Pár pillanat erejéig lehunytam a szemem, hallgattam a falevelek játékát a széllel, miközben keserű lett a szám is és egy kisebb keserű mosoly kúszott arcomra Darren szavaimnak köszönhetően. A mi fajtánk vágyik a természetre, egykoron még emberként is vágytam rá, otthonom éreztem, ahogyan még most is képes olykor megnyugtatni, de ma már tudom azt is, hogy milyen fenevadakat is képes elrejteni. – És ki tudja, hogy ahhoz képest, amit láttunk, mekkora is valójában az ereje, vagy éppen mennyire is őrült. – hangom halkan csendül, majd a hímre pillantok. Láthatja az íriszeimben, hogy amiket eddig hallottam, vagy amit átéltem… Nos, nem gondolom azt, hogy csak ennyire futná tőle, hanem egy részem azt mondja, hogy ez talán mind csak egy bemelegítő kör volt valami nagyobbhoz. Tiszta szívemből kívánnám azt, hogy tévedjek, de naiv se vagyok ennyire, hogy elhiggyem azt, amit Ryder is mond, hogy ennyi volt, megkapta, amit akart, mert nem kapott meg mindent… Elmosolyodom a szavaira és kicsit megrázom a fejemet is, hogy ebben nagyon is igaza van, s ha a színészek képesek sok embert átverni, akkor pont egy farkas ne tudná megtenni? Jól értünk mi a színjátékhoz, ahhoz, hogy olykor átverjünk másokat. Azt mondjuk jól vagyunk és egyetlen egy porcikánk se áruljon el, még ha nem is igaz. Ahogyan afelől sincs kétségem, hogy a társaságom is képes lenne még meglepetést okozni, ha akarna. Ismerjük egymást, de ritka az, amikor egy-egy farkas a másiknak teljes bepillantást enged és nem marad szinte titok előtte. - Kegyetlen a játék, nemde? Elfogadni a halált, vágyni valakire, akit elveszítettünk, miközben azokat hagynánk hátra, akiket az életben is szeretünk és óvjuk őket, de mégis rajtuk is talán sebet ütünk... – lepillantok a cipőmre és egy apró sóhaj szökik ki ajkaim között. Mintha csak ez által is láthatatlan sebeket akarna okozni nekünk és azoknak, akiket szeretünk. Ryder is tudja, hogy egykoron valakit szerettem már emberként is, aki szintén farkas volt és ez utána se változott meg. Vajon neki milyen érzés lehetett azt elfogadni, ha meghalok, akkor olyannal találkozhatok, aki örökre velem marad és egy részem az övé lesz mindörökre, azt senki se szerezheti meg? Talán nem is akarom tudni, de kegyetlen játék ez mindenkire nézve. Éreztem az érintését, de ha nem mondott volna semmit se, akkor is tudtam, hogy nem rémeket látok, nem képzelődöm, hanem jók még mindig azok a fránya megérzéseim. - Nem tudom, hogy létezik-e már könnyebbség, de talán igazad van, egy próbát megér. Vesztenivaló nincs, hiszen ennél nagyobbat már nem veszíthetünk jelenleg, mint tettük. – pillanatra elgondolkozom, de nem mondok végül semmit se, nem is kérdezek. Még akkor se, ha nem mindent értek. Nem értem teljesen, hogy ők mit is kerestek ott, vagy honnan tudták, ha mások még nem is sejtették. Fura érzés fogott el, de ahogyan máskor is, úgy sietve zártam is és inkább csak elhessegettem, mert van más dolog is, ami fontosabb és jobban nyomaszt, mint bármi őrült elmélet megfejtése. Szavaira álkapcsom megfeszül, farkasom morogna egyet mérgében, de nem adok neki teret, helyette csak a kezem szorul a testem mellett alig észrevehetően ökölbe és bármennyire is fura, de egy kisebb nevetés rázza meg a testemet, de a másodpercek múlásával egyre inkább keserű lesz, mintsem vidámnak mondhatni. – Mi volt az ár, hogy megóvd őt? – talán nyers a kérdés, de még se fékezen a nyelvem most, felé fordulok és a pillantásomat övébe fúrom. Nem kölyök vagyok, egy első mellett nevelkedtem és abból, amit eddig tudtam és átéltem az se volt kérdés, hogy Alignak nem ad meg semmit se ingyen. – Mond, hogy nem halál volt a fizetség, hogy valaki más élhessen. – alig láthatóan rándul meg a szám sarka, mert túlzottan is ismerem részben ezt az érzést. A gyermekem fizetett azért, hogy én még mindig itt lehetek. Olyan árat fizettem akaratlanul is, ami még mindig képes olykor kísérteni, még ha szinte alig ismeri ezt a titkot bárki is. - Mások remélik, hogy megkapta, amit akart. Talán ideje lenne tiszta lappal játszani és nem titkolózni, hanem inkább összefogni. – most nem csak rá gondoltam, mert megértem, hogy miért nem híreszteli, vagy azt se tudtam, hogy esetleg még mit titkolhat, hanem sokkal inkább azokra, akik ott voltak és tudnak valamit. A tudás mindig is hatalom volt, de ha csak mindenki töredékét birtokolja a tudásnak, akkor esély se lesz arra, hogy egységként állhassunk. Talán túl régimódi vagyok, de én hittem az egység erejében, mert egy egység lehet család is, s ha a család vérzik is, akkor is össze fog tartani és nem lehet csak úgy eltiporni őket. - Tudom, és köszönöm, de egyelőre talán rá kellene jönni, hogy maradni fogok-e, ha igen, akkor pedig miként. – vélhetően a társaság is sejthette vele, hogy nem éppen rózsás nálunk se a helyzet, ahogyan azt se tudtam, hogy van-e értelme még ezen a vidéken maradni, vagy egyáltalán bármerre menni, mert mi van, ha nem csak idáig ér el, hanem messzebbre is? – Köszönöm. – halovány mosoly kúszik arcomra, ahogyan szőke tincseket simítok ki arcomből. – Ők hogy viselik? – és akaratlanul is eszembe jut Abigail kislánya és még inkább felfordul a gyomrom, ha csak arra gondolok, hogy képes lett volna egy ártatlan gyermek vérét is kiontani Alignak.
- Készüljünk a legrosszabbra és reméljük a legjobbat. Ennél többet aligha tehetünk... - Ami vajmi kevés és a magam részéről talán nem is teljesen igaz. Az Utódoknak ven lehetősége, esélye változtatni szerintem. A kérdés, hogy élünk-e ezzel vagy hagyjuk elúszni magunk mellett. Utóbbi esteben megérdemeljük a kipusztulást. Egyikünk helyzete sem egyszerű, pontosan ismerem a terhet, amit a hallgatással magára vett, hogy ez mekkora nehézséget jelenthet neki és Rydernek, mennyire megsínyli a kapcsolatuk a titkokat. Egyetlen megoldást látok ebben az esetben, ugyanazt, amit saját magamnál is. Ha nem lett volna a búcsúlevél, némileg könnyebb lenne a történet, ám így... sznte elkerülhetetlennek tűnik az igazság kimondása. - Sosem azt kapjuk, amire felkészülünk, vagy amit elfogadtunk már - húztam el a számat. - Kegyelmet, amikor nem kerestük, halált, amikor nem számolunk vele. És ki tudja, mikor lesz ennek vége, ha ugyan vége lesz valaha. - Keserű a rövid nevetés, amit szavai idéznek elő nálam. - Mindig van mit veszíteni, Daisy. - Ez volt a legrosszabb, ez fájt a leginkább, ez lopott félelmet a mindennapokba. - Akkor is, amikor azt hiszed, hogy már nincs. És az a legrosszabb, mert akkor ér a legváratlanabbul a veszteség. Nekem is van egy képzeletbeli listám azokról, akiket elvehetnek még tőlem, mindarról, amit elbukhatok. Tartok tőle, hogy egyszer minden kifolyik az ujjaim között, mint a finomszemű homok, ám az még jobban megriaszt, hogy mik lehetnek azok, amiket számításba se tudtam venni. Ha valaha rám zugan a magány, mert elvesztettem azokat, akik fontosak, mi lesz a következő? Mi fog megtörni, őrületbe majd halálba kergetni? Olyan gondolatok ezek, amiket csak éjszakában mertem fontolóra venni, amikor egyedül a plafonnal kellett szembe néznem, s hallgathattam a ház álmos szuszogását. Nem akartam még mélyebbre lökni a nőstényt, de egyikünk sem gyerek már. Jobb ezzel szembenézni. AHogy nekem is újra meg újra szembe kell néznem önnön tetteimmel. Mintha minden helyzet, találkozó az utóbbi időben arra készítene fel, ami valószínűleg a küldetésem lesz. Arra, hogy elmondjam a többieknek, amit elhallgattam - fájdalomból, gyászból -, hogy megosszam mindazokkal, akiket a kétségbeesés felé taszít a vérvonaltalanok sora. Nem tarthatom meg magamnak, mintha eltűnt volna a függöny ami mögé személyes dolgaimat rejtettem eddig. Zavart. Minden közvetlenségem ellenére sem voltam egy ilyen szinten kitárulkozós típus, ám most, ahogy nekem szegezte a kérdést... Tudta. Csak a borzalmas, megmásíthatatlan megerősítés kellett, amelyet talán már hosszú másodpercek óta tartó fájdalmas hallgatásom meg is adott. - Bárcsak ezt mondhatnám. - Hangom halk volt, síri, tekintetem komor. A veszteség személyes volt, nem találomra történt a kiválasztás és nekem semmi beleszólásom sem volt. Látod ezt, ugye? Érted, amit nem mondok ki... Próbáltam úgy tekinteni rá, mint a legjobb megoldásra, a kisebbik rosszra, mégsem ment. Időről-időre feljött, felrúgta a nyugalmam, megborított bennem mindent és kaján kárörömmel énekelte, hogy sose fogom túltenni magam rajta. Örökre velem marad, nincs menekvés. Büntetés. - Igazad van. De a helyzet korántsem ilyen egyszer és ha világra borítjuk a valóságot, nem lehet tudni, mekkora plusz felfordulást és káoszt hoz a meglévő mellé. - Egyetértettem abban, hogy az utóbbi időben elharapódzott titkolózások ideje lejárt. Nem vezet eredményre ebben a harcban, sőt! Ugyanakkor óvatosan kell vele bánni, mert az igazság mocsok egy kétélű fegyver. A mi létezésünkről nem is szólva. - Túl lesztek rajta valahogy. Nincs fix recept ilyesmire, de együtt... együtt mindent meg lehet oldani - mosolyodtam el halványan, biztatóan. - Nem fog gyorsan menni, nehéz lesz, de nem lehetetlen. - Már csak azért sem, mert egymáson kívül nincs számunkra senki és a jelen helyzetben még nagyobb szükségünk van egymásra, mint valaha. Ezt ő is tudja, Ryder is érteni fogja, legalábbis így hiszem. - Változóan - sóhajtottam kicsit. - Olykor jobb, máskor, ha jobban előjön, nehezebb. Túl sokat láttak, túl sok mindent éltek meg ott... Sajnos ez nem olyasmi, ami egy beszélgetéssel megoldódik, én pedig azon túl, hogy ott vagyok nekik, tehetetlennek érzem magam. - Pedig annyira igyekeztem távol tartani mindkettejüket ettől az egésztől, s mostanra nyakig benne vannak.
