A sárga bogyó szakszerű megnevezése richtig nem jut eszembe, a hatása meg nem nagyon érdekelt. Az éhség nagy úr. Meg a szórakozottság is, be kell vallanom. - Én mindig készülök. Valamire. Ellátásra, kísérletre vagy csak egy nagy marhaságra. Nonóra mosolygok, olyan biztatóan, hogy ne ijedjen meg, ha esetleg eredetileg meg akart volna. - Csak ennyi? Se egy darab hús, se vér, se csont? Köpök én, ha kell, de meglepődtem, hogy ezért jöttünk ki ide a természet lágy ölére. Nem is értem ezt az egészet. Szoktam adakozni, cserébe valamiért. Van, aki harccal akarja, másnak elég az üzlet, a szívesség. Szerintem Nonó sem bunyót szeretne. Nem is kapna. - Hoci akkor! Elkérem a fiolát és rákészülök, már majdnem beletermelek, mikor eszembe jut egy lényeges pont. - Ráhúzzak egy kis osztrigát az orrjáratomból vagy elég az egyszerű nyál? Ki tudja, milyen elvárások vannak. Bármelyiket meg tudom oldani és nem gusztustalankodni szeretnék, csak alapos vagyok. Aztán lehet, hogy pont ezzel késztetem pirulásra vagy ez indít benne hányingert. Amit mond, azt kapja. - Phü! - töltöm meg hangzatosan a fiolát, majd szakszerűen zárom és egy mosollyal átnyújtom. - Szabad kérdezni, hogy ez milyen szintű vizsgádhoz kell? Szabadkozom, mert lehet, hogy titok. Akkor megértem és nem szívózok vele, ellenben nyitom a táskámat és előveszek egy kis üveget, amiben darazsak zümmögnek, konkrétan 12 személyes a tároló. Befőttesgumival rögzítettem rajta egy fóliát. - Apró sebek ellátása, méregtelenítése. Ezt akarom majd rátenni arra, amit kirágnak. Egy kis zöld tégelyt veszek elő, meg egy gázgyújtót, azt a hosszú fajtát, a régi jó módszerekkel akarok élni. - Ó, gondolom, mennyire várja! Én is szerettem anno, pedig a tanulásért is oda voltam. Már azért is, hogy végre lehetett. Előtte olyan helyen éltem, ahol tiltották, mert veszélyesnek tartották... Nem szokványos az iskolázottságom története, - Táboroztatod vagy ti boldogítjátok mondjuk egy utazással? Örülök, hogy jól megvagytok! Azt hiszem, egymásra találtak apukával. Úgy néz ki, madarat lehetne fogatni a csajjal. Én inkább a gázgyújtót fogatom meg vele és közben a felsőmet ledobom, mert útban lenne. A fűben landol, én meg szőrös mellkassal várom a szörnyűséget, miközben jót beszélgetünk és Nonó megnevettet a videó említésével. Nem szégyenkezem, inkább derülök, mert az remek nap volt. Az egyik legjobb, mostanában mindenképp. - Haha! Igen, nálunk majdnem minden nap olyan. Ismered Mae-t? Mármint személyesen? Babrálok az üveggel, megrázom, megforgatom, összezavarom a darazsakat, majd a mellkasomra tapasztom az üveget. Még rajta van a fólia. Itt jön Naomi szerepe! - Nem ájulsz el, ha megkérlek, hogy szabd el a gumit és óvatosan húzd ki a zárófóliát? Készítettem egy kenőcsöt pont ilyen célokra és kíváncsi vagyok, mennyire lett jó. Ha nyitva az üveg, akkor a másik végét kezdd melegíteni a gyújtóval, hogy meneküljenek. Az étterem felé. Légy szíves! A kísérletező tudós izgatott mosolyával várom, hogy megcsinálja. Biztos baromira fájni fog, talán még kiabálok is, de közben beszélgethetünk. Nem először teszek ilyet. - Milyen volt nektek a Vörös Hold? Azt tudom, hogy egy nő elhunyt, részvétem. Te hogy élted meg?
- Hát figyelj, adhatsz bármi mást is, lesz, aki elhasználja, nekem most csak ennyire van szükségem. – Azért a tavalyi élményre nem vágyom, hogy valaki a kezembe adja az ujját, mint Nicholas, szóval köszöntem szépen, de tökéletesen elég lesz nekem az a köpet is. - Fúj… – Fintorodom el, de azért vigyorogva csóválom meg a fejem. Nagyon lökött. - Köszi, nem kérek semmilyen fikuszt, elég lesz a nyálad. – Brr. Na azt a látványt azért nem venné be a gyomrom, láttam én már gyerek orrszívás közbeni mellékterméket, és nagyon undi még az is, a felnőttekét inkább nem akarnám tudni. - Hármas mágiaszint, de csak azért mondom el, mert falkatag vagy. S elméletileg reményeim szerint a közeljövőben ezzel leszek teljes értékű mágus. – Én roppant büszke vagyok a dologra, noha egyelőre még azzal se nagyon bírok el túl sok farkassal, maximum a kölykökkel leszek képes, de mindenki tisztában van úgyis azzal, hogy én majd az eljövendő generációra növöm ki magam használható mágusra. Rettenetesen hosszú távú terveim közt szerepel, hogy egyszer majd tetoválómester legyek, de hát az alsó hangon is legalább hetven év, rohadt messze van, hogy finom legyek, és nőies. - Úristen, darazsak? Jesszus… rettegek tőlük, de komolyan, ugye nem azt akarod, hogy engem csípjenek meg, mert akkor itt helyben elsírom magam. Nem lesz ám szép látvány. – Más a sötéttől fél, vagy a magasságtól, esetleg a nyílt víztől, én a darazsaktól. - Én is nagyon vártam, aztán a vége felé már annyira untam magam, hogy már imádkoztam az iskolakezdésnél. – Kivéve az első és utolsó Jacksonnal töltött nyaramat, mert akkor minden percet gyűlöltem, ami közelebb vitt minket az elváláshoz, sőt, ha tudtam volna, hogy folytatódik a történetünk, akkor még mostohábbnak tartottam volna az egészet. - Utazunk majd, és egyelőre Jacksonnak még nem kezdődött el a szezon, én meg a saját főnököm vagyok, szóval megoldjuk a nyaraláson kívül is a dolgokat. – Egész egyszerűen, meg egyébként is, Maya nagylány, otthon is merném hagyni, amíg dolgozom. De csak mert még nem tudom, hogy mennyit lógott a suliból. A mondandója többi részére csak mosolygok, mi tagadás, én is felettébb örülök, hogy végül így alakultak a dolgaink. - Az tök jó. Én nem, Jackson igen, szóval hallottam már róla, de még nem találkoztunk. – Azt sem tudom, fogunk-e valaha, majd ahogy hozza az élet. A hideg ráz, mikor felpiszkálja a darazsakat, komolyan nem értem, miért kell ez, basszuskulcs… Mivel vetkőzik, gondolom nem nekem kell elszenvednem a csípéseket, tudom én, nem is lenne logikus, de a darazsak elvették az eszemet. - Amíg ott maradnak, nem ájulok el, de ha kijönnek, tuti, hogy szánalmasan hisztérikus sikításban fogok kitörni. Amúgy megcsinálom, ez volt az üzlet úgyis. Egyébként, gondolom mondták már páran, de te teljesen kattant vagy. Meg mazochista, bár, ez utóbbin annyira nem csodálkozom. – A vérvonalakkal nagyjából falka téren tisztában vagyok, már csak abból adódóan is, hogy egy informátorral élek egy fedél alatt. Azért aztán odanyúlok, hogy letépjem a gumit, kicsit meg is csípi az ujjam, gyakorolhatnám ugyan rá valamelyik varázslatot, de nem szeretnék erre energiát pazarolni, ki tudja, mikor lehet rá szükségem. Étterem… bah. Kicsit elemelem az üveget, de épphogy, ne másszon nekem ki egy dög se, és kihúzom a fóliát. - Oké… akkor most alájuk pörkölök, bár ezek a kis szemetek maguktól is képesek csipkedni. – Beizzítom az öngyújtót, és odaillesztem az üveg fenekéhez. - Nem voltunk a városban Maya miatt szerencsére, bár így is elájultunk mindketten 1-1 hétre… Savannah meg… nagyon szerettem, felnéztem rá, és Jacksonnak az egyik legjobb barátja volt. Nagyon érezzük a hiányát minden fronton szerintem, értékes embert és őrzőt veszítettünk el a személyében. – El is komorodom, mint szinte mindig, amikor eszembe jut. - Veletek történt valami? Sokan elájultak közületek, azt tudom, tőlünk nem volt rá túl sok példa, bár így is megérezték az itteniek az emberhiányt, alig lehetett összekaparni az ájultakat, sérülteket. – Közben figyelem, mit művelnek a darazsak, és nagyon remélem, hogy BB még véletlenül sem fogja elejteni.
- Jó, lehet, hogy adok még. De majd csak a kísérlet után. Valahogy éreztem, hogy ez lesz a reakció. Nem túl guszta téma, de ha belegondolunk, mi mindent hordoz az anyag, igenis érdekes! Azt már el se mondom, hogy egyszer nekiálltam mintavétellel elemezni a cuccot. - Rendben, egy köpet rendel. Ki is termelem, amennyit kell. Ha túl nagy lenne az egóm, most azt mondanám, hihetetlenül értékes vagyok, mivel már a nyálamat is gyűjtik! Pedig pont az ellenkezője az igaz. Épp azért kell a nyálunk, hogy meg tudjanak minket fékezni varázslatokkal. Ez a végső következtetés, úgyhogy én egy nemes ügyért adakozom. - Hármas? Hármas. Ezt most nagyon tudományosan ismételtem el. Szeretem az őrzőket, vannak jó barátaim köztük, mint Franz vagy Ben. A számukkal hadilábon állok. - Ó! Akkor az nagy lépés lesz. Örülök, hogy segíthettem és szurkolok neked! Várod már az új tetkót is vagy csak a mágia a lényeg? Egy nőnél azért szempont, hogy mit, hogyan varrnak rá. Naomi mágus lesz, ezt megjegyzem. Nem hiszem, hogy túl fontos infó, nem jelentek róla. Az Őrzők úgyis átjárkálnak hozzánk, jó a kapcsolat. Lehet, hogy ő is jön majd. - Nyugalom, nyugalom! Dehogy csípetlek meg darazsakkal. Mást csak akkor kínzok meg, ha kéri. Akkor is meggondolom. Durva cuccokat adni olyannak, aki használja másokon, az belefér. Emily-nek bármikor adnék, mert megbízom benne, hogy az arra érdemesek kapják, nem ártatlanok. Neki meg van mindene, szóval... - Te tényleg ezt gondoltad vagy csak úgy mondtad? Mikor szadistának néznek, az eléggé bánt. Mazó vagyok, de az is csak mellékes. A kíváncsiság, az hajt igazán. Hogy megríkatnám? Na neee... - Nekem pont fordítva volt. Imádkoznom kellett, de iskolába járni nem. El is menekültem, amikor már lehetett. A nyári szünet persze jól esett. Pihenés akkor is kell, amikor valaki önszorgalomból kezd tanulni. - Szezon? Ő mivel is foglalkozik? Lemaradtam valahol. Mae betege, sportoló, de hogy cselgáncsos vagy triatlonos, azt meg nem mondanám. Biztos nem szumós, arra nagy téttel is tippelnék. Nomeg van orvosi titoktartás és a világrt se keverném bajba az én kis drágámat. - Ilyet én is tervezek. Vagy mi, csak Maeve-nek nem mondtam még. Elmegyünk Tibetbe jetire vadászni. Ha visszajöttünk, megmondjuk, hogy létezik-e. Nagyot nevetek. Ez tényleg felmerült amúgy, vicc szinten, de tök buli lenne megcsinálni. Nálunk se nyáron kell lennie a nagy nyaralásnak. Tibetbe meg amúgy se egy szál fürdőnacival és törülközővel indul az ember. - Pedig nem olyan nagy a város, a mi világunk még kisebb benne. Sebaj... Én nem szeretném erőltetni. Maeve-ért élek és halok, de tudom, milyen nehéz természet. Jacksonnal se egy angyal, mesélte, mit vágott le a virágok miatt. Mondjuk Nonó egy tündér, szerintem nem lenne bajuk egymással. Erőltetni viszont semmit se kell. - Nem, nem, erősen fogom. Naomi, én nem szeretnélek sírni látni. Remélem, nem gond, ha nekem kicsit kijönnek majd a könnyek. Elviselem a fájdalmat, azzal nem lesz gond. Igyekszem majd nem nagyon kiabálni. Ha összeszorítom a számat, akkor ez nagy valószínűséggel sikerülni is fog és inkább a könnyek indulnak meg. - Páran? Szinte mindenki ezt mondja. Érdekes módon csak azok nem, akik igazán jól ismernek. Először persze ők is azt mondták. De, végülis ők is azt mondják, még mindig, csak máshogy értik. Maeve-vel a mai napig nevezzük egymást bolondnak. Lilivel például nem, ő finomabb típus. Horatio-val meg egymást múljuk felül. Nonó célzását megértem. Sokat tanult már. Aggódva figyelem, mit csinál a gumival. Nagy bajt nem okozhat, én meg akkor se engedem el az üveget, ha piros hó esik. Nyáron. Nyomom is vissza, épp annyit emelkedhet, hogy ne szökjenek meg az éhenkórászok. Egy hussanással kell megoldani. - Huh! Huh! Már jönnek. De csikiznek! Rázni kezdem a fejemet és kínosan nevetek. A szőrömben el fognak veszni, de ha átvágnak rajta. Áh, egy már zabál. Távolabb megyek. Kiabálni még nem kell, csak 2-3 lépést teszek. - Aha. Jajjj! Ti is? Még a kislány is? Sajnálom, hogy ilyen közeli ismerőst veszítettetek el. Huh, huh, huhóóó, jujjaj! Lehet, hogy nem most kéne erről beszélni, mert én igyekszem, de nem igazán megy a komolyság, amikor a húsomat falják a darazsak. Hülyeség volt most feldobni a témát. - Mi azt a nőstényt veszítettük el, akinél mindig vettem a húst. Tudod, a regenerációhoz. Nálam az orvosi táskában alapfelszerelés egy adag fagyasztott sonka vagy ilyesmi. Leah boltjából. Nem ismertem közelről. Vásárlója voltam, lelkes és rendszeres vásárlója. Kicsit talán féltem is tőle. Ezzel akartam szembe nézni, amikor Lucas-szal fogadást kötöttünk. Szerenádoznom kellett volna. A temetés napja jut eszembe. Topogni kezdek a lábaimmal, ide és oda, mint a kisgyerek, akinek vécére kéne menni, de nem akar. Bunkóság lenne nem válaszolni, úgyhogy folytatom, ha már belekezdtünk. - Mi is kidőltünk. Nagyon nehéz volt előtte, mert páran elutaztak, köztük Maeve is. Én maradtam, hogy kéznél legyek, aztán látod. Alignak egy fiatal fiút szállt meg és megtámadtatott vele. Véletlenül nem hallottál róla? Jasonnek hívják. Egy elég...kényes helyen sebesült meg. Én végig csak védekeztem és próbáltam ledumálni Alignakot. Annyit ért, mint túsztárgyalónak egy fanatikussal társalogni. A fiún is megjelent a seb, amit nekem okozott, ez volt a fura. Ez a tükrözött támadás idén nagy újítás volt. Aggasztóan nagy. Nem bírom tovább, elkezdek oldalra sasszézni. Minél távolabb akarok lenni a lánytól. Már jönnek a könnyek, eddig bírtam. - Hogy vagy? Hülyébb kérdés nem jutott eszembe. Lenézek és az üveg görbeségén keresztül is látom, hogy már folyik a vér. Szép csíkos lehetek. - Naomi, most kéne az az alumíniumlap! Ott van a táskámban. Betolod a bőröm és az üveg közé? Kösziiiii! A végét már kínlódva nyújtom el. Amíg keresi, táncolok itt, ha megvan, odarohanok és hagyom, hogy dolgozzon. Az üvegnek is nyoma lesz a mellkasomban, annyira belepréselem. Cuppanni is fog, ahogy lassan felhúzom, hogy le tudjuk zárni. Csak Naomi is legyen ügyes! De azért ez az egész... Nem mondom, hogy nem hozott izgalomba! Vajon hogy fog reagálni a húsom a krémre? Nagyon kíváncsi vagyok.
