Az e’Lemaître Lovardától alig tizenöt percnyi sétára található romos épület egykoron családi ház volt. Számos kísértethistóriát szőttek már köré a város fiataljai...
A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Szept. 19, 2013 2:46 pm-kor.
- Te nem vettél észre semmi szokatlant? – kérdezte kissé félrebillentett fejjel. – Április környékén mondjuk? – Nem kifejezetten parazita Alignak, de lényegében úgy viselkedik Denaalival mintha az volna. Ketten együtt szétrágják a valóságot, hogy a Holdisten betörhessen a fizikai világba. Az elhamarkodott ítéletére nem igazán akart válaszolni, mivel igazat kellett volna adnia neki, amit természetesen nem tehet meg, így a kérdéssel próbálta kikerülni a válaszadást. Ulfred kelletlen grimaszt vágott. Nem tetszett neki újonnan kapott gúnyneve, nem is volt hajlandó figyelni a hím szavaira ezek után, és az egészet lerendezte egy úri legyintéssel, majd egyetlen szóval. – Ostobaság. – Persze, hogy mi az ostobaság azt döntse el Lester. - Népszerűség? Nem, az nem hajt – nem igazán enyhült meg, amiért a hím mókásnak találta a megjegyzését, inkább feszültséget szeretett volna vele elérni. Sebaj. – És kétlem, hogy bárki tanítására szükségem lenne – úgy sikerült a szavakat kiejtenie, mintha a világ legpofátlanabb sértését bökte volna neki Lester. Igazán örülhet a hím, hogy még talpon van, egy ilyen arcátlan megjegyzés után. Még, hogy tanulhatna valakitől… hallatlan. Arckifejezése is sértettségről árulkodott. - Az időm nagy részében hátráltatva vagyok sajnálatos módon… ritka alkalom, hogy beszélhetek Jasonon kívül mással is. De csak tessék – tárta szét karjait, hideg mosolyt villantva. – Kíváncsian hallgatom származásod lenyűgöző történetét – tényleg kíváncsi volt. Arra is, hogy vajon miért harapta be a teremtője. Remélte erre is választ fog kapni… már ha egyáltalán Jay hajlandó lesz Ulfred kérésének eleget téve elregélni a felmenők kilétét.
Az energiaorkán megtette hatását, legalábbis, ami Lester szavait illette. Már nem volt annyira akadékos és elismerte Ulfredet, ami határozottan kedvére való volt az Úrnak. - A gyenge jellem inkább kiveti magából a traumát, minthogy feldolgozná – ez igaz? Fogalma sem volt, de elég sértőnek hatott, és képes volt úgy előadni, mintha Jayből is ezt nézné ki. Kicsit még le is biggyesztette ajkait szánakozása jeléül. Ulfred elégedetten nézte végig, ahogy Lester alatt összeroskad a trón, ahogy a nyelvész szavaira is elmosolyodott. – Igazad van, én túl hatalmas vagyok, te pedig túl súlyos, hogy hosszútávon megfelelő legyen ez a tákolmány. Anguta hitetlenkedve ordított volna legszívesebben Jayra, amiért a trónját degradáló jelzővel illette. Mégis, hogy merészeli fotelnak hívni, amikor az trón volt. Talán mégis csak el kellene vennie a farkasát… Jó, ez azért túlzás lenne, elvégre csak egy kedves építmény volt, amibe húszpercnyi energiát fektetett. Sajnálta, hogy Ulfreddel nem reagálta máshogy le a trónus elvesztését, szívesen felképelte volna, amiért a munkáját tönkretette, ráadásul még le is szólta azt. Megjegyzéseire csak lenézően szusszant, hagyott időt neki, hogy magához térve felegyenesedjen, miután megszabadult a hatszáz évnyi tehertől. - Fogod is – válaszolta határozottan, persze, hogy mennyire lesz neki kristálytiszta, az csak rajta múlik, és azon, hogy vajon képes lesz-e hinni neki. Ha hisz neki, ha nem, az előadásnak nagyjából egy óra múlva véget kell szakítani, bár mi tagadás a trónus összetörésen kívül Anguta elég jól érezte magát. Nem volt nagyon feldobva, hogy Lestert átveri megint, de az évszázadok alatt felgyülemlett hazudozás okozta örömöt nem tudta és talán nem is akarta levetni magáról. Egyébként is, Jay egy gyerek életével fenyegette. Igazán örülhet, hogy ott helyben nem ölte meg, vagy fosztotta meg farkasától. Könnyed mosoly húzódott végig ajkain. Szóval 78’-ban eljátszotta a halálát. Nem lesz gond utánanézni és Anguta meg is fogja tenni. Kíváncsi volt, akkor milyen néven futott, és vajon milyen bajnok lehetett. Boksz, vagy valami más küzdősport? Nyilván nem pingpong, bár a reflexei meglennének hozzá kétségtelen, de valószínűbbnek tűnt valami, ami jóval testhezállóbb. – Attól tartok az én halálom, sokkal valódibb volt, mint a tiéd, és jóval nagyobb durranással is járt. Tízezrek lelték halálukat távozásom után – az 1883-as év augusztusa nem volt épp kellemes az indonéz szigetvilág lakói számára. Ulfred szinte büszke volt pusztulására, vagy arra, hogy mennyien távoztak utána az élők sorából. Egy isten halála természetes, hogy katasztrófával jár. Lester energiái akadály nélkül értek el hozzá, így érezte, hogy kétségei vannak a történettel kapcsolatban. Megfordult a fejében, hogy talán megmutathatná miként halt meg, de a hamutól csak szürkületet látott és semmi mást. Ha a fuldoklását és tüdejének égető kaparását közvetíteni tudná, természetesen más lenne a helyzet, de így teljesen értelmetlennek találta. Lester érzései felkavarodtak és zavarosan jutottak el Angutához. A hím elbizonytalanodott. Nem mindennapi látványban volt része. Eddig Jason arcát még nem fedte fel soha a szerepei mögött, és Anguta is némi bizonytalanságot érzett a végkifejlettett illetően, de persze kétségeit felülírta Ulfred magabiztos felsőbbsége. - Csak átmenetileg… – közölte telepatikusan miközben hagyta, hogy a hím Jason ajkait böködje. Ulfred persze sértésnek venné, de Jasont miért ne molesztálhatná, hiszen nagyjából egy szinten vannak… az egyik a féreg, a másik a talaj, amiben a féreg túr. Nem is tudta hirtelen eldönteni melyik a nemesebb szerep. Ulfred arca megkeményedett. – Jason nem tud válaszolni – rázta a fejét, mintha valami dedóshoz beszélne. – Majd kitárgyalhatjátok, ha már nem lesz rá szükségem, de egyelőre én irányítom a testét, amire szükségem van, hogy meg tudjak jelenni a fizikai síkon. – Kár lett volna magyaráznia, hogy csak saját maga alakját veszi fel Jasonra vetülve. Ulfred nyilván ezt sohasem tenné meg, hiszen ezáltal is csak saját isteni hatalma növekszik. – A szellemlét sajnos szabályokkal jár. Nem ölthetek alakot csak úgy simán, kell egy hordozó, egy kapcsolattartó. Egyelőre legalábbis. És itt jössz te a képbe. Az őrzők varázslataik segítségével ki akarják zárni Alignakot a világunkból, és ha sikerül nekik, akkor az ellenkezőjét is meg tudják tenni. Azt akarom, hogy tudd meg, hogy haladnak. Te, mint a Vörös Hold egyik túlélője és feltámadottja, nyilvánvalóan jogosan szeretnéd tudni, hogy jövőre is át kell-e éljed ugyanezt, vagy végre az őrzők képesek tenni is valamit, és nem csak felesleges megregulázásokra futja erejükből. - Ulfred várakozóan tekintett a hímre. Teljesen mindegy, hogy elutasítja, vagy belemegy, de azért még hozzátette. – Nem maradna el a jutalmad sem. Ha végre teljes valómban jelen lehetnék, a falka pillanatok alatt a lábaim előtt heverne, ahogy az őrzők sem tudnának nekem ellenállni – mosolya hideg volt és gonosz, ahogy energiái is egy csapásra jeges fuvallatként jártak körbe. – Gondolom nem kell magyarázni, hogy a csatlósaim számára ez miért lenne előnyös – fogalma sem volt, hogy Lestert hajtja-e valamiféle hatalomvágy, de igazából nem gondolta, hogy nagyon uralkodni vágyna egy erősebb farkas támogatásával. Hangját suttogássá szelídítette és merev pillantással nézett Jay szemeibe. - Ehhez pedig csak hallgatóznod kellene, szóba elegyedni velük. Igazán semmi olyasmit nem kérek, ami megerőltető lenne. - nem sürgette a válaszadást. Nyugodtan fontolja meg az ajánlatot. Egy kis kémkedésért csak nem fogják az őrzők kiiktatni. Ha meg igen, legalább leveszik egy bizonytalan múltú morf terhét Anguta válláról.
A Vörös Hold világhírű rendezvény, a Teremtőm is tudott róla, mikor ide irányított. A kérdés az, hogy Ulfrednek mi köze van hozzá. Ha nem bejáratos az első farkaspár bunkóbbikának szellemkonyhájába, akkor nem főzhetett ki olyan nagy dolgot, amit a földi halandók ne foghatnának fel. Eddig olyan ez, mint az ufókutató klub vezetőjének beetető előadása. Nagy szavak, rejtélyes utalások és a nagy semmi. De az tényleg nagy! Lassan túllépünk az ellenszenven, ami természetesen megmarad, csak a témák közül kerül kihajításra. Kapott tőlem fagyasztó megjegyzéseket és felhergelő megnyilvánulásokat úgyszintén. Lapozzunk! - A drága Jason előadóművésznek egészen kitűnő, de magánnyomozónak ne menjen, ezt majd tolmácsold neki, ha előbb beszélsz vele, mint én. A teremtésmítoszomat pedig halld hát! Volt egyszer egy ember, szakálla volt kender, bükkfa a tarisznyája, égerfa a csizmája. Közel volt a tenger, beleesett fejjel. Kiapadt a tenger, s kimászott az ember. Írta ismeretlen szerző verse. Merthogy több részletet nem fogok elé teregetni, az hétszentség és a nyolcadik utas a halál, az is elég biztosnak tűnik. Kap egy ilyen felesleges mondókát, ami nem is illik rám, de épp olyan értelmetlen eredettörténet, mint amilyen az egész találkozásunk.
