Rachel és Nicholas

~~~Unforgiven~~~

Sötét, holdtalan az éjszaka. Csendes az erdő, a neszek – reccsenő ágak, surranó állatok és a tulajdon lépteim zaja – ezerszer hangosabbnak tűnnek, mint általában. Jobbkorra nem is időzíthették volna ezt a csapatépítő kimozdulást, baszki…
Egészen egyszerűen csak szeretnék túl lenni az egészen, mielőbb eljutni a megfelelő pontra, vagy ha más jut el a csapatomból, az is tökéletesen megfelel számomra, csak legyen vége mielőbb és húzzunk vissza a bázisra.
Nem a természettel voltak problémáim, azt szerettem. - Apa járt a diplomata-kollégákkal vadászni, még mikor kicsik voltunk, nem egy dolgot tanultam tőle a csapdákról, az erdő törvényeiről és magukról a vadakról. – Egyszerűen a feladatot kívántam a hátam közepére, megoldhatták volna igazán máshogy a kötelező jellegű mókát, amiről még a doki is azt nyilatkozta, jót fog tenni. – Aztán mosolyogva becsukta előttem az ajtót, nem írva kimentő igazolást a dolog alól.
Jót fog tenni, mi…? Jó vicc! Miért kell annak a nőnek is állandóan próbára tennie az amúgy is labilis idegzetemet?!

Valami mozdul, közvetlenül mögém érkezik, én pedig hirtelen fordulok – velem van a meglepetés ereje, így könyökömmel sikerül egy határozott mozdulattal állkapcsom vágnom vélt „támadómat”.
Ezzel együtt felismerem az illetőt… Basztikula.
- Nick?! Mi a f… mit keresel te itt? Jól vagy? – A legjobb kérdezi, aki épp megütötte, de kicsire nem adunk. Értetlenül állok a tény előtt, hogy itt van és ez tisztán tükröződik képemről is, ahogy kissé elhátrálva néhány lépést tőle, rajta pihentetem tekintetemet.

~~~Erdő közepében~~~

Szusszanva lépek hátrébb Nicktől, pillantásom szikrákat szór még a sötétben is, némi aggódás fényével vegyítve a rosszallást.
- Miért kérdezgeted folyton ezt tőlem, baszki? - Morranok elégedetlenkedőn (és nem kevés lemondással) csóválva meg fejemet a másik üdvözlése hallatán. Múltkor is valami hasonlóval indított, nem?
Égnek emelem tekintetemet válaszát hallva, kissé talán el is mosolyodom, hiszen emlékszem még, mennyire oda meg vissza volt az esti, magányos kis sétáiért annak idején is. Fejszellőztetés, vagy minek nevezte... Javíthatatlan a pasas.
- És nem láttad kitéve a jelzéseket, hogy nem kellene errefelé jönnöd, mert gyakorlat van, civilkém? - Oké, hogy katona volt egykoron és előbb soroznák be újra, mint egy átlag polgár, de jelen helyzetében-leszereltében nem több náluk, így nekem kutya kötelességem a lővonalakon kívülre penderítenem.
Arra, hogy én mit is keresnék itt, azt hiszem, választ adtam már az előbbiekben, ám mégis flegma vállvonás közepette kiegészítem annyival a történetet, hogy:
- Nem kaptam felmentést a késő esti program alól, mint látod. - Szusszanok elhúzva suta, kelletlen mosolyra ajkamat, ahogy felpillantok rá. Szavai mintegy a megváltás édes ígéretét hordozzák magában, s mint az előbb említettem, amúgy is ki kellene tessékelnem két ösvénnyel arrébb, kapva-kapok az alkalmon, hogy a walkie-talkiemért nyúljak és a gombot lenyomva beleszóljak - fogtam egy civilt, kérek engedélyt lekísérni a pályáról. Meg is kapom, hála az égnek, így pedig már szélesebb mosollyal tekintek Nickre, mintha ő lenne a személyes lottóötösöm. (Ha tudnám...)
- Szóóval erre tessék és közben ki is fejtheted, mit szerettél volna! - Miközben lépdelünk, kikapcsolom a távrecsegőt is, illetve lazítok a ruházatom felett viselt - esetleges golyók ellen viselt - mellényen is.

- Te meg stalker-kodsz folyton! Ne csodálkozz, ha nem díjazzák. Vagy csak engem tüntetsz ki vele? - Érdeklődök morcogva szavaira. Azért ne már... Évek óta egymás felé se szagolunk, most meg idemászik egyenesen az aurámba és elvárja, hogy: A, felismerjem, hogy ő az. Illetve B, díjazzam is széles mosollyal a produkcióját. A magánélettel és lelkiismerettel kapcsolatos kérdéseket már ne is említsem.
De ja, nyilván bennem van a hiba, hogy nem ugrok a nyakába és csókolom körül a régen látottat, amint épp tilosban mászkál az erdő közepén.
