Az energiái, az ismerős energiák, amiket már olyan iszonyatosan régen éreztem ugyanolyan boldogságról árulkodnak, mint ami engem is eltölt. Olyan régóta szerettem volna már ismét találkozni vele vagy Sangilakkal, meglátni az arcukat, érezni a közelségüket. De sosem hittem, hogy azért, hogy ismét Eeya mellett lehessek, vissza kell térnem a szülőföldemre. Valamiért nem szerettem volna visszajönni ide, túlságosan is fájdalmasak az emlékek, amelyek ide kötnek. De mégis… Ez a hely a gyermekkorom földje, és bár nem vártam különösebben a viszontlátást, és tudni, mennyi mindent pusztított el itt az embernek nevezett szörnyeteg, jó érzés meglátni, milyen ajándékokat tartogat számomra. – Azokat jól ismerem – mosolygok rá, ahogy válaszol. Istenem, de még mennyire. Mert hát a hosszú élet boldogsággal is jár, ha egyre kevesebbel is, ahogy haladtam benne előre. A Gyermek tekintete, ahogy Teremtőjére tekint, ahogy akkor éreztem, amikor ismét láthattam Surát már Európában. Ezek azok a dolgok, amelyekre gondolok, amikor örömre célzok, és semmi más. A következő szavaira viszont fölvonom egy picit a szemöldököm. – Én bíztam benne. Mármint… Nagy ez a világ, de az örökkévalóság még nagyobb idő. Biztos vagyok benne, hogy összefutottunk volna valahol. Az érintésére összerezzenek. Nem merek belegondolni, ki érintett meg utoljára ennyire gyengéden, mindenféle hátsó szándék nélkül. Rosszabb kérdés lenne a mikor, azt hiszem… Talán Agatha volt az, talán Arryck húga, vagy maga a Gyermekem. De azóta már évszázadok teltek el, bármelyikük is tette utoljára, és mindegyiküket olyan kötelék fűzte hozzám, amit ők maguk alakítottak. Mi viszont már születésem óta ismerjük egymást, és Eeya állt talán a legközelebb ahhoz a gyermekhez, aki voltam. Félelem mar a gyomromba, amikor belegondolok, mit látna, ha most belenézhetne a fejembe, és megpillantaná azt a forrongó gyűlöletet. Ellépek tőle, csupán egy lépésnyi távolságba, mielőtt válaszolnék. – Védőszellem voltam az egyik helyi farkas mellett, amikor egyszer csak valami… Kitépett az eddigi közegemből. Vissza kellett térnem a világba, hogy aztán felizzon a tetoválás, és ne is csillapodjon, amíg át nem léptem a város határát – Megvonom a vállam. – Azóta már összefutottam Nagojuttal, szóval többen is itt vagyunk. Nem tudom, mi történik, de ha mindannyian kellünk hozzá, akkor félek, semmi jó nincs a levegőben, nővérem. Ez egy olyan félelem, aminek eddig nem mertem hangot adni, de most, hogy valaki, akiben már első emlékeimtől kezdve vakon megbízom, itt áll mellettem, ki merem mondani. Félek a jövőtől, és talán Tupilek az egyetlen, aki nem rettenne meg, ő is csak azért, mert ismerné a szellemek minden kis tervét. Én sosem rendelkeztem az ő adottságaival. – Úgy tűnik, drága nővérem. Ahogyan te is. Még a halál sem lehet menedék azoknak, akik a mi törzsünkből származnak, igaz? – Mosolyodom el kissé keserűen. Nem, nem élveztem a halált, és nem akarok nagyobb lángokat látni életem hátralévő részében, de legalább volt időm elmélkedni, és nem kellett látnom, hogyan süllyed mélyebbre és mélyebbre az emberi faj a saját mocskában. – Mesélj, mi történt veled az évszázadok során? Egyszer csak fölizzott a tetoválás a lapockámon, sé tudtam… De azóta nem hallottam rólad semmit sem.
Mióta nem volt részem örömkönnyekben? Nem tudom, de az utóbbi időben csak a fájdalmas, bánatos könnyek jutottak nekem, nem is baj, ha végre más okból gördülnek le orcámon a sós cseppek. A válaszát hallva fájdalmas kis mosolyra húzódnak ajkaim. - Már több, mint négyszáz éve, hogy senkivel nem találkoztam, te vagy az első, akivel ilyen hosszú idő után ismét összefutok. Örökkévalóság? Vajon tényleg képtelenek volnánk végleg örök álomra szenderülni? Valaki mindig visszahozna minket? Nem tudom, azt viszont igen, hogy bennem élt a remény, minden egyes nap bíztam abban, hogy valamikor összefutok valamelyik Testvéreimmel, de ahogyan teltek a napok és egyre csak a csalódások értek, a remény is szépen lassan apadt el, zárkózott egészen belülre, én pedig nem engedtem, hogy a felszínre törjön. Egészen addig a pillanatig, amíg fel nem izzott a tetoválás és most, hogy találkoztam Biisával, még több szivárog belőle a felszínre. - Nem tudom, Biisa, félek remélni, mert a csalódás nagyon fáj.. Hányszor, de hányszor éltem már meg ezt és tudom, hogy az viszont szép és jó, ha az, amiben bízol, valóra válik, de nem szeretnék több elkeserítő fájdalmat. Elég jutott már belőle eddig is. Ezt az öcsém is láthatja, ha a szemembe néz, hiába a boldogság, mélyen ott ül a megannyi fájdalom és.. a fáradtság. - Nem tudom, Biisa.. Én lassan már semmit sem tudok, csak azt, hogy jönnöm kellett és jönni is akartam. Ha pedig a többiek is itt vannak.. az tényleg nem sok jót jelenthet, kétlem, hogy azért izzott fel a tetoválás, mert olyan régen láttuk egymást és egy kis délutáni teázásra hív minket. Ahogyan Biisa is mondja, itt valószínűleg komolyabb dologról van szó. - Nekünk vajon miért adatik meg az ilyesmi? Mert mi volnánk az Elsők? Fogalmam sincsen, nem is várok rá választ, inkább evezzünk kellemesebb vizek felé, amikor Biisa megkérdezi, mi történt velem ez idő alatt, haloványan elmosolyodom. Rengeteg minden. - Az amerikai polgárháború alatt egy kicsiny kolostor élén álltam és a betegeken segítettem. Aztán utaztam Franciaországba, de sajnos olyan reménytelen volt a helyzet, már alig találtam olyat, aki méltó lett volna arra, hogy a Gyermekemmé tegyem. Sajnos már nem olyan világban élünk, mint gyermekkorunkban. Fáradt kis mosoly kúszik ajkaimra, ahogyan teltek az évek, ezt még inkább megtapasztaltam, de a legnagyobb változás akkor ért, amikor visszatértem a halálból. - Sajnos az elkeseredés nagyobb volt, én elfáradtam és egyszerűen nem bírtam tovább, lemondtam a farkasomról. Életem egyik legnehezebb döntése volt, de muszáj volt megtennem. Megházasodtam és hála a fiatal testnek, két szép gyönyörű gyermekem született. Boldog voltam, Biisa, igazán boldog. Persze a fiú is sejtheti, elég csak a arcomra nézni, hogy tudja.. sajnos nem tarthatott ez sem örökké és valami olyasmi történt, ami minden tönkre tett. - Persze túl szép lett volna, hogy sokáig élhessek így, nem igaz? Az egyik lányom.. balesetet szenvedett, én pedig nem tudtam segíteni rajta, mert lemondtam a farkasomról és ezzel a képességemről is. Meghalt.. elvesztettem. Lehajtom a fejem, egyik kezem szorul ökölbe, mert saját magamra vagyok dühös.. Ha nem mondtam volna le a farkasomról, akkor tudtam volna rajta segíteni.. de ugyanakkor ott van az is, hogyha nem mondok le róla, akkor meg sem születhettek volna. - Ott hagytam őket, mindent hátrahagytam, mert rájöttem, hogy számunkra az ilyen élet nem létezik. Még a fejem is megcsóválom, keserű mosoly kúszik az ajkaimra, innentől nem nehéz elképzelni a folytatást. Egyedüli, céltalan bolyongás a világban. De nem akarok gyászolni többet, megtettem azt már eddig is, inkább a sziklán hagyott fa lovacskára pillantok. - Ez.. ez az a lovacska? Az idő vasfoga sajnos sok mindenben kárt tesz, van, amit teljesen el is pusztít. A játék mégis túlélte.. hány évet is? Nyolcszázat? Ezúttal meleg mosoly költözik a vonásaimra, ahogyan a játékról visszasiklik a tekintetem az öcsémre. Melegség jár át, mert soha nem gondoltam, hogy viszontlátom azt a kis lovacskát, Biisa mégis megőrizte. - Na de mesélj valamit, talán a te utad kellemesebb volt, mint az enyém.