- És az iróniát is visszaállítja két lábra. Az is benne volt a szavaimban, hogy akkora élmény volt a találkozás, hogy kivetette magából az elmém. Mert nem tudott benne megragadni, érdektelensége okán. Az energia hurrikánja felkapotté s földhöz vágott, de más ilyet még biztos nem tett velem. Odaát egész fura dolgok mehetnek és az vesse a jellememre az első követ, aki visszajön a halálból, nem a klinikaiból, hanem a feltrancsírozott állapotból és utána mindenre emlékszik. Krisztust meg lehetne kérdezni mondjuk. Vagy Gilgamest. Persze az ő trónjuk nemesebb lehetett, mint ez a kis faszerkezet itt. Az összeomlás bekövetkezett, mint a szovjeteknél. Jöhet a hidegháború... - A város összes asszonya életét vesztette a távozásod okozta szerelmi bánatban vagy az Urukat siratták az alattvalók? Lehozom az égieket a földre, mert annyira elrugaszkodott ez az egész istenesdi. Meghalt, hogyne. Én is mindjárt meghalok a röhögéstől. Tízezreket rántott magával. A terroristák már biztos keresik, hogy adjon receptet. A kétségeim üvöltenek, a gondolataim telekiabálják a házat hitetlenséggel. Az erőnek hiszek, de a teofánia nem igazolt paranormális jelenség. Keresztre feszíteni meg nem tudom... Az a két arc viszont... Ilyen illúzió nincs és a trükk egyelőre még az árnyékban csücsül. Nem bírom megfejteni, tiszta navajo. Bökdösöm, mint rozsdás tőr a piaci tolvaj áldozatának szatyra fülét és egy röpke hangot hallok. Megrázom a fejem és a kifeszített mutatóujjamat belenyomom Jason orrába. A taknyát is lemásolta, hogy teljesen hiteles legyen? Utána nemes egyszerűséggel belekenem az egészet a falécek darabjaiba. Ha már szétesett, kapjon egy kis kötőanyagot szegény királyi szék. - Akkor te gyakorlatilag egy pszichikai entitás vagy és elfoglaltad Jason testét, mint mi Normandiát a partraszálláskor? A kérdésemet úgy teszem fel, hogy hallhatja és érezheti is, mennyire veszem komolyan. Pont, mint azt a feltalálót, aki beállít a hivatalba, hogy megcsinálta az örökmozgót, de gyorsan jöjjenek megnézni, mert még leáll. Inkább hátat fordítok neki és elsétálok az ablakhoz. Legszívesebben kiugranék, mert ez a színház egyre zavarbaejtőbb. Azt már tudom, hogy mi a hazugság, de az igazság még nem toppant elém sáros bakanccsal. Az ilyen helyzeteket nehezen viselem. Értelmet nem látok, max. a kíváncsiságom kielégítését, de az meg nem rajtam múlik. Ha nem akarja, nem mondja el és kényszeríthetem szavakkal, az nem használ, nem is árt. Ez már bebizonyosodott. - Sár és vér nem kelthető életre, de a mágia elhozza a gólemet, ugye? Miért akarnám én, hogy te véglegesen kapj egy földruhát, amibe bezárva járhatsz-kelhetsz a világon? A hülyeséget fűzzük fel még több gyöngyszemmel, hátha előjönnek a disznók, amik elé vetettük ezeket. Úgy hiszek neki, mint ingatlanügynök a milliós kifizetést ígérő hajléktalannak. - Több szakmát űztem már, de a 007-es ügynök nem én vagyok, még ha meg is lenne hozzá a sármom. Amit jogosan szeretnék tudni, arra rá fogok kérdezni, de nem kotyogom ki ennek a ketyegőnek. Alignakot nemkívánatos személynek nyilvánítják, az dícséretes és talán még részemről is támogatandó ötlet. A városban akarok maradni, nem akarok megint a dobbantóra ugrani és ezért tényleg érdemes segédkezni. De nem ennek az Ulfrednek. Az Őrzőkkel volt már bajom, de hála is fűz hozzájuk, úgyhogy majd meglátogatom őket. - A spiclit trónja karfájára ültetné a trónfosztó. Köszönöm, de nem igazán szeretek ücsörögni. Nyalizni és áskálódni a hatalomért az nem az én műfajom. Fejjel nekiszaladni a nálam nyilvánvalóan hatalmasabbnak, ha marhaságokat csinál, az már nekem való. Egyébként meg a békés együttélés az utam. Kis kihágásokkal vagy nagyokkal, de képes vagyok rá. Egy ilyen magányos alakból nem lesz Úr. Ha le is győzné erejével Castor de Lucát, szétrágná a hierarchia és a lázadás közös fogsora. Ő, mint vezető? A saját életét vezeti meg az áramot, ha röfi orrában akar turkálni és disznónózinak nézi a konnektort. Semmi értelme ennek a mesének. Az ablakpárkányon támaszkodom tenyérrel. Kell is, mert az energiaviharok itt forognak körülöttem. Ki és mi ez, ki fia borja? Kész, betelt a pohár, ki kell loccsantani a tartalmát és tiszta vízre cserélni. Visszafordulok, karjaimat összefonom a mellkasom előtt és csak fixírozom a félarcút, mint biztonsági őr a láthatóan biztonsági eseményre készülő randalírozó-gyanús elemet. - A farkaserőd meggyőzött a létezéséről, de nyilván kiolvastad már az érzéseim naplójából, hogy a történetedet a mesék világába soroltam. Regéld el az igazi neved és azt is, hogy ezt az arcos trükköt hogyan csinálod? Csak a Teremtőről, a vérvonalunk alkotójáról maradtak fen hasonló mendemondák. Első fokos vén csontok nem képesek ilyesmire, akármennyire tisztelendő az erejük, ami előtt én meg is hajlok. A kreált céljaid és történeteidből egy csonka borjú áll össze, amely elöl-hátul vérzik, ugyanis se füle, se farka. Miért muszáj a hazugság tengerén evezned és személyiségeket magadra aggatnod, mint karácsonyfára a habkarikákat? Még egy hozzád hasonló is találhat megfelelő, értsd fajtabéli agyturkászt, aki kikezelheti a kényszerbetegséget és az esetleges tudathasadást is. Az istent őrültnek nevezni teljesen logikus, amíg meg nem mutatja igazi hatalmát. Ha pedig nem mutatja meg és érezhetően hisz a meséjében, akkor nem szélhámos. Hanem sárgaházba beutalandó alak, aki majd barátokat találhat azok között, akik meggyőződéssel vallják, hogy ők Marco Polo, Jimmy Carter és Michael Jackson. Akár egy személyben. Az Úúúúúrnak ezt az uras reflexióját még megvárom, mielőtt vitorlát húzok és elröppenek a széllel. Ha nem ő fog kihajítani vagy padlóba préselni. Könnyen nem adom magam, legalább a bajszát meghúzom, hisz harc az élet és a végsőkig fogok én is küzdeni, mint legutóbb a kőoltár mellett...
Ulfred nem igazán, de Anguta szívesen hallgatott volna épkézláb eredettörténetet, sajnos erre Lester nem hajlandó. Szomorú, de nem végzetes természetesen. Ulfred csak lenézően horkantott egyet a hím mondókájára. Szája kelletlen grimaszba torzult. – Ha nem hát nem - közölte csalódottan. Jó lett volna saját erőből kideríteni, de majd legfeljebb bekukkant az őrzőkhöz vajon mit tudnak róla. Persze nem a saját alakjában, az úgy túl egyszerű lenne.
- Nem éppen – vont vállat Ulfred. – Kitört alattam a Krakatau – mosolya hideg és érzelemmentes lett. – Csodálatos volt – mélázott elgondolkodva. – A tudat, hogy tízezrek követtek percek múltán a nemlétbe szívmelengető. Persze, mit tudhatnál te erről, amikor csupán megjátszottad a halálod és a Vörös Hold idején sem sikerült elpatkolnod - Ulfred szinte már zokon vette, hogy a nyelvész nem volt képes normálisan meghalni sem. Lester Jason orrába túrt, amit Ulfred egy lenéző mosollyal konstatált, majd a félarcot egyetlen egésszé alakította. Ismét Ulfred lett. Érezte a hím felől áradó hitetlenséget, de nem akart rá reagálni. Ugyan minek? Nincsenek szavak, amik a véleményét megváltoztatnák, és nem is igazán volt fontos, hogy hisz-e vagy sem. A Távolról mutathatna neki emlékeket, de azt még testvérei előtt sem fedte fel. Anguta számára olyan emlék volt az, amit senkivel sem szeretett volna megosztani, főleg nem egy majdnem gyerekgyilkossal. És ki tudja? Lehet, valóban asszonyokat és a gyerekeket küldött a halálba. Az őrzők itt nyilván nem tudnak segíteni, ha tisztában lennének múltjának sötét foltjaival, nem valószínű, hogy beengedték volna az egyetemre tanítani. - Pontosan – bólintott Ulfred. Ha hisz neki, ha nem, a lényeg tulajdonképpen ez. – Hasonlóan, ahogy Alignak is tette a korábbi Vörös Holdak idején, a különbség csak annyi, hogy az „áldozat” hozzájárult, valamint, hogy képes vagyok saját arcomat az elmédbe vetíteni. Nem azt akarom mondani, hogy hatalmasabb vagyok Alignaknál… de lényegében erről van szó – büszkeség, magabiztosság és egy nagy adag önhittség került a kijelentésbe, valamint arcán a felsőbbrendűség összetéveszthetetlen máza kenődött szét. - Ahogy már mondtam – Ulfred haragra gerjedt, amiért ismételnie kell önmagát, de visszafogta dühét, és csupán keze szorult ökölbe, valamint tekintete lett baljóslatú. – Nem járnál rosszul, hidd el. Soha senki nem törölne képen, amiért jogosan akarsz egy bolti szarkát lefülelni. Tudom, ez nem sokat számít neked, de ez csak a kezdet. Talán megkaphatnád a város feletti irányítást. Vagy éppen Alaszka államét. Az emberek birkaként hódolnának nekem, a farkasok hasonlóan. Az őrzők talán ellenállnának, de ugyan kérem, ellenem? – mutatott magára hitetlenkedve, közben szemeiben az őrült istenség újra fellángolt. - Némiképp úgy érzem, hogy nem kívánod teljesíteni a megbízatást – csalódottan nézte a hímet, akit elképzelt szmokingban és csokornyakkendőben lézerérzékelők között masírozni. A gondolat elég nevetségesen hatott. Valószínű, már az elsőnél megszólalna a riasztó. Viszont a protektorátus talán nincs ilyen biztonsági berendezéssel ellátva. Aztán végül szavakkal is ellentmondott neki. Ulfred szemei összeszűkültek, mérgesen fújta ki a levegőt, miközben a lágyan keringő energiái átmentek enyhén nyomasztó állapotba. Nem okozott újabb térdre kényszerülést csak nem volt épp kellemes, ahogy Ulfred sem volt épp mókás hangulatban. - A szellemek képesek ilyen „csodákra” – húzta el ujjait arca előtt, de nem változtatta át a képét, maradt a jó öreg germán, aki szellemből szabadulós dzsinnt játszott Lester számára. Anguta kicsit zokon vette, hogy a történetet nem hitte el, főleg azok után, hogy saját maga is a Vörös Hold áldozatává vált. Kicsit befogadóbb elmére számított. Meg egyébként is, vagy tíz percig agyalt, mire kiötlötte a mesét, amit Lesternek adott be. Kár, talán használni kellett volna nála is conotoxint, hogy lebénuljon, mint Henrynél. Nem az zavarta, hogy nem kémkedik neki, hanem, hogy nem hitte el egyetlen szavát sem, és azt ráadásul még ki is mondta. Innentől kezdve sajnálatos módon Ulfrednek le kell reagálni a hallottakat. A párkánynál ácsorgó nagydarab hímre nézett. Szemei fenevadjának sötétkék árnyalatában izzottak, tekintete méregtől torzult, kezei remegetek haragjában, azonban nem eresztette rá az évszázados energiákat, hanem benyúlt a zsebébe, és elővette faragókését. – Sajnálatos módon – szűrte fogai között – Jason rosszul választott, pedig szentül meg volt győződve, hogy alkalmas leszel a feladatra, de… de… úgy tűnik elkövette a harmadik hibáját is. Nincs szükségem rád Lester Jay Edison – arcának minden egyes izma haragtól táncolt, majd felemelte a faragókést. – Kotródj – üvöltötte, miközben szemmel alig követhető sebességgel, felkapva a fatrónus egy darabját a hím felé hajította. Hacsak nem hajol bele, akkor néhány centivel a füle mellett fog elhúzni. A szelét bizonyosan meg fogja érezni, ha esetleg figyelmét el is kerülné a röppenő tárgy. – Még mielőtt téged is megtalálnálak ölni – ezek voltak az utolsó szavak, amik Ulfred ajkait elhagyták. Kezében tartott rövidpengés kést egyetlen mozdulattal szúrta saját nyakába, aztán egy lendületes oldalirányú vágással elszelte a torkát. Nem aggódott amiatt, hogy meghalhat. Ugyan sok vért fog veszíteni, és lehet el is fog ájulni, de ha békén hagyják, pár nap alatt kiheveri. A fájdalom elöntötte egész testét, de Ulfred arcán pusztán gyűlöletes harag táncolt, ahogy vére feketén ömlött pulcsijára, majd a padlóra. Beszélni már nem bírt, jobb lesz minél előbb elesni úgy, hogy a légcsövébe csurgó vértől ne fulladjon meg. Néhány pillanat múlva Ulfred arca elenyészett és ismét Jason bágyadtan kókadt képe jelent meg, és azon nyomban a földre rogyott. Mellkasa alatt egy halom törmelék, amire direkt úgy esett, hogy a visszacsordogáló vér ne a tüdejébe jusson, hanem ártalmatlanul szaladjon ki a száján. Így is nehéz volt a levegővétel, de nem lesz itt gond. Hörögve öklendezett, miközben erőtlenül nyúlt a torkához, ami belül már be is forrt. Karját aztán erőtlenül a padlóra hullatta. Fene egye meg nyolcszáz évnyi regenerációját ilyen szituációkban, miért nem tud rendesen működni semmi sem? A szájából már nem ömlött a vér, de talán Lester nem veszi észre, vagy idejében lelép, és nem fogja furcsállni. Ájultat és haldoklót játszva a földön fetrengett és érezte, hogy közeledik ahhoz a ponthoz, ahol a sötétségbe fog merülni, és kezdte úgy érezni, hogy akár nem is lenne olyan rossz a halál. Akkor nem kellene feláldozni a saját fiát… Halkan lélegzett, észrevétlenül, de amint az ájulás magával ragadja légzése erőteljesebbé válik. Volt fedő sztorija a gyors regenerációra, a nyakából ugyan még folydogált a vére, de már csak alig, mégis túl sok vért vesztett ahhoz, hogy ébren tudjon maradni. Kíváncsi volt, mit fog tenni Lester. Vajon átlátva ezen a színjátékon is csalódottan magára hagyja, vagy esetleg megvárja mi lesz a vége? Nem tudta, de kezdte úgy érezni, hogy ez igen kevés jelentőséggel bír. Nyakának fájdalma kezdett tompulni, bár nem tudta eldönteni, hogy a gyógyulástól, vagy a közeledő eszméletvesztéstől.