Felpillantok rá az - utólag kiderül, hogy költői - kérdésére, s kissé megereszkednek vállaim lemondóan, amit akár igennek is vehet.
- Kultúrbarbár! - Nevetek szavaira a papírt illetően  már fejemet csóválva. Javíthatatlan a csávókám.
Közben bejelentkezek, és bizony, képes vagyok a mellettem állóra hivatkozva eltávot kérni. Ennyi gyereknap jár, ha már rám hozta kissé a szívbajt, nem?
Érdeklődve követem egyúttal, főleg, mikor előhozakodik azzal, hogy amúgy is beszélni szeretett volna már velem. Igen ám, de korai örömöm, hát gyorsan tova is száll...
- Az emberek ezt teszik Nick. Változnak. Te sem vagy már ugyan az, attól, hogy kevesebb a ránc a képeden, mint nekem egy-egy nyúzott reggelen! - Húzódik szeretetteljes mosoly a képemre. Genetika, gondolom én és nem is tévedek igazából sokat. Csak egy... farkasnyit. Na nem mintha irigyelném tőle a dolgot, egyszerűen csak muszáj visszaszúrnom valamivel, ha már nem akart dilidokit játszani és mégis sikerült neki.
Óvatoskodón előhozott kérésére kellemetlen érzés fürkészi magát tarkóm alá, hogy önkéntelenül is oda simítok ujjaimmal, mielőtt lépnék kettőt sietve, beelőzve a hímet, hogy megtorpanjak vele szemközt - remélhetőleg megálljra késztetve ezzel őt magát is.
- Mit tudsz? Mennyit, Nick?! - Hangom pontosan olyan utasítón csendül, mintha csak jelentést kérnék valamelyik beosztottamtól sürgetve azt.
Zöld tekintetem a másikéba fúrom, arcát fürkészem, hátha le tudok onnét is olvasni valamit válasza mellé. Nem fog tetszeni, ugye? Ne kímélj! Megbirkóztam már rosszabbal is az elmúlt terápiás időszakban.
- Tényleg tudni akarod, miért élek? Az öcsém miatt. - Ismerheti a történetet, eléggé felkapott volt a család gyásza egy időben, na meg a fronton is sztori volt egy-egy részeges kósza estén.
- Támogatom a szüleimet távolról is, mert tudom, hogy ő se tenne másként. Beléptem a seregbe, mert ő nem tehette meg, akár akarta volna, akár nem! Élek, mert az emlékét csúfolnám meg, ha nem így lenne! Mert... szeretném hinni, hogy okkal nem én voltam abban a kocsiban aznap, hanem ő.

Húzását, pofátlan megjegyzéseit a tőlem megszokott "bájos" módon fogadom, még bokán is legyintem kissé bakancsommal a férfit két lépés közt a burkolt öreglányozásért. Bagoly mondja! Hány éves is lehet... Negyven felé kell már araszolnia emlékeim és számításaim szerint.
Vajon még mindig utálja a meglepetésbulikat?
Visszakanyarodva a témához és az ösvényre, amin járunk az egyre komorabb közegben, hirtelen megálljt parancsolok kettősünknek, számonkérésemért pedig egy önérzetesebb férfiember lehet, lendületből szájon is törölne, na de Nickről van szó. A bajtársam volt, ismeri az utat, amit bejártam, legalábbis jelentős részét annak, így nem érheti meglepetésként a stílus, amivel felé kapok, mint a ragadozó madár a zsákmány felé.
- Nick... - Szusszanok megadó lemondással szavai közepette, halkan, hogy ne akasszam meg gondolatmenetét. Valami mazochista hangocska így kívánta. Halld, lásd, szembesülj vele, hogy hiába igyekszel, nem rejtheted el a nyilvánvalót a környezeted elől, bármennyire erősen is próbálkozol és szeretnéd hinni, hogy sikerül.
A továbbiakat hallgatva akaratlanul is szelíd, suta mosoly bújik meg az élet edzette kemény vonásaim között. Sajátos báj - ezt mondaná rá, ki összesúgna hátam mögött, ha látná, de úgy fest, mindezt nem villantom meg akárkinek, mint holmi útszéli céda.
Különleges alkalmakkor vagy épp különleges személyek számára nyílik, kik már az évek során magam köré emelt falak kapujában dörömbölnek, vagy ne adj isten, be is jutottak oda.
- Még, hogy nem leszel dilidoki! - Jegyzem meg szemtelen éllel, halkan mégis, ahogy előtte állok a rafinált kis mosollyal szám sarkában.
- Tudod... tényleg közhely, de igazad van. Elfáradtam. Csak úgy vagyok bele a világba mióta ide kerültem, de tudod ez nekem elég. Épp elég, mert belefáradtam a háborús közegbe, az állandó készültségbe, amiről egyszerűen képtelen voltam leállni visszatérve az államokba. Eltiltottak a fegyverviseléstől is, de gondolom ezt már kiszúrtad! - Ciccenek rosszallóan, bár ez főként önirónia.
