Milyen kedves ez a nő! Egészen más, mint Vincent. Ő olyan szemét módom beszólogatott nekem, és élvezte, hogy zavarban vagyok, és nem merek visszavágni. Némi hezitálás után közelebb ballagok. Ha ezt mondja, akkor hinnem kell neki, Nincs rászorulva arra, hogy hazugságokkal csaljon csapdába, mert nem lenne esélyem ellene sem harcban sem menekülésben. Mikor Spirit viselkedése is megváltozik irányomban, azt már sokkal oldottabban fogadom, Hagyom, hogy megszaglássza a kezem, és aztán megvakargatom a nyakát kicsit. Nos, itt állunk, de nem nagyon tudom, mit mondhatnék. Végül győz az udvariasság, és a rutin. - Liu vagyok. Eddig jó, bemutatkozni illik. Aztán újra néma csend egy ideig. S végül egy óvatos kérdés. - Mit gondoltok rólunk a falkában?
*Most, hogy biztos abban, hogy a másik nem fog nekem ártani, Spirit eltrappol a hóba. Egy ideig követem őt a tekintetemmel, majd áttérek a farkasra. Nem csodálkozok azon, hogy bizalmatlanul közelít hozzám. Lehet, hogy nem vagyok egy gyilkos alkat, de akkor is két különböző, ellenséges falkához tartozunk. Most, hogy közelebb jött hozzám, figyelmesebben is végigmérem őt. Nem tűnik annyira veszélyesnek, de hát a látszat néha csal...* - Én Ariane, de hívj csak Ariának. *Amióta csak az eszemet tudom, mindenki így hív. Nem igazán kedvelem a teljes nevem, valamiért mindig is túl hivatalosnak találtam. Csak ritkán fordult elő, hogy engedtem bárkinek is, hogy a teljes nevemen szólítson. A kérdésére eléggé meglepődök. A falkában hallottam ezt-azt, de nem túl sokat. De ha már rákérdezett, illik válaszolni.* - Gondolom, azt már tudod, hogy az Alfánk meg szeretne tőletek szabadulni... Mást pedig nem igazán tudok mondani. *Halottam párszor, hogy a betolakodókról volt szó, de nem szokásom hallgatózni, így tényleg nem mondhatok sokat. Nem tehetek róla... Nekem nincs róluk negatív véleményem, a többiekét meg még nagyon nem ismerem.*
Nos, ha ezen a kényes kérdésen minden vicsorgás nélkül túl vagyunk, akkor nagy baj tényleg nem lehet. - Igen, ezt elég nyomatékosan közölte. Mint ahogy a miénk meg azt, hogy nem megyünk. - bólintok sóhajtva egyet. - Nagyon szép hely, nekem tetszik, csak roppant hideg. - teszem hozzá. Ez egy kisit kínos így, hogy itt állok, és nem tudom, mit mondjak, ő meg csak válaszolgat valamit szűkszavúan. Persze, ha kérdezne ... elvégre nem nagyon mondhatok neki semmit, ahogy feltételezem ő se nekem. A tárgyalás a nagyok dolga, verekedni meg nem akarunk (szerencsére, mert elpáholna). - Igaz, hogy innen erednek a vérfarkasok? - kérdem aztán. Ez amolyan semleges téma, de mégis mindkettőnket érinti. És hátha megtudok valami érdekeset. Ha így van, akkor ez a vidék minden hidegsége ellenére roppant fontos, és tisztelendő.
*Gondoltam, hogy a másik falka nem fog csak úgy félreállni. És most, hogy ezt az egyik tag mondja, csak lemondóan megvonom a vállam. Gondolom, egyik alfa sem fog csak úgy félreállni a másik útjából.. És egyik sem nyugszik addig, amíg be nem bizonyítja az igazát. Ajj. Kicsit kínos ez a helyzet, hogy bármit is kérdez, nem tudok neki normálisan válaszolni. Szeretnék kicsit beszédesebb lenni, de mégis mit mondhatnék? Viszont a kérdésére felkapom a fejem. Igyekszem felidézni magamban a mentorom szavait, hogy mit is mondott erről.* - Igen, ez igaz. *Csak rövid vonakodás után válaszolok, mert hát nem akarok neki hülyeséget mondani. De hirtelen nem is akarok neki túl sokat mondani, nehogy ráunjon az egészre. Ha érdekelni fogja, szívesen elmondom neki, amit tudok, de addig csak semmi felesleges beszéd. Amúgy is egy elég szűkszavú típus vagyok...*
Szóval azon a földön állok, ahonnan a fajtánk származik. Ez valóban felemelő érzés. Nem csodálom, hogy Vincenték ragaszkodnak hozzá. De felemelő érzés ide vagy oda, hideg van, és én már jó ideje eljöttem, és még ugyanannyi idő, mire visszagyalogolok. - Nekem ideje indulnom vissza. Remélem, mehetek is ... - Viszlát, Ariane! Nem vagyok benne biztos, hogy nagyon viszont akarom látni. Nem mintha bármi bajom lenne vele, de a két falka találkozásai mindig kockázatosak. Még biccentek neki egyet, aztán sarkon fordulok, és távozom. Igyekszem határozottan lépni, de nem sietni. Ez nem megfutamodás. De minden pillanatban számítok valami olyasmire, hogy mégsem enged el, vagy nem is tudom. Csak akkor fogok igazán megnyugodni, ha már elég messze leszek a tisztástól.