Kisebb grimasz csak a reakcióm a szavaira. Reméljük a legjobbakat, mintha hirtelen Rydert hallanám, aki képes hinni abban is, hogy végre vége. Én nem tudom ennyire könnyedén elhinni, mert nem nézném ki a „vénségből” azt, hogy ennyire jóindulatú, hogy hagyja azt, hogy életben maradjunk. A vesztünket akarta, s ha nem most, akkor talán máskor fog lecsapni, amikor nem számítana rá az ember. Tudom, lehetnénk kicsit pozitívabb is, de mostanság valahogy nem ment, hiszen még a kölyköt se találtuk meg… mintha csak hirtelen tényleg „minden ellenünk” lenne. - Ezek szerint te se vagy képes teljesen elhinni azt, hogy valaha ennek vége lesz. – keserűen csendül a hangom és nem éppen vidámságról árulkodnak arcom vonásai. Azért jó tudni, hogy nem csak én számolok ezzel, hogy ez még nem a vég volt vélhetően, hanem még folytatás is lehet lesz. Elhúzom a számat arra, amit mond, mert igaza van. – Van, csak nem mindegy, hogy mikor és milyen módon. – teszem még hozzá halkabban, hiszen még mindig olykor megfordul a fejemben, hogy talán Rydernek is jobb lenne, ha kisétálnék az életéből. Tudom, elsőre talán pokol lenne számára, de idővel? Egy első kölyke vagyok, egy áldozat és ki tudja, hogy még mennyi keserűséget, bajt vagy éppen veszélyt hordoz a létezésem magában. Mindenkinek vannak démonai, félelmei szerettei, akiket félt, hogy elveszíthet. Egyszerűen csak mindenki másképpen próbál velük szembe szállni, megóvni a maga módján. Kitalálni azt, hogy mi is lenne a legjobb és miként is lehetne ezt az őrületet túlélni. Megannyi kétely, kérdés marad olykor egy-egy lépésünket követően. Szerettem volna viszont látni a Teremtőmet, de sose hittem volna, hogy egy találkozás ennyire képes megváltoztatni az emberek életét, pedig de és ezt már emberként is megtanultam. Kérdés minden hezitálás nélkül csúszott ki ajkaim között. Talán mások szerint kegyetlenség volt ilyennel letámadni valakit, de nem láttam értelmét finom selyem köntösbe bugyolálni, mert a súlyát a dolgoknak nem fogja elvenni. Nem fordítottam el a fejemet őt fürkésztem és a beálló csend beszédesebb volt ezernyi szónál. Keserű volt a szám íze, érdekelt volna, hogy mégis kit áldozott fel azért a nőstényért és kivel tett kedvére Alignaknak, de úgy éreztem, hogy inkább jobb hallgatni, mert talán ennyire közöm nincs semmihez se, ahogyan nem kell még nekem is még inkább megtaposnom őt, hiszen vélhetően nem egy senkit kért cserébe Alignak. - Mindig megszerzi, amit akar és mi pedig mindig a kezére játszunk, mert azt hisszük jobb lesz tőle bármi is. – keserűen csendül a hangom, nincs semmi vádló benne. Egyszerűen csak a keserű igazságnak adok hangot, vagy legalábbis annak, amit én gondolok Alignak játékairól. Szavaira mondanék valamit, de helyette inkább csak elfordítom a fejemet és az égboltot fürkészem ismét, mintha csak azt akarnám megfejteni, hogy vajon most valaki fürkész-e minket vagy nem, de inkább csak a természet hangjától várom, hogy rövid időre enyhülést hozzon el. - Mennyi ideje is már annak, hogy újra és újra megmutatja magát áprilisban? – nem túl hangosan teszem fel a kérdést, sejtheti, hogy ez csak amolyan puszta felvezető lehet ahhoz, amit mondani szeretnék. – Szerinted még nem suttognak a világban arról, amik itt történhetnek? Szerinted minden titok eme vidéken marad? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, mert értem én, hogy mire gondol, hogy nagyobb káosz jöhet el, de talán pont ezért kellene a többi suttogásnak elébe menni. – Nyílt lapokkal sose volt könnyű játszani, hiszen minden farkas egy csaló a maga módján, egy remek hazudozódó. De mennyi titokkal éltek előttünk, azok, akiket gyűlöltünk, vagy éppen felnéztünk rájuk és nézd meg hova vezetett a sok titok... Talán olykor ideje lenne tanulnunk az előttünk sétálok hibáiból... – emelem rá végül az íriszeimet, kíváncsian, hiszen nem mondhatom meg mit tegyen meg, de ha a közelünkben lévőknek enyhülést hozhat az igazság, akkor talán igaza volt korábban, hogy mondjam el Rydernek, de talán nem csak ilyen szűk körre kellene tekinteni. Én egyre inkább azt látom, hogy a sok titok felemészt minket, vagy csak még több kárt hozhat el, mert sokan nem is sejtik, hogy Alignak milyen játékokat űz. - Valahogy úgy. – értek vele egyet. – Erősebbnek kell lennie a barátságnak, vagy éppen a családi köteléknek, mint Alignak okozta sebeknek, de olykor roppant nehéz. Még ennyi idős fejjel is. – szomorúan csendül a hangom, utána pedig kíváncsian hallgatom, amit a lányokról mond. Elmosolyodom haloványan. – Szerencsések, hogy ott vagy nekik. – őszinte a mosolyom, hiszen nincs okom semmiért se elítélni a hímet. Azért se, hogy valakinek elvette az életét, hogy mentse a számára fontos nőstény életét. Vélhetően én is megtettem volna, vagy éppen Ryder is. Mert a szerelem és a szeretet még mindig sok mindenre képes rávenni az embert, de ettől ő még remek farkas, férfi.