- Az öcsém emléke sosem fog megkopni, ha így lett volna, már eléggé lyukacsos valami volna. Segít a létezésben, az életre viszont... ahhoz még idő kell, Nick. Én... a múltkor nem mondtam el, de az afgánoknál valami eltört bennem végérvényesen. Elkövettem azt a hibát, hogy nem csupán az adott képet néztem, hanem belestem mögé is. És elkezdtem törődni, ez pedig felőrölt minden egyes alkalommal, mikor a hozzátartozókat kellett értesítenem a beosztottjaim halálával kapcsolatosan. - Pillantásom elmerengve bámul a semmibe, lelkem mozijának vásznát nézem a férfi válla mellett tekintve el.
- Szóval ja. Vagyok, de az élet még várat magára. Csak szép lassan, ahogy a pszichiáterem mondja... Merthogy azt is kaptam, kötelező jelleggel. Tiszta luxus ez az erőd, kár, hogy leszereltél már! - Jegyzem meg fanyarul nevetős éllel.
- S hogy miért nem adtam fel tényleg, úgy végleg? Valószínűleg túlságosan büszke vagyok hozzá. - Vonok vállat elmosolyodva, az öngyilkosságot sosem tartottam opciónak, bármennyire is az őrület határán táncoltak idegeim olykor.

Kissé felvonom szemöldökeimet arra, hogy nem mai gyerek és már "MÉG neki IS nehézségeket okozott"... Komolyan úgy beszél, mint az öregem, pedig lehet vagy öt-hét évvel, ha idősebb nálam.
De nem szólok, csupán pillantásom és ajkaim szegletében megbújó, kétkedően szórakozott mosolyom az, mi jelez a beszéd közben levőnek, hogy nem egészen kerek a sztorija - én pedig nem igazán tudom eldönteni, csak azért mondja-e így, amit, hogy feldobjon kicsit, vagy... más van mögötte.
Nem vagyok bolond - ennyire nem - az érzékeimnek világéletemben hihettem, a megérzéseim bejöttek földön és levegőben egyaránt. Márpedig itt bűzlik valami a történetben, csak francért nem tudok rájönni, hogy mi.
Mondjuk lehet, bezavar ez a nagy lelkizős összkép. Ezer éve nem álltunk így egymással szemközt, őszinte szavakat ejtve ki szánkon, s mikor legutoljára megtettük, akkor is erősen alkohol hatása alatt voltunk/tam. - Bahh, jól jönne legalább egy feles most is, ha sokáig kell hallgatnom a saját nyomoromat mástól!
- Hosszútávon, aha! Ha előtte be nem dugnak valami muszájdzsekis intézetbe. - Horkanok fel nevetősen kissé. Én tényleg szeretném, ha ez működne Nick. Úgy az egész élet, a visszaszokás az emberek közé, hogy ne kelljen attól rettegnem, ma éppen ki torkának ugrok neki úgy, hogy még csak fogalmam sincs róla, mert egyszerűen bekattan nálam valami és se kép - se hang.
Éppen ezért, mikor kimondja, szerinte hogyan is működőképes a történet, nemes egyszerűséggel, tőlem szokatlan gesztusként fogok rá a kezeire. Ujjaim finom határozottsággal, de egyáltalán nem támadó jelleggel fonódnak csuklói köré.
- Elég, Nick! - Sóhajtok csendes szavak közepette. - Azt hittem, érted, de ezek szerint nem. Én nem mondtam le semmiről a veszteségek és a belefáradás ellenére sem. Akarom, hogy működjön, érted? Akarom és ezt már azzal is kifejeztem, hogy ide kértem az áthelyezésemet. Igyekszek tenni érte, hogy életképes legyen az egész, de az Életnek van az a rohadt kellemetlen tulajdonsága, hogy bármennyire szeretnéd, nem irányíthatod teljes mértékben. Mindig lesznek kétes tényezők, bizonytalanságok. Szóval kérlek... kímélj meg a lelki blablától és attól, hogy úgy kezelsz, mint holmi éretlen tinit, akinek útmutatásra van szüksége. - Engedtem el egy apró, mégis nyomatékosító mosoly keretében. Igen, talán szinte még gyerek voltam, mikor bekerültem a seregbe, fiatal kis "csirke" a kiképzésből a frontra szabadulva, de ahogy minden és mindenki változik, úgy én is felnőttem - szinte a szeme láttára az előttem állónak. Talán ezért nem látja tisztán. Közelről nézi a képet túlságosan, a régivel azonosít, neki mindig az maradok már. Ettől még egy próbát megért, hátha belátja... hátha megérti.
Arra, hogy segítene, önkéntelenül is felszalad kissé szemöldököm, némán kérdő arckifejezéssel meredve a férfira. Folytassa, katona...

