*Félórányi görcsös öklendezés után végül rájöttem, hogy már nincs minek kijönnie. Nagyon reméltem, hogy rendesen összerakták ezt a viskót, hisz a csapra támaszkodva kellett felállnom. Megtámaszkodtam rajta és csak meredten bámultam a tükörképem, ami jelenleg halvány árnyalata sem volt önmagamnak. Mintha nem lett volna már abból semmi. Arcom sápadt volt, kifejezésemen undor ült saját tükörképem iránt. Szürkészöld szemeimben csak a könnyeim voltak, az élet halvány jele nélkül. * - Erről is Te tehetsz! Ha nem erőszakoskodsz annyira, hogy ide akarsz jönni, akkor még mindig élnek. Ha nem vagy ilyen csökönyösen makacs, akkor ez az egész nem történik meg. * Kiabáltam könnyeim nyelve, miközben már az ujjaim is elfehéredtek annyira szorítottam a csapot. Pár percnyi ön ostorozás után, végül összefogtam a hajam és ma már másodjára kerültem szoros, orális kapcsolatba a fogkefémmel. Mikor végeztem megmostam az arcom és még mindig Sam pulcsijában „beviharoztam” Steven szobájába. Az asztaláról lenyúltam a laptopját és végül a nappaliba indultam, bízva abban, hogy a lábaim nem mondják fel a szolgálatot. Igazán nem örültem volna neki, ha itt végig bukfencezek. Mikor leértem, ami beletelt egy fél életbe, miközben hangosan vagy sziszegtem, vagy szitkozódtam megraktam a kandallót és végül összekötve a házimozival a gépet indítottam zenét. Csak úgy mihez tartás végett maximumra amit csak kitudod adni a házi mozi minden recsegés nélkül és még nem szakította be az ablakokat, még ha rezonáltak is. Nagyon bíztam benne, hogy nem fog dühös farkas rám rontani, hogy ugyan vegyek már vissza a hangból. Úgy sem tettem volna meg. Mikor elindult, én magam is a konyhába vettem az irányt, hogy feltegyek egy kávét. A csoszogós vánszorgásom bármelyik néni becsületére lett volna, de a különbség annyi, hogy ők száz felett képesek erre, nekem ment 16 évesen is. A konyhába érve felraktam a kávét, amiben úgy ki is merült a főzési tudományom, de valamit muszáj volt bevinnem a szervezetbe és talán ezt nem is nem is adom vissza. A dühöm valahogy nem nyugodott, de talán nem tett jót az sem, hogy Sam pulcsiján ott volt az illata és jelenleg képes lettem volna megfojtani a srácot. * - És emlékszem, az összes őrült dologra, amit mondtál. Hagytad, hogy átszaladjanak a fejemen. Mindig itt vagy, ott vagy mindenhol, de épp most bárcsak itt lennél. A francba, a francba, a francba! Mit meg nem tennék, hogy itt legyél, bárcsak itt lennél. Mit meg nem tennék, hogy mellettem legyél, bárcsak itt lennél… * Nos, a düh akarva akaratlan éneklésre késztetett, miközben igyekeztem túlkiabálni a hangszóróból áradó hangot. Már csak az kellett volna, hogy tomboljak, de a takarítás sem volt az erősségem. Így inkább csak a pultra könyökölve, hangosan énekelve vártam, hogy lejöjjön a kávé miközben arcom a düh torzította el.*
A mai napom a berendezkedés jegyében telt. Elintéztem az utolsó simításokat azzal kapcsolatban, hogy én lehessek Ash gyámja, mint apai nagybácsi. Igazából nem kellett sokat mérlegelniük. Szerencsémre jól kereső, nőtlen, középkorú férfinak látszom, ami sokat segített. Ráadásul megláttam az egyik szociális munkásnál az egyik regényemet, és onnantól végigszáguldottam zöld jelzéssel. Az egyik fiatalabb nő még a számát is odacsúsztatta nagy diszkréten, de nem hiszem, hogy egyhamar fel fogom hívni. Mostanában amúgy sem teljesítettem a legjobban magánügyi téren. Kat eltűnt – már megint! –, Ash meg… Nos, az ő története azt hiszem, külön regényt érne meg. Mindenesetre nem mertem a nyakamba vállalni egy újabb dolgot. Az SMS-en, amit küldött viszont elvigyorodtam, és hazafelé útba is ejtettem egy kínait, ahol „occón” sikerült vennem szezámmagos csirkét. Mindeközben ferde szemmel néztem az eladóra, ők meg még ferdébbel rám. Bár náluk ez a természetes állapot, én meg már megtanultam, hogy a kínaiakkal mindig vigyázni kell. Eleinte kémkoromban, aztán meg íróként tapasztaltam meg végtelen gonoszságukat. Nem egyszer töltöttem órákat a mosdóban, amiért balgán megbíztam a konyhaművészetükben, és az éhségem tévútra vezetett. Így aztán hazafelé vettem az utam. nem aggódtam Ash miatt, és azért sem, hogy azzal a sráccal van, akit az üzenetben említett. Sokkal jobban aggódok azért, mert kisfarkas lett belőle egy hidegháborús övezetben, mi meg épp most vagyunk túl egy elég kemény csúcsponton. Jó esetben pár hétig, hónapig most nem robban fel egy újabb tűzfészek, de egyre inkább tartok attól, mennyire lesz nehéz kézben tartani ezt az egész helyzetet. Persze, emiatt inkább a Protektornak kellene aggódnia, nekem meg csak azért, hogy tegyem a kötelességem, de eddig nem volt mellettem egy fiatal lány, aki ráadásul most lett farkas. Márpedig őt senki sem bánthatja, amíg én élek, és itt vagyok. Senki az égegyadta világon, vagy különben szétrúgom a… És vajon miért üvölt ilyen erővel a zene? Szerencsére szomszédjaink nem nagyon vannak, de ha lennének, már valószínűleg szabályos ostromot indítottak volna. Még én is tisztán értem a hangot, és jó eséllyel a hegyi falka már teljes koncerthangulatban fetreng. Mi a fene történik? A kaját kiragadom az anyósülésről, és rohanok, mint egy őrült, az ajtóhoz. A kulccsal harmadjára, ha beletalálok, aztán meg rá kell jönnöm, hogy nincs is bezárva. remek, ez egyre jobb… Rohanok hát tovább, először a nappaliba, és kilövöm a házimozit, amitől áldott csönd ereszkedik a házra. Apró sóhajt azért megengedek magamnak, és már rohanok is tovább a konyhába. Itt megtalálom Asht, és minden, pillanatnyi haragom elszállt abban a pillanatban, amikor meglátom. – Mi történt, Ashley? – kérdezem csöndesen, és odalépek mellé.
*Ahogy a kávé lefőtt három bögrébe kezdtem el cukrot pakolni, meg miután elvánszorogtam a hűtőig és vissza még tejet is öntöttem bele. Aztán csak mikor öntöttem ki a kávét jutott eszembe, hogy tök egyedül vagyok, és ha nem lennék sem kéne három, bőven elég lenne a kettő is. Nos, a düh és a keserűség gonosz dolog, hisz a harmadik, felesleges bögre tejestől, cukrostól a kövön kötött ki darabokra hullva. De, még így sem sírtam el magam, mindössze ez elegendő volt arra, hogy csillapítsam a lelkem. Takarítani nem álltam neki, tekintve, hogy ha én leülök, akkor bizony már fel nem állok egyedül, pláne, hogy ülve nem érem el a pultot, hogy meg tudjak rajta támaszkodni. Csak így álltam és támasztottam a pultot a már kitöltött kávékkal, amikor a zene hírtelen kikapcsolt. Morogva kaptam arra a fejem, de ahogy megláttam, hogy csak Steven jött meg már abba is maradt. Tekintetem követte minden egyes lépését és már alig vártam, hogy mellém érjen. Láthatta a szememben, hogy nincs minden rendben, hisz bár mióta „haza” jöttünk életet nem látott benne, most nem csak kietlen volt, hanem dühös, szomorú és volt benne némi fájdalom. Így a kérdése már meg sem lepett mikor odaért. Csak egyszerűen oldalra fordultam és átölelve a derekát hajtottam a fejem a mellkasára. Láthatta a mozdulataimon, hogy fájnak, hisz az arcom hűen tükrözte minden mozdulatom keservességét. Steven illatával próbáltam kizárni Sam pulcsijából áradó illatokat, amik már eddig is kínoztak.* - Sam felbosszantott, átváltoztam, elmentünk vadászni, menetközben jól kiröhögtettem magam párszor, aztán azóta hánytam és ösztönösen három bögrébe kezdtem el kávét csinálni. * Foglaltam össze röviden, hogy mi is történt az elmúlt pár órában. Nem részleteztem különösebben, jelenleg csak örültem, hogy itt van és ölel. Ha kíváncsi amúgy is rá fog kérdezni.* - A zene meg… zavart, hogy hallom a kinti hangokat. Nem épp farkasnak tervezték ezt a házat ha a hangszigetelést nézzük. * Sóhajtottam fel lemondóan, aztán csak feltekintettem a szemeibe, de még mindig nem eresztettem.* - Különben meg mi ez a bűz rajtad? Új arcszesz vagy mi a fene? Ettől még Sam pulcsijának is jobb illata van. * Kérdeztem egy halvány mosoly kíséretében, amivel ugyan a szemeim nem mosolyogtak de legalább ott volt. * - Viszont jobb lenne leülni… azt meg majd később összetakarítom. * Nyomtam kezébe mind két bögrét, most kellettek a kezeim, hogy megtámaszkodjak, itt-ott míg elvonszolom magam a nappaliig. Ahogy leheveredtem az ágyra szinte már megkönnyebbülés volt számomra, amit egy nagy nyögéssel ki is fejeztem, hiába torzult el közben az arcom.* - Neked milyen napod volt? *Vettem át a bögrém Tőle és óvatosan fújni kezdtem a tartalmát, hogy kicsivel később bele tudjak kortyolni.*