- Szerintem... vége lesz. Egyszer mindenképp, vagy így, vagy úgy, csak azt nem tudom, hogy mikor. Általában nem az a kérdés, bekövetkezik-e valami, hanem az idő. - Egyszer meg fog békélni Alignak. Vagy azért, mert fölé kerekedünk és nem marad más választása, vagy azért, mert kielégítő bosszút tud állni. Semmi sem tart örökké. Azzal egy bánatos bólintás keretei közt értettem egyet, amit a veszteség kapcsán mondott. A körülmények rengeteg dolgot képesek befolyásolni, ezzel mindketten tisztában vagyunk. Ha csak azt nézzük, hogy a félresiklott áldozás során is készek lettek volna elfogadni a halált, mert ez mindenkinek békét hozott volna, holott egyikük sem vágyott halni. Talán csak Ginette... Elszorult a szívem, ahogy eszembe jutott fájdalmas arca, szívszaggató zokogása, amellyel a Papára borult. Vajon mi lehet vele? Féltem, hogy azóta tett valami butaságot, meggondolatlanságra ragadtatta magát bánatáabn, de erről semmi hírem nem volt. Talán jobb is így. Talán... Gondolatom medréből kéréde szakít ki, a fiatal nőstényről pedig a gyerekeimre terelődik figyelmem. Olykor úgy érzem, bárhová fordulok, csak veszteség és fájdalom néz vissza rám. Ez az, amiért elsősorban véget akarok vetni ennek az egésznek, akár a magam élete árán is. - Igen, mert mindig csak két rossz út létezik és mi kétségbeesve próbáljuk kitalálni, melyik a kisebb. Utána pedig évekig őrlődünk, hogy vajon helyesn döntöttünk-e, miközben ezer módon megkérdőjelezhető a választás. - Megdörzsöltem a mellkasom. Fizikailag fájt, mintha egy láthatatlan prsébe szorultam volna, s a nyomás egyre csak nő. - Ha nem engedek neki, nem csak Yetta vész oda. Tovább ment volna a többiekre, semmi sem állította volna meg. Többen haltak volna meg, mégis... ha fordítva lett volna, ha Yetta kell ahhoz, hogy a többiek élhessenek és Alignak visszavonuljon egy időre, én... nem tudom, hogy megtettem-e volna. - Bármennyire is vezessen nemes szándék, nézzem a nagyobb jót, a többség érdekét, akkor is gyarló hím vagyok, megannyi kétséggel. - És még így is... képes voltam megölni őket - hangom távoli, tekintetem üres, ahogy én magam is egy pillanatra. Lehetetlen változtatni azon, ami már megtörtént, mégis újra meg újra végigpörgetem magamban. - Nem, nem gondolom. Évek óta megy ez, és két éve, amikor többen meghaltunk, világméretű volt az ámokfutása. Hallottad az akkori pletykákat, híreket? Megvadult őrzők és vérfarkasok, furcsa balesetek, lezuhant gép, vér, halál és veszteség. - Mintha hideg kés pengéje szaladt volna fel gerincem mentén. Elmosolyodtam titkokróló szóló kinyilatkoztatásán. Egek, ha tudná, hogy pontosan ilyesmi miatt kell tizenhárom farkasnak hamarosan összeülnie! Tudhatja? Sejtheti? Vagy csak érzéke van beletrafálni dolgokba? Akárhogy legyen, némi bizonyosságot és meggyőződést ad véleménye. Igaz, hogy Teremtője okán nem nevezhetném teljesenkívülállónak, jó ideje lehet rálátása olyan dolgokra, amelyekről nekem alig pár éve lett tudomsom, ám a nézőpontja értékes. Egy vélemény, amit számba fogok venni és ha eljön az ideje, tolmácsolom, képviselem - a tudtán kívül. - Talán lassan ki lehet teregetni a szennyest. Ésszel és okosan, hogy hasznot hozzon, ne pusztítást. - Ez talán mindennek a nyitja. Ám amíg nincs egységes állásfoglalás, addig nem érzem magam felhatalmazva arra, hogy jobban kitárulkozzak, pedig érzem, hogy bízhatok benne. Ezzel azonban a többiekről is lerántanám a leplet, amihez nincs jogom. - Megbirkóztok vele, Daisy. Csak adj neki lehetőséget rá, hogy ezt bebizonyítsa és ott lehessen melletted teljesen. Ne zárd ki. - Ez volt az én meglátásom, a tapasztalatom. Nálunk is csak rontott a bezárkózás, ami végül egy veszekedésben robbant ki. - Ugyan! - kaccantam fel örömtelenül. - Én vagyok szerencsés, hogy vannak nekem! Nélkülük... sokakra cudar világ válna - húztam el keserűen a számat, s ebben nem volt semmi fenyegető, csupán ismerem magamat. Olyan fékek ők nekem, amelyek józanságra és megfontoltságra bírnak, nem hagyják, hogy a tél kegyetlensége elragadjon. Valóban szerencsés vagyok. - Nem vagy egyedül, Daisy. Ezért te se ítéld magadat magányra - mosolyodtam el halványan.
Az idő? Véleményem szerint sokkal inkább az a kérdés, hogy miként is lesz vége, még mennyi vér fog folyni akár ártatlanul is ebben a csatában, amit még az előttünk élők se tudtak „megnyerni”, se igazán megmenteni a hátrahagyottakat. Talán időt nyertek minket, de vajon ez az idő számunkra jó lesz, vagy inkább csak még több borzalommal övezett, még több véres lábnyomot fog elnyelni majd a frissen hullott hó, netán a pocsolyák a tél elvonulásával? Lehet ideje lenne valami pozitív szemlélethez visszatérnem, mint régebben, de a történtek fényében nem tudok, ahogyan abban se hiszek, hogy csupa jószívűségből úsztuk meg, mármint mi, az áldozatok. Valaminek még kell itt lennie, amiről talán mi se tudunk, vagy csak rémeket látnék? Kívánnom, hogy utóbbi legyen, de érzem, hogy nem és Darren hamarosan meg is erősít ebben, amikor elárulja, hogy valóban történt azóta is valami. Mintha tényleg időt nyernék azért, hogy még inkább a bábjai lehessünk, még inkább kedvében járhassunk. Mintha a szellő túlzottan jegessé válna, mintha csak a halál szellője még mindig itt járna, körbeölelne minket, mintha csak bűneinkre akarna emlékeztetni. Hallom, amit mond, tudom, hogy nem hazudok, hanem őszintén mondja, ahogyan az se kétséges, hogy a saját tette is mennyire megbélyegezte őt. Lassan lépek hozzá közelebb és megfogom barátilag a kezét. Egy halovány mosoly kúszik arcomra, mintha csak szavak nélkül akarnám kifejezni, hogy megértem miért tette, vagy éppen csak azt, hogy tudom. Tudom, hogy Yetta mennyire fontos számára és én ezért kételkedek abban, hogy jó ötlet Rydert még inkább ebbe vonni, még inkább kitenni egy őrült játékának. – És ezt ő is pontosan tudja, ezért támad ott, ahol tudja fogást találhat rajtunk. Lehetünk bármekkora csalók, bármilyen őrültek, netán gyilkosok, de egy dolog talán sose változik és azonos bennünk, hogy tudunk szeretni valamilyen formában, ragaszkodni valakihez túlzottan is. Ez pedig egyszerre tesz minket erőssé, és gyengévé. – sütöm le a pillantásomat, hiszen ezt kár lenne tagadni. – Ő pedig ezt ki fogja használni ellenünk, ha tudja, hiszen ha azt is mondjuk, hogy a nagyobb jóért teszünk valamit, akkor is sebet ejtünk magunkon, mert olyat vesz el, aki fontosabb, de közben azt is megmutatja, hogy milyen gyarlók vagyunk, mert mindig lesz olyan, akit a többinél is jobban szeretünk. – felpillantok a hímre, de azt is tudom, hogy talán senki se oldozhatja fel őt attól, ami nyomja őt. Nem tudom, hogy csak ez nyomasztja-e, vagy többről van szó, de talán ha eljön az idő, akkor egyszer meg tudom. – Ezért félek. Ezért habozok, hogy jó ötlet e Rydert a kelleténél jobban belevonni. Túl sok mindent tud ő is. Tudott Nagojut létezéséről, ahogyan másokról is, hiszen rajta keresztül üzent egykoron. De mi van akkor, ha csak egy újabb személyt adok ezzel Alignak kezével ebben a kegyetlen játékban? – a kétely, a félelem pedig könnyedén kicsendült a hangomból. Mi a jobb, ha valaki kevesebbet tud, vagy ha inkább többet és van esélye felkészülni? Mintha fel lehetne készülni az aljas játékokra. - Mindenki hall ezt, azt. – egy lépést hátrálok, ahogyan elengedem őt, majd körbe pillantok, mire kisebb zaj szűrődik ki az erdőből. Lassan guggolok le és nem is kell több, hogy egy farkas fusson oda. Elmosolyodom, majd Darrenre pillantok. – Nem véletlenül téved ide ennyi farkas, vonzza őket a szóbeszéd, az elsőket körbelengő hiedelmek, vagy csak éppen valami más. Ez pedig kapóra jön neki, hiszen több játékost kap a sakktáblájára. - Farkas figyel, majd pedig tovább rohan. – Anyám farkasa volt… - adok magyarázatot a dolgokra, hiszen néha úgy érzem, ez által akar üzenni, hogy itt van és velünk van, vigyázni fog ránk. Vagy badarság lenne? - Talán, de ha egyszer eljön ez, akkor ahhoz egység kell és összetartás, mert hitetlenek mindig is lesznek, akiknek bizonyság kell, hogy mind az, amit mondunk, az valóban létezik, vagy éppen létezett… - teszem még hozzá. Nem tudom, hogy mennyire lehetséges, vagy éppen mennyi kitartásra lenne szükség, de hinni akartam abban, ha itt elkezdenénk, akkor nagy eséllyel el is hinnék, hiszen amennyi borzalmat láttak az itt élők, azt hiszem a legkevesebb kétely talán az itt élőkben kelne életre. - Igyekszem, de a kétely ott él bennem, hogy nem csak nagyobb veszélyt hozok rá. Ő hisz abban, hogy áprilisban az elsők halálával megkapta Alignak azt, amit akart... – mondom ki azt, ami legutóbbi veszekedés közben is felszínre került, majd mély levegőt veszek. Darren szavaira elmosolyodok, pedig tudom, hogy igaza van. – Akkor a világ is szerencsés, hogy vannak olyanok, akik ennyire jó hatással vannak rád. – mosolyom pedig szélesedik. Az újabb szavaira pedig csak bólintok. És (is) tudom, hogy milyen a magány, mennyire tud olykor szükséges lenni, vagy éppen kegyetlen is.