Felnevetek húzására, nem lévén illúzióim arról, a fehér túlságosan is ártatlan szín egy hozzám hasonló számára. A fekete meg túlságosan drámai... de talán nem is temetésre invitál majd, ha végre kiböki itt a sok lelkifröccs közepette, hogy mégis mi a rákért keresett meg az éjszaka derekán, gyakorlat közepette.
- Hja, valahogy így! - Húzódik félsódéros mosoly képemre, és bár csillogón érdeklődő tekintetem az ő arcélén pihen mindenféle romantikus és közhelyes felhangot mellőzve, nem hagynak nyugtot a szavai. Soha ne veszítsem szem elől... - Búcsúzni jöttél hát máris, mikor alig találkoztunk? Más oka aligha lehet a nagy érzelgősségnek, a hétköznapi életben nálunk ilyesminek helye nincs emlékeim szerint.
Ha tényleg így van, roppantmód sajnálom. Mert akármennyire nem ezt mutatom, akármilyen morcosan is állok hozzád, mikor a közelemben vagy, Strauss, azért jó, tudod? Van valaki, aki elérhető közelségben van és megért valahol. Aki átélte, ismeri, akivel közösek a sztorik és a kín is. Egyszerűen jó, hogy vagy. Hogy érdeklődsz.
A kérdésére megtorpanok kissé, talán értetlenné is válik pillantásom, hogy kifújjam a tüdőmben rekedt levegőt, mielőtt felpillantanék a velem szemközt állóra.
- Ez nem kérdés, Strauss. Sose volt az... Ellenben kezdesz megijeszteni! Mi történt, ami miatt engem kerestél meg? - Firtatom őszinte érdeklődéssel és a férfi lelépése mellett megfogalmazódik egy nem kevéssé vidám gondolat elmémben ez pedig az, hogy valamibe belekeveredett és most szívességet szeretne kérni tőlem. Egyre jobbak a kilátások, de tényleg!

~~~Moonsong~~~

Zavarttá, értetlenné válik a pillantásom szavaira, de nem jutok szóhoz. Talán jobb is, ami azt illeti. - Nem tudnám, melyik kérdőjelt vágjam a fejéhez elsőként abból a kismillióból, amit már pusztán két mondatával képes volt előhívni bennem. - Mi az, hogy most érkezett meg? Miről vall színt?! ...
- Már miért menekülnék, a fenébe is! - Szalad futó görbület ajkaim szegletébe, mert ez kezdd kicsit komédiába átmenni valahol. Nagy titkolózás, szépen becsomagolt szavak... bökje már ki, hogy mi van, a rohadt életbe vele!
Arra azért pár pillanatig levegőt is elfelejtek venni, mikor közli, hogy váljak meg a ruházatomtól, ami mondjuk beletelt volna kis időbe, már csak a védőmellény végett is, de... Most őszintén, mi a fenét csinál ez az ütődött?! - Úgy meredek a hátára, mint aki még nemhogy férfit, de fehér embert nem látott félmeztelenül, s torkomat köszörülöm, ahogy a nadrág is lekerül.
- Nézd Nick, én roppant értékelem, hogy segíteni akarsz, de amikor ezt felhoztad akkor nem egészen erre gondoltam segítés címszó alatt, remélem megérted. - Hadarom, a szívem meg majd kiugrik a helyéről. Nem, nem a férfitest meztelen látványától, bár el kell ismerni, nem utolsó és más helyzetben talán nem is visszakoznék de... basszus, ennyire még azért nem vagyok kétségbe esett! Riadalmam sokkal inkább annak szól, hogy az eddig jól ismert barát, bajtárs, ivócimbora a szememben - és szó szerint is - teljesen kivetkőzött önmagából.
(Mondjuk én mindig is megmondtam, hogy tuti ugyan olyan perverz disznó, mint a többi katonatársunk.)

- A fenébe, Strauss, te totál el vagy tévedve, vedd vissza azokat a göncöket! - Nem mozdulok. Nem azért, mert erre kért, hanem mert egyszerűen nem állnak össze a kirakós-darabkák és az egész egyre csak kuszább lesz, ahogy valamit kántál itt félhangosan hajdanvolt bajtársam. Tisztában vagyok vele, hogy megzakkantam kissé, de hogy ő sincs különbül, az ziher! Lehet, megadom majd neki Mrs. Douglas számát, ha hajlandó lesz végre némi figyelmet fordítani a szavaimnak is.
Ami eztán történik... arra nem találok szavakat.
Vagy nem merek, mert ha keresnék, minden jel arra utalna, hogy végérvényesen megőrültem és már nem csak epizódjaim vannak a közelmúltból, de hallucinálok is mindenféle nemlétező baromságot.
Lélegzetvételem a lehetetlennél is szaporább, miként szívem is torkomban dobog, ahogy a rémalak felém fordul. Egy hang sikolt a fejemben, hogy fussak, a szempár, ami rám tekint, ugyanakkor ijesztően értelmes.
