Lehet csak az őt ért fájdalom teszi, de egyre értetlenebb képet vág. Nem tudom hova tenni a dolgot. Nem hittem volna, hogy valaki ennyire jól képes tettetni... Fejek koccannak. A homlokom akár egy ágyúgolyó csapódik neki a férfi arcának. Tudom mit csinálok, így egy minimális fájdalom csak ami követi, viszont a farkas rosszabbul jár. Megreccsen az orra és a puha fehér havat skarlátcseppek csúfítják el. Összehúzott szemmel nézek a férfira, várom a hatást, de az elmarad. Látszólag jól túri a fájdalmat, bár egy picit enged a szorításon. Ezt megpróbálom kihasználni, de valami egy pillanatra elvonja a figyelmem a küzdelemről. Méghozzá a férfi tekintete. Az eddig hűvösen nyugodt, kissé értetlen szempár hirtelen megváltozott és valami vadság csillant meg a pupillák fekete mélységében. Kirázott a hideg, de nem a hó jeges érintése miatt, hanem mert most még erősebben érzem a férfiban a farkast, mint eddig. És ekkor az idegen viszonozza a "csókra hívásom" és az ő feje ütközik az én arcommal. A fejem belesüpped a hóba és csillagokat látok, majd érzem ahogy a felrepedt ajkamból a meleg vér szivárog és az ajkam felduzzad. És ekkor akaratlanul is elmosolyodok, mert az jut eszembe, hogy úgy festhetünk a hóban, mintha a törött orrú Owen Wilson és a duzzadt szájú Angelina Jolie forgatna egy akciójelenetet. - Nem kell megjátszanod magad.- mondtam még mindig egy halvány, de fájdalmas mosollyal az ajkamon.- Láttalak a folyóparton.- fejezem be már jó-vallta nyugodtabb hangon. Már tényleg valamelyest lehiggadtam, de az igazság az, hogy csak az alkalomra vártam...
Az, hogy nem érkezik újabb támadás, némi levegőhöz juttat, és tudom észlelni a belső folyamatokat. ÉS aztán megint jön egy mondat, amiből lassan összerakom a történetet. A folyó arra van, amerről a farkas, meg a lány jött. - A rohadt életbe! - hörrenek fel. Most már sejtem, hogy valóban rám akar kenni valamit, amit nem követtem el. Kis hülye kezdő ... - Hogy lehet valaki ennyire magabiztos, amikor még ott a fenekén a tojáshéj? - kezdme nem kicsit indulatosan. Pontosabbna már a kezdő hangerőn leüvöltöm a haját a fejéről. - Vérprofinak hiszed magadat, mi? Kis hü**e! Tudod mit követtél eddig? Egy teljesen normális, mezei farkast. Ott húzott el a tisztás szélén, én is láttam. - intek a fejemmel oldalra, amiktől egy jó adag vér csöpög szerteszét, többek között Mara arcába is. - Hát tényleg őrzőnek hiszed magad? És még egy normál farkast sem tudsz megkülönböztetni egy vérfarkastól? Megmarkolom a grabancát, és jól megrázom, ott hanyatt fekve a hóban. - Azt a jó édes anyádat! Verekszünk, mi? És hogyan? Hát gondolod, hogy ez elől a harci teljesítmény elől elmenekülne egy vérfarkas? Hát fél kézzel lenyomlak! Huhh, nem, nem akarok ennél már dühösebb lenni! Nem, és nem! Mert ha még ennél is jobban bepipulok, akkor garantáltan kinyírom, és az nem hiányzik senkinek. - Na, ide figyelj, te szerencsétlen! Az a farkas ezüst színű volt. Én fekete vagyok, mint a korom. De ha ezt neked lesz alkalmad megfigyelni, mert annyira felhúzol, akkor garantáltan az lesz az utolsó dolog, amit látsz életedben! Még egyszer megemelem, és visszalököm a hóba, aztán leszállok róla, és nekimegyek egy fának, mert valamit most muszáj nagyon, de nagyon megvernem, különben baj lesz.
A "rohadt életbe!" felkiáltást nem tudom hova tenni. Vajon annak szól, hogy lebukott? Vagy annak, hogy sikerült megrepesztenem az orrát? Vagy szimplán csak ennyire felidegesítettem és már nincs idegzete megjátszani az úriembert. Mindenesetre ez egyszerre nyugtalanít és elgondolkoztat. Ugyanis jogos aggodalomra adhat okot feldühíteni egy vérfarkast, de hogy már nem olyan közömbös és nyugodt, ez nem vall egy sorozatgyilkosra. Persze a vízparton heverő pacáknak -aki már a halakkal alszik- ez már nem oszt, nem szoroz... - A magabiztosságomnak semmi köze a koromhoz.- válaszolom.- Ha az ember úgy véli igaza van, és jogosan cselekszik, akkor többnyire magabiztos szokott lenni. És bár tudom, hogy nem a papírforma szerint járok el, de lásd be, egy emberi élet kiontását meg kell torolni.- mondtam olyan lassan és tagoltan, mintha csak egy háromévesnek magyaráznám a atomfizikát. Most már talán ő is felfogja, hogy miért rontottam rá. Egyébként tudom, hogy az önbíráskodás helytelen, és az ítélethozatal nem az én jogköröm, de egyenlőre azt senki se mondta el, ha ilyen történik mi a fenét csináljak. - "Vérprofinak hiszed magadat, mi? Kis hü**e! Tudod mit követtél eddig? Egy teljesen normális, mezei farkast. Ott húzott el a tisztás szélén, én is láttam."- mondta igen csak kidülledt erekkel a nyakán és a halántékán. És én erre hogy reagálok..? Csak üdvözült mosollyal nézem. Oh, imádom, ha az ellenfél kikel magából, az számomra a gyengeségét és a bűnösségét jelzi. - Bocsánat, hogy nem volt időm DNS vizsgálatot venni, vagy elkérni az iratait, de épp egy testet marcangolt a te állítólagos közönséges farkasod a folyóparton.- feleltem egyre higgadtabban. Ahogy ő egyre idegesebb, én úgy vagyok egyre nyugodtabb. - Még ha valaki Őrző...- a tanoncot inkább nem tettem hozzá, nehogy már örüljön, hogy nem is lőtt nagyon mellé, azzal a "tojáshéjjal".- ... akkor is kissé megviselheti egy tetem látványát. Nem lehet mindenkinek olyan erős gyomra, mint egy gyilkos ösztönökkel rendelkező vérfarkasnak.- a "vérfarkas" szót direkt megnyomtam kicsit, had örüljön a Lelkem, hogy nem dögöztem megint le. - Nem tudom felétek hogy van, de az hogy én minek hiszem magam és mi vagyok, azt nem én döntöm el, nem is a szüleim és nem is a tanáraim, hanem az Égi szellemek. Úgyhogy próbálkozhatsz "kedves" vérengző barátom, de ezzel csöppet se bántasz meg. Mert az vagyok aminek lennem kell és nem olyan lény, akit erőszak szült a világra.