Átkarolom a lány vállát, és közelebb húzom magamhoz. Nem tudom, mi történhetett vele, még nem, de semmi jóra nem merek számítani. Elég csak ránézni arra, ami itt a konyhában történt, vagy látni az ijedt, mégis dühös tekintetét. Tudom, hogy baj van. Ahogy elmondja, már meg is bizonyosodok róla. Mindaz, amit mondd aggaszt, de nem mondanám, hogy kiborít. Egyszer át kellett esnie az első átváltozásán. Reméltem, hogy Darrennel teszi majd, és én is ott leszek, hogy biztonságban tudjam. Ehelyett valami ismeretlen sráccal változott át először. El kell majd beszélgetnem ezzel a Sammel, és megmutatni neki, hogy tudom ám, hogyan kell embert ölni úgy, hogy ne legyen túlságosan feltűnő. Megvédem Asht, ha kell, hát a saját jövőbeli falkatársaitól. – Akarod, hogy elintézzem neked ezt a Sam nevű srácot? – kérdeztem halkan. Meg is tudtam volna tenni, és még az őrzőknek sem kellett volna tudnia róla. Persze csak annyira lennék erőszakos vele, amennyire ő volt erőszakos Ashleyvel. A bögrék témája amúgy is fontosabb, érzem. Hosszú ideig tart majd, míg megbarátkozik a gondolattal. Fenébe mindennel, még nekem is hiányoznak a szülei. Jól esett néha hallani az öcsémről, vagy megbeszélni a családi dolgokat. Ashnek erre nincsen se ideje, se ereje, és valószínűleg kedve se. – Semmi baj, Ash. Tényleg semmi. – Aztán haloványan rámosolygok, és megsimogatom az arcát. – De azért legközelebb egy kicsit kevesebb járulékos kárral, rendben? Nem mintha különösen sajnáltam volna a bögrét. Nem volt egyedi darab, és különösebb érzelmi jelentőséggel sem bírt a számomra. A pusztítás ténye már jobban zavart, de tudtam, hogy ez a természetes velejárója. Ő nagyon látványosan rohan át a gyász szakaszain, mert még fiatal. Amikor Kat meghalt én is teljesen elvesztem. Mindenkiben őt láttam tükröződni, és azt akartam, hogy visszamehessek arra az éjszakára, és megállíthassam ezt az egész őrületet. De nem tehettem. Ahogy most sem menthetem meg őket, bármennyire fájjon is. Mégis, tapasztaltabbként át kell segítenem Asht ezen a szakaszon. A baj az, hogy hagynom kell a gyásznak elvégezni a munkáját, különben talán csak nagyobb bajt okoznék. Mégis gyűlöltem, hogy szenvedni látom. – Majd teszünk valami hangszigetelés ügyében, rendben? Amúgy is jobb nekem is, ha nem hallok semmit a külvilágból – mondom. Azért egy kicsit megrémiszt a dolog, pedig már én is gondolkodtam rajta. Ez erőteljesen elzárna bennünket, még a legjobb esetben is. Bár egyikünk sem az igazán templomba járós fajta, így a harangokra például nincs nagy szükségünk, de így is furcsa lenne eleinte a néma ház. – Bár nem tudom, hogy miként lehetne szigetelni egy házat úgy, hogy neked is jó legyen. És ha annak jobb az illata, akkor szagolgasd azt. Az egyik fiatal szocmunkásnak tetszett… Megfogtam a bögréket, és bevittem őket a nyomában. Én az egyik fotelben helyezkedtem el, és át is nyújtottam neki a sajátját, amin éppen Malacka és Micimackó terpeszkedett. Elvigyorodtam, mert eszembe jutott, hogy kiskorában mindig ebbe csináltam neki teát. – Nem kell aggódnod miatta, majd feltakarítom én – mondtam, és közben belekortyoltam a kávéba. – A napom meg… Egész jó. Mától hivatalosan is a gyámod vagyok, mindent rendben találtak. Ó, egyébként hoztam neked olyan csirkét, amilyet kértél.
*Apró kezeim lágyan, szeretettel telve simogatták a másik hátát miközben némi megnyugvásra leltem a karjai között. Otthon voltam, még akkor is, ha épp a semmi kellős közepén állnánk így, együtt. A kérdésére kissé hátra biccentettem a fejem és egy mosoly halvány jeleit láthatta az arcomon.* - Hát… csak akkor, ha így tíz év után rájöttél, hogy mégis csak Én vagyok álmaid nője és Sam a vetélytársad. – Igyekeztem kissé elviccelni a dolgot, még ha nem is az a széles vigyor társult mellé mint máskor. Hanem csak egy mosoly halvány utánzata, amibe még csak a szemeim sem vettek részt. - Ha nem, akkor nem kell Steven. Ha az átváltozásom utáni időszakot nézzük, attól függetlenül, hogy miatta történt még egész kedves is volt. Ha lehet annak mondani azt, hogy nem bántott pedig megtehette volna és azt, hogy hagyta, hogy a dögöm játsszon vele. Ráadásul még haza is hozott. * Tényleg nem volt erőszakos a másik, még ha nem is lopta magát a szívembe hisz azért csak kiprovokálta, még ha nem is szándékosan. Ám az utolsó mondatomnál kissé zavartan sütöttem le a szemem. Hisz az átváltozás nem arról híres, hogy bármelyik félről is egészben hull le a ruha. A rombolásomra hátra tekintve, csak összevonom a szemöldököm.* - Hát… lehetett volna rosszabb is. – Intettem a szárítón lévő tányérok felé, hisz azok is kézre eshettek volna. – De igyekszem nem kifosztani a konyhafelszerelésedből. De ha már ennyire félted, meg tanulhatnál főzni is, hogy haszna is legyen. * Tekintettem vissza rá, de még mindig nem akaródzott elengedi, pedig aztán lassan itt volna az ideje, hisz nem vagyok már öt éves. Na de ez volt az, ami mellette sosem érdekelt. Ha pátyolgatás kellet, ha fenékbe rúgás kortól és minden fenntartástól függetlenül jelentkeztem érte nála.* - Hát… egy acélbunker hatásos volna. De most komolyan Steven, milyen olyan anyag lenne ami egy farkas számára normálisan hangszigetel? Ez a ház le van szigetelve, egy embernek. S mivel kevesen tudnak a farkasokról, és akik tudnak is félik vagy üldözik őket, így nem hiszem, hogy bárki is azon dolgozna, hogy kitaláljon egy ilyen anyagot. Mellesleg egy farkasnak szüksége van a természet hangjaira. Csak engem idegesít… idővel jobb lesz. Pláne ha megtanulom azt a mentális hülyeséget. *Igyekeztem megnyugtatni, bár azt azért Ő is sejthette, hogy ez nem egy vagy két nap, ahogy az sem amíg megszokom azt, hogy minden kis apró neszre felébredek és felfigyelek. A szavaira azonban már vigyorogtam.* - Az kéne még… a Te pulcsidon kívül egyedül Joshua pulcsiját szagolgattam. Nos, Sam, nem tartózik egyik kategóriába sem. Különben meg csak azért maradt rajtam, mert még nem volt kedvem megszadizni magam az öltözéssel járó mozdulatokkal. Ennek meg már úgy is mindegy, majd valamelyik nap kimosom és visszajutatom neki… valahogy. * S kissé elgondolkozva tettem keresztbe a lábaim, ahogy feltettem a kanapéra és féloldalasan a támlának dőlve a poharat kocogtatva az anyu egyik gyűrűjével – ami az ujjamon volt - elméláztam, hogy ugyan még is hogy. De hamar elhessegettem szóval vissza a jelenbe.* - Azért majd szólj, hogy mikor hagyjam el a házat vagy aludjak fülessel. * Somolyogtam rá a bögrém fölött, majd bele is ittam. Steven nem hülye és a kifejezésem amúgy is elárulta, hogy miért is kéne lelépnem. Nem, nem voltam rá kíváncsi akkor ott süllyednék el nagy zavaromban. De persze mindig is szerettem ugratni. Arra, hogy Ő lett a gyámom szemeimen egy halvány árnyék futott végig. Nagyon örültem neki, de ez csak egy újabb tudatosítása volt annak, hogy mamiék már nincsenek. S még nem álltam készen arra, hogy szembe nézzek vele. Na de a csirke említésére már el is sápadtam kissé, és egy nagyot húztam a poharamból, még mielőtt öklendezni kezdhettem volna.* - Jó étvágyat hozzá. Én a következő héten tuti nem nézek kaja felé se, nem még húsra. Egyébként meg szezámmagos csirke és nagyon finom. De ha már Te vagy a gyámom, akkor feltúrhatnád a holmikat, amik megmaradtak az utazásból. Nekem még nem volt erőm bemenni abba szobába – ami valószínűleg a vendégszoba - és a hivatalos papírjaim is ott vannak. Szóval jelentened kéne az iskolának, hogy Téged zaklassanak a vizsgaidőpontjaimmal és a címet is felül kéne írni ahova az értesítés jön, a telefonszámod is leadni, ahova ugyan az érkezik, csak sms formájában, és ahol most nem fognak felhívni, hogy verekedés miatt bevittek az igazgatóiba. S ha már ott vagy, akkor elhozhatnád a vizsgaanyagot is. Mármint az ez évi tétel listát, de ne felejtsd el mert az nélkül meghúznak mint a huzat. Mellesleg ha már itt tartunk… mamiék úgy zsírozták le az igazgatóval, hogy mivel már megkezdődött a fél év, így magántanulóként maradok erre a félévre és csak a vizsgákra megyek be majd valamikor. Ha már úgy is ott vagy, akkor igazán elintézhetnéd, hogy jövőre is ez legyen a szitu. Nem kenem a farkasamra, addigra valószínűleg már meg tanulom kezelni. De Te is tudod, hogy mennyire rajongok azokért a kemény padokért. Ó és ha már a városban vagy, haza fele vehetnél egy Hold naptárat, hogy tudjam, mikor kell mennem megugatni...* Ittam bele a poharamba, miután felsoroltam, hogy mennyi mindent kell elintéznie és még csak az iskolánál jártunk. Aztán felütötte a fejét egy gondolat, amivel igazán nem akartam foglalkozni.* - Steven… * Kezdtem bele de megakadtam, egyszerűen fájt erről beszélnem és még… még korai is volt, de muszáj tudnom, így bánatos szemeimet ráemeltem és folytattam, kissé halkabban de még érthetően.* - … Így, hogy már ide vagyunk kötve és a mamiék sem mehetnek már haza, mi lesz a családi házunkkal? * Steven nagyon jól tudja, hogy ott nőttem fel és szerettem azt a házat. Tudtam, hogy hamarosan el kell majd mennünk oda és összepakolni a cuccokat. De nem most… ahogy most eszembe sem jutott, hogy ott van mami boltja is, amiről gondoskodni kell, vagy, hogy lassan el kéne intézni a temetést is. Aztán majd az ügyvédi iroda jár a nyakunkra a hagyaték miatt… nem, ezekkel még nem akartam szembesülni és a tudatalattim elfojtotta ezeket a gondolatokat. Holott tizenhat éves létemre nagyon is tudtam, hogy ezek hogyan működnek. De most csak a gyerekkorom szelencéje érdekelt.* - Raksz a kandallóra vagy másszak el én odáig? * Kérdeztem ahogy megakadt a tekintetem rajta. Na igen... ezekről a hangulat ingadózásaimról beszéltem.*