– Szintúgy négyszáz éve lesz, hogy utoljára láttam valakit közülünk, Eeya – mondom. Azt nem teszem hozzá, hogy nem is akartam találkozni mással, nem akartam látni senkit sem, mert még mindig fájó sebhelyként élt bennem, hogy Surát nem tudtam megmenteni. Hogy hagytam valakit, akit szeretem, a lángok között odaveszni. És ha talán Eeya rám talál, mit szólt volna? Mit mond? Gyűlölt volna, egészen biztos vagyok benne. Én is gyűlölöm az akkori önmagam, de mégsem tudom azt mondani, hogy nem értem meg a saját tetteimet. Ma sem döntenék másként… Nem felelek arra, mennyire fáj a csalódás, mert bármi, ami kijönne a számon, keserű lenne, és talán dühös is. Jól ismerem a csalódás érzését, mindenhol, ahová nézek, ezt érzem. Eltölti a szívemet, ahogy járom az utcákat, ahogy az emberek arcára nézek, ahogy belegondolok, mennyivel többre hivatottak, és mennyivel többet érhetnének el, de ők mégis megelégszenek azzal az iszonyatosan kevéssel, amijük van. Nem akarom kimondani, mert a szavak gyűlöletet szülnek, és nem akarom, hogy ő is lássa bennem ezt a haragot. – Talán azért, mert még dolgunk van ezen a világon – vontam meg a vállam. – Vagy talán azért, mert Tupilek úgy gondolja, hogy így lesz a legjobb… nem tudom, nővérem. Sosem értettem igazán a Nagy Szellemek szándékait, most pedig már meg sem próbálom. Hallgattam, ahogy beszél, és egyszer sem szóltam közbe. Csak hallgattam, próbáltam földolgozni az információk töménytelen mennyiségét, és azon elmélkedtem, hogy vajon, ha mellette vagyok, képes lehettem-e volna megvédeni mindattól, amin keresztül kellett mennie? Valahogy kétlem. Amikor a gyermekeihez ér, megrándul az arcom. Nem tetszik a gondolat, hogy abból az elkorcsosult emberi fajból valaha is a családunkba kerül valaki. Pedig tudom, örülnöm kellene annak, hogy boldog volt, de nem vagyok képes feltétel nélkül megtenni. Lássa hát a világ, hová süllyedtem… – Ne légy haragos – mondom, és saját magamtól is viccnek érzem,. De hát ez vagyok én, az ilyen szavak azok, amelyekről megismernek. Utálom, amikor ismét kinyitom a szám, de tudom, hogy neki talán segíthet a kérés. Én pedig alávetem magam az ő jólétének. – Mesélj a másik lányodról… Ő milyen? – Az – bólintok. – Amikor meghaltam egy tűzben, azt hittem ez is odavész velem, de úgy tűnik, hogy volt egy… őrangyalom. – Igazából nem tudom, nevezhetem-e annak a prágai nőstényt, de annyi bizonyos, hogy szerepet játszott abban az időszakban, amikor a lelkem elkorcsosult. Szeretném tudni, mi lett volna, ha valaki nála erősebb van jelen az életemben. Talán éppen Yee. Ő gátat szabhatott volna nekem? – Hidd el, nem kellemesebb – rázom meg a fejem. – Miután innen elmentem, Japánba mentem, részt vettem a polgárháborúban, hogy az őrzők kívánsága szerint rendet teremtsek. De semmi értelme nem volt, a tervük kudarcot vallott, énnekem pedig hagynom kellett egy barátot meghalni. Amikor láttam, ahogy Surát megégetik, és éreztem a ti halálotokat, én… Megtörtem, Yee. Ez a legjobb szó. Megtörtem, akár a gyertya. Elszakadtam, akár egy túlfeszített húr. Bárcsak olyan gyors lett volna a folyamat, mint a példák esetében. De nem lehetett az. Akkor kevésbé fájna az emlékezés.
Bólintok csupán, ő is rettentő régen találkozott valamelyikünkkel, nem is értem, hogyan hihetett még abban, hogy valamikor biztosan összefutunk. Elvesztettem a hitem, tudom jól, eleinte én is bizakodtam, reménykedtem, hogy vajon mikor fut össze utam egy másik Elsőével, de idővel ez is elveszett, mert négyszáz év.. egyáltalán nem kis idő. De most itt vagyunk, habár ez a találkozás sem véletlen szerintem, hiszen a tetoválás felizzott és félek attól, hogy nem sok jót ígér az, hogy ide kellett jönnünk. A következő szavaira csupán sóhajtok, nem tudok erre már mit mondani.. Nem lehetünk mindenhol ott, hogy figyeljünk az örökségünkre, de az elmúlt években is megtettem minden tőlem telhetőt. Örökké élnénk? Nem tudom, képes lennék-e addig cipelni mindent, ami rám telepedett az elmúlt években. Nekünk megadatik az ilyesmi.. másoknak nem. Figyelem, miközben beszélek és azt is észreveszem, ahogyan megrándul az arca. Nem tetszik, legszívesebben abbahagynám a mesélést és megkérdezném, hogy mi a probléma, miért pont a gyerekeknél reagált így? De végül csak befejezem, amit szeretnék, szavai pedig.. rettentő furcsán hatnak és nem is igazán értem a dolgot.. Azt hiszem neki is lesz mit mesélnie. - Chloé.. igazi kis tündér. De nem szeretnék beszélni róla, ne haragudj. Túlságosan hiányzik és elég csak rágondolnom.. Ismét sóhajtok, a mondatomat sem fejezem be, Biisa is tudhatja, mire is célzok. Hiányzik, eszméletlenül hiányzik és ha eszembe jut.. a gyönyörű kis arcocskája, a szép haja, a mosolya, a kacagása.. Nem, nem fogok most összeomlani és hagyni, hogy eltemessen a múltam, majd ha magamban leszek, átadom magam az érzéseknek, de most nem. Inkább igyekszem vidámabb témák felé terelni a beszélgetést, ezért is kérdezek rá a falóra, hogy ez még valóban az-e, amit évszázadokkal ezelőtt ajándékoztam neki. Egészen meghatódom, amikor közli, hogy igen, ez bizony az. - Nahát, ennek szívből örülök. Nem csak annak, hogy ennyi mindent kibírt, hanem annak is, hogy Biisa megtartotta, nem hagyta el, nem hajította a tűzbe, hanem még mindig megvan neki. Az ilyen dolgok olyan kis apróságnak tűnnek, de nekem mégis rengeteget jelentenek, hiszen az igazi családom egy kicsiny részére emlékeztetnek, azokra az időkre, amikor még minden szép és jó volt, amikor boldogok voltunk. - Miért kell szenvednünk és ennyi nehéz terhet cipelnünk? Miért.. nem lehetünk boldogok? Költői kérdés, ismét nem várok választ, sóhaj szökik ajkaimról, aztán kicsiny mosolyt erőltetek az arcomra. Elég a múltból és a fekete felhőkből. - Merrefelé van a szállásod? Jártál már bent a városban? Teszek fel két kérdést, amikből aztán ki tudnánk indulni, mert lehet kellemesebb lenne, ha egy csésze kávé társaságában folytatnánk a beszélgetést, akár az élménybeszámolókat, bármit. - Vagy nem tudom, volt esetleg valami konkrétabb terved azzal, hogy kijöttél az erdőbe?
Én nem veszítettem el a hitem a testvéreimben. Sem a vér szerintiekben, sem pedig azokban, akikre így gondolok, és velem együtt élték meg fiatalkorunk, sőt első háromszáz évünk minden eseményét. Nem tehettem meg, hogy elveszítem, főleg nem Sura halála után. Ha ez is összeomlik, akár kártyavár a szélben, talán soha nem tudok megkapaszkodni, és még mélyebbre süllyedek, mint a XX. század hajnalán. Tudom, hogy észreveszi, hogy mit reagálok, és hálás vagyok, hogy nem kérdez semmit. Nem tudnám könnyen elmagyarázni, hogy miért érzek ilyen iszonytató, számomra is félelmetes haragot az emberek iránt. Azért talán, mert nem képesek normálisan fölhasználni az életük adta lehetőségeket? Hogy a jó helyett mindig a rosszat választják? Hogy még a legerősebbek lelke is olyan fájdalmasan könnyedén korrumpálható? Mégis, amit mond, hoz egy aprócska nyugalmat. Biztos vagyok benne, hogy ha valaha is találkoznék a lányával, ő is olyan lenne, mint bármelyik másik ember, de mégis… Ha úgy nézem, az unokahúgom. Megilleti a megelőlegezett kétség. – Semmi baj, megértem – mondom. Együtt érző mosoly kúszik az arcomra. Én már úgyis hallottam, amit hallani akartam, és amit hallanom kellett. Sosem hittem, hogy bármelyikünk élete is egyszerű lesz, de mégis, valahogy rossz volt hallani, a saját nővérem mennyit szenvedett. Mindannyian megtettük, amit meg kellet, nem számít, mi volt az ára, igaz? Vagy ha nem, hát a szellemek tettek róla, hogy megtegyük. Én is örülök annak, hogy megtartottam a lovat, már csak azért is, mert látom, milyen örömet okoz neki. Ha valaha is képes leszek beszélni a szellemekkel, majd megérdeklődöm Agathától, mit keresett ott, és miért mentette meg pont a lovat… Talán emlékezett arra a napra, amikor fölgyulladt a kórháznak használt épület? Nem tudom. De hálás vagyok neki. – Nem tudom – vonom meg a vállam. Szenvedés… Legalább élünk. Nem mondom, hogy szeretem, mert nem lenne igaz. Szerintem embert nem tudnának nekem mutatni ezen a világon, aki szeret szenvedni. És utólag visszagondolva sem egy kellemes élmény. De legalább élünk, és ez a tény, a szenvedéseink sorozata mutatja meg igazán. Mert aki nem céloz magasra, aki nem kíván több lenni annál, ami, az sosem fog valójában megkínlódni, igaz? Valaki mondja, hogy igaz… – Nem messze… Azt hiszem. Bár nem tudom. Néha hagyom, hogy az emlékeim vezessenek, és olyankor nem vagyok teljesen tisztában azzal, merről jöttem, vagy milyen messze vagyok valahonnan – mondom. – De valahol a város szélén. És bár bent nem jártam, de a hegyen már igen. Képzeld, találkoztam Kilaunnal és Nagojuttal… – Csak jöttem – feleltem. Nem volt valódi célom, csak nem akartam a négy fal között lenni, és még nem vagyok elég bátor, hogy bemenjek a városba, és megkeressem Jo-t. Vagy bárkit, aki a vérvonalamba tartozik. De tudom, hamarosan meg kell majd tennem. – Mit gondolsz, induljunk el visszafelé?