- Az tuti, hogy nagy lépés, bár még úgyis nagyon fiatal vagyok, szóval sokat nem érek, de haladok, az a lényeg. Nem lesz új tetkóm, csak bővítésem, van már életfám. – Újat már nem is fogok kapni, csak az életfám és az öregedéslassítóm lesz bővítgetve, de igaz, ami igaz, rettenetesen sok tetkó van már így rajtam, és a sajátom miatt, ami nem mágikus ugye, gyakorlatilag a hátamon már nincs is hely, szóval nincs túl sok szerencséje velem Diminek… Ezért került az életfám a lábszáramra, és majd terjeszkedik felfelé. - Nem gondoltam, alapvetően nem nézem ki belőled, csak rohadtul félek tőlük, és ilyenkor kissé eszemet vesztem, ahogy hallottad. – Abszolút nem felé irányult, noha azért tény, hogy bőven akadnak kattant egyedek a vérfarkasok között, és sosem lehet tudni, mire miként reagálnak, ezt szerintem nem is kellene neki magyaráznom a fajtájét illetően. - Jégkorongedző. Egyébként játékos is lenne, csak lesérült, és most sajnos nem űzheti, de remélhetőleg visszatér majd ilyen téren is. – Tekintettel arra, mennyire hiányzik neki, és nagyon szurkolok, bízom benne, hogy össze fog jönni, s az sem számítana, ha akkor kevesebbet látnám. Tudom, hogy neki ez az álma, és nagyon is bízom abban, hogy előbb-utóbb újra élhet majd ennek is. - Szuper, engem ki ne hagyjatok a híradatból, mindig is érdekelt, hogy létezik-e a jeti. – Amúgy tényleg, bár azt nem tudom, hogy mennyire gondolja komolyan a vadászatot… Mármint, nem a normálisabb tagok közé tartozik, dilis kicsit, de szerintem én is az vagyok, csak szolidabb verzióban, szóval engem aztán nem zavar, hogy más is hajlamos őrült dolgokra. - Tudom, de azért annyira nem kicsi, hogy mindenkit ismerjek. Nektek meg nincs szükségetek gyógyszerekre, hogy véletlenül betévedjen hozzám. – Ettől még bármikor előfordulhat, csupán eddig nem esett meg. Én soha senkitől nem zárkózom el, pláne, ha valakihez kapcsolási pontom is van, az emlegetett nőstényhez meg aztán holt biztos, hogy akad. - Igyekszem nem sírni, szóval… inkább nem nézek oda. Basszus, nehogy könnyezz, mert akkor tutira nem fogom kibírni. – Sírós csaj vagyok, na, igaz, amióta a tollat választottam álmomban, lényegesen ritkábban fordul elő a dolog, de egyébként összességében sajnos elég sokszor esik meg velem, hogy eltörik a mécses. - Értem, azt hiszem. Bár igazából én sem rossz értelemben mondtam, elvégre, neked legalább vannak ezzel céljaid, mások csak úgy helyből kattantak, és másoknak ártanak vele. – Ő, miképpen a mellékelt ábra is mutatja, inkább magának, mint másoknak, ez meg pozitív. Mármint, nem mondom, hogy megértem azokat, akik hajlamosak ilyesmire, de azért egy Trolltól kevésbé tűnik abszurdnak, mint egy egyszerű embertől. - Csikiznek? Hát persze. Oké, neked nem fáj annyira, mint nekem fájna, de azért kötve hiszem, hogy túlságosan kellemes volna. – Pislogok rá fal fehéren, elájulni azért bízom benne, hogy nem fogok, de valljuk be, nem olyan egyszerű ez így ebben a formában számomra, ugyanakkor valamit valamiért, szóval világgá nem fogok szaladni. - Nem, mellőle ájultunk ki, eléggé kiakasztó volt a számára a helyzet, sejtheted. Köszönjük. Ahogy hallottam, ti is temettetek. Sajnos Alignak kezd sikeres lenni. – Nehéz elmerülnöm a veszteség fájdalmában, miközben huhog meg jajgat, igazság szerint valamilyen téren totál szórakoztató a dolog, ahogy mondani szokták, a legszebb öröm, a káröröm, mert nincs benne irigység. Meg aztán, ő akarta magának. - Miért, a fagyasztott hús ennyire megdobja? Nem a vér a lényeges? Én eddig úgy tudtam, a friss vér az, ami megdobja az erőtöket Telihold idején. Sajnálom a nőstényt… nagyon szomorú, hogy Alignak két lelket is elragadott. – A harmadikról én nem tudhatok, de jobb is, fel nem foghatnám esélyesen. - Nem ismerem őt sem, de erről a kölcsönös sebokozásról már hallottam. Azt kell mondjam, meglehetősen eszes lépés volt ez Alignaktól… Ahogy hallottam, többek is életveszélyes állapotban kerültek gyógyítók közé. Őszintén, előre félek, jövőre mivel vág alánk, bár, hogyha lesz lehetőségem, jövőre is lelépek gyerekestül, Jacksonostul. Eszemben sincs ennek kitenni Mayát. – Én is félek, de ha kellenék, maradnék, azonban idén is elküldött Will, nem nagyon volt választásom, csak Jacksont kellett győzködnöm. - Nem engem esznek a darazsak, nekem nincs bajom. Te hogy vagy? – Mivel arrébb megy, úgy sejtem nem épp biztató a helyzet, ráadásul ahogy egy pillanatra arra nézek, már látom is a hasán végigfolyó vért, amitől megreszketek egy kicsit. Határozottan nem az én szemeimnek való látvány, de láttam már rosszabbat, és fogok is. A darazsak teszik, kikészítenek. - Hogyne, be én, de nagyon erősen fogd, mert ha kirepül egy, én világgá szaladok. – Szuszááá, nagy levegőket veszek, amíg elmegyek az alumínium lapért, és kihalászom a táskájáért, de sietek, ne kelljen sokat pluszban szenvednie. Igyekszem mihamarabb betolni a kis résbe a lapot, a darazsaknak szerencsére nincs helye kitolni a kis fejüket, szóval simán össze tudjuk hozni a dolgot, és pillanatokon belül megszűnik a csípések hada. - Ne haragudj, hogy ezt mondom, te totál kattant vagy. – Csóválom meg a fejem, aztán várakozón pillantok rá. - És most mi jön? – Gondolom, a lényeg, szóval nagyon figyelek ám.