*Lehet, hogy nem volt túl jó ötlet leülni erre a farönkre. Kezdek fázni, csakúgy, mint Spirit, aki most a lábamhoz simulva próbált felmelegedni. Aztán amikor a másik kijelenti, hogy menni készül, mind én, mint a kutya felkapjuk a fejünket. De ha menni akar, nem fogom visszatartani, nehogy azt higgye, hogy itt akarom tartani, amíg megfagy, aztán kicsinálom. De amikor elbúcsúzik, már biztos vagyok benne, hogy nincs értelme itt tartani, ha menni akar.* - Viszlát, Liu. *Amikor sarkon fordul, a tekintetem a hátába szegezem, és addig nem is veszem le róla, amíg el nem tűnik a fák között.*
Formába kell jönnöm, mert eléggé lerobbantam az elmúlt hetekben. Két nap kellett hozzá, hogy kialudjam magam rendesen. Persze azért felkeltem közben, de alapvetően 48 órából 36-ot tötlöttem alvással. De ennyi azért elég volt. Pár nap edzőtermi gyakorlás után nekivágtam megint az erdőnek. Akkora a hó, hogy idekinn mindig már a gyaloglás is lefáraszt. De mikor elérem "A tisztást" (már szinte hazajárok ide), akkor megpihenek kicsit, aztán egy kis területen nekiállok, és módszeresen letaposom a havat, hogy legyen gyakorlóterep. Mikor kész, a dzsekimet levetem és egy fa tövébe teszem, majd nekiállok edzeni. Egy ideig mennek a formagyakorlatok, aztán kiszemelem az egyik vastagabb törzsű fát, és párszor megsorozom. Neki az év világon semmi baja nem lesz ettől, nekem ugyan kicsit lejön a bőr a bütykeimről, de hát ez hamar be fog gyógyulni. Jó másfél óra gyakorlás után érzem csak úgy, hogy lassan ideje lesz visszaindulni. Elballagok a dzsekimért, lehajolok, és ekkor csörtetést hallok a bokrok közül. Nem túl hangos, de "valami jön". Felegyenesedve várom, és rövidesen megvillan egy ezüstszürke bunda, és egy farkas rohan át a tisztás szélén. Rám se hederít, ránézésre menekül. Na de mi elől? Egy ilyen hajszában azért általában a farkas szokott hátul lenni. Most akkor én is fussak, vagy mi van?
Talpam alatt ropog a hó, fák ágai reccsennek, ahogy átvágok az aljnövényzeten. Mozgásom kecses és gyors. Szaporán veszem a levegőt, szívem hevesen kalapál, hogy a testem bírja az iramot. A ruhám nem gátol az erdő átszelésében, hisz eredetileg is azért indultam, hogy egy kis mozgással formába tartsam a testem, de az események más fordulatot vettek... A vízmosásnál kocogtam ráérősen, miközben a folyó zúgását hallgattam és a téli táj szépségen gyönyörködtem, mikor valami mozgást véltem felfedezni a távolban. Messze volt ugyan, de a sziluettet azonnal felismertem. Egy farkast láttam a vízparton és épp valamit evett. Tudom, nem valami okos dolog megzavarni egy prédáját fogyasztó fenevadat, de mégis tovább mentem felé. Valami nem stimmelt. Mikor közelebb mentem már láttam is, hogy mi. Az ordas nem halat evett és nem is egy szarvast, hanem egy ember -már ami maradt belőle- feküdt a kövek közt. - Hé!- üvöltöttem el magam. Igazából abban a pillanatban, ahogy kirajzolódott előttem a szörnyű kép azonnal egy szó ugrott be: vérfarkas! Az ordas rám emelte a véres pofáját, majd futásnak eredt. Én is rohanni kezdtem és bár nem volt sok remény, mégis bíztam benne, hogy tehetek valamit, de elkéstem. Ekkor megszállt valami. Sok jót nem hallani a farkasokról -már gyermek korban felkészítenek erre, hisz Piroskát is megette egy-, de élőben látni, az valamit eltör az ember lelkében. A megfontolt és óvatos jellemem egy csapásra eltűnt és csak az járt a fejemben, hogy elkapjam és megbüntessem azt, aki kiontotta egy ártatlan (?) ember életét. Persze nem gondoltam teljesen át a következményeket, csak üldözni kezdtem a farkast... Néha megpillantom, néha elrejtik a fák. Nagyon gyors, de apámnak hála elég jól olvasok a nyomokból, így egy picit lemaradva, de tartom az irányt. Aztán akár egy feldühödött bika kirontok egy tisztásra. Gyors helyzetfelismerés: egy félmeztelen ember törli a véres kezét a hóba. Kétségem se volt, hogy ő az, hisz az egész helyet körbelengte a vérfarkas szaga. Na meg az Őrző radarom is jelzett. A pillanatnyi megtorpanás után, úgy rontottam neki a meglepett fickónak mint egy tehervonat és a hóba döntöttem. - Megvagy!- sziszegtem olyan undorral és gyűlölettel, hogy még magam is meglepődtem. Persze lehet előbb kérdeznem kellett volna, vagy felmérni az esélyeim, de egyenlőre csak az adrenalin hajt...