Egyszerre szakad szét világom és kerül mégis valahogy megmagyarázhatatlanul a helyére minden Strausszal kapcsolatban. Képtelenségnek hangzik, mégis érzem belül, hogy nem én vagyok a hülye. Nincs más logikus magyarázat, csak ez...
Végül mégiscsak félelmem az, mi győz, mikor minden óvatosságot mellőzve indul meg felém a farkas.
Hátrálok, majdnem átesve a kiálló gyökérzeten. Mindent visszaszívok, ziher, hogy becsavarodtam!
Fegyver híján az egyetlen kezem ügyébe akadó dolgot, a walkie-talkiet hajítom szeme közé (nem, nem igazán gondolom végig, hogy esetleg segítséget is hívhattam volna rajta, most meg már finoman szólva is baszhatom a dolgot) és fordulok meg, hogy futásnak eredjek a sötét erdő fái között.

~~~Heart of Courage~~~

Felröhögök. Kacajom röpketeg és kissé talán hisztérikusnak is hat válaszát hallva, de ennyit engedjenek már meg nekem ott fent, mert az egész helyzet több, mint röhejes irányt vet. - Igaz, nem sokáig.
Szívverésem ugrik az egekbe, adrenalint pumpál ereimbe a félelem és mozdulok, miként mozdul a bundás rém is velem. Futhatok, de... igaza van, esélyem sincs ellene. Az életösztön, az élni akarás, ami mindig is tovább űzött az élet rizikós, bizonytalan szakaszain, ugyanakkor ezerrel dolgozik bennem és arra szólít... mit szólít! Egyenesen utasít, hogy ne adjam magam könnyen.
Igen ám, de amikor fejemben hallom az ismerős hangot valami karcos, állatias éllel keveredve, a hideg futkos hátamon. Megőrültem. Egészen biztos, hogy megőrültem. - Zakatol elmém egyre csak, s megtorpanásra késztet a riadt felismerés.
Hiba.
Mégpedig olyan, aminek az ára, hogy a földnek csapódik hátam, én meg felszisszenek fogaimat szorítva össze. Vetkőzzek, mi? Áldom azt a golyóállót magamon, hogy felfog valamennyit a dologból, ahogy a bestia teljes erejével nehézkedik rám, mintha mihaszna kis előétele volnék, ki képtelen nyugton maradni. Mert persze nem én lennék, ha nem igyekeznék - hasztalan - levetni magamról a megtermett farkast.
Nem volt kiút számomra.
Riadt íriszű, zöld tekintetem elkerekedve meredt a szürke szempárba fel, hozzám méltatlan módon sikoltani lett volna kedvem és talán meg is tettem fejben, de hogy hang nem jött ki ajkaimon, az biztos. Hallom a hangját, fel is fogom amit mondd, de... ember legyen a talpán, aki jelen helyzetben még leáll társalogni és magyarázatot követelni!
Izmaim megfeszülnek, mozdulnék, ő pedig torkom, nyakam után kap. Igen, ez már határozottan az én hangom és nem csupán fejemben kiálltok a fájdalomtól.
Meg fog ölni.
Ajkaim néma imát rebegtek, ahogy éreztem bőrömön kiserkenő vérem ragacsos, lassú útját. Szemhéjaimat is lehunytam, megadva magamat a pillanatnak, hogy a Halál Angyala homlokon csókolhasson. Ám úgy fest, nem szán ennyire gyors és kíméletet nekem ez a.... nem is tudom, minek nevezzem, de nem lehet Nick! Ő sose tenné, vagy valamit rohadtul benéztem ismeretségünk alatt nála! Kölykei? Mivan?!

Valami moccan a Végtelen Semmiben. Bizonytalan a lépése, mint újszülött gidáké, mégis van benne egyfajta szilárd határozottság a tudattól: él.
Van. Létezik, és most úgy nyújtóztatja tagjait, mintha mi sem lenne természetesebb. Bennem pedig fellángol az az élni akarás, ami menekülésre késztetett, ami segített túlvészelni a háborús időket az életemben... Nem lehet így vége! Nem most, nem...
Azon kapom magamat, hogy egész testemben remegek a bizonytalanságtól, mi körébünk tekeredett óriáskígyó módjára. Ismerős idegen, ki torkomat szorítja. Hozzá köt minden, oda húz a bizonytalan, ingatag léptű is az árnyékok között.
Ki vagy te? Mit... mit tettél?
Ha a szürke szemű elengedne és arcomra tekintene, láthatná zöldjeimben a sárgás cirmosságot, a riadt felismerést, ahogy a világ kitárul. Érzések és illatok, ezernyi inger hullámvasútja, én meg azt hiszem, hányni fogok. Hacsak nem vérzek el előtte szépen csendesen...

Lassú ütemben kapkodom a levegőt, alig merek mozdulni a béklyóként letaglózó félelemtől, mi átjár. A fájdalmat azt ismerem, azt el lehet viselni, még ha bele is ájul az ember. Mit meg nem adnék most érte... ájulás! Csendes, nyugalmas megváltás volna az öntudatlan állapot, de állóképességem sokkal többet bír, mint holmi kertvárosi asszonykáé, hát nem ereszt a kétes valóság képe.
Mellkasom nehézkesen emelkedik, majd süllyed a súly alatt, mi testemet a talajjal satuban tartja.
Hallom a hangját a fejemben, s izmaim feszülnek meg... futnék, de ugyan hova?
Nem őrültem meg. Aha... Pontosan ezt mondják a ketyósok is maguknak, én sem voltam különb a kezelés kezdeti szakaszában: Nem vagyok őrült. Minden rendben... Minden rendbe fog jönni. Vajon Nicholas hangja is csupán a saját tudatom kivetülése? Elvégre a fejemben szól, könnyen lehet, tényleg ennyire ragaszkodom hozzá, hogy még ebben az őrületben is hangjába kapaszkodom.
Minden rendben.
Nem vagyok őrült.
Csak álom... rémálom. Én pedig fel akarok ébredni.

Mint mikor túszejtőkkel tárgyal az ember, oly együttműködő mozdulattal tapasztom nyakamra tenyeremet, szorítva a sebet, de nem fojtva meg magam (értelemszerűen) közben.
Aprót nyelek szavaira, vérem sikamlós vöröse tapad ujjaimhoz, ahogy bólintok párat sietve arra, nem fogok hirtelen felpattanni és kifutni a világból.
Én csak szeretném, ha véget érne ez a rémálom. És szédülök is ettől az intenzív érzék-dömpingtől, ami kánkánt jár köröttem. Ahogy a farkas lekászálódik rólam, oldalamra fordulok, nyakamat nem eresztve. Orromba tódul a föld sziklás-kérges aromája keveredve a... olyan, mintha vad-szag lenne. Képtelen vagyok lehunyni szemeimet, mégis védekezőn szánalmas magzatpózba rendeződve húzom fel lábaimat így, az oldalamon fekve.
Ébredj fel!
Talán ha nem küzdenék, ha hagynám a dolgokat, megadóan engedném közelembe a halált, mivel oly sokszor jártam már keringőt, igazán megérdemelne még egy utolsót... Igen. Ha meghalok az álmomban, talán felriadok a valóságban! Így kell lennie, én pedig elengedem nyakamat.
Kezemet elhúzva viszont azt kell tapasztaljam, hogy a vérzés egyszerűen elállt, hiába ért fontosabb ereket is a harapása a farkasnak, kiről fogalmam sincs, itt van-e még.
Ő is csak álom volt, ugye? Az egész... a fájdalom, a harapás, ez a duma az új életről és egy másik világról.
Szédülök, összeomlik a világ köröttem, fekete maszlaggá válva, melynek közepén csak én létezem szánalmas valómban, rettegve a tudatlanság, a bizonytalanság kelepcéjében.
Csuklómhoz nyúlok, rajta egy mezei hajgumit viselek mindig. Nem eszmei, nem is vallási meggyőződésből, sokkal praktikusabb oka van, amit még az orvosom mutatott. Megfeszítem, elengedem, hagyva csuklómhoz csapódni. Megfeszítem, elengedem... Újra és újra, igyekezve lehiggadni, úrrá lenni a vízió felett.
Ébredj fel Rachel... ébredj fel!

// Szerintem jelen zöldség állapotom eltart még egy darabig, szóval hacsak nem terveztél bundást előrángatni és hasonlók, idővel be is ájulok a stressztől meg a mindentől. Hazavihetsz, ha gondolod. :") //

Anguta hangulata nyomott volt és agyában minduntalan előtérbe tolódott az áldozat, amit hoznia kell, hogy megbékíthessék Alignakot. Egyáltalán nem volt ínyére megtenni, amit az ősök kértek, mégsem látott más kiutat. Több százan, akár ezren is odaveszhetnek, ha nem képesek egységre jutni, és jelen pillanatban az egységes döntéstől, baromi távol álltak. Még szerencse, hogy jövő áprilisig még van idő. Lehet, hogy képesek lesznek egymás fejébe értelmet verni és megtenni, amit Denaail közvetített feléjük. Ha nem, akkor egy-két éven belül mindannyian odavesznek, és nem csak ők, hanem az utódaik is. Aztán néhány száz év múlva életre kelnek, hogy Denaali ismét eljöjjön közéjük. Nem! Ezt most kell lerendezni.