– Hát, álmaimé talán nem, de tíz éve te vagy a legfontosabb nőnemű lény az életemben – feleltem, és örültem annak, hogy legalább a szája mosolyog. Tudtam, hogy nem valódi ez, de legalább sikerült kipréselnie magából, és ez is valami. Apró, lassú haladás, de mégiscsak valami. Tudom, hogy túl fog jutni rajta, mégis jól esik látni, hogy halad, lassan, de biztosan. – Akkor rendben van. Legalább megismered a farkasokat a közvetlen vérvonaladon kívül is. Bár… Kérlek, legközelebb legyél óvatosabb. Ha agresszívabb, még rosszul is elsülhetett volna a dolog. Amikor a főzőtudományomat kritizálja, megengedek egy rövid, gúnyos nevetést. Eddig legtöbbször meghúztam magam hotelekben, vagy éppenséggel házvezetőnőt alkalmaztam. Ennek okán sosem kellett megtanulnom főzni. És egyébként is, a tojást egészen jól tudom már elkészíteni. Meg a porlevest. Előbb, vagy utóbb, de belejövök ebbe. – Akkor akár építhetünk egy bunkert is. Érdekes műsorszám lenne. De ne aggódj, megszokod majd, és nem riadsz fel éjszakánként. Legrosszabb esetben megkérdezzük Northlake-t, hogy van-e valami trükkjük erre, ami nem foglalja magába a csonkolást – mondtam. Bele fogom ásni magam a könyvekbe, hogy találjak valami megoldást erre a problémára. Minden bizonnyal képes lennék rá, de nem tudom, miként. Majd kitalálok valamit, addig meg túl kell élnie ezeket a napokat. Amiben minden segítséget meg fog kapni tőlem, amit csak adni tudok. – Biztos örülni fog neki – vigyorogtam rá. A következő megjegyzésén nem nevetek fel, de csak azért, mert nem érzem túlságosan helyénvalónak. Elvégre gyászolunk. – Nem mondtam, hogy nekem bejött a csaj. Egyébként sem vagyok az a nagy nőcsábász. Ezt meghagyom másoknak. Elmúltak már azok a napok. Viszont neked előbb, vagy utóbb találnod kell valakit, akiben megbízol, főleg azután a szemétláda után… Hát igen, jobban érezném magam, ha tudnám, hogy van valaki mellette, aki odafigyel majd rá, ha én nem leszek. Mert nem valószínű, hogy olyan sok időm van már hátra, legalábbis nem annyi, hogy elég ideig mellette maradhassak. És bár Jennyből kicsikartam egy ígéretet, de nem számítok rá, hogy örökre mellette maradjon. Nem, valaki olyant kell majd találnia, aki vigyáz rá, ha én már nem tudok. – Én meg nem szeretem a kínait – feleltem. – Majd megesszük közösen. Pár órán belül elmúlik majd az undorod, és farkaséhes leszel. Már elnézést a kifejezésért… És holnap majd utánanézek azoknak a papíroknak. Vagy már este. És elintézem majd a dolgokat a sulival is. Egyébként meg találnunk kell neked egy tanítót, mielőtt még lemaradnál az anyagban. A következő kérdése már súlyosabb, el is fintorodok egy pillanatra, de nem láthatja. Ezen én sem gondolkoztam még el. Azonban a bostoni ház számomra is sok jó emléket őriz. – Ha szeretnéd, megtarthatjuk – mondom. – Nem lenne halálos megterhelés fizetni egy gondnokot, aki néha kitakarítja, és vigyáz rá, hogy ne legyen baja. Viszont, ha azt akarod, eladhatjuk, és félretehetjük neked a pénzt. A kandallós kérdésére csak elvigyorodom. – Mindjárt begyújtom, csak annyira jól esik leülni… Én is járkáltam ám egész nap!
- Mertem remélni, hogy nem cseréltél le míg távol voltam. * Emelkedtem kicsit lábujjhegyre és nyomtam egy puszit arra a szőrős pofázmányára. Hát ezt nem hiszem el… már tegnap is mondtam neki, hogy borotválkozzon meg. De neeem, minek azt? Most meg dörzsölgethettem az arcomat meg a nozimat, mert szúrta. Aztán a szavaira a szemem forgattam miközben a nyakam is kissé megmozgattam. Fájt mint a bűn.* - Nézd, ha azt hiszed, hogy ez olyan, hű de könnyű dolog szívesen odaadom EGY napra, csak találd meg a módját. Jelenleg ott tartunk még, hogy külön akarata van, és azt csinál, amit akar attól függetlenül, hogy én mit szeretnék, vagy mit nem. Ha azt csinálta volna, amit Én akarok, Sam már nem élne. Puszta kézzel tekertem volna ki a nyakát. *Vontam fel a szemöldököm, hisz Tőle tanultam. Naná, hogy képes lettem volna egy kicsit megagyabugyálni Samet emberként. De farkasként meg voltam lőve ilyen téren.* - Nem hiszem, de egy próbát megér. De mért hívod mindig a vezeték nevén? Volt korábban valami nézeteltérésetek vagy mi? Nem szoktál ennyire barátságtalan és kimért lenni… * Legalábbis én nem vettem észre. Persze távolságtartó egy bizonyos szinten, de Darren felé még ezen is túlment. Tény, én sem szerettem, de attól még ez akkor is indokolatlan számomra. A nevetését hiányoltam, máskor már kapásból visszaszólt volna, én meg csak pislogok, hogy mi van. Ő gyászol, Én nem… én még nem tudtam elengedni és ezt mik sem mutatják jobban, hogy színes göncökbe járok továbbra is.* - Hát… ilyen borostával az a csoda, hogy nem egy kiskutyának nézett, aki épp vedlik. Igazán megborotválkozhatnál. Vagy azt szeretnéd, hogy Én borotváljalak meg?- vontam fel a szemöldököm - Különben meg nem ártana becsajoznod. Ne felejtsd el, hogy lassan jön a felvilágosítás meg a tini korral járó hülyeségek, amik nálam még nem jöttek elő. *Na de aztán mikor kitér arra, hogy lassan itt az idő az egyik díszpárnát vágom hozzá jobb híján, hisz most nem tudok felugrani és meggyömöszölni egy kicsit.* - Hééé… csak 17 leszek, nem pedig 27. Jó nem már kapásból férjhez akarsz adni. Különben meg, Joshua a neve és már kértelek, hogy ne beszélj róla csúnyán. Persze én sem szeretem, de most hálás is lehetsz neki. Más korombeli lányok ágyról, ágyra járnak… inkább örülj neki, hogy engem még csak a bulik sem érdekelnek azóta, nem még a fiúk. * Vontam meg a vállaim. Különben meg járkálhatna és rághatná a körmét, hogy mikor kivel és épp mit csinálok. No meg hol. Így meg nem kell terhességi tesztért meg nőgyógyászhoz rohangálnia… és a gondolatra már eszembe is jutott, egy gonosz megjegyzés.* - Ha minden vágyad nőgyógyászhoz rohangálni velem, akkor keresek valakit, akivel ágyba bújhatok. Nem vagyok csúnya lány és nem hiszem, hogy sokan visszautasítanának. Hmm… úgy is vissza kell adnom Sam pulcsiját. Talán nem is elküldöm neki, hanem személyesen viszem el hozzá. Úgy is meztelen hozott hazáig…* Hümmögve morfondíroztam és most nem volt ott a szemeimben a régi csillogás, amiről mindig tudta, hogy hülyülök. Viszont elég jól ismert, hogy tudja, hogy egy ilyen miatt senkivel sem bújnék ágyba. Attól azért jóval magasabban vannak az erkölcseim. És tudhatta azt is, hogy egy pillanatra sem néztem a srácra és egész úton éget a fejem. De attól még jó szívni a vérét.* - Akkor ez azt jelenti, hogy jövőre is maradhatok magántanuló? Öhm… ami a tanított illeti. Majd én körbe kérdezek. Véletlen sem akarok embert magam mellé. * Sütöttem le a szemem de láthatta, hogy félek tőle. Hogy ha felbosszant, akkor baj lesz, ha egy ember van mellettem és igen csak dühös tudtam lenni mikor nem értettem valamit vagy nem sikerült. Steven csak tudja, vele kiabáltam mikor az egyenleteket próbálta megértetni velem és nem ment. Arra az eshetőségre, hogy eladhatnánk csak megráztam a fejem.* - Te is tudod, hogy a házon kívül sem kellett mamiéknak attól félni, hogy miből fizetik ki a számlákat. De engem is ismersz, hogy a vásárlás nem az én hobbim. De még ha így is lenne, sem szeretném eladni. Majd valamikor hazamegyek és összepakolunk ott, de szeretném, ha megmaradna. Ha nem is nekem, de neked még jól jöhet ha gyerekid lesznek és… szeretem azt a házat. * Feleltem szomorúan hisz megint eszembe jutott, hogy nekem nem lehet gyerekem. Na de a kandallós válaszára felkaptam a fejem és abba hagytam a körkörös mozdulatokat a poharam peremén. Jah, valószínűleg hátra sem nézett. Így elkezdtem letenni a poharam az asztalra, hogy rakjak a tűzre.* - Nos Apu, nem csak lusta disznó vagy de még vak is és a hőmérőd is elromlott. Még azelőtt begyújtottam, hogy elmentem volna és jól megpakoltam, hogy ne égjen ki teljesen nem egész nap voltam oda, csak pár órát. * Közben már persze mentem, de a szám nem állt be. hisz el akartam kerülni az aggodalmát, mivel tudja, hogy még soha nem gyújtottam be.* - Nem égettem fel semmit, kiszelőztetni is sikerült egy óra alatt, és ami a kezemen esett kár már félúton – mint utóbb kiderült - a kilátó felé eltűnt. Éljen a regeneráció. De végtagra nem hiszem, hogy jó… szóval csak fát kell majd behoznod, ha pihentél egy kicsit. Az még ráér. * S vissza vonszolva magam elfoglaltam a korábbi helyem, ahogy a kávém kezdtem el inni.