- mosolygok rá, miközben amennyire tudom megvonom a vállam. Elég nehéz, ha egy száz kilós fickó telepszik az emberre. - Cseppet se hiszem, hogy mindent tudok, de a földem és az azon élő lényeket amennyire lehet ismerem. Ezen a vidéken farkasok ritkán járnak egymagukban, mert a zsákmányállatokat csak csordában képesek elejteni. Szóval, mivel nem láttam a falkáját, hát arra tippeltem, hogy nem közönséges ordas.- magyaráztam visszatérve az oktató hangnemre. Most ezt tényleg nekem kell pont neki ecsetelnem? Mikor az anyukámat vette a szájára megrándult az arcom, de nem szóltam semmit. Bár megfeszült az állkapcsom, de nem adtam meg neki azt az örömet, hogy élvezhesse ahogy felhúz. - Ugyan, ugyan...- bólogattam jobbra-balra lassan, mint mikor az anyukája rosszallja a gyermeke viselkedését.- ...hát neked senki sem tanította, hogy ne becsüld alá az ellenfeled!?- néztem rá vércseppektől tarkított, sajnálkozó arccal. Úgy rühellem a fennhéjázó embereket! Az apám egy valamit jól a fejembe vert: hogy attól még, hogy valaki erősebb, nem biztos, hogy ő győz. És most pont ez járt a fejemben. Beszéltetni, elvonni a figyelmét, kizökkenteni, erőt és időt nyerni, hisz lehet a csatát elveszthetem, de a háború még az enyém lehet! Arra, hogy én egy ezüst farkast követtem, ő meg fekete, nem igazán tudtam mit reagáljak. Mindenki azt mond amit akar! Én is állíthatnám, hogy valójában én egy egyszemű-háromujjú-lepkebálna vagyok. Aztán bizonyítsák hogy nem! Szóval nem vagyok meggyőzve... - Úgy vélem nem te vagy a fajtád legésszerűbben gondolkozó példánya.- sóhajtottam lemondóan. Egy picit fájt a fejem, meg a szám, meg a vállam amire rátehénkedik, de ez feleannyira se zavar mint, hogy nem sikerült megakadályozni a vízparti vérfürdőt.- Az hogy halállal fenyegeted a vádlódat nem tüntet fel épp ártatlannak. És ugye azt tudod, ha én átlépek a szellemvilágba még tudathatom a többi Őrzővel, hogy mi történt velem...- mondtam és nyoma se volt a félelemnek a hangomban, mert tényleg nem féltem. Az én nézetem szerint a haláltól nem kell félni, mert ott várnak, akik szeretnek. Már azt hiszem tényleg végez velem, de csak belenyom a hóba, majd püfölni kezd egy fát. Na jó, most már tényleg nem tudom, hogy hiányzik-e egy kereke, vagy épp több zakatol a fejében, mint kéne..?!- gondolom, miközben egy hosszú pillanatig még mozdulatlanul fekszem a hóban. Aztán óvatosan felemelem a fejem és a tekintetemmel elkezdem keresni a mobilom...
Kell vagy 8-10 ütés, és rúgás, mire végre nem érzem úgy, hogy itt helyben felrobbanok. A helyzetet nem javította az a végeláthatatlan szóáradat, amit elhadart itt nekem. Egyet bizonyított vele: egy szót nem értett meg abból, amit mondtam neki. Hát most akkor hogyan győzzem meg arról, hogy nem én voltam? Neki senki nem tanította, hogy nem ítélünk elhamarkodottan? De legalább nem ugrott rám hátulról, amikor otthagytam. Már szinte ezt is haladásnak lehetne tekinteni. Még élek! Hurrá! Lassan elfogy a lendület, és lihegve támaszkodom a törzsnek. Most már aztán tényleg semmi bőr nincs az ökleimen. A kezeim úgy fájnak, mintha tüzes parázsba mártogatnám őket. Az orrom bedagadt, és nem tudok rajta levegőt venni. És hátulról még mindig semmi. Most meglógott? Nem még itt a szaga, érzem. Megfordulok, és nézem, ahogy a telefonjával babrál. Most mi lesz? Igénybe veszi a telefonos segítséget? A községszavazatokra nem tudunk hagyatkozni, és különben sincsen négy lehetséges válasz csak kettő: én voltam vagy nem én voltam. Igazából kíváncsi vagyok, mihez kezd a helyzettel. Amíg nem akar megölni, felőlem úgy teljesíti őrzői hivatását, ahogy akarja. Lecsúszik a fa tövébe, és ülve várom tovább, mihez is kezd magával.
Kezdek rájönni, hogy a falnak beszélek. Tulajdonképpen utálom tépni a szám -ráadásul fáj is-, úgyhogy örülök, hogy nem száll vitába velem. Igazából nem tölt el megelégedéssel a hallgatása, bár azt szokták mondani, hogy a csendben maradás beleegyezés, de azaz érzésem ő azért nem szól, mert hü;;ének néz. Nem izgat! Sosem törődtem azzal, hogy mások mit gondolnak rólam. Mármint olyanok, akik nem fontosak a számomra. Azt hiszem egyikünk sincs a helyzet magaslatán és nem csak én, de ő se nagyon tudja, hogy most mit kéne tenni. Nekem legalább tervem van. Nem a legtökéletesebb, de több mint a semmi... Miközben ő azt a szegény fát nyüstöli, én felnyomom magam és körbenézek. A fejem kóvályog, és bár még nem volt agyrázkódásom most közel se vagyok benne biztos, hogy megtartana a lábam. Nem mondom kemény feje van.- gondolom épp, mikor kiszúrom a mobilom. Négykézláb, mint egy kutya -ironikus- odamászom a telefonért, majd próbálok lelket verni belé. Semmi. Miután a régi telefonom rommá tört az autóbalesetben, csak erre a szutyokra futotta és ez se nem víz, se nem ütésálló. Szóval ezen nem hívok senkit! - A szentségit!- engedtem el a készüléket, ami eltűnt a hóban. - Gondolom véletlenül nincs nálad mobil?- tettem fel amolyan költői kérdésnek szánva, mert nem is feltételeztem, hogy ezután hozzám szól. Lehet meg se hallanám, mert elkezdett a fülem is csengeni. Úgy gondoltam vízszintben hamarabb helyrejövök így eldőltem a hóban, majd azon agyaltam, hogy mi a fészkes fenét csináljak? Gondolom, ha megkérem, hogy vigyen be a városba és adja fel magát még megharagszik. - Tételezzük fel...- kezdtem bele, mert arra jutottam, hogy csendben feküdni nem a legjobb életben maradási stratégia.- ...hogy nem te öltél. Akkor, nem hallottál, láttál valami gyanúsat?