És tényleg jön valami. Egy lány. Kivágódik a tisztásra, és már érzem, hogy őrző. Elég halványan, de az. Az őrzők mióta kergetik a farkasokat? Mármint egyáltalán mióta vág a profiljukba a normál, állati farkasok vekzálása, merthogy ezek szerin előle futott az a szerencsétlen pára. "Megvagy!" Kiáltja, és rám ront. - Mármint én!? Annyira nem értem a helyzetet hirtelenjében, hogy ennél értelmesebb kérdés nem telik, és a nem túl nagy súly, de hatalmas lendület alatt hanyatt elterülök a hóban. - Mért? Engem kerestél? Még mindig nem jutok tovább a meglepett érdeklődésnél, bár a helyzet eléggé bizarr. ~ Lehet nem csak Tru dilis? Az őrzők fiatal korukban mind megzakkannak?
Ugye van a rózsaszín köd, ha az ember szerelmes. És milyen köd lepi el az ember agyát, ha dühös? Nem tudom, de az tuti, hogy jó vastag. Mindenesetre ezért az apám tutira nem dicsérne meg, de ugyebár mikor majd erre rájövök, akkor jön az, hogy késő bánat. Most mindenesetre úgy érzem magam, mint egy magányos hős, aki igazságot akar tenni. - Ne tedd az ártatlant, te kutya!- förmedtem rá szikrákat szóró tekintettel. Ha én ilyeneket mondok, tényleg igazán dühös vagyok. Egy, imádom a kutyákat; kettő tudom, hogy ez nagyon sértő megszólítása lehet egy vérfarkasra nézve és normális esetben sose tenném... de most kiakarom ugrasztani a "nyulat" a bokorból. - Téged; és most azt is megbánod, hogy valaha a teliholdra vonyítottál!- mondtam kemény tekintettel. Alapjában véve semmi bajom nincs azzal, hogy valaki vérfarkas eddig a pillanatig. És anno, pont ezért vállaltam el, hogy Őrző leszek. Közben az öklöm meglendült egyenest a férfi járomcsontját véve célba...
- Bocsánat, farkas! - szúrom közbe még mindig roppant szelíden. Egyre inkább meg vagyok róla győződve, hogy valami komoly defekt alakult a kis hölgynél. ~ Mért én fogom ki mindig a diliseket? Na, azért az ütés már tényleg túlzás. Úgy védem a támadást, hogy a tenyeremet teszem az ütés útjába, és Mara ökle abba zúg bele, majd benne is marad, mivel ráfogok, és kissé megszorítom, hátha a fájdalomtól észhez tér. Közben lassan kielemzem a hallottakat. Mi az, hogy ne adjam az ártatlant? mit követtem el már megint? Tudtommal semmit, de erre azért megesküdni nem mernék. Aztán ha a fájdalom kellően eltereli a figyelmét a kis fúriának, akkor megpróbálok vele helyet cserélni. Úgy mégiscsak könnyebb lenne a helyzetem. De még egyenlőre csak egy újabb kellemetlenségnek érzem ezt az egészet, nem gondolom, hogy komolyabb gond lenne.
- Oh, bocsánat.- mondtam egy gúnyos mosollyal.- Milyen kis érzékenyek lettünk.- néztem rá megjátszósan. Itt teszi nekem az érzékeny virágszálat, csak mert nem úgy szólítom, ahogy őurasága jónak gondolja, aztán majd ha nem figyelek az én szívemet is kitépi mint a vízparti áldozatáét. Megakartam ütni, de blokkolta. Nem elég, hogy farkas (plusz férfi) erősebb és nagyobb nálam. De még ő a farkasbőrbe bújt Jackie Chan is?- gondoltam ingerülten. Most már rájöttem, hogy talán okosabb lett volna felmérnem az ellenfelem, de egyet tudtam, nem adom fel! - Mi volt a bűne!?- kérdeztem összeszorított fogakkal. Igen, éreztem az ujjait az öklöm körül, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lássa amit érzek. A következő pillanatban átpördít, fölém akar kerülni, de én behúzom a térdeim és lelököm magamról. - Csak nem jól laktál már?- kérdezem és egy jól irányzott rúgással próbálkozom.
Na most akkor kinek a bűne? Eddig ott tartottunk, hogy én követem el valamit. És mivel laktam volna jól? Persze ezt már egy rövid repülés közben kérdezem magamtól. A rúgás elől hátralépek. Mért laktan volna jól? Mióta eljöttem a hotelből nem ettem. - Ami azt illeti elég éhes vagyok ... mért, Azt akarod, hogy megegyelek? - kérdezek vissza kissé kényszeredetten nevetve. Mit kell csinálni egy rohamot kapott őrzővel? Talán ha kissé megfürdetném a hóban? - Na, gyere! - csalogatom remélve, hogy rám támad majd lendületből. Ha így tesz, akkor oldalra lépek le, és még rásegítek a lendületére, megtolom, és remélhetőleg elveszti az egyensúlyát, akkor pedig kíméletlenül belenyomom a hóba, hogy egy kicsit lehűljön a forró feje.
Hát ezt nem hiszem el!- gondoltam idegesen. Mindig úgy képzeltem, hogy a farkasok, ezáltal a vérfarkasok is a természet bölcs fiai, de ezt a srácot mindennek nézem, csak bölcsnek nem. Azt hittem van benne annyi tartás, hogy bevallja a tettét, de persze inkább gyáva nyúl és tagad. - Te most tényleg ilyen "gyp"-s vagy, vagy csak megjátszod a h;;lyét?- kérdezem szem forgatva. Itt játszadozik, ahelyett, hogy nyíltan színt vallana. Sajnos tudom, hogy úgysem tenné meg. Túl egyszerű volna... - Próbálkozni lehet!- válaszolok az evős megjegyzésére, majd én is leutánzom az ő műkacaját. Azért azt nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz "jól" cselekedni. Tulajdonképpen most kezdek rájönni, hogy nem a leghelyesebb amit teszek, de egyet tudok a farkasokkal kapcsolatban: sose mutass félelmet! Tudom, hogy nem kéne ön bíráskodnom, de már nem hátrálhatok. - "Na, gyere!" - Gondolom felesleges megemlítenem, hogy add fel magad!?- kérdezem felhúzott szemöldökkel. Fogalmam sincs mi ilyenkor a protokoll, de valahogy ki kéne ütnöm, hogy legalább segítséget hívhassak. Megindulok felé, de gyorsabb mint azok az átlag emberek akikhez szoktam. Majdnem el is vágódom a hóban, de sikerül visszazökkentenem magam, aztán becélzom egy marok porhóval a szemét, hogy elvonjam a figyelmét és megpróbálok kirúgni a lábát. Kell az a szusszanásnyi idő, hogy hívhassam a többi Őrzőt...
Most mér ő néz engem hülyének? Egyre nagyobb rejtély a csaj. Az az igazság, hogy már a porhó előtt a feladás megemlítésével sikerült elterelnie a figyelmemet, úgyhogy mind a marék havat, mint a lábsöprést teliben kapom. Egyszerűen lebénultam egy pár pillanatra a meglepetéstől. A gondolat szöveg ütött a fejemben. Kezdem úgy érezni, hogy veszélyben vagyok. ez nem egy egyszerű roham, ez valami rögeszme. Bebeszélte magának, hogy én elkövettem valamit, meg akarom enni, vagy mi a jó ég, és hogy nem fogom magam megadni. Esés után még fektemben megpördülök, és elkapom a lábát, hogy földre rántsam, és ráugorjak. - Nem, valóban nincs ilyesmi a szándékomban. - morgom, mert már kezdek begerjedni. Még nem ütöttem meg, de nem vagyok messze tőle.
A próbálkozásom célt ért. Végre sikerül ismét eltalálnom, ami ad egy löketet az elszántságomnak és ismét támadásba is lendülnék, ha egy átlagos ellenféllel néznék szembe, de nem az. Nincs is igazságtalanabb küzdelem annál, mint mikor egy oroszlán támad a gazellára, de ebben az esetben a gazella döf az agancsával és elszántan használja a patáját is. Persze még mindig nem fair a küzdelem, de az élet csupa meglepetés és lehet a gyengébb, kisebb, lebecsült fél meglepetést okoz és ő fog felülkerekedni a mai napon, vagy legalább is élve marad. Tudom, hogy ebben a játszmában én vagyok a gazella, és már látom, hogy a dühöm kevés egy gyilkos bestia ellen, így csak egyet tehetek: erősítés hívok. Előkapom a telefonom és megpróbálom tárcsázni az egyetem számát, de csak most eszmélek rá, hogy az idegességtől remeg a kezem és nincs is több időm próbálkozni... a következő pillanatban már el is terülök a hóban. - Szállj le rólam te DÖG!- kiáltom és megrántom maga, hogy szabadulhassak. Azt hiszi, hogy könnyű dolga lesz? Akkor téved! A térdemmel a bordáit célzom, közben addig mozgok, míg fogást nem találok rajta...
Hát MÉG nem vagyok dög, és nem is szándékozom az lenni. Az, hogy bunyó közben megáll telefonálni, az számomra csak annyit bizonyít, hogy tényleg nem százas a csaj. Ha azt hiszi, hogy meg akarom ölni, akkor ilyesmire nem vesztegethetné az idejét. Közben akkora rúgást kapok a bordáimra, hogy bennszakad a szusz a tüdőmben. Egy pillanatig nem kapok levegőt, és ez az a pillanat, amikor már tényleg eljár a kezem, és kíméletlenül orrba vágom. - Dög!? Csak szeretnéd ... Hasra akarom fordítani, rátérdelni, és lefogni a kezeit, hogy végre nyugton maradjon, aztán addig "szadizni", amíg észhez nem tér, és bocsánatot nem kér azért, amit eddig művelt. Különben nagyon lapos őrző lesz belőle. Mindennek van határa, az én türelmemnek is.
Az igazság érzetem jóval nagyobb, mint per pillanat a józan eszem. Bár erősen küzdök, még közel sem vagyok olyan erős, hogy lenyomjak egy vérfarkast. Végül is nem is tudom mit gondoltam, hisz még mindig csak tanonc stádiumban vagyok... azt hiszem hiába a nagy tanulási vágyam, ha ilyen helyzetekben nem tudok higgadtan gondolkozni. Reméltem, hogy sikerül leráznom magamról, de csak kitart ez a fránya dög. Valószínűleg emberünkre akadtunk egymásban, mert mind a ketten makacsul hajtogatjuk az igazunk. Én, hogy bűnös, ő hogy ártatlan. Aztán elszakad nála a cérna és behúz nekem egyet, de még időbe elfordítom a fejem így az orrom helyett az arccsontomba bokszol bele. Fáj, hisz nem vagyok fából, de azt hiszem az ő sebes bütykei se rajongnak most az én pofikám után. - Na mi van?- fordulok vissza.- Mégis csak kimutatod a fogad fehérjét.. Gyilkos!- nyomom meg megvető undorral az utolsó szót, majd ráadásképp megfeszítem magam és úgy, ahogy kell megfejelem. Elég kemény a fejem, tapasztalja csak meg, hogy nem csak konok vagyok, de erős is...
Hát ezzel a kis szerencsétlen fickándozással nem tud meghatni. Érzem, hogy fölébe fogok kerekedni. "Gyilkos!" - MI???!!! PUFF! Csapódik bele a feje az arcomba, már megint leblokkoltam. Érzem, ahogy reccsen az orrom, és a vérem szétfröccsen. Hogy én gyilkos? Aki inkább kész lett volna meghalni, csak hogy ne kelljen ölnie. - Hogy én?! A kérdés már mély torokhangon tör elő belőlem. Vannak dolgok, amikkel nálam sem lehet viccelni. Ez a beszólás most már az elevenembe mart. A következő pillanatokban már csak morogni tudok. Érdekes, hogy a bestia tör elő belőlem, amikor ő inkább ölne. Milyen jogon kéri ki magának? De ő most is ölni akar. Pontosabban most érzi megfelelőnek az alkalmat arra, hogy öljön. És én éppen nem azzal vagyok elfoglalva, hogy megállítsam, mert roppant mód megdühödtem magam is. Nekem már mindegy alapon simán visszafejelek, méghozzá teljes erőből. Haj, az én fejem legalább olyan kemény...