– Téged? Soha nem cserélnélek le. Jelentkező sem nagyon akadna – mondtam, és megeresztettem egy vigyort. A puszijára csak egy kis simogatással felelek, és a következő szavaira már csak odabent válaszolok. – Sejtem, hogy nem lehet könnyű, Ash. De tudom, hogy erős vagy, és hamarosan idomul majd hozzád. Nem könnyű, ezt elismerem, de tarts ki még egy kicsit. És kerüld a bajt, nem bírnálak még téged is elveszíteni… Tessék, ezt is kimondtam. Tényleg nem tudnám elviselni, ha Ashnek bármi baja esne. Már nekem kell vigyáznom rá, de ez még csak nem is a teljes történet. Egész egyszerűen… Túl sokan hagytak már magamra az elmúlt időkben. Kat megint eltűnt, ami egyszerre tett dühössé, és valami furcsa módon nyugodttá. Amikor itt volt, nem tudtam tisztán gondolkodni. Amióta elment kezdett körvonalazódni az újabb regényem a fejemben. Meg fog viselni a stílusváltás, de nem jobban, mint a magánéletem. Kár, hogy egy szót sem tudtam hozzá szülni azóta, hogy a baleset történt. Persze ez nem csoda, más dolgok terelték el a figyelmem. Nem fogok írói válságot kiáltani, amíg nincs komoly baj. – Azért hívom így, mert ez a neve. És mert nem bízok benne – mondtam. – Sajnálom Ash, de foglalkozási ártalom. Nem tudok nem arra gondolni, hogy talán valami szemétséget terveznek, amihez fel akarnak használni téged is. Túl gyanakvó vagyok. Pár héten belül ez talán elül, de addig ne várd, hogy bizalmaskodjak vele, vagy meghívjam egy szívélyes vacsorára. Pedig valamikor le kellene ülnöm Northlake-vel, tudom én. Megbeszélni, pontosan mi is lesz, hogyan lesz, de nem tudom rávenni magam a jópofizásra. A lány következő kijelentésén viszont, gyász ide vagy oda, de elnevetem magam. – Kösz, de nem. Amikor legutóbb megpróbáltad, szőrpamacsokat köpködtem két órán át – vigyorgok. – Egyébként meg nem szeretem borotválkozni. Ha már engem is zavar, akkor átmegyek rajta egyszer, de azt is akkor, ha épp nincs jobb dolgom. És egyébként is, mire gondolsz te felvilágosítás keretében, bemutatókra? És ne aggódj, bízok én benned, tudom, hogy nem fogsz ok nélkül csavarogni, és pasikkal tölteni az idődet. Túl jó lány vagy te ahhoz… – Bezzeg az én időmben – váltok át a legöregesebb hangomra. Aztán vissza a normálisra, és láthatja, hogy elkomorodik az arcom. – Az a srác csak neked köszönheti, hogy él még, Ash. Ha nem állsz ki a védelmében, már a szülei sem tudnák, hová tüntettem. És te is tudod, hogy el tudnám intézni. És… Ha így folytatod, kasztrálnom kell ezt a Sam nevű srácot. Csak a biztonság kedvéért. A magántanulós megjegyzésére csak bólintok. Én is jobban örülnék, ha maradna, és a farkasok között szocializálódna egy kicsit, csak addig, amíg nem lesz teljes jogú tagja a közösségüknek. És persze, amíg vissza nem tudja fojtani a farkasát. Sosem élném túl, ha az iskolában történne meg, ami megtörtént ma, és valószínűleg meg is fog párszor. Márpedig nem állhatok ott mellette minden nap minden percében, bármennyire is szeretnék. – Nem vagyok én lusta, csak tudom értékelni a semmittevést – felelem. – Ritka képesség, neked is ki kellene fejlesztened. Könnyebbé válik tőle az élet, és idegesítőbbé az egyén. A fát mindjárt behozom. És már fel is állok ültömből, hogy behozzam. Közben azért visszanézek rá. – Addig szerintem öltözz át. A Sam nevű srác így is rendkívül fogja értékelni a pulóverét, nem akarunk neki még több okot adni az örömre, igaz?
- Ch… nem vagyok bajkeverő… * Kacsintottam rá, de aztán már csak lemondóan sóhajtottam. Mind a ketten tudtuk, hogy bár sosem kerestem a bajt, de az ártatlan megjelenésem miatt mindig bajba kerültem, mert nem hagytam magam. Nem is arra neveltek, hogy lenyeljek mindent.* - Nézd Steven… igyekszem. De egyenlőre ennél többre nem vagyok képes. Egyedül nem. Persze Darren segít, de még nem jutottunk el odáig, hogy ez meg is történjen. Szóval légy türelemmel. Addig meg igyekszem magam távol tartani mindenkitől. Amint láthatod, nem nagyon megyek sehova. * Fújtam ki magam, hisz a mérgezet bolondgomba, aki állandóan pörgött most nem volt sehol. Megmaradtam a hátsómon, mint akinek ez kötelező.* - Különben meg, míg nem tanulom meg kezelni addig nincs mitől félned. Darren kellő motiváció, hogy nagy kárt ne tegyenek bennem, még ha bántanak is, de az meg akár betudható egy elfuserált edzésnek is. Gondolom.. * Vontam össze a szemöldököm, hisz ebben azért nem voltam biztos. De ha azt nézem, hogy gyerekként is mindig Stevent vették elő anyuék mert Ő az idősebb legalább neki lehetett volna esze… nos, akkor talán a farkasoknál is így működik. De ez csak egy erős tipp volt, ami lehet, hogy úgy hülyeség ahogy van. A kávém szép lassan kortyolgattam és kezdtem felengedi, de mindig is lesznek olyan dolgok, amik sosem hagyják, hogy akár csak egyetlen nyugodt tíz percem legyen, vagy jó kedvem. De Steven összeesküvés elméletére fájdalmasan felkacagtam.* - Ezt Te is tudod, hogy baromság Stev. Nem fogok kampányolni Darren mellett, mert Én sem kedvelem túlzottan, és még ha kedvelném, sem tenném. De azért ne ess túlzásokba. Még ha terveznek is valamit… nekem semmi hasznom nem veszik. Stev, csak egy ostoba kölyök vagyok még emberként is. Farkasként meg inkább csak teher a számukra. A sok edzés, a kiképzésem nem két órát vesz igénybe és akkor is csak azt tanulom meg, hogy hogyan fogjam vissza a farkast. Mihez kezdenének velem? * Húztam el keservesen a számat, miközben könnyek gyűltek a szemembe. Sosem szerettem, hogy ennyire ne érjek semmit, hogy ennyire ki legyek szolgáltatva. De aztán ingerült hangom csillapodott picit és halkan, szomorúan folytattam.* - Jelenleg csak egy gyenge pont vagyok Darrenen és az egész családján, talán még a falkáén is. Hisz ha a másik oldal rám bukkan, és esetleg azonosítani tudnak, lazán felhasználhatnak ellenük. Vagy megpróbálhatják megzsarolni… * Nem folytattam tovább az elmélkedést. Valószínűleg tudni sem akartam, hogy Darren mit lépne egy ilyenre. De nem akartam ekkora… szóval, remélem, soha nem is tudom meg. * - De legalább nem vágtam el a nyakad. * Mutattam rá egy apró tényre, ami azért nem elhanyagolható volt. De hát istenem, ezen is túl kell esni egyszer. Na de a felvilágosítós részre már pirultam is mint a pipacs.* - Pukkadj meg. * Közöltem és az a szerencsére, hogy nem bírtam mozdulni, különben biztos kapott volna egyet a kérdéséért, ami már a pofátlanságon is túl ment. De hát Stevent ezért szeretem. Nem is próbál meg úgy viselkedni velem, mint egy gyerekkel, pedig aztán a nagypapám is lehetne.* - Jól van már Te vén csont. * Morogtam a bögrémbe aminek vészesen fogyott a tartalma. A következő szavaira aztán lemondóan sóhajtottam. Hányszor lefutottuk már ezt a vitát… és még hányszor lefogjuk.* - Steven… Nem én vagyok az egyetlen és nem is az utolsó lány akivel ilyen történt. És tekintve, hogy minimum még 400 évig élek, nem is ez volt az utolsó ilyen. Nem ölhetsz meg mindenkit azért mert a lelkembe gázolt és megtört. Nézd… már elmondtam, akkor pocsék volt. De összeszedtem magam és csak erősebb lettem Tőle. Lásd, azóta nem volt egy barátom sem és nem is a közeljövőben lesz. Szóval hagyjuk Joshuát. Már nincs a közelemben és nem is lesz már soha. *Legalábbis nagyon reméltem, hogy ez így lesz. Bár nem tudom mit keresne a szőkeség egy ennyire kívül eső helyen. Na de mindegy… az már a múltamnál is múltabb és akkor sem váltottam iskolát, hanem mindennap szembenéztem vele. Most már könnyebb, hogy nem kell. Remek, most már csak tanárt kell találnom. Na az lesz még húzós, de hát önerőből is képes vagyok tanulni, szóval olyan nagy baj nem lehet.* - Samuelt is hagyd békében. Ha bántani fog, te leszel az első aki tudni fog róla. Más még biztos hasznát veszi majd egyszer a „férfiasságának”… de azért majd aggódjon annak a lánynak szülei és ne Te. * Néztem rá határozottan. Nem szerettem mikor ilyen… értem én, hogy én vagyok a szeme fénye és ezt sosem titkolta és a tűzbe is belemászott volna önként ha rólam van szó. De mikor ilyen izom agyat játszik legszívesebben megfojtottam volna.* - Különben meg Te sem voltál különb ennyi idősen… Téged sem kasztráltak vagy épp mentek fegyverrel utánad, mert csaptad a szelet valakinek. Arról már nem is beszélve, hogy ez még Sam esetében még csak nem is volt opció… csak barátkozni akart én meg húzni az agyad. * Vallottam be egy halovány mosoly kíséretében. A megjegyzésére csak a fejem ingattam.* - Talán segítesz vagy mi? Az imént mondtam, hogy nem bírom levenni azért nem öltöztem még át. Különben is, láttad már a virgácsaim. Samnek meg nem kell tudnia, hogy egész nap rajtam volt. * Vontam meg a vállaim és a kiürült bögrém az asztalra tettem. Megvártam még visszajön aztán felé fordulva tettem fel a következő kérdést.* - Mi van a legújabb regényeddel és mi történt ebben a majd egy évben veled? * Érdeklődtem, hisz a telefonokat leszámítva aligha tudtam valamit. Azok meg kis csip-csup ügyek voltam, mint sikerült megborotválkoznia vagy épp nem. Esetleg sikerült nem meghalnia vagy épp ilyen vagy olyan sebet szerzett.*