Némi kárörömmel figyelem, ahogy rájön, hogy kipurcant a mobilja. Amúgy van nálam mobil, de ezt az első nekifutásra nem akarom az orrára kötni. Utolsó mentsvárnak megfelel, de előbb szeretném látni, hogy mihez is kezd mobil nélkül. Amikor elterül a hóban, elfolytok egy gúnyos kacajt, már csak azért is, mert nevetni jelenleg roppan kellemetlen lenne, és hatalmas mennyiségű vért terítenék szét az öltözékemen. Aztán szinte már nem hiszek a fülemnek. Mi a szösz ... - Micsoda feltételezés! Kaptál pár pofont, elmúlt a harci kedv, és most már hajlandó vagy gondolkodni is? - morranok rá, mert még mindig roppant mód haragszom rá. - Nem a folyó felől jöttem ide. De mondom, láttam egy farkast elhúzni ott a tisztás szélén. Szerintem ha odamész, akkor megtalálod a nyomokat, és láthatod, hogy továbbmentek innen. Én már vagy két órája itt vagyok, edzeni jöttem ki, szóval nem engem követtél. Azért mondjuk jó tudni, hogy van egy hulla a folyóparton. Akárhogy is nézzük, biztos meghalt valahogy, és ki kéne majd vizsgálni, hogy hogyan. De elébb ezt a kis mitugrászt kell jobb belátásra bírni. A nyomozósdi meg nem az én területem, biztos vannak itt olyanok, akik sokkal jobban értenek hozzá nálam. Na nem a jelenlévő hölgyre gondolok ...
Miközben behunyt szemmel fekszem a hallásomra hagyatkozom. Ugyan én csak(!) egy ember vagyok, de mégis hallom, hogy az orra nem úgy szuperál ahogy kéne. Hiába játssza meg az "én vagyok a nagy és erős farkas"-t, mert ő se sérthetetlen. Valószínűleg az a legnagyobb problémája, hogy csorba esett a büszkeségén, mert egy törékeny kislány behúzott neki egyet-kettőt. - Én legalább feltételezek.- mondom halkan. Felesleges kiabálnom, hisz jó a füle. A hirtelen dühöm és bosszúvágyam már lecsillapodott, mert ez az alap jellemem, szóval nem fogok őrjöngve rohangálni... legalább is már nem valószínű. Meg kezdem azt hinni kevés vagyok én ide. Sajnos mikor beléptem az Őrzők közé, nem kaptam egy kézikönyvet arra az esetre, hogy mit csináljak akkor, ha holtestet találok, majd egy gyanús vérfarkast, aki tagad. - A harci kedvem megvan, csak épp az esélyekkel van a gond... de épp azon mesterkedem, hogy halálba beszéljelek.- mondtam egy gúnyos vigyor kíséretében, amit ha látott látott, ha nem nem. - Gondolkozom.- tettem még hozzá semleges hangon.- Különben nem embernek hívnának, hanem szobanövénynek. A morgása nem hat meg. Amelyik kutya ugat az nem harap! Meg mert fekszek és erőt gyűjtök, attól még ismét harcba szállnák, ha rám vetné magát. - Azért az fura, hogy nem érezted a vér szagot.- tettem hozzá, bár inkább csak hangosan gondolkoztam.- Annyira nincs messze a folyó, és azt hittem jó a szaglásotok. Rágtam át magamban a hallottakat és próbáltam rájönni, hogy vajon csak kiakarja magyarázni magát, vagy tényleg ártatlan, akár egy ma született bárány.
- Hát, ebben nagyobb tehetséget mutatsz, mint a verekedésben. - szúrom oda, amikor azt mondja, hogy halálba akar beszélni. Én könnyen megszavaznék neki egy szobanövény titulust az előbbi teljesítményérre. Előbb kell gondolkodni, és utána cselekedni. A vérszag kérdésén elgondolkodom. - Nem, tényleg nem éreztem. De ha éreztem is, nem ezért jöttem, nem különösebben érdekelt volna. Ez egy erdő, ahol sok-sok állat vadászik, a vérszag nem egy rendkívüli dolog. Most viszont semmit nem érzek. Ha az orrom előtt húzgálnának egy tíznapos büdös zoknit, azt se érezném. Fogok egy marék havat, meggyúrom, és az orromra nyomom, hogy elállítsa a vérzést, és kicsit lohadjon a daganat. Remélem, ha már nem vérzik, akkor majd egészen gyorsan helyrejön. A kezem az más kérdés. Az valószínűleg egy hosszabb "móka" lesz. De csak hámsérülések, még ha annak elég ronda is.
A vérfarkas, akibe szó szerint sikerült beleszaladnom, hát... a fene tudja. Nem tudom, mit gondoljak róla. Talán nem egy pszichopata sorozat gyilkos, de abban is biztos vagyok, hogy nem egy földre szállt angyal, mint ahogy eladja magát. - Ezt bóknak veszem.- válaszoltam egykedvűen. Kezd visszatérni az igazi Mara, aki nem is érti, hogy tudott ő minden mérlegelés és körültekintés nélkül nekirontani egy vérfarkasnak. - A barátaim viccesen csak Néma Bobnak szoktak hívni, mert szerintük alig beszélek.- mosolyodtam el, mire kiserkent egy kis vér az ajkamból. Az arcizmom fájdalmasan megrándult, de meg se nyikkantam. Sokszor a felületi, apró sérülések sokkal rosszabbak, mint mondjuk egy törés, de azért remélem semmim se tört el. - Szóval írásba adhatnád, hogy elhiggyék képes voltam valakit a halálba kergeti a fecsegésemmel.- folytattam a semmitmondó szövegelést. Ha mást nem tényleg az agyára megyek, de ezek után már nem igazán van sok veszteni valóm. Azt, hogy folyton a verekedési stílusom fitymálja eléggé idegesít, hisz harcosnak készülök vagy mi a szösz. Egy festő se díjazza, ha a festményét leszólják; vagy egy építész, ha lebénázzák a házat amelyet tervezett. De ennek ellenére én csak elengedtem a fülem mellett a piszkálódását, had örüljön ha neki ez okoz örömet. - Már akinek...- jegyeztem meg, mikor ő olyan könnyedén ecsetelte, hogy neki a vérszag nem nagy dolog. Hát, én nem szaglászom sűrűn hullákat, szóval uram bocsá', nekem nagy dolog egy rothadó test, főképp ha emberi. - Hát evvel nem lettem előrébb.- ültem fel, mert kezdtem jobban lenni, bár az arccsontom sajgott és a számszélről vér csöpögött. - Az segít?- kérdeztem, mikor láttam, hogy havat töm az orrába. Furcsa megoldás, de én nem értek a Kínai orvosláshoz.