Lehet csak az őt ért fájdalom teszi, de egyre értetlenebb képet vág. Nem tudom hova tenni a dolgot. Nem hittem volna, hogy valaki ennyire jól képes tettetni... Fejek koccannak. A homlokom akár egy ágyúgolyó csapódik neki a férfi arcának. Tudom mit csinálok, így egy minimális fájdalom csak ami követi, viszont a farkas rosszabbul jár. Megreccsen az orra és a puha fehér havat skarlátcseppek csúfítják el. Összehúzott szemmel nézek a férfira, várom a hatást, de az elmarad. Látszólag jól túri a fájdalmat, bár egy picit enged a szorításon. Ezt megpróbálom kihasználni, de valami egy pillanatra elvonja a figyelmem a küzdelemről. Méghozzá a férfi tekintete. Az eddig hűvösen nyugodt, kissé értetlen szempár hirtelen megváltozott és valami vadság csillant meg a pupillák fekete mélységében. Kirázott a hideg, de nem a hó jeges érintése miatt, hanem mert most még erősebben érzem a férfiban a farkast, mint eddig. És ekkor az idegen viszonozza a "csókra hívásom" és az ő feje ütközik az én arcommal. A fejem belesüpped a hóba és csillagokat látok, majd érzem ahogy a felrepedt ajkamból a meleg vér szivárog és az ajkam felduzzad. És ekkor akaratlanul is elmosolyodok, mert az jut eszembe, hogy úgy festhetünk a hóban, mintha a törött orrú Owen Wilson és a duzzadt szájú Angelina Jolie forgatna egy akciójelenetet. - Nem kell megjátszanod magad.- mondtam még mindig egy halvány, de fájdalmas mosollyal az ajkamon.- Láttalak a folyóparton.- fejezem be már jó-vallta nyugodtabb hangon. Már tényleg valamelyest lehiggadtam, de az igazság az, hogy csak az alkalomra vártam...
Az, hogy nem érkezik újabb támadás, némi levegőhöz juttat, és tudom észlelni a belső folyamatokat. ÉS aztán megint jön egy mondat, amiből lassan összerakom a történetet. A folyó arra van, amerről a farkas, meg a lány jött. - A rohadt életbe! - hörrenek fel. Most már sejtem, hogy valóban rám akar kenni valamit, amit nem követtem el. Kis hülye kezdő ... - Hogy lehet valaki ennyire magabiztos, amikor még ott a fenekén a tojáshéj? - kezdme nem kicsit indulatosan. Pontosabbna már a kezdő hangerőn leüvöltöm a haját a fejéről. - Vérprofinak hiszed magadat, mi? Kis hü**e! Tudod mit követtél eddig? Egy teljesen normális, mezei farkast. Ott húzott el a tisztás szélén, én is láttam. - intek a fejemmel oldalra, amiktől egy jó adag vér csöpög szerteszét, többek között Mara arcába is. - Hát tényleg őrzőnek hiszed magad? És még egy normál farkast sem tudsz megkülönböztetni egy vérfarkastól? Megmarkolom a grabancát, és jól megrázom, ott hanyatt fekve a hóban. - Azt a jó édes anyádat! Verekszünk, mi? És hogyan? Hát gondolod, hogy ez elől a harci teljesítmény elől elmenekülne egy vérfarkas? Hát fél kézzel lenyomlak! Huhh, nem, nem akarok ennél már dühösebb lenni! Nem, és nem! Mert ha még ennél is jobban bepipulok, akkor garantáltan kinyírom, és az nem hiányzik senkinek. - Na, ide figyelj, te szerencsétlen! Az a farkas ezüst színű volt. Én fekete vagyok, mint a korom. De ha ezt neked lesz alkalmad megfigyelni, mert annyira felhúzol, akkor garantáltan az lesz az utolsó dolog, amit látsz életedben! Még egyszer megemelem, és visszalököm a hóba, aztán leszállok róla, és nekimegyek egy fának, mert valamit most muszáj nagyon, de nagyon megvernem, különben baj lesz.