Egyből megszorítom a kezét, ahogy megfogja enyémet, mintha kapaszkodót, támaszt keresnék. Valahol így is van. Mindig ilyen önkéntelen reakciókban nyilvánul meg, hiába tartom magam, hiába adom bele a legtöbbet, s igyekszem egyen háttal állni a viharokat. Elég egy kéz melegsége, s én legszívesebben elmenekülnék belé, eldobva tetoválást, felelősséget. Hiába kaptam hatalmat, esélyt a változtatásra, még mindig gyenge vagyok, amikor csak lehet, akár csak egy kicsit. Próbálok vigaszt, megnyugvást lelni a szavaiban, feloldozni magamat általuk, ám a legtöbb, ami történik, az a szavak kérlelhetetlen folyása. Mintha gyónnék, megint, mintha azt remélném, hogy ha minél többször mondom ki, annál kisebb súly telepszik a mellkasomra. Hiába marad minden változatlan. - A gyerekeim voltak - mondtam síri hangon, a nőstény vállán csüngő üres tekintettel. Nincs bennem indulat, mint amikor Keldronnak mondtam, nincsenek könnyek, ahogy Payne vagy Yetta esetében, csak a kongó üresség, amit maguk után hagytak. - A vér szerinti fiam. Az elsőszülött Kölyköm... Teljesen ártatlanok voltak. Kívülállók. Semmit sem tudtak. Ez volt bennem a töréspont. A tett, a helyzet, amit képtelen voltam megérteni, feldolgozni, elfogadni. Minden nap halnak meg olyanok, akiknek nem kéne, akik fiatalabbak, mint ők voltak, tudom jól. Balesetben, merényletben, mészárlásban. Mégis... - Miféle "nagyobb jó" ez? Miféle megváltás és kegyelem? - Hangom távoli volt, mintha nem is neki szólna, hanem ahhoz a részvétlen hallgatóhoz beszélnék, aki az őrült mellett a másik istent játszaná fajtánk felett. Talán amiatt volt, amit még emberként tettem. Amikor saját bosszúmtól fűtve ugyanígy egy fiút és egy lányt öltem, hogy az apjuk szenvedjen. Nem tudom. - Nem számít, hogy mennyit tud - ráztam meg lassan a fejemet. - Ha így volna, legalább sejthetnénk, lenne egy bizarr mércénk, ami a biztonságos határt jelöli, de így... így nincs. - Hisz az én gyerekeim se tudtak semmiről. Az áldozás éjjeléig Payne sem sejtette, hogy élnek az Alapítók. - És emiatt lehet, hogy az a legtöbb, amit tehetünk, hogy nem hagyjuk mélyülni az egymás közti szakadékot. Elereszt, s csupán egy kurta pillanat, apró rezdülés, amivel utána nyúlnék, marasztalnám. Nem lehet, ahogy én se menekülhetek már vissza a könnyű, felelőtlen életbe, amelyben mások simítják el a dolgokat helyettem. Jobban hiányzik ez most, mint szabadna. Néma egyetértéssel adózok neki, ami az ide tévedőket illeti. Ostobák mind, mi is azok vagyunk, amiért még itt élünk, ám a két évvel ezelőttiek után ugyan hol lelhetnénk biztonságos szegletet ezen a világon? Pár másodpercig megigézetten nézek a farkas után. Apró pelyhekben havazni kezdett, mi pedig egyetlen szívdobbanásnyi időre belefagytunk az időbe. Mi, akik túl sokat tudunk. Halvány, alig észrevehető mosolyra húzódott szám. - Örökké bennünk élnek és velünk vannak, nem igaz? - Mi vagyunk az örökség, mi mindannyian. - Lesz bizonyosság. Te, én, mi mind, akik láttuk és ismertük őket itt és szerte a világon, akkor is, ha csak maroknyian vagyunk. - Nem hagyjuk a feledésbe veszni, ez egészen biztos, mert ha akarnánk se lennénk rá képesek. A történtekkel együtt ők is belénk égtek, ez pedig így volt rendjén. Éltek, nevettek, szerettek, aggódtak, kétségbeestek, elbotlottak, talpra álltak. Akárcsak mi. - Előbb-utóbb megtudja, hogy nem így van - mondtam komoran, majd kitartottam tenyerem, azzal fogva fel pár pelyhet. Ahogy azok elolvadtak bőrömön, úgy lesz hamarosan semmivé a tévhit is. - Ha nem tőled, hát tapasztalásból, szóbeszédből, s akkor dühös lesz, amiért titkolóztál, ez újabb ék lehet közöttetek, bár talán megérti, miért tetted. A kérdés az, hogy melyik a rosszabb: a hamis biztonságérzet, amit ripityára törhetnek majd sokkal párosítva, vagy a keserű tudás, amivel talán megedzheti magát lélekben megint arra, hogy érheti még Alignak miatt szenvedés és veszteség. Finom örömmel tekintetemben néztem rá, ahogy a világ szerencséjéről beszélt. Nem szégyelltem, hogy van gyengeségem, hogy tudok szeretni. Hiába volt nagy az esélye annak, hogy nekik ártanak először, ha velem akarnak bántani, inkább ez, minthogy a ridegség, amelyet energiáim és farkasom hordoz, végleg rám nyomja bélyegét. Az már nem én lennék, csupán egy megtört, kiüresedett porhüvely.
Gyengéden szorítom meg a kezét, mintha csak a támogatásomról akarnám biztosítani, hogy itt vagyok és meghallgatom, ahogyan ő is meghallgat. A farkasoknak nem kell magányosnak lenniük, nem kell mindig erősnek tűnniük, mintha nekünk sose fájna semmi se. Ha valaki ezt is mutatja, az se igaz, inkább csak talán fél szembe nézni a tettei súlyával, vagy azon érzésekkel, amik elől menekül. Mondhatnám azt, hogy részben ismerem az érzést, de még se teszem, mert nincs itt az ideje. Felesleges lett volna kimondanom azt, hogy „részvétem”, hiszen a pillantásom, arcom rezdülései elárulták ezt, ahogyan a tetteim is. Nem, ez nem egy könnyű, és talán nem is létezik a nagyobb jó, amiben hinni akarunk. – Mindig az ártatlanok fizetik meg a legnagyobb árat. – közhelyes, talán nem is kicsit, de akkor is ez volt az igazság. Mindig ők fizetnek meg azon bűnökért is, amiket nem is ők követtek el. Aprót sóhajtottam, majd megingattam a fejemet. – Létezik egyáltalán még olyan, hogy nagyobb jó? Vagy csak mi akarunk ebbe kapaszkodni, mert ez még képes a bosszú érzése felé is keveredni, segít abban, hogy talpon maradjunk? – részben költői kérdés volt, részben nem, de egyre kevésbé tudtam olykor hinni abban, hogy minden a nagyobb jót szolgálja, mert elméletileg az áldozás is azért lett volna, és látjuk, hogy mi lett a végeredménye. – Nem rájuk értettem. – ismét kicsit megrázom a fejemet, majd egy szőke tincset seprek ki arcomból. – Hiszek abban, hogy Alignak tudja azt, hogy kik számunkra kedvesek, hiszen tőlük is a legkedvesebbet kérte. Mindenkivel azt az árat fizetteti meg, ami részben a legnehezebb is és a legnagyobb is. Tőled elvette őket és majdnem két másikat is elvett. – pillantok rá komolyan. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudom miért, de sejtésem azon hajnal óta van, amikor betoppantak és ismerős arc mellett más ismerőset is éreztem, de magam sem tudom, hogy az valóság volt, vagy csak egy kapaszkodó, amivel még próbáltam Teremtőmhöz ragaszkodni. Figyelem a farkast, majd felpillantok az égboltra. Szememet behunyom és hagyom, hogy a hópelyhek arcomba hulljanak, mint egy kisgyerek. Halovány mosolyra kúszik az arcom, és egy pillanatra elveszek az emlékek között. Hiányoznak sokan és a legrosszabb az, hogy hittem benne újra láthatom őket, de mégse történt meg. Ragaszkodni holtakhoz bolondság, de mégse könnyű elfeledni azokat, akik oly kegyesek voltak szívünknek. Elmosolyodom a szavaira. - Örökké velünk lesznek, és mi őrizni fogjuk az emléküket, már csak az a kérdés, hogy leszünk-e olyan bátrak, hogy másokkal is megosszuk, hogy milyenek is voltak, hogy ne csak legendákból ismerjék őket. – nem lenne egyszerű beszélni róla, hiszen egyszerre talán szerencse, míg máskor talán átok ilyen terheket cipelni. A kettőség pedig szinte minden lépésünkben benne van. – És mi van akkor, ha nem csak Payne az, aki most tudta meg a létezésüket? Mi van, ha akadnak mások is a körön kívül, akikről még mi se tudunk? Rájuk ki fog vigyázni, ha a hallgatás mellett döntünk, akkor honnan fogják tudni, hogy nincsenek egyedül és a terhet nem kell egyedül cipelniük? – badarság lenne hinni abban, hogy netán más olyan is él ezen a vidéken, aki szintén egy első kölyke? Akik előtt az áprilisi halál olyan ajtókat nyitott ki netán, amikbe sokan bele se gondolnának? Nem tudom, hogy tényleg van-e ilyen, de ha tippelnem kéne, akkor arra szavaznék, hogy ez a vidék akaratlanul ide vonzotta őket, míg az Elsők pedig vallomást tettek a halál martalékában, hogy az örökségük részben örök legyen. De lehet én gondolok túl sokat erről a vidékről, vagy csak én hiszek abban, hogy a halál sok mindenre ráveszni az embert. - Megérti? – keserű szájíz lesz úrrá, a számat is elhúzom kicsit. – Nem hiszem, mert még azzal se igazán képes elfogadni, hogy nem mondtam el neki, hogy másnap már nem fog látni, hogy elméletben az adatott meg nekik legutoljára. Önzőség lett volna a részemről? Nem tagadom, de részben talán óvni próbáltam, de azt hiszem igazad van. Ha én abban hiszek, hogy ideje lenne nyílt lapokkal játszani mások előtt, akkor van csak esélyünk ellene is, akkor itt az ideje, hogy a legközelebb állókkal is megtegyük. – kezemet a kabátom zsebébe csúsztatom és rövid időre a hópelyheket fürkészem. Mintha csak a fehérség, ami vele együtt megjelenik békességet akarna hirdetni, tisztaságot, új esélyt, pedig ezen a vidéken már túl sok vér folyt és talán még fog is. – Mi lesz akkor, ha megint világméretű pusztítást fog okozni? Mi tudunk róla, hogy ő mit tesz, de így esélyt se kapnak máshol élők, hogy felkészüljenek arra, ami talán sose fog eljönni. Reméljük, hogy így lesz, de mi lesz a garancia rá? – mi próbálunk felkészülni, már amennyire lehetséges egy ilyenre, Alignak tombolása nem újdonság számunkra, maximum az újabb játékai, amik évről évre kegyetlenebbé válnak. De máshol? Talán nem is sejtik, hogy mi ez a sok furcsaság, és mi lesz akkor, ha tényleg megmutatja az erejét, hogy nem csak itt képes lecsapni és képünkbe nevet, hogy tehettünk volna ellene? Tudom, hogy nem ketten hozunk meg egy döntést, de ha többen hasonlóan vélekednünk, akkor talán lehet esélyünk másabb „elszenvedőkkel” szemben is, hogy meggyőzzük őket arról, hogy miért lenne szükséges ez.
Némán hallgatom, mialatt szinte fürdök a kimondatlan megértettségben, ami felém szökik tőle. Pár másodpercre lehunyom szemem. Jól esett az érzés, fel se tűnt, mennyire szükségem volt már rá, s mikor találkozót kért tőlem, nem hittem, hogy ilyesmit kaphatok tőle. - Létezett - mondtam halkan, a szemébe pillantva -, de játékszerré tették, meggyalázták, elkorcsosították. Talán nekünk kéne helyrehozni. - Neki, nekem, a Második Körnek? Fogalmam sincs, ám abban biztos vagyok, hogy nem Alignaknak, Tupileknek és Denaalinak. Igazat kellett neki adnom a számunkra fontosak tekintetében. Ha a Holdisten nem tudná, mindez nem történik meg. Sem az Áldozás, sem az, ami utána jött, a lehetőségre pedig, hogy mind a négy, akik a legtöbbet jelentik, odaveszhetett volna, végigfut rajtam a hideg. Mégsem mondok többet, mert bár tehetném, s tudom, tökéletesen értene mindent... a szavak bennem rekednek. Még nincs itt az ideje, ez nem a hely és nem az a találkozás. Most engedem, hogy átéljen, emlékezzen, mintha újból búcsút intene azoknak, akiktől egyszer már elköszönni volt kénytelen. Tudom, milyen. A lelkemben két éve tátongó lyuk sose engedni már elfeledni, de apránként megbékéltem vele. - Legendák mindenhogyan - mosolyodtam el halványan. - Mi pedig ha nem merünk nyíltan beszélni, vagy nem tehetjük, hát tovább fűzzük meséiket. Történetekkel, amik akár a Krónikák lapjairól is származhatnának, mégis a sajátunk. - Nem félek attól, hogy feledésbe merülnének, annál sokkal hatalmasabbak voltak mindig is. Ha csak egy maroknyian vagyunk az egész világon, akik tudták, kik ők, már nincs veszve, amit hátra hagytak. - Hiszek a vonzás létezésében - mondtam meggyőződéssel, hiába tűnhetett ez sokaknak humbungnak. - A hasonlóak megtalálják egymást, elindulnak egy sejtés alapján, megérzésre alapoznak... Végül vagy itt, vagy egymás társaságában kötnek ki. Hiszem, hogy nem véletlenül azt az utat tettük meg eddig, amit, hogy nem véletlenül azokkal találkoztunk életünk során, akikkel. - Elkínzottan nevettem fel kurtán. - Naiv ábránd lenne azt hinni, hogy mindenkin lehet segíteni és biztosan van, lesz, akit magányra ítél a hallgatás. De a tőlünk telhetőt megtehetjük: ott vagyunk azoknak, akikről tudjuk, hogy ismerik a titkokat. Nem segíthetünk mindenkin, de ha egy maréknyi életét könnyebbé tudod tenni, már elértél valamit és ez az, ami számít. - Ezt kell szem előtt tartanunk - nekem is -, különben beleőrülünk. Hallgatom Ryderrel kapcsolatos aggályait, s értem, hogy miért nem hisz a megértés sikerében. Én is mindig fenntartásokkal kezelem ezt, óvatosan kezdve bele minden ilyen jellegű beszélgetésbe, a legrosszabbtól tartva, miért ne járhatna ő is hasonló cipőben? - Úgy vélem, ez az a pont, amikor kénytelenek vagyunk egy-egy ilyen lépést megkockáztatni - néztem a szemébe, mindennemű rábeszélési szándék nélkül. Az ő döntése, jobban ismeri a hímet nálam, a magam nézőpontjából viszont csak ezt tudom javasolni. A titkokkal már annyit próbálkoztunk, talán ideje megnézni, mihez vezet az őszinteség. - 2015-ben már rendezett egy világméretű ámokfutást - mondtam nagyot sóhajtva. - Akkor majdhogynem mindenki kénytelen volt szembenézni a ténnyel: nincs Fairbanks határai közé szorítva. Az egy jelzés volt: önhittek vagyunk, ha azt hisszük, hogy Alaszkából megváltható a világ; naivak azok, akik a távolság biztonságában reménykednek, mert számára nincsenek korlátok. Lehet, hogy ritkán képes ilyesmire, de képes rá. - Beletúrtam hajamba, felborzoltam, a havat is lerázva ezzel róla. - Semmire sem maradt garanciánk. Legalábbis annak kapcsán, ami odaátról érkezhet. Itt, ezen a síkon viszont adhatok bizonyosságot: bármikor jöhetsz ugyanígy hozzám - mosolyodtam el halványan. Nem sok ez, tudom, és semmi lesz jobb a nagy egészet tekintve, de minden várat kis lépésekben, az alapoknál kezdtek el építeni. - Akár elmondod Rydernek, akár nem, és bármit is reagáljon.
Nem felelek egyből a kimondott szavakra, mintha csak szívemből szólt volna. Nem hittem volna, hogy ilyen találkozás lesz ebből, vagy éppen ennyire hasonlóan fogunk gondolkodni. – Nekünk? Ez csak akkor működne, ha a többiek is egyetértenének és nyíltlapokkal játszanánk. Másképpen ezt nem lehet helyrehozni, nem lehet úgy megoldani, hogy továbbra is titokként édesgetjük. – hittem abban régebben, hogy a titokkal megvédhetjük őket, magunkat, vagy éppen a világot is, mert talán nem állnak készen arra, hogy szembenézzenek azzal, hogy a legendák igazak, de azon a hajnalon minden megváltozott. Mintha azóta úgy érezném, hogy ideje a titkot felfedni, esélyt adni arra másoknak is, hogy megértsék, megemésszék a dolgokat, a bennük lappangó kérdésekre válaszokat kapjanak, még ha nem is mindre. Titkot őriztünk mind és mi lett a vége? Semmi jó, és talán pont ezért hittem abban, hogy végre itt lenne az ideje az igazságnak, mert csak úgy lehet esélyünk. - Nem tehetjük? Ki állítana már meg benne? – pillantok rá kérdőn, mintha valami ki nem mondott dolog lappangana a szavai mögött. Talán a fáradtság, talán csak az akkor átéltek zavartak meg kicsit, magam sem tudom. Inkább csak egy aprót sóhajtok, mintha csak azzal együtt akarnám tovább engedni eme gondolatot, érzést, ami legbelül olykor parázsolni kezd. – Megfogadtuk egykoron, ahogyan talán újra azon az estén, de Alignak játéka megváltozott. Nem haltak meg azok, akiknek kellett volna, legalábbis nem mind. Legközelebb mit talál ki? Netán azok életére tör, akik ismerték az Elsőket? Netán, akik az ő leszármazottaik, mert elvehetné általuk azt, ami még igazán maradt belőlük? Nézd el nekem, de nem hiszek már igazán a titkok erejében, hogy azzal csak jót tehetünk mások számára. – ráztam meg kicsit a fejemet, mert talán bolondság volt amit gondoltam, de egy játék, amit űznek velünk csöppet se fair játék. Azt hisszük tudjuk, hogy mit fog tenni, mi fog következni, de újra és újra változnak a szabályai, mintha csak ezáltal is képünkbe akarnak röhögni, mert ő megteheti ezt is. Keserűen nevetek a szavain, mert tudom, hogy igaza van, de elfogadni mégse tudom teljesen. Nem tudok állni és nézni azt, ahogyan talán elhozza a pusztulást ismét a határon túl. Egyszer már megtörtént, akkor vélhetően minden megváltozott sok farkas életében, de vajon… Vajon tényleg nem mehetnénk elébe? Nem lehetne végre a szóbeszédből inkább „Tanmesét” csinálni, hogy tudják kijár és kijárt közöttünk, hogy minden évben eljön? – Ebben igazad van, de én még próbálok hinni abban, hogy ezen a vidéken még többen vannak, akik most szembesültek az igazsággal, és ők bennük megannyi kérdés lehet, megannyi dologban tudnánk segíteni nekik. Ha a hallgatás mellett döntünk is, akkor is egy támaszt kaphatnának, hogy ne az örök magányt nyerjék meg a titoksúlyával együtt. – tettem még hozzá és talán túl vak voltam, túlzottan határozott ilyen téren, de úgy éreztem, hogy már csak ez maradt nekünk. Mi egymásnak, és mi ha megoldást nem is, de legalább enyhülést hozhatnánk magunkkal. Hittem abban is, ha egyszer netán erre billenne a mérleg, akkor nem lennénk egyedül, mert az Elsők közül lennének olyanok, akik még a halálukat követően is ott lennének velünk, „fognák” a kezünket és erőt adnának ahhoz, hogy kitartsunk. Álltam a pillantását és egy aprót bólintottam, hiszen ha én nagyobb téren kockáztatnék azzal, hogy vállalnám azt, hogy nyíltan beszéljünk, akkor ezt is meg kell lépnie, hiszen talán itt lenne az ideje tisztázni a dolgokat. Hagyni, hogy eldőljön, hogy merre is folytatjuk tovább az életünket. Hamarosan itt az Új Év, így ideje tisztalappal indítani azt is. - Szerintem sok olyan dologra képes, amit még a rémálmainkban se gondolnánk. – mintha csak ezzel is azt akarnám kifejezni, hogy még bőven tartogathat meglepetést és nem fog addig nyugodni, míg meg nem kapja azt, amit igazán akar. Ez pedig még több dolgot vett fel, hogy vajon tényleg mit is akarhat, ha az ő haláluk se hozta el az enyhülést, akkor vajon valami képes lesz, vagy a játszma félresiklott és itt lenne az ideje „rettegni”, hogy mikor és miként csap le ismét. – Köszönöm! – pillantottam rá halovány mosollyal az arcomon, majd szőke tincseimbe túrtam, hogy a havat is kirázzam belőle. – Remek vezető voltál és még inkább az fog válni belőled. Bölcs vagy, de a legfontosabb, hogy meghallgatsz másokat is. – pillantottam rá ismét, miközben beszéltem, hiszen ritkaság manapság az ilyen, pedig talán részben ez a jóvezető ismérve is.
Egyetértettem vele, ugyanakkor voltak még rajtam kívül tizenketten, akik közül ezt bármikor megvétózhatták. Nyílt lapok kellenek, ez igaz, ugyanakkor az igazság adagolása trükkös dolog, ha túl sokat zúdítunk egyszerre a világra, azzal még több kárt is tehetünk, mint amennyit segítünk. Ám az, hogy akik ismerik az Elsők létezését nyíltan beszélhessenek... talán hamarosan eljön ennek is az ideje. - Mi következünk utánuk, a mi feladatunk és felelősségünk helyrehozni az utánuk maradt csorbákat. Hirtelen hallgattam el, mert ahogy kimondtam mindezt, rájöttem, hogy ez rám hatványozottan igaz. Okolhatom őt, hibáztathatom, kikérhetem magamnak az események fölötti ártatlanságomat, nem számít. Örökül kaptam tetoválását, utolsó tette utáni káoszát - ez a hagyaték, ami osztályrészül jutott, s akármennyire húzódzkodjak, próbáljam elhárítani a terhet és a felelősséget: nem lehet. Ugyanúgy kaptam, mint a vérfarkas létet, és ahogy annak esetében, úgy ebben is vagy megtanulok élni vele, vagy hagyom, hogy felemésszen. - Sose lehet tudni - vontam vállat kurtán. - Mindig jöhetnek újabb gátak és akadályok, amikre jelenleg nem is gondolunk, bár ebben az esetben ne legyen így. - Mindenkinek könnyebb lenne, ha nyíltabban beszélhetne, így nagyon bízom benne, hogy effelé mutató irányba tudunk majd mozdulni, közös megegyezéssel. - Igazad van - bólintottam ágálás és ellenérvek felhozatala nélkül. Eltűnődve fürkésztem vonásait, hallgattam szavait, mialatt egyre biztosabban fogalmazódott meg bennem a gondolat: neki hinnének, talán fenntartások nélkül is. Első fokon leszármazott, ismerte a Hűségest, mint Kölyke, látta, mit hozott az idei április, keresztülment az Áldozáson, emellett kora, megfontoltsága, szavahihetősége és tapasztaltsága is mellette szól. Alig látható, halvány mosolyra húztam számat. - Beszélj, Daisy. Beszélj, és az értő fülek megtalálnak, ahogy azok is, akiknek támasz kell. Ki tudja, talán ezért is menekülhettél meg a haláltól. - Bár az is lehet, hogy csak az én szemem lát valamit benne. Valamit, ami eddig is ott lakozhatott, csak nem figyeltem eléggé, esetleg nem volt ennyire szembetűnő, várta a megfelelő időt, hogy megmutatkozhasson. Túl nagy hitet és bizalmat fektetek másokba? Meglehet, de hiszem, hogy nem véletlenül vannak ezek. - Talán ezért nem ereszt ez a vidék - tettem hozzá halkan. Kölcsönös megértés halvány kötelékét éreztem, leheletfinomat, mégis erőset. Súlyos dolgokban, kérdésekben volt hasonló, sőt, talán teljesen megegyező a véleményünk, a megéltek is ezt erősítették, s ez a fajta sorsközösség olyas valakivel, aki mégis Körünkön kívül állt, mérhetetlenül értékes volt számomra. Most még inkább, mint egyébként. - Napról napra arra készítem magam, hogy mire ennek vége, mindent elvesz tőlem, ami fontos számomra. Közben pedig tudom, hogy ha ez eljönne, beleroppannék. - A gyenge pontjaim fedetlenek, nyílt céltáblaként állnak tulajdonképpen bárki előtt. Alignak pedig habozás nélkül mer célra tartani és lőni, a kérdés csupán a sorrend. Versenyt futok az idővel, hogy megelőzzem következő lövését. Lám, hiába vagyok tisztában ezzel, kész vagyok újabb sebezhető felületet nyitni. Vakmerő, esztelen húzás vagy bátorság, a fene se tudja. De nem hagyhatom, hogy győzzön felettem és afölötti félelmemben zárkózzak el mindenki elől, hogy ki lesz a következő. Féltem őket, de nélkülük még nehezebb lenne, ezért is nyújtom ki a nőstény felé átvitt értelemben kezemet: ragadj meg, ha és amikor szüksége van rá. Viszonoztam mosolyát, rákövetkező szavaira pedig egy pillanatra lesütöttem tekintetem. Nem sértettem ítélőképességét ellenkezéssel, tagadással, hiába voltam tisztában múltban elkövetett baklövéseimmel. Megtörténtek, reményeim szerint tanultam belőle. - Igyekszem méltó lenni azokhoz, akik képesek bízni bennem, követni engem - mondtam enyhe főhajtással kísérve. Hiszek a kölcsönös tiszteletben, hogyan várhatnám el, hogy valaki tartson valamire, ha én ezt fordítva nem adom meg? Ugyanez motivál abban, hogy meghallgassak másokat. Lassan elindultam visszafelé, ha nem volt más, amit most meg szeretett volna beszélni. Sok minden szóba került, súlyos témák, melyek emésztést igényeltek, időt, hogy beérjenek. Beinvitáltam még a házba, ha elfogadta, meghívva kávéra, teára, amely inkább kedvére volt. Nem sürgettem, addig maradt, míg kényelmes volt számára, hagytam pihenni, ha úgy tetszik, hogy a rá váró beszélgetésre és hazatérésre felkészülhessen. Azt hiszem, ez volt most a legtöbb, amit tehettem érte.
//Ha nincs más, akkor én nagyon szépen köszöntem a játékot! Ö.Ö És bármikor kezdhetünk újat, ha szeretnél, vagy mehet tovább ez is, ha esetleg lenne még valami. //
Nem hittem volna azt, hogy ennyire nehéz lesz. Amennyire könnyedén vittek erre felé a lépteim először, most annyira nehezen. A zsákomat magammal cibáltam, miután kijelentkeztem a motelból. Minden egyes lépés olyan volt, mintha mocsárban gyalogolnék. Egyre lejjebb és lejjebb süllyednék. Azt hittem ennyi nap elteltével könnyebb lesz, de nem lett az. Magam sem tudtam, hogy mikor romolhatott el minden, miért van olykor olyan érzése az embernek, hogy lecserélhető, hogy vélhetően mással boldogabb is tudna lenni. Hibáztam? Igen, sose tagadnám, de olykor már magam sem tudtam, hogy melyik léptem volt a legnagyobb hiba. Egy részem vágyott volna arra, hogy inkább ért volna véget minden azon a hajnalon, mintsem szép lassan a vár romokká alakuljon és okosnak kelljen lennem. Amikor pedig egészen közelértem a megbeszélt találka helyéhez, akkor haboztam, de végül felöltöttem újra emberi alakomat, a ruháimat magamra vettem és a még inkább üresnek tűnő hátizsákot a hátamra vettem. Ennyi, csak ennyi dolgom volt. Egy aprót sóhajtottam, miközben az égre pillantottam. - Azt mondtad, hogy mindig velünk leszel és hittem is neked, most is hiszek, de akkor miért nem érezlek? – csendült hangom kicsit talán elveszetten, hiszen Anyámnak intéztem a szavaimat. Szellő gyengéden ölelt körbe, kapott a hajamba. A szavak szinte suttogásnak hatottak, amit a szellő vitt talán magával. Rövid időre még a szemeimet is lehunytam, mintha utána kutatnék. Hiába a sok tanítás, hiába az, hogy mennyi mindent láttam a világból, most talán túlzottan is vágytam volna az ő megnyugtató szavaira, érintésére, hogy lesz még ennél fényesebben ragyogó az égbolt is, hiába világítja be most is többezernyi csillag. A hó most is játékosan hullott, nem pedig úgy, mint pár napja, hogy hatalmas viharkísérte. A lépteim most se lettek könnyebbek, amikor pedig megláttam az ismerős alakot kibontakozni a sötétben, akkor halovány mosoly kúszott az arcomra. Egy pillanatra megtorpantam, de aztán mély levegőt vettem, az egyik kezem kabátom zsebébe csúsztattam, míg a másik táskám pántjára siklott, miközben végre elindultam. - Szia! – köszöntem barátságosan, de mégse csendült még annyira se vidáman, mint a legutóbb. Hálás vagyok azért, hogy menedéket ad, még akkor is, ha nem tudom, hogy mennyi ideig fogok maradni. Talán végleg, talán rövid időre, de előbb meg kell találnom azt, ami az ürességen enyhíthett, még akkor is, ha az túl nehéz is lesz. El kell látogatnom a Teremtőm sírjához is. – Hoztam whiskyt és bort, remélem az elmúlt időben nem mondtál le a hasonló italokról. – mindenki változik, akár ilyen téren is. Reméltem, hogy nem nyúltam mellé, ugyanakkor azt is sejthette, hogy még nem szeretném azt, ha bevinne a saját kis közösségükbe, ha bemutatna mindenkinek, ha netán akad közötte még olyan, akit nem ismerek. Még kicsit itt akartam a szabadban lenni.
Pár nap és új évet kezdünk. Pár nap és útra kelek. Pár nap és ki tudja, mi változik még ezen a szeszélyes vidéken! Pillanatok alatt fordulnak át így is a dolgok, vesznek homlokegyenest más irányt az események, s ha van valami az újév bűvöletében, az is el fog ragadni bennünket, efelől szemernyi kétségem sem akadt. Talán ennek előfutára a korábban kapott üzenet, az újfent megeső találkozás, amely ezúttal nem külön utakkal végződik. Különös volt, hiszen ő a második - s remélem nem utolsó -, aki nem párom, vérvonal tekintetében sem kötődik hozzám, mégis velem tart. Hosszabb, rövidebb darabon, az már a jövő titka. Furcsa érzés, mintha nagyobb felelősség lenne, ám amíg ez korábbi Atanerkségem alatt menekülésre késztetett, most egészen más húrokat pendít meg bennem. Másképp látom a világ egyes dolgait, mint évekkel ezelőtt, kár lenne tagadni. Farkas alakban közelítettem meg a megbeszélt helyet, nem messze tőle váltva vissza, hogy magamra kapjam elnyűtt, vadonjáráshoz hordott gönceimet. Minek szaggassunk új és drága holmikat ad hoc váltás veszélye esetén? Na ugye! Lépteim könnyedek voltak, a sötétség ellenére is magabiztosan tájékozódtam, egyfelől vérfarkas mivoltomnak, másfelől helyismeretemnek köszönhetően. Pajzsomat szinte teljesen leeresztettem, ezen a vidéken aligha akadt olyan, aki kicsit vagy jobban ne ismerné már energiáim hullámait. Ami azt illeti... a megvalósításra váró terveim tekintetében ez még jobb is. - Szia! - viszonoztam a köszönést, melegséggel hangomban, hallva, hogy mennyit változott a hangszín legutóbbi találkozásunk óta. Nem csodáltam, és bár sajnáltam, az öröm nagyobb volt, amit afölött éreztem, hogy újra láthatom, hogy csatlakozik. Én se vagyok különb a többinél, mindig is részrehajló leszek önmagammal szemben. Értettem a finoman burkolt célzást, amit az italfelhozatal mellé csomagolt, ehhez mérten léptem közelebb hozzá, változatlan nyugalommal hullámzó, hideg energiáimtól kísérve. - A whisky tökéletes, a bor titkolnivalóan hamar megárt nekem - vigyorodtam el, felhúzva vállam. - Ez nagyon pszichológusos lesz, de: akarsz róla beszélni? - kérdeztem, majd ha előkerültek az említett italok, vagy csak a whisky, akkor kinéztem magunknak egy laposabb sziklát, lesöpörtem róla a havat és hellyel kínáltam.
Fogalmam sem volt, hogy mit keresek itt, miért jöttem ide, vagy miért pont nála akarok menedéket keresni. Talán a múltkori találkának köszönhető, talán csak amiatt, hogy azon a hajnalon ott volt ő is, miután magunkhoz tértem. Válaszokat szerettem volna kapni, de igazából én se voltam biztos abban, hogy mit is kutatok. Régebben éreztem azt, hogy a Teremtőm is velem van, de mintha most hirtelen túl halkká volt volna világ, mintha titokat rejtett volna, vagy csak egy újabb vihar előtti csend lenne. Hirtelen üresnek tűnt és túl csendesnek ez a vidék, pedig nem volt rájellemző, főleg nem mostanság. Amikor megéreztem az ismerős energiát, akkor sietve fordultam felé. Mosoly kúszott arcomra, hiszen örültem annak, hogy látom. Az már másabb kérdés volt, hogy nem voltam éppen mosolygós kedvemben, így egészen hamar el is tűnt az arcomról. Helyette inkább jött az ital kérdés, mert hoztam mind a kettőt. Szavaira elnevettem magam. - Nehéz elhinnem, hogy a bor megárt egy farkasnak. – csóváltam meg játékosan a fejemet, majd mosolyogva pillantottam rá, hogy átadjam neki a whiskyt. Számunkra az ital nem olyan, mint az egyszerű embereknek. Olykor eljátszom a gondolattal, hogy miért kellett mindennek megváltoznia azon a napon, miért kellett elveszítenem valamit, hogy valami más megszülethessen, ami még az életre is alig volt képes, ha Anyám nem vesz magához, ha nem lát meg bennem valamit. - Akarsz róla hallani, vagy csak udvarias vagy? – pillantok rá és ha kinyitotta az üveget, akkor elveszem tőle, hogy kortyoljak párat belőle. Utána egyszerűen adom neki vissza, majd a távolba pillantok, mintha csak kutatnék valamit, vagy éppen valakit a bokrok árnyéka. – Vannak olyan dolgok, amiket semmi se tud begyógyítani és nem tartoznak össze úgy, ahogyan reméljük. – ebből pedig sejthette, hogy nem lett éppen jó beszélgetés az egészből. Hogy nem véletlenül akartam magam mögött hagyni azt a házat, várost. Nem tudnék megmaradni most egy légtérben, egy helyen, ahol bármikor láthatnánk egymást. Túlzottan hajtott valami. - Túl nagy a csend, ijesztően nagy. Mintha valami végetért volna, de valami más elkezdődött volna. Nem így érzed? – kérdezem meg óvatosan, mert lassan már engem volt totálisan zakkantnak nézni. Főleg, ha még melléveszük a múltkori beszélgetésünket is. Nem tudnám megmondani, de akkor se tudok teljesen nyugodt maradni. Lehet ideje lenne végre nyugdíjba vonulnom valami trópusi szigeten és élvezni a magányt, nem foglalkozni semmivel se. - Hogy keveredtél oda? - Nem néztem rá, a kérdés pedig túlzottan is kibukott ajkaim között, mielőtt még még egyszer átgondolhattam volna, hogy kimondom. Mit kerestek ott, miért éreztem rövid időre ismerős érzést, s ha ők tudtak róla, akkor mások miért nem? Jártam a falkában és nagyon nem úgy tűnt, hogy tudnának róla.
Fejemet ingattam nevetését követő szavaira. - Én se gondoltam, amíg többszörösen meg nem bizonyosodtam róla - somolyogtam, felidézve magamban egy-két kegyetlenül részeg estét. Mindben hatható közreműködő volt a szesszel megáldott szőlőlé. Tetemes mennyiség után nyilván ránk is hat az alkohol, mégis számomra a borban volt valami, ami egyszerűen hamarabb ütött be. Korántsem olyan gyorsan továbbra sem, mint tette volna azt egy embernél, de farkaskörökben azt hiszem, bizton jelenthettem ki, hogy hamar berúgtam tőle. A bor okozta másnaposságról pedig ne is beszéljünk! A bajszom alatt megbújó kis mosoly hamiskás lett visszakérdezésére, ám ez az árnyalat hamar semmivé lett, vonásaim komolyabbá váltak. - Sose kérdezek, ha valami nem érdekel. - Őszinte voltam, érezhette, láthatta. Elúszkáltam a felszínes csevegés sekély vizében is, ám ha látom, hogy valakit marnak a saját dolgai, megtisztelem azzal, hogy az üres jó modort félreteszem. Nem esik nehezemre. Kinyitottam az üveget, kortyolt belőle, majd átvettem, ahogy felém nyújtotta. Egy darabig nem ittam, inkább kivártam. Minden jel szerint neki sokkal nagyobb szüksége volt a whiskyre, mint nekem, s ha rövidesen újabb kortyot igényelt volna, nem tagadtam meg tőle. - Erős és belátás kell, hogy ennek megfelelően cselekedj és ne emészd fel saját magadat a kitartó ragaszkodással, reménykedéssel - mondtam halkan, és felé nyújtottam az üveget. Azt hiszem... erre is mondják azt, hogy ők a körülmények áldozatai. A nagy játék igazi vesztesei, akik nem akartak részt vállalni, mégis elfogadták a szerepüket, hogy aztán az ellenük fordulva szétszaggasson mindent, ami kettejüknek kedves volt: egymást. Mélyen tekintetébe fúrtam sajátomat, ahogy a véget és a kezdetet említette. Nagyképűség, ha az futott át a fejemen, hogy "itt ül melletted az egyik új kezdet"? Annak érezte egy részem, a másik viszont találónak ítélte, hiszen minden kezdet kérdésekkel teli, ki tudja, hova vezető. - Érzem, de nem tudom, mennyire bízhatok a megérzésben, ha mellé tapasztalás is társul. Ha tudom, kik mentek el. Olyan, mintha a kettő összemosódna, és így fogalmam sincs, mennyi az, amit az ösztön vagy érzékenység, és mennyi, amit a tudás súg. - Tudás?! Jó szagú Tupilek, ez is micsoda nagyzolás tőlem! Ezúttal már ittam, ha és amint hozzám került újból az üveg. Mintha táncolnánk, de egyikünk sem biztos benne, hogy ugyanarra a dallamra keringünk-e, és ha igen, vajon, felkérhetjük-e valóban a másikat, vagy jobb megmaradni magunknak. - Payne és Yetta ott voltak - meg Tria -, hogyan maradhattam volna távol? - Gondolatban egy pillanatra szinte teljesen újraéltem, ahogy ott álltam, Emmett-be kapaszkodva, alig állva a lábamon, annak a borzalmas sziklának az erdő határolta szélén. Több információm van azóta, mégsem érzem magam bölcsebbnek, ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint belső vívódásom: elmondjam neked a teljes igazat? Vagy válasszam a vizet prédikáló, bort ivó szerepét, s míg téged nyílt őszinteségre biztattalak, addig én hallgatok? - Mi másért lehettem volna még ott? - A kérdés félig volt költői, ez benne volt szemem sarkából rá vetett pillantásomban, miközben újból ittam. Mit vártok tőlem, Ősök Szellemei, hm? Ez milyen játék? Játék egyáltalán?
- Ne légy harapós farkas, nem mindent kell komolyan venned. – még akkor se, ha éppen olyan hanglejtéssel ejtem ki a szavakat, amivel nem kellene. Egyszerűen csak nyúzott vagyok, az elmúlt időben egy motelben húztam meg magam, de inkább nevezném az erdőt annak, hiszen ott bóklásztam. Vadásztam, heverésztem, hallgattam az erdő neszét, a víz dallamos sodrásának a hangját, miközben vártam. Vártam valamire, ami nem jött el. Eddig tudtam, hogy mit kéne tennem, merre visz az utam, de hirtelen úgy éreztem, hogy partra mosott a víz, de minden nyomot elvesztettem, amin eddig jártam. Egy idegen lettem egy ismerős terepen és ez ijesztő volt olykor még számomra is. - Kitartó ragaszkodás talán részéről jobban létezett mindig is, mintsem részemről. Szeretni valakit sose volt egyszerű, még akkor se, ha hajdanán meglátunk benne valamit. Néha talán csak önámítás, mert mindvégig tudjuk, hogy igazán sose szerethetünk már mást, mint akinek egykoron észrevétlenül is szívünket adtuk. – balgaság, vagy vénségemre már szentimentális is lettem, túlzottan hallgatok a nyavalyákra, amiket eddig jól kizártam? Hmm, magam sem tudom, de szerettem már én is, de azt is tudtam, hogy egyik se volt sose olyan, mint a legelső szerelem. Az amelyik elveszett, amely két világ találkozása volt és aminek köszönhetően részben most itt lehetek, de nélküle. Fivérek, nővéreket veszítettem el egykoron és most még a Teremtőmet is, mert hirtelen már nem éreztem a jelenlétét semennyire se. Letértem volna az ösvényről? Álltam a pillantását, mintha valami után kutattam volna benne, pedig tudtam, hogy ott nem lelhetem meg. Nem kellett volna belemennem ebbe, el kellene engednem és egyszerűen csak hagyni, hogy a természetzenéje megnyugtassa a megtépázott lelkeket. - Tapasztalás és a tudás sokszor hazug tud lenni, mert az ember csak a szívével és a lelkével lát igazán jól. Sok minden történhet, de még mindig hiszek abban, hogy olykor nem szabad a tudásba kapaszkodni, mert tévútra vihet könnyedén. – vettem el tőle az üveget, hogy kisebb habozást követően meghúzzam. Hittem én is a tudásban, hittem már a szívnek is, mind a kettő vitt tévútra, de talán a tudás volt, ami eddig a legnagyobb terhet tette rám és olykor még nagyobb veszélybe kevert. Figyeltem ahogy iszik az üvegből és reméltem, hogy a csend még képes ezt is elnyomni, ami kiszaladt az ajkaimon. Nem néztem rá, továbbra is a sötétségben megjelenő árnyakat figyeltem. – Sokak számára voltak olyanok ott, akik fontosak, de mégse tudtak róla és máig nem tudnak róla, hogy mi történt… - nem kertelek, nem tudom én se mire akarok kilyukadni. A kérdését hallom, de mégse felelek. Eszembe jutnak az események, a gyermeksírás, az édesanyja pillantása, amikor a karjaiba adtam a csöppséget, mintha a múltat akarták volna orrom alá dörgölni a szellemek. Övét megmentették, de a sajátomat veszélybe sodortam és halál várt rá. – Felejtsd el inkább, azt hiszem csak egy kis csendre, nyugalomra van szükségem és talán meditációra. Nem tudom én se, hogy miért mondtam, tényleg ne is foglalkozz a szenilis vénlánnyal. – rázom meg a nyomatékosság kedvéért még a fejemet is. Nem értem, nem tudom, hogy ebben a némaságban a gondolataim miért újra odavezetnek vissza, mit nem vettem észre, miért ott kutatok valamit, ami nem lehet ott? Ostobaság, és talán csak a keserűség és a félelem vezéreli arra felé a gondolataimat. - Mit érdemes tudni rólatok? Háziszabály, vagy bármi? – pillantottam rá halovány mosollyal, hiszen most ezért volnánk itt. Szeretném tudni, hogy mibe csöppentem bele, vagy éppen mire is számíthatok. – Remélem nem konyhásnéninek akarsz felvenni. – löktem meg játékosan, hiszen régebben egész sokat főztem és szívesen osztottam meg más falkásokkal is az ételt. Rég volt már… túlzottan is rég, azóta még a vidék nem is változott, de a „hely szelleme” sokat… túl sokat…
Enyhén megszorítottam vállát, majd némi simító mozdulatot követően eleresztettem, amolyan biztatásképp. Hazugság, hogy nincs semmi vész, de a látszatnyugalom is több a semminél. - És ez kellemetlen neked? Hogy sose tudtad ugyanazt, ugyanúgy viszonozni, mint amit és ahogy ő adott? - firtattam, bár nem azért, hogy trappolva kutassak benne. Hangszínemből érezhette, hogy van választása, mialatt magamban mélyen egyetértettem vele. Szeretni a világ egy, ha nem a legnehezebb dolga, elég volt Mayre gondolnom. Mostanában - a többi túlvilágihoz hasonlóan - ő is mély hallgatásba burkolózott, amit nem vártam korábbi, egyre növekvő jelenléte után. Figyeltem, ahogy ivott, majd azt, amit mondott, s közben továbbra is azt latolgattam, mihez kezdjek vele. Nem menedék kérésével, az rég egyértelmű volt, nem áltattam hamis segítséggel. Azon tűnődtem, hogy vajon mi segítene még rajta, adna neki irányt, fonalat, amelyet felvehet, s ami mentén haladhat, ha szeretne. Mégis kitérő valamelyest egyelőre válaszom. - Ott rekedtél, igaz? - kérdeztem halkan, vonásait kutatva. Két külön úton megyünk, de ez nem jelenti, hogy ne segíthetnénk a másikat. - Azon az éjszakán, azon a sziklán. Bizonyos értelem ugyanolyan zavarodott és tanácstalan vagyok, mint ő, csupán a terület különbözik. A kardinális probléma az, hogy túl sok mindenre lehetnek kihatással a tetteim, a szavaim, s mégis, a globálisan dologra mintha továbbra se lehetne igazi ráhatásom. Vagy lehet, csak tartok a következményektől, a velük járó felelősségtől, hogy másképp ítélnek meg. Ugyanakkor... nem lenne egyszerűbb olyan csapatot vezetni, ami elől nem kell titkolóznom ezen a téren? Ezzel viszont egyből tizedelődne a lehetséges jövőbeni létszám. Megvakartam a tarkóm,a mi talán úgy tűnhetett, hogy a házirendre vonatkozó kérdésének köszönhető. - Mit érdemes tudni? Kevesen vagyunk - nevettem fel kurtán. - Masszívan pártolom az őrzőkkel való barátkozást, sőt, amennyire lehetséges, szorosra szeretném velük fűzni a kapcsolatot. Ennél fogva és mert frissek vagyunk, jobb jó darabig nem komiszkodni. - Nem mintha ő balhés fajta lenne, de ha velünk lesz, akkor jó, ha tudja, hogy alkalomadtán minek vehetné elejét másoknál, ha tudja. - A központhoz oda lehet találni, de nem annyira egyszerűen, mint azt te is tapasztaltad, és amíg ez fenntartható, maradjon is így. Vagyis ne legyen mindenki odahívva, aki szépen tud mosolyogni, addig semmiképp, amíg ilyen kevesen és ennyire sebezhetőek vagyunk. - Ezért se szeretnék problémákat, falkapiszkálást, határfeszegetést, villongást. Sarah meg én vagyunk korban és erőben a toppon, két farkas pedig vajmi kevés egy egész falkával szemben, kis extra ide vagy oda. Elmosolyodtam a konyhás-néni képre. - Dehogy! Bár, ha olykor összeütsz egy össznépi vacsit... - ingattam fejem, félig komolytalanul. - Nagy élettapasztalatod van, sok mindent láttál már, nem csupán erre a vidékre vonatkozóan, hanem egyébként is. Emellett a megérzések és az ilyen jellegű észlelések sem állnak tőled távol, ahogy eddig láttam, minderre pedig most úgy vélem, nagyobb szükség van, mint valaha. Ha az önző részt vesszük, nekem mindenképp. Látom a helyzetben a lehetőséget, ami mindkét fél számára hasznos lehet, s nem puszta érdek oldalról. Ez nem üzlet, legalábbis nem a szó rideg, materiális értelmében.
Kezdőlap
//