És valóban beszélgetünk. Nehéz elhinni. - Nézd, igazán lenyűgöző próbálkozás, de valóban semmiségekről akarsz itt cseverészni? - kérdezem. - Kit érdekel, hogy hogy hívnak a többiek? Találtál egy hullát, akiről semmit nem tudsz. Aztán belém botlottál, és kineveztél gyilkosnak. Most meg itt cseverészel arról, hogy mennyire vagy bőbeszédű? Abszolút lényegtelen ... A hideg valóban segít, összehúzza az ereket, és azok így gyorsabban elzáródnak. A duzzanatot is leviszi. Viszont roppant hideg. Én is át vagyok fázva már, és roppant rossz kedvem van. Feltápászkodom, és beleóvatoskodom sebzett kezeimet a kabátba. - Nos, én éppen indulni készültem haza. Ha majd értekezel a többiekkel, és ők is úgy vélik, hogy én követtem el itt valamit, akkor majd a hotelben megtaláltok. De én azt ajánlom, hogy jól gondold át, hogy mivel állsz eléjük, nehogy nevetségessé tedd magad! Én valóban menni készülök. Hogy ő mit csinál, az rá tartozik. Úgy tűnik feltartóztatni nem tud. Innentől engem nem érdekel. Nem vagyok köteles egy ilyen süttyőnek itt haptákba állni.
Inkább ezerszer több kedvem volna a barátaim társaságát élvezni, és csendben hallgatni az aposztrofálásukat, mint ezt az idegent elviselni. Nem kicsit van elszállva magától és hiszi azt, hogy csak mert farkas, ő máris tökéletes. És bár nem tetszik a túláradó, "ki ha ő nem" felfogása, mégsem ítélem el. Mégis csak én rontottam neki és bár nem győzött meg az ártatlansága, kezdem azt hinni hogy túl hevesen reagáltam. De mentségemre, ez az első hulla, akiről azt hittem egy vérfarkas ölt meg. Persze ez még mindig nincs kizárva! - Nem próbálkozom. A legcsekélyebb kedvem sincs felduzzadt szájjal cseverészni, de mikor szó nélkül rád ugrottam az se tetszett, most, hogy próbálok rájönni, hogy olyan vagy-e akinek beállítod magad, most meg ez nem tetszik.- morgom az orrom alatt. Micsoda egy szeszélyes kis farkassal hozott össze a sors. Bár igaz ami igaz én se kezelem valami tökéletesen a helyzetet, de az vesse rám az első követ, aki feleolyan hibátlan, mint amilyennek hiszi magát. Én legalább rájöttem, hogy hülyeséget csináltam..! - Engem érdekel.- szúrom közbe, mikor őurasága azt teszi szóvá, hogy mertem megemlíteni, hogy miért is nagy szó, hogy beszédbe elegyedek vele. Persze lehet csak irigy, hogy nekem vannak barátaim, akik legalább hívnak valahogy. Lehet, hogy van falkája, de az még nem jelent egyet a tisztelettel, szeretettel, odaadással és a barátsággal. - "Találtál egy hullát, akiről semmit nem tudsz. Aztán belém botlottál, és kineveztél gyilkosnak. Most meg itt cseverészel arról, hogy mennyire vagy bőbeszédű? Abszolút lényegtelen..."- áradt belőle is épp az a lényegtelen semmitmondó szöveg, amiért engem is leszólt. ~ Barátocskám, hogy mekkorát tévedsz!- gondoltam sajnálkozva, miközben csak ingattam a fejem. Sok mindent elárulnak a szavai. Már tudom, hogy nem egy erős farkas, mármint nem fizikálisan, hanem pozicionálisan. Egy alfa, vagy csak egy bölcsebb, bizonyára nem venné félvárról a vízparti tetemet és, hogy ezzel a falka is gyanúba keveredhet, de őt csak a megsértet lelkivilága izgatja.- És még rám mondja, hogy "tacskó"! Pff... - Ahogy óhajtod.- mondom végül. Ha neki lényegtelen ez az egész, majd a nálánál és nálamnál nagyobbak eldöntik a dolgot, mert én ha -élve- hazajutok mindenképp lejelentem ezt az egészet. - Rendben, átadom a Vezetőimnek, hogy leszel olyan szíves és majd a rendelkezésükre állsz.- mondom már-már angyali mosollyal. Tudom, hogy ezért én is kapni fogok, hideget és meleget is, hisz az a bizonyos tojáshéj nemhogy a fenekemen van, de még épp csak kidugtam az orrom a belsejéből. - És ne aggódj, nálunk egy hibáért nem jár kivégzés vagy száműzés...- legalább is mertem remélni. De van egy olyan elképzelésem, hogy farkasberkekben a tévedés jóval nagyobb büntetés kíséri.- ...és cseppet sem tartok attól, hogy nevetséges leszek. Én úgy gondolom, ha megpróbálsz valami jót tenni még ha nem is sikerül, azt senki sem teheti nevetségessé.- válaszolok neki, mert bár nem hiszem, hogy érdekli, de azért én nem rejtem véka alá a véleményem. Ha már úgy is dumagépnek tart, legalább legyen miért. Menni készült. Nem marasztalom. Magammal cibálni nem tudom, önként nem jön. Nem tud semmi érdemlegeset mondani és én már épp eleget tettem (ezt ironikusan értsd). Úgyhogy az utunk egyenlőre elválik, de elég kicsi ez a jeges északi vidék... - Jiàn dào nǐ!- (még találkozunk!) mondom halkan, mikor ő elindul és tudom, hogy így is lesz.