A testvéreimben én is hiszek, ez nem vitás, csupán az okozott kételyt, hogy valaha láthatom őket. Biisa azt mondja, az örökkévalóság hosszú idő és kizártnak tartja, hogy ez idő alatt ne futottunk volna össze egymással. A világ hatalmas, eddig is eltelt közel nyolcszáz év, hogy nem találkoztam senkivel, ahogyan múltak az évek, vesztettem el a hitemet, hogy soha többé nem fogom őket látni. Míg végül arra a pontra jutottam, hogy mindenkit elveszítettem, a remény csak gyengévé tesz. Legalább élünk… Nem tudom, elkeseredett pillanataimban még olyan gondolatok is megfordultak a fejemben, hogy ez nem biztos, hogy olyan pozitív. Annyit mindent megéltem már, annyi mindent láttam, annyi csalódás és fájdalom ért, hogy sokszor véltem úgy, ennyi elég, nem bírom tovább. De mindig csak menni kellett, előre és előre, felügyelni és vigyázni az örökségünket és nem mondom, hogy ezt nem tettem szívesen, de az, hogy megpihenni, boldogan élni sem lehet.. Sok, olykor rendkívül sok volt. De most nem tudom mi lesz. Újra pislákol a remény, hiába haloványan, de ott van, itt vannak a Testvéreim, együtt pedig minden sokkal könnyebb. - Én pedig tegnap jártam a városban, ma jöttem először az erdőbe. Mosolyodom el, ahogyan eszembe jut a tegnapi napom, az a bizonyos találkozás.. Kilaun.. Csak sóhaj szökik ajkaimról, nehéz lesz az ittlét, ezt nem is akarom és nem is tudnám tagadni. Persze nem csak Kilaun miatt, mert őt szeretem és akarok rajta segíteni, hanem úgy minden.. Miért kellett egyáltalán ide jönnünk? Biztos, hogy nem azért, hogy teadélutánt tartsunk. Hamarosan úgy is kiderül. - Kilaunnal én is találkoztam már. Mosolyodom el haloványan, kissé talán fájón, mert nem szerettem volna így látni egy Testvéremet, egy barátomat. De gyorsan elhessentem a felhőt, erről most nem szeretnék mesélni, ellenben rengeteg megtárgyalni valónk van arról, hogy mi is történt velünk az elmúlt években. Úgyhogy mikor Biisa felteszi a kérdést bólintok, igen, induljunk el visszafelé, sőt, tegnap láttam egy nagyon vonzó kis kávézót, egy csésze forró ital most maga lenne a megváltás, amellett pedig a beszélgetés is könnyebb. Szóval megvárom, míg Biisa összeszedi a falovat, aztán belé karolok és elindulunk először a kocsim felé, majd jöhet a kávézó is. Persze jönnek sorjában a kérdések és a válaszok is, ideje megismerkedni a másik múltjával, persze csak mértékkel.
Nem mondhatnám, hogy túl lelkes lennék az előttünk álló feladattól, és nem csak azért, mert Payne ennyire fiatal, hanem azért is, mert mégis mit várnak egy olyan kölyöktől, aki inkább informátornak lesz kitűnő, nem pedig harcosként. Nekem egy dologra jó, mégpedig arra, hogy felmérjem, hol tartunk, mennyit fejlődött, mennyire tud koncentrálni hosszabban, és mennyire tud kombinálni, meglepni az ellenfelet. Csodát nem várok, a helyén kezelem a dolgokat, tudom, hogy Payne mire képes, és hol végezhet a viadalon. Edzésnek fogjuk felfogni, másként nem is lehet, magamnak is hazudnék, ha azt mondanám, a kölyköm letarol mindenkit, irreális célt pedig nem fogok kitűzni elé. A tisztásra jövünk, itt hely is van, üres is, így tökéletesen megfelel a célnak. Érzem, hogy Payne kissé tart ettől az egésztől, és az én dolgom az, hogy megnyugtassam, elérjem, hogy ne úgy menjen oda, hogy félelem van benne. Nincs mitől. Vannak jóval erősebbek tőle, nem vitás, a tisztes helytállás viszont reális, és ez az, amit szeretnék. Egy labdát dobálgatok a kezemben, elgondolkodva állok meg és nézek Payne-re, aztán elvigyorodok. -Mit mondjak? Hegyi beszédet, vagy elég a lényeg? Mintha képes lennék marha komolyan előadni mindent... igen, néha tudok, és ez most pont ilyen helyzet, vagyis nem fogok viccelődni, vagyis nem úgy, ahogy tőlem megszokta, de mindenképpen el szeretném venni az élét, hogy ne rettegést váltsak ki belőle.
Ahogy megtudtam, miféle dolog készül a kölyköknek.. Nem meglepő, ha azt mondom, hogy totálisan a padlóra kerültem. Eszméletlenül fiatal vagyok és nem csak farkas években mérve, fogalmam sincsen, mit várnak tőlem. Rettegek, igen, talán ez az egyik legjobb szó erre az egészre, mert hiába Ryan nyugtatása, én is tisztában vagyok a képességeimmel és soha nem voltam az a típus, aki tévhitekkel nyugtatta magát. Nem, ilyen nincsen. Szó nélkül baktatok Ryan mellett, az elmúlt napokban jócskán visszaesett a kommunikációs képességem, ahogyan a poénjaira sem úgy reagáltam, mint azelőtt. Csak egy halovány mosoly, vagy akár kerek-perec meg is mondtam neki, hogy most hagyjon békén. Nem akarom ezt az egészet és hiába látok benne kevéske kis értelmet, akkor sem tetszik. Egyáltalán nem. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem fogok küzdeni és feladom a dolgot, igenis megmutatom, hogy nem vagyok olyan kis szarcsimbók, de egyértelmű, hogy szinte mindenki sokkal erősebb nálam. Ez van. Teljesen a gondolataimba merülve étálok Ryan mellett, így először azt sem veszem észre, hogy megáll, csak pár lépés után esik le a dolog, akkor viszont már én sem menetelek tovább, inkább szembe fordulok vele. Látom a vigyort az arcán, de nekem most egy halovány, erőtlen mosolynál többre nem futja. - Elég a lényeg. Tömör vagyok, nem újdonság az elmúlt pár nap után, de minek cifrázzam a szavaimat? Tök felesleges. Inkább csak zsebre vágom a kezeimet és továbbra is a másikra figyelek. Kíváncsi vagyok azért, hogy mit fog mondani, de nem kell tényleg hegyi beszéd. Amúgy is tisztában vagyok a legtöbb a dologgal, szóval csak tömören, nem kell húzni az időt.
Sóhajtok, mert sóhajtok, Payne sem repes a boldogságtól, nekem pedig össze kell lapátolnom, akár tetszik, akár nem. Leülök a föld kellős közepére, magam mellé húzom és átölelem, jókedvűen kezdem el bökdösni. -Mitől félsz? Attól, hogy nem győzöd le a nagyokat? Ezt mindenki tudja, Payne, emiatt ne aggódj. Tudod mi érdekel? Az, hogy miként gondolkodsz harc közben. Amit eddig játékos formában csináltunk, azt kell tenned ott is, semmi többet. Ja, hogy nem szóltam előre, amikor ökörködtünk farkasként, az mind-mind azért volt, hogy gyakorold a harcot anélkül, hogy észrevennéd? Bocs. Ez az én módszerem, és eddig hatásosnak bizonyult a csöppeknél, itt sincs másként. Elveszem az élét a komolyságnak, játéknak állítom be, és így sokkal magabiztosabban mennek bele egy-egy küzdelembe, hiszen nem azt kapják folyamatosan, hogy gyengék, hanem biztatást. -Gondold végig azokat a játékokat, Payne. Fejlődött a reflexed, a mozgásod, a koncentrációd, és használtad a buksid, hiszen muszáj volt. Akkor meg? Ennek az a neve, hogy a viadal, na és? Nem különbözik az edzésektől, kaptál tőlem nagy pofonokat és hasonlókat. Azt hiszed, azt várom, hogy hú meg há, végigpofozz mindenkit? A fenét. Az eddigi teljesítményével is elégedett vagyok, szépen fejlődik, igaz, nyúzom is rendesen, de akkor is, ha elér valamit, azt értékelem. Mivel tudom, hol tartunk, nem fogom azt mondani, hogy elvárom tőle, végigverje a kölyökfalkát, de azt igen, hogy amit tud, azt mutassa meg, küzdjön, és lássák, kitartó, szívós kis nőstény, aki soha, semmilyen körülmények között nem adja fel. Persze azt majd tisztázzuk, hogy azért ne menjen fejjel a falnak. -Szóval az érdekel Payne, az, hogy magadhoz képest mennyit erősödtél, semmi más. Az, hogy legalább pár pofont és harapást ossz ki, de ha okosan taktikázol, még esélyed is lehet, márpedig van eszed. Nem mindig a győzelemtől leszel a legjobb, én pedig bízom benned Payne, tudom, hogy büszke leszek rád... asszem mégis hegyi beszéd lett belőle. Egy csókot nyomok a feje tetejére, higgye már el, hogy ez a viadal nem a világvége, csupán egy erőpróba, amiben nem az a lényeg, hogy mindenáron nyerni kell, hanem bizonyítani, hogy a korához képest igenis ott van, ígéretes, van benne ráció. Ennyi, és semmi több. Az is nagy szó, hogy a maga alig több, mint két hónapjával nem megijed, hanem oda mer állni, nekem pedig ez számít, és tudom, hogy nem fog megfutamodni.