A "rohadt életbe!" felkiáltást nem tudom hova tenni. Vajon annak szól, hogy lebukott? Vagy annak, hogy sikerült megrepesztenem az orrát? Vagy szimplán csak ennyire felidegesítettem és már nincs idegzete megjátszani az úriembert. Mindenesetre ez egyszerre nyugtalanít és elgondolkoztat. Ugyanis jogos aggodalomra adhat okot feldühíteni egy vérfarkast, de hogy már nem olyan közömbös és nyugodt, ez nem vall egy sorozatgyilkosra. Persze a vízparton heverő pacáknak -aki már a halakkal alszik- ez már nem oszt, nem szoroz... - A magabiztosságomnak semmi köze a koromhoz.- válaszolom.- Ha az ember úgy véli igaza van, és jogosan cselekszik, akkor többnyire magabiztos szokott lenni. És bár tudom, hogy nem a papírforma szerint járok el, de lásd be, egy emberi élet kiontását meg kell torolni.- mondtam olyan lassan és tagoltan, mintha csak egy háromévesnek magyaráznám a atomfizikát. Most már talán ő is felfogja, hogy miért rontottam rá. Egyébként tudom, hogy az önbíráskodás helytelen, és az ítélethozatal nem az én jogköröm, de egyenlőre azt senki se mondta el, ha ilyen történik mi a fenét csináljak. - "Vérprofinak hiszed magadat, mi? Kis hü**e! Tudod mit követtél eddig? Egy teljesen normális, mezei farkast. Ott húzott el a tisztás szélén, én is láttam."- mondta igen csak kidülledt erekkel a nyakán és a halántékán. És én erre hogy reagálok..? Csak üdvözült mosollyal nézem. Oh, imádom, ha az ellenfél kikel magából, az számomra a gyengeségét és a bűnösségét jelzi. - Bocsánat, hogy nem volt időm DNS vizsgálatot venni, vagy elkérni az iratait, de épp egy testet marcangolt a te állítólagos közönséges farkasod a folyóparton.- feleltem egyre higgadtabban. Ahogy ő egyre idegesebb, én úgy vagyok egyre nyugodtabb. - Még ha valaki Őrző...- a tanoncot inkább nem tettem hozzá, nehogy már örüljön, hogy nem is lőtt nagyon mellé, azzal a "tojáshéjjal".- ... akkor is kissé megviselheti egy tetem látványát. Nem lehet mindenkinek olyan erős gyomra, mint egy gyilkos ösztönökkel rendelkező vérfarkasnak.- a "vérfarkas" szót direkt megnyomtam kicsit, had örüljön a Lelkem, hogy nem dögöztem megint le. - Nem tudom felétek hogy van, de az hogy én minek hiszem magam és mi vagyok, azt nem én döntöm el, nem is a szüleim és nem is a tanáraim, hanem az Égi szellemek. Úgyhogy próbálkozhatsz "kedves" vérengző barátom, de ezzel csöppet se bántasz meg. Mert az vagyok aminek lennem kell és nem olyan lény, akit erőszak szült a világra.- mosolygok rá, miközben amennyire tudom megvonom a vállam. Elég nehéz, ha egy száz kilós fickó telepszik az emberre. - Cseppet se hiszem, hogy mindent tudok, de a földem és az azon élő lényeket amennyire lehet ismerem. Ezen a vidéken farkasok ritkán járnak egymagukban, mert a zsákmányállatokat csak csordában képesek elejteni. Szóval, mivel nem láttam a falkáját, hát arra tippeltem, hogy nem közönséges ordas.- magyaráztam visszatérve az oktató hangnemre. Most ezt tényleg nekem kell pont neki ecsetelnem? Mikor az anyukámat vette a szájára megrándult az arcom, de nem szóltam semmit. Bár megfeszült az állkapcsom, de nem adtam meg neki azt az örömet, hogy élvezhesse ahogy felhúz. - Ugyan, ugyan...- bólogattam jobbra-balra lassan, mint mikor az anyukája rosszallja a gyermeke viselkedését.- ...hát neked senki sem tanította, hogy ne becsüld alá az ellenfeled!?- néztem rá vércseppektől tarkított, sajnálkozó arccal. Úgy rühellem a fennhéjázó embereket! Az apám egy valamit jól a fejembe vert: hogy attól még, hogy valaki erősebb, nem biztos, hogy ő győz. És most pont ez járt a fejemben. Beszéltetni, elvonni a figyelmét, kizökkenteni, erőt és időt nyerni, hisz lehet a csatát elveszthetem, de a háború még az enyém lehet! Arra, hogy én egy ezüst farkast követtem, ő meg fekete, nem igazán tudtam mit reagáljak. Mindenki azt mond amit akar! Én is állíthatnám, hogy valójában én egy egyszemű-háromujjú-lepkebálna vagyok. Aztán bizonyítsák hogy nem! Szóval nem vagyok meggyőzve... - Úgy vélem nem te vagy a fajtád legésszerűbben gondolkozó példánya.- sóhajtottam lemondóan. Egy picit fájt a fejem, meg a szám, meg a vállam amire rátehénkedik, de ez feleannyira se zavar mint, hogy nem sikerült megakadályozni a vízparti vérfürdőt.- Az hogy halállal fenyegeted a vádlódat nem tüntet fel épp ártatlannak. És ugye azt tudod, ha én átlépek a szellemvilágba még tudathatom a többi Őrzővel, hogy mi történt velem...- mondtam és nyoma se volt a félelemnek a hangomban, mert tényleg nem féltem. Az én nézetem szerint a haláltól nem kell félni, mert ott várnak, akik szeretnek. Már azt hiszem tényleg végez velem, de csak belenyom a hóba, majd püfölni kezd egy fát. Na jó, most már tényleg nem tudom, hogy hiányzik-e egy kereke, vagy épp több zakatol a fejében, mint kéne..?!- gondolom, miközben egy hosszú pillanatig még mozdulatlanul fekszem a hóban. Aztán óvatosan felemelem a fejem és a tekintetemmel elkezdem keresni a mobilom...