Hát, megnyugtató, hogy nem én vagyok a legszerencsétlenebb ebben a "mezőnyben", már ami a kezdő beavatottakat illeti. Visszafordulok, és még jól beolvasok neki újra. - Nem, nekem még mindig az nem tetszik, ahogy az elején hozzáálltál a dologhoz. Mert ha a lerohanásom helyett megnézed a nyomokat, akkor már abból rögtön látod, hogy nem vezetnek el hozzám, csak elhúznak a tisztás mellett. És akkor most nem lenne dagadt a szád, és nekem törött az orrom. Mellesleg, ha valami morózusabb kóbor farkassal találkozol össze, akkor nem csak ennyi bajod lett volna. És ezért joggal kaphatsz leszúrást bárkitől. És ha ne adj isten én vagyok a gyilkos? Akkor jó ötlet lett volna rám támadni? Ha egyszer öltem, nem tenném meg még egyszer ugyanúgy? Mégis mit hittél? Hogy lekeversz két harmatgyenge pofont, megeresztesz egy ejnyebejnyét és egy gyilkos vérfarkas majd zokogva borul a lábaidhoz csak mert őrző vagy? Ez nem így megy! Előkotrom a mobilomat a zsebemből, kioldom a billentyűzárat, és odadobom neki. - Tessék, hívjál erősítést, mert mire bevánszorogsz, meg visszajöttök, már feleannyi nyom sem lesz, mint most. De én nem várom meg, mert dolgom van, és fázom. - morranok még egyet. - Az ötös gyors-hívón van az ügyeletetek. Majd kérem vissza a mobilomat. Sok sikert! Azzal sarkon fordulok, és tényleg nekiindulok.
Ééés csak mondja és mondja... ~ Még hogy én vagyok szószátyár!- forgatom a szemem. Bár biztos voltam benne, hogy az önérzete nem hagyja, hogy csak úgy szó nélkül elsétáljon. Manapság már nem ismerik azt a mondást, hogy "bölcsebb maradtál volna, ha csöndbe maradsz." De inkább nem teszem szóvá, hisz akkor nekem is pont feleslegesen járna a szám. Ördögi kör... - "Nem, nekem még mindig az nem tetszik, ahogy az elején hozzáálltál a dologhoz."- mondja. ~ Nekem se tetszik, hogy vérfarkasok embert ölnek, mi meg nézzük el, mert különben még több halál lenne csak.- gondolom, de meg nem szólalok. Had mondja csak. Öntse ki ami a bögyét nyomja. - "Mert ha a lerohanásom helyett megnézed a nyomokat, akkor már abból rögtön látod, hogy nem vezetnek el hozzám, csak elhúznak a tisztás mellett." ~ Na mert a megtestesült Tökélyúr, ugyebár tévedhetetlen és sose vont le téves következtetést!?- válaszoltam magamban.- Persze cseppet se biztos, hogy nem ő tette! - "És akkor most nem lenne dagadt a szád, és nekem törött az orrom." ~ A dagadt szájat túlélem, a törött orra meg büszke vagyok!- vigyorodtam el.- Azért első nekifutásnak nem is rossz ez a teljesítmény!- gondoltam, de abban egyet kellett értenem, ha nálánál erősebb és hevesebb vérmérsékletű vérfarkasba botlok, már alulról szagolnám a havasi gyopárt. Viszont ha okosabbal, akkor is megruháztak volna, de duzzogás helyett már lehet mind a két fél -az Őrzők és a Vérfarkasok tábora is- a tettest keresné. Arra, hogy joggal kaphatok leszúrást ismét csak a szemem forgatom. Persze tudom én ezt, de majd pont neki fogom beismerni. Ugyan már! - "És ha ne adj isten én vagyok a gyilkos? Akkor jó ötlet lett volna rám támadni? Ha egyszer öltem, nem tenném meg még egyszer ugyanúgy? Mégis mit hittél?" ~ Na most meg beismeri?- ráncolom össze a szemöldököm. Eldönthetné már, hogy milyen képet akar festeni magáról. Mindenesetre szerintem ha még egyszer ebbe a helyzetbe kerülnék megint támadásba lendülnék. Igaz sose lehet tudni, hisz minden helyzet más. - "Hogy lekeversz két harmatgyenge pofont, megeresztesz egy ejnyebejnyét és egy gyilkos vérfarkas majd zokogva borul a lábaidhoz csak mert őrző vagy? Ez nem így megy!"- na erre már nem bírtam nem megjegyzést tenni. - Aha, pont így gondoltam és egész jól bevált.- húztam ajkam egy apró, cinikus mosolyra. Már csak azért is bosszantom, nehogy már azt higgye az övé az utolsó szó. Gyerekes, de inkább gyereknek nevezzenek, mint bárki is azt nézze ki belőlem, hogy gyilkos vagyok. Bár, ha belegondolok egy farkasnál ez elvárás. Ekkor hozzám vágta a mobilját, amit én a levegőben elkaptam. - Kösz.- egy pillanatig se hezitáltam, hogy megköszönjem, hisz a látszat ellenére nem vagyok egy degenerált futóbolond, sőt, elég illedelmes tudok lenni.- A hálám üldözni fog.- bököm még oda, nehogy jó napja legyen. Azon, hogy fázik, majdnem felnevettem. Na igen, a kínaiak nem az Alaszkai hideg jegére teremtettek. Bár, ha belegondolok Ázsia nem épp a farkaspopulációjáról híres. - "Majd kérem vissza a mobilomat. Sok sikert!"- mondta még, majd sarkon fordult és eltűnt a fák között. - Nem maradok az adósod.- mondtam halkan, miközben egy tiszta zsebkendővel letöröltem a vérfarkas vérét az arcomról. Hozzá vághattam volna a mobilját, utána kiabálhattam volna, de már máshol járnak a gondolataim. Felesleges megjátszanom az önérzetest, ha egyszer csak hasznom származik a nagylelkűségéből. Ami inkább volt elnagyolt "majd én megmutatom, hogy én vagyok a jófiú" cselekedet, mint aggódás egy másik személy iránt. Így hát tárcsáztam az egyetemet, majd az egyik Őrzőnek beszámoltam a vízparton lévő holtestről. A rendőrséget inkább nem hívtam -nem tudom ki ott a kapcsolatunk-, mert ha tényleg vérfarkas a gyilkos, azt nem kéne nagy dobra verni. Aztán mivel mást nem nagyon tehettem, furcsamód jó állapotban felálltam és elindultam hazafelé...