– Tudom, hogy nem vagy bajkeverő. Viszont az a mocsok megtalálja az embert magától is – feleltem. Sosem hinném, hogy direkt keveredik bármiféle bajba, csak hát azt tényleg nem kell keresni. Márpedig a kimászáshoz mindenkinek kell segítség. A következő szavaira pedig biccentek. – Én mindig itt leszek neked, ha segíteni kell, Ash. Hátha tudok tenni még egyet s mást. – Elvigyorodtam. – Lehet, hogy öreg vagyok már, de annyira vén még nem. Talán tényleg igaza van. Talán nincs Northlake és a famíliájának hasznára, nem tudom, de azt igen, hogy továbbra sem fogok megbízni bennük. Vaj van annak az embernek a füle mögött, márpedig ezt messziről látni. És nem csak az illegális versenyeire gondolok, de még hozzám is eljutott a legutóbbi akciójának a híre. Igaz, az aktákhoz nem fértem hozzá, nem tudom, van-e nálunk feljegyzés róla, de nekem már a gyanú is éppen elég. Ha bántani merészeli Asht, bármilyen módon, akár fizikálisan, akár szellemileg, hát esküszöm, én kitépem a beleit és felakasztom velük egy fára. Azokból úgyis van errefelé éppen elég, még nagyon keresnem sem kell majd. – Talán igazad van. Legalábbis remélem – mondom, és közben fölállok a székből. – Mindenesetre bocsáss meg, de nem tudok megbízni bennük. Túlságosan féltelek ahhoz, Ash. Egyébként attól nem kell félned, hogy veled akarnák megzsarolni őket, vagy engem, ha már itt tartunk. A farkasok undorítónak találják, ha valaki kölyköket bánt. Szóval a fiatalságod egyelőre biztonságban tart. Persze nem azt mondom, hogy hívjuk meg a másik falkát kerti piknikre, csak azt, hogy a korod véd téged. Attól még jobb, ha elkerüljük őket, amennyire csak lehet. Amikor a régi borotválkozást említi, majdnem felnevetek. Sosem felejtem el, amikor álmomból arra ébredtem, hogy Ash a jó, régi, már-már rozsdás borotvával áll az ágyam fölött. Egy pillanatra azt hittem, csupán valami ostoba rémálom az egész aztán rájöttem, hogy az arcom több helyütt vérzik, a szőr a feléről eltűnt, a lány meg mosolyogva kért meg, hogy forduljak a másik oldalamra, mert így nem tud hozzáférni. – Azt éppenséggel nem, de minden mást igen – mondtam, és még mindig nevetnem kellett, ha csak rá gondoltam. Istenem, de régen történt már. Mintha egy egész élet távolságában lenne most az emlék, pedig alig pár éve esett meg. mennyi is volt, öt, talán hat? A fiúról szóló szavai viszont már kevésbé kellemesen nosztalgikusok. – Igazad van, nem ölhetek meg mindenkit, aki megbánt. De nem is hagyhatom, hogy megússzák szárazon. Szóval mit szólnál, ha a következőnek betekernénk a házát budipapírral? Vagy a kocsiját? Egyébként igaza van, én is voltam ilyen. Viszont én drágán meg is fizettem érte. Egyszer bántottam meg Annamarie Cortfient, és a következő nap félholtra vert a hat bátyja. Pedig csak nem fuvaroztam haza a szénaboglyától, miután mi ketten… Jó, egy paraszt voltam vele. Nagy dolog. – Rendben, békén hagyom. De ha megbánt, én tényleg leégetem a szemöldökét – feleltem vigyorogva, miközben kimentem, és behoztam a fát. Csöndesen jöttem vissza, majd egy részét ráraktam a tűzre, és picit fel is piszkáltam, hogy vidámabban lobogjon. A kérdésére csak ezután felelek. – Regény terén nem sok van. Stílust kell váltanom, mert kezd feltűnő lenni, hogy nem sokat öregszem. Bár eddig egy színészt dolgoztattak, ezután meg valószínűleg egy szellemírót fognak. És az elmúlt egy év… Nos, Katerinka visszajött, az nem volt semmi. Aztán megint eltűnt. – Elvigyorodtam, pedig nem találtam semmi mulatságosat az esetben. Feltűnt, bebizonyította, hogy él, és éveken keresztül a semmiért gyászoltam úgy, mintha minden nap bele akarnék halni, aztán meg szó nélkül eltűnt.. – Fene sem érti a nőket, esküszöm.
*Ez igaz, ehhez nem volt mit hozzá fűzni. Hisz verekedést sem kezdeményeztem soha, még csak csúnyán sem beszéltem az iskolában olykor még is az igazgatóiban kötöttem ki. Persze a többiekéhez képest elenyésző volt ez a rapport. De volt és nem lehetet figyelmen kívül hagyni. A következő szavaira elmosolyodtam és bólintottam.* - Tudom Steven, mindig itt voltál nekem és leszel is. S hidd el, ha bárki segítségére lesz szükségem, Te leszel az első, akihez fordulok. *S bár nem az egyetlen, de Steven helyét senki nem vehette át az életemben és a szívemben sem. Mázli, hogy nem is pályázott senki a helyére így ezt a csatát nem kellett megvívnom és remélem jó sokáig nem is kell. Persze, fontos volt számomra Darren is. De az más… A menstruációs fájdalmaimmal meg a lelki szemetemmel aligha fordulnék hozzá. S igazából semmi olyannal sem, ami nem érinti közvetlen a farkasom. S ha már itt tartunk, a farkasok vajon menstruálnak? Oké, hogy meddők, de nem mindegy, hogy miért… na majd megkérdezem Darrentől.* - De jelenleg csak akkor tudsz segíteni ha, van valami spéci varázslatotok arra, hogy miként legyen meg nem történt a dolog vagy olyan, amivel könnyebben összhangba kerülök a döggel. *Tekintettem fel rá némi reménnyel. Persze tudtam Én, hogy ez lehetetlen de attól még reménykedhettem.* - Egyébként meg… folytathatnád a kiképzésem. Persze Darren kellően szét fogja rúgni a hátsóm, de ez nem pótolja azokat, amikor Te edzettél, hogy alkalmas legyek Őrzőnek. * Mosolyodtam el halványan. Hiányoztak mióta elment, bár súlyos hangsúlyt fektetett a komolyságra, de azért a nevetés sem maradt ki. Vagy mikor az edzés játékba torkollott és a földön vergődtem miközben csikizett. * - Legfeljebb kihagyod azt, ami kimondottan Őrzőknek van. * Vontam meg a vállaim, hisz most már nincs arra a részre szükség és semmiképp sem hagytam volna, hogy ez miatt két tűz közé kerüljön. Maga a közös program élménye hiányzott és egy kis pluszhajtás nem árt és a célt is közelebb hozza. Darren edzi a farkasom szemszögéből, Steven meg az emberi felem, ahogy eddig is tette éveken keresztül. Szavaira csak megingattam a fejem. Tudtam, hogy szavakkal nem fogom tudni meggyőzni, pláne úgy nem, hogy nem is akartam. Erre nem volt semmilyen ész érv, ami megnyugtatná.* - Nézd nekem mindegy, hogy kedveled-e, nem vagy az a fajta aki ellenük akarna beszélni. Szóval a Ti csatátok, vívjátok meg. De előre leszögezem Steven, hogy ha nem tudjátok, és választás elé állítotok itt hagyok mindent. * Néztem a szemébe határozottan és tudta, hogy megteszem. Nem fogom elfojtani a farkasom és neki szüksége van Darrenre és a családjára, ami a sajátja is. Nekem Stevenre és a farkasom miatt ezt sem fogom hagyni. Szóval marják egymást, ha akarják vagy ettől jobb nekik, de engem hagyjanak ki. * - Viszont ha szeretnéd, beszélhetek Darrennel, hogy pár találkozóra vagy edzésre el gyere. Ha nem is bólint rá, hogy a Farkaslakba, akkor az erdőben is meglehet oldani pár órát. * Ajánlottam fel kissé megenyhülve, hogy ha talán látja, hogy nem bántanak, akkor megnyugszik. Bár ha rá bólint, ha nem akkor is ráfogok kérdezni hát ha meggondolja magát. Viszont a mondata további részére csak lemondóan megingatom a fejem. * - Öreg vagy, megjártál pár borzalmas helyeket, ez mellé író és ezek ellenére naiv Stev. Háborúban nincsenek elvek, fenntartások. Ha a két falka egymásnak esik, onnantól az a cél, hogy az egyik megsemmisítse a másikat, mint a ragadozók. Hisz azok vagyunk. A cél pedig ami ebben az esetben az életben maradás, az életösztön, szentesití az eszközt és mindig akad legalább egy, aki így gondolja. Apró csipp-csupp hatalmi harcokban még számít az etika, a tartás… de ha háborúra kerül sor ezek már nem mérvadóak, hisz az ellenfél hallott. Onnantól mit számít már a véleménye és nem lesz azaz isten aki megmentené azokat a kölyköket akik a városban tartózkodnak. Velük lehet zsarolni, lehet őket használni. De melyik vezető vállalná be a kockázatot, hogy életben hagyja azzal a tudattal, hogy egyszer ők is felnőnek és bosszút állhatnak? Persze, gyengék vagyunk és talán némelyikünk még be is hódol, de a bosszúvágyat sosem tudnák kiölni semmilyen nevelési módszerrel. S ezt nem a keserűség vagy a történtek mondatják velem. De ha végig gondolod, belátod Te is, hogy ez így van. * Ingattam meg a fejem. Ez a saját véleményem, meglátásom volt a dolgokkal szemben. Pedig csak annyi információm volt, hogy a háború kilátásba került. Mindössze az előző tíz évben nem kellett ilyennel foglalkoznom, mert nem voltam érintet. Így minek is beszéltünk volna róla? Így talán meglepő lehet a másiknak a szavaim. De nem ez az egyetlen dolog, amiben nem úgy gondolkozom, mint a korombeliek. Vagy épp, hogy képes vagyok felnőtt fejjel felmérni egy-egy helyzetet. De hát Ő tanított józan látásmódra, hogy mindig fel tudjam mérni a helyzetem és megfelelően cselekedni. Hát most itt van, a tanítása révbe ért, annyi, hogy eddig nem nyilvánult meg ennyire. Az meg, hogy olykor mégis heves vagyok… hát istenem, nem lehetek tökéletes és mégis csak egy gyerek vagyok közben. Csak más nézetekkel… Ahogy megemlíti, hogy mást igen. Kissé bűnbánóan biggyesztem le az ajkaim de csak pár pillanatra. Hisz aztán már engedtem is a nevetésnek, az arcának emléke ezt mindig elővarázsolta.* - Jó hát na… kicsi voltam. De az arcod megért volna egy fényképet, mintha csak szellemet láttál volna… aztán mikor leesett, hogy nem álmodsz meg a döbbent fejed, mint aki nem tudja felfogni, hogy ez a valóság vagy még mindig álmodik. Már ezért is megérte… no meg a sebek miatt nem három napig békén hagytalak a borotválkozással. * Na igen, nem voltam türelmes fajta ha szőrről volt szó. Pláne, hogy szerettem az ölében lenni mikor írt vagy mesélt nekem. De aztán mikor megemlíti, hogy miként is állna bosszút ha megbántanak majdnem elvigyorodtam. De csak majdnem… * - Ha kocsija lesz, akkor nem lesz a pasim. Ha mégis, akkor már most megadom az engedélyt, hogy egyenesen a roncstelepig húzd és bezúzasd. * Válaszoltam komoran és egyben komolyan is. Ha barátom lesz, valaha akkor örüljek az érkezésének és ne pedig a frász kerülgessen mikor meghallom, hogy megjött vagy épp megy. Az én szerelmemnek, ha lesz ilyen közlekedési vacka az vagy motor lesz, vagy a két remélem szép lába, esetleg négy. Samre már nem reagáltam, csak egy kölyök. S annak az esélye, hogy ilyen téren meg tudd bántani egy a millióhoz, tekintve, hogy nem lesz ilyen kapcsolatunk és remélem másmilyen sem igazán. No meg ha mégis, akkor ha rászólok nem bántaná. Élőpélda, hogy Josh is életben van. Szóval inkább csendesen vártam, és míg hozott be fát, a fotel háttámlájáról levadásztam a plédet és elhelyezkedve a kanapén ledőltem, hogy megvárjam. * - Majd kiadjuk a nevem alatt… nekem van még 9 évem mire lelassul az öregedésem. * Vigyorodtam szélesen. Persze körülbelül 10 éves voltam mikor ezt egyszer bedobtam neki, azóta is számtalanszor cukkoltam vele, hogy elszedem a hírnevét, ami igazából nem is az övé volt már, hisz nem adhatta az arcát hozzá már egy jó ideje. Fele annyinak néz ki, mint amennyi valójában. Aztán a bűvős névre csak összevontam a szemöldököm és a folytatásra még az állam is leesett. Olyan hirtelen akartam felülni, hogy csak egy fájdalmasan keserves nyögésre futotta a hirtelen mozdulat miatt és inkább visszahanyatlottam és az ujjaimmal a hajamba túrtam.* - De Ő meghalt Steven… *Nyeltem egy nagyot, ahogy megcsuklott a hangom. Tudtam, hogy szerette és talán még mindig szereti. De a holtak nem támadnak fel és ez abszurd, pláne a vigyorával kisérve.* - Na gyere csak ide… * Másztam beljebb, hogy legyen egy kis hely mellettem, hogy letudjon ülni. Ha oda jött és leült, akkor egy kicsit feljebb csúsztam és a fejem a lábára fektettem. Elég bénán néztem ki, majdnem olyan voltam, mint egy elfuserált „C” betű ebben a pózban. De kényelmes volt. Innen lentről tekintettem fel rá.* - Mindig azt mesélted, hogy szerettétek egymást. Ha visszajött, ha csak tévedtél és nem halt meg, akkor mért ment volna el? Biztos, hogy őt láttad és nem csak összekeverted valakivel itt az isten háta mögött, mert nem volt ki helyre rakja a buksidat mikor eluralkodott rajtad a hiánya? * Kérdeztem rá nyíltan, hogy nem-e csak a vágya beszélt belőle, amit mindig is szeretett volna. De ha ez a nő él és most megint lelépett minden szó nélkül Én megnyuvasztom az fix.*
– Rendben – mondom. Én megbízom benne, és nem fogom szurkálni folyamatosan, hogy nem keveredett-e bajba. Remélem, hogy tényleg hozzám jön majd először, ha valami baj történik. Az ezt követő szavaira megrázom a fejem. Bár tudnék neki segíteni, ezt kívánom teljes szívemből, de nem tudok. Csak tehetetlen szemlélőként nézhetem, legfeljebb érzelmi támaszt nyújthatok neki. – Majd beleásom magam a könyvekbe. De nem hiszem, hogy lenne bármi az elsőre. A másodikra talán. Nem merek ígérni semmit, de körbenézek, és meglátjuk, mit találok, jó? A következő szavai már fel is villanyoznak. Emlékszem még azokra a napokra, amikor nyomolvasást, rejtjelezést és különböző közelharci stílusokat tanítottam neki. Néha a legszebb álmából ébresztettem fel az éjszaka közepén, ha nálam aludt, és elmentünk futni, vagy éppen úszni. Nem tudom, merjem-e ugyanígy folytatni, miközben Northlake is edzi, de azért bólintok. Jót fog tenni neki a mozgás, és legalább biztos nem távolodunk el annyira vészesen. Elvégre semmi sem építi úgy a kapcsolatokat, mint amikor az emberek hajnalban kölcsönösen elgyepálják egymást. És hiányoznak azok az idők is, amikor már egyikünk sem vette túlságosan komolyan az egészet, és inkább játszottunk, mint edzettünk. – Majd átdolgozom az edzéstervet, hogy ne terheljelek le túlságosan – mondom. A következő szavaira viszont már inkább elcsüggedek. – Nem fogunk, Ash. Én legalábbis biztos nem. És úgysem fogja engedni, szóval megbízok benne, legalább ebben a tekintetben. Viszont ha túl messzire megy… – Egy valóságos háborúban talán ez a helyzet, Ash, de a farkasoknál más a helyzet. Nem fogják halomra mészárolni a kölyköket, egyik oldalon sem, ebben biztos vagyok. Ha mégis megteszik, annak komoly következményei lehetnek mindkét oldalról – mondom, és ezt még magam is elhiszem. Nem kívánok vibeüt a baj, tázni rajta, hisz értem, hogy fél a helyzettől. Én magam is félnék a helyében. – Ne aggódj, ha bezárkózunk ide, és ha ellenség közeledik, lepörkölöm róluk a bundájukat is. Mit szólsz? A régi emléken továbbra is nosztalgikusan mosolygok magamban. Szép idők is voltak azok, és nem kellett ennyit aggódnom a farkasok miatt sem. A végső szavaira felnevetek, egész egyszerűen nem tudom megállni. Ó, milyen kegyes is volt, hogy legalább pár napig békén hagyott azután… igaz, bosszúból pár hétig egyáltalán nem borotválkoztam utána. Érezze csak bosszúm édes ízét… A pasis megjegyzésre inkább nem reagálok, inkább csak átkozom magam, amiért említettem a kocsikat. Nekem is meg kell szoknom, hogy tart az autóktól. Nem tudom, magának beismeri-e egyáltalán, de ez már többször is feltűnt. Nos, akkor vennem kell egy buszt. Vagy valamit. – Feltűnő lenne a női és a férfi írói stílus közötti különbség – ingattam meg a fejem, ahogy lassan hozzám közelebbi témákhoz eveztünk. Örültem, hogy hátrahagytuk az alapvető apa-lánya témákat, és a farkas léttel járó gondokat is. Új volt még ez nekem, bele kellett tanulnom. Viszont az már-már mulattat, ahogy a Kates kijelentésre felel. Odaültem mellé, és lassan simogatni kezdtem a haját. Ismerős érzés volt, és ennek okán határozottan kellemes is. – Én is úgy hittem. Egész addig, amíg be nem sétált a Hellbe. Beszélgettünk, és kiderült, hogy Dániában élt egészen eddig, csak a biztonságom miatt nem keresett. – Keserűen felnevettem. – Nem tévedtem, Ash, tudom. Még a számát is megadta, de azóta meg már nem él… Nem értem az egészet. Sóhajtok föl csöndesen, és a fejem is hátravetem. Idegesít az eset. Mármint a tény, hogy jött, felborította az olyan nehezen felépített életem, aztán megint magamra hagyott. De immár itt van nekem Ash, akire vigyáznom kell, és ő eltereli a gondolataimat, éppen eléggé, hogy ne őrüljek bele. Ami jó, mert enélkül begolyóznék, az egyszer biztos.
- Rendben… * Bólintottam rá, nekem már ez épp elég volt. Persze magam sem hittem, hogy bármit is találna arra, hogy jobban kijöjjek a farkasommal, hisz ez csak idő és gyakorlás kérdése. Ami még nem egy és nem is két fájdalmas órát takar magába. A gondolatra már most megborzongtam, ahogy belegondoltam az átváltozás okozta fájdalmak. Kissé izgatottan vártam, hogy mit felel az edzésre. Bár sokszor elküldtem melegebbre, mert felkelltet, de attól függetlenül élveztem azt az időt, amit együtt töltöttünk. Amiből jócskán volt, tekintve, hogy alig akartam elszakadni Tőle és sokszor kihisztiztem magamnak, hogy hadd aludjak nála. S olyankor, ha hétköznap is sikerült, mindig Ő vitt be a suliba. Ahogy rábólint már szélesen vigyorogtam rá. Boldog voltam, hogy Darrentől és a farkasomtól függetlenül is hajlandó folytatni.* - Hogy ne terhelj le? – vontam fel a szemöldököm. – Az eddigiekhez képest szerintem erősíteni kell az edzéstervet. Vedd figyelembe, hogy a dögöm miatt jócskán megnőtt az erőnlétem, a reflexeim, a gyorsaságom és nem utolsó sorban az állóképességem. Egy farkashoz képest persze gyenge vagyok még így is, de az akkori emberi felemhez képest sokkal jobban terhelhető. * Hívtam fel a figyelmét, még mielőtt nekem itt 200 méter futást tesz be meg valami csipp-csupp dolgokat, mert visszább akar venni az eddigiekből. A farkasom miatt, pont, hogy kicsit nehezíteni kellett az akkori dolgokat. No meg, ha túl is terhel, akkor mi van? Nyöszörgök egy kicsit aztán annyi. Gyorsabban fejlődök és ez a lényeg. Darrenre vonatkozó szavaira csak megforgattam a szemeim. Hát ez kész… de ez inkább volt vidám, mintsem lenéző vagy bántó.* - Ha messzire megy szólok. * Ez talán megnyugtatja egy kicsit. No meg ha messzire akarna menni, már megtette volna. Senki nem kötelezte, hogy megadja nekem ezt a két nap pihenőt. Sőt… Ő azt mondta, hogy ha készen állok. Nos, arra várhattunk volna egy ideig. De a két nap azért elég elfogadható, így, hogy magamtól ajánlottam fel még csak kényszer sem volt. - Úgy legyen… *Hagytam annyiban a témát. Semmi kedvem nem volt a közelgő háborúról beszélni. Majd akkor kiderül mi lesz, ha itt lesz. Ám ez a gondolat kissé megfacsarta a szívem. Darren elég magasan helyezkedik el és így közvetlen érintett is, az meg hogy elveszíthetem… egy fájó pont volt még a gondolata is. Annak ellenére, hogy nem kedveltem túlzottan. De volt bennem valaki, aki igen. S előbb, vagy utóbb de Steven is érintett lenne… na ebbe bele sem akartam gondolni. Így inkább hanyagoltam, ahogy a másik is a pasis dolgot, amiért igazából nagyon hálás voltam neki.* - Kimondta, hogy a stílus változik? Mindössze csak a karaktereiden kell kicsit módosítani, vagy még azon sem. Annyi az egész, hogy más néven adod ki, ahogy eddig is tetted. Mellesleg egy lány is írhat kémes történeteket. Az íróknál meg különben sem tudni, hogy a név mögött ki van… * Vontam meg a vállaim, hisz nem egy nő rejtőzködik férfi álnév mögé az előítéletek miatt. De kitudja, nem értek a lovakhoz és ebben a témában, még ha vitatkozok is olykor, de mindig Stevenné az utolsó szó, tekintve, hogy Ő van otthon benne. Ahogy a lábán pihenő buksim kezdi el simogatni, önkéntelenül is egy jól eső sóhaj fakad fel belőlem és kissé megmozdítva a fejem bele is simulok. Sokszor voltunk így, s tagadhatatlan tény, hogy hiányzott ez az érzés. Meleg kezei érintése, mely mindig biztonságot adott. Most sem maradt el, ahogy hallgattam a válaszát. Bár az már közel sem volt kellemes és még a szám is elhúztam.* - Ettől lagymatagabb és idiótább kifogás nem létezik. Még én is többre vagyok képes… * Morogtam egy kört, hisz ez tényleg csak egy ostoba kifogás. Kémekként dolgoztak, ezer meg egy módját ismerik annak, hogy miként ne vegyék észre őket. Nem igaz, hogy olyan megerőltető lett volna. Persze, ha egyáltalán nagyon akarta volna. Viszont a hely, egy kocsmának hangzott.* - Megint iszol? * Feszültek meg a vonásaim, hisz anno is ez volt a helyzet, amit bár megszüntetni még én sem tudtam, de már nem volt olyan vészes a dolog és ritkán ivott. De ha most megint… és a nő miatt…* - DE… bocs, hogy ezt mondom, de ha csak azért jött, hogy megnyugtasson inkább maradt volna Dániába. Hisz annyi év eltelt, mért pont most jutott eszébe? Most mikor már rendben volt veled minden és megint tudtál írni? Meg mért tűnt el, szó nélkül? Nem tudtál a nyomára bukkanni? Lakás vagy a hotel vagy tudom is én, hogy hol lakott. Ott sem mondtak semmit róla? *Na már tuti, hogy nem kedvelem a nőt. Egyenesen utáltam… azért amit Stevennel csinál. Régen oké, valahol sajnáltam, hogy meghalt és Steven szenvedet. De ezek után… kissé átértékelődött bennem a dolog.*
Magamban már kezdtem is számba venni a különböző varázslatokat. Egyik sem tűnt ígéretesnek, de majd ha visszamegyek az egyetemre, jobban feltúrom a könyveket, és utánanézek valaminek. Ha pedig más nincs, akkor keresek valakit, és együtt kifőzünk egy olyan varázslatot, ami visszavesz a farkasok érzékeiből. Ennyit legalább megtehetek ebben a faramuci helyzetben, és nem gondolkodok egyfolytában azon, mit tehettem volna másképp, jobban, esetleg mindkettő. – Akkor majd kifundálunk valamit – mondom csendesen. Közben már gőzerővel gondolkodok magamban, miket is kellene ebbe az edzéstervbe beletenni. Egy dolog biztos: nem fogom felverni az éjszaka közepén, hogy fusson velem, vagy éppen különböző harcstílusokat gyakoroljunk. Így is aggódok, amiért olyan keveset alszik, abból is sokat mellettem, mert máshogy nem tud. Ha elvenném azt a kevés, pihenéssel töltött óráját is, akkor talán többet ártanék, mint használnék. – Mit szólsz a hétvégéhez? Addig összeállítok valami tervet is. Látom, hogy zavarja a Northlake-téma, ezért nem is feszegetem tovább. Megvan a magam oka, amiért nem bízok benne, de nem fogom még a lányt is ezzel terhelni. És főleg ellene hangolni. Northlake, bármennyire ellenszenves is nekem, jelen pillanatban a legfontosabb Ash falkán belüli helyét tekintve. És mivel a háborús témát sem boncolgatja, felsóhajtok, amolyan megkönnyebbült-elégedett sóhajjal. Túljutottunk a legnehezebb témákon, amik előjöhettek. – Egy férfi és egy nő írói stílusa között óriási a különbség – feleltem. – Könnyedén észrevehető, ha az egyik csak álcázni akarja magát, és ezért vesz fel ellenkező nemű nevet. De hé, ha könyvekből akarsz megélni, akár ki is próbálhatnád. Szívesen segítek, ahogy tudok. – Fene tudja, én lennék a legbüszkébb, ha ezt az utat választaná. Szerintem képes lenne rá, de nem fogom erőltetni. Az lesz, ami lenni akar, és úgyis hosszú még az út előtte, bármit kitalálhat magának. Arra, amit a Katről szóló beszámolómra felel, csak elmosolyodok. Igazán kedves, hogy ennyire kiakad rajta, én is ezt tettem, csak kicsit kevésbé. Mégis, valahol kellemes a tudat, hogy ennyire érdekli, mi történik velem. – Csak pár pohárral, társaságban, vagy alkalmakkor. Annak az időszaknak, amikor masszívan ittam, már régen vége. – Azt nem teszem hozzá, hogy ő vetett véget neki. Törődnöm kellett vele, vigyáznom kellett rá, és ez rávett, hogy n csak magamra gondoljak. – Elmentem oda, ahol lakott, de csak annyit mondtak, hogy kijelentkezett. A protektor sem tudott semmit mondani. De már elegem van abból a nőből, Ash. Ha még egyszer visszajön, én esküszöm, rácsapom az ajtót. Te meg leöntöd valamivel. Nenne vagy? – kérdeztem vigyorogva.