- Hát aki vulkánra ül, ne csodálkozzon, ha kap egy meleg beöntést. Ez a történet a csodálatos, nem a tűzhányó kitörése. Döbbenetes és egyben undorító is kezd lenni, hogy egy elképzelt világban hisz ez a valaki itt előttem. Én meg adtam neki még 6 másikat és fogok is, mert szeretek ilyenekkel dobálózni. Elvitte a láva több várossal együtt. Naná. Én meg a pisai ferde torony vagyok, csak ki lettem egyenesítve. Hol tudnám megállítani ezt az elmebeteg ámokfutást? Az ilyenek akkor buknak el, mikor a valóság eléjük épít egy fekvőrendőrt és nem látják, mert épp másik városban vagy bolygón járnak. Jason egész jól alkalmazkodott a helyzetekhez, ez viszont talán nem fog. Mégse látom a helyes vágányt. Olyan vagyok, mint a legbizonytalanabb állatok, akik ugyebár a Mitévő Legyek? - Hogy egy kissé plasztikusabb képet fessek arról, amit te színielőadásnak nevezel, halld hát a történetet! A torkomat megjárta egy ezüsttőrt, mint merőkanál a húsosfazekat. Átszúrta és már akkor kétséges volt, hány percig fogok még élni. Aztán ellenfelem, kinek jobb első mancsát már lerágtam és csak idő hiányában nem került a gyomromba, faltörő kosnak használta az alkarcsonkját és benézett a gyomromba, hogy kipiszkálja belőle az aznap elfogyasztottakat. Az izomfal átszakadt, a húst megspékelte a félkar és vértengerben úsztam át a holtak földjére. Nézz egy kis horrort! Ha át tudom neki küldeni az emlékképet, akkor láthatja, hogy egy másik ugyanilyen Bestia végez velem és az utolsó emlékképem is feltűnhet neki. Az átváltozás nem, azt már nem bocsátom rendelkezésére. Még képes megkeresni az illetőt és felhergelni ellenem. Olyan szépen meghaltam, hogy azt tanítani kellene. Hónapokig feküdtem és faltam a húst meg a pihenést, hogy újra ép legyek. Az erdő népéhez csatlakoztam, mikor kihajítottak a hegyről, mint Taigetosz-pozitív spártai lurkót. Ez a hihetetlen vagy egy zombi a Krakatauról? - Ha lényegében erről van szó, akkor most szállj meg engem is! Fordíts szembe azzal, akit egyébként becsülök és töröld ki minden emlékemet! Széttárt karral várom, hogy erre ugyan mit mond. Semmit, igaz? Hatalmasabb Alignaknál. Ha ezt jövő tavasszal is benyögi, megkérem, hogy mondja le a szellemvilágban a Vörös Hold éjszakát érdeklődés hiányára hivatkozva. - Ha egy várost akarok marionettbábuként mozgatni, akkor majd kitanulom a bábozás művészetét. Nincsenek ilyen ambícióim. Ha már öreg leszek és iszonyú erővel bírok, akkor lehetséges, de most tudom, hány kiló vagyok. Még nem elég, a nyelvészet pedig nem egyenlő a nyalással, amit igencsak utálok. Kivéve, mikor nők csinálják rajtam vagy én bennük. - Némiképp sikerült megragadnod a valóság gyeplőjét. No lám, észrevette! Micsoda sólyomszemű, hogy fél óra után már rá is jött! Éles elméjénél csak az egója erősebb. Másik beépülőt kell keresnie. Én szívesen elintézném, hogy a farkasok tébolydábájba kapjon egy beutalót, de sajnos azt még nem építették meg. Halál kell az ilyennek, nem gumiszoba. Sajnos én nem tudom elhozni neki. - Csak hármat számoltál? Percenként követ el annyit, de a végefelé már elindulni látszott a fényes ösvényen. Készülök, hogy most mi következik. Ha kell, azonnal átvedlek bestiaruhámba, hogy foggal és körömmel, joggal és örömmel harcoljak. Fehér zászlót lengessen, aki üvegcsonttal született, én nem adom meg magam. Az arcán már kitört a háború, pszichoszomatikus alapon ráng az idegrendszerének minden végződése. A léc elől elhajolok, pont a másik irányba és figyelem, mi várható. Nem engem akar megölni? Teljes napfogyatkozás állt be nála... És most csak nézem azt a produkciót, amiért az úgynevezett body art képviselői rögtön beneveznék három szakmai versenyre és abból kettőt meg is nyerne. Az arcomon értetlenség látszik és egyben undor. Szánalmasságában gyomorforgató, hogy nem hittem el neki a mesevilágát és ezért inkább kiugrik a valódiból is. Hát akkor hulljon a férgese! Gyönyörűre festi a padlót, már az egykori trón darabkái alá is becsúszik a hömpölygő tenger bordósága. Ez igazi lesz, nem olyan Krakatau-feeling. Csak megrázom a fejemet, ahogy megcsap a fájdalom tetőfoka. Csípőre tett kézzel nézek egy darabig, aztán még figyelek. Ennyi? Szétrántják a függönyt és kinyitják a büfét, mivel vége az előadásnak? Tragikomédia volt ez, méghozzá az értelmetlenül sokkoló fajtából. - Az öngyilkos istenség figurájával legalább alkothattál volna valami érdekeset egy pszichiátriai eseten felül is. Adios, amigo! Miután láttam meghalni vagy legalábbis ahhoz közel kerülni a félig fehér, félig fekete farkast, aki pont olyan keszekusza, mint fejetlen torzó, én inkább kiugrom az ablakon. Nem bánom, ha újra megkeres. Nem követem el többet azt a hibát, hogy komolyan veszem. Ha az erejét akarja használni, megtehetné, de az ész útjain próbál járni. Ott pedig eltévedt, ahogy társastáncot árt az idővel. A mennyországot célozta meg, de még Mexikóba se jutott el, csak a halál torkáig. Nem hozta el a világvégét, hisz nincs rá igény. Lábaim az erdő aljnövényzetén landolnak. Egy nagy sóhaj, aztán röhögés, hogy belezeng a fák lombja és a mókusok bundája. Üvöltés és irány a város, ahol a lényeges dolgok történnek, ha úgy akarom. Fogalmam sincs, hogy ki volt ez és hogy merre rohant el Jason, mert nem bírom követni a nyomait. Ha újra összefutunk, majd megkérdezem, mi a fafúvósok mumusa vitte rá, hogy egy ilyen félkegyelműnek dolgozzon. Van az a pénz, de ezért mennyit ajánlhatott? A trükkre pedig mindig emlékezni fogok és még sokszor feladom magamnak rejtvényként. A tehén is bonyolult állat, de én megfejtem.
Kibukott angyal üvölt az égre Rázza az öklét és közben Festi az arcát fekete-fehérre
Szatírok álma szirének völgye Apolló torzó fejetlen Vénusz Táncol az idő körbe-körbe
Kiugrom nyomban a földszinti ablakon Hogy mondjam el hogy ördög vagy angyalom
Szerelmes ember a sötétben félve Mondja, hogy menjünk a mennybe De szerintem inkább Mexikóba kéne
Káosz Amigos vitorlát szélbe Mindenki él, nincs rá igény Hogy pont az idén legyen világvége
Kiugrom nyomban a földszinti ablakon Hogy mondjam el hogy ördög vagy angyalom
- Igazából a kürtő robbanása végzett velem, nem a magma – tette hozzá tárgyilagos hangnemben. Nem hisz neki, pedig ez még igaz is. Nem baj, legalább az inkognitója megmarad. Bár nem valószínű, hogy bármelyik őrző feljegyzésben benne lenne a halála, de a feltámasztása már biztos meglenne, és ha venné a fáradtságot utána érdeklődni… akkor sem kapna választ valószínű. Mindegy, ha nem akar hinni, hát nem akar hinni. Nem Anguta tehet róla, hogy mindent élből utasít el, amit mond. Ulfred elvigyorodott, ahogy az emlék az elméjébe tódult. Hang persze nem volt, de nem is volt rá szükség. Úgyis valószínűleg szóvirágokkal csatáztak, miközben egymást tépték. – Bámulatos – érzelemmentes vigyor terült szét arcán. – De, ha azt hiszed ez horror, akkor nem éltél még eleget. Ez csupán könnyed esti mese gyereknek. Xaviernek én vinnék a helyedben kárpótlásul ajándékot, amiért április óta csak ballal tudja kitörölni a seggét – az emlék egy plusz infót adott Angutának, mert arról nem tudott, hogy Lester tépte le Willburn csuklóját. Sajnálatos módon Tupilek nem regenerálta vissza az elvesztett végtagokat, és így a harcos őrző karrierje komolyan veszélybe került. Amíg a kúriában lábadoztak a többiek, természetesen a csonkolt őrző híre is eljutott hozzájuk. Az egyetlen szereplő, aki nem úszta meg „csupán” több hetes kómával. - Nem csinálok magamból bazári majmot a kedvedért – közölte lenézően, még ajkait is úgy tartotta, mint aki sokkal magasztosabb annál, minthogy bemutatót tartson saját hatalmából. Meg, hát amúgy sem tudná megtenni, de Anguta ebben a pillanatban megfogadta, hogy halála után, ha képes lesz rá, akkor meg fogja szállni Lestert, már csak azért is, hogy bebizonyítsa Ulfred hatalmát. Egyre inkább nem tetszettek a fiatal hím szavai, ezért horkantott egyet kijelentésére. Még, hogy kitanulni? Túl heves vérmérsékletű, hogy bábmester lehessen, és valahogy nem tudta elképzelni ezzel a testalkattal, hogy észrevétlen tudjon maradni bárhol is, hiszen a háttérből mozgatás legjobb módja, ha nem feltűnő az ember… vagy farkas. De Lester? Lester egy jelenség, hiszen már pusztán a beszédéhez is néha gondolkodni kell, hogy mit rejtett el a szóvirág között, és irtó ostobánk kell lennie valakinek, hogy ne emlékezzen rá. Ulfred haragos képpel bámult Lesterre, amiért a szolgáját pancsernek titulálta, Anguta pedig legszívesebben felvette volna a professzor alakját, hogy megint saját magával kelljen küzdenie, de most alul is maradjon.
Fátyolos kuszaságban jutottak el hozzá Lester szavai. Dobhártyáján saját szívverése dörömbölt, míg orrát saját vérének szaga töltötte be. Jól esne meghalni, de tényleg. Akkor nem kellene feláldoznia a fiát, nem kellene Alignakkal foglalkoznia és nem kellene egy feltehetőleg gyerekgyilkos professzorral bajlódni. Ezt elbaszta, nem kicsit, nagyon. Pedig remélte, hogy ezzel a húzással Jasont és Lestert közelebb fogja tudni tessékelni egymáshoz, de a professzor nem hitte el, hogy Jasont megszállta volna. Rosszul játszott, vagy talán túl sok hihetetlen elemet vitt be? Fene tudja, de mindegy is, ha megtévesztéssel nem megy, akkor majd erővel csikarja ki belőle életének történetet. De most egyelőre élje túl saját hülyeségét. Persze, ha meghal úgy is jó, de tudta, hogy nem fog. A szellemek nem hagynák, mert nekik szükségük van arra a kéjes gyönyörre, hogy saját maguk tegyenek el minden egyes alapítót láb alól. Lehunyt szemmel feküdt, de már nem jutott el tudatáig Lester röhögése, hiszen addigra a semmi és a sötétség körbeölelte. Zavaros álomban találta magát, de miután másnap felébredt semmire sem emlékezett álmából. Nyújtózva ásított egyet, majd a törött tükör felé lépett és megnézte nyakán a sebet. Meg fog látszódni néhány napig, de majd vesz fel sálat. Amúgy is elég hűvösre fordult már az idő. Az alvadt vérbe ragadt kést kibányászta és némi tisztogatás után zsebre dugta. Nem fogja mostanában Lester útját keresztezni, hacsak véletlen nem. Nem tudta, hogy mi legyen. Lester nem hitte el a mesét, így ha Jasonnal is ezen az úton maradna, ugyanúgy elutasításban részesülne, és akkor maradna az erőszakos kikérdezés. Végül is, gyorsabb és simább út lenne, mint a bizalmába férkőzés és az önszántából való megnyílás. Anguta sóhajtott egyet, és úgy döntött néhány órát még itt marad. Felkutatja a házat és keres valami kényelmesebb fekvőhelyet, mert a trónus törmelékein marhára elgémberedett mindene. A padláson volt egy rozoga heverő, tele pókokkal és bogarakkal, de a Teremtőt ez kevéssé érdekelte. Nincs olyan halálos méreg, vagy rovarcsípés, ami komolyan ártani tudna neki, így lazán belevetette magát az ágyba, és nézte, ahogy a reggeli napfényben felvillanó porförgeteg felszáll, majd ártalmatlanul visszahull rá. Behunyta a szemét és néhány percen belül ismét elaludt.
Van valami kifejezetten mókás és egyben drasztikus is abban, ha az ember fia részegen kezd el farkas alakban rohangászni az erdőben. Oké, nem voltam már annyira részeg, de például sikerült az egyik sziklásabb domboldalon lebucskáznom. Még mázli, hogy nem volt olyan mély, hogy a nyakam is kitörjem, így néhány lila folttal megúsztam, az ellen meg semmi kifogásom, szeretem, ha nem tökéletes minden. Már egészen elszoktam tőle, milyen az, amikor szar van a palacsintában, merthogy az utóbbi időben mondhatni egészen szépen helyrebillentek a dolgok és egészen nyugisnak voltak nevezhetők a mindennapjaim. Tény és való, hogy a sziklákon való bukfencezés azért messze áll attól, ami a nyár végén történt, mégis, ha képletesen és átvitt értelemben nézzük, ez is kellemetlenséget okoz. Teljes mértékben jól éreztem magamat, olyan könnyű és szabad volt a helyzet, a talpaim alatt ropogtak a gallyak és zizegett az avar. Nem volt tulajdonképpen vadászhatnékom, csak szimplán jólesett a rohanás és a pofámba csapó szél érzése. Komolyabb úti célom sem volt, csak mentem bele az erdőbe, lehetőleg elkerülve mindenkit. Éppen annyira nyitottam le a pajzsom, hogy érezzem, ha valakit el kellene kerülnöm, de egyébiránt nem foglalkoztam semmivel. Valahol tudat alatt munkált, hogy mindezek ellenére Jyotsanával szívesen összefutottam volna, hiszen baromi régen találkoztunk utoljára, de fogalmam sem volt, pontosan hol is keressem és legutóbb is az erdőben futottunk össze, talán szerencsém lesz. A következő képembe csapó faág viszont mintha ezt a vágyamat is kiverte volna a fejemből, ismét csak a rohanásnak éltem, elengedve minden gondolatot, hogy csak az a bódult, zsibbadt állapot maradjon a tudatomba, amit az alkohol idézett elő. Nem tudom, meddig szaladgáltam fel és alá, át a folyókon, le a domboldalakon, amikor a kiindulási pontomnál kötöttem ki. Még megvolt az összes kupacba rakott ruhám és a félig teli whiskys üveg is ott kacsintgatott rám. Hála égnek senki sem kószált erre, hogy megfosszon a ruháimtól és a piámtól. Elégedetten vetettem magam hasra a háztól jó néhány méternyire hát, szuszogva és kaffogva kicsit, hiszen elég sokat rohangáltam, hogy elfáradjak. Aztán gondoltam egyet és a hátamra gördültem, néhányat kalimpálva a lábaimmal. Mint egy hátára esett molylepke. Mondjuk nem tudom, miért asszociáltam erre, de inkább hagyjuk. Egy kis ideig a csillagokat bámultam az égen, tiszta megnyugtató volt a dolog. A fejem is valamennyire kitisztult a sok futkosásnak köszönhetően, ám a kellemes zsibbadtság továbbra is ott tanyázott a tagjaimban. Valami mocorgást hallottam kicsivel odébb, ám túlzottan nem zavartattam magam, túl kellemes volt a pillanat, így csupán oldalamra vágódtam el, mégis készen állva arra, ha fel kellene pattanni, ne tartson olyan sokáig. Mondjuk ilyen állapotban aligha lenne bárki ellen is esélyem, szóval bíztam benne, hogy békés szándékkal érkezik az illető.
Az utóbbi időben valahogy túlságosan sok olyan dolog történt, amiért úgy éreztem, le kell vezetnem a feszültséget. Nem velem, ez tény, de attól még hatással voltak rám. Ezen a ponton elgondolkodtam mondjuk azon, hogy vajon velem miért nem történik úgy igazán semmi világomat megrengető? Nem mintha nem lennék el tök jól az alkohol és a férfiak társaságában, de néha kevésnek érzem. Szeretném, ha valaki megfogná a kezem, és azt mondaná, elég, ez így nem mehet tovább. Ám ez idáig ilyen nem történt, nagyon szeretem Saraht, mindent feláldoznék érte, de ő sem az a felelős, helyes irányba terelő szülő, amiért mondjuk hálás vagyok, de most kicsit úgy érzem, hogy jó lenne behúzni a féket, különben kiégek. Ennyi idősen ehhez még rohadt korán van. Nem mintha annyira vágynék a helyes életre, meg iránymutatásra, csak most úgy érzem, hogy sok volt. Vagy csak nem ittam ma még eleget. A lényeg azonban az, hogy eljöttem az erdőbe futni egy kiadósat, és levadászni valami nagyot. Ezen már túl vagyok teleettem a bendőmet, jól is esett, bár nem volt oly rég Telihold sem, de ez most kellett a lelkemnek. Amolyan gyakorlásnak is betudható, bár már a vadászatban nagyon is jó vagyok, de a tökéletesség messze van, tán elérhetetlen is, ám törekedni lehet rá. A szarvas egyébként hozzám sem tudott érni, szóval egyetlen apró sérülés sem akad rajta, nem is baj, mert nem szeretem őket. Elviselem, ha kell, de jobb, ha minden épen a helyén van. Már épp azon gondolkodom, hogy elhúzok haza, mert nem szeretek annyira idekinn éjszakázni, más az, ha nem vagyok egyedül, és össze tudunk bújni, akkor elviselhető, de így nincs kedvem hozzá, inkább bemegyek az Upperbe még 1-2 órára akkor már, legalább nem harapom le senki fejét, mert egész békés hangulatban vagyok most. A ruháim felé közeledvén megérzem, hogy valaki van a közelben, ennyiből nem tudnám megmondani, ki az, de nagyon is kíváncsi vagyok, szóval el is nyargalok arrafelé, mert hát, sosem tanulok az ilyesmiből, az is lehet, hogy valaki olyan, aki nem szívleli a váratlan „látogatókat”. Nem gond, maximum kapok pár ideiglenes varratot, túlélem. Amikor előbukkanok a bokrok közül, a sötétben fürkészem a földön fetrengőt, de nem ismerős a farkasa, viszont az illata igen. Csak épp ötletem sincs, hogy az illat gazdája, akit felfedezni véltem benne, mit keres itt. Fairbanksben. Kissé döbbentem dermedek meg pár méterre tőle, majd teszem le a hátsóm, és farkammal sepregetem kicsit a lehullott avar leveleit. ~Hát te mit keresel erre, szépfiú?~ Nem hittem volna, hogy látom még valaha az életben, pedig igencsak kellemes éjszakát töltöttünk el együtt Anchorageban, már ha tényleg ő az, s nem valaki nagyon hasonló energiákkal. Az azért kicsit ciki lenne, de hát, olyan még nem volt, amiből ne vágtam volna ki magam.
A közeledő energiák egyre erősebbek lettem, pedig bíztam benne, hogy elkerül, vagy éppen nem vesz észre, bár nem tudom, mit vártam, hiszen nem tettem semmit az ellen, hogy megérezzen, még csak a pajzsom sem mozdítottam. Ahogyan viszont közeledett, orromba kúszott az illata, energiája pedig emlékeim csiklandozta, hiszen találkoztam már vele, ami azt illeti, elég élénken éltek bennem a képek, alkoholmámoros állapot ide, vagy oda. Hogy is tudnám elfelejteni? Mégsem reagáltam a közeledtére, csupán a farkam csaptam át a másik oldalra, amikor hallottam, hogy letette a formás hátsóját. Mármint, azt nem tudtam, farkasként milyen a hátsója, de emberi fogmájában határozottan csinos volt, így feltehetőleg ilyen alakban is az. Kell egy állapot, hogy ezen kezdjek el töprengeni, azt hiszem… ~ A béke és a gyönyör szigetét, de sajnos még nem találtam meg. Nem láttad esetleg útközben? ~ nyilván nem én volnék, ha nem valami ehhez hasonló, elmés mondattal nyitnék, de ha jól emlékszem, a nőstény nem éppen olyan, aki ne volna vevő a poénra. ~ Egyébként szippants pár mélyebbet a levegőből, vagy szaglássz meg közelebbről és egyből rájössz ~ legalábbis az egyik részére, de mégsem fogok azzal indítani, hogy ez egy hosszú történet. Meg azért valami normális dolgot is illik mondanom, ez pedig szerintem az, hiszen ha megérzi rajtam a falkaszagot, nyilván tisztább lesz neki is a kép. ~ Amúgy meg gyere nyugodtan közelebb, nem foglak megenni. Tök jó így heverészni, még akár csillagokat is bámulhatunk együtt. Az úgyis olyan nyálasan romantikus ~ nevetős volt a hangom, emberi alakban valami pimasz és cinkos mosoly kúszott volna a képemre. Nem erősségem a romantika, szerintem a nősténynek sem, így nem hiszem, hogy kellemetlenül érintené, amiért leszóltam az enyelgést. Mindenesetre a fejem úgy fordítottam, hogy rá tudjak nézni, kíváncsi voltam a reakcióira, no meg arra, közelebb merészkedik-e egyáltalán, vagy megmarad távoli szemlélőként.
~Pont most ült le eléd.~ Nem is én lennék, ha nem dobálóznék ilyen szavakkal. Egész egyszerűen pofátlanul magabiztos vagyok, ledobva minden pár perccel ezelőtti elmélkedésemet a nem jó ez így témaköréről. Igen, nem tehetek róla, nagyon is könnyű kirángatni ebből, és sokszor elég hozzá egy jó pasi. Felszínes vagyok? Közel sem, csak épp a mélységeket nem vagyok hajlandó megélni, mert elég volt már belőlük. Most élvezem az életet, és kész. Ha már így megtette a javaslatát, könnyedén közelebb lépkedek hát hozzá, és beleszimatolok a levegőbe, az energiáimba hamar meglepettség szikrái vegyülnek, borostyán tükreimmel vizslatom a pofáját. Mi a fene? ~Na erre sosem kötöttem volna fogadást. Mi történt, Mr. Független?~ Érdeklődőm, és persze, hogy nem vagyok rest letenni magam mellé, sosem voltam szívbajos, s miért is ne mernék odamenni? Nem félek tőle, s ha esetleg zavarna, hogy idősebb, akkor sem tenném, mert falkatársak vagyunk. Egészséges bundatépés persze mindig szóba jöhet, de a mi kis történetünk nem pont így kezdődött, nem hiszem, hogy most attól kellene tartanom, hogy példát akar statuálni. Még nem is pofáztam vissza, jó, ami késik, nem múlik. ~Igen, épp arra gondoltam, hogy milyen csodálatos is lenne az együtt csillagbámulás.~ Határozottan nevetséges, tényleg nem vagyok romantikus alkat, biztos van olyan részem, ami szomjazza a gyengédséget, meg minden ilyen maszlagot, de az már igencsak rég nem került előtérbe, tán már ki is pusztult. ~Szóval ez csak felfordult teknős állapotban működik?~ Kérdezek rá, és én is a hátamra gördülök, úgy bámulom hamarosan az eget. A csillagokat bírom, szépek és elérhetetlenek, különlegesek, s persze az életünket annyira befolyásoló Hold kispajtásai. ~Mi vett rá?~ A falkára… szerintem tök egyértelmű, ha mégsem, majd magyarázom, mondjuk nem vagyunk éppen bizalmi viszonyban attól, hogy átszeretkeztünk egy éjszakát… Nyami… de azért bepróbálkozom, hátha.[/color]
~ Akkor máris szerencsésnek érzem magam, hogy éppen beléd futottam. Vagyis te futottál belém, részletkérdés, de így elkönyvelheted magadnak, hogy máris szebbé tetted a napom ~ könnyedén vettem a lecsapott magaslabdát, sőt, kifejezetten tetszett is. Igazándiból nem is vártam mást a nősténytől, gondolatban már csibészes vigyorra húztam a számat. ~ Nem vagy vele egyedül, ne aggódj ~ morogtam az orrom alatt, mert igazság szerint az első falkám elhagyása után tényleg nem is állt szándékomban csatlakozni egy újabba és most sem volt igazándiból túl sok lehetőségem. ~ Elcsesztem, az történt ~ nem éreztem úgy, hogy kellemetlen lenne beismerni, főleg úgy, hogy a részletektől még javában messze voltunk. A nőstény is falkatag volt, akár hallhatott is róla, ha meg nem, akkor nem is telne sok idejébe utánajárni. Akkor meg inkább egyszerűbb, ha tőlem tudja meg a pontos részleteket, nehogy nekem itt valami idióta pletykák szárnyra keljenek rólam, a családomról és a csatlakozási indokaimról. Bár amíg nem kérdez konkrétabbat, addig én sem fogok magamtól belemenni a részletekbe, ezen a téren nem vagyok pletykás vénasszony. ~ Nagyszerű, akkor máris egy rugóra jár az agyunk! Gyere, nyugodtan hozzámbújhatsz ~ cukkoltam, persze közben én is kicsit közelebb araszoltam hozzá, lássa, én benne vagyok a dologban, nehogy nekem aztán azt higgye, hogy csak szórakozom vele, mert közel sem így volt. ~ Igen, valami olyasmi. Bár nekem a hátára placcsant molylepke jutott eszembe erről az állapotról, de tény, a teknős találóbb ~ rötyögtem magamban, de a jókedvem egyértelműen érződött a hangomból és az energiáimból is sütött. Kifejezetten ötlet volt ilyen messze kóborolni. ~ Nem volt más választásom. Meghuzgáltam az alfa bajszát, onnantól pedig nem volt visszaút. Vagy csatlakozom, vagy eltesz lábalól, én pedig szeretem annyira az életem, hogy inkább a szabadságom adjam fel érte ~ noha a teljes igazságtól még ez is távol állt, de már jóval közelebb kerültünk a tűzhöz. ~ Finomat vacsiztál? ~ érdeklődtem én is, bár nem a tématerelés volt a szeándékom, csak ne már végig rólam beszéljünk. ~ Van egy fél üvegnyi whisky a cuccaim mellett, ha esetleg megszomjaztál volna ~ ajánlottam fel nagy lelkesen, hiszen miért is ne? Nem leitatni akartam, csupán próbáltam jófej lenni.
~Nahát, micsoda öröm ez nekem.~ Nem sűrűn fordul elő jellememből adódóan, hogy bárki napját szebbé tenném, már csak modoromból kifolyólag sem. Én elvagyok ezzel a ténnyel, mások talán annyira nem. ~Ez elő szokott fordulni a legjobbakkal is. Amúgy, közel két évvel ez előttig nekem sem volt róla lövésem, milyen falkában, de szerintem nem olyan gáz. Főleg, ha nem kell tömegszálláson lakni.~ Én arra nem igazán vágyom, hogy minden lépésemnél felbukjak egy falkatagban, az valahogy nem az én világom. Még így is relatíve gyakrabban ütközöm velük, mint amennyi még kényelmes volna. Ezt azonban nem emlegetem, még a végén kiraknak, márpedig Saraht nem hagynám le semmi pénzért. ~Az a kiscsaj... Sienna? Van valami közöd hozzá igaz? Gondolom, miatta van... Vagy ő lett miattad kölyök? Rendesen belenyúlhattál a tutiba.~ A kiscsajban részemről nincs semmi lenéző, kinéz vagy tizenötnek, egy perccel sem többnek, egyébként semennyire sem ismerem, hogy ítélkezzem felette, nem vagyok olyan típus, de ha egyszerre van köze Danielhez és Castorhoz, akkor nem lehet egyszerű helyzetben. ~Mindig ezek a felelőtlen kijelentések...~ Ha már így kimondta, hát bújok is, kellemesen melegít a bundája, s gondolom ez fordítva is igaz. ~Hát a hátára placcsant molylepke azt hiszem, már nem kelne fel onnan.~ Állapítom meg vigyorogva, mert az bizony tény és való, hogy igen sérülékeny egy dög, a teknős páncélja azért igen szépen megvédi őt a külvilágtól. ~Nekem sem volt, helyettem a Teremtőm döntött, bár én nem bántam, akkor csak az volt a lényeg, hogy ne lökjön el magától.~ Most már megkérdezném, hogy nem lépünk-e le inkább. Nem azért mert olyan rosszul érezném magam közöttük, egyszerűen nem igazán az én világom. ~Szarvast, mennyei volt.~ Forgolódok kicsit elégedetten, a bendőmön látszik, hogy meg van tömve rendesen, és a hangulatomban sincs hiba. ~Egy kis szesz mindig jöhet.~ Noha sok kedvem nem volt még eltúrázni a cuccaimig, majd visszajönni, de lehet, hogy nem fog zavarni a ruhátlanság, elvégre, miért is zavarna... Szívbajos fajta már rég nem vagyok, ő pedig már bőven sokszor látott meztelenül. ~Na jó, túlságosan csábító az ajánlat.~ Felpattantam hát, az orromat követve kilyukadtam a motyójánál, és ott visszaváltoztam emberi alakomba, és már vettem is elő az alkoholt, hogy szinte rögvest igyak is belőle, közben lépkedve vissza Danny felé.
~ Nem sűrűn fordul ilyesmi elő veled? ~ alapjáraton sem fogtam vissza szinte soha magam a kérdések, szavak területén, hát még most, mikor volt még bennem némi alkohol, ami rombolta a gátlásaimat. Nem sok volt belőlük mondjuk alapból se. ~ Szóval már két éve élsz a falkával? ~ talán másnak nem olyan sok, de nekem, aki mindig is a szabadság híve volt, ennyi falkában eltöltött év igenis soknak számított. Pláne egy olyan nőstény esetében, mint Yvonne, merthogy nem igazán néztem ki belőle, hogy ő is annyira rajongana a kötöttségekért. ~ Amúgy a tömegszállás tényleg gáz, ezért hálát tudok adni, hogy nem kellett bevonulnom. A közös fürdőt viszont sajnálom… ~ nem is én lennék, komolyan mondom… ~ Az a kiscsaj történetesen a lányom és igen, miatta van. De ez egy hosszú és kacifántos történet, ráadásul semmi másról sem szól, csak a fiatalabbik Corvin szenvedéseiről és rengeteg sok veszteségről, úgyhogy nem untatnálak vele ~ persze ha érdekli, hát nem fogom magamban tartani, amúgy sem volt titok szerintem a legtöbb falkatag előtt, hogy mi történt. Úgy tűnik, Yvonne-ékat kikerülte a teljes igazság, de ha tényleg nem tömegszálláson laknak, akkor talán nem is olyan meglepő. ~ Felelőtlen? Kérem szépen, ez teljesen tudatos volt! ~ bújtam én is közelebb, amikor ő is hasonlóan tett. Melegített és jól is esett a közelsége, annak ellenére, hogy nem vagyok egy romantikus alkat. Néha kellenek az ilyen pillanatok is, főleg, amikor még halvány alkoholmámoros köd ül a farkas agyán. ~ Tudod milyen szívós dögök tudnak azok lenni? Bár tény, ha istenesen odaplaccsantom, akkor valóban nem kel már fel onnan. Egyébként.. miért is beszélünk erről? ~ hangom jókedvről tanúskodott, nem kívánkoztam mélyebben belemenni ebbe az egész molylepke témába, mindenesetre kifejezetten szórakoztató volt a helyzet. ~ Akkor akad bennünk közös. Egyébként ennyire ragaszkodsz a Teremtődhöz? ~ érdeklődtem udvariasan és kedvesen, mert valóban kíváncsi voltam. Falkatársak lettünk, csak nem olyan nagy baj, hogy szeretném jobban megismerni, nem igaz? Amúgy is csinos nőstényről beszéltünk, még nagyobb volt hát az érdeklődésem felé. ~ Utólag is egészségedre! Én még nem vacsiztam, csak rohangásztam össze-vissza ~ ismertem be, mintha olyan nagy bűn volna. Majd ha jobban kitisztul a fejem, tényleg kell valami kaja is, igencsak jobban érezném magam tőle. Nem kellett sokáig noszogatni, hogy igyon egy keveset, az pedig kifejezetten örömömre volt, hogy nem zavarta a ruhátlanság. Engem sem zavart, ha valaki kérdezné… Szóval alighogy elindult, mentem én ám utána, hogy szinte egyből váltsak én is alakot, így már mögötte álltam, amikor magához marta az üveget. Megfordulni sem engedtem, hátulról siklott egyik kezem a vállára. - Túl sok itt a csábító ajánlat - mondtam ezt már közvetlen a fülébe. Noha ő nem volt ajánlat, legalábbis nem ajánlotta fel magát, már ha a szó szoros értelmében nézzük. Mert az, hogy meztelenül ácsorgott előttem, véleményem szerint nagyon is annak minősült. - Hmm, kifejezetten ízletes! - suttogtam ezt immáron a bőrébe, ahogyan előredöntve a fejem ajkaimmal nyakának ívét kóstolgattam, lefelé haladva apró csókjaimmal a válla felé.
~Nos, nem. Nem vagyok a legkellemesebb jellem kerek e vidéken.~ Engem ez nem zavart, és különösképpen az sem érdekelt, hogy sokan ténylegesen így gondolkodtak rólam. Távolabb lehet menni, ha bárki köreit piszkálom, és kész. Szerencse, hogy Daniel nem tartozik ezen egyedek közé. ~Igen, pontosabban a része vagyok, de nem élek velük.~ Azt nem igazán tudom, hogy számára a kettő egy és ugyanaz-e, de inkább maradjunk az igazságnál. A lényegen egyik sem változtat, falkatag vagyok, és kész. ~Nem tudom, én úgy hallottam, hogy ott sem a közös pancsi a divat, zárható az ajtó.~ Már, ha valaki nem felejti el, ha igen, akkor magára vessen, én ugyan nem bánnám, de nálam csak szemérmesebb egyedek lehetnek. ~Wow. Na ezt nem gondoltam volna. Jól van, ahogy gondolod, a lélekápolás úgysem tartozik az erősségeim közé.~ Nem fogok erőszakoskodni, amúgy meghallgatnám, de azontúl, hogy ott vagyok, sokat nem tudnék kezdeni a dologgal. Nem olyan egyszerű lelki szemetesládaként funkcionálni, túl sokáig voltam viselkedéselemző, egyelőre még nem tudok elvonatkoztatni tőle. ~Az a jobbik eset.~ Igazság szerint az ilyen bújjunk össze dolog nálam sem volt téma, de olykor, nagyon ritkán jól esett, csak legyen elég vonzó számomra a pasas, vagy jelen esetben farkas. ~Tudom is én, te hoztad fel.~ A molylepkék a továbbiakban engem sem érdekelnek túlzottan, ahhoz azért a semminél többet kellett volna innom. ~Eléggé bírom a fejét, igen, meg aztán, akárhonnan is nézzük, kihúzott a szarból, szóval sokkal jövök neki.~ Ez elég lepkefing megfogalmazása annak, hogy ő számomra a legfontosabb, de ilyen szinten senkinek sem nyílnék ki, még Sarahnak sem mondanám ki ennyire konkrétan. Ez olyasmi, ami az én legbelsőbb magánügyem, sosem tartottam jónak, ha valaki ennyire kiadja magát. ~Akkor gondolom mostanra már kirohangáltad magas.~ Még szép, különben nem fetrengene itt ilyen nyugisan, én a magam részéről tele bendővel ma már sehova, maximum haza. Inni viszont ezer örömmel, bármikor, szóval mentem, a pőreség meg természetes volt már egy ideje, s a társaságában még azért sem kellett aggódnom, hogy esetleg zavarná a téma, mert tudom, hogy határozottan nem így volt. - Ohh, hát beszélt itt bárki bármikor ajánlatról? Szemtelen kérdésemet aligha lehetett komolyan venni, ami jó, abból többet akarunk, nemde? Teljesen egyértelmű, Daniel pedig igencsak kellemes példánya volt a férfi nemnek, szóval vélhetőleg akkor is elcsábultam volna, ha ennél jóval feszesebbek az erkölcseim. Ittam, egészen nyugisan, s ha már elkezdett csókolgatni, gondoltam tegyünk rá egy lapáttal a dologra, a szesz úgyis nálam volt. Hagytam, hogy szépen lassan végigcsorogjon az államon, le a nyakam ívén, s onnan megtalálja az utat kebleim halmáig. Ez már valóban nevezhető ajánlatnak, miképpen az is, hogy szemérmetlenül toltam hátrébb a csípőmet, éppen csak hozzáérve, de kétség sem férhetett hozzá, hogy nemet nem mondanék. Bolond lennék bármi jónak elrontója lenni.
~ Nem is értem… ~ forgattam meg képzeletben a szemeimet. Nekem kifejezetten szimpatikus volt akkor és most is, bár lehet én sem vagyok túl kellemes jellem, vagy csak velem máshogyan viselkedett… Fene tudja, amíg nem akarja beverni az arcomat, addig nincsen gond. ~ Milyen szemérmes népség! ~ háborodtam fel megjátszottan. Én tuti nem zárnám az ajtót magam után és mindig kipróbálnám, valaki nem felejtette-e el, de ez én vagyok, másnak nyilván elég a mások előtti meztelenkedés az alakváltásokkor. ~ Mindenkinek vannak olyan dolgai, amit nem szívesen tereget ki a publikum előtt ~ vontam volna vállat, ha emberi alakban lettem volna. Nyilván nem hangoztattam orrba-szájba, hogy Sienna a lányom, most meg már igazándiból mindegy volt, a falka védelmét élvezte, Yvonne meg amúgy is falkatag volt, szóval nem paráztam semmitől. ~ Amúgy sem kell a kicsi lelkemet ápolgatni ~ jegyeztem meg mintegy mellékesen, már megtette a tulajdon lányom, úgyhogy jelen pillanatban egészen rendben voltam. ~ Az király dolog. Én mit meg nem adnék, ha újra találkozhatnék a Teremtőmmel! ~ ugyan nem sóhajtottam, de eléggé odaképzelhető volt a szavaim végére. Az én Teremtőm már régen halott, legalábbis Jyotsana elmondásai szerint, aztán szimpi volt annyira a nő, hogy higgyek a szavainak, pláne, ha vérvonalbeli rokonságban is állunk egymással. ~ Igen, teljes mértékben. Bár majd egy vacsikört még futnom kell, mert nagyon keményen meg lehet ám éhezni a sok futkorászásban! ~ mintha amúgy ezzel ő ne lenne tisztában. Sebaj, most nem érdekelt semmi ilyesmi. Mentem inkább utána, hogyan felállt a piáért. - Nem, de az, hogy meztelenül riszálod nekem itt a feneked, igencsak ajánlatnak tűnik - osztottam meg vele a véleményemet a dolgot illetően. A csókok közepette hamar megéreztem ám az alkohol szagát, felpillantva pedig láttam is a szesz útját; kifejezetten csábító volt. Pláne, amikor hátrébb tolta a csípőjét, éppen csak hozzámérve. Ajh, te nőstény, tudod te, mivel hergeld a hímeket! Elé léptem, hogy csókjaimmal az álláról lopjam el a whisky ízét, majd lejjebb hajolva tapasztottam nyelvem keblének egyik halmára, oda, ahol még láttam a nedvességet, majd nemes egyszerűséggel felfelé haladva nyaltam le a kicsordult alkoholt, hogy aztán elégedetten csettintsek egyet a nyelvemmel. - Kifejezetten ízletes - néztem a szemeibe, miközben egyik kezem a derekára siklott, hogy némileg közelebb húzzam, majd fordultunk és ha már olyan közel voltunk az elhagyott ház falához, hát léptem, úgy, hogy a háta a hideg falnak nyomódjon. - Lehet repetát kérni? - húzódott féloldalas mosolyra a szám, szemeimben pimasz fény csillant.
Erre csak legyintettem volna emberi alakomban, vagy épp vállat vonok, mert engem meg egyszerűen nem érdekelt, ha valaki nem kedvelt, szíve joga, de a viszonzáson ne lepődjön meg. ~Most mondd meg, érthetetlen.~ Engem sem zavarna a közös fürdő, szíves örömest csatlakoznék. Tudom, hogy erkölcs terén nem kaptam túl sokat, de ez nem zavar. Élvezem az életet, akinek ezzel baja van, bekaphatja. ~Ez tény és való.~ Nekem per pillanat nem voltak éppen fajsúlyos titkaim, de ki tudja, mikor jön el az a pillanat, hogy az én életem is totális káosz lesz. Azért remélem, ez nem fog megtörténni, mert nem rajonganék különösképpen a gondolatért. Jó nekem így, tökéletesen elégedett vagyok az életemmel. Néha eljátszogatok a gondolattal, milyen lenne, ha akadna egy férfi, aki többet akar, s akitől én is többet akarhatok, de Sarah példájából okulva mindig elhessegetem a témát. ~Szerencse, mert ahhoz nem értek.~ Lélekápolásban jeleskedjenek azok, akik nálam sokkal finomabb természettel lettek megáldva. ~Meg tudom érteni ezt a vágyadat.~ Sokáig én is nélkülöztem Saraht, de elhibázott döntésnek bizonyult, többet nem tenném meg, ebben biztos vagyok. Erről azonban ritkán fecsegek, épp elég volt annak a Rowenának a faggatózása is. ~Meg úgy amúgy is szokás vacsorázni.~ Emberi alakomban nevetek már fel a mondandóm végén, s azt azért nem teszem hozzá, hogy más egyéb után is meg tud ám éhezni az ember, épp elég, hogy megvillantom magam neki hátulról. Tudom, borzalmas vagyok. - Nahát, nem hittem volna. Mímelek ártatlanságot, ami meglehetősen távol áll tőlem, távolabb nem is nagyon állhatna, szóval nyilván nem lehet komolyan venni sem. Amikor aztán megáll mögöttem, nem vagyok rest tüzelni a helyzetet, ha már mindketten meztelenek vagyunk, nem árt feleleveníteni azt a szép estét. Nyelek egyet, mikor mellemet becézi ajkaival, ölem megfeszül a tagjaimat hirtelen lerohanó vágytól, néha azt kívánom, bár ne lenne ilyen könnyű vele, de basszus az. - Valóban igen kellemes minőségű anyag. Épp úgy beszélhetek magamról is, mint a szeszről, nálam mindkettő belefér. Elvigyorodtam, mikor a falnak nyomott, egészen felajzott a meztelen teste az enyémen, elégedetten markoltam a hátsójába, és röpke, heves csókot loptam, hogy aztán elválva tőle aprót harapjak belé. - Ohh, hogyne, van még bőven. Emeltem ismét ajkamhoz az üveget, s egy korty után nyakam ívéhez érintettem, hogy ismét végigcsorgassam magamon, kicsit bátrabban megdöntve, hogy lefolyjon a hasamig is, illetve, ha nem elég gyors, még lejjebb vándorolnak az alkoholcseppek, olyan terepre tévedve, ami szintén igencsak kellemes perceket ígér...
~ Pedig a közös zuhany eszméletlen jó móka ~ félreérthetetlen utalás volt, hiszen mi már kipróbáltuk és tényleg nagyon jó volt. Valóban érthetetlen volt számomra is, bár tény, vannak túl viráglelkű egyedek is, még szerencse, hogy se én, se a nőstény nem tartoztunk közéjük. ~ Köszi. Bár sajnos én már nem találkozhatok vele, szóval.. ~ vonogatnám a vállam, ha lehetséges volna, így azonban csak marad a szavakban megülő némi keserűség érzete. Már nem olyan szar érzés, régebben az volt, de olykor azért rám tör a hiányérzete, főleg akkor volt szar, amikor megtudtam, hogy meghal. Sebaj, legalább szép emlékeim vannak róla. ~ Igen, ahogyan mondod. És most kifejezetten egyre éhesebb leszek ~ nem kell ám mondania, tudom, hogy nem csak a szarvasra lehet megéhezni és így, hogy előttem riszálja magát… Hát nincs szükség szavakra, szerintem ő is érti, mire célzok. Megyek is hát utána, nem fogom itt az időt húzni. - Ismered azt a mondást, hogy valaki olyan tiszta és ártatlan, mint a ma született bárány? Hát te nem vagy és az előbbi kijelentésed sem volt az - suttogom immár a bőrébe, piszok mosollyal a képemen. Nyilván nem kell ezt se túlmagyaráznom, számomra az alakváltása felhívás volt keringőre. Bár ha itt tartunk, nyilván nem gondoltam, hogy farkas alakban fog inni az üvegből, amikor felajánlottam neki. - Egy rossz szavam nem lehet ellene - se a piára, se a bőrének ízére, de ha már ő is kétértelműen fogalmazott, én magam sem teszek másként. Tüzeli a helyzetet, nem is vártam volna tőle mást, de én is megteszem aztán az első lépést, kebleit veszem célba, mégsem viszem egyelőre túlzásba, csupán nyelvem húzom végig az egyiken, hogy aztán felfelé haladjak, mígnem elérem a szája szegletét. A falhoz nyomtam, láttam rajta, hogy tetszik neki és nekem sem volt semmi kivetnivalóm az ellen, hogy egymáshoz értünk, hogy keblei a mellkasomnak nyomódtak. Kéjenc vigyor szaladt a képemre a markolását követően, a csók és a harapás pedig csak tovább fűtötte vérem. Ismét csillant az alkohol, szemeimben ezzel pedig a pimasz fény, ám ahelyett, hogy a bőrét érintettem volna, inkább ajkaira hajoltam rá, vad csókra hívva, had folyjon csak lejjebb addig az a whisky.. Ezúttal én búcsúztam egy apró harapással, hogy aztán az alkohol útján haladjak végig ajkaimmal, egyre lejjebb és lejjebb. Kebleit szinte csak megérintettem, bízva benne, hogy húzhatom vele kicsit az idegeit és tovább fűthetem a vágyát, két kezemmel fogtam rá a csípőjére, amikor a köldökéhez értem, majd ahogyan haladtam lejjebb, már letérdeltem elé, ha eddig mással nem, hát ezzel biztosítva a következő lépésemről. Míg egyik kezem továbbra is a csípőjén pihent, másikkal az egyik combja alá nyúltam, hogy kissé felemelve azt a lábát biztosítsak könnyű hozzáférést magamnak. Nem is vártam hát sokáig, arcom combjainak tövébe fúrtam. Kezemmel biztosan tartottam a combját, mintha csak azt akartam volna megakadályozni, hogy elmozduljon, ám szinte nekem is szükségem volt rá, hogy kapaszkodhassak valamibe. Engedd, hogy elvegyem, amit akarok és élvezd, ahogyan megteszem. Akkor szakadtam csak el ölétől, amikor úgy éreztem, sikerült pattanásig feszíteni a húrt, apró csókokkal indultam el ismét felfelé, cirógatva kicsit a köldök tájékát, ám utam véget ért a keblek halmainál. Nem bírtam tovább, akartam őket, mindkettőt egyszerre, mert amíg az egyiket ajkaimmal kezdtem falni, addig a másikra kezemmel markoltam rá. Csípőmet előrébb toltam, had feszüljön csak ölének, had érezze, mennyire készen állok. Nem sokáig fogom már én se bírni, de erre még szükségem van. És vajon te, Yvonne, te meddig bírod ép ésszel, vagy éppen türelemmel?
~Ezzel mélységesen egyetértek.~ Az már feltűnt, hogy egyébként egy követ fújunk Dannyvel, és ez amúgy tök jó. Sarahval is egyetértek a legtöbb dologban, de ő mégiscsak a teremtőm, nem mondhatok neki akármit, mert lehet rossz vége is. Meg valljuk be, nem is néz ki olyan jól, mint a hím, de az én bajom, nem bukom kifejezetten a nőkre. Nem mondom, hogy sosem próbálnám ki, de azért nagyon hiányozna valami a lábuk közül. ~Sajnálom, az tényleg szar lehet.~ Nem disztingválok, már csak azért sem, mert jobb szó nem jut eszembe rá, én nem is tudom, mit csinálnék, ha Sarah meghalna, tavaly is a frász kerülgetett, mikor majdnem megtörtént. Nem bírnám ki, oké, adom itt a független, nagypofájú, minden mindegy picsát, de ő nagyon is számít. Összeomlanék, hogyha gyászolnom kellene, szóval remélem, nem tervez hasonlót mondjuk úgy az elkövetkezendő… soha… ~Szerencsére a legtöbb éhséget elég könnyű csillapítani.~ Bárki, bármit is mondjon, szexre találni valakit könnyebb, mint lemenni kenyérért a boltba, legalábbis nekem ez az általános tapasztalatom. Ha akarok valakit, akkor azt megkapom, még csak megfeszülnöm sem kell érte. Tudom, nem mindegy, hogy jó bőrnek születettem, és benne is vagyok szinte bármiben, de én így szeretem élni az életem, szóval örvendek mások laza erkölcseinek is. - Még szép, nem is rólam írták. Nevetem el magam, de hamar belehal a kacagás a felszökő sóhajomba, mert az előbbiek bizony rá sem igazak, ártatlan lélek így nem csókol vágyat a bőrömre, de sosem hittem azt, hogy az. Szívesen keringőzöm, nincs ebben semmi hiba, ezt szerintem már megtapasztalta, és sajnos túl jól éreztem ahhoz vele magam, hogy csak úgy nemet mondjak. Nem is szoktam, vannak, akikkel működik ez a csak szex téma, akikkel nem, azoktól meg távol tartom magamat, biztos, ami biztos alapon. - Reméltem. Mondjuk, a piára aligha lehetne, ő hozta, rám meg ne legyen, mert… nos, szerénységem páratlan, nem is lehet. Ettől még teljesen biztos vagyok benne, hogy szépen lassan el fogom veszíteni az irányítást, mert vannak dolgok, amik közepette igencsak könnyű minden téren felém kerekedni. Az a vigyor, te atya ég. Azt hiszem, igencsak elveszett lesz az a nő, aki bele fog szeretni, ha ugyan nem hevernek már utána alaposan összezúzott szívek. Vannak, akiket nem lehet megkötni, mert akkor valami meghalna bennük. Szerintem ő ilyen, s mi tagadás, magamat is ilyennek gondolom. A whisky könnyedén siklik lejjebb, míg vadul csókoljuk egymást, de már nincs ruha, mit tépni tudnék lefelé, csak a meztelen bőrét érinthetem, karcolhatom közben. Már el is felejtettem, mennyire imádtam minden porcikáját. Büntetés a női nemnek az ilyen pasi, egyszerűen eszméletlenül néz ki. Hülye lennék elmondani neki, így is elég pofátlan. A falnak ütődik a fejem, ahogy lejjebb halad, kéjes vigyor kúszik vonásaimra, könnyed, gurgulázó kacagás szakad fel belőlem, mikor ingerel, majd ajkaimat összepréselve várom, hogy bevégezze az útját. A szívem hevesen ver, a levegő az őszi hideg ellenére is túlságosan forró, úgy érzem, menten elszáll az agyam. Basszus, igazán maradhattál volna Anchorageba, most, hogy bírjam ki enélkül? Megadtam magam neki, mert ha akartam volna, sincs szabadulás, de őszintén, bolond az, aki ettől menekülne. Nekem nem volt kapaszkodóm, csak abban bízhattam, hogy nem adja meg magát az a lábam, amin állok, vagy hogy megtart engem is. A fal durván dörzsölte a hátam, de semmi sem volt ahhoz képest, hogy az ölem szinte felrobbant a vágytól. Nem került sok időbe, míg érezhetően közel érkeztem ahhoz a ponthoz, amire minden nő éhezik, és ő pont akkor hagyta abba, nyilván direkt, én is így csinálnám, ettől még panaszosan nyögtem fel, nem a türelmemről vagyok híres, és csak még elveszettebbnek éreztem magam, amikor a melleimet kényeztette, s amint a csípőjét nekem feszítette, már le kellett hunynom a szemeimet, hogy legalább a látvány ne vegye el az eszem. Felnyögtem, és nem bírtam tovább, hogy ne érintsem én is, bár szüksége nem volt rá, de a kezemben akartam tartani, hergelni, ahogy ő teszi azt velem, érezze csak, milyen, amikor már pattanásig feszült minden, az utolsó pillanatig, mikor már legszívesebben ordítana a vágytól a másik. Addig. A beteljesülés gyönyöre felér az oda vezető úttal, az őrült akarommal, csináld már, tedd fel a pontot az i-re, olvadjunk egymásba, és szűnjön meg a világ egy kicsit teljesen. Belesüketülök saját izgatottságomba, csak az illatok, érintések vannak, és a sürgető kényszer. Türelem már rég nincs… ép ész pedig soha nem is volt.
~ Az. De nem számít, már nem. Legalábbis nem annyira, mint régen ~ azért érezhető volt némi változás az energiáimban, de nem akartam erre több időt fecsérelni. Elveszítettem a Teremtőmet akkor, amikor kidobtak a falkától és tavaly biztossá vált, hogy tényleg meghalt. Szívás. De már nem kesergem miatta, az első évek voltak borzalmasak, most már csak valami tompa sajgás, ha éppen eszembe jut. Nem is ezért vagyok itt. ~ Hála a magasságosnak! ~ nevetős hanggal válaszoltam, belepusztultam volna, ha ezen éhségemet nem tudtam volna csillapítani, vagy egyszerűen csak lepattint. Nem biztos, hogy képes lettem volna visszafogni magamat, úgyhogy így mindketten jobban jártunk, azt hiszem. Még mázli, hogy Yvonne nem olyan típus, aki nem kapható egy ilyen kis lakmározásra. - Az én legnagyobb szerencsémre - válaszoltam pimaszul, bár mivel mögötte álltam, a képemre kúszó féloldalas mosolyt nem láthatta. Nem is kellett, nem azon volt a lényeg, hanem a vállán és az arra adott csókjaimon. No és a folytatáson. Vadul csókoltam és vártam, hogy a whisky lecsorogjon, még élvezetesebbé téve a lefelé vezető utat. Minden cseppjét akartam, ahogyan őt is, kellett, nem tétlenkedtem hát tovább, markoltam a combját, fúrtam az arcomat, minél többet akartam, méghozzá egyszerre. Kellettek az illatok, az érzések, a feszítő érzés, energiáim emellett pedig vadul kavarogtak körülöttem, összefonódva a nőstényével. Minden egyes rezdülést érezni akartam. Panaszos nyögése zene füleimnek, de ez csak az előjáték, igazi nyögéseket akartam hallani, terveim szerint pedig túl sokat várnom sem kellett majd rá. Mielőtt azonban még elérkezne a várva várt pillanat, kebleit kóstoltam, újra ízlelni akartam őket, az egyik mellbimbóval játszadoztam, a másik mellét pedig ujjaim vették kezelésbe, rámarkolva arra. A puha húsba nyögtem, amikor megérintett és ha lehetett, még erősebben préseltem neki magamat. Ugyanúgy hajszolt a határig, mint ahogyan én tettem vele, nem is tudtam hibáztatni érte, de a panasz nyögés az én részemről is megvolt, amikor a végső pillanat előtt visszavonulót fújt. Felkaptam a fejemet, ezzel egy időben pedig már formás fenekébe markoltak ujjaim, cseppet sem finomkodva, hogy egyetlen mozdulattal emeljem fel. Tekintetemben a vágy félreismerhetetlen borostyán szálai jelentek meg, ahogyan kaján vigyorral a képemen néztem rá. Lábait a derekam köré kulcsoltam, hogy a következő pillanatban mindkettőnknek megadjam azt, amire már talán azóta vártunk, mióta megéreztük a másikat közeledni. Egyik kezem továbbra is a fenekénél tartom, míg a másikkal a feje mellett támaszkodom meg a hideg betonfalon. Lassú ütemben kezdem el mozgatni a csípőmet, elégedett sóhaj tör fel belőlem mielőtt még ismét az ajkaira hajolnék. Fogyjon el a levegő, feszüljön ismét a pattanásig a húr, érezni akarlak, te is érezz engem. Bőröm heves, a levegő szinte izzik körülöttünk, pillanatokkal később pedig nincs más, csak az élveteg nyögések, kéjtől terhes sóhajok, hogy az utolsó pillanatban minden kirobbanjon belőlem. Arcomat a nyakába, a hajába fúrom, amikor lassul csípőm mozgása, de nem kívánkozom egyből hátrálni, továbbra is fenekét markolom, nem eresztem, az utolsó cseppig kiélvezem a pillanatot. Szapora a légzésem, leheletem a nyakát, fülét cirógatja, szavakkal sem szakítom meg az élményt, az olyan illúzióromboló volna, csak adj még egy kis időt, adj még néhány pillanatot, amikor úgy érezhetem, minden teljesen rendben van.
~Idővel valóban könnyebbek lesznek a dolgok.~ Talán sablonos, de teszek rá, az idő olykor valóban megold bizonyos problémákat, van amire az sem gyógyír, de a gyászt csillapítja. Lelkizni nem akarok, de nekem a szülőapám még mindig borzasztóan hiányzik, pedig egy ideje már meghalt, de mindig is a szívem csücske volt, rettentő nehéz volt elveszíteni. ~Úgy látom, rád fér már némi stressz oldás.~ Állapítom meg könnyedén, elvégre, a szavaiból, és a gesztusaiból is úgy tűnik, hogy nagyon nincsen valami rendben vele, na de köztünk nincs ilyen lelki katyvasz, és addig jó, mert a magamfajta megrögzött szingli némberekre veszélyesek az ilyen megrögzött szingli, és mellesleg szívdöglesztő pasik. Nem biztos, hogy távol tudnám tartani magam, ha beengedne, épp ezért örülök, hogy nem teszi. Azt hiszem, mindkettőnknek megvannak a saját kis problémái, amik most éppen elegek. - Igen… ez a te szerencsenapod, Danny. Bőven volt pofám efféle megjegyzésekhez, a szerénység nem volt barátom, az egyszer biztos, nem is állt volna jól nekem. Hamar elvesztem az érintések és csókok tengerében, ölem vadul feszült a vágytól, minden porcikám őt akarta, pár hímmel egész intim volt ilyen téren a kapcsolatom, de az tény, hogy őt élveztem a legjobban, bár ezidáig ennek nem voltam tudatában. Minden téren tökéletesen kielégítette a vizuális igényeimet, és mellesleg testileg is rendkívül kellemes volt vele együtt lenni. Ezt azonban be nem vallanám neki, még akkor sem, ha ettől tán jobb lenne a kedve. Arra elég lesz ez a rögtönzött pásztoróra is szerintem. Játék az utolsó cérnaszálig, mondhatjuk így, és nem zavart, élveztem minden pillanatát, hisz tudtam, annál édesebb lesz a beteljesülés, a pillanat, amikor egymásba olvad a testünk, mire nő és férfi teremtetett, csak éppen esetünkben esélytelen a szaporodás. Hála az égnek, nem biztos, hogy tudnék mit kezdeni egy gyerekkel… Régen akartam, ma már nagyon másként működöm. Könnyedén emelem meg lábaimat, hogy a dereka köré fonjam, ajkaimon pajzán, várakozásteljes mosoly pihen, tökéletes párja az ő kaján vigyorának. Nem vagyok rest hagyni, hogy tekintetünk egymásba fonódjon, mikor végül magamban érezhetem, ajkaimba harapva fojtok el egy gyönyör tüzelte sóhajt. Utána már csók némít, a testem teste minden porcikájára készségesen válaszol, a betonfal a bőrömet marja, de aligha érdekelne, csak a nekem feszülő hím számít. Miért… miért vagy ennyire tökéletes az igényeimhez? Mennyivel jobban örültem, mikor városon kívül voltál, eszembe sem jutott azon agyalni, hogy többet akarlak látni, többet akarok a testedből, mert mást nem kaphatok, de nem is akarnék, azzal csak a probléma van, félek tőle, mint a tűztől. Kell neki, tudom, érzem, kell a beteljesülés, az érzéki gyönyör, hogy utána kicsit, s kis ideig könnyebb legyen. Megkapod bármikor… Ajkaira finoman rá- ráharapva csókolom, miközben egymást hajszoljuk a robbanásig, nem tépem, marom a bőrét, finoman simítom csupán, fáj már eléggé, igaz? Hogy elvették a szabadságodat? Biztos vagyok benne, ehhez nem kellenek szavak. Úgy érzem, menten felgyulladok, a farkasom élénken figyel, odafenn ólálkodik, szemszínét kölcsönözve nekem. S egyszer csak érzem, hogy testemet az élveteg öröm hullámai kezdik rázni, akkor, mikor már ő is a határon táncol, s tán pont ezzel lököm át végül a partvonalon. Kapaszkodom bele, mintha az életem múlna rajta, sebezhető pillanat, neki is, nekem is, vállgödrébe fúrom az arcom, beszívom az illatát, fogaimmal karcolom a bőrét, de nem harapom meg, addig nem mennék. Csak kell egy kis bensőséges intimitás, nőből vagyok, bármennyire is tűnök könnyűvérűnek, nem mindig elégít ki az, ami jut… a testem igen, de most, miként érzéseim szerint neki is kell pár perc, úgy nekem is szükségem van rá. Túl jó, túlságosan élvezem, ahogy a fülembe ver visszhangot lassan csituló zihálása, miként enyém az övében. A szívem szépen lenyugszik, s míg megteszi, nem bánom, hogy osztoznom kell vele a furcsa mód idillinek tűnő itt és mostban, amikor kicsit olyan, mintha a világon semmi probléma nem történhetne, addig nem, amíg így vagyunk. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mire végül enyhül a tartás, és lecsusszanhatok róla, meztelen talpaimmal ismét érintve a talajt. Tenyereim zárójelébe fogom az arcát, hogy egy hevességet nélkülöző, gyöngéd csókot leheljek rá, ezzel mintegy megköszönve az elmúlt perceket, s egyúttal némi lelket is megkísérlek önteni belé. Ám aztán megyek, mielőtt a szavaimmal lerombolnék valami kellemesnek hatót, valamit, amiben nem szokott részem lenni. Végigsimítva mellkasán, vállán, majd le a karján távolodom, s ha pár lépésnyire jutottam, visszaváltozom farkassá, hogy hamarjában eltűnjek a fák között. Bármennyire is nem mondok semmit, az ajtóm előtte bármikor nyitva áll. Talán tudja, de az is lehet, hogy nem szükséges tudnia, elég, ha én rágom magam rajta.
Épeszű ember nem hangoztatja a gyengeségeit, és az épeszű őrzők sem. Tim pedig nem tartotta magát retardáltnak, így természetesen harci tudásának csökevényes létét sem kötötte senkire, akire ez nem tartozik. Mellesleg az informátoroknak amúgy sem kell túlságosan jártasnak lenniük a harcban, így senki sem kérte számon már egy jó ideje rajta fizikai képességeit. Harcba nem szokott menni, ezért nem kell attól tartania, hogy egy őrző társa veszélybe kerül, mert nincs tisztában Tim fizikai erejével. Amúgy is a mágia, amíg vannak tartalékai, tökéletesen kompenzálják a hiányosságot, de amint a varázserő elhasználódik, alig ér többet egy átlagos embernél. Hát, egy hangyányival talán azért képzettebb, de egy karate mester simán ledarálná és valószínűleg még csak bele sem izzadna. Egy vérfarkas meg… jobb bele sem gondolni. Williamet nem akarja az edzés terhével fárasztani, van neki épp elég gondja. A mogorva Gina, és a csak valamivel vidámabb Emmett között vacillált, de mivel Gina nő, ezért természetesen egy pletykafészek, ami meglehet nem volt igaz, de nehezen szabadul az előítéleteitől, aki a húszas évek elején született. Mellesleg férfiúi büszkesége sem tudná hosszútávon elviselni, hogy egy lány bokszzsákja legyen. Ezért maradt Emmett. Egyébként is jobb választás, képzettebb, mint Gina, és nem túl beszédes többnyire. Talán, ha megkéri, hogy kussoljon a dologról, akkor nem fogja nagydobra verni. Persze azért finomabban fogja kívánságát közölni vele, nem akarja már az elején derékba törni a lehetőséget. Tudta, hogy bent van a szobájában, és azt is, hogy a környező szobák lakosai szerteszét vannak. Kívülről fújta a tagok időbeosztásait, valamint, hogy merre őrködnek éppen, és csak akkor tévedett, amikor valamelyik inkompetens kolléga képtelen volt betartani a szabályokat. Természetesen megkapták utána a kellő lebaszást, és ezzel együtt a szankciókat is. Határozottan kopogott az ajtón, majd végigsimított szürke öltönyének ránctalan felületén, miközben eltűnődve hallgatta az Emmettből áradó zenét. A fickó szabad volt jelenleg, de nem biztos, hogy most azonnal hajlandó is a feladatra, elvégre nem parancs, csak szívesség, ami nyilvánvalóan ellenszolgáltatással jár majd, de, hogy az mi lesz, azt döntse el Emmett, már ha igényt tart rá. Ha nem, úgy is jó. Fényesre bokszolt cipőjének hegye türelmetlenül koppantott, minden egyes ütemre, amíg Emmett végül ajtót nem nyitott. Hacsak nem alszik, akkor ez igen hamar bekövetkezhetett, de ha Tim nem hallott bentről mozgolódást, akkor erőteljesebben kezdte el verni az ajtót. - Jó napot Emmett – biccentett neki, amikor a kolléga ajtót nyitott. – Lenne egy kis megbeszélni valóm magával. Ráér jelenleg? – remélte nem tervezett semmit, de ha igen, akkor közli vele a szándékát, aztán kitalálják hol és mikor ejtsék meg az edzéseket, már persze, ha belemegy a dologba. A krónikás arcán nem sok érzelem látszódott, a szokásos fapofát vágta, csak éppen hiányzott belőle a komor, elutasító pillantás jelenleg.
Van egy előnye annak, ha az ember kiköltözött az alagsorból és az egykor volt szobájának még nem találtak új gazdát. Bármikor be tudok ülni. Egy köteg papírral érkeztem és dobtam le magam az íróasztalhoz, Lili még jó pár óra múlva végez csak, az edzésnek mára véget ért, úgyhogy úgy döntöttem el, itt ütöm el a maradék időmet, itt biztosan nem zavar senki, ráadásul egy-két holmimat a múltkori költözködés alatt véletlenül itt hagytam, legalább azokat is el tudom vinni. A csapatban lévő srácokkal a múltkori kiközösítős incidens miatt motivációs levelet írattam velük, hogy mit várnak a csapattól, miért járnak egyáltalán az edzésre. Voltak ígéretes fiúk a csapatban, de akadt olyan is, akin látszott, csak kötelességből van itt, de nem sok kedve az egészhez. Ezeket az irományokat olvasgattam, talán a harmadiknál jártam, amikor kopogtattak az ajtón. Furcsa, a homlokom ráncolva kaptam fel a fejem, nem számítottam látogatóra, lévén a Protektorátusban szerintem mindenki tisztában van azzal, hogy Kyle-al összebútoroztunk, így fogalmam sincsen ki keres és miért éppen itt. Felállok, hamar nyitom is az ajtót, a rejtvény megfejtésének legtutibb módja ez, azt hiszem. Nem kissé lepődöm meg, amikor a Krónikást pillantom meg, de a csodálkozásom csak a feljebb kúszó szemöldök látványában nyilvánul meg. - Timothy, üdvözlöm! - köszöntöttem illedelmesen. - Persze, fáradjon beljebb - álltam arrébb, hogy be tudjon jönni, gondolom ha megbeszélnivalója akadt, akkor nem a folyosón, az ajtóban állva szeretné megejteni - Mint azt gondolom tudja, már nem itt élek, szóval megkínálni sajnos nem tudom semmivel - állok meg az ajtónak háttal, mellkasom előtt fűzve össze a karjaimat, pillantásom a férfin pihent. - Nos, miben lehetek a segítségére? - nem a felesleges illem körökről vagyok híres, de szerintem ő sem kifejezetten, úgyhogy bátorkodtam egyből a közepébe csapni, ha nem tetszik neki, akkor majd nyilván szól, vagy átveszi az irányítást.
- Köszönöm – közölte, és nem tette hozzá, hogy igazán nem sokat zavar, merthogy valószínűleg sok ideig fogja zavarni, ha nem most, akkor a későbbiekben. A lényeg, hogy úgy rá lesz kattanva, mint Hitler az Európa feletti uralom megszerzésére. Be is lépett, mihelyst a vendéglátója beinvitálta, és rögtön feltűnt neki, hogy valami nincs rendben. Minden rendezett volt a szobában, attól a kupactól eltekintve, ahol papírok hevertek szanaszét. Nyilván a munkaasztala volt. A többi rész, pedig mintha érintetlen lett volna. A fenébe, még ágynemű sem volt az ágyon. Hallott már puritán harcosokról, akik jobb szeretik a földön alvást, mivel úgy nem puhulnak el, de nem tudta, hogy Emmett is ilyen hóbortoknak él. Ezt majd feljegyzi vele kapcsolatban, ha visszaér „kedvenc” helyére, ahol vakulásig olvasgatja az iratokat. Éppen háttal volt Emmettnek, amikor a harcos közölte, hogy már nem itt lakik. Egyrészt boldog volt, mert rájött, hogy miért ilyen sivár a szoba, másrészt enyhén hanyag testtartása azonnal kiegyenesedett, és értetlen képpel lassan megkezdte az Emmett felé visszafordulás 180 fokos történetét. – Parancsol? – hangja vészjósló ívbe kezdett. A rövid szó, bár eleve kérdésként kezdte meg pályafutását, mire elért az „L” betűhöz már indulatosan csengett. Arcát hamar visszaállította normális állapotba, de kérdőn felhúzott szemöldöke, és szúrós pillantása nyilván egyértelművé tette, hogy a Krónikás, akinek mindenről tudnia kellene, ezt a tényt most hallja először. – Mióta? És hová? – tette hozzá, valamivel lágyabban. Elvégre nem akarta Emmettet maga ellen hangolni, bár lehet sikerült neki. Kíváncsi lett volna, hogy vajon neki miért nem szóltak. Jó, hát nem az ő dolga, ki merre lakik, de ahogy a telefonszám változást is bejelentik, úgy ezt is talán fel kellett volna jegyezni valahová. Hacsak el nem siklott valahol az infó, de akkor valaki rohadt nagy bajban lesz. Kifejezetten rühellte, ha nem tud valamit a kollégákról, és mivel napjait vagy a városházán, vagy a Krónikák termében tölti, jegyzeteket böngészve, így sok információból kimarad, amit már szinte mindenki tud. Nyilván evidensnek vélték, lehet ezért nem jutott el hozzá a költözés híre. - Óh igen… tényleg - bólintott, mert mérgében ki is ment a fejéből, hogy miért jött. – Szükségem lenne egy edzőpartnerre. Amióta Krónikás lettem eléggé elhanyagoltam a harci edzéseket és szeretnék formába lendülni ismét – nem hazudott, tényleg elhanyagolta krónikási pályafutása óta a fizikai edzést, igaz nem a Fairbanks-i poszt miatt, hanem még a ’75-ös ideiglenes Krónikás kinevezése okán csitította be az edzéseket, de hát ez csupán részletkérdés.
A visszakérdezésére csak a szemöldököm emelkedett kicsit magasabbra, teljesen nyugodtan álltam, mintha csak valami fal lenne előttem, amiről szépen lepattog a hangszín rejtette indulat. Nem kifejezetten érdekelt, ami azt illeti, nem olyan könnyű ám kihozni a sodromból, ezzel is csak legfeljebb antipatikusabb lesz a férfi, Krónikás és idősebb léte ide, vagy oda. Nem volt eddig túl sokszor szerencsém hozzá, az információkat úgy rakosgattam össze a látottakból, hallottakból, ez lesz az első komolyabb, személyes találkozónk. Nem is válaszolok az első kérdésére, ha tudni szeretne valamit, majd értelmesen is megfogalmazza a kérdését. - Kicsit kevesebb, mint egy hónapja - válaszoltam némi töprengés után, mert habár nem volt az olyan rég, elég sok minden történt azóta, hogy ne tudjam olyan könnyen rávágni a választ. - Nem messzire, egy sokkal kellemesebb házba, mint ez a szoba - tártam szét kissé a kezeimet, gyorsan járatva körbe a tekintetemet a szegényes berendezésű, ablaktalan helyiségen. - Ne szívja mellre, hogy nem tudott róla - nyilván ezért akadt ki az előbb -, nem vertük túl nagy dobra, Willen kívül legfeljebb azok tudják, akik látták, amint kicuccolok - tájékoztattam kicsit pontosabban a Krónikást, majd, hogy még inkább megkönnyítsem a dolgát, még egy fontos információt hozzácsaptam. - Prescott-al bútoroztam össze, csakhogy teljes legyen a kép - valamilyen groteszk módon még szórakoztatott is a szituáció, persze ezt nem hangoztattam, még a vonásaimra sem ült ki, ugyanolyan érzelemmentes arccal tekintettem a férfire, mint a megérkezése pillanatától kezdve. - Ez igazán dicséretes - bólintottam a szavait hallva, amikor végre érkezésének okára terelődött a téma. Szerettem, ha valaki maga tett lépéséket a harctudásának fejlődése, vagy éppen szinten tartása végett, éppen ezért az előbbi fekete pont mellé egy pirosat is odaírtam Timothy képzeletbeli listájára. - És mikor szeretne rá sort keríteni? Most rögtön? Esetleg a héten valamikor? - érdeklődtem tovább, hiszen jelenleg talán ez a legszámottevőbb információ, aztán majd a többit is megbeszéljük. - Közelharc, fegyveres képzettség, vagy csak alaptudás, mire gondolt? - kérdezgettem azért tovább, hogy mielőbb megkapjam a teljes képet a szándékairól.
Kezdőlap
//
//