Örült, amikor elszakadva testvéreitől ismét leszármazottai házában térhetett nyugovóra. Ott minden olyan egyszerű volt. Nem létezett számára Denaali és a követelés sem, hiszen náluk csak egy fiatal farkas volt, aki azt sem tudja mi fán terem a falka, és egyáltalán hogyan is kellene benne rendesen élni. Minden egyes percnek örülni tudott, amit velük töltött, és most, hogy elérkezett az augusztus tizenkilencedike, hasonlóan jó hangulatban indult útjára. Napnyugta előtt két órával kéredzkedett el otthonról, és mivel nem tartották teljesen életképtelennek, így megengedték neki, hogy néhány órát, esetleg az egész éjszakát a szabadban töltse. Igazán hálás volt ezért a gesztusért, persze mindenképpen kiszökött volna, de nem szerette volna, ha kérdőre vonják a távolléte miatt. Már csak azért sem, mert fogalma sem volt, hogy mennyire fogja Lester felhúzni Ulfredet, ami nyilvánvalóan saját hangulatára is hatással lesz majd, és az elmúlt hetek frusztrációja lehet, hogy kirobbanna belőle. Persze ez nem volt valószínű, de észrevette magán, hogy képtelen uralkodni az érzésein. Az energiái néha hektikusan hullámzottak és, amit korábban oly könnyedén tudott leplezni, most csak komoly odafigyeléssel volt képes féken tartani. Henry persze nem valószínű, hogy felfigyelt volna rá, de Patrick jóval tapasztaltabb volt, és nem szeretett volna idő előtt lebukni.
Kilenc óra előtt pár perccel pillantotta meg a házat, a nap még nem ment le, de egy órán belül az is alábukik, és nem lesz más teendője, minthogy várjon az éjfélre és a vendégére.
A ház impozáns volt, és ha valaki felújítaná, igazán otthonossá is válhatna, de Anguta jobb szerette ilyennek. Ódon és dohos, ablakok betörve, minden egyes lépésnél a parketta baljóslatúan megnyikordul. Nyilvánvalóan a frászt hozná rá is, ha nem rendelkezne olyan érzékekkel, ami szinte lehetetlenné teszi, hogy bárki is meglepje. Sóhajtva nyitotta ki az ajtót, amin a faragványa díszelgett. Elmosolyodott. Igazán jól sikerült és úgy látszik senki sem talált rá, hogy megrongálja. Kiskorától kezdve szeretett faragni, igaz száműzték a törzsből a hatlábú, szárnyas, szarvas farkas miatt, amit készített, de ha nem így tettek volna, akkor már legalább hétszáz éve halott lenne, szóval összességében jól járt.
Az ajtó masszív tölgy volt, nem valószínű, hogy Alaszkában élt, amíg még élőlény volt, de ez nem is számított, csak az, hogy remekül lehetett faragni, csak el kellett távolítania előbb a lazúrréteget. Könnyedén ment, csak vigyáznia kellett, hogy ne törje véletlen ketté a vaskos ajtót egy rossz mozdulattal. Fél napon át dolgozott rajta, nem kapkodott, volt ideje, legalábbis akkor még abban a hitben élt, hogy van ideje. Denaali közlése után ez az álláspontja némiképp megváltozott.
A faragvány egy méter magas volt és az egész ajtót széltében beterítette. Négy jelenet kapott helyet rajta, precízen kidolgozva, ügyelve arra, hogy a testek aránya megfelelő legyen, és Anguta igyekezett az apróbb részletekre is visszaemlékezni.
Az első természetesen az antikváriumot ábrázolta, ahogy Jason megszeppent képpel rejtegeti a háta mögött a Karácsonyi éneket, miközben Lester szeretné a könyvespolcba préselni. Anguta végighúzta ujjait a formákon. Apró kuncogás tört elő belőle, ahogy visszaemlékezett, amikor Lester vagy két métert repülve belevágódott a kassza pultjába. Talán a házisárkányt is megörökíthette volna, de már mindegy.
A másodikon Lester tetovált farkasa kapott helyet, amint acsarogva támadja Jasont, aki épp igyekszik megszabadulni a pólójától néhány centire a farkas csapásaitól. Az azért elég necces volt. A harmadikon pedig egy fakó farkas szerepelt, ahogy egy kisfiú torkának feszül az állkapcsa. A tömeg pedig csak nézi, és a telefonjaikkal veszik fel a jelenetet. Enyhe harag öntötte el, de szinte azon nyomban el is halt. Nem tette meg, talán nem is tette volna meg, de Anguta még kételkedett, annak ellenére is, hogy érezte és látta is, hogy Lester el akarja engedni a fiút. Ezt persze biztosan sohasem fogja megtudni, hiszen Abigail közbe lépett.
A negyedik képen nem a múlt szerepelt és nem is a jövő, hanem egy alternatív befejezés.
A fiú torkából vér lövellt, amit bordó festékkel érzékeltett, Lester pedig a hátán feküdt, fehér farkasának állkapcsa letépve, Jason arcán harag dúlt, és a professzor testrészét éppen visszadobja rá. A faragvány félúton örökítette meg a zuhanást. Apró jelzés csupán, remélte Lester szán időt arra, hogy értelmezze a burkoltnak nem igazán mondható fenyegetést.  
Anguta becsukta az ajtót. Sötétség honolt a házban, de tisztán látott mindent, így nem bajlódott azzal, hogy tüzet csiholjon. Felment az emeletre, majd a padlásra, kinyitotta a zsalugátert, és várt. Remélte, hogy Lester pontosan fog érkezni.