- Persze, hogy az a lényeg! Egyik lépcsőfok a másik után, aztán már fent is vagy. Lelkesen és bátorítóan szólok hozzá. Az őrzők fejlődésének rendszerét nem ismerem pontosan, de itt is érvényes, ami bárhol az életben. Csinálni kell, nem szabad feladni. Úgy lehet előrébb jutni. - Jól van, nem lesz gond. Hidd el nekem! Megkönnyebbült mosollyal jutalmazom azért, hogy nem gondolta komolyan. Nem nekem szólt a vád, hanem...úgy a nagy mindenségnek. Hátha a gonosz sorsistennők ráküldik a fullánkos állatkákat, vááá! Tényleg nagyon fél, érzem rajta. - A jég hátán is megél? Az pont ide való sport, a téli feeling megvan. Engem konkrétan egyik sport se szokott megfogni annyira, hogy rendszeresen csináljam. A kondimat olyan falusi műfajokban szereztem, mint a fára mászás, tóban úszás, ilyenek. Manapság meg egy örökmozgó lettem és ez tart karban. A komoly sportolókat viszont elismerem. Nagy küzdelmeket vívnak és mi szurkolhatunk nekik a lelátón vagy a képernyő előtt. - Ha sikerül vele kezet ráznom, megmutatom a fotót! Én szívesen elmennék Tibetbe, mert varázslatosnak találom. Az biztos, hogy nem a jetit keresnénk egész nap. Lehet, hogy valójában egy vérfarkasról van szó, aki egyszer-kétszer szórakozott. Azt hiszem, Nicholas már járt arrafelé, majd kikérem a véleményét. - Ez igaz. Bár nekem azért szokták mondani, hogy vérfarkas létemre igenis szükségem lenne gyógyszerekre! Vagy hogy szedjek kevesebbet. Hát ilyen bizonytalan emberek vannak, hehe. Aggódom kicsit, mert a könnyek azért ki szoktak jönni, mikor jól megkínzom magam. Az még oké, ha Nonó elfordul. - Tudom, hogy nem rosszból mondtad - mosolygok rá egyet. - Azért nem mindig célorientáltan vagyok hülye. Csak általában. És nem szeretek másoknak ártani. Volt rá példa és azóta is nyomaszt a lelkiismeret. Chinook vagy az a család, amelyiket Yetta az én szeremtől beindulva szétcincált. Fuhhh, ne is emlegessük! Inkább a darazsak jöjjenek! - A kellemes hatást majd a krém fogja hozni. Huh! Ez az a fajta csikizés, ami már kicsit sok. Ami kiszakítja az ember agyát a koponyából, focizni kezd vele és akkora kapufát rúg, hogy a csattanástól majdnemhogy elszáll az ép ész. Szerencsére én már gyakorlott vagyok. És troll. - Ó, szegény. Ő mit ért ezekből a dolgokból? Őrzők gyermekének lenni biztos nem egyszerű. Úgy tudom, Carter se keresi a bajt nálunk, Nonó meg főleg, de hát akkor is veszélyes. Szegény kislánynak végig kellett nézni, hogy a semmitől ájulnak el a szülők. Nem szeretném most fokozni a dolgokat. Leah-ről nem ilyen körülmények között kéne beszélni. - A nyers hús lenne jobb, de nyulakat, rigókat azért mégse hordozhatok. Nonó jól tudja egyébként. Az az igazi, ha olyankor átalakulunk a legborzasztóbb formánkba és felfalunk egy állatot. Szépséges mágia, hát igen. Nehezen fogadtam el. - Nem akarlak ijesztgetni, de mivel idén az ájulásokkal átlépte a határt, lehet, hogy jövőre még rosszabb lesz. Mi a fenétől erősödik, azt nem tudom. Mindegy, majd a mágusfőnökötök megmondja, mi a tuti. Remélem, a mi szellemes csapatunk is jut valamire. Fogalmam sincs, jobb-e inkább jövő tavasszal meglepődni. Ha egész addig retteg, az se jó. Ahogy itt ugrálok, küzdök a zabálás alatt álló mellkasommal, ezen aggódom. Nincs jó recept, nincs orvosság. Még Lili se tudott semmi biztatót mondani, pedig ő a szaktekintéy. - Ennek örülök! Nem engedtem ki őket! Érzem, hogy Naominál rezeg a léc. Nem akarom konkrét horrorba belevinni. Pedig pont erre kértem. Igen, nem volt egy szép húzás. Szegény megküzd azért az esszenciáért... - Hát mit mondjak? Teljesen felpörögtem. El se hinnéd, hogy nyüzsög bennem az adrenalin! Ahogy az üveggel és a lappal küzdünk, olyan erősen fogom, hogy még épp ne roppanton szét. Kizárt, hogy bármelyik megszökne. Majd elengedem őket, de csak akkor, ha Naomi tisztes távolban lesz. Közben csinos kis testfestésem lett, már szinte indián vagyok a vércsíkoktól. Ahogy le van zárva az üveg, a földre helyezem és ráteszek egy nagy követ. Leporolom a kezemet és most rázom meg a fejemet, de úgy, mint egy őrült. - Brrrrr! Nem haragszom. A szívemből szóltál. Van még üveged? Kaparok egy kis anyagot. Megérdemled, ha már ennyi mindent kellett kiállnod. Bocsi... Tudhattam volna, hogy nem lesz olyan könnyű. Lenézek a mellkasomra, ami most rojtos és lyukacsos. Nem semmi! Ha Naomi elfogadja, akkor kést keresek és tényleg vakarok egy kis húst neki. Meg vért is felfoghatok. Az üvegeket pedig szépen letisztogatom, miután megtöltöttem. A táskámban minden akad, ami ilyenhez kell. Most felkapom és egy kicsit messzebbre futok vele. - Na, most jön...most jön... Keresem a krémet. Otthon hagytam volna? Ne már! Nem, itt van. Előveszem a kis tégelyt, felnyitom. Mielőtt még kenegetném magam, a zsebemből előhúzom a telefont. - Bocs, egy szelfit muszáj nyomnom! Ha jól sejtem, nem szeretnél belevigyorogni. Ha mégis, várom szeretettel. A lényeg, hogy a mellkasom látsszon. Mae nem fog örülni, de már úgyis tudja, hogy nálam mindig vannak ilyen történések. Legfeljebb majd nem a mellkasomat simogatja este. A telefon villan és én még mindig úgy nézek, mintha rágnának. Nagy önuralmat igényel! - Szóval ezt most rákenem és össze fogja húzni a pórusokat, enyhít, frissít... Jó, ez hülyeség, elég friss vagyok így is. Ki az, aki elaludna, miután megetette a darazsakat? No, lássuk! A fehér krém jótékony hatásából még nem érzek semmit. Kellően hideg, az már jólesik. A regenerációmat megtámogatja. Úgy számoltam, hogy öt perc után már látható is lesz a változás. Megkeresem közben az ingemet és ha megvan, leülök a fűbe. Belebújok a cuccba, de nem gombolom össze. Hanyatt dobom magam. Istenem, de istentelenül kellemes érzés! Csak úgy elterülni és becsukott szemmel hagyni, hogy a szervezetem meggyógyítsa magát. - Naomi, ha ez beválik és tuti, hogy embereken is segít, mellékhatás nélkül, akkor szabadalmaztatom. Te szoktál ilyenekkel foglalkozni? Valami újat alkotni? - kérdezem olyan hangon, mint aki épp most mászott ki a koporsóból és utána akkorát sóhajtok, hogy szinte zuhan a megkínzott mellkasom, mielőtt visszatérne a megszokott légzésszámhoz.
- Igen, határozottan olyan típus. – Sokat csacsogni azonban nem fogok neki Jacksonról, az egy dolog, hogy én jól megértem magam valakivel, de a gyermekem apját nem fogom kitenni semmiféle esetleges veszélynek, még akkor sem, ha Balthazart alapvetően nagyon is ártalmatlannak tartom. Az csak súlyosbító tényező, hogy rendszeresen megsértődik azon, hogy kibeszélem, szóval igyekszem visszafogni magam ilyen tekintetben. - Úgy legyen. – Nem hinném egyébként, hogy valóban létezik, de aztán ki tudja, a vérfarkasokban sem hittem soha, mégis közöttünk járnak. - Az emberek nem tudnak mit kezdeni azzal, aki nem átlagos. – Erre már csak ennyit mondok, tényleg nem akarom megbántani, hisz a dilijeivel együtt rendkívül szimpatikus, csak vannak, akik képtelenek átlátni a dolgokon. - Csak tartanánk már annál a krémnél, rettenetes ehhez asszisztálni. - Nem mondhatom, hogy nézni, mert azt nem bírom, nagyon azon vagyok, hogy másfelé pislogjak. Nem tehetek róla, a másoknak való fájdalomokozás elkerülése mellett valóban irtózom a méhektől, darazsaktól, mindenféle zümmögő, csípő, harapó rovaroktól… - Egyelőre még semmit, jobb lenne minél tovább távol tartani a világunktól. – Az egészen más kérdés, hogy közel sem biztos, hogy ez sikerülni fog, főleg, hogy rendszeresen bajba keveredik. Anyja lánya… Én sem úsztam meg soha. - Igen, elég furcsa lenne. – A fagyasztott hús is az egyébként csak úgy benn a táskában, de azt legalább nem látja senki, a kisállatokat nem lehet ilyen könnyen elrejteni a kíváncsi szemek elől. - Hidd el, ezt látom magamtól is, nem véletlenül mentünk el itthonról idén, és Maya miatt vélhetőleg jövőre is ez lesz, egyszerűen nem merek kockáztatni. – Egyébként valóban jó lenne, ha legalább egy kicsit előrébb lennék a mit kezdjünk Alignakkal témakörben, de nincsen így, bár, az is lehetséges, hogy csak én nem tudok róla, ami szintén nem lenne meglepő, tekintettel arra, hogy elég kis hal vagyok a protektorátus tengerében. - Elhiszem, mert tiszta dinka vagy, de ez… brr, én már itt haltam volna szörnyet. – Csóválom meg a fejem, nem, igazából addig sem jutottam volna el, hogy bevállaljak egy ilyen kaliberű dolgot, nincs az az isten. Abszolút semmi esély nincs rá, hogy önszántamból darazsakat engedjek a közelembe. A vércsíkokon azért elidőzik a tekintetem, és kissé talán sokkhatás alatt is állok, nem tudom talán a helyén kezelni ezt az egészet, nem megy, hogy pusztán tudományos kísérletként tekintsek rá, talán ezért erednek meg a könnyeim. Igaz, ami igaz, egyébként is bőgőmasina vagyok. - Igen, van. – Előkapom gyorsan, tudtam, hogy miért jövök, szóval készültem. Azért túlzottan nem lesek arra, mert ez a része valahogy tényleg sokk most nekem, jobb nem tetézni a problémáimat a jelen helyzetet illetően. Amint megtöltötte őket, becsavarom mindet külön-külön kendőbe, magamat ismerve simán összetörném különben, és úgy rakom vissza a hátizsákomba, biztos, ami biztos. - Valóban jól sejted, elég bizarr, és sok kérdést felvető kép lenne. – Nekem határozottan semmi kedve Jacksonnak magyarázkodni, jó eséllyel nem jönnék ki pozitívan belőle. Nem vagyok ennyire bevállalós azért. - De lefotózhatlak én, és akkor nem kell szenvedned a szelfivel. – Már, ha nem kifejezetten az a cél, mindenesetre, ha igényt tart a segítségemre, akkor lefényképezem én, ha nem, akkor csak várom, hogy befejezze. - Én már körbesikoltoztam volna a várost. Vagy meghaltam volna, gőzöm sincs, allergiás vagyok-e rájuk. – Szerencséje, hogy vérfarkas, ennyi csípés nagyon meredek, én tényleg soha, semmilyen körülmények közt nem lennék képes ezt elviselni… Vannak olyanok, akik miatt belekezdenék, de holt biztos, hogy szinte azonnal elájulnék. Mellé sétálok, bár én nem dőlök le, csak lecsüccsenek a fűbe, és bár talán illetlen, ámde – szigorúan tudományos célzattal – a mellkasát bámulom, mindig is látni szerettem volna, miként alakul náluk a regeneráció, már a puszta léte lenyűgöz. - Volt már rá próbálkozásom, de nem sikerült piacra dobni még semmit. Azt meg hogy szeretnéd letesztelni, hogy embereken segít-e? Önként nem sokan sebeznék meg magukat, hogy kísérleti alanyok legyenek. – Ez felettébb érdekel, őszintén, fogalmam sincs, miként lehet ezt jogszerűen megoldani, de sajnos nem vagyok benne biztos, hogy lehetséges. Önkéntesekkel igen, de úgy tudom, BB azért nem pont ilyen terepen mozog. - De érdekel a kencekeverés, tanulgattam már Abitól. – Azok mások, nem lehetne embereknek adni, mert mágikusak, de ettől még élvezem. - Mit érzel? Mármint, szemmel láthatólag megvan a hatása, de kíváncsi vagyok, érzésre milyen. – Nagyon durva figyelni, ahogy húzódnak a sebei, illetve a kisebbek tűnnek is el, hihetetlen.
- Elmondod, hogy más mit szokott kérni esszenciáért cserébe? Kíváncsi vagyok. Biztos nem ilyet. Én kölcsönös szívességekért, jó kapcsolatért szoktam adakozni. Esetleg valamilyen mókába vonom be az őrzőt vagy kísérletbe. Soha senki nem sérült meg ilyenben, csak én, én meg rendbe jövök. Érzem, hogy Nonó nagyon küzd, teljességgel igazat szól. Nem akarom azzal piszkálni, hogy végülis elindult a darázspara legyőzésének útján. Szerintem most nem értékelne egy ilyen szentbeszédet... - Nehéz feladat lehet. Bele se tudok gondolni, milyen ez. Gyereket hozni a világra úgy, hogy tudjuk, milyen veszélyes. És abba belegondolni, hogy tovább élhetünk, mint ő. Engem valamiért nem vonzott a téma. A saját életem is csak annyira volt drága, hogy szépen lassan nyírtam volna ki magam, ha nincs Elisabeth. Nekem ez jutott és azóta sokat változtam, pozitív irányba, de gyerekre még mindig nem vágyom. Csak kölyökre. - Kis ketrecek kellenének, meg szellőzőnyílások és minden mást el kéne zárnom steril burkok mögé. Egy utazó kisállatkereskedés lennék. Hát ha egyszer profilt váltok, akkor ez következik. Jót nevetek, miközben még mindig a csúcson vagyok a megrázkódtatástól. Lassan már vége, a darazsakat elzárjuk, üvegre lap, arra kő és kész. Most kell kiugrálni a feszkót. Krémmel. - Megértem. Illetve elképzelem, mert úgy nem értem, hogy pontosan tudjam. Nekem sose volt gyerekem, kölyökkel meg még ráérek. Hatalmas felelősség. A kórházi és a falkabeli munkám is az. Mellé nem fér bele egy ilyen kaliberű dolog. Eddig se akartam, hogy beleférjen. - Szerintem el se képzeld magad, hogy mi lett volna, ha... A darazsak harapásait, a levegő fura hatását a szétzilált mellkason, a bepörgetett szervezetem küzdelmeit tök jól viselem. De mikor meglátom Nonó könnyeit és megérzem, mi megy benne a megsebzett szőrös férfi felsőtest láttán, az már sok. Nem szeretem a szomorkodást, ha már sírás van, azt pláne. De most nem mehetek oda megölelgetni. Csuromvér lenne. - Hát ööö...szoktatok együtt mesét nézni? Van kedvenced? Fapofával próbálom oldani a drámát. Ez is csak én lehetek, aki utólag okos kapitány és beleviszi a csajt a bánatba, aztán sajnálja meg. Sejthettem volna, hogy Nonónak ez durva lesz. Cserébe viszont van sok finomság, jó kis esszenciák, talán a későbbi vizsgáihoz vagy mágikus főzetekhez is használhatja őket. - Naomi, ezek mikor szoktak megromlani? Úgy értem, mágiaügyileg mit írtok a "Minőségét megőrzi" rovatba? Erre még sose kaptam egzakt választ. Lehet, hogy titok, lehet, hogy csak nem tudják. A tudós beszél belőlem és még érzem, hogy amit az őrző most elrakott a táskámba, az a részem volt, belőlem származik és valahol még mindig én vagyok. Az én kis "apróságaim" sorsát kutatom tulajdonképpen. - Ha már itt tartunk, ne verjem nagy dobra, milyen üzletet kötöttünk ma és hogyan? Szerintem semmi ciki nincs abban, hogy félmeztelenül vérzek Naomi mellett, sírni látom őt (na jó, az ciki, hogy én okoztam az állapotát), darazsak közé kényszerítem. Ez egy sima kísérlet, némi adakozással. Néha gondolnom kellene a normális emberek véleményére is. Ha azt mondja, hallgassunk, hallgatni fogok. Amíg a kérdést felteszem, már kész is a fotó. - Aranyos vagy, hogy segítettél volna. Rámosolygok, akkor is, ha már ide se mer nézni. Most jön a krémesség. Kész, elolvadok, kidőlök, eggyé válok az univerzummal. Vagy legalábbis füves lesz a hátam... - Elárulok valamit: nem először esznek a kis sárga-feketék. Mikor első alkalommal csináltam, bele kellett dugnom a kezemet egy ilyen üvegbe. Csíptek, haraptak, talán még rúgtak is, nem derült ki. Elisabeth tartotta a kezemet, hogy ne vágjam falhoz az üveget. Sírtam. Aztán beláttam, hogy ha mind kirepül, sokkal rosszabb lesz. Jó kis lecke volt és rájöttem, mekkora ajándék. Mekkora élvezet! - Sima, földi halandóknak való szerekkel sem? Ha érdekel a téma, előbb-utóbb talán sikerül valami. Figyelj, ha gondolod, adhatok tippeket. Csak mondja el, hogy miről lenne szó. Nem akarok mindenben ott lenni, ez csak ajánlat. Nem ragaszkodom hozzá. De úgy érzem, jófejségből is segítenék, a mai után meg kárpótlás is megilletné. Nem minden esszencia. - Elsősorban számításokkal. Én senkit nem sebesítenék meg ezért és nem is kérném, hogy valami hasonlót csináljon, mint én ma. De ha valaki pont olyan helyen kirándult, hogy ez történt vele... Szóval lassan megy az ilyesmi. Mert akármelyik polcról nem akaszthatok le egy darázsáldozatot. Amikor találok egyet, akkor is necces. Én ebben kekec vagyok, egyfolytában belekötök saját magamba és mikor már embernek adom, akkorra minden mellékhatást kiölök. Reményeim szerint. Kiütésnél, viszketésnél nagyobb baj nem is lett még. - Én meg Dr. Meyerhoftól. Na, az egy nagy tudomány! A saját anyagomból főzni valami igazán tutit. Még csak azt se mondhatom, hogy értek hozzá. Hosszú idő kell még, évek, évtizedek. Nagyon is érdekel, rettenetesen izgalmas és hasznos terület. - Mintha hideg patak mélyén aludnék és piócák tapadnának rám. Érzem, ahogy szívják a bőrömet, összezárják, megtisztítják, bekötik és aztán elúsznak. A kezemmel imitálom az egykor gyógyításra tényleg használt lények mozgását. Én is felnézek és elmosolyodom. Amilyen kellemes, olyan hasznos. Aztán Naomit bököm oldalba, ahol érem. - Te hogy vagy? Azért nem okoztam maradandó károsodást, ugye? Nem szereti a horrort. Az ilyen élő horrort. Reménykedve nézek rá, ugyanis igenlést szeretnék hallani. Kedvelem őt és bánnám, ha ezek után úgy tekintene rám, mint akitől soha nem kér semmit, mert durva dolgok várják, ha elfogadja az ajánlatot... Mosolyogni kezdek és felkönyökölök. A napsütés jobban esik, mint előtte. Megérte. Ilyenkor látni tisztán, hogy az egészség nagyobb ajándék, mint hinnénk. Egy jókor jó helyen lévő húsdarab pláne. Nyitom is a táskát és kiveszem a csomagolt húst, aztán falom, ahogy van. Másnak úgyse kell soha, hát ne vesszen kárba!
- Nos, fogalmam sincs, én eddig egyszer szereztem, azt meg azt hiszem, azért kaptam Nicholastól, mert megmentettem egy kislányt. Majdnem ott hagytam a fogamat, de végül szerencsésen megúsztam. – Jackson például kapott jövőbeli szívességért cserébe egy magányos farkastól, de ezzel nem példálózom, mert nem az én tisztem. A többieket nem kérdeztem még ilyesmiről. - Te? Gyakran adakozol? – Nem árthat sosem, ha vannak olyanok, akikről tudom, némi közös együttműködésért adnak magukból egy darabkát. A gyerek téma kapcsán bólintok, nem egyszerű, de számomra nincs ennél csodásabb, illetve, az lett volna, ha Mayát én nevelhetem fel Jacksonnal együtt, de nem panaszkodom, mert együtt vagyunk már hárman, és ez a lényeg. - Én sem terveztem igazság szerint, most meg már mindegy, elméletileg biológiailag lehetetlen. – Nem mintha ezt kérdezte volna bárki, azt sem tudom, miért hozom fel, hogy nem lehet már gyerekem. Egyszerűen csak kibukott. Maya a szemem fénye, és egyébként is kijár neki a dupla adag szeretet, lévén jó ideig nélkülöznie kellett, mármint az enyémet, kapott helyette mástól, ez tiszta sor, de attól még az nem az édesanyja volt, egyik sem. - Szoktunk, persze, úgy nagyjából ötször egy héten, legalább. A nagy kedvenc a Jégvarázs, már Maya részéről, én nem is tudom, a legújabb kedvencem a Zootropolis. Vágom, hogy csak a témát tereled egyébként, ügyes trükk, és örök hálám, de ha lesz ilyen még, könyörgöm, hagyd otthon a méheket. – Különösképpen nem gondolom magam ijedős csajnak, de a méhektől a frász kerülget, kész szerencse, hogy allergiás legalább nem vagyok rájuk, az lenne csak a tömör gyönyör. - Elég hamar, a húst mondjuk ki lehet szárítani, de jobb minél frissebben felhasználni őket. – Azt nem is ragozom, hogy élő példányról kell, máskülönben rohadt könnyű dolgunk lenne. Ki tudja, talán a halálukkal elillan belőlük az a plusz, ami farkassá teszi őket. - Szóval én ezt rögvest fel fogom használni a következő vizsgámnál, már hogyha kellő közelségben van, ha nem, akkor megy a közösbe, és felhasználja valaki más, nekem meg lesz cserealapom a saját vizsgám idejére. Elméletileg persze a sajáton kellene felhasználni. – Igaz, szerintem ez több, mint ami egy alkalomra kellene, Nicholastól is kaptam anno egy egész ujjat, de az sem volt mind szükséges. - Nem titok igazság szerint, bár csak úgy ne kürtöld tele a várost vele. Azért azt nem szeretném, hogy mindenki tisztában legyen a fejlődésem tényével. – Nem igazán biztonságos szerintem, mert bár alapvetően nincs bajom a farkasokkal, de sosem lehet tudni, mikor jut olyan fülébe, aki visszaélhet az információval. - Akkor ez valami különös fétis lehet nálad. Vagy van valami a darázscsípésben, ami ilyenkor szükséges? – Érdeklődöm meg kíváncsian, nem vagyok biológus, és tényleg ki lehet velük kergetni a világból, de attól még érdekel, mi is velük pontosan a helyzet. - Nem, egyelőre még kezdeti stádiumban van minden elképzelésem, de azt hiszem, túl nagyban álmodom. Szívesebben találnám meg a rák ellenszerét, minthogy ránctalanító krémeket készítsek, de hát valljuk be, erre túl sok esélyem azért nincsen. – Merjünk nagyot álmodni, szokták mondani, de ennyit azért mégsem kéne. Mindenesetre azt értékelem, hogy szívesen segítene, igazán jószándékú farkas, ezt mindenképpen tisztelem benne. - Azt gondoltam. Remélem, azért eléred vele, amit szeretnél. – Én tényleg szurkolok, hisz a maga kifacsart módján ugyan, de jót akar, és ez értékelendő. A darázscsípés komoly dolog, a mai világban, amikor annyian allergiások rá, kéne valami igazán áttörő, hogy ne kelljen félni a végzetes eredménytől. - Az egész fura lehet egyébként, de az biztos, hogy nagyon értékesek az ilyen főzetek. Bár nem gyógyítónak mentem, de ezt az utat szeretném minél inkább megismerni, illik a szakmámhoz is. – Ugyan az egyetemet apám miatt végeztem el, de szeretem csinálni, hozzám nőtt a gyógyszerész szakma, és egyébként sem keresnék ilyen jól ennyi munkával máshogy. Mostanra már közel sem olyan gyatra a fizetésem, mint mikor idejöttem, igaz, ehhez apámnak rá kellett jönnie, hogy nem csak kirakati elem vagyok, hanem valóban jól csinálom. - Ezek szerint van valami piócából származó cucc is a krémedben? – Máskülönben miért ez jutott volna eszébe? Mindenesetre, hogyha van, akkor az elég undi, és inkább nem akarok belegondolni. Azt hiszem, túlságosan finnyás vagyok, ha rovarokról, csúszómászokról van szó, minden ami nyálkás és zümmög… Ahh, kirázott még a hideg is tőle. - Túlélem, ne aggódj, kicsit sokkolt, az igaz, de megérte. – Esszenciával a birtokomban már azért szebb a világ, legalább nem kell már azon agyalnom, honnan is fogok szerezni, mert már túlvagyok a dolgon. Még némi csiszolgatás ráfér a tudásomra, de onnantól kezdve természetesen már mehet a menet. Alig várom, bár attól még sokkal erősebb nem leszek, az igazi erőnk a korral nemesedik, mint a jó bor, de senki sem akadályozhat meg abban, hogy minél jobban ismerjem a kiválasztott területet, és ráadásként már szeretném elhagyni azt a kettest a mágus elől. Jó volna teljes valómban a mágusok közt járni. - Kedves egészségedre! Szólj, ha szükséged lenne plusz gyógyításra, bár gondolom az befolyásolná az eredményt, de azért itt vagyok, ha kellek. – Figyelem, ahogy falatozik, és nyugisabban ücsörgök már én is, kiélvezve a valószínűsíthetően utolsó igazi napsugarakat idén, elvégre hamarosan mindent beborít a fehérség. - Egyébként, ha segítség kell bármi ilyesmiben, esszenciától függetlenül is szólj nyugodtan, mert szívesen besegítek. – Tulajdonképpen ezt bárkivel le tudta volna játszani, de attól még felajánlom, mert a jó ügyekért ugyebár majdhogynem bármit.
- Igen, szoktam, ha megkeresnek. Általában ilyesmiért vagy kisebb szívességért. Tetszik a Nick-féle verzió is. Aki megment egy életet, az megérdemel egy kis anyagot belőlünk. Így még nem nagyon jártam, azt hiszem. - Ó! Ezt sajnálom. Nem fogom édesgetni, de arra gondolok, hogy esetleg ki tudnék dolgozni valami módszert. Nem esszenciából, mert az csak rontana rajta. Vannak sztárklinikák, amiken mindenfélét ígérnek. Nekem nem ez a szakterületem és egy alapos vizsgálat se ártana, úgyhogy itt el is hal a gondolat. - Azt pont láttam is, aranyos. Do you want to build a snowmaaaaan - éneklem a főcímdalt vagy mit viszonylag pontosan és a végén még ki is tartom a hangot jó sokáig, mindezt pedig musicales mozdulatokkal dobom meg. Nem örülök, hogy lebuktam. Naomi szókimondó, olyan állapotba került, hogy nem bírta magában tartani. Azt hiszem, nem segítettem a darázsfóbiáján. - Jó, legközelebb nem ehhez kérlek fel asszisztensnek. A félelemmel meg lehet küzdeni, de szegénynek ez olyan gyötrelem, hogy nem erőltetem. - Tudod, tök jó érzés, hogy kis túlzással a húsomból lesz a varázslat. Tiszta ókori feeling, emberáldozat vagy állatáldozat, ahogy vesszük. Olyan korokban én se éltem, úgyhogy csak könyvekből meg filmekből ismerem. Gyermeki lelkesedést láthat. Tényleg erre szoktam gondolni. Régóta élek farkasként, megszoktam, már rutin, de mikor egy kicsit megállok és próbálok régi fejjel, emberi ésszel nézni erre a világra, elfog az izgalom. Bámulatos, hogy mi lettem és kik közé kerültem! - Oké, nem fogom kiragasztani egy óriásplakátra - szólok egy nevetéssel befejezve. Ha nem Naomiról lenne szó, hanem valamelyik falkatársamról, poén lenne kiírni, hogy húst árul darázzsal csípetésért. Valakivel egyszer megcsinálom, akármit is kapok utána. Az őrző titkát pedig őrzöm, őszinte bólogatással jelzem, hogy rendben, vettem az adást. - Sokan különösnek látják, ezt is, sok mindennel együtt. Elég speciális egyébként. Bevallom, azzal is szoktam próbálkozni, hogy nem enyhítem, hanem direkt felerősítem a hatását. Egyszer fulladásos állapotig jutottam el, na, az nagyon érdekes volt! Most pedig ugyanúgy lelkesedem, mint az előbb, mikor adakozásról volt szó. Csillan a szemem. Bizony, olyan tüneteket értem el, mint a darázsallergiások. Készültem, volt rá szerem és ugye itt vagyok, nem haltam meg, szóval egy hepienddel zárult a dolog. Később esik le, hogy talán Naomi előtt ezt nem kéne emlegetni. A szám elé teszem a kezem és aggódva nézek rá. - Nem biztos az. Állítólag már létezik is, csak nem sikerült vele meghódítani a piacot. Ezzel sose foglalkoztam, nekem azonnali hatás kellett inkább. A rák olyan megfoghatatlan és bizonytalan, sose tudni biztosra, hogy minden csíráját kiöltük. Nem az a szakterületem és noha nem jó beismerni, nekem is vannak határaim, amiket egyszerűen nem sikerül túllépni. Pedig időm van. - Igen és ilyen csodaszerek néha nekünk is kellenek. Akár életet is menthetnek. A legveszélyesebbek a Vörös Hold idején megejtett balhék, de néha máskor is előfordulnak. Ez nem egy békés város, még most sem. Mi nem vagyunk békés fajta. - Nincs, csak olyan érzés. Mikor szívja valami a bőrödet, húzza és cibálja kifelé. Rajtad volt már pióca? Régen a dokiknál alapfelszerelés volt, persze nem mindenkinél. Én még szerettem is, sőt most is van otthon egy kisebb tenyészetem. Megint nem jót kérdeztem. Érzem Naomi borzongását. Fel kéne már fogni, hogy jelentős különbségek vannak köztünk. Amiről én vállrándítással vagy épp egzaltált állapotban mesélek, benne az megelevenedik és menekülésre késztetné. - Ezt örömmel hallom. Barátságosan mosolygok rá. Ha megint megnéznek egy mesét, talán el is feledkezik majd az egészről. Ebből még lehet egy gyümölcsöző együttműködés, mert az összhang megvan, a szándék adott. Tudok annyi kompromisszumot vállalni, hogy legközelebb nem fullánkos kísérletre hívom. - Eltaláltad, az áthúzná a képletet. Köszi azért, hogy megtennéd. Inkább szenvedek, mert úgy lesz valós a dokumentáció. Trollszorzóval. Meg fincsi hússal. Naomi is kezd megnyugodni, most, hogy már csak süttetjük a hasunkat. - Rendben, lehet, hogy majd kereslek valami lightosabb dolog miatt. Igazából sok segítőm akad, mert Maeve is benne van ilyenekben néha és a Falkában is lelek szakmabelieket. A kis Ryllis-nek például nagyon jó meglátásai vannak és lelkes is. De sosem árt még két kéz. - Ma mi lesz még a program? Dolog van estig vagy hagynak pihenni is? Szó szerint farkaséhes vagyok, egyik hús tűnik el a másik után. Ezek eleve kisebb darabok, könnyen fogyaszthatóak. Pokolian jól esnek! Mint egy pikniken. Szemmel tartom az üveget is. Biztosan áll, nem fog leborulni róla a kő. Ha mégis, akkor le kell vadásznom az összes darazsat. Nem hagynám Naomit rettegni.
- Igen, nagyon aranyos, bár, ha egy héten minden este az a program, már azért nem nevezhető annak. – Azon mindenesetre jót nevetek, hogy mik ki nem derülnek BB-ről, akár musicalekbe is elmehetne, mert igencsak szépen kijön belőle az a hang, én ilyesmivel azért nem próbálkozom, nem tudok rejtett tehetségről magammal kapcsolatban ilyen téren, sőt, szerintem szörnyű hangom van, de erről mélyen hallgatok, egyébként sem nekem jutott eszembe kiereszteni. Még szerencse. - Ezért örök hálám. – Szívesen segítek bármiben, de a darazsaktól nagyon félek, és nem hiszem, hogy ez valaha megváltozna. Valljuk be, a félelmeinket szörnyen nehéz levetkőzni, és egyelőre én nem is találtam okot arra, hogy miért kellene erről lemondanom. - Fogalmam sincs, milyen érzés lehet nektek, részemről elég bizarr, hogy belőletek kellenek bizonyos dolgok a tetoválásokhoz. – Sőt, egyes varázslatokhoz is, de ezt azért nem ragozom, mert jobb, hogyha nem gondolok bele úgy mélyebben, hogy farkas esszencia lapul a bőröm alatt. A bizarr kellőképpen körbeírta, mit gondolok az egészről. Ez nem azt jelenti, hogy idegenkednék a fajtájától, ahhoz is így állnék, ha mondjuk őrző esszencia kéne hozzá, vagy sima emberi. Bár, ha már itt tartunk, semmivel sem furcsább maga a tetoválás puszta ténye, az is idegen anyag a bőr alatt. - Ebbe a saját érdekemben azért nem gondolok bele. Meglepő dolgokat tartasz érdekesnek, az egyszer biztos. – A hideg azért kiráz, de igyekszem nem látványosan rosszul lenni a dologtól, elvégre valljuk be, azért allergiás sokktól megfulladni minden, csak nem leányálom. Brrr. Nem, ebbe tényleg nem gondolok bele. Talán allergiás nem vagyok, de nem is szeretném megtudni. - Ha engem kérdezel, ez sem véletlen. – Távol álljon tőlem, hogy belemenjek egy vitába a gyógyszeripar kapcsán, de tény, hogy még gyógyszerészként is úgy gondolom, nem véletlen, hogy bizonyos betegségekre elméletben nem létezik ellenszer. Ez azonban legyen más problémája, szerencsére senkit sem érint ilyesmi, aki nekem fontos volna, szóval nem reszketek a megoldásért, annyira meg nem vagyok empatikus, hogy az egész világ problémáját a vállamra akarjam venni. - Pióca az nem, nem ugyanaz, de medúzák csíptek már meg. Arról meg én is hallottam, hogy régen gyógyítottak velük. Igaz, ami igaz, engem nem zavar, hogy ez a módi már kiment a divatból. – Nagyon csajos csaj lehetek, de a gondolatától is kiráz a hideg, hogy rám bárki piócákat pakoljon bármilyen címszó alatt. - Szívesen bármikor, valamire legyen jó, hogy képes vagyok ilyesmire. – Úgy összességében eddig nem mondhatnám, hogy olyan sokszor vettem hasznát a gyógyításnak, de egyébként az csak jó, azt jelenti, hogy nem olyan vészterhes időszakot élünk, amikor kénytelen lennék úton-útfélen használni. A Vörös Hold idején nem voltunk a városban, idén nem tudom, hol fogunk tartózkodni, bízom benne, hogy megint kapunk valami tavalyihoz hasonló erős javaslatot a lelépésre, és akkor majd mehetünk is, mintha mi sem lenne természetesebb. Egy részem viszont határozottan úgy gondolja, hogy illene maradnunk, mert mégiscsak kötelességünk… Dilemma, ám minden ilyen alkalommal elég Mayára gondolnom, és már tudom, hogy döntenék. - Szuper, keress nyugodtan, állok rendelkezésre, akkor is, ha éppen nem kell megcsonkítanom cserébe. – Alapvetően is szívesen segítettem volna, de most szükségem volt esszenciára is, következésképpen kénytelen voltam kihasználni a helyzetet. - Pihenni? Ohh, hát fogalmazzunk úgy, hogy egy tíz éves elől nem olyan könnyű meglépni, mint a melóból. Lassan indulnom is kellene érte, aztán övé vagyok délután. – Mint nagyjából mindig. - Persze előtte ezeket még biztonságba kellene helyeznem az egyetemen. – Lapogatom meg az esszenciát tartalmazó táskám oldalát. Ami azt illeti, ezzel azért nem szaladgálnék keresztül-kasul a városon, Mayát meg kiváltképp nem engedném a közelében, még a végén összetör nekem mindent, és süthetem… Ahogy magamban végigvezetem, mennyi dolgom van még, fel is ülök rögvest, mert hirtelen már egyáltalán nem tűnik ráérősnek a helyzetem. - Azt hiszem, jobb ha sietek, különben menthetetlenül rám ragad a mindig elkésős anyuka titulus, szegény Maya meg szívhatja a fogát. Kész szerencse, hogy nincs messze az iskola az egyetemtől. Nagyon szépen köszönök mindent, Balthazar! Tanulságos nap volt! További jó étvágyat, látom, van mit bepótolni! – Mosolyogtam még rá, aztán a vállamra kapva a táskámat indultam is, még be kell verekednem magam a városba, és azért az sem két perc lesz.
//Nagyon szépen köszönöm a játékot! A türelmedet meg még inkább, az esszenciáról nem is beszélve. :* //
- Hangulatjavítóból is megárt a sok, el tudom képzelni. Pár kellemes pillanatot viszont én is okoztam. Örülök, hogy ilyen felszabadultan tud nevetni a rögtönzött előadásomon. Most nem megyek bele, milyen körülmények között tanultam énekelni. Horrorból elég volt neki az a pár éhes darázs. Csak mosolygok, hogy hálás. Ártalmatlanabb dolognak gondoltam mindezt, nem hittem, hogy Naomi ennyire csajosan fog majd ijedezni. Azokat a könnyeket nem akarom újra látni. - Nekünk egyáltalán nem rosszabb, mint bármilyen más sérülés. Bizarr az egész világunk. De én szeretem. Ahogy látom, ő is. Most direkt nem fokozom, hogy ezentúl belőlem is lesz benne valami és ezek szerint Nick-ből is van, meg még ki tudja, milyen farkasokból. Ma sokat kapott, maradjunk inkább a jókedvnél. - Jó, ne is gondolj rá! Sőt ki se mondtam. Nem is élnek darazsak! Elnevetem magam. Nem gúnyosan. Inkább csak próbálom oldani a riadtságát. Már rég egy kő alatt vannak az üvegben, biztos helyen. Csak elképzeli, hogy valaki más fulladozik egy allergiás reakciótól és rosszul lesz? Szegény. Így nehéz lehet élni. Nem mindenki olyan udvarias, mint én. Most, hogy már végeztünk a húsevő kísérlettel. - Ha egyszer mégis úgy alakul, hogy ilyenekre lenne szükség, kereshetsz. Megsúgom, él nálam egy pár. Annyira pedig ismerhet, hogy a higiéniára figyelni szoktam. Kétlem, hogy bárkihez pont ilyenek kellenének, hogy kiszipolyozzák, de na. Én szóltam. Ahogy Naomi is. Ebből még lehet egy hosszantartó együttműködés, egymás kölcsönös kisegítése. Emberileg jól megértjük egymást, a céljaink is hasonlóak. Majd azon kell még finomítanom, hogy mibe vonom bele. Ha egyszer szívesség fog kelleni, megkeresem én és ő is megcsörget, ha úgy van, biztos vagyok benne. Most is megtette és milyen jól tette! - Visszanőne. De nem, ilyen témára van más. Mert a vezető gyógyítónkkal már elég jó a kapcsolatom és beszéltünk is valami hasonlóról. - Sejtem is, hogy a kicsi előveszi az ostort. Hát akkor vegyél egy nagy levegőt, Naomi! Kitartást mindehhez! Én még elleszek itt. Falatozok, végre kiürítem a táskából azt a húst, ami mindig az én gyomromban végzi. Vagy a konyhámban. Az esszenciák sorsa már Naomi dolga, de vigye csak biztonságba őket. Nem azért adtam, hogy valahol kiboruljanak, teljesen jogos a gondolat. Aranyos a lány, ahogy készülődik, észbe kap, hogy megint késésben van. Két falat mögül bólogatok és a hüvelykujjamat felemelve vigyorgok, hogy oké, rendben van. - Fffia, Naomi! Én if mindent! Teli szájjal már csak így hangzik. Integetek még, egy darabig figyelem, ahogy távolodik a retiküljével. Aztán a mellkasomat nézem. Már látni, hogy hat a szer. Segíti az összehúzódást és még kellemesen bizserget is. Estére pár csík marad, reggelre pedig olyan leszek, mint egy újszülött. Egy szőrös újszülött. Az étvágyam nem csökken, hamar végzek a hússal. Felpattanva az első dolgom, hogy mivel az őrző már rég az autópályán van, odamegyek a lekövezett üveghez és finoman felrúgom. Hadd repüljenek a kis segédeim, akik jóllakhattak a húsomból. Mennek is, szana-széjjel. Én pedig utánuk, rohanok az erdőbe. Még egy jó vadászatra szükségem van, a farkasom igényli, ha már így meg lett kínozva.
// Szintén nagyon köszönök mindent, remek volt! :rendeer: //
Alig látszott egy vékony ív a Hold sarlójából, s mint annyiszor, most is nyugodtabbnak éreztem magam ezen fázisában. Segítségemre volt türelemben, amelyet a négy évszázad alatt kénytelen voltam elsajátítani. Várakozás. Olyan kiváltságnak tűnt ez helyzetünk ismeretében, ami miatt már-már szégyellnem kellett volna magamat. A hólepte tisztást szemléltem egy sziklán üldögélve, szinte belefagytam magam is a téli tájba. Az árulókat vártam én, a legnagyobb és fajtánk tekintetében az első áruló. Fanyar humora, iróniája van az életnek, annyi biztos. Vagy megint Atyáink űznek időt elütő játékot... nem, sajnálatos módon bármennyire szeretnék rájuk testálni számtalan csorbát, mindez egy kisgyerek értetlenkedő kifogása lenne. Hibáztam, ahogy ők ketten is, hát kockáztatunk nem sokára mindhárman, s talán csak az ősök szellemei a tudói annak, mi lesz mindebből, mert ők lássák lelkem: én nem tudom. Az eget kémleltem, mintha az bármire is választ adhatna, ám ha meditálásaim során nem álltam elő faggatással, úgy ezúttal sem fogok. Akkor fordítottam el tekintetemet a csillagok közt meghúzódó Holdról, amikor megéreztem leszármazottaim energiáit. Nem keltem fel üdvözlésükre, semmiféle mozdulat megkezdésébe se feszültek bele izmaim. Szinte békés voltam, csupán szemlélésre bocsájtott energiáim súgták ugyanazt, amit évszázadokon át, szüntelen fáradhatatlansággal: lényem mélyéből fakadó haragot, hevességet, agressziót, sajátos törődéssel és alázattal. Születésemtől fogva harcosnak neveltek, s ez, valamint az inuitok büszkesége mit sem kopott bennem. - Örülök, hogy nem futamodtatok meg - szóltam üdvözlés helyett, tekintetemet közöttük járatva, mígnem pillantásom a hímen állapodott meg. - Egyetlen kérdéssel készültem hozzád, Germán. - Továbbra sem voltam hajlandó felvett nevén szólítani, azon egyszerű - s lássuk be, arrogáns - oknál fogva, hogy azt nem én adtam neki. - Melyikhez ragaszkodsz jobban: nőstényedhez, vagy farkasodhoz? Jól fontold meg válaszod. Mert most nem a bajkeverő kóbor előtt álltok, egyetlen pillanatig sem ködösíti látásotokat a kényszer szülte álca. Most én állok veletek szemben: Sangilak, a Legerősebb.
Mit ne mondjak, nem volt felhőtlen a hangulat a kocsiban ahogy kifelé haladtunk a városból. A bétától tömör, lényegre törő utasítást kaptunk mindketten párommal, hogy kérdezni nem volt kedvem, nemhogy ellenkezni. Elmémbe egyre csak a nagydarab, ősi farkas szavai kúsztak be, ahogy az elsuhanó épületeket figyeltem az anyósülésen foglalva helyet. Találkozunk még. - Mondta, s mindez kellemetlenül borzolta a pihéket tarkómon jelenleg. Édes méreg; talán fogalma se volt róla akkor, hogy ezt csepegtetett belém. Félelem nem szennyezte energiáimat, s a féltés, mit éreztem, mélyen lapult meg pajzsom mögött. Nem éreztem úgy, hogy jogom lenne hozzá, kimutatni pedig gyengeség. Én nem törődök! Anne halála óta nem... hisz megfogadtam. Óvatosan siklik pillantásom kedvesemre, ahogy elérve az erdősávot lassít a kocsival. Tekintetem kérdő, de nem szólok. Ha mozdul, hogy kiszálljon a négykerekűből, úgy mozdulok én is. Némaságom nem vezeklés árulásomért, inkább annak ténye, hogy nem szeretném tovább rontani a kettőnk közötti frontvonalas helyzetet. Elég nagy szarban vagyunk az nélkül is jelenleg. Találkozunk még... - Merda! Mellette haladok, egy fél lépéssel maradva csupán le, hiszen ő az, ki tisztában van vele, egészen pontosan merrefelé is tartunk. Ő lesz talán az is, aki a haragos energiákat megérzi, fent lévén pajzsom, ugyanakkor a szikár termetű alakot, ha akarnám, se tudnám összetéveszteni mással. - Nem szokásunk. - Jegyzem meg csendes határozottsággal "üdvözlésére", oly közönnyel, mit gyerekes feleselésnek titulálhatna bárki könnyedén, ki csak egy kicsit is kevéssé ismer. Az ősivel szemközt, párom mellett álltam meg, s hacsak a kedves el nem lépett, ott is maradtam, néma tanújaként egyelőre az eseményeknek. Épp csak lesütöm tekintetemet a Calebhez intézett kérdés hallatán, állkapcsom finoman feszül meg. Tehetnék megjegyzést, befolyásolhatnám, de mit érnék el vele? Nem az én és nem is a kettőnk döntése kell a nagyra nőttnek, csupán az övé. Akkor is, ha számomra oly egyértelmű az, átgondolnia sem kellene igazán.
Nem sokat beszéltem. A kocsi görcsösen hömpölygött alattunk, tekintetem pedig egyszer sem érintette párom vonásait. Látszólag sem volt ínyemre a dolog, mitől is lett volna? Szótlan némaságomat végül a lassuló kerekek, a fék puha csusszanása oldotta fel. - Itt. - jelzem törhetetlen márványossággal hangomban, ahogy egyik lábamat követi a másik, és már nem kis termetemmel magasodom az autó mellett. Fejem biccent, int, hogy merre visz tovább az út, csak tudnám, hogy minek. Bőröm alatt ütemesen ver az ér; nincs izgalom, nincs félsz... cseppnyi adrenalin az, mi lüktetésre kelti hámszövetjeimet. Keserű a távolsága, nem szeretem, ha ennyi lélegzet is elfér köztünk. De érzem a benne dúló energiákat, még, ha pajzsa jócskán le is szorít belőle. Hogy nem lesz baj, azt nem garantálom, de nyugtatón - nem mintha igényelné - fogok rá ujjaira, ezzel is fogyasztva a köztünk feszengő távon. Sangilak jelenléte erősen vesz körbe, a szaga meg már fél kilóméterrel ezelőtt az orromba kúszott. Nem, mintha menekülni akarnék, nem szoktam. De kurvára nem fűlik a vele való randihoz a fogam. Csak a számat húzom el flegmán, fanyarul, szavai hallatán. Kedvesem már így is lereagálta azt, amit kell. Ennél többet hirtelen ne várjon. Ellenben, ahogy sötét tekintete az enyémbe vág, tartom azt, sőt... követem. Még akkor sem ejtek pislogást kettőnk retinája közé, mikor a nekem intézett szavak dobhártyámba égnek. Nem vagyok a szavak embere, sosem voltam, és sosem leszek. De a kérdés, már alapjaiban sem tetszik, főleg úgy nem, hogy ezt pont ő teszi fel. - Az attól függ, mi jár érte. De, történetesen ez a kettő, nem igen "létezik" egymás nélkül. - farkas vérem átka, hogy bestiám választottja nélkül nem igazán boldogulok, vagy érzem magam egésznek. Ha őt veszi el, úgy én maradok nyomorék. Ha engem... azt csak Hart tudja igazán. - Egyaránt ragaszkodom. Ebben nincs választási lehetőség. Birtoklom a véred, szeretem. Kétség kívül úgy gondolom, hogy letettem mindent az asztalra ezzel kapcsolatban. Másfelől... Ha a nőstényem kell, akkor azzal együtt én is elveszek. Mert csak akkor adom át, ha előbb engem ölsz meg. - nem rebbennek íriszeim, csupán bestiám borostyánja villan elő fekete tekintetem alól. Bármit is akar, bármi is jár a fejében, jobban jár, ha az én életemet oltja ki; vagy az én farkasomat veszi el. Mert mindkettő az enyém. És Caleb nem híres arról, hogy csak úgy adni képes.
Bevallom, megfordult fejemben, hogy egyik-másik testvéremet megkérdezzem, mit tennének helyemben? A módszert és az utat, amit Ohanzee és megannyi hajdan volt Kölyköm esetében választottam a megélt évszázadok után már értelmetlennek tartom. Ráadásul a páros esetében nem űz elvakult harag, ahogy annak idején, eme esetet össze se lehet hasonlítani sok másikkal. A nosztalgia az árulás csomópontjában kimerül. A hím engem, a nőstény őt, én a Teremtőmet anno... mintha erőnkkel hibáink is örökletesek volnának - nagyon remélem, hogy nem így van. Kérdésemre egyenes, egyszerű, mondhatni egyetlen szóban megadott feleletet várok, mégis hosszabb kifejtés a jussom. Kedvem lett volna belefojtani a szót, mégsem teszem, s mikor rájövök, hogy miért, tudom, sokan kinevetnének érte. Hagyom, hadd feleljen, ahogy neki tetszik, mert ezzel is feltárja magát, engem pedig érdekel. Valójában önmagamat is büntetem: tudni akarom, mit fogok tönkretenni, hogy mit zúzok porrá markommal. Pusztítok, mert ehhez értek a legjobban, az építés pedig vagy létrejön, vagy harag települ a romokra. Én ítélek, de az idő fogja megmutatni, az eredményt. Utolsó szavaira elmosolyodtam. - Nem te döntesz - mondtam halkan. - Én vagyok a Legerősebb, az én leszármazottaim vagytok... tökéletesen tehetetlenek ellenem. Ha úgy döntök, ő meghal, te pedig addig élsz, míg meg nem engedem, hogy belehalj az elvesztésébe, vagy fordítva. - Már nem mosolyogtam. - Igazságtalan, hogy valakinek ekkora hatalom adatik meg mások felett - nekünk felettük, Atyáinknak felettünk -, de mindennek ára van. Az egyenlőtlenségnek, az arroganciának, a jó szívnek, a bátorságnak, a menekülésnek, az ítélkezésnek - oda és vissza. Nincs időm magyarázni, nincs időm tanítani, nincs időm azzá válnom, akinek a kezdetektől szántak. Bánom, mégis örülök, mert eddig vérvonalam minden tagja kiérdemelten, erejére támaszkodva élte meg adott korát, a maguk átkozott, megátalkodott módján. Büszke vagyok - rád is, Germán -, de döntöttem és ez ugyanúgy áldás, mint átok, büntetés és kegy. Ha valaha addig jutunk, remélem odaátról látni fogom, miképp cseng le benned végül ez a nap. Alakot váltok, gyorsabban, mint a gondolat, s mire bármelyikük mozdulhatna, már a nősténynél termek. Ha a hím eddigre felocsúd és próbálkozik, erőmmel vonom körbe, tehetetlenségre kárhoztatva ahogy magamhoz hívom fizikai erejét, hogy moccanni se tudjon. A vállánál kapom agyaraim közé a nőt és viszem a földre, szorításom biztos, tiltakozzon bármennyire, s a még a halál képével riogatja magát, úgy hamar eloszlatom ezt. Pontosan akkor, amikor megragadom a benne élő farkast, kérlelhetetlen erővel tépve ki belőle, hogy egy pillanatra csak az üresség legyen társa. Csak egy pillanatra... mert utána zúgó árként érkezik a karmazsin szemű szörnyetegtől való, akaratosan, birtoklón, mintha kezdettől fogva őt illette volna e hely, melyről gyengébb társát, a forrástól távolabb eső utódomat elűztem. Több, mint négy évszázada, hogy Kölykömmé fogadtam valakit, az élmény megfakult emlékeket idéz fel, amiket hamar elkergetek, miközben ellépek a nősténytől, teret engedve neki. Megrázom magam, lenyalom pofámról a kevés vért, ami az átharapás során került oda. ~ Amikor visszatérsz a falkádhoz ~ küldtem szavaimat a hím elméjébe részvétlen tárgyilagossággal ~, azt fogod nekik mondani, hogy belém botlottatok. Nőstényed megöltem, de te gondoskodtál róla, hogy soha többé ne háborgassam egyikőtöket sem. ~ Mert így van. ~ Ő nem térhet vissza, többé nem láthatod. Hogy mindezek után mit tervezek vele, az csak a nőstényre tartozik, bár úgy hiszem, vannak sejtései. Ahogy azt sem teszem hozzá, hogy a láthatási tilalom nagy eséllyel csupán az én életem végéig fog tartani, ám egyikük sem gyermek, hogy pesztráljam őket. ~ Most menj ~ küldöm útjára, bár úgy hiszem, naiv vagyok, ha azt gondolom, hogy csak úgy eloldalog.
Halk sóhaj, mit megengedek magamnak párom válaszának kezdetén. Halk sóhaj, s egy gondolatban tett ígéret, hogy ezért még megfejelem, ha magunk leszünk. - De úgy ül el minden harcias kedvem, ahogy mondandójában halad tovább. Kissé talán még el is kerekedik pillantásom, ahogy felé tekintek, őszinte rácsodálkozással. - Hisz most értettem csak meg igazán, miért maradt, hogy miért jött egyáltalán vissza hozzám, évek és kilométerek távlatából. Nem érdemlem meg, tudom, s azt is, hogy abból jól még senki nem jött ki, hogy megszerettette magát velem, mégis önző mód birtokolni vágyom, magaménak tudni ezt a fajta ragaszkodást. Elmerülni benne, kapaszkodót lelni nála kétes pillanatban. Sokat várok el, tudom jól, főleg egy olyan hímtől, ki maga is birtokolni vágyik, mégis, azt hiszem, talán sose láttam még - mióta körülbelül egy éve visszaette a fene - ily tisztán őt, a szándékait és az ittlétének miértjét, mint ezekben a pillanatokban. Szólnék, de Sangilak hangja hamarább parancsol teret magának a párom szavait követő csendben. Közelebb húzódok hát Calebhez, hogy fizikálisan is közvetlen mellőle, kezem a kezéből szakítsa el...
Father tell me, we get what we deserve Oh we get what we deserve [...]
Szinte simogatóan ölel magához a fagyosan jeges föld a megtermett hím agyarainak szorításához képest, amivel földre ránt, s bár tiltakozó minden mozdulatom a helyzet ellen, hang nem hagyja el ajkaimat, fájdalomtól torz vonásaim árulkodnak róla csupán, hogy támadóm állkapcsa nem épp egészséges módon "öleli" kulcscsontomat, vállamat. Zsenge pajzsom rég a múlté, energiáim keserédesen kapnak párjáéi közé, kétségbeesett ragaszkodással - még egyszer, utoljára. Mintha otthagyhatnék magamból örökre egy aprócska darabot nála, megőrzésre. Magamból és nem abból a... haragos szélviharból, nyugtalanul kavargó feketeségből, mi helyére érkezik, s minek örvénylő hevességétől azt hiszem, menten elhányom magam. Roppant stílusos lenne, mondhatom. Csak haragunk egy, csak azon osztozunk az újjal, még ha nem is egyazon célpont felé mutat.
Alig enged a szorításán a termetes farkas, már talpon vagyok, visz önnön keserűségem és az újkeletű energiák lendülete, hogy majdnem orra is bukom. Caleb vállait ölelve vetem karjai közé magam, arcomat nyakához, füléhez fúrva. Ha nem tol el, taszajt messzire magától, talán közelségem kellőképp leköti, hogy ne akarjon kapásból az ősi farkas torkának ugrani. Azt észre sem veszem, mennyire remegek az idegtől mindeközben. ~ Megoldjuk, oké? Majd valahogy... megoldjuk ezt. Megszökök vagy nem tudom, csak-csak mond el a falkának, amit kért. Úgyis érezni fogják rajtad, hogy hazudsz és nem igaz. És vigyázz magadra. Meg Duncanre. Ne csináljatok semmi hülyeséget. Én... Elmondhatatlanul szeretlek, ugye tudod? ~ Költői a kérdés, azt hiszem, nem is ezt szerettem volna feltenni, hanem, hogy ugye, ez nem változtat semmin? Ugye erősebbek vagyunk még ennél is? Mi ketten, együtt. - Félek a választól, egy részem pontosan sejti, ezért sem hangzik el elméjében a kérdés. Ironikus, nem? Hogy az ember ahhoz húz a végtelennek tetsző viharban, ami biztonságot jelent számára, s lám, most még abban se lehetek teljes mértékig biztos, mert elvette tőlünk egy felettünk álló, magasabb akarat.
Nem csókolom, nem mélyítve a sebet kettősünk létén, ellépek csupán tőle, alig egyetlen lépésnyit távolodva vele szemközt. "Menj." - Küldi az ősi farkas. "Találkozunk még." - formálják mellé némán ajkaim.
Rothadt ízű nyál fut a számba, ahogy arról beszél ki ő, és miként foglalja el helyét ott, ahol. Az életben. Eltaszítom a szavait, nem reagálok, nem akarok. Nem érdemli, hogy arroganciájára bármit is feleljek. Egyébként sem tenném, de sejtem; nem is várja. És miként ezen gondolat siet, úgy kap el engem is a lendület, amivel ő már kitépi ujjaim közül nőstényem, és testének esik. Robbannék, szabadjára küldve farkasom; torkának, hogy tépje, szabdalja, szívét ketté harapva... De elvész; a korcs való vág képen, ahogy mozzanatlan vagyok kénytelen végig nézni mindazt, amit tesz. Vele. Felbőgnék - bestiám hangján zengne át az erdő; de némaság szárad torkomra. Csak a düh marcangol, elevenen emészt fel, miként nőstényem hűlt helyére költözik az ében. Fájón omlik rám a valóság szőtte tudat; erősebb e kín, mint bármi valaha. Ha képes lennék felfogni, bizton tudnám: hogy ilyen, mikor a szív meghasad, s darabjaiban reccsen szerteszét. Ajkamon még mindig tapaszként ragad a szó, az üvöltés árnya kísért. Mozdulni kívánnék, ölni, pusztítani; de hasztalan vagyok, önmagam szobra, miként ő végez... Bevégez. Láncaim már nem fognak, nem szorítja torkom energiaörvénye. - Minden vagy... csak az nem, akinek érzed magad! - csikordul fogam alól a szó; rothadás, egy termetes senki, aki máshoz nem ért, mint önzőn létezni. Az őrület forral hát bennem mérget, miként már ostromolnám, szaggatnám, akármiként is végződjek. De lendületemet Ő taszítja meg, ahogy vállamnál zuhan karjaimba. Íriszeim alól kiszökik a köd, tekintetem ezúton az Övé. Szüntelen, mintha a Dög, itt mellettünk nem is létezne. Mintha sosem létezett volna... Hangja birtokol, belém ég, miként én elveszek a jeges tekintet mélyén. Érzem, ahogy remeg, ahogy forró vére mellkasomat mossa át. Bár, az én szívem ne járna ily heves táncot, mint amit lejt. Könnyebb volna, egyszerűbb. Ha nem tanultam volna meg: szeretni. ~ Sosem gondoltam másként. ~ felelek ekképp, minden könnyfakasztó maszlag nélkül; hisz ismer. Nem az én stílusom. Mégis, szavaim mindent elmondanak, mindent, amit csak hallani kíván. Felperzsel a meddig tart, a hova még(?). A kétely szülte átkos pokol, mi lelkembe mélyeszti vaskos karmait. De szólni többet nem bírok, az elengedés pedig még nehezebb, mint azt sejteni mertem valaha. Felpillantok. Kedvesem halovány lénye mögé vezetem fókuszom; az idegen farkast szándékosan zárva el bestiám elől. Úgy is érzi... úgyis meghasadt egy azon perccel, mikor nősténye a semmibe veszett. - Rábaszol erre még. - villantom belé borostyán tekintetem; nincs bájcsevej, nincs semmi, számomra ő: egy rossz vicc, az ősök szégyene, amit sajnos hordanom kell. És többet nem is adok - magamból, magamtól -, neki semmiképp. Helyette "Valaha-volt" kedvesem ölelésén engedek, ahogy ő ellép, elszakad. Véget ér. Még egy utolsót, egy parányit lopok el tekintete mélyéről, mígnem vállból fordulok el, majd robbanok szét, ahogy négy vaskos manccsal érkezem meg a talajra. Fagyos, rideg. Miként a szívem is...
***
Órákat loholok. Dühöngve, zúzva, törve, mindent, amit érek. Rombolok, mint egy rossz kamasz, a fájdalmam vesz irányítása alá. Mozgat, őröl, velem lüktet. Mint a hurrikán... Egyszemélyes természeti csapás, amit képviselek, aki vagyok. Már magam sem tudom. Csak arra ocsúdok, hogy hosszas idő után először vonyítok a dúsfényű, telt holdra.
Fáradt vagyok; túl hideg a szél... túl hideg lett a lét.
Eddig csak Sakari kedvteléséből fakadó olvasmány képében jutott nekem szerelmi dráma - s itt állva, már bizton tudtam, miért nem lobbant bennem az érdeklődés szikrája. Nagyot sóhajtottam, magamon messze túlmutató türelmet gyakorolva. Nagylelkűségemet kizárólag korom és halálom közeledtének rovására írom. ~ Semmit sem tudsz, Germán ~ mondtam, s valóban így volt. Az, amit ő látott belőlem egy porszem az egészből, így sértett, gyermeki fröcsögése lepereg rólam. Azt minden esetre már nem hiszem, hogy valaha is megérti ezt az egészet, ami cseppet sem baj. Legyen csak dühös, gyűlöljön nyugodtan. A hangnem és a fenyegetés az egyetlen, ami karmazsinvörös tekintetembe árnyékokat rajzol, finoman felborzolja szürke bundával borított hátam. ~ Van még mit elvennem tőled, nem bölcs kísérteni a sorsot és jártatni a szád ott, ahol rég hallgatnod kéne. ~ Energiáim felkorhadnak és az övébe marnak, nem engedve teret a bestiának. Kushadásra ítélem, ha ennyire el akarta érni, hát tessék, itt a megaláztatás - a kényszerű emlékeztető: akár tetszik, akár nem, az én vérem. ~ Jegyezd meg, ami most árulásod jussa lett, mert ha még valakinek beszélsz rólam, csak egynek... a porban kúszva fogsz rimánkodni, hogy inkább öljelek meg. Hordd el magad. ~ Végeztünk egymással. Legalábbis őszintén reméltem, hogy képes lesz cserfességét visszafogni. Amíg lehetett, energiáim hosszan elkísérték és nem engedték alakot váltani, és csak miután elenyészett az utolsó, dühös foszlány is, fordultam újsütetű Kölyköm felé. ~ Az ő érdekében is mondom, hogy miután én már nem leszek, se keresd. Mindketten jobban jártok úgy. ~ A nagybetűs szerelem csupa ostobaságot hoz magával. ~ Gyere. Kevés az időnk és sok a tanulnivalód.
Már közel két hónapja, hogy nem jelentkeztem Hannah-nál. Emlékszem, április első hetében volt, hogy megbeszéltünk egy találkozót, de egész egyszerűen megfeledkeztem róla, annyira összejöttek akkor a dolgok apával, meg úgy ezzel az egésszel kapcsolatosan. Azóta túl vagyunk már a nehezén, legalábbis élek! És erre igazság szerint egyáltalán nem számítottam. Még mindig érzem azt a hűvös, bizsergető érzést a nyakamon és a mellkasomon, a szívem tájékán, ott, ahol a penge a bőrömbe mart és fogalmam sincsen, elmúlik-e az érzés valaha. Hogy miért nem jöttem hamarabb? Mert nekem is rohadt sok idő volt, mire feldolgoztam, hogy élek! Nem túl kellemes, hogy több hónapon keresztül próbálod elfogadni, hogy meg fogsz halni, aztán amikor sikerült feldolgoznod a dolgot, akkor meg kiderül, hogy mégse. Örülök, persze, hogy örülök, te jó ég, mennyire! De nem rohanhatok lélekszakadva azokhoz, akik fontosak nekem, hogy a karjaikba ugorva meséljem el, hogy mi történt velem. És ha engem kérdeztek, talán ez a legnehezebb ebben az egész kialakult helyzetben, hogy nem nagyon mesélhetek róla senkinek. Most mégis itt vagyok. Mert megkedveltem a lányt, mert tök jók voltak a találkozóink, amikor kirándultunk az erdőben, vagy amikor sétáltunk a városban, vagy csak szimplán beültünk valahova, vagy a jó idő beköszöntével kiültünk valahova. Szerettem a társaságában időzni, mert szükségem volt a pozitív világszemléletére és arra, hogy poénkodhattam vele. Ezért is éreztem magam rohadt szarul, hogy majdnem két hónapra eltűntem, minden szó nélkül. Most viszont már nincs tervben, hogy megint felszívódjak és úgy érzem tartozom neki legalább egy bocsánatkéréssel és azzal, hogy megpróbáljam helyrehozni a dolgokat. Azzal nem foglalkoztam, mit mondok neki, hogy milyen hazugsággal kell majd szegényt traktálnom, most fontosabb volt, hogy ne küldjön el egyből, vagy vágjon a fejemhez megint valamit. Könnyű volt kideríteni, hol lakik, a farmot sem volt nehéz megtalálni. A bringámat a kerítés mellé támasztottam, csakhogy ekkor több kutya is megjelent, én pedig ijedtemben hátrébb lépve természetesen megbotlottam a tulajdon lábamban és fenékre csücsültem. - Basszus - csúszott ki a számon, grimasz szaladt a képemre, mert beütöttem a fenekem, az pedig sosem kellemes. Már éppen kezdtem volna feltápászkodni, amikor észrevettem, hogy a verandán is ül egy kutya. Na ez az igazán basszus! Meg az, ahogyan néz a szemeivel. Hozzá párosul a kerítés mögött ugató ebek csodálatos háttérzaja, de tényleg eltörpül amellett, ahogyan farkasszemet nézek azzal a másikkal ott. - Jó kutya, okos kutya... - motyogtam, miközben rákjárásban próbáltam hátrálni kicsit, folyamatosan szemmel tartva a kutyát. Azzal viszont nem számoltam, mit fogok csinálni, amikor megmozdul a kutya és egyenesen felém indul el... Csak lefagyva néztem és vártam, ahogyan szaladt és magamban azért imádkoztam, bár csapna belé egy villám, vagy lépne gödörbe útközben és törné ki a lábát.. Az eszembe sem jutott, hogy a nagy kutyacsaholásra talán előjöhetnek a lakók, vagy nem is hozzám fut a kutya, a parás helyzetben nem tud logikusan gondolkodni az ember!