Kell vagy 8-10 ütés, és rúgás, mire végre nem érzem úgy, hogy itt helyben felrobbanok. A helyzetet nem javította az a végeláthatatlan szóáradat, amit elhadart itt nekem. Egyet bizonyított vele: egy szót nem értett meg abból, amit mondtam neki. Hát most akkor hogyan győzzem meg arról, hogy nem én voltam? Neki senki nem tanította, hogy nem ítélünk elhamarkodottan? De legalább nem ugrott rám hátulról, amikor otthagytam. Már szinte ezt is haladásnak lehetne tekinteni. Még élek! Hurrá! Lassan elfogy a lendület, és lihegve támaszkodom a törzsnek. Most már aztán tényleg semmi bőr nincs az ökleimen. A kezeim úgy fájnak, mintha tüzes parázsba mártogatnám őket. Az orrom bedagadt, és nem tudok rajta levegőt venni. És hátulról még mindig semmi. Most meglógott? Nem még itt a szaga, érzem. Megfordulok, és nézem, ahogy a telefonjával babrál. Most mi lesz? Igénybe veszi a telefonos segítséget? A községszavazatokra nem tudunk hagyatkozni, és különben sincsen négy lehetséges válasz csak kettő: én voltam vagy nem én voltam. Igazából kíváncsi vagyok, mihez kezd a helyzettel. Amíg nem akar megölni, felőlem úgy teljesíti őrzői hivatását, ahogy akarja. Lecsúszik a fa tövébe, és ülve várom tovább, mihez is kezd magával.
Kezdek rájönni, hogy a falnak beszélek. Tulajdonképpen utálom tépni a szám -ráadásul fáj is-, úgyhogy örülök, hogy nem száll vitába velem. Igazából nem tölt el megelégedéssel a hallgatása, bár azt szokták mondani, hogy a csendben maradás beleegyezés, de azaz érzésem ő azért nem szól, mert hü;;ének néz. Nem izgat! Sosem törődtem azzal, hogy mások mit gondolnak rólam. Mármint olyanok, akik nem fontosak a számomra. Azt hiszem egyikünk sincs a helyzet magaslatán és nem csak én, de ő se nagyon tudja, hogy most mit kéne tenni. Nekem legalább tervem van. Nem a legtökéletesebb, de több mint a semmi... Miközben ő azt a szegény fát nyüstöli, én felnyomom magam és körbenézek. A fejem kóvályog, és bár még nem volt agyrázkódásom most közel se vagyok benne biztos, hogy megtartana a lábam. Nem mondom kemény feje van.- gondolom épp, mikor kiszúrom a mobilom. Négykézláb, mint egy kutya -ironikus- odamászom a telefonért, majd próbálok lelket verni belé. Semmi. Miután a régi telefonom rommá tört az autóbalesetben, csak erre a szutyokra futotta és ez se nem víz, se nem ütésálló. Szóval ezen nem hívok senkit! - A szentségit!- engedtem el a készüléket, ami eltűnt a hóban. - Gondolom véletlenül nincs nálad mobil?- tettem fel amolyan költői kérdésnek szánva, mert nem is feltételeztem, hogy ezután hozzám szól. Lehet meg se hallanám, mert elkezdett a fülem is csengeni. Úgy gondoltam vízszintben hamarabb helyrejövök így eldőltem a hóban, majd azon agyaltam, hogy mi a fészkes fenét csináljak? Gondolom, ha megkérem, hogy vigyen be a városba és adja fel magát még megharagszik. - Tételezzük fel...- kezdtem bele, mert arra jutottam, hogy csendben feküdni nem a legjobb életben maradási stratégia.- ...hogy nem te öltél. Akkor, nem hallottál, láttál valami gyanúsat?
Kezdőlap