*Figyeltem Steven arcát és láttam, hogy valami bántja. Azt nem tudom, hogy az edzéssel vagy a korábbi szavainkkal kapcsolatban, vagy esetleg valami más. De ezt már egy jó ideje láttam rajta. * - Stev, mi bánt? Már mióta felébredtem látom. Eleinte azt hittem, hogy a mamiék… szóval, hogy az miatt. De most már látom, hogy ettől több. Mi a baj? * Az edzésre kissé megcsillantak a szemeim és szerintem, ha azt mondta volna, hogy reggeli helyett is edzeni fogunk még arra is bólintottam volna. Jó, ez nem újdonság tekintve, hogy Steven nem tud főzni és csak akkor finom, ha szendvicset csinál. De na… a lényeg nem ezen van, hanem, hogy bármire rábólintottam volna.* - Nekem jó… majd szólók Darrennek. * Bólintottam halványan mosolyogva. Darren nem fog pár óráért szórakozni, ha meg igen akkor így járt. Heti egy nap nem megyek és kész, de nem hiszem, hogy idáig fajulna a dolog. Már majdnem szóltam volna, hogy oké, meggyőzött, de az eshetőségre csak pislogtam, mint aki szellemet lát. Pár pillanatig hirtelen még szólni sem tudtam, de aztán elnevettem magam és megráztam a fejem.* - Én olvasni jobban szeretek. De most mégis, a hármas nyelvtanommal gondoltad, hogy írjak? Az első oldal után egy értelmes ember a haját tépné, annyi helyesírási hibát látva, amit Én képes vagyok összehozni. Egyébként meg, ki sem tudnék találni ilyen kémes történeteket. * Ingattam meg a fejem. Ez a lehetőség úgy butaság, ahogy van. Én? Írni? Neeem… Persze már korábban motoszkált a fejemben, de valahogy sosem jutott eszembe semmi jó, pláne nem kémes dolog. Szóval ezt meghagyom a nagyoknak. Kissé feszülten várom a kérdésemre a választ. Nem, nem örülnék neki, ha megint inna, de ezen nem is kell agyalnom, hisz a válasza egyértelművé teszi, hogy nincs miért.* - Ez maradjon is így, mert kihívlak és szétrúgom a segged… de előtte megígértetem veled, hogy nem használhatsz mágiát. * Tettem mellé mosolyogva, mert most bizony egyetlen elmormogott szóval képes megbénítani. S így semmi esélyem sem lenne, nélküle meg neki. Talán. Ahogy Katról beszélt kezem az arcára emeltem egy grimasz kíséretében, ami csak is azért volt, mert fájt a mozdulat, de akkor is finoman végig simítottam az arcán.* - Sajnálom. *S hallhatta, hogy valóban így van, na de ebből ennyi elég.* - De majd keresünk neked valami csinos nőt aki elfeledteti veled. S ha ne adj isten visszajön Katerinka, akkor kitekerem a nyakát. De ha már csajozol, akkor a beugró kérdés az lesz, hogy; „Tudsz főzni?” Ha ezen átmegy, akkor a következő; „Mit szólnál, ha egy fiatal kisfarkassal kéne élned?” * Vigyorodtam el szélesen. De a másik kedvét próbáltam feldobni és a második kérdésem csak is azért volt, mert valamiért számomra egyértelmű volt, hogy ha lesz is valakije, akkor az Őrző lesz mint Ő. Az meg megsem fordult a buksimban, hogy az utolsó kérdésre az lenne a válasz, hogy "nem" akkor Stev megvállna Tőlem. Hamarabb küldené melegebbre azt a nőt, aki nem tud elfogadni. Elvégre nem kell szeretnie, arra senki nem kényszeríti, de elviselnie igen.*
A kérdését hallva leesik az állam. Persze nem szó szerint, inkább csak rettenetesen megdöbbenek. Ilyen könnyedén észrevehető lenne? Jó, azzal természetesen tisztában kell lennem, hogy nem vagyok egy nagy színész, de azért reméltem, hogy ennél pár fokkal jobb tudok lenni. És mégis mit mondhatnék neki? Tudom, mennyire gyűlöli a hazugságokat, nem is akarom kínozni eggyel. Épp elégben lesz része az élete során. – Részben ők is – bólintok, miután végighallgatom. És most jön az a rész, amelyről tudom, mennyire nehéz lesz elmagyarázni. Fenébe, még magamnak sem mertem teljesen megfogalmazni, pedig meg kellett volna. Hogy legalább én tisztában legyek azzal, amit mondani akarok. – És sajnálom, hogy ez történt. Mármint, hogy idáig jutottunk. Ha akkor, régen, amikor visszamentem hozzájuk talán… Lehet, hogy másképp csinálnék mindent. Tessék, kimondtam. Szívemen egy picit könnyít, hogy ennyire örül az edzésnek. Én is tudom, hogy Darren nem fog akadékoskodni, hiszen egy kölyöknek fontos, hogy emberi alakban is meg tudja magát védeni. Az viszont nagyon tetszik, amit az írós felajánlásra levág. Hátradöntöm a fejem, és felnevetek. – Hát, csak gondoltam, hogy ha egyszer kedvet érzel hozzá, megtaníthatlak az alapokra. És sose mondd, hogy soha, van előtted még ötszáz év – mondom. Ettől megint elfog a szomorúság, hisz ismét belém hasít, hogy sosem fogom látni, ahogy kibontakozik az élete. nem segíthetem majd, nem állhatok mellette a legnagyobb viharok során, és valószínűleg oltárhoz sem kísérhetem majd, ha férjhez megy. Márpedig ez alaposan mellbe vág. Mindig azt hittem, ott ülök majd a rokonok körében, most azonban… Valószínűleg földben leszek már régen, amikor egyáltalán megtalálja azt a valakit. – Aha, és én lennék az első skalpod, igaz? – kérdeztem mosolyogva, és próbáltam eltüntetni a búbánatos kifejezést az arcomról. Amúgy sem valószínű, hogy egyhamar nagy érdeklődést mutat majd a férfiak felé, hiszen eddig sem tette. Legfeljebb ha fegyvert fogtak rá, és akkor is azért, hogy kiverje azt a kezükből. Legalább valamit ért az a sok évnyi tanulás és edzés, sokkal kevésbé kellett neki a másik nem társasága. Ennek egyelőre örülhetek. Aztán majd aggódok később. – Én annyira nem – mondom csöndesen. – Ha el akart menni, akkor a Jóisten sem tarthatta volna vissza, és láthatóan nem érdekeltem. Szóval… ennyit erről. És ne aggódj, ha vissza is találna jönni, majd kiadom az útját. – A „beugró kérdésekre” megint elnevetem magam. Jó tudni, hogy a humora még a régi mindezek után is. – Hé, ha azt mondja ármelyikre is, hogy nem, akkor meg megválunk tőle szépen. Megvagyunk mi kettesben is. Lassan jól tudom elkészíteni ezeket a porleveseket. Addig meg, amíg meg nem tanulom a tűzoltók bevonása nélkül elkészíteni a sülteket, eléldegélünk ezeken a gyorskajákon. Apropó, biztos nem kéred azt a csirkét?
*Nekem sem volt könnyű, de úgy ahogy elfogadtam. Vagyis, ez így nem igaz, hisz inkább csak elfojtottam a dolgot, de a lényegen nem változtat, ami viszont azon van, hogy nem agyalok folyton azon, hogy mi lett volna, ha nem akadékoskodok és makacskodok annyit, hogy jöjjünk ide. Akkor még anyúék mindig élnének. De ezektől a gondolataimtól sokkal sokkolóbb volt az, amit Steven kinyögött. Tény, engem érdekelt és éreztem, hogy valami bántja de ez… ez meg sem fordult a fejemben. Már hiába beszélt, már nem volt érdekes az írás, nem volt Katerinka, nem volt lényeges a leendő barátnője sem. De ami a legmeglepőbb, hogy már az edzés okozta öröm sem volt. Csak lesokkolva, mozdulatlanul feküdtem az ölében, ahogy beszélt én csak pislogni tudtam. Nem, ezt… ezt nem tudtam elhinni. Hogy Ő… még ha Darren mondja ezt, vagy… bárki, de, hogy pont Steven tegye. Ahogy a megrázkódtatásom a végéhez közeledett éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, még ha nem is engedtem útjukra őket. Na nem maga a tényt éreztem, hanem hála farkasomnak a jellegzetes illata csapta meg az orrom. De ahogy ezt felfogtam, már fel is ugrottam a kanapéról, ami mind a csontjaim fájdalmának, mind a kapkodásomnak köszönhetően annyiból állt, hogy a kanapé karfáján szinte átbuckáztam, hogy egy hangos puffanással érjek földet. Fájt, rohadt mód fájt, ahogy így átváltozás után amúgy is megviselt testem még több érte. De, sokkal jobban fájtak a korábbi szavai. Felpattanva azonban egyenesen a lépcső aljáig hátráltam, hogy a falnak neki dönthessem a hátam, hisz a lábaim nem akarták bírni a saját súlyom sem. * - Másképp??? Meg sem jelentél volna? Vagy nem foglalkozol velem??? Esetleg nem tanítasz??? Hogyan gondoltad Steven??? *Nagy ház, de most… most fojtogatott, hiába zengett Tőlem az egész és valószínűleg még a hegyen is hallották, a hangom. Kiabáltam. Ritkán teszem, de most üvöltöttem, ahogy próbáltam megküzdeni a torkomban lévő gombóccal, ami nem tudom mikor került oda és ahogy próbáltam megérteni Steven szavait.* - NE! Ne gyere közelebb!!! * Figyelmeztettem és magam elé nyújtottam a kezeim is, hogy ha a szavaim nem volnának elegek, akkor is vegye az adást. Szürkészöld szemeim minden egyes mondatomnál fájdalmasan villantak. De rendületlenül a másikra szegeztem, hogy lássam az arcát, hogy lássam a tekintetét. S csak egy fél pillanatra álltam meg a beszédben is, hisz levegőt azért vennem kell néha. * - Ha ennyire bánod, ha ennyire másképp csináltad volna, akkor mi a francokat keresek itt??? *Túrtam a hajamba kétségbeesetten. Ám a kiabálás nem volt az erősségem. Nem szerettem kiabálni. Így halkabban folytattam, s ez talán csak jobban fájt.* - Miért hoztál egyáltalán ide? Ha csak a lelkiismereted miatt Steven, akkor hagyd… Mondj le a gyámságom gyakorlásáról. Adj át Darrennek, ha ennyire bánod, ami történt… A te sajnálatodból kérek a legkevésbé. Ha… nem kell ezt csinálnod Steven. Ha ennyire bánt, hogy több mint 10 éve úgy döntöttél, hogy az életed része leszek… most megváltoztathatod. Még csak kidobnod sem kell, elmegyek magamtól is. Csak… csak mond ki Steven. Bár ezek után… aligha kell mit mondani. Elvégre… mit keresne egy Farkas egy Őrzővel egy fedél alatt. * Hangom csak nyugalomról árulkodott, ám szemeimben ott volt az a fájdalmas mélység melyet Steven szavai csak tovább mélyítettek. Fájt, iszonyatosan fájt, hogy ennyire megbánta. Annak ellenére, hogy imádtam aztóta, hogy megbékéltem vele még gyerekként. Persze, akkor kellett egy jó hét mire közvetlen voltam vele, mert idegen volt. De most… most úgy éreztem, mintha csak kitépték volna a szívem. Hisz Ő volt az, nagyobb helyett foglalt el benne, mint a szüleim. Ahogy éreztem, hogy az akaratom eddig bírja és utat engedne a könnyeimnek lehunytam a szemem egy pillanatra és elvonszoltam magam a lépcső korlátjáig. Kiakartam menni, elakartam szaladni az erdőbe, hogy otthonra lelhessek, hogy elfelejtsem a szavait. De tudtam, hogy még a hegy aljáig sem bírnák a lábaim nem még az erdőig. Fájdalmam átragadt a farkasomba, mely azóta ugrásra készen vár, hogy felpattantam a kanapéról. Az istenbe is… ez még nekem is sok(k) és szükségem volt valakire. Hát ki másra mint Darrenre, már megint… De nem, felmegyek, összecsomagolom azt a keveset ami megmaradt a balesetből, aztán… nem tudom. