Kis, tetőtéri mini-garzon, mely egyedülálló személynek ideális. Egybenyitott nappali-hálója a kis tér érzetét tompítja. A lakásban egy tusolóval ellátott kis fürdő és egy kis konyhafülke is található.
//A Jennyvel/Elisabeth-el történt találkozás másnapján, a lány házától nem messze//
Már délután volt, amikor Fairbanks utcáin sétáltam. Mozgalmas estém volt, illetve reggelem is volt. Willt nem sikerült elérnem, de hagytam neki az üzenetet, röviden összefoglalva a történteket, illetve személyes megbeszélést is kérve, mindezt illedelmes hangnemben, ahogyan egy vezetővel beszélni illik. Pár órája Mei is visszaírt, hogy igyekszik Jenny aktáját megszerezni és valahogy eljuttatni, ami nem egyszerű, elvégre halottnak van nyilvánítva és archiválták, mindezt már 15 éve. Bár a kínai alaposságot ismerve nem fog eltelni pár óra, mire meglesz. Az eljuttatás miatt meg különösen nem aggódtam. A globalizáció világában, amikor olyan információ áramlás van másodperc szinten, amit felfogni alig lehet ép ésszel, némi bizalmas információ elküldése már-már gyerekjáték volt. Igaz, ezek nem egyszerű bizalmas információk. A CIA vagy bármely titkos szervezet titoktartása sem mérhető az Őrzőkéhez. Ha lebukik egy CIA ügynök, az semmi ahhoz képest, ami egy Őrző lebukása okozhat. Szóval mire kijárja az öreg Lik Zhao protektornál az elküldést meg átküzdi magát a helyi bürokrácián, inkább az lesz hosszú menet... de bíztam egykori mentorom találékonyságában.
Nem mondanám, hogy könnyű éjszakám volt onnantól, hogy végre ágyba kerültem. Nem nagyon jött álom a szememre, ráadásul agyamban is fénysebességgel száguldottak az információk. Talán elaludni is féltem, hátha igazából ez csak egy szépnek, ámbár drámainak ható álom és amikor felkelek, nem is fogok emlékezni az egészre. Lelki szemeim előtt egészen addig ott lebegett a szőke, mosolygós lány arca, míg el nem nyomott az álom nagy nehezen hajnalban... és most nekem senki se szóljon be, hogy aznap nem sokat mosolygott. Aztán jött az ébredés, majd kóma elmúlását követően felsejlettek az emlékek. Nem álom volt hát. Ettől megnyugodtam és indultam is dolgozni. A magánnyomozói állásban az a jó, hogy mindig én döntöm el, mettől meddig van munkaidőm és hol dolgozok. Éppen ezért az utcán sétálva rajta tudtam tartani a szememet a belvároson, ahová ideiglenesen beosztottak. Jennyre jelenleg egy környékén dolgozó őrző figyelt, akit este zargattam fel a kérésemmel. Szerencsére este dolgozott, így nem volt különösen nagy kifogása a dolog ellen. Persze nem vártam el tőle, hogy minden percben a házára figyeljen. Valahogy kezdtem úgy érezni, az elkövetkezendő időkben talán túl sokat is fogok kérni a helyiektől.
Miután délutánra végeztem a napi munkával - beszámoltam egy bizonyos személynek az általa kért nyomozás állásáról -, úgy döntöttem, megkeresem a lányt és beszélek vele a fejleményekről. Nem tudtam sokat mondani, de előre szóltam neki, hogy kicsit várnia kell. Szerencsére ő is a belvárosban élt, így nem kellett kimennem a városhatárba és belül maradtam a hatáskörömön is. Szóval csendben gyalogoltam ezen a felhős napon, kerülgettem a járókelőket és igyekeztem összeszedni a mondanivalómat azzal kapcsolatban, mit is fogok mondani a lánynak...
K oránt sem volt könnyű éjszakám. Amikor hazaértem, elemi erővel zuhant rám döntésem súlya és eltört a mécses. Enni se nagyon tudtam, az idegességtől pedig a kezem is remegett. Fel akartam hívni Zuangot, de képtelen voltam rá. Pedig most a hangjára lett volna szükségem mindennél jobban, talán az segített volna megnyugodni kicsit. Egész éjjel álmatlanul forgolódtam és vörösre sírtam a szemeimet. Zavaros álmaimban megjelent a parton Adam és Zuang is, de a felére sem emlékszem. Csak arra, hogy hirtelen riadtam fel többször is az éjszaka.
Az agyam zakatolt, képtelen volt kikapcsolni. Végigpörgette újra és újra mindazt ami történt velem a tegnapi napon. Úgy ébredtem, táskás szemekkel, mint akin átment egy úthenger. Egész nap nem tudtam mit kezdeni magammal. Még szerencse, hogy tegnapi vacsorához hozzá se nyúltam így most némi gombás spagettivel megtömhettem korgó gyomromat. De nem tudtam egy helyben megülni, a rám olyannyira nem jellemző türelmetlenség lett úrrá rajtam. Próbálkoztam jógával, de a figyelmem folyton visszakanyarodott ahhoz a tényhez, hogy volt egy teljesen másik, számomra jelenleg felfoghatatlan életem. Zuangnak igaza volt, nem kellett volna a válaszok után erednem.
De már késő, nem lehet visszacsinálni mindezt. Talán jobb is így, hogy végre kiderül minden hamarosan. Nekem nincsen más dolgom, mint kivárni, míg életem apró darabkáit összerakhatom, mint valami puzzle-t. A lelkem azonban nem tudott megnyugodni, zaklatott voltam. Ezért próbáltam valami olyat keresni, ami ismerős és megnyugtat. Olvasni próbáltam, de egy fejezet után abba is hagytam. Nem tudtam összpontosítani. Hallgattam zenét, de nem kapcsolt ki, mint máskor. Így az utolsó dologhoz fordultam, ami segíthet. Elmentem a tengerpartra. Abban bíztam, mivel a tenger morajlása szinte belém ivódott az elmúlt 15 év alatt, amíg Zuang hajóján éltem; hogy ez segíteni fog. És valóban.
Lehunyt szemmel élveztem, ahogy a szél a hajamba kap és végigsimít arcomon. A tenger morajlásának zúgó hangját, ami semmivel sem keverhető össze. Késő délutánra járt az idő és itt északon hamarabb sötétedett jelenleg, mint amihez szokva voltam; így némi bevásárlás után - hogy vacsorára és holnap reggelre legyen mit ennem - elindultam hazafelé. Azonban valaki követett. Éreztem a zsigereimben, hogy nem vagyok egyedül. De látni senkit sem láttam, aki feltűnően viselkedett volna. Az utcán voltak rajtam kívül még emberek, de az ösztönöm veszélyt súgott és én hittem neki. Nem tudom, hogy ki szegődött a nyomomba, de próbáltam lerázni. Kerülő utakon mentem, s közben egyre jobban eltévedtem.
Ahogy vártam, nem tartott sokáig az út. Annyira már kiismertem a várost, hogy a belvárosban gond nélkül elnavigáljak a célhelyre. Bár nem volt úgy nehéz, hogy az előző este egy részét, pontosabban a hazafele vezető utat azzal töltöttem, hogy az oda vezető utat memorizáltam. Szóval sétáltam, sétáltam és hoppáré, mit, vagyis kit vettem észre az utcán? De bizony, Jenny éppen hazafelé tartott. A nyomába szegődtem, elvégre pont őt kerestem... de nem, most még nem mentem oda hozzá. Kíváncsi voltam rá, hogy valaki ráakaszkodott-e már Jennyre, szóval a nyomába szegődtem. Biztonságos távolságból követtem, akárcsak valami jótékony árny, követve őt. Úgy terveztem, hogy majd a bejáratnál odamegyek hozzá és felfedem magam, de addig a háttérben maradok.
Ahogy haladtunk, két dolog tűnt fel. Egyrészt az, hogy szemmel láthatóan senki se követte a lányt rajtam kívül. Egy ideig gyanakodtam egy ballonkabátos fickóra, de ő végül lefordult az egyik sarkon. Ez volt az egyik... a másik meg... te jószagú Buddha, hova megy ez a lány? Pár sarok után feltűnt, hogy egyáltalán nem a lány egyáltalán nem arra megy, amerre. Már nem a bérház felé sétáltunk, hanem egy totálisan más irányba. Azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy megkerültük azt az utcát. Csak mentünk, és mentünk, teljesen randomnak tűnő utakon...
Kezdtem úgy vélekedni, hogy Jenny eltévedt. De aztán elvetettem. Egyáltalán nem állt meg, hogy megnézze, merre is kelljen mennie. Néha körbenézett, de nem úgy tűnt, mint aki az utcatáblákat nézi. Aztán ahogyan kiválasztja az utcákat... teljesen véletlennek tűnt. Talán tart valamitől? Najó, ennek a fele se tréfa, most meg egy sikátor felé tartott. Lépteimet gyorsabbra vettem, hogy beérjem és most már megkérdezzem tőle, mi baja van. Ha így kacskaringózunk, a végén még kilyukadunk valahol a betolakodók területén és akkor nem tudom, mennyi eséllyel tudjuk kimagyarázni magunkat. Szóval sietősebbre fogtam, de nem tudtam beérni, mielőtt elérte volna a sikátor bejáratát. Pár másodperc múlva fordultam be utána és mentem továbbra is utána, immáron gyorsabb léptekkel. Meg kell állítanom.
A z illető még mindig követett. Pedig mindennél jobban igyekeztem lerázni. Kezdtem bepánikolni. Ha Adam-nek igaza van és élő karácsonyfaként világítok a farkasok számára, valamelyikük simán kipécézhetett magának, nekem pedig végem. Az illető rémesen kitartónak bizonyult, ez pedig növelte nyugtalanságomat. Nem vezethettem a bérlakásomhoz, akárki is legyen. Helyette totálisan más irányba mentem, random utakon és igazából azt se néztem, hogy pontosan merre. Amikor körbenéztem, csak azt figyeltem merre lehetne még jobban kacskaringóssá tenni az utamat és ezáltal megszabadulni az illetőtől. Nem rohantam, nem akartam megadni neki a lehetőséget, hogy tudja felfedeztem a jelenlétét.
Azonban nem sokára meghallottam, hogy valaki gyorsítani kezdte a lépteit mögöttem az utcán. Talán most unt bele ebbe az egészbe és megpróbál utolérni, hogy elkapjon? Hát abból nem fog enni az tuti! Én is gyorsabban kezdtem szedni a lábaimat és a sötétség jótékony segítségét kerestem. Egy közeli sikátorban terveztem meglapulni a homályban, míg elmegy. Ha csak nem szagolt alaposan meg, a kukáknál talán biztonságban lehetek. Hallottam, hogy egyre közelít és így már esélyem sincsen elbújni előle. Helyette, nem tudom honnan jött az ötlet, de a sikátor bejáratának széléhez húzódtam és vártam rá, az adrenalintól forrt a vérem. A fülem forrón lüktetett és amikor az illető befordult a sikátorban, megtámadtam.
A meglepetés ereje volt az egyetlen fegyverem úgy éreztem. Nem tudom, hogy honnan jött ez az ötlet, de magabiztossá váltam. Kezeim először ökölbe szorultak, kissé remegtek is, majd sorozatban több ütést is mértem leendő áldozatom gyomorszájára vagyis inkább oda, hol sejtettem, hogy van. Ezután inkább kézéllel támadtam, gyors egymásutánban a testét egy képzeletbeli függőleges vonalban. Főleg a mellkasát, a nyakát és arcát próbáltam a sötétben eltalálni, de nem igazán láttam, ahogy hála égnek ő sem engem. Ennek viszont az lett a következménye, hogy jó néhány ütést elvétettem és neki is megadatott a lehetőség, hogy visszavágjon. Bennem azonban mintha valami kapcsolót átkattintottak volna a fejemben, azt hiszem vérszemet kaphattam; mert nem törődve azzal, hogy miféle sérüléseket szenvedek el, továbbra is csépeltem az engem követő idegent.
Mondhatjuk, hogy teljesen gyanútlanul fordultam be a sikátorba, nem látva előre azt, ami következni fog. Ugyan, honnan is tudhattam volna, elvégre egy amnéziás emberről van szó, akinek egyszer majd újra kell tanulnia mindent, amivel lehet esélyes a vérfarkasok ellen... a mindent pedig szó szerint értettem. Most nem megyek bele a részletezésbe, a kitartóbb olvasó majd úgy is szembesülni fog vele... meg nem is az a téma most... hanem az a gonoszság, mely velem szemben, ártatlan követővel elkövettetett.
Befordultam a sarkon és éppenhogy tettem néhány lépést előre, amikor is megindult az orvtámadás... mert máshogy nem tudtam azt fémjelezni, amivel Jenny meglepett engem. A lány ugyanis rám támadt! Rám! Olyannyira meglepődtem, nem is tudtam védekezni. Csupán a testem mozdult el, de az se jelentősen, így az amúgy gyomorszájra küldött ököl a bordáimba csapódott. Felnyögtem fájdalmamban, szúró fájdalom költözött a testembe. De nem volt idő a sebeimet nyalogatni, mert jöttek a következő támadások... én pedig elmondhattam, hogy elfeledkeztem egy fontos dologról. A harcművészeti tudását az ember nem vesztheti el bizonyos szint után az ember amnézia miatt... azok bár beleégnek a tudatába és tudat alatt előjönnek, ha kell... Jenny öt éves kora óta kung fuzott... hiába esett ki neki 15 év, 30 év tudását ezen a szinten ez nem tudta semmivé tenni.
Védekeztem, kezeim villámgyorsan hárították a felém közeledő támadásokat. Mást nem tehettem. Rendes körülmények között kapott volna akkorát, hogy a fal adja a másikat, de nem akartam Jennyt bántani. Elég volt megsebeznem tegnap a lelkét, a testével már nem akartam ezt eljátszani. De ez nem is volt játék. Az ütéseit folyamatosan hárítottam, de az egyik így is eltalált a fejemet. Gyorsan lépnem kellett, mielőtt olyan dolgok történnek, amit megbánunk mindketten. Az egyik támadásnál elkaptam a felém lendülő kezet. Lendületét kihasználva pördítettem meg a tengelye körül a lányt, majd rántottam magamhoz. Egyik kezemmel a derekát, másikkal a kulccsontjánál karoltam át, szorosan lefogva és magamhoz húzva tartva, majd belesuttogtam a fülébe. - Jenny, én vagyok az, Adam. Nyugalom, nem akarlak bántani
A bban biztos voltam, hogy eltaláltam. Éreztem, amint az öklöm valami puha és kemény egyvelegébe üt bele. És meglepő módon élveztem ezt az egészet. Gonosz dolog tőlem talán, de igenis élveztem hogy egy farkast mégiscsak képes vagyok ártalmatlanná tenni és Adam tévedett. Meg bírom védeni magamat és ezek szerint Zuangot is. Ám az illető védekezett és hárította a támadásaimat, amitől csak még mérgesebb lettem. Nem elég, hogy ki tudja milyen aljas indok okán követ, mint valami pszichopata, még csak legyőzni se vagyok képes. Azt hiszem a tegnapi nap miatt érzett keserűségemet is sikerült beleadni ebbe az egész harcolós kung fu-s street fighter-es izébe.
Azonban kiestem a ritmusból emiatt, figyelmetlenné váltam és így sikeresen el tudta kapni a felé lendített kezem. Hirtelen jegyes rémület lett rajtam úrrá, ahogy megpördítve a tengelyem körül magához húzott. Kezei szorosan fonták át a mellkasomat és a derekamat, esélyem sem volt szabadulni. Ziháltam és a szívem a torkomban dobogott. Azok után, hogy rátámadtam nyilván nem lesz benne könyörület irányomban. Hiszen ők szörnyetegek, nem?! Megborzongtam a leheletétől, amikor belesuttogott a fülembe. Volt ebben valami nagyon-nagyon ismerős dolog, de nem tudtam micsoda. De aztán meghallottam a férfi rekedtes hangját és lemerevedtem tőle. Adam volt az, akit kis híján péppé vertem.
Sokkos állapotban, remegve suttogtam a férfi engem lefogó karjaiba kapaszkodva: - Én... én... azt hittem, hogy... hogy egy farkas vagy. - Ezúttal ugyan nem ájultam el, de az események ilyetén alakulására egyáltalán nem számítottam, ahogy nyilván Adam sem. Az ellenkezést abbahagytam egyből, amint meghallottam a hangját. Végigvágott a gerincemen, az érzékeimen vele valami ősi, megmagyarázhatatlan módon. Lenyugtatott úgy, mint senki eddig. Nagyokat lélegeztem és vártam, hogy eleresszen. - Miért követtél engem? A frászt hoztad rám, ugye tudod Adam?! - Kérdeztem végül.
Elült a csatazaj, az adrenalinszint kezdett alább hagyni... aminek az a negatív következménye lett, hogy egyre jobban kezdtem érezni a bordáimnál, hogy valami nem teljesen klappol. Elfojtottam egy fájdalmas nyögést, igyekeztem bent tartani, nem hangot adni neki. Majd elmulasztom valahogy, de addig még el fog telni valószínűleg egy kis idő. Viszont Jenny is lenyugodott. Amint megszólaltam, mint ha áramütés érte volna, gyakorlatilag olyan hamar lenyugodott. Szóval a kezdeti csetepaté után mi csak álltunk a sikátorban, egymás testének feszülve és hagytuk, hogy szépen lassan elpárologjon belőlünk a feszültség. - A farkas lettem volna és bántani akarnálak, már rég megtettem volna... báááár... na majd ezt később elmagyaráztam, ha nyugodtabb helyen leszünk. Valahogy a következő megjegyzése szégyenérzetet váltott ki belőlem. Most már teljesen világos, hogy miért is mentünk ilyen úttalan utakon. Jenny nem valaki elől igyekezett eltűnni tudat alatt... hanem előlem. Én okoztam már megint neki a sokkot... egek, most komolyan minden egyes napunk így fog eltelni? - Ne haragudj Jenny, nem akartalak megijeszteni. Hozzád tartottam, amikor észrevettelek az utcán. Azért nem mentem oda hozzád, mert szerettem volna látni, hogy nincs-e valaki a nyomodban. Bocsánat, legközelebb szólok előre, ha jövök. Közben nem vettem észre, de enyhült a szorításom a lányon. A kulcscsontjánál ölelő karom lecsúszott - nem, nem tapizva - a derekán levőre, már lazábbak voltak a kezeim. Ezek pedig teljesen tudat alatt történtek, fel se fogtam, hogy sokkal inkább részemről ez már baráti ölelés kategória, mint lefogás. A jelek szerint még nem felejtettem el, mi a teendő ilyenkor...
C sak álltunk ott, egymáshoz simulva és nem tudtam, hogy mit kellene tennem vagy mondanom. Adam nem mozdult, így én sem. A feszültség még mindig vibrált köztünk, de ez már egy egészen másfajta feszültség volt, mint ami a harc miatt bennünk rekedt korábban. Hirtelen ezernyi pattogó szikra és az elektromosság érzése csapott meg, valami nagyon mély és intim dologként jelentkezve. Százszor, sőt ezerszer erősebb érzés volt ez, mint ami valaha is vibrált köztem és Zuang között és ez megijesztett. Nem tudtam mit tegyek, de legszívesebben elrohantam volna Adam közeléből, hogy ne kelljen ezt éreznem.
Valamit felpiszkált bennem, mélyen legbelül és ismerős érzésként fogadta testem a közelségét. De hiába volt nyugodt a testem, a lelkem háborgott. Én egy másik férfihoz tartozom már, aki Kínában vár rám. Nem csalhatom meg csak, mert nem látja és nem tud róla. Mégis úgy éreztem, hogy magamat csapom be, győzködöm csupán ezzel a mellébeszéléssel. A vak is láthatja, hogy van köztünk valami Adammel annak ellenére, hogy csak egyszer találkoztunk és nem emlékszem rá vagy a múltamra. A szívem hevesebben kezdett verni még annál is, amit harc közben éreztem és hirtelen forróság öntötte el a testem, amint Adam keze a kulcscsontomról a derekamra csúszott le és átölelt. Éreztem, ahogy a lefogása enyhül és végül átvált ebbe a bizalmas ölelésszerűségbe, bár még mindig magához szorított.
Nagyot nyeltem, a szám kiszáradt ettől s megesküdtem volna rá, hogy ha még nem tart mindig Adam, bizony összecsuklanak az immáron megroggyant lábaim alattam. Fejemet a vállára hajtottam, nagyokat lélegezve próbáltam összeszedni magamat. Nem vagyok cafka, sose voltam könnyű vérű nő. Mégis úgy éreztem már pusztán azért az vagyok, mert itt vagyok az ölelésében és nem teszek ellene semmit sem. Felnéztem rá, de ő annyival magasabb volt nálam, hogy orrom a nyakáig ért csak fel. Nem, ezt nem kellett volna. Most, hogy férfias és ismerős illata az orromba, a tudatomba kúszott úgy éreztem képtelen vagyok a közelében megmaradni. Különben annak súlyos következményei lesznek mindhármunkra nézve. - A...adam... kérlek, eressz. Nem... én... én nem haragszom, csak eressz el, kérlek. - Mondtam, s amint eleget is tett a kérésemnek arrébb lépek tőle jó néhány lépést. Csak a biztonság kedvéért, mielőtt valami hatalmas ostobaságot csinálok.
Furcsán idilli hangulat telepedett ránk, ami furcsa volt ahhoz képest, amilyen találkozásunk volt. Most hirtelenjében rend volt, csend és nyugalom. Valahogy a járókelők se akartak nekünk bezavarni... bááár, viszonylag a sötétebb helyen álltunk, szóval érthető volt, ha annyira nem figyeltek oda... meg amúgy is, beleszólni a sikátorok életébe? Neeem, az nem az átlagos földi halandók reszortja. Bár aki talán végignézte a jelenetet, az valószínűleg eléggé felvonhatta a szemöldökét, hogy mi ez a nagy összeborulás... bááár sosem lehet tudni, elvégre a legjobb kapcsolatokban is előfordulhat a tányérdobálás meg hasonlók...
Ah, na ez most bár ne jutott volna eszembe... kapcsolat... amikor a tudatom elért erre a pontra, hirtelen ugyanúgy verve éreztem magam, mint tegnap a könyvtárban, amikor Jenny ott állt közvetlenül előttem. Most is ugyanaz a ,,vereség" íz ott volt a levegőben. Nem is olyan szokványos értelemben vett vereség volt, inkább a lélek veresége a test ellenében. Az én meglátásomban a test és lélek egy olyan koalíció alkot, mely sosem szerencsés. Nem mindig vannak egy véleményen, inkább összeütköznek egymással és sokkal inkább kárára vannak annak ezzel, akit személynek hívnak. Most legalább is ez a bizonyos ,,rivalizálás" nekem káromra volt. A testem ugyanis odahelyezte a kisördögöt a vállamra. Ugyan Adam, ne feszélyezd már magad ennyire. A barátnőd volt, hamarabb szeretett meg téged, mint fordítva, miért ne lehetnétek együtt? Boldogok voltatok, kiálltatok egymás mellett és nem is azért lett vége, mert elromlottak volna a dolgok. Határozottan jó érvelés volt, a lélek alig tudott felhozni valamit az okvetlen tiltakozás mellett. Miért ne lehetnénk megint együtt? Miért ne folytathatnánk ott, ahol befejeződött? Hisz nem feszélyezi a jelek szerint a közelségem... nem...
Na a szavai izomból rúgják ágyékon a koncepciót. Szabadulni akar, még ha hosszú percek is teltek el így. Nem, nem tehetem ezt Jennyvel. Ha nem akarja, akkor főleg nem. Tény, hogy szeretem... oppá, hát mégse lett eltemetve az érzés? Arrgh... szóval... igen, együtt voltunk, olyan szerelemben, amilyet nem is remélhettem... de ez már a múltba veszett és ő nincs egyedül... nem okozhatok neki ekkora lelkiismeretfurdalást. Nem... bármennyire is fáj... nem lehet... - Ne haragudj - nehezemre esik, de végül elengedem és én is elhátrálok. Ami hiba mert a második lépésre belehasít a fájdalom az oldalamnak. Fel is nyögök, nekihátrálva a kukának. Oké, most már biztos is vagyok benne, hogy legalább berepesztette a bordáimat az ütésével. Ráadásul... látok valamit a szemem sarkában. Amikor odarakom a kezemet, valami ragacs tapad rá. Megnézem. Vér... a jelek szerint az ütése, ami a fejemet érte, felhasította a bőrt az arcomon...
F ogalmam sincsen, hogy mennyi idő telt el a karjai között. Olyan volt, mintha az idő megállt volna vagy legalábbis relatíve lassabban telt az ölelésében. Ám ki kellett szakadnom onnan. Hamis biztonságérzetbe nem ringathattam magam. Mert semmi sem volt rendben, leginkább a lelkem hullámai vetett egyre inkább fodrokat. Összezavarodtam. Nem tudtam, hogy mit érezzek, mit merjek gondolni erről az egészről. Volt benne valami ismerős, megnyugtató; ami miatt nem akarta a lényem egy része elereszteni a mögöttem állót. De a másik és logikusabb felem a realitás puszta talaján állva látta ennek a veszélyeit és érvelt. Figyelmeztetett, mielőtt még késő lenne.
Belemerültem a gondolataimba, így nem is figyeltem arra, hogy mi van Adam-mel. Elhátrált tőlem ő is, de gondolataimba merülök. Aztán meghallom, ahogy nekiesik szinte a kukának. - Minden rendben? - Kérdezem tőle, végre felé fordulva. S a holdvilágnál ekkor látom meg, hogy valami megcsillan az arca jobb oldalán, véres. - Te jó ég, Adam! Ezt én tettem? Annyira sajnálom! Jól vagy? - Hülye kérdés, hiszen látom nincsen jól. Odamegyek hozzá, majd megvizsgálom közelebbről is. Nem kell neki sok, hogy összeessen. - Gyere, otthon van nálam elsősegélydoboz azt hiszem, ellátom a sebedet. - Mondom, majd ha hagyja az egyik kezét a nyakam köré rakom és segítek neki menni, lassan nem siettetve.
Mivel annyira nem kerültünk hála égnek messzire a bérháztól, ahol lakom most, hogy már meg is nézem rendesebben merre is megyek, gond nélkül visszatalálok vele a házhoz. Sajnos a tetőtérben lakom és lift az nincsen. Úgyhogy marad az óvatos, lassú lépcsőzés vele. Elég ramatyul fest, mint akin átment valami úthenger. Vagy inkább én. Nem is értem, hogy mi ütött belém. Sosem tanultam meg harcolni, Zuang nem tanított mást meg a közelembe se engedett. Elég elszigetelve éltünk az emberektől, erre most kell csak rádöbbenjek. De akkor meg honnan a csudából tudtam ilyen mozdulatokat? A tv-ből nem lehet megtanulni kung fu-zni! Amint kinyitottam az ajtót, Adamet óvatosan a kanapéra ültettem.
- Várj itt, ne mozdulj! Mindjárt jövök. - Azzal bementem a fürdőbe, hogy elővegyem az elsősegély dobozt, ami a fürdőszoba szekrényben volt. Legalábbis utolsó emlékeim szerint. Néhány percre ugyan magára hagytam, de remélhetőleg nem lesz semmi baja amíg visszatérek. A dobozzal a kezemben jelentem meg, majd előszedtem a vattapamacsokat és a fertőtlenítőszert. - Ez kicsit csípni fog. - Mondtam, majd a pamacsra folyattam a szerből hogy megnedvesítsem és óvatosan kezembe vettem az állát és magam felé fordítva fejét elkezdtem az arcáról letörölgetni a vért nagyon lassan és egyúttal rögtön le is kentem a szerrel a sebét, miután végeztem.
A hozzászólást Elisabeth McKinley összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Szept. 16, 2013 1:37 am-kor.
Az adrenalinhoz hasonlóan így az idilli hangulat is szépen lassan elpárolgott. Valahol magamban őrjöngtem, hogy ilyen könnyen hagytam magam leállítani. A követelőzés pedig megmaradt innentől, gyökeret vert a testembe és nem volt hajlandó tágítani, míg el nem éri a célját. Más kérdés, hogy most eléggé el is terelődött róla a figyelmem. Valószínűleg ilyen szempontból a testemet időről időre megrázó fájdalom is jótékony hatással volt, hiszen nem hagyta, hogy nagyon elmélyedjek a gondolataimban, elrángatott újra és újra. Ilyen szempontból jól jött... de amúgy meg rohadtul kellemetlen volt. Az ilyen bordával kapcsolatos sérülések még a szokottnál is ramatyabb érzést okoznak. A borda hivatott védeni egy sor fontos belsőszervet... ám a törésük pont, hogy veszélyezteti őket.
A fájdalom viszont felkeltette a lány figyelmét is, aki először megilletődik, majd sopánkodva kérdez. - Ah... azt hiszem picit helyben hagytál - próbáltam mosolyogni, de még mindig nem volt az igazi. - Semmi komolyabb, ne félj, bár a bordáimnál eléggé vacakol valami. Ahhoz képest, hogy elvileg nem gyakoroltál 15 évig, még mindig elég kemény az öklöd. Amikor felajánlja, hogy menjünk fel hozzá, ráállok a dologra, elvégre mégiscsak őt akartam meglátogatni, még ha volt is ez a kis kitérőnk. Bár azért kicsit túlzásnak tartom azt, ahogyan próbál segíteni. Illedelmesen visszautasítom felajánlását és biztosítom róla, hogy ennyire azért nem komoly a baj. Igaz, fájdalmas szisszenéseket továbbra is kiadok magamból, miközben visszasétálunk. Mázli, hogy nem mentünk messzire. Már kezdek megkönnyebbülni, amikor bemegyünk a bejárati ajtón... na de aztán eszembe jut, hogy milyen lakást is bérelt, amitől picit elfehéredik az arcom. - Ó, Buddha. Na de férfinak születtem, hát száj összezár, indíts. Meg is mászom a szükséges emeleteket, igaz, kissé lelassítom vele a lányt, nem tud a saját tempójában haladni. Na még egy kicsit...
Végül beérünk, engem pedig leültetnek a kanapéra. Jenny mond valamit az elsősegély ládával kapcsolatban és elviharzik, pedig pont szólni akartam, hogy várjon még. Ugyanis eszembe jutott valami... volt valami, amit be kellett bizonyítanom a lánynak ahhoz, hogy innentől könnyebben tudjon viszonyulni a dolgokhoz. Csak hát túl gyorsan mozgott, mint mindig, így ekkor még nem tudtam neki szólni. Hát pech, de hamarosan már jön is vissza, kezében az említett tárggyal. Leül mellém és már éppen kezdené a ,,műtétet", amikor elkapom a kezét finoman, mielőtt kinyitná a dobozt. - Várj - suttogom kérőn. - Ezek most csak jelentéktelen sérülések, ne pazarold rám a készleteidet... emellett, szeretnék mutatni neked valamit. Óvatosan kibújok a kabátomból, ami kissé körülményes úgy, hogy nem tudok valami nagyon nyújtózni, de végül lekerül. - Legutóbb nem volt lehetőségem neked bebizonyítani, hogy tényleg van mágia a világon, de szerettem volna várni a magyarázattal, míg kettesben leszünk privát helyen. Muszáj látnod működés közben ahhoz, hogy elfogadd és ezzel könnyebbé tedd magadnak az elkövetkezendő időket... nyugi, nem gyújtom fel a lakást.
Felemelem a kezemet és megérintem magam ott, ahol a bordasérülést szereztem. Picit meg kell nyomnom, hogy érezzem a fájdalmat, kiüljön az arcomra és fel is nyögjek. Ez jó jel, nincs eltörve. - Most láthattad a reakciómat és hogy nem színészkedek. Bordasérülés, valószínűleg repedés. Legalább is még az. Nyitott tenyeremet a sérülés felé helyeztem, majd elmormogtam magamban néhány mondatot. Arcom koncentrációtól lett szarkalábas, szemeim le voltak hunyva. A kezem időről időre beremegett, mint ha közvetítene valamit... majd pár perc után sóhajtottam egyet... majd megpaskoltam a bordámat... nem is kicsit... és lám, most nem nyögtem fel. - A mágiában az a szép, hogy rengeteg arca van, akárcsak a természetnek. Támadó, védekező, támogató, amit akarsz - közben felemeltem a kezemet az arcomon levő sebhez. - Természetesen különböző erősségűek és a bonyolultságuk se mindegy. Ugyanakkor ha egyszer megtanulsz vele bánni, onnantól a legmegbízhatóbb szövetségeseid egyike lesz - újra elmormogtam azt a pár dolgot, de most lényegesen kevesebb idő után vettem el a kezemet. A sebnek hűlt helye volt, csupán az arcomra ragadt vérfoltok jelezhették, hogy merre is helyezkedhetett el.
F igyeltem, ahogy nem hagyta hogy segítsek neki és egyedül, a saját lábán botorkált mellettem az úton. Rémesen bűntudatom volt amiatt, hogy jól helybenhagytam. De nem tudhattam ő az, hát teljes erőbedobással harcoltam és nem adtam könnyen magamat. Nem értek sokat az orvosláshoz, de a bordatörés komoly dolog és igen veszélyes is. Mielőbb látnia kell egy orvosnak, de előbb a fejét akartam ellátni. Ennyivel tartozok neki és a lelkiismeretemnek is. Kényszeredetten mosolygok vissza a kijelentésére. Látom, hogy fájdalmai vannak az én hibámból.
Úgy tűnik, hogy mikor beérünk a bérházba, csak akkor esik le neki, hogy nem a földszinten lakom. - Sajnálom, de a tetőtérig megyünk. - Mondom, majd lassan indulok el, igazodva az ő tempójához. - Biztos nem tudok segíteni? - Kérdezem, de úgy tűnik az erős férfi szerepében akar tetszelegni, mert egyedül teszi meg az utat felfelé. Amint tudom, leültetem a kanapéra, az legalább puha és tud pihenni rajta. Gyorsan elrohanok az elsősegélyes dobozért, de amikor visszaérek úgy tűnik Adam nem kér belőle vagy csak a segítségemből. A kezemet még azelőtt elkapja, mielőtt elővehetném, amit eredetileg akartam. - Mi az? - Nézek rá értetlenül, mert nem értem a dolgot.
Aztán arra kér, várjak. Fura dolgokról kezd beszélni, de a felére sem figyelek, a fülem ismét dobolni kezd a belé áramló vértől és nem látok semmi mást, csak a kezét, ami a csuklóm köré fonódik égető melegséggel. A testemet ismét forróság járja át, mely csak akkor kezd csillapodni, amikor elereszti kezem és vetkőzni kezd. Látom, hogy nem boldogul vele, így segítek neki, legalább ebben hogy le tudja venni. Izgatottá válok, amikor azt mondja be tudja nekem bizonyítani a mágia létezését. Várom, hogy mutat valami tűzgolyót vagy tudom is én, a virágot átváltoztatja vagy valami. De nem, ehelyett a bordáit kezdi tapogatni, amit fájdalmas hang hallatásával tesz meg.
- Miért színészkednél? - Szalad ki a számon meggondolatlanul, de aztán csöndbe maradok, hagyom had folytassa. A szemeit lehunyja, koncentrál - legalábbis arca erről árulkodik - kezei meg-megremegnek, aztán amikor kinyitja a szemeit a bordáit kezdi ütögetni. Már épp mondanám, hogy ezt talán nem kellene, de láthatólag kutya baja. Szemöldököm felszalad, ennyi azért nem fog meggyőzni ha színészkedett, ha nem. De nyilván ez benne is felmerült, mert most kezét a fejénél lévő, vérző sebre irányítja. A szemem láttára gyógyul be a sebe, némi alvadó vérfoltot leszámítva semmi nem utal arra, hogy valaha megsérült volna.
Én nem akarok hinni a szememnek. A döbbenettől tágra nyílt szemeimmel figyelem minden mozdulatát. Csak azért is muszáj elővennem a sebbenzint, hogy aztán egy vattapamaccsal itassam le a vérfoltokat arcáról és megerősítsen a látottakban az immáron hibátlan bőrfelület látványa. Arcát fürkészem, egészen közelről és ezt észre sem veszem. A kifejezetten helyes szeplőit és még a pórusait is látom, olyan közelről vizsgálom kezembe fogott arcát. De semmi jele annak, hogy az imént még vérzett volna. Nagyot sóhajtok, majd kapcsolok túl intim közelségbe kerültem vele megint és gyorsan eleresztem. - Oké... - Túrok hajamba. - Meggyőztél, hiszek neked. És most mit fogsz kezdeni velem? - Kérdeztem, rábízva az irányítást.
Úgy tűnik, a mai nap már ilyen hangulatban fog eltelni. Jennyvel újra és újra intimitásba kerülünk, még ha ez nem is olyan mértékben, mint... szóval... mint régen, privát perceinkben, óráinkban. De tény, hogy a különállást követően már azok is jelentős számba kezdtek menni, amik ma történtek. Először az a meglehetősen hosszúra nyúlt ölelkezés a sikátorban, majd most, ahogyan elkaptam a kezét... majd ahogyan ő vizsgálta meg közelebbről az arcomat. Elgondolkodtam azon, hogy miért tesszük ezt egymással. Észrevettem Jennyn is, hogy benne is dolgozik egyfajta visszatartó erő, mely inkább távol tartaná magát a közelségemtől... ugyanez bennem is megvolt... szerettem volna, ha minden ugyanolyan lenne, mint egykor... ám a lelkiismeretem nem engedte, hogy ezt a gondolatot a realitás talaján tudjam materalizálni. Az önuralmam alapvetően mindig is nagy volt, azért a korral a szenilitást leszámítva járnak bizonyos extrák... ám én is ember voltam... és fogalmam sem volt róla, hogy meddig leszek képes ellenállni a tiltott gyümölcsnek... már ha ellen kell neki állnom, természetesen... ha meg tudna szeretni így is, amilyenné váltam az elmúlt évek során... miért gondolok már megint erre? Talán azért, amiért nem kértem meg rá Jennyt, hogy veszélyes közelségbe jött és húzódjon el... mert a lelkem legmélyén ez nagyon jól esett. - A kedvességed és a szándék is elég segítség - nyugtatom meg a lányt, amikor felfelé haladunk.
Mindenesetre a hirtelen jött ötletből rögtönzött bemutató eléri a célját, két szempontból is. Egyrészt már úgy érzem magam, mint aki most kelt ki az ágyból reggel és elmúlt az a furcsa, szúró érzés. A fájdalom innentől nem játszik, bár már annak se támaszkodhatok a józanító erejére. Ugyanakkor Jennyt is sikerült meggyőznöm róla, amit nem akart elfogadni tegnap. Már láthatta saját szemével, hogy nem csak valami holtkóros szektás vagyok, aki valami rosszba akarja vinni. Nem, ez jótékony mágia volt... és akárhogy nézhette az arcomat, nem találta meg a sebet... maximum egy alig észrevehető heget a bőrbe olvadva. Mindenesetre azt hagytam neki, hogy leszedje rólam a vért. Nem volt ellenemre, elvégre én nem láttam magamat és nem tudtam, mi ragadt rám.
Hát elég veszélyes kérdést tesz fel, az tény, elvégre erre a választ még én se tudom pontosan... meg elég nehéz is nem félreérteni. Annak viszont örülök, hogy nem kardoskodik tovább az egész ellen és elfogadja a történteket. Oh, ha tudná, hogy annak idején mennyire makacs leányzó volt... - Most még semmit. A protektort egyelőre nem tudtam elérni, de hagytam neki egy üzenetet a történtekről, remélhetőleg meg fogja kapni hamarosan és biztosít időt az ügyre. Nem úgy ismertem meg, mint aki szőnyeg alá söpri az ilyeneket. Emellett beszéltem a kínaiakkal is, Mei éppen az aktádat keresi... ja igen, akta, mindannyiunkról vannak feljegyzések a központokban, akárcsak az átlagos munkahelyen dolgozókról. Ebben gyűjtenek össze mindent, amit őrzőként véghez viszünk. Eredetileg a protektornak kértem ki, hogy lássa, ki voltál, de megnézheted majd te is, ha gondolod. Így szembesülhetsz vele nagy vonalakban, miket követtél el... jaj, ne nézz így, semmi rosszat. Talán az egyik legjobb lelkű ember voltál, akit valaha ismertem.
Na itt tartok egy kis szünetet, mire átgondolom, mit is tehetnék ilyen körülmények között. Hát nem sokat, de azért van, amit igen és több a semminél. - Szóval egyelőre gyakorlati dolgokat nem biztosíthatok neked... pontosabban mágiával kapcsolatosakat. Ugyanakkor mindennek az alapja az elméleti tudás, szóval ha akarod, elmondhatom a legfontosabb tudnivalókat. Vagy akár segíthetek visszahozni a harcművészeti tudásodat is. Úgy láttam, hogy tudat alatt elég jól működik még, de azért tudatosan is jónak kell lenned.
E lmosolyodom félszegen, amikor azt mondja a szándék a fontos. De gyakorlatilag miattam van ilyen rossz állapotban, pedig tényleg nem akartam bántani. Inkább csak próbáltam megvédeni magam. Eldöntöttem, nem leszek préda, akármilyen farkas csalogató jelenség is vagyok jelenleg. Fel se tudom igazán fogni, ami történt az imént. Begyógyította a sebet magán és nekem eszembe jutott óhatatlanul is az, hogy én hány hosszú hónapot voltam kénytelen Zuang hajóján eltölteni ágyhoz kötve, betegen. Kis híján meg is haltam, hisz a mellkasomat ért karomlások elfertőződtek. Mennyivel könnyebb lett volna, ha erre én is képes vagyok? Merül fel bennem szomorúan.
Viszont akkor nyilván másként alakult volna az életem, hisz emlékeznék a múltamra és talán másnap Adam-mel és a többi őrzővel lehettem volna, ott folytatva az életemet, ahol abbahagytam. De ezen kár töprengeni, hogy mi lett volna, ha... mert nem így alakult és ezt már nem lehet visszacsinálni. A most-ra kell összpontosítanom és nem arra, hogy mi volt vagy lehetett volna. Most pedig az van, hogy el kell fogadjam a látottakat, miszerint a mágia igenis létezik. Talán Zuang sem véletlenül volt babonás és tudhatott erről valamit. Gondoltam még mindig döbbenten. Meglepő módon kicsit meg is könnyebbültem, magam sem értem miért nem az a kétségbeesett érzés lett megint rajtam úrrá, mint tegnap délután a könyvtárban.
Azonban fogalmam sem volt, hogy most mi legyen ezután. Ezért is adtam hangosan is hangot ennek az érzésnek. Olyan kétségbeejtő, bizonytalanság volt még mindig benne, hiszen alig tudtam erről az új világról valamit és máris veszélyben az életem. Legalábbis úgy éreztem. Minden sarkon, minden idegenben vérfarkast kezdtem látni s valószínűleg ez vezetett oda, hogy az engem követő Adam-et támadónak néztem. Apropó Mei. A nőt még mindig nem hívtam fel eddig. Egyszerűen nem volt merszem, az az igazság. Féltem tőle és kellemetlen dolognak éreztem, hisz mit mondhatnék egy 80 éves asszonyságnak, akit nem is ismerek. Lehetetlen egy helyzet na. - Akta? Rólam? - Vonom fel a szemöldökömet hitetlenkedve. Fura érzés arra gondolni, hogy valahol számon vagyok vagy inkább voltam tartva és papíron hever talán az egész életem. - Persze, hogy szeretném megnézni majd, persze csak ha szabad. - Sütöm le szemeimet félénken.
Azonban ezután mond valamit, amitől hirtelen kiszalad a vér az arcomból, mintha valami rosszalkodás után lebuktam volna. Ismét előtérbe kerülnek azok a gondolatok, melyek a magamhoz térésem után foglalkoztattak. Vajon jó ember voltam? Ártottam másoknak? Ha nem lettem volna amnéziás, akkor is így szeretné Zuang azt a másik valakit, aki voltam? De aztán Adam gyorsan meg is nyugtat, hogy ne gondoljak semmi ilyesmire. Ám bennem még azért maradt némi bizonytalanság. Talán, ha majd a saját szememmel látom azt az aktát... Igyekeztem tudomásul venni, hogy várakozásra vagyok kárhoztatva. Amúgy sem voltam türelmetlen fajta, de most elemi erővel feszített belülről az érzés, hogy mielőbb ismerjem meg a múltam részleteit, hogy mihamarabb meggyógyulhassak.
Az amnéziára, mint betegségre tekintettem; valamire, amivel kénytelen vagyok együtt élni. - Szerinted ez jó ötlet? Nem fognak nem is tudom... megharagudni érte? Lehet a te protektorod akar mindenben felhomályosítani... - Mondtam bizonytalanul. Kissé félelmetes alakként rögzül a fejemben a protektor képe. Valaki olyan lehet, aki szigorúan megköveteli a szabályokat és nem tűri a hibákat. - Szerinted... vissza fogom nyerni az emlékeimet Adam? Zuang... Ő nem vitt el orvoshoz, pszichológushoz meg féltem elmenni. Tartok tőlük kicsit. Nekem olyan fura és ijesztő ez a nyugati orvostudomány. Semmi akupunktúrás tű vagy büdös növényi kencék vagy teák. Én az ilyesmiktől gyógyultam meg, bár igaz nem azonnal. -
Kicsit talán ostobának tűnhettem, de nagyon sokáig voltam elzárva az emberektől azon a hajón és egyetlen társaságom a férfi volt, aki megmentett. És emiatt egyfajta babonásság kialakult bennem, az új dolgok felé fenntartásokkal viseltettem. Na persze nem olyasféle, mint amiktől ő tartott. Én nem hittem se a szellemekben, se a sárkányokban. A boszorkányokban talán egy picit, de ez a vajákosnőnek volt azt hiszem köszönhető nagy részben. - Szeretnék emlékezni, mindennél jobban. De félek is mindattól, ami kiderülhet a múltamból. Most már van egy új életem és nem tudom mennyire rombolná le a régi ezt. Félek, hogy miközben keresem, a végére elveszítem teljesen önmagamat. - Vallottam színt a legnagyobb félelmemről. Ugyanis fogalmam sem volt róla, hogy ez a Jenny mennyire lehetett más személyiség, mint aki most Elisabeth-ként én magam vagyok.
Oké, azt mondtam, hogy a célomat a kis demonstrációval elértem. Most már lehet majd anélkül beszélni a mágia fogásairól, hogy kétkedő szempárral találja szembe magát a szerencsés. Sok fajta mágia van, de az alapja így is úgy is ugyanabból az energiából táplálkozik. Ugyanakkor ott volt egy tényező, ami elhapolhatatlan volt. Jenny eddig szentül hitte, hogy a mágia nem más, mint mítosz, babona egy letűnt korból, amikor még könnyen elhitték az emberek az ilyesmit. Most viszont láthatta működés közben, ez pedig egy olyan dolog volt, mely alapjaiban rúgja fel az emberek addigi világképét. Főleg a mágia természete az, ami ilyenkor gondot okozhat. Sokaknak, akik nem használják, nem is tudják hova tenni. Csak egy képlékeny valaminek tűnik, ami hókuszpókusz meg ilyenek. A természetét viszont csak a használók érthetik meg. Ők tudják, hogyan kell hozzáérni, formálni és irányítás alá vonni. Éppen ezért addig elég nehéz beszélni róla, míg nincsenek meg az alapvető ismeretek.
Na igen, sejtettem, hogy ez lesz, Jenny lecsapott az akta témára. Természetesen ez érthető is. Az akta pont azokat a dolgokat tartalmazta, amik kiestek a lánynak. Azt a 35 évet, amit ő Jenny Elisabeth O'Connorként és nem Elisabeth McKinley-ként élt meg. Az, hogy valamelyest az elfeledett emlékekről kaphat egy vázat, valószínűleg minden amnéziásnak mézesmadzag lehetett. Gondolom én, sosem vesztettem még el az emlékeimet. - Szerintem nem lenne akadálya. Az őrzők aktái talán a legjobban őrzött titoknak számítanak a világon, éppen ezért ha beléjük akarunk nézni, akkor először engedélyt kell kérnünk az illetékesektől. Bár nem tudom, hogy ez a sajátunkra mennyire vonatkozik, de maradjunk a formaiságoknál. Ugyanekkor erre csakis a központban kerülhet sor.
Na viszont jön egy kérdés, ami tényleg elgondolkodtat. Rendben van, hogy Jenny egykoron őrző volt, de most lényegében egy átlag ember... tele mágikus tetoválásokkal meg furcsa, elnyomott emlékekkel, de ember. Lehet, hogy már így is kezdem nagyon túllépni a hatáskörömet ezzel a dologgal és inkább várnom kellene, míg beszélek Willel. - Igen, igazad van, akkor majd később erre a témára visszatérünk. Még újnak számítok itt és nem akarom kihúzni a gyufát a protektorral rögtön az első hónapban. Talán már így is sokat mondtam. Ugyanakkor az önvédelemre még fenntartom az ajánlatomat. Az teljesen a tagokon áll, hogy ki mit visz magával az alaptudása mellé. A kérdésére tanácstalanul nézek rá... na meg főleg azután, amit még elárul a körülményekkel kapcsolatban. Össze is szalad a szemöldököm tőle rendesen. - Na ez eléggé könnyelmű megoldás volt, már bocsánat. Egy vérfarkasokkal vívott csetepaté miatt kerültél olyan állapotba, amilyenbe, ezután a kórház az elsőszámú világi intézmény, ahová vinni kell téged minimum. Na igen - pillantok fel a plafonra. - A nyugatiak eléggé máshogy csinálják az egészet. Annyi gyógyszert képesek belenyomni az emberbe, hogy a végén már attól lesznek betegek inkább - kis szünet. - Ha gondolod, összeismertetlek a gyógyítónkkal. Ő egy nagyon kedves lány és mellesleg Indiában nevelkedett, szóval valószínűleg a módszerei közelebb állnak hozzád.
Csak sóhajtottam egyet. Teljesen érthető volt ez a dilemma. 15 év alatt hajlamos az ember beletanulni egy új életformába és ragaszkodni is érte. Meg tudtam érteni Jennyt... de: - Nézd, én előre figyelmeztettelek tegnap - szóltam. - Mielőtt felfedtem magamat előtted, figyelmeztettelek rá, hogy innentől semmi se úgy lesz, mint az elmúlt ,,pár" évben. Ha megkérsz rá, hogy inkább hallgassak, akkor úgy teszek és hagyom, hogy hazamenj Kínába. Bár... voltaképpen, igazából az őrzők élete nagyban hasonlít a mindennapi emberére. Ugyanúgy van munkánk, ugyanúgy eljárunk a boltba vásárolni, kirándulni, ha engedi az időnk. Ám különbözünk azzal, hogy tudjuk, milyen erők mozognak a háttérben... és azzal, hogy míg a velünk születettek már elporladnak, mi még utána életben vagyunk egy ideig - biztatóan ránézek. - De ne félj, nincs olyan dolog, amivel ne boldogulnál. Mindig is erős nő voltál, aki hajlandó volt szembemenni a veszéllyel, akármiről is legyen szó... najó, azért néha le kellet téged beszélnem az őrültségekről, de ez a tényeken nem változtat. Emellett, nem fogod magad elveszteni - itt a szívér mutatok. - Mert mindig is ott lesz bent.
E lhúzta előttem a mézesmadzagot, most másra se fogok tudni gondolni, mint arra az aktára. Remélem mielőbb átküldik és megnézhetem. 35 elvesztett éve hever azokon a papírlapokon, még jó hogy látni akarom! Csalódottan túrok hajamba, amikor közli a bürokráciától függ az, hogy mikor láthatom a saját életemet. Úgy érzem, ez nem fair. - És ez a központ merre van? - Kérdezem, kíváncsiságom feltámadt egyszeriben. Igazából bánom, hogy kinyitottam a számat, mert lehet sokkal többet beszélt volna erről az egész őrzősdiről. Így meg várhatok arra, hogy a protektor időt szakítson rám. Nagyszerű!
Amikor Adam ha burkoltan is, de Zuangot kritizálja, úgy érzem muszáj megvédenem őt. Hiszen megmentett, ápolt engem és gondoskodott rólam hosszú hónapokig. Nem tehet róla szegény, hogy babonás és nem az orvostudománynak hisz. - Zuang nem akart semmi rosszat, csak babonás a szentem és félt, elveszít. Különben is, kimentett a vízből, ápolt, hozott hozzám gyógyítót is. Ő teljesen másként gondolkozik, mint ti nyugatiak. - Mondom kicsit dacosan. - Még nekem is fura, de én legalább el tudom fogadni. Zuang kétlem, hogy valaha is el tudná. Neki néha a saját kultúrája vagy a városokban lévő dolgok is soknak számítanak. - Próbálom megértetni Adam-mel, hogy ne gondolja a férfiról, hogy felelőtlen lenne. Mert nem az. Cseppet sem.
- Igen, ezt tapasztaltam. Kezdetben elég nehezen tudtam beilleszkedni Angliában az ottani környezetbe. Olyan fura volt minden. Ez egy remek ötlet. Úgysincs igazából senki, akit rajtad és Daniel-en kívül ismernék a városban. - Vidulok fel, amikor arról beszél, talán végre nőnemű társaságom is lesz. Nem igazán vagyok az a barátkozós típus. Úgy értem, ha szóba elegyednek velem szívesen beszélgetek bárkivel; de mivel egy hajón éltem másodmagammal közel 10 évig, így nem igazán tudok ismerkedni. Fogalmam sincsen a társas szabályok többségéről és feszélyezve érzem magam vagy zavarban sokszor. Szóval nem igazán erőltettem a dolgot eddig Angliában sem.
- Tudom, hogy bennem van a hiba. De nem megy ilyen hirtelen átállni, érted? - Kérdezem tőle. - Nem az a baj, amit mondtál tegnap. Hanem, hogy nem tudok vele mit kezdni mindazzal, amit elmondtál nekem. Most még nem megy. - Egy pillanat alatt elfehéredtem, ahogy arról beszélt mindenki meghal, aki kedves volt nekünk. Olyan könnyedén volt képes beszélni arról, amitől mindvégig tartottam... hogy végig kell néznem, ahogy Zuang lassan megöregszik, miközben én kortalan maradok. Ez borzalmas dolog. Adam hogyhogy nem érzi ezt annak? Akit hátrahagynak a halottak, azoknak mindig nehezebb dolguk van, mert túlélnek.
Hallgatom, ahogy beszél rólam. Teljesen átlényegül az egész lénye és felragyog. De ugyanakkor nem rólam beszél. Nem arról, aki ma vagyok, hanem egy számomra ismeretlen lányról. Vannak ugyan hasonlóságok, ezt el kell ismerjem, de összességében nézve ő egy emlékbe szerelmes nem belém. Én már valaki más vagyok és bár melegséggel töltenek el szavai, nem rám céloz. Hanem Jenny-re. - ...Jenny. Igen tudom. De én nem róla beszéltem, hanem... - Jaj, olyan nehéz ezt elmagyarázni neki. - ...hanem magamra. Mi lesz, ha... ha Jenny visszatér? Velem mi lesz? Az én életemmel? -
Lehet nem ártott volna várnom ezzel az aktás dologgal, de hát vihar után köpönyeg. Rákérdez a központunkra én meg eléggé elgondolkodok rajta, hogy ezt megosszam-e vele. Bár végül is, miért ne? Azt ugyan nem fogom megmondani, hogy pontosan melyik szobában keresse, de egy körülbelüli helyet mondhatok. Elvégre, ha lompos bajba kerül, akkor tudnia kell, hol lelhet biztos menedékre... ennyire azért egyetlen farkas se lenne hülye, hogy bemerészkedik hozzánk. - Az egyetemen. De ha egy mód van rá, ne kezdj el kérdezősködni ott utánunk, hacsak nem életveszélyes helyzetben vagy.
Ijj, na most kicsit rálépett a tyúkszememre Jenny a megjegyzésével. Alapvetően nyugodt ember voltam, nem lehetett könnyen a sodromból kihozni, emellett ezzel a lánnyal mindig is elnézőbb voltam... de volt pár dolog, amivel ha nem is feldühíteni, de piszkálni azért lehetett. - Megköszönném, ha az arcvonásaim alapján nem következtetnél arra, hogy milyen szellemiségben is élek - mondom komoly arckifejezéssel. Sosem számítottam nyugatinak, kiskorom óta Kínában nevelkedtem és az a mentalitás ragadt rám inkább, szemben az itteni állapotoktól. - Értem én, hogy jót akart és hálás is vagyok neki, hogy megmentett. De ha elvitt volna orvoshoz, akkor lehet, még hamarabb megtaláltunk volna. Elég széleskörű információforrásaink vannak, beleszámítva a kórházakat is. Persze ezt nem tudhatta és igazából ezen felesleges filozofálnunk. Ami történt, megtörtént, változtatni már nem lehet rajta.
Halkan kuncogok. - Skócia se volt jobb, hidd el nekem. 15 éve, miután eltűntél, akkor költöztem át oda Kínából. Pár évbe beletelt, mire úgy ahogy megismertem a körülményeket és alkalmazkodni tudtam valamelyest a mentalitásukhoz... a skótok amúgy se egyszerűek. Na, de őt kedvelni fogod... szerintem nincs olyan, aki ne - na viszont valamitől összeszalad a szemöldököm. - Daniel? Valahogy elég nagy balsejtelmem támadt. Oké, egy ideje már itt van Fairbanks-ben, de kétlem, hogy csak két embert ismer név szerint... miért tartotta fontosnak megemlíteni?
Felvonom az egyik szemöldökömet, miközben hallgatom ezt követően. A jelek szerint még mindig nem tudta teljesen feldolgozni azt, amit megtudott alig 24 órája, de ezt senki se róhatta fel neki. Egy felnőtt embernek, ki már egy kialakult világképpel rendelkezik, az ilyesmi mindig fennforgást okoz. Főleg akkor, ha nem csak elhessegeti, hanem azt teszi, amit most a lány: próbálja magáévá tenni és beépíteni. Ez a becsülendőbb eljárás. - Nem Jenny, nem veled van a hiba. Ez alapvető emberi vonás. Az újat mindig nehezen fogadjuk be, főleg, ha gyökerestül ellentmond addigi életünknek. A keleti filozófia, eszme viszont megtanít minket egy fontos tényezőre. Az egyetlen állandó dologra ezen a világon: ez pedig a változás. El kell fogadnunk, hogy akármi van, akármilyen jó vagy rossz valami egy adott pillanatban, az meg fog változni. Lehet, hogy jobb lesz... de lehet, hogy jobb lesz... ám nem tudhatjuk és befolyásunk se nagyon van. Éppen ezért van, hogy akik keleten nőnek fel, sokkal rugalmasabb életvitellel rendelkeznek, mint a berögzült nyugatiak. Ám valamit a figyelmedbe ajánlok még: senki se várja el tőled, hogy egyik napról a másikra akkor mindent elfogadj. Talán még jobb is, ha lassabban szívod magadba a valóságot. Lassú víz partot mos, tartja a mondás.
Lehet kicsit elragadtattam magam, amikor beszéltem, de hát nem tudtam mit tenni. Jenny számomra mindig is egy fénypont volt az életben... mely elhalványult 15 évre. - Hááát... nézd, nem vagyok orvos. Erről már tényleg egy szakértővel kellene beszélned. Hogy elmúlik-e... amennyire én tudom, van rá esély. Lehet, hogy már holnap visszanyered az emlékeid... lehet, hogy soha. De ha ez bekövetkezik... nos, nem kell félned, nem fogod elveszejteni magad. Valószínűleg ugyanúgy emlékezni fogsz az elmúlt 15 évre is, csak hozzácsapódik még 35 év. A kettő pedig nem semmisíti meg egymást. Ez olyan, mint ha a teába tejet kevernél. Mindkettőnek megmarad az íze, de mégis egy új születik általa - tartok egy kis szünetet, de már megint kezd kiszáradni a szám. - Mellesleg, nem sok különbség van köztetek... legalább is hogy ugyanolyan makacsok vagytok, az biztos. Mellesleg... igazából még most is ugyanúgy hívnak titeket. Elvégre az Elisabeth eredetileg a középső neved volt.
M eglepődök, amikor közli, hogy az egyetemen van berendezve a központ. De mivel hozzáteszi, hogy ne nagyon kérdezősködjem egyből meglendül a fantáziám, hogy titkos alagutakon át vezet az út, mely tele van csapdákkal és útvesztőkkel. Aki pedig nem beavatott, annak fogalma sincsen merre keresse a helyet. Legalábbis én valahogy így képzeltem el a dolgot. - Mi számít életveszélynek? - Kérdezek vissza, mert feleslegesen én sem szeretnék zavarni. Nyilván a farkasokhoz lesz köze, de lehet hogy csak akkor jöhetek ide, ha megtámadnak és komolyan megsérülök. Bár jó kérdés, hogy ha tényleg megsérülök lesz-e lehetőségem eljutni oda.
Figyelem, ahogy hirtelen megváltozik. Egész lénye egyfajta fenyegető éllel telítődik meg, ahogy elkomolyodik. Egy pillanatra megmutatja, hogy tud nagyon is félelmetes lenni, ha akar. Szinte vártam, hogy mikor fog kijönni a sodrából. De ehelyett csak halálosan komolyan szólalt meg a frászt hozva rám ezzel. - Én nem... én... nem úgy... én... sa-sajnálom... - Eléggé megszeppentem tőle, megijesztett. Ijedten néztem rá és zavartan. Nem értettem mi rosszat mondhattam. Hiszen csak próbáltam elmagyarázni, hogy megérthesse Zuang miért másként cselekedett. Nem akartam megbántani vagy felmérgesíteni. Miért is tenném?!
Nem, határozottan nem a megértést vagy a hálát éreztem felőle. Inkább féltékenynek tűnt, nem is kicsit. Ami tekintve a közös előéletünket talán indokolt is lenne részéről. De! Nem várhatja el, hogy az egyetlen embert, aki mindvégig jó volt hozzám ne akarjam önkéntelenül is a védelmembe venni. - Szerintem te csak szimplán féltékeny vagy rá. - Szalad ki a számon meggondolatlanul. - Ne haragudj, ezt talán nem kellett volna... - Mondom, de nem tudom hogyan is folytathatnám. Összezavarodtam teljesen, s ez egyre nyilvánvalóbbá válik, elég csak rám nézni meg kinyitnom a számat. Beszélek össze-vissza ész nélkül.
Meglepődöm, amikor közli szinte karnyújtásnyira voltunk egymástól az elmúlt 5 évben. - Én Manchesterben éltem az elmúlt 5 évben, mivel az irataim szerint odavalósi vagyok eredetileg. Te merre laktál? - Kérdezem kíváncsian. Na igen, az érdeklődésemet könnyű felkelteni. - Na igen, alkalmazkodni muszáj volt, de attól még hiányzik a kelet. Ezért is próbálok néhány dolgot megtartani. Még Angliában elkezdtem jógázni is például. Azt mondod? Ennyire jól ismered őt? - Kérdezem, s bár nem akarom, mégis úgy tűnhet féltékeny vagyok egy kicsit. Pedig nem. Ugyan, miért lennék? Semmi okom rá, hisz nekem ott van Zuang, akivel boldog vagyok. De azért felmerül bennem, hogy amilyen jóképű biztosan sorban állnak a női őrzők a kegyeiért.
- Igen, Daniel. Tudod, az a kissé nyersnek tűnő őrző; aki úgy néz ki mint a Rettenthetetlen-ben Mel Gibson. - Na igen, ezt a filmet rám tukmálták anno, miszerint feltétlenül látnom kell. És meglepő módon azonnal megszerettem. Ide is magammal hoztam DVD-n, mert időnként kell valami, ami ismerős és szeretem. Bár a "Filmek, amiket halálom előtt látnom kell" listámon van egy csomó olyan alkotás, amit meg kellene néznem, de sokszor nagyobb kedvem van jógázni vagy valami keleties témájú könyvben elmélyedni, mint a filmeket bepótolni. Meg egyedül nem is szeretek igazán filmezni annyira. De egy-kettő népszerű és közismert film azért van, amit én is ismerek.
- De miért ilyen nehéz? Ennek nem könnyebbnek kellene lenni? Nem érzek megkönnyebbülést. Legalábbis nem akkorát és olyat, mint reméltem. Félre ne érts, örülök hogy végre megtudok mindent és nem lesznek homályos foltok. De ugyanakkor félek is tőle. És nem a változástól félek, ebben igazad van. Keleten valóban azzal kelünk és fekszünk, hogy az élet folyamatos változások körforgása. Nem ezzel van a bajom, nem ettől tartok. Inkább attól, hogy miket tettem korábban. Nem tudom, hogy megbánom-e a múltunkban tett döntéseimet. És vajon Jenny meg fogja bánni azokat a döntéseket, amiket én hoztam az új életünkben? A már most is egyre kuszább érzéseimről nem is beszélve. -
Na igen, elég kellemetlen dolog fog rám várni; amikor már újra emlékszem mindenre majd. Ott lesz az érzés, hogy szeretem Zuang-ot és az érzés is, amit Adam iránt éreztem. Vajon melyik férfit fogom választani? Beharaptam az alsó ajkamat gondolkozás közben, eléggé tanácstalanul éreztem magam, pedig még csak az emlékezés közelében sem voltam. Nyilván nem napok vagy hetek alatt nyerem vissza az emlékeimet, ha egyáltalán valaha is visszanyerem őket. Na igen, Adam is csak abban erősít meg, hogy semmit se lehet biztosan tudni. Bár türelmes fajta vagyok úgy érzem, ez a kétségbeejtő érzés fog felőrölni teljesen, hogy bizonytalanságban kell éljek.
- Honnan tudod? Senki sem tudhatja, hogy mi lesz. - Mondom, majd a teáról jut eszembe valami. - Kérsz egy csésze teát? Van zöld teám, némi indiai keverékes, a "kelet varázsa" nevű és az új kedvencem, a fahéjas-almás tea. Még Angliában kóstoltam és nagyon megkedveltem. - Én biztosan csinálok magamnak, ha kér ha nem. Fel is állok, aztán a konyhába megyek és felteszem a vizet forrni. Közben pedig a konyhapultnak támaszkodva fordulok felé várva a válaszát, hogy melyik teából kér, mert akkor úgy veszek elő filtert. Azon jót somolygok, hogy makacs voltam korábban is. Zuang-nak alaposan meggyűlt velem a baja annak idején, ezek szerint nyilván Adam-nek sem volt könnyű dolga velem.
Aztán eljutunk a névkérdésig, ami meglep. - De miért? Miért más a nevem a papírokon? Miért kellett az új személyazonosság? Az irataim elvileg rendben vannak, sehol sem volt bajom vele soha. Viszont már értem, hogy miért nem találtam meg a családomat. Én a McKinley-ket kerestem az O'Connorok helyett, naná hogy nem találtam a rokonaimat vagy senkit, akinek hiányoznék. Tudsz róluk valamit Adam? Élnek még a szüleim? Ugye jól vannak? Ők hogy viselték ezt az egészet? - Kérdezem és egy pillanatra felragyog a remény fénye, hogy legalább megtudják életben vagyok. Vagy én tudom meg, hogy ők életben és jól vannak. Szegény szüleim, biztosan belebetegedtek a hírbe, hogy meghaltam.
Lehet nem fogalmaztam elég pontosan és azért kérdezett vissza az életveszéllyel kapcsolatban. Na mindegy, akkor megfogalmazom jobban. - Fogalmazzunk úgy, hogy ha a rád veszélyt jelentő valaminek négy lába van és farka, akkor egyértelműen... vagy ha két lába van és far... najó, ez így nem szerencsés megfogalmazás. Legegyszerűbben: ha vérfarkastámadás ér, azonnal. Jaigen: ha megmar egy farkas, ne félj, hogy esetleg azzá tesz téged is. A tetoválás immunissá tesz a farkasméreggel szemben. Bár jó eséllyel egy arra járó őrző is meg tudná menteni a helyzetet, elvégre szó szerint ott vagyunk mindenhol, de azért ilyen szempontból még mindig az egyetem a legbiztonságosabb.
Az ijedelme úgy ér, mint ha minimum felpofozott volna. Képzeletben én hozzá is tettem ezt az eseményt a történtekhez, csak éppenséggel a saját kezemmel. Szégyenérzet futott végig az ereimben, a tudatomban. Miért, miért csinálom ezt már megint? Egy egyszerű kijelentés volt, én meg mégis úgy felkaptam a vizet tőle, mint ha csak sértegetni akart volna. - Nem... nem, semmi baj Jenny... ezt most én reagáltam túl. Újfent feltettem magamnak a kérdést, hogy mikor váltam ilyenné, de már rég tudtam a választ... ilyenkor szembesülök vele, hogy mennyire elhagytam magam az elmúlt években, mennyire hagytam, hogy bár nem elsődlegesen a gyász, de valami megkeményítsen engem. Túlságosan is... meg amit utána mond? Igen, könnyen lehet, bár ennek már nem adtam hangot. Talán mert igaza is van. Hogy a fenébe ne lennék féltékeny valakire, aki birtokolhatja azt, ki korábban a legkedvesebb volt nekem... öh... birtokolhatja? Najó, azt hiszem az tudatom tényleg mocskosmód elfajzott anno. Viszont amikor megint bocsánatot kér, nem bírom ki, hogy egy picit, tényleg csak egy kicsit, megfogjam a kezét, illetve inkább rátegyem a sajátom, míg beszélek. - Semmi baj Jenny - mosolygok rá, igyekszek. - Hagyjuk inkább a témát.
Naigen, így jobban belegondolva azért tényleg vicces. A halottnak hitt lány egy országban velem tartózkodott évekig, én pedig nem is tudtam róla. Valahogy a bűntudat megint felerősödött bennem. Mi az istenért nem voltam képes jobban keresni őt? - Skóciában voltam, azt hiszem, Glasgowtól északra... vagy Edinborough-tól? Szóval, egy kisebb faluban állomásoztam. Miután 15 éve eljöttem Kínából, nem akartam központban lenni. Szóval inkább vidékre kértem magam... egy olyan jelentéktelen kis helyre, hogy ne is kérdezd a nevét, mert sosem tudtam megjegyezni... bár, amilyen kicsit volt, a baj olyan nagy a környékén. Ezzel pedig még igazából finoman is fogalmaztam, elég durva csetepaték lezajlottak. - Na, a jóga az jó lesz, legalább a testedet karbantartod vele - kacsintok. Naviszont amikor Abiről kérdez, észreveszek egy furcsa csillanást a szemében. Ha elmondtam volna neki, hogy régen együtt voltunk, akkor most visszakérdeznék, hogy ki is a féltékeny, de most inkább nem csapom le ezt a magaslabdát. - Nos... nem mondom, hogy jól ismerem. Tudod, én már évek óta eléggé antiszociális embernek számítok. Nem beszéltem sokat, de még nem is mosolyogtam évekig... namármost, aki ennek ellenére képes két mondatnál többet kihúzni belőlem és még meg is mosolyogtat, ha kicsit is, annak már eléggé olyan embernek kell lennie.
A balsejtelmem egyre nő. Hirtelen egyetlen őrző se jut eszembe, akit Danielnek hívnak. Illetve van ilyen nevű, csak az Daniella és nő. Emellett, ha még a nevet félre is mondta... a külső leírás sem stimmelt senkire... legalább is Mel Gibson a tudomásom szerint nem őrző nálunk. Kérdések százai kezdenek a fejemben sorakozni, hirtelen előmozdul belőle a detektív. - Hol találkoztál vele? Egyáltalán milyen körülmények között? Igen, természetesen a filmet azt ismerem. Mertem volna úgy megmaradni a skótoknál, hogy nem.
Az agóniája természetesen megint érthető és már sokadszorra jutottam arra a pontra, hogy legszívesebben megölelném. De nem, nem lehetett, a végén még túlságosan felbátorodnék és... - Azért nem nyugodtál meg, mert nem hétköznapi ügybe csöppentél. Voltaképpen ha csak egy átlagos ember lennél, szerintem a feszültség nagy része már kiment volna belőled. Te viszont őrző voltál, olyan titkok birtokosa, mely nem fér bele az átlag kategóriába. Ezért nehezebb most neked, mint vártad. Na jön egy kérdés, amire biztosan nem fogok tudni normális választ adni, de nem akarom cserbenhagyni a lányt. - Annyit biztosan mondhatok, hogy visszafele nem fogsz megbánni dolgokat. Sosem voltál az a fajta, aki kesereg a múltján, hogy mit csinálhatott volna másképp... bár... volt egy dolog, ami miatt sosem tudtál kibékülni a lelkiismereteddel, de csak egy... meg talán a mostani éned megkérdőjelezheti, hogy érdemes volt-e végül őrzőnek állni. De az, hogy Jenny a mostani életedből mire nem lesz büszke... nos... erre csak azt tudom mondani, hogy világéletedben rugalmas személyiség voltál, aki megbirkózott a nehézségekkel, a döntésekkel, akármivel, ami csak útjába került.
- Nem, valóban nem tudhatom... de azért igyekszek reális, logikud tényeket közölni, még ha talán nem is lesz igazam - az ötletét támogatom, úgy is kezd kiszáradni a szám. - Ha lehetne, akkor a zöld teából kérnék... cukor nélkül. Jenny el is ment teát készíteni, én pedig kissé felszabadultam, mondhatjuk, a közelségétől. Oké, nem értse félre senki, nem volt gondom vele, de most egy kicsit szünetelt az a ,,hozzá akarok érni" érzés. A kérdésére egyszerű a válaszom. - Azért, mert kellett a munkádhoz az álnév, meg amúgy is, a legtöbb őrző rendelkezik vele. Te egy informátor voltál. Ők az őrzők felderítői és kémei, megszerzik a naprakész információkat egy adott topikban, ezek alapján dolgozunk. A hátadon levő angyalszárny tetoválás jelzi, hogy közéjük tartozol. Amellett, hogy mestermunka, segít elvegyülni, így nehezebben vesznek észre az ártó szemek.
Az utolsó kérdésére nem reagálok azonnal. Inkább megvárom, míg semmi, ismétlem, semmi törékeny vagy éles nincs a kezében, mert amit hallani fog, biztosan nem tetszik majd neki. - Igen, tudok róluk... de... sajnálom Jenny, de már nem tudsz velük találkozni. Apád katona volt, akit a szolgálat Kínába vitt. Anyád vele tartott, illetve te is, mert akkor már megszülettél. Viszont alig egy éves korodban, 1964-ben malária-járvány söpört végig a déli országrészen, pont ott, ahol éltetek... a szüleid sajnos nem élték túl a betegséget. Talán az egyik legkönyörtelenebb szerep jutott nekem ebben a szereposztásban. Nekem kell megmutatnom Jenny-nek a múltját, minden sötét és világos folttal egyaránt... és nagyon úgy tűnik, hogy a sötét foltok előre tolakszanak lassan.
M egnyugszom, hogy nem félreértésről van szó, jól sejtettem. De jobb így, hogy tisztázta az esetleges félreértéseket. Arra, hogy immúnis lennék csak hümmögök. Igazából fel sem merült bennem, hogy ha megtámadnak esetleg életben is maradhatok és annak miféle következményei lennének. Nem tehetek róla, de nem ismerem még annyira, hogy tudjam mi akasztja ki és mi nem. Úgy tűnik valamibe sikeresen beletenyereltem a mondandómmal. Legszívesebben elbújnék a föld alá, bárhová csak ne itt kelljen lennem vele. Olyan fura, néha el tudom képzelni, hogy közünk volt egymáshoz - bár ő nem mondta ki ezt, mégis az apró jelekből, elvégre nő vagyok nem vak pontosan látom azt, amit nem mondott még ki - néha pedig egyenesen taszít magától, mint most.
Elnézést kér, mire sóhajtok megkönnyebbülten. Már azt vártam mikor esik a fejemnek. De úgy tűnik, a későbbi szavaim leforrázzák annyira vagy csak elevenébe találtam és inkább nem szól semmit sem. Aztán viszont érzem, hogy megfogja a kezemet. Az érintése egyszerre taszító és jóleső. Egyrészről idegen számomra és mégis olyan ismerős. Fura kettősség van benne. - Igen, az lesz a legjobb. Hagyjuk. - Bólintok és próbálok valami mosolyfélét erőltetni zavart arcomra. Érdeklődve hallgatom, amint Glasgowról és Skóciáról beszél. - Ott egyszer én is jártam. Glasgowban, ilyen turistabuszos kiránduláson. Szép hely. És neked is skót szoknyát kellett viselned? - Érdeklődöm. Vicces lenne, ha igennel felelne. Nekem valaki egyszer elmagyarázta, hogy a kilt - mert hogy ők így hívják - alá nem vesznek semmit sem fel a férfiak.
- Igen, bár én inkább azért jógázom, mert megnyugtat és segít ebből a rohanásból kiszakadni. Olyankor úgy érzem, mintha hazatérnék. - Magyarázom, bár lehet ennek a fele sem értelmes. Én mégis így érzem. Láthatóan nem veszi észre a mondat esetleges másfajta kontextusban is értelmezhető, aminek örülök. Nem szeretnék felesleges feszültséget kettőnk között. Elvégre rá vagyok utalva, s rajta és Daniel-en kívül nem is ismerek senkit sem a városban. Nem csak ő volt antiszociális, jómagam is taszítom az embereket azt hiszem. Bár ezt annak tudom be, hogy egy hajón éltem és nem a szárazföldön emberek között.
- A piacon. Először megijesztett, aztán meg kedélyesen elcsevegtünk és mindenki ment a dolgára. Ugye majd nekem is megtanítod megint ezt a telepátiás mágiás valamit, amit ő is használt? Sokkal jobb úgy kommunikálni a titkos dolgokról, hogy nem kell tartani kihallgatnak. Tegnap csak azért nem említettem, mert egyszerűen kiment a fejemből teljesen, amikor a könyvtárban összefutottunk. Én még azt is elfelejtettem szinte, hogy miért indultam oda egyáltalán, nem hogy találkoztam valakivel, aki közületek való. Ne haragudj. Hamarabb kellett volna mondanom. De mi a baj? Olyan furcsa vagy. - Kérdem.
- Mi volt az a dolog? Mit tettem? - Egyből elönt a bűntudat, így tudatlanul is. Akármit tettem az nyilván valami súlyos dolog volt, talán bántottam másokat vagy nem is tudom mire kéne gondoljak így hirtelenjében. Kedves szavaira elmosolyodom, de attól még a félsz igenis bennem van, ha elrejtem előle ezt a tényt, ha nem. Na igen, ez már bennem is felmerült, de mivel nem tudom egyáltalán mit jelent őrzőnek lenni jelenleg, így nehéz azt mondani bárcsak máshogy lenne. - Félreérted, én... én nem tettem semmi rosszat az elmúlt 15 évben, még a légynek sem ártottam. A halakat is mindig Zuang csapta fejbe, mert még arra se voltam képes, hogy a vacsorának valóval végezzek. Hiszen az is egy élőlény. - Feleltem.
A kérését egy bólintás keretében veszem tudomásul, majd előveszek két csészét a szekrényből, illetve a filtereket készítem oda és a cukrot. Lehet, hogy ő cukor nélkül issza, de én nem bírom meginni legalább 3 kanál nélkül. Azt hiszem menthetetlenül édesszájú vagyok. Közben hallgatom, hogy arról beszél milyen munkát is végeztem. Kém. Ez olyan izgalmasan hangzik, amit mindig is akartam volna talán. Látom magam, mint valami női James Bond - igen, ezt a filmet, filmeket is megnézették velem - aki némi kung fu tudással igazán keleties ügynök lenne. Vagy inkább Mata Hari mondjuk vagy nem tudom. Ő legalább női kém volt amellett, hogy híres is.
Hamarosan felforr a víz, majd egy tálcára helyezek mindent és odaviszem a kanapé előtt lévő asztalkához és leülök mellé. - Tessék készítsd el, ahogy szeretnéd. - Mondom, majd a saját csészémbe töltök vizet, rakok három adag cukrot és beleáztatom az almás filteremet. - Hol is tartottunk? - Kérdezem, miközben keverek egyet-egyet rajta, a filtert a csészébe tunkolgatva, hogy jól kiázhasson a forró vízben. Áldom az eszemet, hogy a jelenleg forró italt inkább az asztalon hagytam; mert megáll bennem az ütő, amikor a szüleimről kezd beszélni. Tuti leforráztam volna magamat, ha a kezemben marad a bögre mert biztosan elejtem.
- Hogy mi?! Ne! NEE! MOND, HOGY... NEM... ŐK NEM... NEM HALHATTAK MEG! ADAM, KÉRLEK! - Úgy érzem elemi erővel csap belém a hiányuk, veszélyeztetve a józan eszemet. Ha nem ültem volna, biztosan összesem. A könnyeim megint utat találnak maguknak és hiába teszem a szám elé a remegő kezemet befogva azt, ez most nem segít a helyzeten. Próbálom elfojtani ezt az érzést, ami a szívembe markol hirtelen. Annyira vágytam rá, hogy megismerjem őket, hogy találkozzam velük. Az, hogy elakadtam a nyomozásban nem jelentette azt, hogy feladtam volna a családom megkeresését. De most már ez sem számít, mert már nincsenek többé. Úgy érzem egyedül vagyok a világon, nem maradt senkim sem.
A kedélyek lenyugodtak szerencsére és kölcsönösen az elhagyás mellett döntöttünk. Remek, a jelek szerint legalább mindketten megmaradtunk konfliktus kerülőnek. Na meg aztán jön egy kérdés, amire lehetetlen a részemről teljesen normálisan reagálni ebben a helyzetben. - Egyszer próbálták meg rám adni, fogalmazzunk úgy. Tény, hogy papíron én skótnak születtem, de valahogy nem vonzott a viselet. Volt is belőle sértődés jópár embernél, de azért szerencsére a lincselésig még nem jutottunk el.
Bólintok, amikor megemlíti a jóga pozitív hatásait. Én ugyan nem csinálom, csak egy másik egészségmegőrző megoldást, meg meditálni szoktam, de tény, hogy az ilyen módszerek segítenek helyrerakni az ember lelkét. - Mivel a jóga is keleti, ezért vált ki belőled valószínűleg ilyen nosztalgikus érzést. De azért örülök, hogy találtál valami elfoglaltságot. Jól fog még jönni később is... meg legalább nem lesz belőled átlag amerikai kinézetre, ha érted, mire gondolok.
Az újabb élménybeszámolót követően most már tényleg nyugtalan vagyok. Az alapján, amit elmond nekem, a szívem hevesebben kezd dobogni. Egyetlen egy mondatszelet volt az, mely kiváltotta ezt bennem és mire végzett a piaci események taglalásával, már szabályosan remegni kezdett a kezem. A féltés újult erővel tőrt rám, de végül sikerült összeszednem magam. - Jenny... egy őrző nem képes telepatikus üzenetet küldeni. Én legalább is nem tudok róla, ez a mágusok asztala, de még ha képes is lenne rá, ahhoz magasabb szintűnek kellene lennie. Akkor viszont biztosan ismerném őt... ugyanakkor... a telepatikus üzenetek küldése a vérfarkasok képessége. A jelek szerint még a találkozásunk előtt felfigyelt rá valaki. Ettől féltem, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar bekövetkezik. Mondjuk jó, mit vártam. Előhúztam a noteszemet. - Légyszíves, mond el részletesen, hogy nézett ki, milyen volt a viselkedése, hol találkoztatok és mikor... kaptál-e tőle valamit esetleg? Ha elkezd beszélni, én meg elkezdek jegyzetelni.
A részletes ,,kifaggatást" követően előjön egy téma, amire Jenny tényleg nem volt büszke. Nem szerette, ha beszélek róla másoknak, ezért nem is tettem idővel. Viszont... hát most lényegében neki kell elmondanom, szóval mentesülök valamelyest az adott ígéretem alól. - Egyszer, amikor dolgoztál egy ügyön, a siker érdekében farkasnak adtad ki magad és összeismerkedtél egy másikkal. Tőle akartál információkat szerezni... ám egy nagy nap hazafele jövet nem számítottál rá, hogy követ és lelepleződtél. Szerencsére már elég közel voltál a központunkhoz és a többi őrző a segítségedre sietett, amikor rád rontott... de a vérfarkast megölték. Azóta is bűntudatod volt, hogy valakinek ilyen módon felelős vagy a haláláért, hiába próbáltalak meggyőzni az ellenkezőjéről. Bíztató mosoly jelent meg az arcomon. - Akkor nincs miért aggódnod. Azt már nem tettem hozzá, hogy talán nem lesz büszke magára az új párja miatt. Akárhogy is, Jenny 15 évet várt, mire összejöttünk azon a bizonyos éjszakán. Ezek után új emberhez odamenni... de nem, ezért nem korholhatja magát, hiszen nem emlékezett rám.
Egy fütyülő hang figyelmeztetett minket arra, hogy a teavíz több, mint elegendő hőmérsékletre jutott időközben. Jennyi eléggé megpakolva tért vissza, utána pedig engedélyt adott az elkészítésre... képletesen értve. - Köszönöm. Nem szórakoztam sokat a teával, csak a bögrében levő forró vízbe lógattam a filtert és meg is volt oldva. Világéletemben cukor nélkül ittam a teát, Kína óta. Mondjuk a forró ital ígérete most elég jól jött, hiszen odakint kezdett hüvös lenni, ahogyan belementünk a szeptemberbe. Na viszont itt tényleg meg kellett várnom a megfelelő időt, amikor elmondhattam a történéseket. Jennyt annak idején is megviselte a szülei halála, de most újra át kellett élnie... csak most nem a kolostor vezetője, hanem én mondtam el neki.
- Sajnálom de ez az igazság. Egy éves korod óta árva vagy és ezért kerültél kolostorba is. A szerzetesek neveltek fel téged. Ahogy nézett rám reménykedő szemekkel, én pedig csak megráztam a fejemet, jelezve, hogy nem tudok mondani semmi felmentőt... ó, Buddha, miért kell nekem bántanom mindig ezt a lányt? A kezem olyannyira szorult ökölbe, hogy kiment belőle a vér. Miért kell állandóan rossz dolgokra emlékeztetnem, miért kell mindig fájdalmat okoznom neki? Hát ennyire nagy kérés lenne, hogy legyen már egy boldog napja? Ennyire el lennénk átkozva?
M egmosolyogtató, ahogy zavarba jön a kérdésemtől. - És sikerrel jártak? - Érdeklődöm, miközben lelki szemeim előtt megjelenik egy kép, amint néhány skót férfi erőszakkal lefogja Adam-et, miközben egyikük ráadja a ruhát. - Ööö... nem igazán. Fogalmam sincsen mire céloztál ezzel pontosan. - Vallom be félszegen. Na igen, ilyenkor jön ki igazán, hogy sokáig egy másik kontinensen éltem. Figyelem, ahogy az egész testtartása és viselkedése megváltozik hirtelen. Nem tudom, hogy megint mit mondhattam; de úgy néz ki felzaklattam vele. Nyugtalanul fészkelődik mellettem, mire rám is átragad valamiféle kellemetlen és nyugtalanító érzés.
Amikor már a kezei is remegni kezdenek észrevehetően, muszáj megérintenem. Óvatosan nyúlok a kezéért és veszem kezeimbe, hogy aztán megszorítsam bátorítólag. - Mi a baj Adam? Mi rosszat mondtam? - Kérdezem és szemeimben ijedtséget láthat, mely a sajátjának tükörképe. A szívem vadul ver, a vérem meglódul. De most elmarad a korábbi szexuális értelemben vett bizsergető érzés. Nem, ezúttal a puszta félelem az, ami testet ölt bennem. Elsápadok, amikor azt mondja, hogy vérfarkasok képesek csak erre. S hirtelen minden kétértelmű szava más megvilágításba kerül. - Ő legelőször "Fenevad"ként definiálta magát, engem pedig "Varázsló"nak hívott. Amikor megtudta amnéziás vagyok módosította a szavait és nyersnek nevezte magát és a módszereit. Adam, bajban vagyok? Ugye? - Kérdeztem félve.
Hatalmas ostobaságot követtem el, de már nem lehet visszacsinálni. - Én... én azt hittem megbízhatok benne. Nem, semmit sem adott csak beszélgettünk bevásárlás közben. Bár végig volt valami fura érzésem vele kapcsolatban, amit nem tudtam hová tenni. - Fűzöm hozzá, miközben figyelem egy noteszt vesz elő. - Megpróbálom... Hosszú, vállig vagy talán derékig érő szőkés barna egyenes haja volt. Körszakállt viselt, enyhén borostás volt. Az arcán egy fura minta volt, egyenes vonalként végighúzódott rajta, azt hiszem bal oldalán. De lehet, hogy a jobb volt inkább. Az orrában piercinget viselt és úgy nézett ki, mint valami metál rajongó. Angliában láttam ilyen szélsőséges megjelenésű fiatalokat, rájuk emlékeztetett. Nálam sokkal magasabb volt, robosztus testalkatú, izmos valakinek tűnt, aki a harmincas évei elején járhat vagy a húszas évei végén. Nálam mindenképpen idősebbnek mondanám, talán 28-29 lehet szerintem. A szakáll miatt idősebbnek tűnhetett, mint amilyen. - Fejezem be.
Megvárom, amíg mindent leír és ha szükséges elismétlem lassabban is még egyszer. Még sosem találkoztam vérfarkassal az új életemben. Legalábbis hasonló kellemetlen megérzésem senki közelében nem volt még, ezért is gondolom ezt. A legfélelmetesebb nem az, hogy találkoztam eggyel, hanem hogy nem tűnt másnak, mint az emberek. Képtelen lennék megkülönböztetni másoktól, ha nem fedné fel magát ezzel a fejembe beszélős dologgal. Figyelmesen hallgatom Adam-et, amikor a korábbi hibámról beszél. És őszintén szólva meglep, amit hallok. Nem vagyok érzéketlen, sőt! Néha túlérzékeny inkább, de ezt nem értem. - Nem értem. Ha a vérfarkasok a rossz fiúk ebben a történetben, miért vettem annyira a szívemre, hogy meghalt egy olyan példány, aki az életemre tört? Nem az én hibám volt, nem igaz? Vagy igen? - Kérdezem tőle értetlenül.
Úgy érzem megérdemelte a sorsát, ha rám támadt tényleg és én nem ártottam neki semmivel előzőleg. Ez nem lehetett az én hibám. Hogy is gondolhattam ilyet valaha?! A teázáshoz nekilátva aztán jön egy olyan téma, amivel talán jobb lett volna várni. Mégis tudnom kellett az igazat, bármennyire is érzem most fájdalmasnak. Nem, egyszerűen nem akarom elfogadni ezt a tényt. Ez most túl sok nekem. Elfordulok tőle, ne lássa a könnyeimet és átölelem a derekamat így próbálva megvigasztalni magamat. De hogy lehetne, mikor ilyen súlyos veszteségek értek. Ennél még a tudatlanság és a hozzá tartozó kétség is jobb volt, mint ez a szörnyű bizonyosság. Mert Adam arcára volt írva, hogy nem hazudik. Miért lenne ilyen kegyetlen velem, mikor semmi oka csúfos tréfát űzni velem. A sírásom nem csillapodott, bár próbáltam a legkevesebb hangot kiadni magamból, mégis hallatszott nem tudtam megnyugodni még.
- Mondhatjuk, hogy utána gyakran kellett hátrafele pillognom két dühös skót miatt. Na viszont az meglep, hogy nem érti a dolgot. Eléggé széleskörben ismert pedig az, amit mondani fogok, még akkor is, ha nem nagyon volt képben a világ dolgaival. Azért ez elég sztereotíp. - Az átlag amerikaiak eléggé el vannak hízva. Ez köszönhető a mozgásszegény életmódnak, illetve az elfogyasztott gyorséttermi élelem mértékének. Meg úgy amúgy az egészségtelen életvitelüknek. Szóval ezért mondom, hogy jól veszi ki magát a mozgás... kár lenne az alakodért. Hupsz... hát ez most bizony kicsúszott, de hát a nyilvánvalót azért nehezen lehetne tagadni. Jennynek nagy jó alakja volt, még így 15 év elhagyatottság után is... azért örülök, hogy vannak dolgok, melyek nem változnak.
Na ezt követően megindul a rögtönzött kihallgatás. Előtte viszont hálásan néztem rá, amiért igyekezett bátorítani azzal a kézrefogással. Valószínűleg még ültünk volna itt egy darabig, amíg megszólalok. Most viszont komolyan mondom, mint ha valamelyik ügyfelemmel való első beszélgetésen volnék. Csak az volt a különbség, hogy ez most személyes ügy volt, elvégre érdekem volt a személy védelme. - Elég bátor, ha meglettek volna az emlékeid, gond nélkül lebuktatod... bár már emiatt az üzentgetősdi miatt is. Egyelőre nem mondtam semmit arra, hogy bajban van-e, csak megkértem, hogy folytassa a beszámolóját. Mindent leírtam, amit mondott, az utolsó betűig. Azért kicsit szívom a fogam, hogy nincs semmi tőle, elvégre akkor mágiával tudnék képet alkotni a jómadárról... de Jenny memóriája még a régi, szóval részletesnek nevezhető a leírás. - Nos... nyugtalanító, hogy egy vérfarkas őrzőnek adja ki magát. Eléggé ritka eset, nem gyakran hallok róla. Viszont nem igen értem, miért lett volna oka csak úgy leszólítani téged az utcán. Az rendben van, hogy megérzi a mágiát, de ezzel kockáztatja a saját alibijét is. Nem mondom azt, hogy veszélyben vagy, elvégre ha bántani akart volna, megteheti, hogy elcsal valahova és... ah, hagy ne kelljen ezt veséznem. A viselkedéséről mit tudsz mondani? Illetve... valamit még tudsz mondani nekem róla?
Eléggé kivesézzük még ezt a korábbi esetet, nagyon úgy érzem. Uh, ha nem neki beszélnék róla, inkább nem gondolok bele, mit kapnék tőle... valószínűleg a páncélom nem védene meg tőle eléggé. - Azért érzed sötét foltnak, mert te ilyen voltál, Jenny. Nagyon lelkiismeretes és kedves, a szívedre vetted, hogy valaki miattad halt meg. Nem vérfarkast láttál benne, hanem egy élőlényt, akinek megszakadt az élete - sóhajtok egyet. - Nem, nem, figyelj, ez nem ilyen egyszerű. Ebben a világban kevésbé fehér és fekete minden, mint amúgy. A farkasokba nincs belekódolva az, hogy gonoszak. Tény, hogy egy fenevad lakozik bennük, de végső soron ők döntik el, milyen életet élnek. Találkoztam már alávaló dögökkel, de ugyanakkor vannak olyan farkas ismerőseim, akik senkinek se akarnak ártani, csak élni az életüket. Elég széleskörű plettán mozognak. Ez pedig az őrzőkre is igaz. Mi csak a jelentős visszatartó erőt képviseljük... de ez nem jelenti azt, hogy köztünk nincsenek rohadékok.
Súlyos csönd áll be köztünk azután, hogy megerősítem a családjával kapcsolatban. Jenny inkább elfordul, valószínűleg azért, hogy ne lássam, min megy keresztül. De nem tudja elrejteni. Már maga a testbeszéde is, nekem már árulkodó. Ritkán láttam őt ilyennek, de azok az események beleégtek az agyamba. Felismertem... akkor is ilyen volt, amikor történt az az eset a farkassal. A magába roskadó lány pedig nálam is átszakította a határokat, már megint, sokadjára aznap. Egyszerűen nem tudtam ülni és nézni, ahogy szenved. Alapvetően vissza akartam fogni magam. Nem akartam túlságosan közel férkőzni a lányhoz, csak azért, mert egykor együtt voltunk. A barátja akartam lenni, valaki, akire számíthat majd... de semmi közelebbi. Igen ám, de a jelek szerint túl távolira akartam magamat fogni... most viszont szembesültem vele: még mindig túlságosan szeretem ahhoz Jennyt, hogy így tegyek.
Közelebb húzódtam a lányhoz és ha nem riadt meg, akkor magamhoz öleltem őt. De ez most nem olyan tudat alatti manőver volt, mint a sikátorban. Ez már tudatos volt. Nem pótolhattam be azt az űrt, ami hirtelen leszakad... az elvesztett szülőket egyszerűen nem lehet... de valamelyest talán enyhíthettem a fájdalmán... már amennyire képes lehetek azzal az énemmel, amivé váltam. - Nem vagy egyedül - suttogtam neki.
M egnevettetett. Zuang volt eddig a világom, de itt ezen a félreeső és tőle távoli helyen is volt valaki, aki képes volt felvidítani. És ez a tudat megnyugtatott. - Hát nekem ez kimaradt valahogy. De jó tudni. - Felelem, részemről elraktározom a többi "ezt is jó tudni" típusú információ közé, amit újra meg kellett tanulnom. Kezdem úgy érezni magam, mint amikor a hivatalban faggattak. Olyan sok mindent kérdez és hirtelenjében nem is tudok rá válaszolni. De persze megpróbálok, csak nehéz úgy, ha vele meg a tegnapi találkozásunkkal és annak hatásaival van tele a fejem. - Azt hiszem ott rontottam el, hogy elmondtam az amnézia miatt keresek valakit, aki segíthet. És ő úgy vette, hogy az őrzőket keresem. Nyilván ki akarta használni a helyzet előnyeit, nem? -
Na igen, bár fogalmam sincsen a nyomozósdiról, régi életem át-áttűnik időről időre. Mint most is. Ez az éles megfigyelő készség és logika úgy tűnik nem veszett ki belőlem és nem pusztán a tanultaknak köszönhető dolog volt. Sokkal inkább ösztönösen benne lévő dolog, amit lehetett továbbfokozni. - Kedves volt és előzékeny. Segített a friss zöldségeket megkeresni és közben beszélgettünk. Többnyire rólam érdeklődött, ő alig mondott magáról valamit. Csak, hogy szintén bevásárol és csirkeszárnyat vett. Aztán meg elköszöntünk egymástól és mentem főzni, hogy utána a könyvtárba mehessek... ahol aztán összetalálkoztam... lényegében veled tegnap. - Mondom.
Remélem semmit nem hagytam ki, de most több ennél nem jut az eszembe. - Miért, most már ezek szerint nem vagyok az? Mert nem érzek bűntudatot miatta? - Nézek rá megütközve és valami balsejtelem lesz rajtam úrrá. Most teljesen rossznak érzem magam, mert nem érzek bűntudatot annak a lénynek a halála miatt. Pedig még egy halat se vagyok képes fejbe vágni, jobban szeretem eleve halva megvenni a főzéshez az alapanyagot, hiába drágább úgy. Magyaráz, de nem igazán segít ez most, inkább csak növeli a kezdődő bűntudatomat. Pedig nem vagyok érzéketlen, sosem voltam. Különben nem álltam volna szociális munkásnak.
Egyszerűen nem tudok megnyugodni, amikor a családommal kapcsolatban elmondja, amit tud. Nem, erre most képtelen vagyok. Ezzel egyedül nem tudok megbirkózni és nincs itt az, aki segíthetne nekem ezt átvészelni. Amikor átölel, először megmerevedek; de aztán megfordulva a nyakába borulok és úgy sírok tovább. Erre az ölelésre most nagy-nagy szükségem volt, de nem kérhettem tőle ilyet. Akitől pedig kértem volna, nos ő nagyon messze van tőlem jelenleg. Hallom, ahogy próbál megnyugtatni, suttogó hangja lágyan borul elkínzottnak érzett lelkemre. Az illata lassan bekúszik a tudatomba és ez az ismerős érzés segít megnyugodni végül. A könnyeim már elapadtak, de még mindig a nyakát ölelem és hozzá bújok szipogva. Nem akarok, nem tudok elhúzódni tőle, szükségem van az illatára amely megnyugtat és arra, hogy valaki megvigasztaljon és azt mondja ezután még talpra lehet állni és minden rendben lesz megint.
Kezdőlap