Éjfél előtt fél órával lement és felvette Ulfred alakját, természetesen így a szagát is, majd néhány percen át körözött az udvaron, hogy elegendő szaglenyomat legyen, majd bement a házba és az emeleten az egyik nagyobb szobába lépett, ami tökéletes lesz a társalgásra. Visszaváltozott, és az összetört bútorokból, amik a teremben hevertek rögtönzött trónust emelt. Szedett-vedett volt, de stabilan tartott Angutát, és ránézésre nem is volt olyan vészes. Az égen félhold tündökölt, így némi fény megvilágította a szobát, ami kellemesen baljós hangulatot adott a trónjának. Pajzsát bezárta, semmiféle energia nem áramlott ki belőle. Lester csak a szagát lesz képes felfogni, így nem jelent majd problémát, ha a hirtelen energiaváltozáskor a professzor már túl közel lesz.
Anguta lehunyta a szemét, és az erdő zajaira koncentrált. Amikor meghallja a hím közeledtét, a parketta nyikorgását, vagy az ajtócsapódást, akkor felveszi alakját, és türelemmel várja, amíg Lester rátalál.  

Megérkezett. Hallotta, a neszelést, majd a pántok csikordulását, de nem gondolt semmi rosszra, csak amikor meglátta, hogy Lester az ajtóval toppant elébe. Vajon fegyvernek hozta, vagy csak kelléknek? Ulfred arca meg sem rándult, épp csak a szeme időzött néhány másodpercig a faragványain. Nem mondhatná, hogy örült annak, hogy nem hagyta békén az ajtót, de nem fogja szóvá tenni. Legalábbis egyelőre. Nem kellett nyitnia a pajzsán, hogy észrevegye Lester jókedvét. Vigyorgott, mint akit épp az egyetem rektorává neveztek ki. Nem tudta mire ez a jókedv, de biztos nem a találkozásuk örömére mutatta meg a fogsorát, ami megvillant a holdfényben, egy összetört tükörnek köszönhetően. Mindenestre Ulfred sejtette, hogy nem sokáig marad a vidámság.
- Elküldtem néhány perce, ha vele akarsz találkozni attól tartok erre ma nem fog sor kerülni – hangja lágyan zengett, betöltve a termet, bár nem volt benne harag vagy fenyegetés, mégis a felsőbbség érzetét sugározta. – Lester Edison, akit Jaynek is szoktak hívni igaz? Sokat hallottam rólad, és bevallom roppant csalódott vagyok. Nem ezt vártam… - Ulfred felkelt a trónról és közben reménykedett, hogy nem fog összeroskadni a mozdulat hatására, mert az nagyban rontana az összképen. – Gyenge kis porszemnek tűnsz csupán, akit a legelső kósza szellő felborít. – Ajkait csalódottban lebiggyesztette, kezével lekicsinylően legyintett, mintha már ez a kis légmozgás is betenne neki. Az ablakhoz sétált - ha Lester a sértésre nem akart egyből nekirontani - és felnézett a holdra, ami ezüstös fényével beterítette arcát. – Elég egy pimasz kölyök és te máris fejjel mész a falnak, pedig úgy tudom a professzorságig vitted…– nézett rá és egy félig nevetős, félig komor grimaszt megejtve.  – Persze… már jócskán benne lennél a korban, ha nem kaptad volna meg az ajándékom. Nem kell megköszönnöd, szívesen tettem – érzelemmentes mosolyt vitt arcára, majd eltöprengve folytatta. – Azonban egy valami nem hagy nyugodni. Mégis kit haraphatott be az anasazi őslakos kölyköm, hogy aztán az botorságában téged érdemesnek találjon az adományra? – sokáig töprengett, hogy kinek az energiáit érezheti halványak Lesteren, míg végül rájött. Vagyis arra jött rá, hogy melyik területen indított a Lesterhez hasonlatos energiákat útjára, onnan pedig már idővel kisakkozta, hogy ki lehet a nagyapja. A névvel még mindig bajban volt persze, de előbb-utóbb eszébe fog jutni, ha nem, akkor megkérdi burkoltan a vendégét, hátha ismeri vérvonal nagyapja nevét. Talán fog neki néhány emlékképet is adni, már persze, ha jól viselkedik. Lester „apjáról” viszont semmit sem tudott, szóval ezen a téren a professzor fog tudni neki segíteni, bár Anguta nem nagyon hitte, hogy a nyelvész beharapója alkalmas lenne utódjának, de jelen helyzetben minden lehetőséget meg kell ragadni, ha esetleg Nando már nem élne, vagy netán nem lenne méltó az örökségére. Borzasztó csapás lenne ez számára, de sajnos előfordulhat, hogy elválásuk után „rossz” útra tért. – Egyébként mi célod azzal az ajtóval? – csak nem hagyta nyugodni Anguta kíváncsiságát Lester támasza.