Huhh, hát ez a nap is eljött. Most már mehetek ki egyedül is, szóval nem lenne ez olyan nagy szám eredetileg, hogy az errőben balktatok, de most Castorral jöttem ki. Megígérte, hogy néha foglalkozik velem, és most tényleg szakított időt. Én tényleg próbálok komolyan és megfontoltan viselkedni, az emberi felemnek megy is, külső szemlélő azt láthatja csak, hogy két férfi túrázik a hegyekben. De a farkasom odabenn teljesen be van zsongva. Castor biztosan érzi ezt, remélem nem az van, hogy már most bánja, hogy kihozott. Már nem félek tőle, jelenleg nincsenek az irányában negatív érzéseim, pedig pár hete még igencsak más volt a helyzet. De magam mögött hagytam a múltat, határozottan, és nagyon remélem, hogy ma sem történik olyasmi, ami miatt előtérbe kerülne. Amúgy meg majd megesz a kíváncsiság, hogy mit fogunk ma itt csinálni. Szinte érzem, ahogy lukad az oldalam. És nem csak a farkas felemnek, hanem az embernek is. Amióta a falkába kerültem majdnem ötvenszer annyi leckét adtam én a tagoknak, mint amennyit én kaptam, pedig én vagyok a legkisebb. Éppen itt az ideje ezen valamit változtatni.
Már egész jól vagyok, köszönöm szépen. Járni, hajolni, feküdni, ülni tökéletesen tudom, minden fájdalom nélkül. A hegek még megvannak, de már összeforrtak, és a rózsaszín vonalakon kívül semmi nem emlékeztet arra, hogy mi is történt. Az egyedüli gond a szemem. Már legalább nem egy tátongó katlan. A szemhéjam egész szépen helyre jött, szóval, már van szemem - fizikailag. Kissé véreres, táskás, heges, de ép. Csak nem látok. Még. De ez nem is akkora baj, azt hiszem. Még így is pont elég vagyok ahhoz, hogy a kölykömmel foglalkozzak, viszont számottevően komolyabb, felelősségteljesebb feladatokat nem akarnék ellátni. Hogy őszinte legyek - fogalmam sincs, hogy mit tanítsak Liunak. Neki nem kell megtanulnia azt, hogy hova harapjon, vagy hova mélyessze bele a karmait az ellensége testébe. Tudja ő ezeket. Azt is tudja, hogy miképp csinálhat előnyt a hátrányaiból. Nem hiszem, hogy ezen a téren sokat taníthatnék neki. Ennek ellenére olyan dolgokban nem voltam biztos, hogy a brutalitást mennyire bírja a gyomra. Tehát, adott esetben benyúlna-e valakinek a belei közé azért, hogy élhessen... Volt nálam egy sporttáska, amit hanyagul a vállamra vetettem, ahogy sétáltunk. Amikor kiértünk a tisztásra, ledobtam a földre. Csípőre tettem a kezem, nagyot szippantottam a friss, csípős levegőből, és felsóhajtottam. - Őszinte leszek, Liu... - mondtam. Mondtam!!! - Illetve, inkább megkérdezlek, hogy mit akarsz csinálni. Ne érts félre, nem azért kérdezem, mert nem tudom, hogy hogyan kell tanítani egy kölyköt. De nyilván nem szeretnéd, ha ma egész nap arról magyaráznék, hogy hogyan kell támadni. Kicsit felkacagtam, aztán eszembe jutott, hogy ez úgyis ösztön. Ha farkasként verekszel, marra ugrasz, leteríted az áldozatot, a hátára fekteted, és ha csak nincs egy jó indoka - akkor kitéped a gégéjét. - Érzékek? Hm? Hogy állsz az érzékekkel? Kíváncsi voltam a beszámolóira, mert azt mindenki tudja, hogy Liu tud harcolni, de hogy őszinte legyek, én semmi mást nem tudtam a képességeiről, azon kívül, hogy már a kezdetek óta érzem, hogy van benne valami. Valami más. Több.
Amikor Castor a földre dobta a hátizsákját, ami azt jelentette, hogy megérkeztünk, a farkasomnál még egyet ugrott a készültségi fokozat. Hát ez tiszta dinka! Ezt már tényleg nehezen bírom. Nem kell elnyomni, mert nem akarja átvenni a hatalmat, csak éppen .... mint amikor a kétéves felmászik a kanapéra, és egy helyben ugrálva, torkaszakadtából ordít, hogy "JÁCCUNK! JÁCCUNK!". És ez megy már órák óta, amióta megtudtam, hogy ma megyünk. És akkor Castor megkérdezi tőlem, hogy mist akarok csinálni. És feltételezem valami komoly, megfontolt választ kér. Mi lesz itt ... Mire megpróbálnék valamit válaszolni, szerencsére kérdez valami mást, amire azért könnyebb felelni. - Igen, az érzékelés még zavaros kissé. Teljesen másik a határok, a távolságok ... Minden más. Néha azt hiszem, hogy valami közvetlenül mellettem történik, és kiderül, hogy sokkal messzebb van, csak "túl jól" hallok. A szaglás nagyobb hangsúlyt kap ... A kölyök benn tombol. Ő nem beszélni akar a szaglásról, hanem meg akar szagolni MINDENT. De konkrétan most végig akarja szaglászná a tisztást, mert azt még így emberi alakban is tudom, hogy rengeteg állat járt erre az utóbbi napokban, és itt van a szaguk. És ott repül egy pillangó, amit meg kéne kergetni, és nemrég elmentünk egy luk mellett, amiben talán ott lapul egy nyúl ... és ... és ... Ááááááááááhhhhhhh ...
Felvont szemöldökkel mustráltam végig a kölyköt. A hideg kirázott attól, hogy mennyire pörög. Nekem ez túl... Igazából fogalmam sincs. Öreg vagyok én már ehhez, gondolhattam volna, de nem tettem, mert valljuk be az ember büszke, ha életvidám gyermeket hoz a világra nem? De. - Na jó, ez így nem lesz jó... Közöltem vele könnyedén megcsóválva a fejemet, de közben halványan mosolyogtam, még mielőtt esetleg megbántanám. - Eredj, hozz apádnak három lepkét. De nem összelapítva! Szépen, a tenyeredben. Adtam ki a feladatot. Ha mi most elkezdünk az érzékeléssel foglalkozni, akkor semmit nem fogunk haladni akkor, ha Liu zsibong, mint akit felhúztak. Akkor hozzon pillangót! Azt még emberként is meg tudja fogni. Amíg elvan (vagy a pillangókkal, vagy bármi mással), én szépen kipakolok a táskából. Négy különböző nejlonszatyrot, amik jól össze vannak csomózva, és egy kendőt. Egyelőre csak ennyit. - Na, megnyugodtál? Lépek oda Liuhoz a pakolás után, és megint bevetem az Alfai béke és nyugalom szigete érzést. Nem vagyok zen mester, meg semmi, egyszerűen csak az én vérem, hozzám tartozik. A nagy fekete farkas megfontoltan és határozottan odaballag a kis fekete farkashoz, annak lapockájára teszi hatalmas mellső mancsát, és vár arra, hogy a kis fekete farkas leüljön odabent. Ha most jól viselkedik, később megkapja a jutalmát. Előbb a munka, aztán a szórakozás.
"Na jó, ez így nem lesz jó..." Először felszalad a szemöldököm, mert azt hiszem, hogy Castor a szavaimra válaszol, de aztán meghallom a következő felszólítást, és - nem tehetek róla - elröhögöm magam. - Bocsánat! Hidd el, engem legalább annyira idegesít, mint téged. De még mindig jobb, mint az előző. Én, a majd hét éve önálló életet élő fiatalember nem érzem magam kínosan óvodás érzelmekkel? Dehogynem. De ez most mellékes, mert ott van egy lepke ... Basszus! ... Már fordul is arra a fejem automatikusan. - Mindjárt jövök ... De nem rohanok el fejvesztve a lepke után, csak szépen odaballagok. Szerencsétlen úgyis lassabb, mint én. Kicsit megelőzöm, leguggolok, aztán felemelem a két kezem és mozdulatlanná válok. Amint nagyjából harminc centire megközelít, lecsapok, és már ott is van a két tenyerem között sértetlenül. Vigyorogva ballagok vissza Castorhoz, és az orra előtt engedem újra szabadon. Csak hogy lássa, ez nem egy megterhelő feladat, amúgy már emberként is ment nekem. A feladatra összpontosítás végre valóban hatott, a kölyök átállt "csillogó szemmel figyelek üzemmódra". Ez kb. jó lesz, csak maradjon is így! Castor jelenléte és aurája szintén sokat segít, bár most meg elfog a vágy, hogy hozzátörleszkedjek, de ezt aztán végképp nem fogom kivitelezni, éppen elég égés volt a múltkor Tarával a koncerten. - Igen, most már sokkal jobb.
- Engem nem idegesít, csak szeretném, ha kellő komolysággal tudnál összpontosítani a tréningre. Magyaráztam, mert idegesíteni tényleg nem idegesített. Figyeltem, ahogy elereszti a pillangót, és hirtelen valami nyálas-romantikus drámában éreztem magam. Megráztam kissé a fejemet, hogy visszarázódjak a valóságba, aztán felvettem a kendőt a földről, és Liuhoz léptem. - Most azt fogjuk játszani, hogy szépen sorban elveszek tőled egy-egy érzéket. Mivel azt mondtad, hogy a szaglás megy a legjobban, így a látásodat veszem el, minden mást meghagyok... Mögé léptem, és a kendőt rákötöttem a szemére. Jó szorosra húztam a csomót. Nem azért, mert nem bíztam benne, vagy azt gondoltam, hogy lesni fog. Én már tudtam, hogy meg fogom mozgatni, és nem akartam olyan bakik miatt leállni, mint egy rosszkor lecsúszó kendő. - Mit látsz? Kérdeztem még a háta mögül. Nem feltétlenül arra gondoltam, hogy a szemével mit lát. Láthat mást is. Furcsa ez a farkas lét. Egészen új dimenziókat nyit meg az ember előtt. A szagok, a hangok alapján egy egész kép összeállhat a fejünkben, ami lehet, hogy téves, de a fantáziánk akkor is beindul. Csendben várok. Aztán elkezdek lépkedni körülötte, de nem szólok semmit. Hagyom, hogy a belőlem talán felé áradó összpontosítás és nyugalom átragadjon rá is, és a farkasra is. Megállok,úgy két méterre tőle, és nézem, ahogy áll. Kissé oldalra döntöm a fejemet, hagyom, hogy a saját farkasom vibráljon, segítve ezzel Liunak. Aztán, mint a villám, szinte észrevétlenül ugrok mellé, és megkísérlem szolidan gyomron vágni. Nem a fájdalom a lényeg, hanem az érzékelés.
Én nem azt mondtam, hogy az megy a legjobban, hanem hogy az nagyobb hangsúlyt kap. Mármint az fejlődött a leginkább az emberi létemhez képest. De a feladat tetszik, és én is ki akarom magam próbálni. Mikor Castor mögém lép a kendővel, eleve becsukom a szemem, és így garantáltan nem látok semmit. A kendő mögött már macerás lenne kinyitni is, és kényelmetlen. - Hát konkrétan látni nem látok semmit. De ott vagy. - mutatok Castor irányába, és aztán folyamatosan követem az ujjammal amerre mozog. Most még tényleg sok minden segít: a jelenlétének érzete, a hangok, a szagok. De aztán Castor szökken egyet mellém, és erre nem számítottam ilyen hamar, aminek eredménye azonban nem a csúfos lebőgés, hanem a reflex-szerű reakció. Kiperdülök oldalra, mert az a leggyorsabb módja annak, hogy ne legyek ott, ahol voltam, és mégis támadási távolságban maradjak, és a perdületet felhasználva csapok vissza feléje fejmagasságban. Ez az, amikor az ösztönök átveszik az irányítást, és mire a tudatos én egyáltalán reagál, addigra már rátámadtam az alfámra és apámra. Ciki ... De hát gyorsulok ...
Remek, meg vagyok elégedve, hogy figyel, és hagyja, hogy a belső énje irányítsa. Így az ütésem nem talál be, de az övé sem. Elhajolok az ütés elől, és bár gyors, egyelőre nem gyorsabb nálam. Ha sikerül, megragadom azt a kezét, amivel ütni próbált, és tovább pörgetem a saját lendületével együtt, aztán lökök rajta egyet. Nem nagyot, nem megalázni akarom, csak összezavarni. Mivel az első kör remekül ment, így nehezítek a dolgon. Teljesen felvonom a pajzsomat, most legfeljebb a szagomat érezheti, és a lépéseim hangját. Bár nem lassítok le, hanem a feszített tempót tartva ismét melléje pattanok. Illetve, inkább becsúszok, hogy érzékelhesse, a következő támadást nem tudja fejmagasságból hárítani. ~Engedd el magad, Liu, nem baj, ha megütsz, ez most nem tiszteletlenség~ Üzenem neki gondolatban, mielőtt becsapódnék, hogy kisodorjam a lábait. Mivel Liu egyébként is hatalmas előnnyel indul, felesleges lenne tíz percig keringőzni egymással. Pörgessük fel, nyomjuk úgy, ahogy farkas farkas ellen küzd, de most legalább ott cseng a háttérben a játékosság is, ami - valljuk be - elég nagy könnyebbség. Mindkettőnknek.
Valami jeges ijedtség kúszik fel bennem, amikor tudatosul, hogy meg akartam ütni Castort. Nem tőle félek, csak megrémít a tett maga. Ez aztán el is veszi a lendületemet, és szinte teljesen tehetetlenül perdülök arra, amerre Castor repít. De közben jön az üzenete, és ez feloldja a gátakat. Érzem, ahogy Castor lesüllyed. A jó ég tudja, mit érzek. Nekem már a beharapásom előtt sem csak szemem és a fülem állt rendelkezésemre, ott volt a chi ... Azt még mindig nem tudom, milyen típusú támadás jön, így újfent azt tehetem, amit az előbb: teljes testtel térek ki. Egy könnyed, elegáns ugrással perdülök át a feje felett, és még a levegőben, amikor felette vagyok, akkor ütök lefelé. A földre érkezéskor aztán továbbgurulok, hogy biztonságos távolságba kerüljek. Arra nem merek most figyelmet és energiát áldozni, hogy mentálisan feleljek. Ilyen virtuozitásra még nem vállalkozom.
Amint látom, hogy berogyasztja a lábait, és ugráshoz készülődik, leengedem a felsőtestem a föld felé, már-már lefekszem, hogy az esetleges támadások elől kitérhessek. Liu ütése így mondjuk, hogy súrolja az orromat, amiből elered a vér kissé. Megrázom a fejem, majd feltámaszkodok a kezeimre, és felnyomom magam a földről. Amíg még csorog a vér az orromból, kihasználom a lehetőséget, és a pulóverembe törlöm mindet, amit lehet. Eközben nem csapok zajt, így Liunak lehet néhány pillanata arra, hogy pihenjen. Vagy, elkezdjen azon stresszelni, hogy most épp mire készülök. Én csak nyugodtan indultam meg felé, és a vállára tettem a kezem. Fel voltam készülve arra, hogy esetleg reflexből ütni akar, így nem okozott meglepetést. -A kötés még marad. Pihenj. Mondtam, majd odaléptem a táskából korábban kipakolt szatyrokhoz. Kinyitottam az egyiket, és kivettem belőle egy marék aprópénzt. Összesen tíz dollár, 25 centesekben. A véremhz dörzsöltem a nagyját, jól átforgattam a tenyerem között, majd három jól irányzott dobással a fák közé hajítottam. Egy újabb szatyorból előkerült egy törülköző, ami valamelyik vendég szennyese volt. Liuhoz lépve levettem róla a szemkötést, ellenben a törülközőt az arca, az orra elé kötöttem. - Ez, a te területed. A falkád területe. Bármikor lehet olyan helyzet, hogy ki kell szűrnöd valami idegent a lakhelyeden. Mint a poloskát, bár azt inkább a józan eszednek köszönhetted. Az előbb... - mutattam a fák irányába - ...felzavartam az otthonod. Keresd meg, hogy mivel, de ha bármi is hiányzik, akkor ebben a játékban a falka meghal, mert mondjuk... robban egy bomba a hotelben. Persze ez még viccnek is rossz, még én is nevettem, de legalább lesz valamilyen motivációja, ami hajthatja előre. Kíváncsi vagyok arra is, hogy az idegen szagú törülközőn keresztül ki tudja e szűrni az én szagomat, ha már arra hivatkozott, hogy a szaglása sokat van igénybe véve.
Éreztem Castort közeledni, főleg a vér szagát éreztem. Én fakasztottam ki a vérét. Visszás helyzet volt, mert egyrészt büszke lehettem volna erre, másrészt roppantul rosszul esett. Nem akartam. Jól esett az érintése, ahogy a vállamra tette a kezét. Atyai volt. Amióta az új kis farkas növekszik bennem, roppant mód ki vagyok éhezve az érintésekre. Ez úgy általában nem zavar, csak amikor valami hozzám ér, akkor rémlik fel hirtelen egy fura hiányérzet. Annak az érzete, hogy eddig hiányoltam az érintést. Addig lehet, hogy eszembe sem jut a dolog, amíg be nem következik. Pihenjek? Nem voltam még fáradt, de ha azt mondja, akkor pihenek. Nem, nem, erre képtelen vagyok. Figyelek, mit művel, fülelek, érzékelek. Aprópénz csörgése hallatszott, majd halk surranások, huppanások körbe körbe, és hirtelen mindent betöltött Castor szaga. A kötéscsere nem volt valami kellemes. Nem tetszett a vendég szaga. Castoré sokkal szimpatikusabb. De megértettem a feladatot, és nekiláttam. Felidéztem azt, amit hallottam, és megindultam az egyik irányba, ahol feltételezésem szerint a kis pénzecskéknek lenniük kell. Az elsőt nehéz volt felfedezni. A törölközőn keresztül a levegő is nehezen jutott be, nehogy a szagok. Sokkal inkább támaszkodtam a szememre, mint az orromra. De így nem fogom tudni, hogy megtaláltam-e mindet. De ahogy szedegettem fel a pénzeket, rájöttem mi a baj. Ami nálam van, az zavar a többi megtalálásban. Így aztán időnként visszatértem a csomaghoz, és ami már a kezemben volt, azt elcsomagoltam. Ezzel jócskán tisztult a kép, de még így is roppant lassan haladtam. Egy óra múlva a zacskóban lapult a pénz nagy része, de nem tudhattam, hogy ott van-e az összes. Volt, hogy éreztem egy szagnyomot, és amikor odaértem, csak egy vércseppet találtam egy fűszálon, lehet az egyik pénzről kenődött rá. Maga Castor is zavarta a felderítést, hiszen ő szaglott a legjobban. Már nem tudtam eldönteni, hogy ahonnan érzek még valamit, az valóban egy-két érme szaga, vagy már csak valami utóérzés. A szagok is lassan elillantak.
Kezdőlap