Mosolyogva köszöntem el Noah-tól, amikor June-nal a városba indultak, megkérdeztek engem is többször, hogy biztosan nem akarok-e velük menni, de semmi kedvem nem volt a városban sétálgatni, vagy éppen figyelni azt, ahogyan a játszótéren játszik a többiekkel. Bár volt egy olyan sejtésem, hogy ma se fogják elkerülni a tűzoltóságot se, hiszen az unokaöcsém még mindig odáig volt értük és az szeretett volna lenni, ha egyszer megnő. Még mindig kicsit lehangolt voltam a bátyámmal való veszekedés óta, hiszen sose estünk még ennyire egymásnak, de mintha most hirtelen minden megváltozott volna, vagy kicsit talán meg is rémültem volna? Szeretném, ha boldog lenne, de akkor is az egész annyira fura volt, ahogyan azt se tudtam igazán elfogadni, hogy meg akarja szabni teljesen, hogy mit csináljak. Azzal is tisztában vagyok, hogy veszélyes az erdő, nem is kicsit, de akkor se éreztem, hogy jogos lenne az, hogy ennyire kiakadt. Délelőtt inkább kicsit meg is szöktem, hiszen a lovaglás mindig is jót tett, picit kiszelőztethettem a fejemet és még a temetőbe is vittem friss virágokat anyáék sírjára, hiszen egyre inkább hiányoztak és ők biztosan tudtak volna mondani valamit arra, hogy miként is lehetne helyre hozni az egész testvéri viszonyt. Sok olyan dolgot vágtam Nate fejéhez azon az estén, amit nem gondoltam komolyan és tényleg nem értettem, hogy miként fordulhattam ki annyira önmagamból. Annyira nem én voltam az, ahogyan visszagondoltam rá, de mintha valami eltört volna azon estén mélyen legbelül és minden hirtelen a felszínre tört volna. Olyan dolgok is, amikről nem is tudtam. Ahogyan vélhetően az se sokat dobott a kedvemen, hogy Jason is eltűnt. Amennyire bosszantott az első találkozásaink alkalmával, annál inkább megkedveltem és szerettem vele együtt lógni. Jókat tudtunk beszélgetni, vagy éppen hülyéskedni is. Főleg, hogy mostanában mindenkit lefoglalt a suli, vagy éppen az, hogy a barátaim össze-vissza utaztak a szüleik miatt, így pedig egyre kevesebb időt is tudtunk együtt tölteni. És akkor mellé jött még ez a családi veszekedés is. Csak tudnám, hogy minek kell ennyire belemenni már most a statisztikába. Idegesen löktem arrébb a könyvet, amikor már a kutyák legalább öt perce ugattak úgy, mintha most akarna valaki betörni a birtokra. Így tanuljon az ember, hogy még azt se hagyják neki, hogy hallja a saját gondolatait? Meg egyébként is ez volt az egyetlen tantárgy, amiből igazán oda kell tennem magam, ha kitűnőt akarok évvégén kapni, de valahogy már ez se tudott lázba hozni. Lassan indultam el a terasz felé, hogy megnézzem mi a franc folyik itt, amikor is a teraszon heverő legújabb kutya úgy kezdett el futni, mintha ágyúból lőtték volna ki. Sietve léptem ki, hogy megnézem kit akarnak szétszedni ennyire és amikor megláttam a rákmenésben hátráló Jasont, akkor akaratlanul is elnevettem magam, de végül sietve rendeztem arcvonásaimat. Még egy pillanatra az is megfordul a fejemben, hogy hagyom hadd ugassák, akkor talán elmegy. Megérdemelné, hogy legutóbb úgy átvert és két hónapja még egy üzenetet se írt, hogy csak úgy nem jelent meg. Amikor viszont megláttam azt, hogy mekkora lendülettel rohan a kutya és félő volt, hogy esetleg a kapu is sérülni fog – netán kijutnak a kutyák -, akkor sietve léptem le teraszról és ordítottam el magam. - Pluto, állj! Azt mondtam, hogy állj! – egyre határozottabban csendült a hangom, mire sietve fékezett le. Remek, kiderült, hogy Pluto igazi vérmes házőrző tud lenni. Noah, tényleg remek nevet választottál neki. A többi kutya még kicsit ugatott, de ahogyan egyre közelebb értem hozzájuk úgy vettek kicsit vissza. - Elég legyen! – adtam ki az újabb utasítás, mire az összes hirtelen abbahagyta az ugatást, majd pedig a terasz irányába mutattam, mire hatból öt el is indult vissza a helyére, de a hozzám legközelebb álló ott maradt a lábam mellett, mint aki kész arra, hogy megvédjen, ha szükséges. - Csak nem kiolvadtál a hóból? – kérdeztem meg tőle a kapun túlról, miközben lassan összefontam a karomat magam előtt. Kíváncsian fürkésztem, mert nem hittem volna, hogy ennyire megijedt a kutyáktól. Bár nem csoda, hiszen nem éppen kedves fogadtatást kapott tőlük. – Mit szeretnél? Netán elromlott a biciklid? A másik farmon szerintem nagyobb szerencsével jársz, ha segítség kell! Vagy inkább a mentőket hívjam? – hiába örült egy részem annak, hogy újra látom őt, attól még nem feledtem el azt a pocsék érzést, hogy milyen volt egyedül ülni ott és várni, hátha megjelenik, de semmi se. Mintha betemette volna őt a lavina és most, hogy a hó már olvadozik hirtelen előkerült.
Már a kezem emeltem az arcom elé, ösztönös védekező mozdulat gyanánt, amikor felharsant egy hang. Úgy kukucskáltam ki a karjaim mögül és amikor láttam, hogy a kutya megállt, hát nagy kő esett le a szívemről. Éljen, megmenekültem! Már ami a kutyákat illeti, merthogy aztán szembe kell nézzek Hannah-val és nem csodálkoznék rajta, ha élből letépné a fejemet. Teljesen jogos lenne, maradjunk annyiban. Az ugatás is abba marad, én meg csak kamillázok rajta, mennyire szót fogadnak neki a kutyák. Feltápászkodom és már a nadrágom porolom, amikor a kutyák visszamennek. Elég vészjósló egyébként az az egy, amelyik ott maradt a lány mellett, de annyi baj legyen, azért nagyon bízom benne, hogy nem fogja rám uszítani, elég kellemetlen helyzet lenne. - Nézd, én.. - kezdenék bele a magyarázkodásba, amikor hozzám vagdossa azokat a nem túl kedves kérdéseket. Hát ez frankó. Oké, meg is érdemlem őket, de ne már! - Megengednéd, hogy elmagyarázzam? - húzom ki kicsit magam, próbálva határozott színben feltűnni, pedig egek, eléggé féltem ettől a találkozástól. Megbántottam, tudom jól és teljesen jogosan haragszik rám, ez pedig tök szar érzés, hiába én sodortam magam ilyen helyzetbe. - Sajnálom, oké? Egy nagy tuskó voltam, hogy minden szó nélkül eltűntem, legalább a telefont felemelhettem volna és szólhattam volna, hogy ne számíts rám. Sajnálom, tényleg! - kezdek bele, ha hagy szóhoz jutni és nem szakít félbe. Tekintetem hol rajta, hol a kutyán állapodik meg rövid időre, mintha csak attól tartanék, hogy az a kutya bármelyik pillanatban rám ugrik. - Nincs rá értelmes magyarázatom és nem foglak minden hülye kamu dumával traktálni, tehát csak annyit mondhatok, hogy egy nagy görény voltam és rettentően sajnálom - nem érdemli meg, hogy a szemébe hazudjak és nagyon remélem, hogy nem fogja feszegetni a miérteket, mert akkor sajnos kénytelen leszek. És nem azért, mert ne akarnám elmondani neki az igazságot, hanem azért, mert egyszerűen nem lehet. - Kapok tőled egy esélyt, hogy jóvá tegyem? - lépek óvatosan közelebb, de ha a kutya megmozdul, akkor azon nyomban meg is állok. Fogalmam sincsen, mit szeretnék, vagy hogyan tehetném jóvá, de a szándék a fontos, nem igaz? Ezen töprengeni pedig majd akkor is ráérek, ha rábólint és nem küld el egyből a fenébe.
Nem mondanám azt, hogy nagy kutyaidomár lennék, de legalább a mi kutyáink egytől egyig szót fogadtak nekem, még talán néha jobban is, mint Nate-től. Pedig szerintem feleannyira se nézek ki ijesztőnek, mint ő, de azért tény, hogy nem kell félteni, ha arról van szó. Bár az is biztosan sokban hozzájárult ahhoz, hogy én lettem a falkavezér közöttük, mert én töltöttem a legtöbb időt velük azóta, hogy hozzánk kerültek. Biztosan lehetett volna kedvesebben is üdvözölni őt, de nem akartam. Nem értettem, hogy mit keres itt, hiszen az elmúlt két hónapban egészen jól eltűnt, mintha tényleg a föld nyelte volna el őt. Leginkább talán az fájt, hogy még egy üzenetet se bírt küldeni, hogy nem akar többé látni, vagy csak szimplán felejtsem el őt, vagy bármi, de ennyi idő után áttartó rádiócsend után mégis mit várt? A kérdésére csak széttárom a kezemet, hogy halljuk, de nem mozdulok meg. Ott állok a kutyával egyetemben és várom azt, hogy mit is szeretne mondani. - Milyen őszinte vagy, hogy legalább beismered, hogy mi voltál… - motyogom az orrom alatt, hiszen messzire elkerülöm azt a kávézót is, ahova nem jelent meg. Igen, szánalomból akkor kaptam még egy ingyen süteményt is. Életem egyik legrosszabb órái voltak azok, amíg ott ültem és vártam rá, majd látni az emberek sajnálkozását az arcukon, mert szegényt lányt felültették… - De attól még fogalmad sincs, hogy mennyire megalázó volt ott ülni és várni. – teszem hozzá még mindig kicsit morcosan, ahogyan abban is biztos vagyok, ha Nate nem a birtok másikvégében lenne, akkor már rég kirakta volna innen a szűrét vagy ki tudja. Egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy inkább faképnél hagyom, de a kérdése megállít és meglep, ami arcomra is könnyedén kiül. Figyelem, ahogyan közelebb lép, de a kutya meg se mozdul, mintha szoborrá változott volna. - Hmm, rendben van, legyen. Egyetlen egy esély, ne baltázd el, vagy elég nagy a birtok… – éltem a bátyám szavaival, ha már mindig ő jön azzal, hogy kit is kell elásnia a birtokon. Nehezemre esett megállni, hogy ne nevessem el magam, de szerencsére sikerült úgy előadnom, mintha tényleg komolyan gondolnám minden egyes szavam. – És mégis miként gondoltad? – kérdezem meg kíváncsian, majd közelebb sétálok hozzá, egészen a kapuig, miközben a kutya továbbra is csak néz minket. – Ne félj, nem szokása embert enni, csak ha nyomos oka van rá. Bejössz, vagy inkább kint ácsingózol, amíg töröd a fejedet? – és ekkor jelenik meg egy halovány mosoly az arcomon, hiszen nem hittem volna, hogy ennyire képes félni a kutyáktól. Bár nem csodálom, egy kisebb falka van belőlük itt, akik hűségesek is a gazdájukhoz.
Minek szépíteném a dolgot? Teljesen fölösleges volna és nem az a típus vagyok, aki inkább fényezi magát, hátha jobban kijön a szituból. Tuskó voltam, nem tagadom, be is ismerem, mert így van és tényleg ez az igazság. - Tudom és tényleg rettentően sajnálom. Ezért is érteném meg, ha azt mondanád, menjek innen és vissza se jöjjek többet, mert nem vagy kíváncsi rám - tök jogos lenne. Más kérdés, hogy akkor sem érdekelne és megpróbálnám valahogy helyrehozni, hiszen most már enyém a világ összes ideje. Na jó, nem, de lényegesen több van, mint amennyiről egy évvel ezelőtt gondoltam, hogy van. Már megereszkednek a vállaim, hogy tuti hátat fordít és itt hagy, utolsó mentsvárként dobom be az ötletet, hogy adjon még egy esélyt, hogy helyrehozzam. Valahogy nekem nem megy a lányokkal, se Lenivel, se Hannah-val, de amennyire elszúrtam Helenával, talán sikerül most jól csinálnom Hannah-val, már ha nem küld el, hanem ad tényleg egy esélyt. - Nem áll szándékomban - mármint elbaltázni. Ha nem érdekelne a dolog, akkor nem jöttem volna ide, vállalva a kockázatot, hogy megint a fejemhez vág valamit. - Hát.. azt még annyira nem tudom. Elvinnélek moziba, vagy fagyizni - kis setesuta próbálkozás, mert basszus, fogalmam sincsen, mit szeret egy lány! Mármint.. hogy mivel lehetne kiengesztelni. - De ha neked van bármi kívánságod, amivel kiengesztelhetnélek, akkor nyitott vagyok az ötletekre - kitalálnék én is valamit, persze, de ha például utál moziba járni, akkor nem árt tudni, hogy oda tuti semmiképpen se vigyem el. - Nem fogtok elásni a birtokon? Mert csak akkor megyek be - szalad nekem is kicsi, óvatos mosoly a képemre, ha már ő is viccelődik. Nem akarok egyből úgy tenni, mintha semmi sem történt volna és úgy durrogtatni a poénokat, azért próbálkozom csak szépen lassan, figyelve arra, ha esetleg felcsapja a képzeletbeli stop táblát, akkor ne nyargaljak tovább, bele a saját vesztembe. Mindenesetre azért az a halvány mosoly az arcán elég bíztató, ezek szerint nem puskáztam el totálisan mindent, vagy legalábbis van rá esély, hogy helyrehozzam. - Nem is tudtam, hogy ilyen sok kutyátok van. Egyébként nem félek ám annyira tőlük, csak ezek eléggé ugattak és komolyan úgy tűnt, a kerítést is simán kidöntenék, csakhogy nekem ugorhassanak.. - kezdek bele a mondandómba, próbálva kellemes, könnyedebb vizek felé terelni a beszélgetést. Vagy legalábbis beszélgetést kezdeni, de ha már behívott, akkor csak nem járok rossz úton, ugye?
Kezdőlap
//
:rendeer: //
<333//
