Gyönyörűűű, megint eltört a bordám, eszem elszáll. Nagyon remélem, hogy nem fog nagyon elmozdulni, és rosszul összeforrni, mert valahogy nem értékelném, ha megint össze kellene törni, hogy valamiképp helyre lehessen tenni. Sokáig azonban nem agyalok ezen, mert nem érdekel a sérülésem, lesz még több is, a lényeg az, hogy nem szúrt át semmit, mert az már azért csúnya lenne. Mindenesetre a csontom már hozzálát a gyógyuláshoz, de még így is szükségem van majd öt napra, hogy teljes legyen a művelet. Viszont az tuti, hogy már most sem érzem, hogy szúrna, és nem okoz kellemetlenséget a dolog. Kész szerencse, hogy nem a karmával metélte el, mert akkor sokkal tovább tartana, illetve, a csontveszteség is nehezebben pótolható, mint egy „egyszerű” törés esetében. Lehet, hogy valami nagy látványosságra számít, de esetemben maximum olyan formában ütközik ki a dolog, hogy tovább bírom, mert például hamarabb állnak el a vérzéseim, így nem csinál ki a vérveszteség. Vagy épp egy ilyen törésnél nem akadályoz a további adok-kapokban, bár azért olyan nagyon sokkal tovább én sem fogom tovább bírni. Azt hiszem, ezzel bevonulhatna a történelembe, savatézó vérfarkas. Mondjuk, ebben a formában tutira fele annyira sem lehetnek pontosak az ütései, mint amennyire vérfarkas alakban lennének, de attól még vélhetőleg eltalálja azt, amit akar. Igazság szerint, nem lep meg vele, és már épp húzódnék is hátra, de attól még talál, bár közel sem olyan csontropogtató, agyzsibbasztó módon. Arra mindenesetre elég, hogy a fogaim összecsókolózzanak, és érezzem a durva nyomást, nem sok híja volt annak, hogy kiperegjen pár. Még jó, hogy nem így esett, mert azt nem tehetem meg, hogy fogatlanul mászkáljak. Repülni viszont megtanulok, és kissé talán kellemetlen, ahogy a hátamra érkezem. Basszameg, ha a bordám elmozdult az esés hatására, akkor marhára rosszul fogok járni, márpedig annak nem örülnék. Az tuti, hogy elég nagyot nyekkenek, és bármi is történt, megpróbálok azonnal felállni, mert a fajtánknak a halálát jelenti, ha huzamosabb ideig a földön maradnak, egyszerűen nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Azt hamar kiszúrom, hogy láthatatlanná vált, de nem hibáztatom amiatt, hogy használja a képességét, csak épp a nem létező hímtagom kivan a láthatatlan fajtájukkal. Egyelőre nem tudok mit tenni, mint kivárni, illetve, ha a vérét kiszagolom itt-ott, akkor legalább be tudom tájolni, és talán kiszámíthatom, honnan érkezik a támadása…
//1. kör: Páros: Az eséstől elmozdul a törött csont Páratlan: Csak pár pillanatra beszorul a levegő
Amennyiben az előző páros: 2. kör: 1-4. Megúszom szerencsésen, és nem érint semmilyen szervet az elmozduló csont. 5-6. Átszúrja a tüdőmet.//
Hm, telitalálat. Szépen reccsent a bordája és el is törött. Emma-val azért is akartam bunyózni egyet, mert jól kell bírnia a vérvonali adottsága miatt és lélek is van benne. Rá nem lehet mondani, hogy „úgy üt, mint egy lány”. Belead apait-anyait, nem kímél és szerintem nem is fogja feladni, ez pedig tetszik. Domináns vér és az ilyet sokkal izgalmasabb legyőzni. Az a cél, de ha nem sikerül, akkor is egy jót vadultam. Most kapott egyet a pofájára. Ebben a formámban nem a boksz az erősségem, de azért koccantak a fogai és hátra is löktem, időt nyerve magamnak. Hanyattesett, még jobb. Kicst bosszantam, kicsit aggasztom, de a kétségbeeséstől nagyon messze van és csak legyen is. Elkeseredett ellenféllel nem szeretek harcolni. Azt csak agyon kell ütni. Emma kemény dió és okos is. Mikor nem talál meg, mert elrejtem magam a vérvonali képességemmel, szépen megvárja, hogy cselekedjek. Az idő neki dolgozik, gyorsabban gyógyul, mint én és most is csak pihen. Nem akarok tétlenül állni. Ugrom egy hatalmasat a levegőbe és megpróbálok a feje fölé érkezni, majd szépen hátbakaszálni egy jobb vállból indított karomcsapással. A huzatot meg fogja érezni, kérdés, hogy mennyire tud gyorsan reagálni. Ha közben visszaüt, én megpróbálok elhajolni, de ugrás közben ez nem mindig egyszerű. Lehet, hogy én kapom a nagyobb csapást és visszaadja az előző farkasröptető ütésemet.
/ Sikeresség: 1-2 – nem talál 3-4 – kisebb sebzés a háton 5-6 – mély seb a háton /
Úgy tűnik, rohadt nagy szerencsém van, mert nem érzem, hogy a csont kimozdulna a helyéről, és ezzel további károkat okozna. Talán már elég stabilan összeér ismét a két darab ahhoz, hogy ez ne okozzon problémát. Határozottan nem bánom a dolgot, kényelmetlen lett volna a helyére rakni a dolgokat. Emlékeimben felsejlik a Sarahval folytatott csörte még tavalyról, vele is elég csúnyán elláttuk egymás baját. Úgy tűnik, rendre olyanokkal hoz össze a sors egy jó bunyóra, akik sokkal erősebbek nálam. Nem mondom, hogy bánom a dolgot, de az tény, hogy nyerni esélyem sincs ellenük. Ez mondjuk sosem akadályozott abban, hogy tegyek egy próbát. Kétségbeesni sosem szoktam, az nem én vagyok, még akkor sem volt erre példa, mikor majdnem meghaltam a Vörös Hold éjszakáján. Essenek csak kétségbe a gyenge, riadt lelkek, én nem tartozom közéjük. Legalább kifújom magam egy kicsit, vicsorgok ugyan, de ez inkább mosolynak illene be, ha emberi alakomban lennék. Én élvezem ezeket a pillanatokat, a fájdalmat, nekem ez bejön, bármennyire is legyek ettől beteg elme. Az életem, a velem történtek tettek ilyenné, ha gyűlölném miatta magam, akkor az eddigi sorsom köpném le vele. Érzem, mikor érkezik meg mögém, de későn ahhoz, hogy kikerülhessem az ütést, úgyhogy nem elrugaszkodom előle, hanem jobbra fordulok élesen, hogy már ki is oszthassam a válaszcsapást. Nem tudom, számít-e rá, de ugyebár eleve ugrott, aminek a lendülete még így is elsodor, és ráadásként a hátamat is eltalálja, de érzésre nem olyan vészes az ütés. Én viszont így talán a balommal bele tudok marni az oldalába, sőt, miközben vélhetőleg mindketten esünk egy isteneset, még igyekszem rámarni a felkarjára is, ezúttal bevetve az egész állkapcsomat, hogy ne tudjon olyan könnyen szabadulni, és ha már megvan, hát egyelőre nem is eresztem, oldja meg, ahogy tudja.
//1. dobás 1-2. – Az oldalába sikerül belemarnom. 3-4. – Csak a felkarját tudom foglyul ejteni, de mivel rászorul az állkapcsom, elég veszélyesnek tűnik a helyzet 5-6. – Jackpot, minden tervem sikerül, de mivel megoszlik a figyelmem, egyik sem tűnik végzetes sérülésnek
2. dobás 1-2. esetén súlyosság: 1-2. - Nem túl súlyos sérülés 3-4. - Nem árt már figyelembe venni a dolgot, de nem olyan vészes a vérveszteség 5-6. - Nagyjából csuklóig elmerülő mancs, csúnya, tépett seb//
Emma készen áll és közben vicsorog. Nem ijeszt meg vele, tudom, hogy képes harapni és fog is. Eddig nagyon élvezem a harcot. Adtam is, kaptam is, megvan az egészséges küzdőszellem bennünk. Ha jelezne, hogy nem bírja tovább vagy nem akarja, akkor le fogok állni. Nem az a célom, hogy elpusztítsam. Felajánlottam, hogy mérjük össze az erőinket, ő pedig benne volt, ezért estem neki. Alapesetben a falkatársakhoz nem nyúlok, legfeljebb, ha valakivel nagyon elszalad a ló és csak az erőszakból ért. Ez egy barátságos küzdelem, még ha barátok nem is leszünk. Az ugrásom jól sikerül, a levegőből érkezve felsértem a hátát. Nem egy nagy nagy seb, de ha még kap pár ilyet, akkor lesz mivel foglalkoznia a szervezetének és sok kicsi sokra megy. Mivel ugrás közben nem sok lehetőségem volt elkerülni, a csapása betalál. Nem látott, de az ütésből nagyjából kitalálhatta, merre vagyok. Az oldalamat kapta telibe, a karomra pedig ráharap. Az előbb a jobb alkaromat szabta fel, most a felkaromon csattan az állkapcsa. Rohadtul fáj, de meg kell ezzel küzdenem. A csontot még nem harapta át, de a húsba mélyen belevágott. A vérem folyik a karomból, de az oldalamból is és feltüzel a fájdalom. A földreesek vele együtt. Ballal megpróbálok oldalról belevágni a nyakába teljes erőből, hogy elengedjen. Nem olyat ütök, hogy lefejezzem, csak felvágnám az inait, az ereket. Az talán lefoglalja egy időre és megszabadulok a szorításból. A lábaimmal pedig próbálok a hasa felé rúgni. Mindkettővel ugyanoda, páros lábbal akarom megrúgni. Ömlik belőlem a vér és a kín arra sarkall, hogy egyre agresszívabban támadjak. Amíg van erőm, addig kell használni.
/ Dobás Rocky támadására 1: a csapás felszabja Emma nyakát és a rúgás is betalál 2-3: a csapás felszabja Emma nyakát, de a rúgás nem sikerül 4-5: a nyakat csak kis sebzés éri, a rúgás viszont teljes erejű 6: a nyakat csak kis sebzés éri és a rúgás sem sikeres /
Mindketten a földön kötünk ki, én nem eresztem, ragaszkodom hozzá, mint veszett vad az elejtett zsákmányához. Nincs bennem félsz, csupán az adrenalin zubog bennem, a fájdalom gyönyöre pedig kiirt belőlem minden józan gondolatmorzsát. Talán már elég kellene, hogy legyen, én sem bírom a végtelenségig, sokkal fiatalabb vagyok nála. Mégsem mondom, hogy állj, elég legyen, pedig akkor megúszhatnám a következő csapását. A mozdulatot, ahogy a nyakam felé csap, még észlelem, de tenni ellene már nem tudok. Emberi alakban ebbe belehalnék, jó eséllyel az ütőeremet is elkaszálná vele, ám itt a bunda, és a teljes farkasalakom masszív mivolta még megóv a komolyabb, könnyen végzetessé válható sérüléstől. Ettől függetlenül rögtön vörös köntösbe öltöznek fekete szőrszálaim, és azt hiszem, most jutok el arra a pontra, hogy elég lesz. Nem kellene még tovább mennünk, mert csúnya vége lesz, már most is túl nagy volt a kísértés, hogy megszabadítsam a karjától. Helyette azonban eleresztem, és a hátamra terülök, szaporán kapkodva a levegőt, rengeteg sebből vérezve, és akármennyire is ellenemre való a dolog, végül kettőt csapok a mancsommal a földre, jelezvén, köszi, nekem ennyi elég volt. Ez a nyaksérülés már nem vicc, kurvára vérzik, és én is borzasztóan gyengének érzem magam miatta. Kell legalább egy perc nyugi, hogy a vérzés csillapodjon, a seb nem fog összeforrni pikk-pakk, lévén vérfarkas okozta, de a vérlemezkék attól még végzik a kis dolgukat, és harcolnak a tyúkszaros kis életemért. Ha neki ez nem elég, és még nekem akar rontani, akkor persze fel fogok kelni, és nem hagyom magam, de úgy vélem, hogy nem fog gondot okozni a dolog számára, és hátrább vesz az agarakból. Én még egy darabig mindenképpen fekszem, koncentrálok, hogy ne vérezzek el, mert attól még, hogy vérfarkas vagyok, a véremre nekem is szükségem van. Mindenképpen el kell majd mennem vadászni, hogy pótoljam a készleteket, de kicsit vicces lesz ilyen állapotban. Majd odaszólok egy nyuszinak, hogy héé, légyszi ugrálj a számba, vagy valami ilyesmi. Egyelőre még gyúrok arra, hogy képes legyek gondolatban kommunikálni, addig meg csak meredek az ég felé, mert még az is gondot okozna, hogy elfordítsam a fejemet.
Annyira szorította a karomat az állkapcsával, hogy már nem tudott időben reagálni. Felvágtam a nyakát rendesen és elengedett, de mintha kicsit túllőttem volna a célon. A vér ömlik belőle, nagyon is ömlik. Az én karomból is, mert belemart és nemrég még a fogai is a húsomba mélyedtek. A hátára fekszik, mintha megadná magát. Ha nem csapok bele ekkorát a húsába érzékeny helyen, ahová a farkasok legjobban szeretnek támadni, ez nemigen következik be. Liheg, küzd a levegőért és az életéért is. Értek a mancscsapásomból. Úgy érzem, egy kicsit kiszúrtam magammal. Ha most csak kisebb támadással éltem volna, akkor még folytatódhatott volna a harc. Így viszont már nem lehet mit tenni. Nyalogathatjuk a sebeinket és Emma elég szarul is van. Nem halhat meg itt. Nem nyírok ki falkatagot, legfeljebb felső utasításra vagy önvédelemből, ha nincs más megoldás. Elég rosszul jönnék ki ebből egy átlag falktaganál is, nem egy Kanguyak esetében. Leülök, már látható formát öltök és szorongatom a karomat. Megnézem a sebet. Jó mélyre hatolt a nőstény állkapcsa. Emma vérvonali képessége most jól meg van dolgoztatva. A tisztás szép füvét még szebb bíbor folyadék teríti be, ami mindkettőnkből csurog rendesen. Azt hiszem, egy ideig még itt leszünk. Nem lehet így hazamenni. Most visszalakulni emberi alakba öngyilkosság lenne Emma számára. Az ég felé meredve küzd, szinte mozdulatlanul fekszik, hogy a teste csak a regenerációra koncentrálhasson. Nekem is pokolian fájnak a sebeim és ha emberi külsőt öltenék, az lassítaná a gyógyulást. Hús kell, táplálék. Akármilyen szarul is vagyok, én még tudok mozogni, legfeljebb körbevérezem az egész helyet. Elfutok az erdőbe, hogy levadásszak valamit. Jó lenne egy szarvas vagy legalább egy sas, de itt, a városhoz közeli erdőben nincs ilyen. Emma-nak nem jelzek. Azt hiheti, itthagytam, mint aki jól végezte a dolgát, de majd szépen meglepődik, mikor visszajövök egy kis hússal. Baglyok huhognak az ágakon és mókusok futkároznak. A faágakra nem szívesen másznék most fel sajgó karral és oldallal. Szerencsémre találok egy baglyot, ami pont most vadássza le egy nyúlcsalád egyik tagját. A tápláléklánc gyönyörűen kirajzolódik, ahogy én, mint csúcsragadozó letámadom a kisebb ragadozót. A madár próbál elröppenni, de rácsapok a szárnyára és a földhöz szegezem. Kurvára fáj a karom, de ez most kell. A másik mancsommal szétvágom a bagoly fejét. Az egyébként szép barna tollazatú madár vergődik a földön és még utoljára belekap a mancsomba. Fasza, ez nagyon hiányzott még a végére. Jó, hogy az ujjamat nem vágta le. Két nyulat le tudok még csapni, a többi elmenekül vissza az üregbe, a föld alá. Most nem kezdek ásni, ezek árkon-bokron túl lennének, amíg én szenvednék a fájós karommal túrva a földet. Az egyik egy nőstény nyúl, szép nagy és a vemhessége elején járhat. Olyan 1,5 kg körülbelül, ez finom falat lesz. A másik, a kicsinye kevésbé. A bagoly egy szimpla erdei fülesbagoly, a fél kilót se éri el, de ez van. Felkapom a zsákmányt és vágtatok vissza. A tisztás csendjét csak a nőstény lihegése töri meg. Emma elé dobom az állatokat. Nem valami úrias tálalás, de most, harc után lábadozva, bestiaformánkban nem is kell arisztokratikus fogásokat alkalmazni. A két nyúl az övé, annyit biztos segít, hogy ne haljon bele a sérülésébe. És hogy én ne kerüljek a vádlott falkatagok közé. Megint leülök és a baglyot elkezdem enni, két mancsommal fogva a lábait. Lerágom a húst róla, a hasánál kezdem. A tollakat ki kell köpködnöm, ettől kissé körülményes a táplálkozás. Büdös ez a bagoly, de megteszi. Próbálok nem figyelni a fájdalomra, ahogy eszem a húst. A bele egész gazdag, már evett a vadászat előtt is. Mindent lerágok róla, amit lehet. A minimális fejhúsát, a lábait, a szárnyáról a fogyasztható részeket. Egy kisebb harapás elég, hogy a koponyáját feltörjem. Bagolyagy, egész jó. Igazából mindegy, csak hasson, erősítsen. Ha végeztem, én is elfekszem és hagyom a testemet gyógyulni. Emma-t figyelem, hogy hogy bírja a képessége. Szerintem életben fog maradni. Még a hús nélkül is, de így főleg. Milyen úriember vagyok! Felvágom a nyakát, aztán hozok neki regenerációt segítő vacsorát. Egy szava nem lehet. Ja, pont az a típus, aki csak úgy legyint, hogy "Á, semmiség". Kicsit másképp gondoltam ezt a barátságos küzdelmet, de túl jól sikerült az utolsó csapásom...
Azért, a halállal még nem játszunk pirospacsit, szóval attól nem kell tartani, hogy itt hagyom a fogamat, de összességében nem állítanám, hogy olyan marha jól vagyok. Nem mintha ez nem lenne látszatra egyértelmű. Az mondjuk tuti, hogy kapna a pofájába, ha megölne, ok nélkül, csak mert szórakoztunk. Engem mondjuk nem zavar, bírom az ilyet, sokkal jobban, mint a legtöbben, de ez nem biztos, hogy sokakat érdekelne, ha elhaláloznék. Nem mintha olyan központi figura lennék, de azt azért ki merem jelenteni, hogy Castor némileg felszívná magát a dolgon. Nem nagyon tudok most azzal foglalkozni, hogy mit csinál, azt sejtem, hogy ő is elég ramatyul van, mert kapott szépen tőlem, de annyira közel sem lehet rosszul, mint én. Vajon valami nyak fétist váltok ki mostanában a farkasokból? Annakpok is megörvendeztetett egy csini gégemetszéssel a Vörös Hold alkalmával, most pedig ez. Szerintem rá kéne tetováltatnom a nyakamra, hogy ne nyúlkálj. Bár küllemileg nem festek jól, mégis kénytelen vagyok bevallani, hogy az újabb és újabb fájdalomhullámok kellemes érzetekkel töltenek el. Ilyenkor még örülök is neki, hogy az elmém némileg elkorcsosult ezen a téren, máskülönben most szűkölhetnék a fájdalomtól. Közben próbálom megsaccolni, hogy mikor kerülök újra olyan állapotba, hogy emberek közé mehessek. Azt hiszem, a bordatörésem nagyjából öt nap alatt jön helyre, annyi szerintem kell külső segítség nélkül a nyakamnak is, össze lehetne fércelni, de túl sok értelme ebben az alakban nincs, és nyilván nem fogok visszaváltozni. Azt hiszem, egy egy hetes kis piknikre kénytelen leszek berendezkedni. Nem tudom, Rocky hogy van ezzel, de nyilván nem fogom tőle elvárni, hogy mellettem legyen végig. Elég ideig voltam magányos farkas ahhoz, hogy megbirkózzam a dologgal. Lehet, hogy már most itt hagyott, hátha felzabálnak a hiénák vagy a keselyűk… jójó, itt olyanok nincsenek, tudom, de poénnak jó volt, elszórakoztatom én itt magam, semmi gond. A vérem úgy tűnik, megalvadt már, mire visszaérkezik, legalábbis nem terjeng alattam gyanús mennyiségben a vörös nedű. Csak a szemeimmel pillantok felé, mikor a nyulakat odadobja mellém. Csodás, emberi alakban még el is nevetném magam, úgy tűnik, van az a nyuszi, aki az ember szájába ugrál. Kedves tőle, tényleg. Mármint, Rockytól. Annyira oldalra fordulok, hogy a pofámhoz tudjam piszkálni a mancsommal a nyulat, és már harapok is rá, lassan, mert a sebem felszakadhat, de elrágcsálom, nem igazán foglalkoztat most az, hogy meg kéne nyúzni, a bensőségeit így is ki tudom rágni belőle, maximum marad egy kis kárba veszendő falat rajta. ~Kösz a kaját!~ Küldöm mentálisan, miután befejeztem a nyulat, legalább már ennyire sikerült összeszednem magam. ~Asszem, én egy darabig még maradok!~ Jelentem ki, ám sem szavaim mögött, sem érzéseim közt nincs semmiféle neheztelés, nem haragszom rá, miért is tenném? Részemről el valóban semmiség, meggyógyulok, nincs értelme izgatni magam rajta. ~De nem fogok megsértődni, ha neked el kell húznod.~ Mondjuk, azt sem hiszem, hogy túlzottan érdekelné, ha megsértődnék, de a világért sem akarnám, hogy esetleg lelkiismeret furdalása legyen azét, amiért itt hagyott sérülten.
Mi, farkasok már csak ilyenek vagyunk, torokra megyünk. Na, nem ész nélkül, de szeretjük azt megsebezni. Ha ez komoly harci helyzet lett volna és nem barátságos mérkőzés, akkor azt hiszem, nem sokkal utána meg tudtam volna ölni az ellenséget. Emma javul, a regenerációs képessége dolgozik. Mindig a legfontosabb szervet hozza helyre először. Nőként ennek talán nem örül annyira, hiszen a szépséghibák csak később tűnnek el. És akármilyen prosztóként is viselkedett néha, a szépségre ad és meg is van a látszata. Elkezdi enni a nyulat, úgy, ahogy van, nyersen, szőrmentén. Én meg egy tollas baglyot rágcsálok. Nem éppen gyertyafényes vacsora, de ez kell a gyors gyógyulásunkhoz. A harctól nem vártam erotikát és nem is éreztem benne. Ha tudnám, hogy Emma-t feldobja a fájdalom, beindítja, elgondolkodnék kicsit, de egyelőre ezt nem köti az orromra. Most itt ülünk-fekszünk egymás mellett meztelenül, vérfarkas alakban. Ez már közelebb jár az erotikához, mint egymás szabdalása, de még mindig messze van tőle. Szép a farkasa is, nem csak az emberi alakja, de nem úgy alakultak a dolgok, hogy számíthatnék bármi ilyesmire. Ha a szándék esetleg meg is születne benne, most minden erővel a felépülésre kell koncentrálnia. A mentális üzenetére csak bólintok, ahogy épp a madár lába lóg ki számból és tépem a hasa alját. Visszaküldök egy hasonlót: ~Nekem is gyógyulnom kell.~ Ennyit közlök vele. Lehet, hogy nem fog örülni a társaságomnak, hiszen az utolsó beszólásommal jól felhúztam, de akkor is maradok. Itthagyhatnám. Nem ismerem pontosan a határait, de most már tuti, hogy nem hal bele ezekbe a sebekbe. Gondoskodni nem az én dolgom, meg is mondta. Ő pedig nem az a típus, aki udvariasságból jelent ki ilyet. Bízik a saját erejében, ahogy én is a magaméban. Emma kapta a nagyobb sebeket, de gyorsabban is gyógyul. Szerintem nekem is kábé annyi idő kell az én sérüléseimnek, mint neki a sajátjainak. Nem itt a tisztáson fogok lábadozni, hanem majd beveszem magam az erdőbe regenerálódni. Nem hiányzik egy kósza kiránduló, aki véletlenül lefilmezi és továbbküldi, amit lát. Máskor levadásznám, de most lehet, hogy nem lennék gyorsabb az üzenetet elküldő ujjánál. Bár ha időben elkapom, meg lehetne enni és az sokat segítene. Egy kifejlett emberi példány kettőnknek is bőven elég volna. A rendőrök meg majd újabb medvetámadást jelentenek be. Mikor végzek a kajával, én is lefekszem. Csak lesem az éjszakai égboltot, a sok szemként világító csillaggal és hagyom a testemet épülni. Mikor már kicsit jobb, akkor vetem fel az ötletet telepatikus úton. Figyelek, hogy jön-e bárki és ha igen, gyorsan láthatatlanná fogok válni, hogy elintézzem. Igazából nem örülnék neki. 1-2 nap után már mindketten tudnánk rendesen vadászni és nem csak ilyen kis előételekre futná, mint amit most hoztam ízibe. A turistákkal csak a gond lenne most. Emma-val nem kommunikálok. Ha ő kérdez vagy mond valamit gondolati úton, arra fogok válaszolni valahogy, de nem akarok most nagyon társalogni.
Igen, valószínűleg már halott lennék, ha nem vagyunk falkatársak, ez eszembe ötlött nekem is, bár különösképpen nem foglalkoztat a dolog. Akkor sem érdekelt, amikor Annakpokkal álltam szembe, bár ezt csak utólag tudtam meg. S ugyanúgy el tudtam volna képzelni azt is, hogy Sura vegye el tőlem az örökségét, ami sokkal rosszabb lett volna a halálnál. A másik elképzeléseivel ellentétben nem zavar, ha vannak rajtam szépséghibák, sőt, egy időben volt, hogy újra meg újra felszabdaltattam a hátamon Todd karmainak nyomát, hogy emlékeztessen rá valami, noha e nélkül is épp eleget gondoltam rá. Amióta idejöttem, erre nem volt példa, már nem is látszanak a halovány fehér csíkok sem. Az arcomnak nincs baja, a nyakamat megoldja majd egy vékony muszlinsál, vagy valami hasonló, mondhatom, hogy nekem itt még nyáron is hideg van. Meg sem fordul a fejemben valamiféle pikánsabb felvezetés, egyébként sem tudnék sok mindent kezdeni vele, egyszerűen nem bírnék keresztbetenni most két szalmaszálat sem, szóval ez van. Nekem egy kellemes kis adok-kapok hasonlóképpen fantasztikus, mint egy jó szex, úgyhogy a sérüléseim ellenére most is szuperül vagyok. ~Oké, akkor fetrenghetünk egymás mellet romantikusan.~ A hanghordozásomba némi derű vegyül, jelezvén, nincs bennem harag, semmi hasonló, épp ellenkezőleg, remekül vagyok. Nem hittem volna, hogy a kezdetek után ide jutunk. Jójó, tudom, nem vagyok normális, hogy én ezt élvezem, de ha egyszer így van. Miután felzabáltam a nyulakat, már csak a regenerálódás marad. Nem mondom, örülnék, hogyha embervért ízlelhetnék, de nem tudnám levadászni, márpedig emberből én úgy nem táplálkozom, hogy nem küzdöttem meg érte. Mondhatja bárki, hogy ez hülyeség, de úgy vélem, ennyit azért él egy ember élete. Úgyhogy részemről ráhagyom, ha talál embert erre ilyentájt, és van olyan jól, hogy elbánjon vele, hát jó étvágyat, de én nem veszek részt benne. Helyette, amint már képes vagyok mozogni, bekúszom a fák közé, fedezékbe, hogy ott nagyobb nyugiban folytathassam a regenerálódást, és nagyjából ez a műsor a részemről minimum két napig, onnantól pedig már át merek változni emberi alakomba, és visszatérni a civilizációba, noha közel sem gyógyultam még meg teljesen, de már nem olyan vészes, hogy itt kelljen maradnom. Az, hogy együtt lábadozunk, vagy Rocky elhúz közben máshová, csak rajta múlik, én nem fogom elzavarni.
//Részemről ez a záró lenne, köszönöm szépen a játékot, és bocsánat, hogy a vége így elnyúlt. ^^//
A mai este során a vadászatnak éltem, alkonyatkor kimentem az erdőbe, megszabadultam ruházatomtól és rohantam. Medveméretű farkasként futottam a fenyőfák között, hatalmas mancsom könnyedén utasított maga mögé minden megtett mérföldet, fújtatásom a préda halálát, megtömött bendőm ígéretét hordozta magában. Jávorszarvast valamint bölényt ejtettem, ők csillapították éhségem, amiért hálával adóztam nekik. Egy medve is az utamba került még második zsákmányom előtt, ám hozzá nem értem - hajdani beharapott képét őrzi bennem még mindig ez az állat, s talán tőle meglepő, mégis ezét kerülöm, hogy medvét öljek. A vadászat végeztével visszamentem annak a tisztásnak a szélére, ahol ruháimat hagytam, visszaváltozva pedig magamra öltöttem őket. Bár jóllaktam, mégis zsigereimben éreztem, hogy valami hiányzott, valami, ami azt estémet teljessé tehetné, amiben kiélhetném kissé magam, a Harcos, aki hajdan voltam, aki még mindig bennem lakott. Az újhold hozta magával mindig ezt nyugtalanságot, amikor nem kísérte lépteimet a sápadt korong, csak a csillagok ragyogtak vakon, céltalanul. Felforr a vér, ha teli a hold, s nyugtalan a szív, ha nem látható. Megigazgattam magamon a csuklyás melegítő felsőt - nem volt szükségem kabátra -, és indultam volna, némileg csalódottan, amikor energiáimat valami felborzolta. Kósza fuvallat volt, a Szellemek alig hallható suttogása, mégis megtorpantam és felkaptam rá a fejem. Mentális pajzsom tökéletesen tartotta a kétszázadik éve után, pár évtizeddel járó hím látszatát, így nem lepődtem volna meg, ha a hívatlan látogató bátran meri vállalni a velem való találkozást. Mélységesen le lettem volna sújtva egyébként is ha megfutamodik. Mentem, hisz elvileg nem érezhettem volna ilyen tisztán, ekkora távolságból a jelenlétét, ám úgy irányítottam lépteimet, hogy biztosan belé fussak, ha csak nem tér ki szánt szándékkal. - Jó estét! - köszöntem előre, barátságos, bizalomgerjesztő mosollyal egybekötve, ha valóban összeértek útjaink. Éreztem rajta a falka szagát, a valahova tartozás bizsergetően kellemes mégis szomorúan nosztalgikus elegyét.
Fairbanks te csodás... már most kurva hideg van, valahogy elszoktam én ettől Nashville-ben, és még nincs is igazán tél. Mi lesz itt később? Semmi. Hideg, jégcsapok, meleg öltözet, vagy egész nap az erdőben tanyázunk, mert a bunda mégis csak jobb viselet. Vadászni viszont szeretek, mert legyen akármennyi teendő, szabadidőben erre akkor is jut idő, ahogyan most is. Kámforrá válásban profi vagyok, úgy hagyom el a hotelt, hogy magam is akkor jövök rá, kijöttem onnan, mikor már az erdő szélénél járok. Csodás... más se hiányzik ha öregkori szenilitást tapasztalok magamon, de szó sincs róla, csupán gondolkodtam. Egyből beloholni a sűrűbe... no nem, szépen szisztematikusan kerülővel, úgy dívik, és amikor megbizonyosodok arról, hogy nincs senki a közelemben, akkor indulok befelé, egyenesen a tisztás felé. Vadászni akarok, üldözni, ölni, zabálni, érzem a zsigereimben, hogy szükségem van rá, és már éppen kiszemelnék egy nekem tetsző bokor-szerűséget, amikor más energiákra leszek figyelmes. Igencsak közeledik, így félreteszem a tervem egy későbbi időpontra. Van még olyan állat rajtam kívül, aki pont most és pont itt lófrál? Nem normális, az egyszer biztos. Az égre pillanatok, mégis mit vétettem, most éppen mit? Miért nem lehetek magamban? Miért? Legyintek, választ nem várok, még magamtól sem, nemhogy a közeledőtől. Ráadásul kitérni sem óhajt, hiszen rám köszön, süket nem vagyok, hallom én, kristály tisztán. Örvendek. Vacsora majd egyszer, előbb tudjam meg, miért vagyok ennyire érdekes ennek a hímnek, hogy ebben a kibaszott nagy erdőben éppen erre hozta a lába. Lehet, társasági lény, vagy éppen balhét keres, vagy a fészkes fene tudja, majd kiderül. -Viszont. Hozzátenném, hogy sikereset, de a vér illata megcsapja az orromat, tehát ő már végzett a jelek szerint. Nem vagyok paraszt, sőt, kifejezetten barátságos az arcberendezésem... legalábbis szerintem, már ha a mosolyféleséget annak lehet nevezni.
Szűkszavú volt és ahogy elnéztem, nem épp vidámkodó fajta. Ez nem lombozott le, léptem felé még párat, kíváncsian figyeltem, mikor jön el az a pont, ahol már esetleg rám mordul, hogy eddig és ne tovább. Egy túl kíváncsi, kicsit talán naiv, fiatal - nála mindenképpen fiatalabb - hím benyomását kelthettem, aki nem feltétlenül volt tisztában a határokkal. - Te falkás vagy, ugye? - kérdeztem némileg izgatottan. - Mi a posztod? - Oldalvást léptem párat. - Tudod, régen én is falkában éltem, kíváncsi vagyok, hogy az itteni milyen, mesélj róla, kérlek! Majdnem lemaradt a kérlelő szó! Ami kínos lett volna, mert enélkül pontosan úgy hatottak volna szavaim, ahogy álca nélkül szántam volna őket: utasításként. Jelen helyzetben nem egyszerű megmaradnom a kitalált suhancnál, mégse akarom csak úgy lerombolni ezt a mázat, mert habár messze nem vagyok jó színész, mégis el akartam kerülni az ajtóstól berontást. Három itteni leszármazottam tudta, hogy ki vagyok, kettőt önszántamból avattam be, Holly elkerülhetetlen volt, nem kívántam egyelőre többekkel megosztani a titkot, ennek ellenére felettébb kíváncsi voltam. S ha valami, hát ez őszintén jött. Uralom alá hajtás helyett megismerés, megismerés által megbecsülés, ítélethozatal. Nem tartottam mindettől, a Szellemek úgyis megsúgják, hogy kivel vannak komolyabb szándékaik, kire érdemes több figyelmet fordítanom, vagy esetleg kitől kell visszavennem az ajándékot. Úgy is mondhatnám, hogy takarításra lettem fogva az életre hívás, valamint a tetoválás égetése által. Amit felelőtlenül a világra szabadítottam pár alkalmatlan teremtettemmel, s azok leszármazottaival, azok között nekem is kell rendet tennem.
Azt hiszem, öreg vagyok én már ehhez, vagy a faszom tudja, de mint valami két lábon járó információs központ, úgy festhetek egy villogó piros szarral a fejemen, ha már kapásból nekem szegezik a kérdést. Mindenre számítottam, szó szerint mindenre, de erre nem. Fiatalabbnak tűnik nálam, de nem egy éretlen kölyöknek, akitől magától értetődő lenne, hogy olyan izgatott, mintha első kefélésre készülne. Hirtelenjében az első döbbenetből felocsúdva felvonom a szemöldökömet... ez most valami vicc? Mindegy, nem vagyunk tuskók, normálisan kérdeztek, akkor válaszolok is. Falkás. Ez kurva jó. -Falkás... az. Tag vagyok. Minden bizonnyal kitűzőt fogok hordani, hogy hirdessem a titulusomat, hogyne. Bárki kérdezi, majd lelkesen elugatom, hogyne. Azért ennyire debil nem vagyok, szóval maradjunk annyiban, hogy tag vagyok, ennyi. Kívülállónak ehhez semmi köze, és bármennyire szeretné is, nem fogom felfedni. -Mint minden falka, zárt közösség, család. A többiről nem tisztem beszélni, sajnálom. Idegen, bár tudom, hogy ott volt azon a bizonyos bálon, meg valami balhéba is belekeveredett, ezen röhögni tudtam. Erősen emlékeztet néhány tagunkra, akik nem bírnak a vérükkel. Viszont ha érdekli a falka működése, akkor kénytelen lesz az Alfát felkeresni. Viszont azt nem értem, hogy itt van jó ideje, és most jut eszébe, hogy egyáltalán érdeklődjön. Furcsa, na sebaj. Ezen már nem fogok meglepődni. Kérdő tekintettel várok, nem tűnök türelmetlennek, én feleltem, már amennyit felelhettem egy általam idegennek így az erdő kellős közepén.
Rendkívül titkolózó, nekem pedig sajnálatos módon nem kenyerem a dolgok hosszan való firtatása, a verbális mélyre hatolás és a kifinomult puhatolózás. Szeretek egyenes, lényegre törő kérdéseket feltenni, s azokra hasonló választ kapni, ám azzal, hogy bevallotta, a falka tagja, nyilvánvalóvá tette azt is, hogy a szófukarsága a lojalitása jele, különben kifecsegett volna... ha nem is mindent, de sok érdekes dolgot. - Az Alfa - kevésen múlt az Atanerk megszólítás - a hotelben lakik, igaz? Te is ott élsz? Egy ideje itt vagyok, de eddig nem volt merszem - szinte hallom a Szellemek kacagását - találkozót kérni az Alfától. Kíváncsi lennék, hogy érdemesnek tart-e arra, hogy esetleg csatlakozzak. Van valamiféle előválogatás - múlt este néztem egy rettenetes tehetségkutatót -, vagy felmérnél te? Elég idősnek tűnsz. Megéreztem az elmúlt négyszáz év hiányát: a legkisebb gyakorlatom sem volt abban, hogyan ne legyek az, aki valójában vagyok. Se türelmet, se kellő aprólékosságot nem éreztem magamban ahhoz, hogy hiteles alakítást nyújtsak. Untatott, bosszantott a lelkem mélyén, hiszen annyival egyszerűbb lett volna megjelentetni a helyi újságban, szalagcím gyanánt, hogy én vagyok Sangilak, a Legerősebb, senki ne várjon tőlem álcát, rejtőzködést, vagy kevesebbet, mint ami vagyok. Ehelyett nevetségessé teszem magam az egyik leszármazottam előtt - rendkívül örültem annak, hogy egyik Testvérem se volt jelen. Adhattam volna az idősebb, érettebb, tapasztaltabb hímet, ám az se közelítette volna meg az igazságot. Harcos vagyok, engem az egyenes útra neveltek, nem az ilyen álságos köntörfalazásra.
Ahogy a hímet figyelem... most vagy tényleg ennyire hibbant, és akkor nem csodálom, hogy már nem falkatag sehol, azon annál inkább, hogy még életben van, vagy szórakozik velem, és sokkal okosabb annál, mint amilyennek mutatja magát. A bálon történtek hallatán az utóbbira tippelek, személyesen nem voltam ott, de ha bratyesz megfigyel valamit, akkor az úgy is van. A kérdés csak az, miért van kedve játszadozni? Komolyan mondom, lassan már azért nézek körbe, hogy a kamerákat keressem, mert ez tuti a kész átverés show alaszkai változata lesz, vagy valami hasonló. Esetleg most azt tesztelik, mekkora türelmem és önuralmam van? Óriási. -Az Alfa, igen. Ott. Aha, nem volt merszed, értem. Kár. Van, ami nem titok, és az pont az, hogy a hotel a törzshelye néhányunknak. Az viszont, hogy itt áll előttem egy monstrum, és úgy viselkedik, mint egy két éves kiskölyök. Kizártnak tartom, hogy fogyatékos legyen, ez a tag szórakozik velem. Mérjem fel? Mi van? Mi vagyok én? A pokol előfutára, vagy mi az isten? Előválogatás... az... ha eddig nem képedtem el, akkor most megteszem. -Azt hiszem félreérted. Nem egy esetleges bunyó mutatja meg, ki érdemes, és ki nem. Keresd fel az Alfát, ha csatlakozni szeretnél. Majd pont az erdő közepén fog eldőlni bármi is, és pont azért, mert összeverekszem egy másik hímmel. Hogyne. Dante vagyok, nem ökör. Ránézésre van benne erő, nem is kevés, de ez egy dolog. Mégis mi okom lenne arra, hogy verekedésbe bonyolódjak? Az min változtat? Maximum azon, hogy kiderül saját magamról, már nincs önuralmam, és akkor egyenes út vezet a halálba, hiszen alkalmatlan vagyok a falkát szolgálni. Kínomban már elvigyorodok, igazság szerint szórakoztat ez a hím, komolyan hibbantnak mutatja magát, hatalmas. Értékelnem kell, csak nem tudom, mivel, de nem állok neki tapsolni, inkább kérdezek. -Komolyra fordítva a szót, mit szeretnél tőlem?
Ez így borzasztóan siralmas. Kezdtem őszintén elkeseredni... igazából olyan rosszul még nem állt a helyzet, minden esetre ezt az alakításomat még csiszolnom kell, átdolgozni, s legfőképp átgondolni, mert egy dolog, hogy mennyi erőt engedek láttatni, az pedig egy másik, hogy milyen régen voltam kétszáz év körül. Megvakartam a tarkóm. Más oldalról kell közelítenem, és nem az agytornával van a problémám, hanem azzal, hogy ezt fölöslegesnek érzem. Legalábbis a körítést. Közben pedig semmi indíttatásom felfedni magam, tisztában voltam vele, hogy az ilyesmit jobb titokban tartani. Ahogy figyeltem, neki sem volt ínyére ez a sok ügyetlenkedés, kérdés és girbe-gurba út. Remek, valamit máris megtudhattam. Megropogtattam és a karjaimat hajlítgattam, mint aki épp bemelegített. Szám különös mosolyra húzódott. - De én először tudni szeretném, hogy a falkából mindenki olyan könnyű falat, mint a múltkor az a nőstény, vagy akad köztetek kihívás is. Lássuk be: az egy dolog, hogy én megfelelek-e bizonyos elvárásoknak és igényeknek, csakhogy nekem is akad egy-kettő. Szívesen megkérdeztem volna, hogy mi történt Isabelle-lel, miután magára hagytam az átokkal a nyakán, ám ez már túl sokat árult volna el. Elég, ha azt tudta, jó a sejtése, valóban nem vagyok ostoba és azzal is tisztában vagyok, hogy valószínűleg vannak rólam sejtéseik. Már csak a megjelenésem miatt is nagy mutatvány volna összekeverni itt északon engem másokkal - kevés fekete bőrűt láttam errefelé. - Nekem egy bunyó tökéletesen megmutat mindent, az viszont sajnálatos, ha számodra kevés információt hordoz. Tekinthetnéd ezt vadászat előtti bemelegítésnek. Roppant nagylelkű voltam, épp csak ki nem jelentettem, hogy harc lesz, bármit is szóljon hozzá. Bár meghagyom neki a kihátrálás lehetőségét, az ő döntése, hogy rábólint-e erre, avagy inkább odébb áll, s hogy ezt tettleg is kifejezzem, távolodtam tőle pár lépést.
Kíváncsian várom, meddig megy még ez a színjáték, mert be kell vallanom, mulattat. Valahogy abszurd látvány egy ekkora hegyomlástól az, amit előad, és egy ideig belemegyek a játékba, de ez nem mehet a végtelenségig. Ő is elunja, mert a válaszaimra végre előrukkol a farbával. A vigyora már tetszik, azt jelenti, hogy tényleg nem debil, de nem is teljesen normális, és ha most azt várja tőlem, hogy meglepettség vagy harag ül ki az arcomra, mert revansot akarok venni, akkor nagyot téved. -Minden falkában van ilyen is, olyan is, az, hogy valaki nem monstrum, nem mindig számít hátránynak, hiszen van mögötte más lehetőség. Ki ebben jó, ki abban. Kihívás... merész kijelentés, ami nem jelent mást, mint az ellenfél lebecsülését. Mi az igényed? Ha találsz valakit, akit nem versz meg, az úgy megfelelőnek számít? Nem tetszik ez nekem, valami nem stimmel, csak nem tudom, hogy mi az. Egyedül van, az tiszta sor, nem hülye, hanem igen is okos, bár színészileg hagyjuk. Tudok róla, hogy mi történt, melyik nőstényt érte támadás, de csak egyikük futott össze ezzel a hímmel, azon az ominózus őrültek éjszakáján. Nagyon helyben hagyta. Isa 200 éves, ez a hím sem látszik sokkal idősebbnek nála, és az is rendben van, hogy a nőstény nem éppen harcos. -Örülök annak, ha te abból mindent lemérsz, irigyellek érte, de nem egyszerűbb azt mondani, hogy mindenáron verekedni akarsz? Bemelegítés, csúcs. Akármit teszek, ezt nem fogom tudni elkerülni, de valami azt súgja, hogy ez a fickó nem olyan egyszerű eset, mint a korabeliek. Jobb híján hátrébb lépek, bólintok, övé a kezdés joga. Lehet, elmehetnék, de ennek nagyon kicsi a valószínűsége, és nem téveszt meg az úgymond "felajánlásával". Jele sincs annak, hogy lebecsülném, annyira barom nem vagyok, túl sok harcot vívtam ahhoz, hogy ilyen hibába essek. Bárki okozhat meglepetést, léphet olyat, amivel simán legyűri az ellenfelét.
Kérdésére enyhén összehúztam a szemem. Egy arrogáns kis hang a fejemben elégedetten szerette volna duruzsolni, hogy olyan nincs, aki engem legyőzhetne, ám ez önámítás és hazugság volna egyszerre. - Az igényeim meglehetősen... egyszerűek, de egyediek ugyanakkor. És kár volna addig ledegradálni, hogy találok valakit, akit nem tudok megverni, ez nem erről szól. Tényleg volt választási lehetősége. Elmehetett volna, nem álltam volna az útjába, mert gyávákkal nem foglalkozom, legfeljebb később eljöttem volna érte, hogy kifaggassam, mégis hogyan élhetett le ennyit évet ilyen alávaló jellemmel. Figyelt, helyes. Elbizakodottságot se éreztem felőle, még egy jó pont. Látod? Még el se kezdtük, de már mennyi mindent megmutattál, vajon ha belelendülsz, mi mindent tudsz még felmutatni? Kérdésére elnevettem magam, még a végén kiderül, hogy nálam is türelmetlenebb. - Ugyan, kérlek, dehogy mindenáron! Elmehetsz, ha az jobban tetszik, nem lételemem a sérülések szerzése. Sem az adásuk. - Őszinte voltam, érezhette, az áskálódás, álságosság igazán nem az én asztalom, meghagytam másoknak, akik ebben lelték örömüket. Ahogy berendezkedett a harchoz, némileg elégedett mosolyra húztam a szám, és levetettem a pulóverem, nem akartam összemocskolni, ha már eddig sikerült elkerülnöm, hogy koszos legyen. Megbecsültem Nagojut mosógépek terén mutatott jártasságát. Ügyeltem rá, hogy ne legyek se gyorsabb, se erősebb a mutatott koromnál, ami nem volt egyszerű feladat, kiváltképp, hogy ha a Vörös Hold idejéről szereztek róla némi támpontot. Aszerint ugyanis Nagojut erejével bírok, ha csak a körém gyűlt farkasokat és Isabelle átkát nézzük. Ütést próbáltam bevinni a bordái alá, nem volt mélynövésű apróság ő sem, szóval annyira nem kellett összehúznom magam. Ha sikerült... akkor azt hiszem, gondban van a gyorsasággal és a reflexeivel, ha nem, akkor talán én kaptam ütést. Minden esetre nem tántorodtam egyik estén se, és egyelőre pusztán emberi alakban igyekeztem minél inkább kipuhatolni, hogy hol van gyenge pontja, mi az... és természetesen, hogy mekkora erővel bír.
Figyelem a reakcióit, és még mindig próbálok rájönni arra, hol az átverés? Mit titkolhat? Az nem létezik, hogy csak úgy járja az erdőt, és mindenkinél előad valami szöveget, aztán verekedést provokál, mert nyilvánvaló, hogy azt teszi. Az idegen farkasokat ismeri, ez is kiderült a bálon, mint egy magányos falka, olyanok, de nem, terepfelmérni nem így szoktak. -Örömmel hallom. Egy harcból sok dolog kiderül, ahogy az is, hogy az ellenfél mennyire gondolkodik, mennyire tervez, mennyire képes improvizálni, esetleg mennyire jártas. Nem minden a kor, láttam én már fiatal hímet úgy verekedni, hogy az öregek is megirigyelték volna, pedig nem volt sem nagydarab, sem díjbirkózó alkat, csupán használta a fejét. -Elmehetek, hogyne. Magamat is szemen köpném, ha most elindulnék kifelé az erdőből. Soha nem hátrálok meg a harcok elől, és nem azért, mert fitogtatni akarom az erőmet, csupán én is szeretem feltérképezni az ellenfelet, nem csak beszélgetés útján. Hallottam hírét annak, hogy ez a hím nem a gyenge kategória, de egyelőre még nem sikerült megfejtenem a titkát, hogyan csinálja? Majd most kiderül. Túl magabiztos, ami vagy azért van, mert alapja van, és tudja, miért engedheti meg magának, vagy pedig egyszerűen ilyen. Újból bevillan a vészjelzés, itt valami nem kerek. Lehet, jelen pillanatban egy értelmetlen harcot fogok vívni, hiszen feleslegesen állok le, na de miért ne tudjunk meg még többet róla? Talán nekem is jár ennyi. Ahogy leveszi a pulcsit, végigmérem, magam is ledobom, legalább az ne menjen kárba. Magas hím, tehát a keze is hosszabb, az ütőtávja egyértelműen. Közelharcba bocsátkozni csak akkor szabad, ha esélyem van arra, hogy a földre vigyem. Más esetben öngyilkosság, hiszen egy fejjel nagyobb tőlem, pedig nem vagyok annyira alacsony. Mivel felkészültem nem ér váratlanul a megmozdulása, bár hirtelen ugrik, és a bordáimat akarja eltalálni. de nem olyan gyors, így talán bőven van időm védenem, és visszaütnöm a mellkasára. Nincs több akció, kilépek onnan, egyelőre ismerkedés van. Érdekel a harcmodora, azt látom, hogy kezdeményező típus, amiből ismét azt vonom le, hogy jártas a harcokban, hiszen nem ész nélkül jött az előbb sem, célzott ütéssel készült. Folyamatos mozgásban vagyok, a szememet nem veszem le róla, ami biztos pont, az a tekintete, és a dereka, mert az aztán nem megy kétfelé.
Támadtam, de természetesen túl lassan, így védte az ütésem és habár hajoltam is félre, azért az övé eltalált. Kicsit masszíroztam azt a pontot, ha már megtette azt a szívességet, hogy időt hagyva kilépett a helyzetből. Az atyai szívem, ugyebár... nehogy sérüljön! A következő roham nem hasonlított az előbbire, cikáztam körülötte, már amennyire ezt a mutatott álca reálisan engedte, elterelő, beijesztő mozdulataim voltak, olykor komolyabban is felé kaptam, de sose merészkedtem túl közel, még egyszer olyan közelségbe nem, mint az első alkalommal. Figyelt, és ezt értékeltem, energiáim nyughatatlan örök mozgással zsongtak körülöttem, finoman perzselve a levegőt, érezve a másik a energiáit. A miénk, a mi örökségünk, hát lássuk, méltó-e rá. A hajdani önmagamat nem érdekelte volna, neki annyi megfelelt volna, hogy kiállt magáért, de már több kellett, sokkal több. Ide vezet, ha belátom a tévedéseimet: elvárásokat támasztok az enyéimmel szemben, ami azt hiszem, épp olyan rossz, mintha semmit se követelnék. Csupán más nézőpontból. A zavarási sorozatom végét egy hirtelen mozdulattal fejeztem be. Messzebb voltam, mint kartávolság, így innen elvileg nem kellett komolyabb veszélyre számítania, csakhogy ezúttal jóval gyorsabban mozdultam, mint eddig. Testvérem, Tivigut, mit szólsz, eljátszom, hogy véred vagyok, remélem hízelgőnek találod, ha egyszer megtudod. Levetettem magammal, egyik kezemmel és lábammal támaszkodtam, másik lábfejemet pedig a bokájába akasztottam. A kigáncsolás volt a cél, s ha ez sikerült, úgy rögtön utána a gáncsoló lábam sarkával megtiszteltem a gyomrát. Aztán sietve felálltam, és rettentő elégedett fejet vágtam, mint aki nem is számított rá, hogy ez sikerülhet egy nálánál idősebbel szemben. Amennyiben kudarcot vallottam, úgy reméltem, hogy kíváncsian vártam, mi lesz az ellentámadás.
Kezdőlap
