalommal ruházzanak fel bárkit, hogy a Hajnali Ködöt láthassák, mikor ő nem akarja. Kivéve a testvéreimet, de mi egymásnak úgysem árthatunk. - Nekünk ez jutott, fölösleges keseregni rajta, változni nem fog. Olykor…szívesen nyújtanám a kezem, hogy leszakajtsák róla a bilincset, vagy adnám át ezen terhet valaki arra érdemesnek, hogy nyugodtan, végül beleőszülve egy teljes élet maradékába, halhassak meg. Egész életemben a szerelmet hajszoltam, mert nem kaphattam meg, s mióta az átok megsemmisült, minden olyan helyzetet kerülök, ami megérinthetné a lelkemet. Félek az ismeretlentől. Ki hinné, hogy nyolcszáz fölött még van olyan. Van, nagyon is. - Ne emészd magad fölöslegesen, nem lehet minden döntésünk jó, mi sem vagyunk tökéletesek. Én senkitől sem vettem el farkasát, senkit nem hordtam le, hogy pocsék módon éli meg ezt a létet, mert nem volt hozzá jogom, mert nem voltam mellettük, nem akartam. Eska, a Hajnali Köd, az örök magányos, egyedül van akkor is, ha vannak körülötte, az én életem sosem szólhatott arról, hogy valahol sokáig megüljek a fenekemen, még akkor is utazgattam, ha a nevem, a férjem, mindenem egy adott országba szólított. Nyughatatlan, játékos, örökkön változó lelkem nem tűrte. Tudom, hogy érzi, de kíváncsi lennék, hogy akkor is rájönne-e hamis szavaimra, ha nem úgy akarom. Ám sosem állt szándékomban kipróbálni, a testvéreink előtt nem kell alakoskodnunk, játékokat játszanunk, bár bevallom, nekem ez olykor kifejezetten nehezemre esik. - Senki nem tud semmit. Én a magam részéről már nem is találgatok, bár kifejezetten unom, hogy csak múlik az idő eseménytelenül. Furcsa, de valahogy nem óhajtok eltávolodni, túl sok az az ötszáz év olyantól távol, aki mindig is, noha kimondatlanul, de kedves volt a szívünknek. Nem vagyok az érzelmes pillanatok híve, eljátszom, ha kell, de épp eleget hazudtam már szerelmet életem során, hogy ne akarjam megtenni, ha nem muszáj. Most azonban nem esik nehezemre, ha csak rövid ideig is, de játszani a sebezhetőt, és megengedni, hogy egyszerű, gyenge nőnek lásson, amilyen igazából sosem voltam, és soha nem is lehetek. - Alignak nem bírt a szellemvérével. Összecserélgette a vérvonalakat, én megkaptam a drága Annakpokét, az ellenfelem pedig, aki egyébként egy taknyos kölyök, Kilaunét, és nem ám akármilyen mértékben, olyan erővel, mintha ő maga művelte volna. Szóval inkább arról volt szó, hogy megszállta random szerencsétlenek testét, és azokban támadt ránk. Nem halt meg senki, de nem múlt sokon a legtöbb esetben. Én könnyen megúsztam, de például Annakpok is elég gyatrán nézett ki, az őrá támadó majdnem meg is halt, Kilaun sem járt jobban, szintúgy a támadója… sorolhatnám még. Senki sem úszta meg, aki itt volt közülünk. Remélhetőleg elég érzékletes voltam, ami azért vele szemben valljuk be, elég mókás kifejezés. Mindenesetre eztán azért már eleresztettem, nem szerettem volna, ha esetleg kényelmetlenné válna a dolog. - Egyébként, szerintem a szellemek arra várnak, hogy mind megérkezzünk a városba, biztosan együtt kell itt lennünk, hogy megtudjuk, miért jöttünk. Ki tudja, mikorra fog egyáltalán megvalósulni…
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 845
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
Hogy mi vezetett oda, hogy nekem is el kellett pusztulnom egyszer? Igen, pusztulnom. Talán erős kifejezés, de ennél találóbb nincs. Annak a valaminek, ami voltam első életem végén, pusztulnia kellett, hogy valami más léphessen a helyére. Valami olyasmi, mely sokkal inkább méltó az első létre. Elvakultam, megtörtem, megtagadtam mindazt, aminek lennem kellett volna. Én voltam az, ki a legélesebben látja a világot, mégis vakká váltam. Kellett hát a halál, mely elragadott, hasonlóan, mint Teremtőmet egykoron. Majd visszatértem... és mi a vicces az egészben? Nem megtörten, elgyötörten a sorsomtól... hanem erősebben, mint valaha. A halál nem csak büntetés volt, de lehetőség, ugródeszka is, hogy onnantól lehessen is hova menni. Hogy legyen valami, amiben megtalálhassuk a saját érvényesülésünket, mert hosszútávon csakis így lehet elviselni ezt az egészet létet. - Félek a kesergés is olyan dolog, mely kihal az emberből az évszázadok során és már csak az marad, hogy menni kell előre. Persze, voltak időszakaim, amikor keseregtem. Jópár olyan dolog történt az életemben, mely miatt elcsüggedtem, nem tudtam, mit csinálhatnék... aztán persze megráztam magam és megtettem a következő lépést, eddig pedig nem volt olyan, amikor ne ez történt volna. Ennek kellett történnie. Alapító vagyok, ki más viselkedne így, ha nem én? - Igen, ebben sajnos igazad van. Csak tudod ha már én is tévedek valamiben, ott nagyon nagy baj van. Még ha ez most nagyon egoistán is hangzott. Akárhogy is, én vagyok az a 13 közül, akinek megadatott, hogy mindent észrevegyen a legapróbb jelet, neszt, hangulatváltozást, vagy bármi mást észrevegyen. Minden egyes rezdülés olyan visszhangot vert a koponyámban, mint ha gránátot dobnának. S pont ezért, mert egyszerűen azt is észreveszem, amit nem akarok, megvan a lehetőségem a megfelelő döntés meghozatalára. Olykor bár lassú vagyok, de megfontolt és azt a döntést hozom, ami a legjobb. Hiszem én, hisz mint Eska is felhívta rá a figyelmemet, mindenki téved. De akkor is bosszant! - No és mi a te feltételezésed? - kérdezem, hiszen őszintén érdekel, mi lapulhat az ő fejében. Akárhogy is, egy a sorsunk, csak mi láthatjuk olyan szemmel a világot, amilyen volt a mi valóságunk. Akármennyire is érthetnek meg minket, ez tipikusan olyan dolog, melybe egy kívülálló nem szólhat bele az okoskodásaival. S valakik, akkor talán a mi feltételezéseink adhatják meg a választ arra a bizonyos kérdésre. Mely szerintem mindannyiunkat foglalkoztat egytől egyig. Miért? Talán hogy Alignak szétcsapjon köztünk és végre bosszút állhasson? Nem, ennyire még a szellemek se lehetnek egyetlenek. De mégis, ahogyan hallgatom Eska beszámolóját a történtekről, hirtelen nem tudok másra gondolni. Ez volt hát a módja annak, hogy szembesüljünk a múltunkkal? - Szóval atyám még mindig nem felejtette el nekünk a történteket - morgom, hangomból érezheti a megvetést, helye nem volt már benne annak a szeretetnek, melyet korábban érezhetett belőlem Alignak felé. - Csak azt kapta, amit megérdemelt, nem többet, nem kevesebbet. Belátja? Nem, neki vissza kell jönnie és másokat bábnak használva bevégezni azt, ami a saját erejéből nem telhet. Másokat bábnak használni... még mindig ott tartunk, ahol 500 évvel ezelőtt. Nekem 100 év elég volt a Szellemvilágban, hogy megváltozzak, de úgy tűnik egyes dolgok tényleg nem akarnak megváltozni soha - hangomban indulat feszül, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan halad is tovább, ahogy lenyugtatom magam néhány mélyebb lélegzetvétellel, kissé megborzolva vele Eska szőke fürtjeit. - Örülök, hogy nem esett komolyabb bajod... ahogy annak is, hogy a többiek megúszták. Najó, azért én tisztában voltam vele, hogy Eska nem egy törékeny nádszál, de egyikünk se sebezhetetlen. Mindenesetre nem megyek most át aggódó testvérbe, mert azzal tényleg ledegradálnám őt, az meg egyikőjükkel se célom. Az ölelés megszakad végül, hagyom is hogy menjen. Fura, hirtelen nem tudnám megmondani, meddig álltunk így a nappaliban. Csak azt tudom, hogy nem zavart egyáltalán a dolog, sokkal inkább volt kellemes. Mi más lett volna, ha egy rég látott, kedves személlyel találkozunk? De már tényleg válni kellett, hiszen a mértékletesség is egyfajta erény. - Akkor lassan meg kellene nyilatkozniuk - mondom, ahogy teszek pár lépést hátra és hátamat a falnak döntöm. - Jó lenne, mert fúrja a kíváncsiság az oldalamat. Azt pedig kétlem, hogy csupán valami családi reunion állna a háttérben. Persze a viszontlátásnak örülök, de ennél nagyobb kártyajátékosoknak ismertem meg az odaát levőket.
- Ettől ne félj, én még jó vagyok benne, ha arra van szükség. Ám hogy valóban elcseszett sorsom romjain keseregjek? Arról szó sincs, soha nem is volt rá példa, hisz valós érzéseim ködfátyol mögött siránkoznak, hogy egyszer kieresszem őket. Nem kellenek, a hideg, egyszerű számítás, a másokhoz való idomulás kell nekem, könnyed maszk mindegyik, amiket magamra szokásom húzni. Azt sem tudom, már valójában ki vagyok. Talán most, mellette vagyok a legigazibb, hisz amilyen nehezen engedtem el akkor, olyan könnyű most ölelésbe hajtanom a fejem, s örülnöm annak, hogy itt van. Sosem szerettem úgy, hisz nem voltam képes szeretni senkit sem, de ha lettem volna, talán kialakulhatott volna bennem valami. Évszázadok múltán, mikor már nem csak a kislány voltam mindenki szemében, hanem felnőttem. - Lehet, de tökéletes te sem lehetsz, tévedni mindenki szokott, s nem másokkal, inkább önmagukkal kapcsolatban. Nem kell emiatt ostoroznod magad, úgy hiszem. Hagyd pihenni az elméd, néha neked is kijár. Simítom meg finoman az arcát, eddig nem is tudtam, hogy ennyire kedves a lelkemnek a személye, hiányzott, persze, mint mindegyik testvérem, de úgy tűnik, ő is kicsit jobban, és erre talán nem is vagyok felkészülve. Vannak benyomások, érzetek, amikkel egyszerűen nem szeretek szembesülni. Az én lelkem nem finom, nem patyolat, soha nem is volt, nem kell a könnyed köntös, a kellem, a báj, az nem én vagyok, s ekképpen olyan sem lehetek, akinek egykor megismert. Már nem vagyok az a lány, tönkretettek az évek, tönkretettem önmagam. Saját sorsomra vontam örök, visszavonhatatlan pecsétet, belenyomva a halál címerét a vörös viaszba. - Talán naiv elgondolás, de abban bízom, hogy van valami komolyabb feladatuk számunkra, valami új, valami, ami célt ad, s nem csak ténfergést a mindennapokban. Lehet, hogy más másként érzi, én így, és nem is hiszem, hogy ez egyhamar megváltozna. Olykor úgy hiszem, már nincs miért, pedig még nem is ismerem a szerelmet sem, de úgy gondolom, jobb így nekem, nem illik hozzám. Soha, senkit sem tudnék kétkedés, rafináltság nélkül, lecsupaszítva önmagamat szeretni, márpedig a nagy betűshöz az kell. Láttam számtalanszor, éreztem, mikor engem szeretett úgy valaki, s máig ég miatta a pofám. Nem mindegyikért, de egyért igen, a legutolsó férjemért, a halott gyermekem apjáért. Az egyetlen lélek, akinek bocsánatkéréssel tartozom. - Hogy felejtette volna el? Nem tudott bosszút állni eddig, mind élünk, s tudod, keresve sem találhatna jobb alkalmat a próbálkozásra, mint mikor mind egyben vagyunk itt. A halálának évfordulóján, ott, ahol megöltük. Én nem hagynám ki. A következőt sem. Őszintén, nem várom azt a napot, egy részem fél tőle. Olykor eszembe jut, hogy engem miért nem büntettek még halállal? Miért nem kellett a szellemek közt bolyonganom? Hisz sosem voltam szent, a feladatom sem mondhatni, hogy szépen végeztem volna. Pocsék teremtő vagyok, és mégis végigéltem az összes évemet. Nem mondom, hogy jó volt, mert igazán boldog nagyon rövid ideig voltam, s akkor is biztos lehettem abban, hogy nagyon rövid ideig fog tartani. Így is lett. - Tudod… rossz pénz nem vész el. Pillantok fel rá mosolyogva. Nem érzem sértve önmagam, nem voltam sosem domináns, hogy egy ilyenre kikeljek magamból, nem fontos. Szerencsére nekem még csak bajom sem igazán esett, nemhogy komoly. Ami igen, azt is magamnak okoztam. Talán ha nem Kilaun meséin növök fel, ha nem ismerem az Álmodó trükkjeit, elhittem volna, hogy elemészt a tűz, de így képtelenségnek tűnt. - Ohh, nem, biztos nem egy békés családi vacsi a céljuk. Az valóban túlságosan egyszerű lenne. Nagy dolgok készülnek, és ha tehetném, nem lennék itt, mikor megtörténnek. Dőlök mellé a falnak, karommal az övét érintve, ruhástul persze, de még így is közelebb érzem magamhoz, mint méterekkel arrébbról. Csupán arról van szó, hogy túl rég láttam, és egyszerűen közel vágyom lenni hozzá, ennyi az egész.
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 845
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
- Remélem annyira azért nincs rá szükség gyakran. Hogy szégyen lenne az ilyen szintű "gyengeség"? Nem, egyáltalán nem az. Lehet engem most túlságosan lágyszívűnek nevezni, de ismertem az emberek természetét. S bár mi már jó 800 éve nem vagyunk emberek, de egykor azok voltunk, örököltük előző életünkből az ő létükből való gyengeségeket. S bár mi voltunk a legerősebbek ezen az egész világon, nekünk is kellett, hogy legyenek nehéz pillanataink. Magam nevében is beszélek, mert nekem néha volt egy-két olyan napom, amikor rám szakad a majd egy évezredes múlt és olyankor ne keressenek... még akkor se, ha pár óra után úgy állok talpra, mint ha mi se történt volna, mert tudom: túl sokan számítanak rám ahhoz, hogy begubózzak. S reméltem Eska se ilyen, nem, nem nézném le érte, csak régen mindig ő volt a jókedvű közülünk... csak hát... 800 év az 800 év, vagyok ennyire realista. - Sajnos az én elmém nyughatatlan, Eska. Ha egy bogár leesik a fáról és halkan puffan, még azt is megérzem - kicsit túlzás, de igaz; ilyen az örökké érdeklődő természet. - Tudod, ha csak annyiról lenne szó, hogy tévedtem és nem lett volna belőle nagyobb gond, akkor nem ostoroznám ennyire magam... de nem tudok úgy, hogy őrzők tucatjai fizettek miatta az életükkel. Hiába, ez voltam én. Mindig, minden körülmények között vállaltam a felelősséget a tetteimért, az utódaimért, vagy akár a beosztottjaimért... vagy éppen a másik testvéreimért, akik az aszaszinok voltak. Ilyen voltam, nem tudtam, de nem is akartam más lenni. Nem önként lettem vérfarkas, de alapító igen. Bár Alignak adta a parancsot, de végül én kezdtem el beharapnom másokat. Az alapítói életet pedig komolyan vettem. Nem csoda, mert mára szinte ez maradt az egyik sarkalatos pont az életemben, mely segített célt adni. Magasztos gondolataimból Eska húz vissza, amikor megérint. Jól esik az érintése, halvány mosoly meg is jelenik az arcomon pár pillanat erejéig. - Remélem én is, még ha megvannak még a saját feladataim és kötelességeim. A tetoválás a vállamat is majd leégette, annyira sürgős volt nekik, hogy jöjjek. Ezek után remélem valami nagyon fontos van a háttérben. Bár ahogy nézem már eléggé a türelmed végén vagy. Félig meddig csipkelődés volt a részemről, de éppen annyira megállapítás is. Mondjuk ebben nincs semmi meglepő. Már majd egy éve itt van a városban és még mindig váratják őt a szellemek a nagy válasszal, melyre a kérdés amúgy roppant rövid is: miért? Annyi év, annyi szétszórva töltött időszak a világban, miért pont most? S bár nagyon örültem a lehetséges viszontlátásoknak, mint most Eskának, de a választott életvitelem megköveteli tőlem, hogy a világ egyes pontjain megjelenjek. Egyelőre még nem okozott fennakadást, de ami késik, az nem múlik, szokás mondani... ez a mondást meg én is alátámasztom. - Tudod, miután elváltunk azon a napon, életem legsötétebb időszaka jött. Életemben először csalódnom kellett egy leszármazottamban és nagyon, de nagyon rossz időben jött. Kifordultam magamból és ezért kellett meghalnom. Utána majd száz évet töltöttem odaát, de nekem elég volt ahhoz, hogy egészebb emberként, megszabadulva a mocsoktól térjek vissza. Száz év... atyámnak 500 állt rendelkezésére eddig és semmi változás, pedig voltak közös tényezők a halálainkban - bármennyire is szörnyű beismerni, de a zsarnok és az én elmúlásom is valahol el tőről fakadt. - Mert nem tettél olyat, Eska, ami szükségessé tette. Amennyire én észrevettem, nagyon ki kell fordulnod magadból, hogy halállal büntessenek téged. S hogy ez mikor jön el, azt odafent döntik el. Kinél mi - utána összevonom a szemöldököm. - Miért mondod ezt? Nem állok neki biztosítani Eskát, hogy biztos nem úgy van, ahogy mondja, biztos jó teremtő volt. Oka van annak, hogy így beszél magáról és őszintén tudni akarom, miért véli így. Ha volt valami, amit megtanultam, azaz, hogy kerüljük el a felesleges okoskodást, míg nem ismerjük a pontos körülményeket. Eska pedig felnőtt nő volt már, nem kis csitri, jobban tudja, milyen élete volt eddig, mint én. Érzem körülötte, hogy valami nincs rendben, hiába közvetít szemén keresztül szememnek sok mindent az agyam, ezek csak benyomások és nem lehet belőle felépíteni teljesen az embert. Arra meg, amit a túlélésével kapcsolatban mondott, megint megjelenik egy halvány mosoly. - Hááát... te meg tudod, milyen vagyok. Szeretem látni a nagy dolgokat - nézek rá, mikor már együtt támasztjuk a falat, majd finoman megbököm a könyökömmel. - Valóban nem látnád legszívesebben? Ha valóban olyan nagy lehet, mint amit mondasz, talán újdonságot hozhat a hosszú, szürke éveinkbe. Nem zavart még mindig a közelsége, de miért lenne így. Egykoron egy törzs tagjai voltunk, ahol tipikusan mindenki ismert mindenkit. Mi ráadásul kiválasztottak voltunk, szűk csoport, akiknek emiatt közös az előéletük. Az ilyen embereket pedig egyáltalán nem zavarja a másik közelsége... főleg akkor nem, ha volt köztük eredendő szimpátia.
Nem válaszolok, hazudhatnék, de nem lenne értelme, ő jó eséllyel rögtön átlátna a szitán, vagy legalább gyanús lenne számára a helyzet. Nem erőlködök hát. Hogy gyengének tartom-e magam? Sok szempontból igen, de úgy hiszem, ez nem baj, nem vagyunk sebezhetetlenek, nem vagyok tökéletesek, soha nem is lehetünk, a tökéletesség egyszerűen nem létezik. Ha mindünket összegyúrnánakk, akkor talán közelítenénk hozzá, de el nem érhetnénk soha. - És van értelme magadat ostorozni? Nem te tetted, lehetőséget adtál a kezébe, amivel visszaélt. Ám akármennyire is bánod, azokat az őrzőket már senki és semmi nem fogja visszahozni. Nem tehettük meg, hogy leragadunk a múltban, egy esemény fogságában, ha így lenne, én a lányom halálával belekövültem volna az időben. Nem hiszem, hogy annál nagyobb tragédia történhet velem valaha. - Valóban fogytán vagyok már, nem szeretem a tétlenséget, nem szeretek egy helyben lenni, s közben semmit sem csinálni, nincs értelme. Vannak terveim, nekem mindig vannak terveim, csak éppen a megvalósulások sokszor késik, most is úgy érzem, hogy talán túl nagy fába vágom a fejszémet, de majd az idő eldönti, hogy jól tettem, vagy elszámoltam magamat. - Nem ismerem a halálod körülményeit, de az övét túl jól, és tudod, ha ellenem fellépne az összes kölyköm, valamint a testvérem leszármazottai is, hogy az életemre törjenek, hát isten bizony a bosszúra szomjaznék amíg csak van rá lehetőségem. Valamint, nem úgy tűnik, mintha… Lassulnak le a szavaim, és kissé megütközve nézek rá. Basszus, basszus… basszus! - Na, álljunk meg egy szóra. Szerinted… van abban ráció, hogyha mind itt vagyunk, Alignak képessé válhat arra, hogy visszatérjen? Engednék ezt a szellemek? Annyi idő után sem változott, csak nem követnének el ekkora hibát. Ettől függetlenül lesápadok, nem akarom elképzelni, nem akarom, hogy esetleg még egyszer részt kelljen vennem ilyesmiben. Soha, egyszer sem vettem el még a farkasát sem egyetlen leszármazottamnak, nemhogy még egyszer meg akarjam ölni a Teremtőm testvérét. Én mindig úgy gondoltam, hogy az egyszeri döntésünkért vállaljuk a felelősséget, s ha valaki érdemtelen a farkasunk ajándékára, úgy az életre is az. - Mert így van. Egyetlen kölykömmel törődtem csupán, a többit lepasszoltam, nem fértek bele az életembe, nem tudtam róluk gondoskodni. S persze ott volt az átkom is, újra és újra csak az járt a fejembe, hogy ha valakit komolyabban megszeretek, el fogom veszíteni, még ha nem is fizikailag a vérem. Nem így lett, azt veszítettem el, aki vér volt a véremből, hús a húsomból, egy darab a szívemből. - Való igaz, hogy hozhat újdonságot, de semmiképpen sem pozitívat, nem vagyok elég naiv ahhoz, hogy ezt higgyem. Kellemetlen változásokra pedig ki vágyik? Én ugyan ugrottam, amikor hívtak, kíváncsi voltam erre a földre, látni akartam mihamarabb, de ez már nem az a hely, nem a mi otthonunk, már másoké, és nekünk ezt tudomásul kell vennünk. Sóhajtottam, majd nekidőltem a vállának, egyszerű, könnyed mozdulattal, mintha támaszt keresnék az élet sodrása elől, noha ő is tudná, hogy képes volnék egyszerűen eltűnni, és nem tudomást venni erről az egészről, amíg le nem zajlik. - De legalább most már itt vagy Te is. Mosolyodom el, és még szóba kerülhet ez-az, de lassan ideje, hogy ki-ki menjen a dolgára, és felkeresse más testvéreit is, ahogy éppen kedve tartja.
//Nagyon szépen köszönöm! Szerintem zárhatunk, megbeszéltük a lényeges dolgokat, de bármikor szívesen újrázok. ^^//
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 845
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
- Valóban nem adhatom vissza az életüket. De még ha én csak közvetve is vagyok részes a dologban, ez nem változtat a tényen, hogy én adtam a kezébe a fegyvert. Mikor átharaptam, az én vérvonalam tagjává vált. Az én vérvonalam, az én felelősségem. Én pedig mindig vállalom a felelősséget azért, ha a véreim olyan dolgot tesznek, mely méltatlan a vérre, melyet hordoz. Ez volt az, amit magamra vállaltam, s melynek mindig meg is fogok felelni. S pontosan az ilyen esetek számomra a mementók, hogy a jövőben mire figyeljek oda. Túl merev tán? Lehetséges, de attól még igaz. A vérvonalam volt az a dolog, melyre a legbüszkébb voltam bármely eredményem közül. Az, hogy képes voltam továbbadni az engem különlegessé tett ajándékot, újabbakat vonva be a farkasok egyre népesebbé váló családjába. Ennek voltak pediglen hírnökei az Első fokúak. Mint a kölyköm is, kitől megvontam az áldást. Büszkeség tölt el mindig, ha a farkasokra gondolok, kik az én véremet hordozzák. Ám amire az ember büszke, azzal szigorú is. Ez a szigor pedig sosem marad el, akárkiről vagy akármiről van is szó. - Pedig régen naphosszat is képes voltál eltölteni a rejtekhelyeiden, csak hogy te nyerd a bújócskát - engedek meg magamnak némi könnyedséget így a komolyabb téma után. Mondjuk meg tudom érteni a dolgot. Még egy Első is szereti tudni, hogyan tervezze az idejét, mit csináljon, ilyesmik. Meg amúgy is, a helyhezkötöttség nálunk nem kifizetődő. Rengeteg hely van, ahol jelen kellene lennünk, figyelni a környék farkasait. Egy Első egy nagyobb területre elég bőven... de hogy az ÖSSZESET idehívják, ez azért már túlzás valahol. Ráadásul a szellemek a "Menj Fairbanks"-ben kívül mást nem mondtak, minden magyarázat elmaradt. Hát rendben, ha nem mondjátok el, akkor nem is jövök egyből... ezért is jöttem többek között csak májusban. - Kétlem, hogy ez lehetséges lenne. Nekünk ugyan megadatott, hogy visszatérjünk, de nekünk is szükségünk van az Őrzők segítségére hozzá, akiknek szerintem semmi okuk nincs rá, hogy visszahívják pont Alignakot. Emellett, számunkra a halál tanító jellegű, jelzés, hogy letértünk az utunkról. Én csak azután jöhettem vissza, hogy felismertem a hibámat és hajlandóságot mutattam néminemű változásra. Namármost, ha ez másokra is igaz, s csak a fele igaz annak, amit elmondtál a Vörös Holdról, Alignak semmit se tett félre a mérgéből. Bár ha engem kérdezel azt se értem, hogy azt az egy éjszakát miért engedélyezik neki. A szellemek észjárását sosem tudtam megérteni. Elvárják tőlünk, hogy tegyünk eleget a ránk kiszabott feladatnak, terelgessük egyszerre farkasok ezreit is, ha kell... de cserébe nem kapunk más, mint néhány tompa sugallatot, szót, néha valami pontosabbat. De hát ez van. Ők a főnökök, nekünk pedig tenni kell, ami tőlünk telik... csak tudnám, hogy mit. - Most mondanám azt Eska, hogy mindenki másként csinálja, de ez túl kirívó. Mindenki megérdemli a nevelést, még ha rövid ideig is, akiket kiragadunk a normál létből. Nofene, kis megfedés így a végére? Igen, mondhatjuk, még ha nem is ismertem Eska életvitelét azt követően, hogy szétváltunk, de ez általános dolog volt most a részemről. Ha belegondolok, hogy csak Tanya mellett húsz évet álltam, mint a teremtője... el se tudtam volna képzelni, hogy másként legyen. Ha valakibe belemélyesztem az agyaraimat, ő onnantól hozzám tartozik. Szóval igen, ezt a dolgot nagyon helytelenítettem a nővel kapcsolatban. Azt viszont díjaztam, hogy magának is bevallotta: ez bizony nem pont a legjobb ösvény volt. - Sose lehet tudni. Elvégre, ahol a kellemetlen, ott lapul a kellemes. Túl kiszámíthatatlan az élet, hogy csak úgy be lehessen skatulyázni egyetlen várható opcióba. Mikor Eska nekem dől, egyáltalán nem zavar tőle a mozdulat. Egy olyan hosszú ölelkezést követően, amivel kezdtük a találkozásunkat, elég furán venné ki magát a dolog, ha pont ez kezdene el feszélyezni. Inkább támaszt nyújtottam neki, már amennyit áthelyezett rám pillekönnyű súlyából. Rám lehet számítani... akár ilyen "csekélységekben", akár komolyabb dolgokban is. - Igen, itt vagyok. S módfelett örülök neki, hogy így van. Ahogy annak is, hogy te itt vagy és a többiek is. Újra az ősi földön, újra a testvéreim között, mintegy beváltva az ígéretet, melyet tettem egykoron. Persze nem csak ez miatt kapta nemrég a telefont Eska. Látni akartam őt, tudni, jól van-e, mennyire gyűrték meg az évszázadok viharai. Akárcsak a többi testvéremet. De mégis, most ő élvezte az elsőséget. Ám a találkozó lassan a végéhez közeledett, s mikor hangot adott távozási szándékának, zsebembe süllyesztettem a kezem. Mikor kihúztam, egy nagyjából tenyér méretű, faragott farkast tartottam a kezemben. Jobban megnézve saját farkasalakjára ismerhetett, annak miniatűr változatára, ahogyan emlékeztem rá régről. A farkas a földön fekszik, mellső lábai között tartva a fejét. Rejtőzködik, megbújik, elvegyül a közegében... a szeme viszont éberen csillog, jelezve: nagyon is figyel arra, ami körülötte zajlik. - Viszontlátásunk emlékére.
//Én is köszönöm a játékot (hug) részemről is rendben van a folytatás lehetősége, szólj, ha jöhet ^^ //
Hideg van még az én seggemnek is, pedig nem mondhatja senki, hogy nem bírom jól az ilyesmit. Ilyesmit? Nincs olyan, hogy ilyesmi. Itt még a lovak szarva is lefagyhat, s én abban a pillanatban megértettem, hogy mire is ment ki a nyuszika farkáról – nem Arról a farkáról, hanem a rendes, nősténynyúlnak is levő farokról – szóló mese a jégbe vájt lékkel és a szopatós kedvében levő farkassal egyetemben. Szerencse, hogy nem vérnyúl vagyok, mert szerintem én is járhatnék úgy, amilyen hülye tudok lenni néha, legalábbis látszólagosan. Mondjuk jön a tavasz, egy szavam sem lehet. A madarak zsongása ugyan az időjárási viszonyokra való tekintettel elmarad, de legalább nem áll elő senki a batynak a madarak kezdetű viccel. Maximum a fatynak a madarakkal. Hm. Nem. Ez mégsem olyan vicces, mint első gondolatra tűnt. Nem szeretek horgászni, de mégis felszerelkeztem a pecabotommal, mert le kell kössem magam valamivel .Hozzáteszem, hogy nem így szoktam megoldani a dolgokat, de az, hogy itt vagyok nem egészen a józan eszem, hanem a szívem szüleménye, s így nehezen teszem helyre magamban a dolgokat. Persze vallja be a bús búbánat azt, hogy miért is érkeztem ide északra! Az kéne még, hogy bárki megneszelje időnek előtte. Elég, hogyha az tudja, akinek tudnia kell. Bakancsos léptekkel tiprom az utat magam alatt, a botot a vállamra támasztva lógatom, másik kezemben táska, amiben a csalik meg mindenféle ilyesmik vannak. Fingom sincs róla, hogy ezen a hőmérsékleten harapnak-e a halak, de majd kiderül, ha odaérek. Pajzsom fent, ajkaimról füttyszó hallik tova. Ennyit arról, hogy rejtőzködöm. A farkasommat valóban eldugom, de arra, hogy csörtetek itt az erdőszéli ház környékén - nem tudtam volna messzebb helyet találni a folyótól, tehetségem virágzik ebben az ügyben is - mint egy varacskos igencsak felhívom a figyelmet azzal, hogy nem bírom befogni a szám.
Megfogott a lékhorgászat, szó se róla. Természet ide vagy oda, nem bundában érkeztem, hanem két lábbal, magammal cipelve a holmimat. Most beljebb haladtam, mint szükséges és ahhoz nincs kedvem az autóval szórakozni, ha hazafelé indulok. Pláne úsztatni nem szeretném. Végül azonban nem lesz semmi belőle, több okból kifolyólag. Egy jófajta zuzmó lelőhelyet találtam, érintetlen, szedegetni is kezdek belőle, de csak amennyi szükséges, ugyanakkor a terepet úgy alakítottam, hogy tudjon növekedni még a telep. Végül csak leültem a hóba és előszedtem az íjat, rátettem az ideget és elhelyeztem úgy, hogy kényelmesen hozzáférjek ülve. Majd a vesszővel pengetni kezdtem. Ütemes, halk nesz az erdőben, de elég messze elhallani. Nem foglalkozom vele. Megérzem, ha valaki a közelembe kerül. Sosem hagytam abba, ami voltam, mert az vagyok. A kapcsolatot nem csak akkor kell ápolni, ha kell valami. Ha kapok, akkor adok. És most adok. Erőt, energiát, kigubancolást, nevezze bárki bárminek. Egy biztos, is éppen olyan kimerítő, mint a szellemek birodalmában barangolás. Végül abbamarad az ütemes neszezésem, én pedig beleborulok végre a hóba, arccal az égnek. Belemarkolok a hóba és az arcomba dobok egy marokkal, majd leszedem magamról. Le akarok hűlni, az arcom szinte éget, a kezemmel együtt. Mélyeket lélegzek. A zaj azonban marad, más ritmus és erősebb. És megérzem, hogy nem egy egyszerű erdei vadról van szó. Felülök. Nem hinném, hogy falkaterületen vagyok, de itt nem kell annyira finomkodni, ha arról van szó.
Zuhany alatt énekelni jó, de zuhany nélkül még jobb. Így nem folyik minden zenekiadásra alkalmas lyukamba víz. Nem, mintha olyan sok ilyen lyukam lenne, bár minden csak nézőpont kérdése. Ha böfögni lehet az ábécét, akkor biztos el lehet fingani a Beethowen összest, de ilyen különleges képességeim nincsenek. Meg egyébként is milyen illúzióromboló lenne, hogyha koncertet adnék és a nézők mind gázmaszkban ülnének. Vagy ha esetleg nem a narancslé lenne rostos, amit az előadás után kortyolgatok, hanem szaftos lenne a fellépésem is gatyatájon. Hangos és szagos sikert aratnék, ebben biztos vagyok. Homokozóból szabadult dalom nem csak füttyként tör elő belőlem, hanem nem sokkal később megérkezik a szövege is. - Lenn a parton áll egy kis lokál, - ha már lékhorgászni készülök, ugye. - tengerésznép mind csak abba jár. – dicsérgetem a Chenát, remélem, hogy magára veszi és kiokádja nekem botozás nélkül is a legszebb halakat magából. - Jim is, meg a John is, - egyet sem ismerek egyikből sem, de ami késik nem múlik, egy Jimmyt szívesen szekálnék azzal, hogy Jim, Bim? vagy valami hasonlóval. Így hirtelen nem jut eszembe annak az italnak a neve, de lehet ez azért van, mert okádtam tőle, mint a lakodalmas kutya és kitöröltem az emlékezetemből az első, farkasos-rókás találkozásunkat. - kicsi meg nagy hajón is, - hajóra nem szállok, utálom, évek óta nem utaztam egyiken sem, zöld leszek, mint egy varancsos béka, amikor éppen leöntik a barna ragyáit festékkel vagy épp hallucinál és leveli békának képzeli magát. - s a Bill, az édes, ott csak egyre rám vár. – Bill, édes. Nem érdes, de ettől még ez egy jó dal, nem zavar, hogy kappanhangon elég érdekesen hangzik. Miközben kedélyesen énekelgetek, a farkas azért felkapja bennem a fejét, körbeszimmant. Érzi ő is, hogy nincsen egyedül, de én addig ugyan nem reagálok semmit, amíg a dal végére nem értem. Még van vagy három, pikáns és nőies versszaka, ki nem hagynám. Közben sikerül úgy kanyarodjak, hogy az utolsó sornál szembetalálom magam az idegennel. - ..jobb dolgod lesz rabomnak, ha dús hajammal szépen eltakarlak. Hö? Elkerekednek szemeim a végére, hajamhoz kapok, hogy ellenőrizzem, nem dúsult-e meg a döbbenettől. Mennyi ennek az esélye, de komolyan? Épp annyi, mint annak, amit látok az orrom előtt. Illetve akit látok ott.
A fekvésembe a zajon kívül énekhang is elér. Valahol a Jim-től már nagyon tisztán hallom. Felismerem. Az égre nézek. - Ilyen nincs. Megérzem Aki izgalmát, a hang tulajdonosát mindig is rajongással vette körbe. ~Megjött a másik feled..~ kuncog. Szerinte mi annyira tűz és víz, ellenpólus vagyunk, hogy már sosem fogjuk elhagyni egymást. - Bill? – remélem, hogy ez egy dal, még ha költött is. Bill az… nem vagyok homofób, de már előre sajnálom Billt. ~Dús hajammal…~ lesöpröm az arcomról és magamról az összes megolvadt havat és a nem megolvadtat is. - Nem látok erre kikötőt. Mi a bögölylegyet keresel erre? Felé lépek, hogy jól hátba tudjam veregetni, vagy legalábbis vállon. - Ember, pont rád nem számítottam. – vigyorgok rá. – És …. horgászni jöttél? – rásiklik a tekintetem a cuccaira.
Gondolkodtatok már azon, miért létezünk? Nem, nem alapvetően az életre gondolok. Az egyes vérfarkasok életére. Mégis, mi célból kaptunk ilyen hosszú életet? Kiváltságból? Megtiszteltetésből? Büntetésből? Félek nem én leszek az, aki ezt a kérdést maradéktalanul meg fogja válaszolni. Léteztem, mert léteznem kell. Mert azon a viharvert éjszakán, 1692-ben, atyám rám talált, kivérezve, meggyötörve, utolsó lélegzetvételeim közepette, mikor már a lelkem ki akart szakadni a testemből. A farkasvér megmentett. Új életet lehelt az ereje hagyott testbe... és megteremtett engem. Az évek pedig elröppentek. Most itt vagyok, Alaszka fagyos erdejeiben. Megannyi kaland, megannyi fájdalom és öröm, pusztítás és kreálás után... itt vagyok. Még mindig élek. Pedig hányszor akartak elpusztítani. Hányszor akartak cafatokra tépni, eltiporni, életemet venni, hogy kitöröljenek és letaszítsanak az élet színjátékból. Mégis itt voltam. Megérdemeltem az életet vajon? Sokan nemet mondanának. Rengeteg életet oltottam ki, többet, mint egy átlagos farkas... rengeteg fájdalmat okoztam, szinte mindenkit magára hagytam, azokat is, akiket szerettem... s valami csoda folytán... mégis itt vagyok. Az élet pedig visszaadott nekem szinte mindenkit, aki valaha fontos volt és vissza lehetett. Megérdemeltem ezt? Sokak szerint nem, néha szerintem se... de tény: túléltem mindent, amit elém sodort az élet... talán ezzel szolgáltam rá, hogy viszonylag normális életem lehet, míg sokakét összezúztam. Hogy túléltem. De miért kellett túlélnem... félek, pár hónapja leltem meg erre a választ. Mert meg kell tanulnom azt, milyen, mikor rám számítanak... milyen, amikor falkatársakkal együtt szállok ki egy-egy ügyre... milyen, mikor a rég halottnak hitt húgommal újra egy családot alkotok... milyen, mikor a szeretett nő oldalán állok... milyen, mikor vérvonalam fejével és testvéreimmel sodor össze az élet... milyen, mikor az unokám szemében látom újra és újra a tetteim súlyát... vagy éppen milyen az, amikor felelősséget vállalok valakiért. Ahogyan ezzel az estével ez is eljött.
Figyeltelek, Rachel. Figyeltelek, mióta újra a szemem elé kerültél áprilisban. Akárhányszor elhagytad majdhogynem az erődöt, ott voltam a nyomodban. Látni akartam, hogyan éled az életedet. Csak távolról, ritkán menve oda hozzád. Mit teszel, hogyan létezel, érdekelt minden apró rezdülésed, reakciód. Hogy miért? Mert akkor, mikor kiszálltál áprilisban az autómból, határozottan elgondolkodtam. Mondhatjuk, hogy beindult a fantáziám veled kapcsolatban és nem abban az értelemben. Sosem tapasztalt gondolat ültetődött el bennem: alkalmas vagy. Már Irakban is figyeltelek, de ott nem volt ilyen erős a késztetés, pláne nem jutottam erre a következtetésre. De most már igen. Cipeled az életedet, alig élve, de mégis emelt fővel viselve el ami az utadba kerül. Élsz, de mégse, mégis, nem olyan vagy, aki ezen kesereg, hanem keresed a továbbiakat. Megbizonyosodtam. Megbizonyosodtam arról, hogy amit teszek, annak eljött az ideje és megtaláltam a megfelelő személyt. S mindent megtettem, hogy előkészítsem. Többekkel tartottam megbeszélést, tettem intézkedéseket. Semmit se akartam a véletlenre bízni, lesz elég kiszámíthatatlansági tényező így is. De ennyire ne szaladjunk előre. Vár még ránk az éjszaka.
Lassan nyitottam ki a szemem, kinézve a sötét erdőre. Nem hiába választottam ezt az estét. A pilótáknak ma tartottak kötelező csapatépítő tréninget az erődben, estére pedig volt kilátásban némi kaland az erdőben. Mindezt az öreg Wainwright-tól tudtam meg. Muszáj volt vele is beszélnem, elvégre az egyik beosztottját fogom ma megkörnyékezni és tudnia kell róla, mi várható. Maga a tréning milyensége nem lep meg, hasonlókon én is részt vettem. Lemásztam az ablakkeretből és gyorsan kisétáltam a házból. Igen, ma volt az esemény... én pedig tudtam, Rachel milyen útvonalon fog haladni. Már éreztem az illatát a távolból, ahogyan keresi az útvonalát. Megmosolyogtatott, mennyire túl akar már esni rajta... de félek, sokkal nagyobb kihívás vár rá, mint azt ő gondolná. - Csak nem eltévedtél? - szólítottam meg, miután pár perc csendes követés után kiléptem mögé az egyik fa mögül.
Sötét, holdtalan az éjszaka. Csendes az erdő, a neszek – reccsenő ágak, surranó állatok és a tulajdon lépteim zaja – ezerszer hangosabbnak tűnnek, mint általában. Jobbkorra nem is időzíthették volna ezt a csapatépítő kimozdulást, baszki… Egészen egyszerűen csak szeretnék túl lenni az egészen, mielőbb eljutni a megfelelő pontra, vagy ha más jut el a csapatomból, az is tökéletesen megfelel számomra, csak legyen vége mielőbb és húzzunk vissza a bázisra. Nem a természettel voltak problémáim, azt szerettem. - Apa járt a diplomata-kollégákkal vadászni, még mikor kicsik voltunk, nem egy dolgot tanultam tőle a csapdákról, az erdő törvényeiről és magukról a vadakról. – Egyszerűen a feladatot kívántam a hátam közepére, megoldhatták volna igazán máshogy a kötelező jellegű mókát, amiről még a doki is azt nyilatkozta, jót fog tenni. – Aztán mosolyogva becsukta előttem az ajtót, nem írva kimentő igazolást a dolog alól. Jót fog tenni, mi…? Jó vicc! Miért kell annak a nőnek is állandóan próbára tennie az amúgy is labilis idegzetemet?!
Valami mozdul, közvetlenül mögém érkezik, én pedig hirtelen fordulok – velem van a meglepetés ereje, így könyökömmel sikerül egy határozott mozdulattal állkapcsom vágnom vélt „támadómat”. Ezzel együtt felismerem az illetőt… Basztikula. - Nick?! Mi a f… mit keresel te itt? Jól vagy? – A legjobb kérdezi, aki épp megütötte, de kicsire nem adunk. Értetlenül állok a tény előtt, hogy itt van és ez tisztán tükröződik képemről is, ahogy kissé elhátrálva néhány lépést tőle, rajta pihentetem tekintetemet.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Okkké, nem mondom, hogy nem sejtettem valami ilyesmit Racheltől. Elvégre, kilép egy amúgy tetszetős nő mögé valaki csak úgy a sötét erdőben, azért ez határozottan szatírtámadás gyanús eset. Szóval jogos mozdulatnak is lehet nevezni azt, ahogyan az ökle megpróbálja felvenni az arccsontom formáját. Nem akarok felvágni, de nagyjából annyit éreztem meg ebből az akcióból, mint ha megcsípett volna egy szúnyog. Vannak annak előnyei, ha valaki gyárilag keményfejű. - Nana, csak nem rossz a lelkiismereted kislány? - szólok, miután a látszat kedvéért a kézfejemet végighúztam az ütés nyomának helyén. - Akár hiszed akár nem, kedvem támadt sétafikálni kicsit az erdőben így sötétedés után. Szerintem tisztában van vele amúgy is, hogy eléggé csodabogárszerűség vagyok már régóta. Már annak idején szolgálat közben is voltak ilyen "sétáim"... amik általában az anyahajó széléhez vezettek, onnan be a vízbe, majd a kiúszva a legközelebbi faluig, ahol a vérszomjamat csillapíthattam... aztán külön művészet volt észrevétlenül visszajutni a kabinomba, de megoldottam. Van már rengeteg tapasztalatom a sunyulásban... mint ahogy most is idesunyultam mögé. Persze az eredménye is meglett. - Na és te? Mond, hogy nem éppen alvajárás közben találtalak meg. Na, szép vagy Nicho, igazából baromira tudod, mit keres idekint, elvégre nem hiába időzítettél úgy, ahogy. Persze már megint a látszat... lehet inkább a lényegre kellene térned rövid úton belül. Például most? Például. ~Jól elbeszélgetsz magaddal~ - ásított egyet a farkasom odabent. Hát na, a skizofrénia is egyfajta illuzionista betegség. - Viszont ha már így szerencsésen összefutottunk, akkor akár járhatnánk is egyet idekint. Amúgy is rád gondoltam, beszélni akarok veled már egy ideje. Szőjük csak szépen lassan azt a bizonyos hálót, hogy beleessen az áldozat...
Szusszanva lépek hátrébb Nicktől, pillantásom szikrákat szór még a sötétben is, némi aggódás fényével vegyítve a rosszallást. - Miért kérdezgeted folyton ezt tőlem, baszki? - Morranok elégedetlenkedőn (és nem kevés lemondással) csóválva meg fejemet a másik üdvözlése hallatán. Múltkor is valami hasonlóval indított, nem? Égnek emelem tekintetemet válaszát hallva, kissé talán el is mosolyodom, hiszen emlékszem még, mennyire oda meg vissza volt az esti, magányos kis sétáiért annak idején is. Fejszellőztetés, vagy minek nevezte... Javíthatatlan a pasas. - És nem láttad kitéve a jelzéseket, hogy nem kellene errefelé jönnöd, mert gyakorlat van, civilkém? - Oké, hogy katona volt egykoron és előbb soroznák be újra, mint egy átlag polgár, de jelen helyzetében-leszereltében nem több náluk, így nekem kutya kötelességem a lővonalakon kívülre penderítenem. Arra, hogy én mit is keresnék itt, azt hiszem, választ adtam már az előbbiekben, ám mégis flegma vállvonás közepette kiegészítem annyival a történetet, hogy: - Nem kaptam felmentést a késő esti program alól, mint látod. - Szusszanok elhúzva suta, kelletlen mosolyra ajkamat, ahogy felpillantok rá. Szavai mintegy a megváltás édes ígéretét hordozzák magában, s mint az előbb említettem, amúgy is ki kellene tessékelnem két ösvénnyel arrébb, kapva-kapok az alkalmon, hogy a walkie-talkiemért nyúljak és a gombot lenyomva beleszóljak - fogtam egy civilt, kérek engedélyt lekísérni a pályáról. Meg is kapom, hála az égnek, így pedig már szélesebb mosollyal tekintek Nickre, mintha ő lenne a személyes lottóötösöm. (Ha tudnám...) - Szóóval erre tessék és közben ki is fejtheted, mit szerettél volna! - Miközben lépdelünk, kikapcsolom a távrecsegőt is, illetve lazítok a ruházatom felett viselt - esetleges golyók ellen viselt - mellényen is.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Felvontam a szemöldökömet a kérésére. Ő az, aki levág nekem egyet, s még kérdezi, miért kérdezem ezt tőle. Hogy is volt. - Hát nem is tudom, baszki... első alkalommal, mikor találkoztunk, megpróbáltál elslisszolni... most meg reflexből lekeversz nekem egyet, kérdés nélkül. Szerintem ez már eléggé árulkodó jel. Kevesebbért is zártak már valakit be paranoiáért, mentettek fel a szolgálattól, legalább is tiltottak el a fegyverviseléstől, elvégre közveszélyes tud lenni. Ennek ellenére ő még szolgálatban van, mondjuk a szolgálatiját nem is látom nála. Mondjuk ennek csak örülhetek, mert ha itt fejbelőtt volna reflexből azt még én is megérzem. Hirtelen annyira nem is tűnik rossz opciónak a saller, egyetértünk? - Ehm... erre gondolsz? - nyúlok bele a zsebembe, majd húzok elő egy összehajtogatott papírlapot. - Sötétben nem tudtam elolvasni, de úgy voltam vele, bármikor jól jöhet egy tartalék lap, szóval eltettem. Persze tisztában voltam vele, milyen jellegű írás ez. Egykoron túlságosan is sokat szembesültem vele, találkoztam úton útfélen, mikor engem zavartak ki, hogy akkor találjam meg a megfelelő utat és mennyek végig... aztán csak pislogtak, mikor messze a szintidő alatt végigértem és visszakérdeztem, hogy akkor mehetek-e már pihenni, vagy egyáltalán vissza a barakbba. Mindenesetre most csak oldani akartam a feszültséget, bár amennyire Rachel mintakatona szerintem hamarosan nekiáll járatni a bagólesőjét, hogy mi a fenét képzelek. - Hát, tudod hogy van ez. Mindig az az első, hogy formában tartsák az állományt ha az USA még sokáig akar a világ vezető katonai nagyhatalma lenni. A régi szöveg. Gyakorlatozz, hogy minden rendben legyen, mindig készen legyél, mindig szolgáld a hazád... vagy legalább is ez a propaganda szöveg, pontosabban a kormányt és a kicsinyes céljait, hogy halomra öld az értékes területek védőit, melyet utána bekebelezhetnek, neked pedig köszönik szépen, ha közben megrokkansz, megy a segély és a veterán kielégítés. Szépen vagyunk. Közben Rachel beszól rádión, hogy mit fog tenni, én pedig elégedetten hümmögök. - Én, mint hivatkozási tényező, mi? - sóhajtok, miközben elindulunk... én pedig tudom, hogy baromira nincs messze a pálya vége és az eseteleges felügyelők, szóval lépnem kell gyorsan. - Tudod, nagyon megváltoztál, mióta utoljára találkoztunk. Nem, nem fogok itt most dilidokivá avanzsálni és csámcsogni rajtad, csupán szembetűnőek a dolgok ennyi idő után. De tudod, felvetődött bennem egy kérdés. Látva azt, milyen életet élsz... mi az, mi életben tart téged? Igyekszem előkészíteni a terepet annak, ami ma történni fog vele ezen az éjszakán. Nem akarom elkapkodni, neki is könnyebb lesz, ha valami legalább a tudatalattijába befészkelődik. Az átmenet úgy jóval egyszerűbb, mint ha ráugranék a fák közül és belemélyeszteném a nyakába a fogaimat. Adjunk egy kis időt ennek... a tervemből nem engedek... de nem is kell feltétlenül úgy belekezdeni, ahogy a hülyegyerek megy a falnak.
- Te meg stalker-kodsz folyton! Ne csodálkozz, ha nem díjazzák. Vagy csak engem tüntetsz ki vele? - Érdeklődök morcogva szavaira. Azért ne már... Évek óta egymás felé se szagolunk, most meg idemászik egyenesen az aurámba és elvárja, hogy: A, felismerjem, hogy ő az. Illetve B, díjazzam is széles mosollyal a produkcióját. A magánélettel és lelkiismerettel kapcsolatos kérdéseket már ne is említsem. De ja, nyilván bennem van a hiba, hogy nem ugrok a nyakába és csókolom körül a régen látottat, amint épp tilosban mászkál az erdő közepén. Felpillantok rá az - utólag kiderül, hogy költői - kérdésére, s kissé megereszkednek vállaim lemondóan, amit akár igennek is vehet. - Kultúrbarbár! - Nevetek szavaira a papírt illetően már fejemet csóválva. Javíthatatlan a csávókám. Közben bejelentkezek, és bizony, képes vagyok a mellettem állóra hivatkozva eltávot kérni. Ennyi gyereknap jár, ha már rám hozta kissé a szívbajt, nem? Érdeklődve követem egyúttal, főleg, mikor előhozakodik azzal, hogy amúgy is beszélni szeretett volna már velem. Igen ám, de korai örömöm, hát gyorsan tova is száll... - Az emberek ezt teszik Nick. Változnak. Te sem vagy már ugyan az, attól, hogy kevesebb a ránc a képeden, mint nekem egy-egy nyúzott reggelen! - Húzódik szeretetteljes mosoly a képemre. Genetika, gondolom én és nem is tévedek igazából sokat. Csak egy... farkasnyit. Na nem mintha irigyelném tőle a dolgot, egyszerűen csak muszáj visszaszúrnom valamivel, ha már nem akart dilidokit játszani és mégis sikerült neki. Óvatoskodón előhozott kérésére kellemetlen érzés fürkészi magát tarkóm alá, hogy önkéntelenül is oda simítok ujjaimmal, mielőtt lépnék kettőt sietve, beelőzve a hímet, hogy megtorpanjak vele szemközt - remélhetőleg megálljra késztetve ezzel őt magát is. - Mit tudsz? Mennyit, Nick?! - Hangom pontosan olyan utasítón csendül, mintha csak jelentést kérnék valamelyik beosztottamtól sürgetve azt. Zöld tekintetem a másikéba fúrom, arcát fürkészem, hátha le tudok onnét is olvasni valamit válasza mellé. Nem fog tetszeni, ugye? Ne kímélj! Megbirkóztam már rosszabbal is az elmúlt terápiás időszakban. - Tényleg tudni akarod, miért élek? Az öcsém miatt. - Ismerheti a történetet, eléggé felkapott volt a család gyásza egy időben, na meg a fronton is sztori volt egy-egy részeges kósza estén. - Támogatom a szüleimet távolról is, mert tudom, hogy ő se tenne másként. Beléptem a seregbe, mert ő nem tehette meg, akár akarta volna, akár nem! Élek, mert az emlékét csúfolnám meg, ha nem így lenne! Mert... szeretném hinni, hogy okkal nem én voltam abban a kocsiban aznap, hanem ő.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
- Ó, hidd el, az ellenséges vonalak mögött nagyon jól jött a sunyulási technikám, míg vissza nem bombáztátok az irakiakat a középkorba. A régi történet, mikor még odakint voltunk a fronton és szükséghelyzet volt. Mikor az utolsó előtti pillanatban jelent meg a vadászgép kötelék, mint valami őrangyalok csoportja, majd húzott ki minket a slamasztikából. Régi szép idő, mondhatnánk... ám nekem annyira nem szép már. Akkor kezdtem el a változás útjára lépni, végleg magam mögött hagyva a hadak útját. A megállapítására viszont csak kuncogok egy jót. Azok után, hogy milliós felszereléseket tettem tönkre a szeme láttára egyetlen gombnyomással, szerintem egy kis papír már igazán mellékes. - Hát igen Rachel, lassan következik neked már az az időszak. Szépen elmúlik a fiatalság és jön az állandó harc a bőröddel. Bunkó vagyok? Még szép! Sosem voltam az a fajta, aki csak úgy elhagyja a kínálkozó lehetőségeket. Sarah tudna mesélni, csak hát az ő örökké fiatal testét nem tudnám ilyen megjegyzésekkel illetni. Viszont minél több lépést tettünk meg lassan, minél messzebbre jutottunk az eredeti kiindulási pontunktól, úgy vált a légkör egyre komolyabbá, feledtetve a könnyedséget. Ahogyan Rachel beállt elém és rám nézett, már tudtam, elkezdődött a játszma. A játszma, melynek már tudom a végeredményét. Az egyetlen kérdés csupán az, hogyan jutunk el oda. - Őszintén, Rachel? Tudom azt, amit látok. Rád nézek és azt látom, hogy nem élsz. Létezel. Létezel ebben az őrült világban, megéled a napokat, de sokkal inkább túléled őket, hogy aztán következzen egy újabb. Van benned még élet? Van benned még kraft? Nem kétlem, de félek, ezek már csak szunnyadnak benned és mint egy gép, csupán elvégzed a napi teendőidet. S közben keresed az utadat. Tán nyers voltam? Lehetséges, de a szemeimben nem is láttam mást, mint azt, hogy tudni akarja, mi jár a fejemben. Én kérdeztem őt, ő kérdezett engem, ez már csak így működik. Persze, más farkasok már legyintettek volna, megragadják és fogukat mártják a nyakába. Kevesebb vesződés. Ám nem ezt tettem. Sosem mondták még rám, hogy szokványos lennék. Közben pedig meghallgatom, mit mond, mibe kapaszkodik mégis. Figyelmesen hallgattam végig, keresve a fogást, amin elindulhatok. - Mindennek van oka, Rachel. Hidd el, eleget éltem ahhoz, hogy tudjam, semmi se történik véletlenül. Először értelmetlennek tűnik, teljesen randomnak, ám ha mögé látsz, megtalálod az összefüggést. Élsz mert élned kell. Mert van jövőd, van sorsod, helyed ebben a világban. Hisz hányszor nevettél már a halál képébe? Hányszor suhintott felé a kasza, hogy elhajolj előle? Mégis itt vagy - asszem egy szónok veszett el bennem, bár nem egyszer szónokoltam már a katonáimnak. - Ám van itt még valami. Azt mondod, az öcséd emléke hajt téged. Mit gondolsz, ez mennyire lesz elég? Most elég, aláírom... de vajon meddig? Nyugodtan beszélhetsz itt. A semmi közepén vagyunk, a legközelebbi ember kilométerekre kolbászol. Nincsenek szemtanúk, nincsenek kéretlen ismerősök, akik előtt szégyen lehet az, ha gyengének tűnsz. Mert akár idáig is el foglak űzni. Ha kell, még jobban megtépem a lelked, ha attól jobban befogadóvá válsz...[/b]
Húzását, pofátlan megjegyzéseit a tőlem megszokott "bájos" módon fogadom, még bokán is legyintem kissé bakancsommal a férfit két lépés közt a burkolt öreglányozásért. Bagoly mondja! Hány éves is lehet... Negyven felé kell már araszolnia emlékeim és számításaim szerint. Vajon még mindig utálja a meglepetésbulikat? Visszakanyarodva a témához és az ösvényre, amin járunk az egyre komorabb közegben, hirtelen megálljt parancsolok kettősünknek, számonkérésemért pedig egy önérzetesebb férfiember lehet, lendületből szájon is törölne, na de Nickről van szó. A bajtársam volt, ismeri az utat, amit bejártam, legalábbis jelentős részét annak, így nem érheti meglepetésként a stílus, amivel felé kapok, mint a ragadozó madár a zsákmány felé. - Nick... - Szusszanok megadó lemondással szavai közepette, halkan, hogy ne akasszam meg gondolatmenetét. Valami mazochista hangocska így kívánta. Halld, lásd, szembesülj vele, hogy hiába igyekszel, nem rejtheted el a nyilvánvalót a környezeted elől, bármennyire erősen is próbálkozol és szeretnéd hinni, hogy sikerül. A továbbiakat hallgatva akaratlanul is szelíd, suta mosoly bújik meg az élet edzette kemény vonásaim között. Sajátos báj - ezt mondaná rá, ki összesúgna hátam mögött, ha látná, de úgy fest, mindezt nem villantom meg akárkinek, mint holmi útszéli céda. Különleges alkalmakkor vagy épp különleges személyek számára nyílik, kik már az évek során magam köré emelt falak kapujában dörömbölnek, vagy ne adj isten, be is jutottak oda. - Még, hogy nem leszel dilidoki! - Jegyzem meg szemtelen éllel, halkan mégis, ahogy előtte állok a rafinált kis mosollyal szám sarkában. - Tudod... tényleg közhely, de igazad van. Elfáradtam. Csak úgy vagyok bele a világba mióta ide kerültem, de tudod ez nekem elég. Épp elég, mert belefáradtam a háborús közegbe, az állandó készültségbe, amiről egyszerűen képtelen voltam leállni visszatérve az államokba. Eltiltottak a fegyverviseléstől is, de gondolom ezt már kiszúrtad! - Ciccenek rosszallóan, bár ez főként önirónia. - Az öcsém emléke sosem fog megkopni, ha így lett volna, már eléggé lyukacsos valami volna. Segít a létezésben, az életre viszont... ahhoz még idő kell, Nick. Én... a múltkor nem mondtam el, de az afgánoknál valami eltört bennem végérvényesen. Elkövettem azt a hibát, hogy nem csupán az adott képet néztem, hanem belestem mögé is. És elkezdtem törődni, ez pedig felőrölt minden egyes alkalommal, mikor a hozzátartozókat kellett értesítenem a beosztottjaim halálával kapcsolatosan. - Pillantásom elmerengve bámul a semmibe, lelkem mozijának vásznát nézem a férfi válla mellett tekintve el. - Szóval ja. Vagyok, de az élet még várat magára. Csak szép lassan, ahogy a pszichiáterem mondja... Merthogy azt is kaptam, kötelező jelleggel. Tiszta luxus ez az erőd, kár, hogy leszereltél már! - Jegyzem meg fanyarul nevetős éllel. - S hogy miért nem adtam fel tényleg, úgy végleg? Valószínűleg túlságosan büszke vagyok hozzá. - Vonok vállat elmosolyodva, az öngyilkosságot sosem tartottam opciónak, bármennyire is az őrület határán táncoltak idegeim olykor.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Nem mondom, hogy gyűlölöm a meglepetésbulikat, csupán valahogy palástolni kell azt, hogy amúgy eléggé nehéz meglepni a farkaslétnek köszönhetően... bár valljuk be, mikor valakinek bele akarnak dobni valamit a nyakába azért azt nem feltétlenül díjazza. Na de most vissza a múltból a jelenbe, mert fontos események kezdenek el körvonalazódni. Bááár, a körvonalazást már megtettem, most már sokkal inkább az ábrát töltöm fel, közeledve a végkifejlet felé. Mondjuk ja, így utólag átgondolva tényleg hajazott a szövegelésem arra, mint amikor a katonai kórházban voltunk a félévi kontrollon és a helyi pszichomókus vizsgált minket, hogy alkalmasok vagyunk-e a szolgálatra. Lehet ragadt rám valami, ki tudja. Na tessék, már megint a múltban vájkálok. Lesz így egyáltalán valami jövőm? Ah, most meg a baromi pozitív gondolataim. Fogunk így valaha haladni előre? Ja, fogunk, mert úgy tűnik megnyílik én pedig hallgatom, mit mond. Bármennyi előkészületet és megfigyelést is tette, még mindig nem tudok gondolatot olvasni. Ezek a darabkák most kerülnek be a kirakósba. - Nem csodálom, hogy elfáradtál, Rachel. Ez a modern háború már nekem is nehézségeket okozott, pedig nem vagyok mai gyerek. Szokták mondani, hogy ez már nem háború, hiszen gombnyomásokkal gyilkoljuk egymást ahelyett, hogy szemtől szembe rohannánk... de tévednek, akik így gondolják. A háború sosem változik. Csak a pusztítás nő... a pusztítás, mely megterhel minket. Jogosan beszéltem, hiszen megannyit megjártam. A fegyverek változnak, a taktikák változnak, de a háború tényezője ugyanaz, mint annak idején a Függetlenségi harcok során. Persze, másnak érzem, de a hatás egy és ugyanaz: pusztítást hoz magával. - Nem te lettél volna, ha nem nézel mögé. Sosem voltál vak, a pilótáknál pedig csak a mesterlövészeknek kell jobb szemüknek lenni. De ez egyáltalán nem hátrány, Rachel, még ha hosszútávon rosszul is vette ki magát. Ebben a világban csak azok fognak tudni érvényesülni hosszútávon, akikben megvan a képesség, hogy észrevegyék azt, ami körülöttük zajlik. Főleg akkor, ha belépsz az én világomba... főleg akkor, ha megkapod a véremet, vele pedig atyám erejét. A magunkfajta mindig a fejét használja, még ha kőből is van, mint az enyém. Minden egyes kimondott szó közelebb visz minket a végkifejlethez, én pedig kezdem belátni: előzetesen jól döntöttem. - Ha a testvéred emléke erőt ad, fogd. Megtapasztaltam már, milyen erőt tud adni, ha egy szerettünk meghal és velünk marad az emléke - ahogy nekem is Sarah emléke adott erőt a XX. század vérzivataraiban, a neccesebb pillanatokban. - De előre lépni csakis egy esetben fogsz tudni: ha te is akarod, képes leszel rá, hogy lezárj egy szakaszt az életedben és előre figyelj, felvértezve a tapasztalataiddal... amúgy igen, néha tényleg sajnálom, hogy magam mögött tudtam a légierőt, szívesen repülnék még párat a jó öreg Raptorral. Nosztalgia, hmmm... na, sicc emlékek. - A büszkeség csak egy eszköz. Azért nem adtad fel, mert nem ismered ezt a szót. Mert te is jól tudod, hogy nem lehet ez a vége. Nem lehet ez az állapot a vége. Csupán egy vegetáció, kényszerszünet, míg újra nekiugrasz. Jelenleg itt vagy és valóban igaza volt a dokidnak, néha lassan kell járni. Vagy gondolni egy merészet és úgy lépni előre, váratlanul, magyarázatlanul. Olykor ezek a hirtelen lépések ugrasztanak minket előre. - S ha elfogadod, én segítek neked kilépni ebből az állapotból.
Kissé felvonom szemöldökeimet arra, hogy nem mai gyerek és már "MÉG neki IS nehézségeket okozott"... Komolyan úgy beszél, mint az öregem, pedig lehet vagy öt-hét évvel, ha idősebb nálam. De nem szólok, csupán pillantásom és ajkaim szegletében megbújó, kétkedően szórakozott mosolyom az, mi jelez a beszéd közben levőnek, hogy nem egészen kerek a sztorija - én pedig nem igazán tudom eldönteni, csak azért mondja-e így, amit, hogy feldobjon kicsit, vagy... más van mögötte. Nem vagyok bolond - ennyire nem - az érzékeimnek világéletemben hihettem, a megérzéseim bejöttek földön és levegőben egyaránt. Márpedig itt bűzlik valami a történetben, csak francért nem tudok rájönni, hogy mi. Mondjuk lehet, bezavar ez a nagy lelkizős összkép. Ezer éve nem álltunk így egymással szemközt, őszinte szavakat ejtve ki szánkon, s mikor legutoljára megtettük, akkor is erősen alkohol hatása alatt voltunk/tam. - Bahh, jól jönne legalább egy feles most is, ha sokáig kell hallgatnom a saját nyomoromat mástól! - Hosszútávon, aha! Ha előtte be nem dugnak valami muszájdzsekis intézetbe. - Horkanok fel nevetősen kissé. Én tényleg szeretném, ha ez működne Nick. Úgy az egész élet, a visszaszokás az emberek közé, hogy ne kelljen attól rettegnem, ma éppen ki torkának ugrok neki úgy, hogy még csak fogalmam sincs róla, mert egyszerűen bekattan nálam valami és se kép - se hang. Éppen ezért, mikor kimondja, szerinte hogyan is működőképes a történet, nemes egyszerűséggel, tőlem szokatlan gesztusként fogok rá a kezeire. Ujjaim finom határozottsággal, de egyáltalán nem támadó jelleggel fonódnak csuklói köré. - Elég, Nick! - Sóhajtok csendes szavak közepette. - Azt hittem, érted, de ezek szerint nem. Én nem mondtam le semmiről a veszteségek és a belefáradás ellenére sem. Akarom, hogy működjön, érted? Akarom és ezt már azzal is kifejeztem, hogy ide kértem az áthelyezésemet. Igyekszek tenni érte, hogy életképes legyen az egész, de az Életnek van az a rohadt kellemetlen tulajdonsága, hogy bármennyire szeretnéd, nem irányíthatod teljes mértékben. Mindig lesznek kétes tényezők, bizonytalanságok. Szóval kérlek... kímélj meg a lelki blablától és attól, hogy úgy kezelsz, mint holmi éretlen tinit, akinek útmutatásra van szüksége. - Engedtem el egy apró, mégis nyomatékosító mosoly keretében. Igen, talán szinte még gyerek voltam, mikor bekerültem a seregbe, fiatal kis "csirke" a kiképzésből a frontra szabadulva, de ahogy minden és mindenki változik, úgy én is felnőttem - szinte a szeme láttára az előttem állónak. Talán ezért nem látja tisztán. Közelről nézi a képet túlságosan, a régivel azonosít, neki mindig az maradok már. Ettől még egy próbát megért, hátha belátja... hátha megérti. Arra, hogy segítene, önkéntelenül is felszalad kissé szemöldököm, némán kérdő arckifejezéssel meredve a férfira. Folytassa, katona...
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Talán kicsit fura lehet, hogy ennyit próbálok hatni a tudatalattijára, de a helyzet az, így volt. Legalább annyira igyekeztem elcsepegtetni az információkat odabent, mint a felszínen. Sokan lebecsülik ezt a tartományát a tudatnak, pedig a tapasztalataim azok, hogy fontosabb jóval. Innen táplálkoznak azok a dolgaink, amiket általában az ösztöneinknek tulajdonítunk. S ezért volt az, hogy tettem itt neki az utalásokat arra, hogy nem teljesen olyan vagyok, mint aminek eddig gondolt. Bár arra kíváncsi lennék, eddig milyennek vélt. Halandók előtt mindig más kép alakul ki rólam, mint amilyen ténylegesen vagyok... pontosan azért, mert nem adhatom teljesen magamat. Ám ha egyszer farkasokká vállnak… akkor már teljesen más a helyzet. Meg fogja tapasztalni, mennyire. Már csak percek kérdése… remélhetőleg, már ha nem fog el engem a nagy beszélhetnék… mert akkor lehet a szavaim fognak a végén lyukat ütni a bőrén, nem pedig az agyaraim. - Hááát… most mondjam azt neked, hogy nem állna rosszul a fehér? – jön egy újabb kötelező fejhúzás. – Kicsit furcsán mozognál benne, de hát valamit valamiért. Oké, hogy most hülyéskedek ezen, de másrészt viszont nem lenne a legjobb kilátás. Azt jelentené, hogy a kiszemelt kölyköm még a feltételezettnél is rosszabb állapotban van, ami pedig a farkaslétben óriási probléma lehet. Még egy normális, szellemileg viszonylag ép fajtárs is kerülhet nehéz időszakba, hát akkor egy idegesebb típus mit várhat? Na, mindegy, csak reménykedni mertem, hogy az első éveket nem pszichiátriai kezelésként kell kezdenem. Lesz dolgunk így is rendesen. Arra viszont nem számítok, hogy mit váltok ki belőle. Hiába vagyok baromira tapasztalt személy, nem feltétlenül látok mindent előre. Csak a szemöldökömet fogom fel a gesztus hatására, miközben most rajta van a szórengeteg szülés. Végül is, ha már gyereke nincsen. Én meg csak hallgatom, csak hallgatom… úgy vagyok vele, hogy félek, sokáig csak én fogom járatni a számat, úgy hogy élje csak ki magát. - Nagyon helyes Rachel – biccentek elismerően. – Nagyon sokan beleesnek ilyenkor abba az állapotba, hogy csak legyintenek, nekik már mindegy, már csak a halált várja, számolja vissza a napokat. De ha még van benned kraft, azt örömmel hallom. Csak ne veszítsd ezt szemed elől. Az élet meg… nos, gondolom a te véleményedet is mondom azzal, hogy bekaphatja. Túlságosan törődő vagyok? Túlságosan nyálas talán? Túlságosan… nem én? Megfordulhat a futó ismeretségeim fejében, főleg az olyanokéban, akiket elküldtem a francba kiadósan, mert talán ráléptek a tyúkszememre. Valószínűleg nem várnák a másik lelkével foglalkozó személyt, aki igenis próbál életet verni a másikba. Pedig a helyzet, én ilyen voltam. Miért nem mutatkozik ez meg mindig? Egyszerű: nem szolgált rá mindenki. Csakis azok. Egy vadidegen, frissen megismert embert nem lehet mérni Sarah-hoz, Tanyahoz, Kate-hez, Rachel-hez, vagy, hogy viszonylag frissebb ismeretségről beszéljek, egy éves, Naomihoz vagy Julia-hoz. Orosz vagyok… ha kell, meghalok azokért, akiket közel engedek magamhoz… de legalább is figyelek rájuk. Kérdő tekintetére csak kissé megmozdítom a fejem, mint ha akarnék csak csinálni egy fejkörzést, de elakad. - Mielőtt belemennék egy részletekbe, egy kérdés. Képes lennél megbízni bennem, Rachel? Mint ahogyan megbíztál bennem a háború idején? Kíváncsi voltam, mit reagál erre…
Felnevetek húzására, nem lévén illúzióim arról, a fehér túlságosan is ártatlan szín egy hozzám hasonló számára. A fekete meg túlságosan drámai... de talán nem is temetésre invitál majd, ha végre kiböki itt a sok lelkifröccs közepette, hogy mégis mi a rákért keresett meg az éjszaka derekán, gyakorlat közepette. - Hja, valahogy így! - Húzódik félsódéros mosoly képemre, és bár csillogón érdeklődő tekintetem az ő arcélén pihen mindenféle romantikus és közhelyes felhangot mellőzve, nem hagynak nyugtot a szavai. Soha ne veszítsem szem elől... - Búcsúzni jöttél hát máris, mikor alig találkoztunk? Más oka aligha lehet a nagy érzelgősségnek, a hétköznapi életben nálunk ilyesminek helye nincs emlékeim szerint. Ha tényleg így van, roppantmód sajnálom. Mert akármennyire nem ezt mutatom, akármilyen morcosan is állok hozzád, mikor a közelemben vagy, Strauss, azért jó, tudod? Van valaki, aki elérhető közelségben van és megért valahol. Aki átélte, ismeri, akivel közösek a sztorik és a kín is. Egyszerűen jó, hogy vagy. Hogy érdeklődsz. A kérdésére megtorpanok kissé, talán értetlenné is válik pillantásom, hogy kifújjam a tüdőmben rekedt levegőt, mielőtt felpillantanék a velem szemközt állóra. - Ez nem kérdés, Strauss. Sose volt az... Ellenben kezdesz megijeszteni! Mi történt, ami miatt engem kerestél meg? - Firtatom őszinte érdeklődéssel és a férfi lelépése mellett megfogalmazódik egy nem kevéssé vidám gondolat elmémben ez pedig az, hogy valamibe belekeveredett és most szívességet szeretne kérni tőlem. Egyre jobbak a kilátások, de tényleg!
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
A farkaslét egyik nagy előnye az, hogy könnyebben át lehet látni a másikon. Hamarabb vesszük észre az őket uraló érzéseket, gondolatokat, gyötrelmeket, vagy éppen vidám tényezőket, mikor mások még csak kapiskálni kezdik azokat. Olyan előny ez, amelyet sok kihallgatótiszt szívesen vallana magáénak bármely államban. S most pontosan ez volt az, ami közvetítette felém Rachel érzéseit. - Nem, nem búcsúzom... sokkal inkább most érkeztem meg igazán. Bevallom, jól estek azok, amiket Rachelből tapasztaltam. Talán ezt nem mondta volna ki hangosan, hiszen nem úgy ismertem meg, ki így tesz. De éreztem, agyam egy távoli pontjában, hogy szeret a közelemben lenni. Még ha olyanok is voltunk, mint két ivócimbora, aki állandóan oltja a másikat és csak az újabb szavakat is vágja a fejéhez, belül érezhetően más volt a helyzet. Régebben ritkán tapasztaltam meg, milyen, mikor nem hagyja hidegen a másikat a jelenlétünk. A rengeteg vándorlás ára, mikor csak ritkán álltam meg megismerkedni a környékkel. Mióta itt vagyok Fairbanks-ben, egyre gyakrabban tapasztalom meg ezt az érzést. Most pedig újra itt volt... pedig "csak" egy ember... egy ember, akin viszont érzem, hogy számít rám. A szavai pedig csak megerősítik, amit már eddig is tudtam... hisz éreztem rajta, ahogyan kiváltotta belőle a kérdésem. - Könnyen lehet, nem így fogod gondolni, miután színt vallottam. De örülök, hogy most így gondolod - szólok, miközben kilazítom a vállaimat.
Eljött az idő.
- Maradj ott ahol vagy és ne próbálj meg elmenekülni... nem fogsz tudni - mondom, ahogyan elhátrálok tőle, egy ideig rá nézve, majd megfordulok. - S a helyedben megszabadulnék a ruháidtól. A hangom most semmi tréfát, semmi könnyedséget nem tartalmazott. Ha volt is a korábbiakban, most sokkal inkább a komolyság vette át a helyét, mint ha csak a stratégiát magyaráztam volna neki a másik vadászgépből. Ahogy hátat fordítottam neki, mintegy nyomatékot adva a szavaimnak, elkezdtem levetkőzni. Minden egyes ruhadarabbal évtizedek súlya esik le rólam. Hosszú életem során egyszer se tettem még hasonlót... senkit se részesítettem a kegyben... gyilkoltam, pusztítottam, életeket szakítottam szét, de sosem adtam... senkinek... mert senkit se láttam rá méltónak... a valószínűleg több millió ember közül senkit, akivel összehozott a sors... senkit. Generációk vesztek el, újabbak léptek a helyükre, de én nem leltem senkit, olykor pedig nem is kerestem. Ám áprilisban minden megváltozott. Áprilisban újra találkoztunk mi ketten, én pedig azóta figyeltelek téged. Mióta pedig eldöntöttem, mit fogok tenni... tudtam, innen már nincs visszaút. Hamarosan eltűnt az utolsó ruhadarab is rólam, ahogy mesztelenül álltam az erdő közepén, Rachel pedig láthatta a hátamra tetovált, hollót és farkast ábrázoló tetoválást. Felnéztem az égre... és kimondtam a szavakat, melyeket emberi létem során utoljára hallottam.
- Huss, huss, ég a tűz, ragyog a láng, Félned nem kell, áldást hozni jött – Huss, huss – felfal a Hold, megáld: Végzeted megpecsételődött.
Atyám szavai, kitől létemet és erőmet kaptam... atyám szavai, melyek átkísérik Rachelt is az újvilágba. S amint az utolsó szó is elhagyta a számat, Ikina talpra állt bennem, megrázva dús bundáját. Számomra már megszokott aktus, ahogyan a testem gyakorlatilag pillanatok alatt változik át. Eltűnik az emberi alakom, adva át a helyét farkasomnak, ahogyan már négykézláb állok a földön. Mint ha csak vadonélő példány lennék, pedig igazából több voltam annál... egy szörnyeteg testébe zárt ember. Mégse választottam a teljes farkasalakot... a rendes is bőven elég lesz. Ahogyan lassan megfordultam és ránéztem a valószínűleg sokkolt nőre, egy pillanatig farkasszemet néztünk... majd elindultam felé. Nem óvatoskodva, nem úgy, mint egy félő, vadonélő példány... hanem magabiztos léptekkel, mint aki jól tudja, mit akar.
Kezdőlap
Szerintem zárhatunk, megbeszéltük a lényeges dolgokat, de bármikor szívesen újrázok. 
^^//