Leül a földre, maga mellé húz, én pedig nem vagyok rest befészkelni magam az ölelésébe, minél kökzelebb húzódni hozzá. Biztonságot nyújt és érzem, hogy szeretnek, hogy valamiken fontos vagyok. - Félek ettől az egésztől… Nem akarom legyőzni őket, áhh, egek, hiszen képtelen lennék rá.. Sokkal inkább tartok attól, hogy csalódást okozok vagy, hogy nagyon durván alulmaradok. Igen, azt is hallottam, hogy akár élet-halál harcra is kimehet ez a dolog, én pedig egyáltalán nem szeretném ezt. Ott lóg a tojáshéj a fenekemen és máris bedobnak egy ilyen viadalra.. Egyszerűen nem állok készen az ilyesmire, hiába a sok edzés és tanulás. - Nem, dehogy… Horgasztom le a fejemet és a földet kezdem fixírozni. Egyáltalán nem hiszem, hogy azt várja tőlem, hogy én legyek a nyertes és győztesként kerüljek ki a viadalból. Egek, már csak az kellene.. Én is, ő is tisztában van a képességeimmel és az esélyeimmel, sőt, ő talán sokkal inkább és mint mondtam, én sem ringatom magam tévhitekbe, arra pedig szükségem sincsen, hogy más valaki próbálja meg ezt. Szóval inkább nem is válaszolok ennél többet, felesleges is volna. Kicsit úgy is érzem magam, ami a hangomból is érződik, mint egy rossz kislány, akit megfednek és most tér észhez. Igazándiból.. valamennyire így is van, még ha nem is fog teljesen megváltozni a véleményem ezzel az egésszel kapcsolatban. - Téged ez érdekel, ez igaz, de a többieket tutira nem.. Nekik az lesz a fontos, hogy minél inkább a földbe döngöljenek… Nézek fel rá és a tekintetemben tényleg némi félelem csillan. Nem fogom feladni, ez egyértelmű és ezt ő is tudja, megmutatom én, kinek a fia borja vagyok és hogy milyen fából faragtak. Legalábbis remélem, hogy nem fogok totálisan bepánikolni, amikor odakerülök az egyik kölyök elé. Nem kell nekem a győzelem sem, áhh, dehogy és tudom, hogy ha túlélem, az is sokat fog segíteni, mert ami nem öl meg, csak erősebbé tesz és ez is amolyan edzés lesz, csak kicsit keményebb és életveszélyesebb kiadásban. Amikor viszont kijelenti, hogy mégis hegyi beszédet sikerült kanyarintania és a puszimat is megkapom, elmosolyodom. Ez sem a régi, önfeledt vigyorgásom, de erősebb és őszintébb, mint a pár perccel ezelőtti. Átölelem a derekát és még közelebb húzódom, miközben arcomat a nyakába fúrom. - De mi lesz, ha mégis csalódni fogsz bennem? Szinte csak suttogom a szavaimat, mert hiába tudom, hogy valószínűleg akkor sem állna fent ez a helyzet, ha már az első egy-két csapás után kidőlnék, de az ember lányának olykor szüksége van egy kis bíztatásra, egy kis „dicséretre”, amiből tudhatja, hogy fontos a másiknak. Nekem pedig most erre nagyon nagy szükségem van.
Érzem Paynen a feszültséget, azt, hogy mondhatok én bármit, akkor is ott van benne a tartás, de ha rajtam múlik, nem sokáig. Így nem engedhetem küzdeni, hogy a saját félelmei gátolják abban, hogy kiálljon másokkal szemben. -Attól félsz, hogy mit mondanak majd mások, vagy attól, hogy sebeket kaphatsz? Nem mindegy. Csalódást? Azt akkor okozhatsz, ha úgy állsz oda, hogy rád van írva, tudom, hogy vesztettem, ha úgy állsz oda, hogy máris feldtad. Payne, mindenki tudja, hogy alig vagy két hónapja farkas, nem a világmegváltást várják, hanem arra kíváncsiak, hol tartasz. Ez egy szintfelmérés, nem egyéb. Tudom, hogy nem okoz csalódást, tudom, hogy minden tőle telhetőt meg fog tenni, csak ezt az aggodalmat tudjam kiszedni belőle. Mire megy a játék, igen, hallottam, lehet, halállal végződik, de csak akkor, ha látványosan nem csinál semmit, és elfelejti megadni magát, amikor szükséges. -Nézd... az, hogy alulmaradsz, benne van a pakliban, nem tagadom, de ez egyes egyedül a korod számlájára írható most még. Itt annyit kell megtenned, hogy magabiztosan, határozottan lépsz oda, így küzdesz akkor is, ha tudod, hogy a másik erősebb. Véthet hibát, amit kihasználhatsz, és lehet, nem vagy esélyes a végső győzelemre, de nekem már akkor is győztes leszel, ha bátran harcolsz. Lehet, ezreszer kell megismételnem, hogy nem várok tőle irreális eredményt, csupán annyit, amit tud, a kitartását, a szívósságát, és a harciasságát, ami azért ott lapul benne, kevereve nem kevés ésszel is. Azt sem félek kimondani, mikor fogom győztesnek tartani, és perpillanat az sem érdekel, ha első körben olyan ellenfelet kap, aki ellen nincs esélye. Ami fontos, hogy akkor is bátran, a fejét használva küzdjön, semmi más. -A kölykök hevesek, mindegyik bizonyítani akarja, hogy farkasként megállja a helyét, evidens dolog. Mindegyik győzni akar a másik felett, de... engedj az ösztönöknek. Engedd, hogy amit gyakoroltunk, az előjöjjön, ha a farkasod érzi a veszélyt, tudni fogja, mikor kell a hasát mutatnia, és a nyakát felkínálnia. Ez nem azt jelenti, hogy azonnal vágd magad hanyatt, de bízz benne, bízz magadban, egyek vagytok. A ragadozó benned van, ne félj használni. Ahogy nekem mertél ugrani akár játékból, ott is ezt kell tenned, semmi mást. Gondolkodsz, figyeled a helyzetet, és ha kedvező alkalom van, támadsz. Apró harapás is harapás, apró csapás is csapás. Nagy rohanás lesz itt, nagy csaták, ami számít, az önuralom. A kölykök képesek elvetni a sulykot, és elveszíteni a fejüket, aki nem teszi, lépéselőnybe kerülhet. Sérülni fog, nem mondom azt, hogy nem, de ahogy a galdiátoroknál is, aki tisztességesen harcolt, az megmaradt. Itt is ez lesz, ha valamelyik kölyök megadja magát, onnantól kezdve az a minimum, hogy a másik veszi a jelet. Nem hiszem, hogy Castor ilyen esetben hagyná, hogy vérfürdőbe torkoljon az egész, de ami fontos, hogy a kölyköm magabiztosan lépen fel, ne megszeppent kislányként, és így is fog. Átölelem még szorosabban, érezze már, hogy tényleg nem a levegőbe beszélek. Nem szokásom viccelődni azzal, hogy ha a bőre a tét. Sérültek is vannak, akár szerencséje is lehet, mert miért ne? -Nem fogok csalódni benned, hidd el nekem. Bízom benned, Payne, bármennyire is fiatal vagy, tudom, hogy megállod a helyed, és leszel majd erőssebb. Az a lényeg, hogy lássák, nem félsz egy harctól, nem ijedsz meg az ellenféltől, oda mered tenni magad akkor is, ha gyengébb vagy. Az, hogy mikor jön el az idő, hogy megadja magát, ösztönösen tudni fogja, de azért majd gyakorlunk pár szituációt. Tisztában vagyok azzal mit és hányszor gyakoroltunk, azzal is, hogy ilyen idős korban mit kell tudnia, és bátran ki merem jelenteni, hogy a korától kicsit fejlettebb úgy, hogy nem harcos alkat. Vigyorogva bököm oldalba, felállok, és intek neki is. Ideje, hogy gyakoroljunk néhány dolgot.
- Nem is tudom.. Mindkettőtől. Mondjuk ha jobban belegondolok, inkább az előbbi. Az, hogy sebeket kapok? Eddig is kaptam már Ryantől, mindegyik begyógyul, előbb, vagy utóbb, de akkor is begyógyul. A fájdalom pedig.. mellékes velejárója, ez az élet nem leányálom és tudom, hogy elkerülhetetlen, akár a mindennapokban is. Az viszont, hogy mit gondolnak rólam mások.. hogy miként bélegeznek meg.. Na, azt már sokkal nehezebb lemosni magamról. És bár régebben egyáltalán nem érdekelt, mit gondolnak rólam mások, de az más volt. Ez itt most.. egy másik világ, más emberek, akiknek a szava számomra is fontos. Persze nem mindenkié, de akkor is. - De miért így kell felmérni a szintünket?! Csattanok fel, kicsit talán erélyesebben, mint azt elsőre terveztem, de aztán gyorsan veszek egy mély levegőt és megnyugszom. Nem akarok kiabálni Ryan-nel, mert ő aztán tényleg nem tehet erről az egészről és nem rajta kell levezetnem a dühömet. - Ne haragudj… Suttogom aztán, mikor ismét lehajtom a fejemet, tudom, hogy ennyivel nem is tudnám megbántani, de nem árt, ha tudja, hogy nem teljesen szándékos.. egyszerűen hamarabb kapom fel a vizet, mint régebben és sokkal inkább érzékenyebb lettem. Aminek annyira nem örülök, de sebaj, megtanulom ismét kezelni a dolgokat. - Bátran fogok harcolni, ezt megígérem. Emelem fel hirtelen a fejemet és habár a hangomban még mindig rezeg némi félelem, igyekszem uralni az arcvonásaimat és remélem, hogy ez a tekintetemben is megmutatkozik. Félek, még mindig félek és ezekkel a szavakkal nem sikerült teljesen megnyugtatnia, de tutira nem leszek olyan, hogy kiállok és megfutamodok, vagy hagyom, hogy a félelem eluralkodjon rajtam. Minden, amit mond, azzal én magam is tisztában vagyok, csak jobban tudatosítanom kell őket és bíznom kell magamban. Ez talán a legnehezebb. - Mi lesz akkor, ha teljesen elveszítem a fejem? Amikor farkasként játszottunk, a bundás irányított, de az teljesen más volt. Az csak játék volt, azazhogy játékba burkolt edzés, de én is, a bundás is játéknak fogtuk fel. Éles helyzetben, amikor akár az életem is tétként kerülhet elő, akkor teljesen más a helyzet. Mi lesz, ha túlságosan elvadul? A további szavakat csak hallgatom, majd a végén bólintok pár aprócskát, majd egy határozottabbat is. Oké, bízok magamban, vagyis megpróbálom. Ahogyan megpróbálok az ösztöneimre hagyatkozni. Ez már sokszor előfordult akkor is, amikor játszottunk, eleinte nagyon nehéz volt, de idővel bele lehet tanulni és bár előttem még rengeteg tanulás áll.. Továbbra is félek, de legalább már nem annyira. Tisztában vagyok azzal, hogy a győzelem számomra lehetetlen, de annyit megtehetek, hogy nem totális vesztesként kullogok majd el. Teljesen más, ha valaki meghunyászkodva bukik el, mintha tisztességes, bátor harc után veszít. Természetesen az utóbbira fogok törekedni. - De félek… Pillantok fel ismét az arcára, hogy a szemeibe tudjak nézni, mélyet nyelek, aztán egy nagy levegő és folytatom is tovább a szavaimat. - Neked volt ilyen? Te hogy bírtad legyőzni a félelmedet? Bele sem merek gondolni, hogy mi lenne, ha nem olyan teremtőm lenne, mint Ryan. Ha nem érdekelné, hogy mit érzek, ha mindenáron azt akarná, hogy a kölyke győzzön. Ha nem foglalkozna azzal, hogy félek, hogy szükségem van rá.. Szóval hozzábújok, szavak nélkül is kifejezve, hogy mennyire hálás vagyok neki, hogy nem hagy egyedül. Az oldalba bökést érezve felpillantok rá, látva a vigyorgását pedig mosoly kúszik ajkaimra, hiába halovány, de akkor is ott van és őszinte. Nem kell nekem sem sok, hogy máris a talpamon álljak. Gyakoroljunk, erre van most szükség és ezt is szeretném. - Ne kímélj, jó? Persze nem azt akarom, hogy verjen egyből lapossá, de ha gyakorlunk is, ne legyen rest odakapni, ha elvétek valamit és lehetősége adódik rá. Hiszen hibáiból tanul legjobban a farkas, nem igaz? Szóval felőlem kezdhetünk, egy kis segítségre szükségem lesz az elején, de ez úgy is egyértelmű dolog.
-Azzal majd akkor foglalkozz, hogy mit pletykálnak, ha vége a viadalnak, de akkor is csak az építő jellegűekre figyelj oda. Szelektálj. Ha odateszed magad, akkor nem mondhat senki semmit, Thor isten áldjon meg, nem vagy 3 hónapos Payne. Értem, hogy mitől tart, na de ha rágörcsöl, akkor még azt is elrontja, amit álmából felkeltve sem más esetben. Hogy mit mondanak majd, az legyen az én gondom. Tisztességesen edzettem eddig is, megtanítottam eddig mindenre, amit ki tudtam hozni belőle. Tudom, hogy helytáll, hiába fiatal, egyáltalán nincs oka szégyenkezni semmiért sem. Ami nem stimmel majd, az engem minősít, és ha én azt mondom, hogy lehet, nagyon kölyök, de készen áll egy megmérettetésre, akkor készen áll. Márpedig így van, nyugodt szívvel engedem be az arénába, senki nem számol vele, csak a korát figyeli, és lehet, nem Tark lesz, de azért ki tud osztani tisztességes pofonokat, harapásokat, egyebeket és taktikázik is. -Volt egy falkaegyesítés, és Castort érdekli, miben különbözik a mi módszerünk az övéiktől, és látni akarja, hogy a kölykök hol tartanak, teljes joggal. Payne, mindenkinek van gyengéje, ezt sose feledd. Fiatal vagy, de nem veszélytelen. Egy ilyen viadalból sok dolgot le lehet mérni, és bár a kölykeink fele nem éppen harcosnak jó, attól még tudhatnak valamit ők is. Az, hogy én mit tippelek végeredménynek, az az én dolgom, ezt nem fogom megosztani a saját kölykömmel, és lehet, most nem lesz az elsők között, de a következőn okozunk meglepetést. -Nem haragszom. A félelem lehet a barátod, hiszen hazudik az, aki azt mondja, ő soha, semmitől nem félt. Az a nem mindegy, hogyan kezeled. Ha megriaszt, és ettől merevvé válsz, akkor az azt jelenti, valami miatt képtelen vagy kiállni többek elé, versenyezni. A verseny jó dolog, feldobhat, olyan oldaladat is megismerheted, amikről nem is sejtetted, léteznek. A kiabálása nem lep meg, szorong, és ezt marha gyorsan ki kell ölnöm belőle, megértetni, hogy ez nem arra megy, hogy gyilkoljuk le a fél falkát, hanem arra, hogy tanuljunk a hibáinkból, a másiktól, magunkról. Ő még nem sejti azt, amit én, vagyis nem tudja, hogy amikor kicsit felugrik az adrenalin szintje, olyasmiket is megcsinál, amikre még én is csak lesek. Tudom, hogy ha oda kerül a sor, belép a "ringbe", nem lesz semmi gond. -Szerencsés esetben az ellenfeled is ezt teszi, de ha nem, akkor vesztettél. A fej az első, Payne. Hideg burci, higgadt gondolkodás, taktikázás. Ellenem képes voltál rá, mert nem úgy álltál hozzá, hogy ez megmérettetés, pedig az volt. Minden egyes pillanata az volt. Játékosan kezeltem a helyzeteket, igaz, mégis a legtöbb esetben képes volt már arra, hogy ne elborultan ugorjon rám, hanem igyekezzen cselezni, akár a méretét, vagy amolyan kölykös megtévesztést használni, gondolkodni. Ezért nem féltem, mert ott is meg fogja tenni, csak el kell hinnie magáról, hogy bizony-bizony, ezeket tudja is. -Tudom, ami nem baj, csak ne uralkodjon el rajtad, hiszen nincs miért. Nekem? Volt, persze. Victor nem kímélt, igaz, más kölykökkel az elején nem találkoztam, de legelején kegyetlen volt. Nem voltam 2 hónapos, neki kellett ugranom, de minél később, és csak idegesített, idegesített, idegesített. Korán ugrottam, akkor kaptam. Minden nap hajtott. Volt, hogy féltem kimenni vele az erdőbe, mert tudtam, ha rontok, elgyepál, aztán rájöttem, ha ő kivisz oda, és belehajszol egy ilyen helyzetbe, az azt jelenti, hogy bízik bennem, képesnek tart rá. Az volt a fordulópont. Onnantól kezdve élveztem minden hülyeséget, feladatot, és ha elbuktam éppen, akkor sem zavart, hogy büntet. Ez így ment pár évig, és a büntetések száma csökkent, aztán jött Darren, és onnantól kezdve őt nyúztam, ő meg engem. A végére vigyorgok, mert hát na. Bármit lehet mondani az öregre, de azt nem, hogy nem tanított meg mindenre. Oké, felnőni nem sikerült, de már beletörődött, hogy én az ő korában is ugyanilyen marha leszek, mint most. Szóval így történt, amikor megértettem, hogy a Teremtőm nem azért cipel magával, és szenved velem, mert éppen nincs jobb dolga, hanem azért, mert amiket kitalált, azokat úgy vélte, tudom. Igaza volt, csak el kellett hinnem, és nem kételkednem a szavaiban. Tark vagyok, talán nem azért lettem az, mert már senki sem volt helyettem, Victor megtanított harcolni, küzdeni, és nem feladni, de megtanította azt is, mit jelent az, amikor nem ész nélkül rohansz, hanem azt mondod, igen, a másik most jobb volt. -Egy dolog nagyon fontos... ne próbáld, csináld. Ha úgy mész oda bárhova, hogy megpróbálod, máris elbuktál, mert az azt jelenti, hogy itt eldőlt minden. Bökök vigyorogva a fejére, végül még egy csókot is kap oda. Ez így van, akár tetszik, akár nem. Amint a kétely halvány szikrája befészkeli magát, vége az egésznek. Felállok, Paynet is megvárom, hogy csibészes vigyorral bólintsak a kijelentésére. -Eddig sem kíméltelek, csak nem jelentettem be. Azért vagy tele kék-zöld és egyéb foltokkal. Gyere. Farkasalak. Már el is rongyolok, azaz csupán a fa tövéig megyek, ott intézem el a dolgot. Más alakot nem erőltetek most, időigényes még neki, és ott az arénában erre nem lesz elég ideje. Amint készen áll, úgy kezdek el körülötte kőrözni, mintha kötelező lenne. ~Minden mozdulatomat figyeld, nem tudhatod, mikor indulok meg. Ha kínálkozó alkalom van, akkor cselezz, ugorj be, csapj, és vissza, azonnal eltáncolni, hogy ne érjen válasz. Ha túl lusta vagyok, akkor ne várj órákig.
- Jó. Ennyit mondok csak, miközben bólintok, habár továbbra is láthatja rajtam, érezheti, hogy egyáltalán nem vagyok nyugodt. Tudom, hogy még három hónapos sem vagyok,d e hol fogja ez érdekelni a nagyokat? Oké, hogy Ryan, a családom tudják ezt, az ő szemükben valószínűleg nem leszek kevesebb a viadal után, de Castor.. Na jó, nem gondolkodom ezen, inkább veszek egy mél levegőt és próbálok megnyugodni. Nem lesz semmi baj. - Azt értem, hogy érdekli, hol tartanak a kölykök, de miért ilyen módon kell neki ezt kideríteni?! Nem, nem vagyok ideges, nem vagyok ideges.. mantrázom magamban ezt a pár szócskát és tényleg megnyugszom. Azaz igyekszem. Nem lenne jó egy ilyen miatt elveszíteni a fejemet. A következő szavakra ismét csak bólintok, nem sokat tudnék hozzátenni. Még soha nem versenyeztem, azaz versenyeztem, de ott nem ez volt a tét.. Hú, akkor is mennyire tudtam izgulni, amikor beneveztem a képemet, de mi volt az ehhez képest? Semmi. Itt sokkal nagyobb a tét és sokkal nehezebb a feladat. Igyekszem Ryan szavait a fejembe vésni, mert tényleg hasznosakat mond, este tuti ezen fogok rágódni, mostanában úgysem alszom valami túl jól, hiába a sok edzés és a fáradtság, a viadal elveszi az életkedvemet és még aludni sem nagyon tudok tőle. Most legalább lesz min rágódnom. - De ehhez nem tudok úgy hozzáállni, hogy nem megmérettetés.. Ez a legnagyobb probléma, ezért van a feszültség, a félelem, tartok ettől az egésztől és baromira parázok, hogy elveszítem a fejemet. Ha pedig mind a ketten elveszítjük a fejünket.. bele sem merek gondolni. Inkább rákérdezek, ő hogyan kezelte a félelmét és hallgatom, amit mond. Minden felfogás kérdése, legalábbis ez jön le a szavaiból. Ismét nem fűzök hozzá semmilyen kommentárt, inkább csak bólintok, abba már úgyis teljesen belejöttem. - Oké. Meg fogom csinálni. Veszek egy mély levegőt és jelentem be ünnepélyesen, habár ha kívülről hallanám a hangomat.. hát lehet kinevetném magamat, mert nem vagyok túl meggyőző. Na jó, azért el lehet hinni a szavaimat, csak kissé remeg a hangom, az meg egy ilyen helyzetben elfogadható. Vagy nem? Valaki mondja, hogy igen, elfogadható. Nem csak kék-zöld foltokat akarok.. persze azt nem fogom mondani, hogy verjen laposra és cibáljon szét, de tényleg ne fogja vissza magát, remélem nem fogja. Végignézem, ahogyan átváltozik és némi irigység is ébred bennem, nekem mikor fog ilyen gyorsan menni? Bizonyára még jó hosszú-hosszú évek, mire eljutok arra a szintre. De az már haladás, hogy olyan iszonyatosan rettenetesen nem fáj a dolog, mint az első alkalommal. Vagy csak én szoktam hozzá a fájdalomhoz? Fene tudja. Mindenesetre ledobálom a ruháimat és amikor Ryan visszajön, kérek egy kis segítséget. Egyedül még nem igazán megy a dolog, szükséges, hogy az elején segítsen. Szóval ha megtörténik, akkor már csak percek kérdése, hogy farkas alakban álljak előtte. Most már teljesen biztos lábakon állok, már nem tudna feldönteni, ha megbökdösne, eleget gyakoroltunk ilyesmit is az elmúlt hetekben a játékok során. Arról nem is beszélve, hogy szerintem még nőttem is egy keveset. Persze nem olyan számottevő a változás, de nekem az ilyen apróságok is fontosak. A fájdalmat már jól kezelem, csak a fogaim szorítom össze és olykor morgok mellé, de már nem kiabálok. Már iszonyatosan várom az alkalmat, hogy az alakváltás ne járjon fájdalommal, de az még szintén messze van. Készen állok, amikor pedig elkezd körözni körülöttem, szépen forgok utána. Nem fogok egy helyben ácsorogni és várni, mikor ugrik nekem, végig rajta tartom a szemeimet. A szavakra igyekszem gondolatban legalább annyit átjuttatni neki, hogy „jó”, de nem tudom, sikerül-e, rengeteget gyakoroltuk ezt is, nem sok sikerrel egyelőre. Elsőként tuti nem fogok támadni, szóval csak várom, hogy mikor indul meg és igyekszem kitérni. Próbálok hallgatni az ösztöneimre, átadni ilyen szinten a teret a bundásnak, hogy ki tudjon térni a támadások elől. Párszor eljátszom ezt, amikor aztán kínálkozó alkalom adódik és csak odacsapok a mancsommal, egyszerűen.. képtelen lettem volna kihagyni az alkalmat, talán ez az, amikor tényleg az ösztönök lépnek előre. Persze nem fogok aztán ácsorogni és megvárni, sikerült-e, vagy sem, egyből lépek hátrébb, hogy továbbra is minden idegszálammal azon legyek, mikor érkezik a következő támadás.
Felsóhajtok, ez sokkal nehezebben megy, mint gondoltam, és ami még inkább nehezíti a dolgot, hogy sehol nincs az a jókedvű kölyök, aki nem is olyan régen volt. Helyette szorong, fél, retteg, és ezernyi hülyeségen gondolkodik, én pedig éppen azt próbálom megfejteni, hogy ez honnan ered. Nem, nem most szedte össze, ezt hozza emberi életéből, és most vagy marha gyorsan a végére tudok járni, felgöngyölíteni és megszüntetni, vagy értelme sincs annak, hogy bevállaljam vele a viadalt. Abban a pillanatban viszont nyugodtan le is tehetem a lantot, mert az azt jelenti, hogy az elmúlt 60 évben kiöregedtem, nem vagyok már mentornak való, azaz megbuktam, és rossz döntést hoztam. A válaszát hallva összeráncolom a szemöldökömet, nem volt túl meggyőző, olyannyira nem, hogy röhögésben török ki. -Payne, ha ezt most megmutatnám neked, te sem hinnéd el amit mondtál az előbb. Miért félsz te a versenyektől? Annak idején is utolsó voltál bennük? Vagy a szüleid támasztottak olyan követelményt, aminek nem tudtál megfelelni? Tudnom kell, értsd meg, különben nem tudunk haladni. Értenem kell, mi miért játszódik le benned, mert ha most nem oldom meg, később már nem lehet. Komolyan nézek rá, olyan komolyan, mint még soha, sehol nincs jele ökörködésnek, marhulásnak. Tényleg értenem kell őt, és nem csak azért, mert nőstény és másként működik, mint a hímek. -Azt hiszed, kiengednélek oda, ha nem bíznék benned, és nem tudnám, hogy megállod a helyedet? Nem, soha, és ezt nagyon komolyan mondom. Volt olyan kölyök a falkában, akire magam mondtam azt, hogy esélytelen történet. Nem kertelek, ha ilyesmiről van szó, hidd el, és az esetedben sem tettem volna másként, ha nem vagyok biztos abban, hogy képes vagy rá. Payne érezheti felőlem, hogy nem viccelek, minden szavamnak súlya van. Őt is eltiltanám a viadaltól és vállalnám be a szégyent, ha a saját kölyköm állna hadilábon mindennel. Egyáltalán nem így van, ahogyan magáról hiszi, láttam a játékos edzéseknél, hogy hogyan fejlődik, hogy hogyan használja a buksiját egy-egy birkózásnál, és mennyire képes hagyni, hogy a bundása kerüljön előtérbe, amikor szükséges. Most már csak azt kéne tudnom, hogy mi riasztja meg ennyire. -Az ilyenfajta versenyek nem ártanak, jók, hiszen akitől kikapsz, azon legközelebb revansot vehetsz, és máris van egy célod. Az ellenfeleket látva rengeteget lehet tanulni, a mozgásukból, a stratégiáikból, és lehet kísérletezgetni is. Az ilyen viadalok ezt a célt is szolgálják. Ha a mezei farkasokat nézed, köztük is van játékos bunyó a kölykök között, ezzel rangsort állítanak maguk között, de ez sosem végleges, ez a pillanatnyi erősséget mutatja. Majd ha 5 év múlva is ott tartasz, ahol most, na akkor kezdj el aggódni. A végére azért már elvigyorodok, hiszen már így is többet nyúztam, mint egy vele egykorú kölyköt, és lehet, valami nehezebben indul be, de "kiverem" belőle. Az újabb válaszra ismét röhögök, hát ez sem volt túl meggyőző, de van még 1.5 hetem, hogy tényleg küzdelemre éhesen, izgatottan várja az eseményt. -Ne csak mondd, tedd is meg. Amíg mondod, addig kevés, ha teszed, akkor jó. Bólintok, aztán jöhet az újabb edzés, azaz elsőként az átváltozás. Innentől kezdve nem vagyok hajlandó másképp kommunikálni, csak mentálisan, még akkor is, ha maximum magammal társalgok. Mivel lassan 3 hónapos, drasztikusabb módszerhez folyamodok, mert nem csak most nem szólalok meg, hanem máskor sem, amíg nem megy folyékonyan ez a fajta kommunikáció. Az átváltozással haladunk szépen, ugyan nem zökkenőmentes, és nem mindig sikerül egyedül, de az esetek többségében már ügyesen boldogul. Most rásegítek, de csak hajszálnyit, higgye azt, én indítottam be, holott nem, de ezt el is hallgatom előle. Mivel körözök körülötte, a többit neki kell megoldania, én egy percre sem lankadok, és egy pillanatra sem állok meg. Kíváncsi vagyok, mikor fogy el a türelme, illetve mennyire kezdeményez, amikor azt látja, hogy a másik fél egyszerűen passzív. Ügyesen próbál követni, nem ugrik nekem azonnal, és láthatóan figyeli, mikor jön el az ő ideje. Akkor viszont odacsap, és ahogy beszéltük, már mozog is vissza, hogy az esetleges visszatámadást elkerülje, pedig az érkezik. Amint megcsap, máris lendülök felé, ütök, és igen gyorsan teszem, nem úgy, mint egy kölyök. Elérni elérem, de csak figyelmeztető jelleggel, hogy tudja, mire számíthat, hogy ott nagy valószínűséggel a támadása nem marad válasz nélkül. Folytatom a körözést, majd hirtelen előreugrok és megütöm, aztán rá is marok, ám a várttal ellentétben nem ugrom el, hanem tovább támadok. Finoman ugyan, de éreztetem vele, hogy vagy tesz valamit, vagy bedarálom. Pontosan arra akarom rávezetni a "birkózásban", hogy eszesen forduljon ki, szabaduljon, de közben máris azon spekuláljon, hogyan okozhat meglepetést, ellencsapást. Ezt erőltetem nála, szokja a gyűrődést, néha magam alá gyűröm, néha engedem, hogy ha elég ügyes, kiszabadulhasson, gyakorolja csak a hideg fejjel gondolkodást is.
Emma pont olyan típusnak tűnik, aki nem akar csatlakozni, sőt kifejezetten lázadó lehet, de valamiért beláthatta, hogy itt nem ő az erősebb. A szubmisszívek kerülik a konfliktust, de ettől még érzékeljük őket és nem szeretjük, ha nem közénktartozók vannak itt. Szóval ha ők nem is keresik a konfliktust, az megtalálja őket. Kivétel akadhat, egy rövid ideig. Én elfogadom a Falkát, melózok érte, de azért, hogy egyébként szabadon végezhessem a dolgaimat. Víz a szállodában. Ez sok mindent jelenthet. Teljesen lényegtelen dolgokat is, de lényegesebbeket is. Talán majd később visszatérek erre. Elmondott magáról néhány dolgot és én is. Ha ezek a fülembe jutnak mástól, olyantól, akinek én nem mondtam, de ő beszél vele, akkor tudni fogom, hogy nem bírja tartani a száját. Ezt pedig ugye jelentenem kéne, de inkább elrakom talonba, hogy ha valamiért elő kell húzni zsarolási alapot, akkor legyen. Eddig ez nem sok, de azért egy fecsegő Kanguyak nem a megbízhatóság mintapéldánya, úgy érzem. Az álcámat felfedtem és ha utólag kiderül, hogy nem kellett volna, akkor jó ideig nem lesz ilyen beszélgetés. Mindenkit el fogok zavarni. Emma ezt persze nem tudhatja, legfeljebb érezheti, hogy a szimpátia mellett is maradt egy kis ellenérzés bennem. Igen, nem fordulok át teljes imádatba csak azért, mert van benne valami, ami megfog. Ha titokzatoskodni akarsz, hát hajrá, úgy érdekesebb is lesz a bunyó. Oké, első hiba. Nem kellett volna elmondanom, hogy savate-zom. Ott még nem volt szó párbajról, de akkor is. Kiadtam az egyik ütőkártyámat, elérte, hogy kiadjam. Erre is van megoldás és szerintem fog sokat profitálni abból, hogy ezt tudja, még akkor sem, ha van fogalma a savate-ról. Most lehúzom a pajzsomat, innentől semmit nem fog érezni bennem. Én sem benne, de ez jó is így. Marad az ész, a szem, a megfigyelés, a korábbi tapasztalatokra hagyatkozással történő felismerés. Ez most bosszant. Megmondta, hogy könnyű levenni a férfiakat a lábukról és meg is csinálta velem. A verekedésben benne van, ennek viszont örülök. Nem lesz annak semmilyen szexuális töltete, csak marjuk, öljük egymást, összemérjük az erőinket, használjuk a harci tudásunkat. Megissza a piáját és én is felhajtom az enyémet. Megint olyan finoman áll fel, mint az angol királynő. Ehhez nagyon ért. Én még fizetek a pultnál. Ellenőrzöm, hogy az a balfék pincér jó árat mond-e, de stimmel. Emma már a kijáratnál van, mikor a pasas megkérdezi tőlem, hogy biztos nem kér-e mást a hölgy? Elmosolyodom és közlöm, hogy nem. Megköszönöm a kiszolgálást és én is távozom. De, majd visszajön a küszöbről, hogy még elfelejtett egy boroskólát kérni vagy akármit. Nagyon más bolygón jár ez a felszolgáló. Emma viszont jól csinálta. Meghívatta magát azzal az ügyféllel, akinek fotózni fog, aztán lecseszte a pincért és kapott egy ingyen kört. Követem Emma-t és tényleg vár ránk egy séta. - Akkor egy jó nagy séta lesz, ki a városból. Szerintem buszozzunk inkább! Így is teszünk, mindenki maga veszi meg a jegyét, most nem játszom a lovagot. Mikor kiérünk Fairbanks-ből és leszállunk, bevesszük magunkat az erdőbe és megbeszéljük, hogy a tisztás épp meg fog felelni. Ilyen későn nincs itt senki és a szagok is azt mutatják, hogy egyedül leszünk. Egyetlen dolgot kell tisztázni, én pedig most kézbeveszem a dolgot: - Tiéd a szemközti oldal. Nem leselkedek. Remélem, nem úgy gondolta, hogy emberalakban megyünk neki egymásnak. Ha nekiáll vitatkozni, akkor is megpróbálom ugyanerről meggyőzni és utána ezen az oldalon a fák mögé rejtőzöm. Leveszem a kabátomat és a fűbe terítem. Kigombolom az ingemet és attól is megszabadulok, majd a cipőtől, zoknitól, nadrágtól, gatyától. Figyelni fogok és ha erre jár egy kóbor tolvaj, akkor az is meghal. El fogom intézni, hogy senki ne találja meg mostanában és csak egyszerűen erdei állatok támadásának gondolják. Sok ilyen volt már. Ha már semmi nem maradt rajtam, akkor átalakulok a szép nagy, fekete farkasalakomba és megközelítem Emma-t. Csak akkor támadok, ha már ő is készen van, addig csak állok és várok. Ha már szemtől szemben sorakozunk fel, odarohanok és megpróbálok teljes erőből a mellébe csapni. Ha tudom, akkor fel is tépem, ha nem úgy érem el, akkor csak lökök rajta egyet. Karmokkal más, mint ökölbe szorított kézzel, de megvan a technikám. Lássuk, mit tud Sura vérvonala? Jó lesz ez!
Rocky várhatja majd, hogy bárkitől visszahalljon olyasmit, amit ő nem mondott, mert ilyen nem fog történni, legalábbis nem tőlem, én tudom tartani a számat, és bármennyit is szoktam jártatni, a lényeg általában benn marad. Természetesen más a helyzet a magányos farkasokkal kapcsolatban, de ők nem falkatagok. Mindenesetre, azt hisz, amit akar, maximum csalódni fog, kellemesen… Részemről egészen nyugodt vagyok, hiszen tudok valamit magamról, amit ő még nem. Meg fogja, ez kétségtelen, hiszen mindenki rájön, aki akár egyszer is fájdalmat okoz nekem, de nem érdekel. A Hotelben már a legtöbben tisztában vannak vele, hogy bizony Emmácska bírja a fájdalmat, de ez sosem zavart, ez vagyok én, ilyenné tett az életem, már nem tudom visszacsinálni, épp ezért nem is próbálkozom másmilyenné válni. Akinek ez nem tetszik, az nagy ívben kikerül, és kész. Azt mondjuk nem merném kijelenteni, hogy nem lesz szexuális töltete, mert velem kapcsolatban szinte mindig, mindennek van, egyszerűen ilyen vagyok. Sugárzik belőlem, indaként csavarodva a környezetemre, de az már más kérdés, hogy néhány kósza érintésen, vonalakon való végiggusztáláson kívül többet nem adhatok, nem akarok adni. Viszont, ha ez valaha változni fog, tudom, kiket szeretnék majd megkeresni. - Hát, ha nem bírják az öreg csontjaid.. Ugratom természetesen, persze, okosabb buszozni, így nem megy el erre a fél napunk, de nem én volnék, ha csak úgy szó nélkül hagytam volna a dolgot. Ez a jegyvétel… tök nevetséges, főleg, ha az ember lányának van kocsija, amit mondjuk nem vezethet, mert a végén még összetöri részegen… Szó nem lehet róla. Szerelmes vagyok a járgányomba, és soha nem tenném kockára. Az más volt, mikor még Detroitban Mark kocsiját törtük ripityára, persze, az ő mosolya nem volt őszinte, de attól még én jól szórakoztam. - Te most szórakozol velem? Hány éves vagy, húsz? Nevetem el magam, majd ott, ahol vagyok, kezdem el ledobálni magamról a ruháimat, sem a meztelenség, sem pedig az nem zavar, hogy valaki más lát így. Vérfarkas vagyok, ez az életem része, nem mindig tehetjük meg, hogy gondosan levetkőzzünk, és összehajtogassuk a ruháinkat, hogy aztán legyen mit visszavenni, ha lerendeztük a lerendeznivalót. Meg aztán, valahol még jól is esne a kis lelkemnek, ha tovább hergelhetném ilyen téren, tudom, nem szép, de nőből vagyok, s azokkal a fegyverekkel is szokásom élni, amiket a természettől kaptam. Sőt, egészen odáig megyek, hogy addig szobrozok meztelenül, míg legalább egyetlen pillantást nem vet rám, majd elvigyorodom, és én is felveszem bundás felemet. Nekem még nem megy olyan gyorsan és fájdalommentesen, mint neki, de édes a borzongás, ami végigfut rajtam, mikor a csontjaim törnek, hogy újjá alakulhassanak, s az emberi bőr fölött átveszi az uralmat a farkas feketesége. Nem szórakozik, ami tök jó, én sem szeretem a totojázást, tuti abba fogok egyszer belehalni, hogy olyannak ugrok neki, akinek nem kellene. A mozdulatot lekövetve mozdulok hátra, de még így is sikerül meglöknie, nem mondom, érzem az erejét, durva lett volna, ha telibe trafál. Én nem fogok ököllel szórakozni. Nem hagyom azonban eltaszítani magam, a lélegzetem kicsit ziláltabb lesz az ütés erejétől, de Surának hála a fájdalom hamar elillan, hisz nem tört el semmim, s vér sem fakadt, mintha nem is lett volna. A kitámasztásból ellököm magam, jobb mancsom karmaival utána nyúlva, remélhetőleg felmetszve visszahúzódó kezének bőrét. Részemről nem kell attól félni, hogy finomkodnék.
Emma-ban tényleg van egy erős érzékiség, ezért is próbálkoztam be nála. A stoptáblát egyelőre kitette és a harc nem azért kell nekem, hogy mégiscsak közel kerüljek hozzá valahogy. A harc a harcért kell, a küzdelem öröméért, amit szeretnek a vérfarkasok. Kemény menet lesz, mert hiába vagyok sokkal erősebb, ha ő nagyon gyorsan gyógyul. Épp ettől ígérkezik izgalmasnak a dolog. Nyerni akarok, persze, hogy nyerni akarok, de úgy csináljuk majd, hogy neki is jó legyen. Folytatjuk a csipkelődést, legalábbis ő. Én már meguntam, úgyhogy csak ránézek felvont szemöldökkel és teljes közömbösséggel, majd megvonom a vállamat. A beszélgetésen túl vagyunk, nem nagyon érdekel, mit akar még mondani. Szakmai ügyeket előhozhatunk máskor is, de ezerszer óvatosabb leszek. A privát dolgai meg nem túl izgalmasak. Próbálkoztam, de most már azt mondom, hogy fölösleges volt. A tisztás közepén viszont le kell reagálnom, amit mond. - Ja, elnézést! Akkor vetkőzz, te mocskos ribanc! - felelek neki elvigyorodva éss ha ezért pofon akar vágni, akkor csak kiröhögöm majd. Megpróbáltam adni az úriembert, de nem kell neki. Jól van, akkor nincs finomkodás. Jöhet a prosztóság, hogy egy malomban őröljünk. Így én se megyek el a fa mögé. Ledobálom én is a ruháimat ide a fűbe, aztán egymásnak eshetünk. Emma-nak nem kell sokáig álldogálni, hogy én is álljak és ne csak a lábam. Jó bőr, végignézem mindenét és láthatja rajtam, hogy tetszik, amit látok. Nagyon is kívánatos, remélem, majd meglesz valamikor. Szerintem nem ma este, bár ki tudja? Lett már nagy verésből nagy dugás. Persze csak akkor, ha nem mond nemet a végén. Az erőszaktételnek az a formája nem az én műfajom. Lehet durva, lehet vad, még véres is, de úgy, hogy a másik is akarja. Eddig úgy néz ki, hogy csak bunyózunk. Annak pedig neki is látok a teljes vérfarkas alakomban, a jó 220 cm-s magasságommal. Kivárom, amíg ő is felölti a megfelelő alakját. Még feketébb a bundája, mint az enyém, a szeme viszont smaragdzölden világít. Ez tetszik. Kíméletesebb nem leszek, de legalább a csata közben lesz szép látvány is. Ügyesen elhátrál, a csapásomnak csak egy kis részét kapja be. Eddig bírja és rögtön vissza is támad. A jobb kezemet felhasítja rendesen, majdnem csontig, de közben én a ballal megcélzom az ő bal oldalát a bordáknál és egy nagy tépőcsapást próbálok bevinni. Szakadjon a hús, esetleg 1-2 borda is eltörhet. Megölni nem akarom, dehogyis. Csak a vérvonali adottságait szeretném látni működés közben és persze az is érdekel, hogy a harcban mennyire használja ki ezt. Ha megint visszatámad, akkor a karját csak próbálom félreütni.
- A ribancoknak fizetnek, én ingyen is elmegyek azzal, aki érdekel. Szűröm ridegen a fogaim közt, volt idő, amikor ez a megjegyzés nem érintett volna ennyire szarul, mindenesetre, ebből ő már semmit sem érezhet felvont pajzsom mögött, és az sem érdekel, hogy ezzel megszakítok mindennemű kommunikációt köztünk. Azt hiszem, mára ennyi bőven elég volt belőle. Az meg egész más kérdés, hogy jelenleg egyetlen egy személy van, aki érdekel, de nyugodtan fordítsa csak úgy, hogy rá nem támadt ingerenciám, és nem vagyok hajlandó befeküdni alá. Ezek után mondjuk akkor sem tenném, ha nem volna egyébként kivel elütnöm néha az időt. Igen, igen, én is képes vagyok felhúzni az orrom dolgokon, ez most pont olyan volt. Mondhatott volna bármit, ami kicsit is finomabb, és nem érzem tőle magam valóban annak, holott az eszemmel tudom, hogy nem sok közöm van azokhoz, akik a testüket árulják. Igen, kihasználom, amim van, s ha a szükség úgy hozza, bevetem a céljaim elérésének érdekében, de már jó ideje nem úgy, hogy bárkivel elmegyek egy fordulóra, ha viszket a micsodája a látványomtól. S lám, meg is történik, más esetben még hízelegne a dolog, sőt, két perccel ezelőtt még be is nyögtem valami kínos poént a dologra, most már azonban nem teszem. Nem érdekel. Számomra ezen a ponton megszűnt férfinek lenni, egyszerű ellenfél, akivel egymásnak esünk, és lesz, ami lesz. Nem kell többet jópofizni, és félretehetem éledező szimpátiámat, marad csak a farkas, s annak vér utáni vágya. Imádom a farkasomat, csodaszépnek tartom, ha tehetném, minduntalan csak farkasként járnám az erdőket, de azért az élet egy idő után biztosan unalmas lenne, vagy én szűnnék meg embernek is lenni. Fogalmam sincs, mi történne, ha évekig nem változnék vissza… vajon elfeledném, miként kell civilizáltan viselkedni? Mindegy is, most nem ez a lényeg. Emlékszem, volt, aki a bundám színe miatt esett nekem… Rocky más, hasonszőrű ilyen téren is, mondhatnám, hogy rokonlelkek vagyunk, s még a bundánk is majdnem egyforma. Eltalálom, a vére rögtön az orromba kúszik, némi elégtétel a nem tetsző megjegyzése után, volt több is a nap során, mégsem zavart egyik sem, csak ez, az utolsó. Ez persze nem vesz el semmit a higgadtságomból, csak az adrenalin ad némi kis pluszt, visz, hajt előre. Érzem, ahogy bőrömbe mar a balja, szinte már most biztos, hogy egy kis husitól búcsúzhatok, eskü, jobb mint egy fogyókúrás kezelés, szegény Ems a haját fogja tépni, hogy már megint össze kell raknia. Szerintem bérletet fogok váltani hozzá. Ha már lód, legyen kövér alapon nemes egyszerűséggel fogom, és ráharapok a belém maró karjára, hogy érezze egy kicsit a törődést. Én nem viccelek, megölni nem fogom tudni szerintem, úgyhogy ez a harc jó eséllyel addig tart, amíg az én tartalékaim bírjak, azok pedig még jól vannak, köszönik szépen.
[Kockaaa, csak mert poén 1-2: Csak a hús szakad 3-4: 1 Borda reped meg 5: 2 Borda reped meg 6. 1 Borda törik]
Emma ridegen mondja ki a harc előtti utolsó mondatát, de élesen szembeállítja magát a ribancokkal. Háh, hogy magára vette! Már nem is mond semmit arra, amit lát. Találgathatnék, hogy ez mit jelent. Többet nem látok, hogy milyen indulatok fortyognak benne, de nem is lényeges. Megvolt a párbeszéd, elég volt. Még több is, mint elég. Most már a karmok és fogak beszélnek a szavak helyett, az erő, ügyesség és gyorsaság. Én nem vagyok ezeknek híján és ő is elég rugalmasnak tűnik, a vérvonali képessége miatt pedig elég sokáig kell bírnia. Épp ettől izgalmas ellenfél. A farkasalakját én is szépnek találom, főleg a szemét, ami így is ugyanabban a színben világít. Majd ha rendesen összekaszaboltam és ő is engem, megmondom neki, milyen tutin néz ki így is. Biztos nagyra fogja értékelni. A húsomat már felszabta a jobb kezemen, de most ő is kapott egy nagyot. Érzem a csonttörést a hús felszabásán túl. Kezdhet regenerálódni, jöhet a mutatvány. Elég gyors ahhoz, hogy ráharapjon a támadó karomra. Egy bordatörés is elég kellemetlen, de az is az, hogy mindkét karom sérült már. Persze ettől nem adom fel, én nem az a típus vagyok, aki most sírva rohanna a mamájához, hogy „Anyukám, bántottak”. Számítottam rá, hogy nagyokat fogok kapni és ez még semmi. Ahogy harap, a fejének a karomnál kell lennie viszonylag hosszú ideig ahhoz, hogy a jobbommal le tudjak csapni. Ez talán 1-2 másodperc, de azt hiszem, elég lesz. Jobbal indítok egy horgos ütést, alulról, az álla felé. Ha eltalálom és elég erőt sikerül beleadnom, akkor farkas léte ellenére megtanul repülni és ha nagyon szerencsés vagyok, talán egy állkapocstörés is benne van. Ez majd kiderül. Utána pedig felveszek egy tipikus savate kezdőpózt. Ebben az alakomban nem minden működik úgy, ahogy emberként, de akkor is praktikus testhelyzet ez. Közben pedig eltüntetem a szagomat és láthatatlanná válok, így pedig elosonok jobbra körülbelül négy métert. Ha a vérem nagyon folyik, akkor látni fogja a kondenzcsíkot, de így is megnehezítem a dolgát egy kicsit. Ha tétlenkedik és keresi, merre vagyok, akkor hátulról közelítem meg, hogy ismét lecsapjak. Közben a bordáira tekintek, hogy hogy állnak, mennyire gyors a regenerációja így. Szeretem látni mások erejét is működés közben.
/ Akkor kockázzunk a harapásra is 1-2: alkar húsa szakad 3-4: alkarcsontok repednek 5-6: alkarcsontok törnek /
Kezdőlap
//
/
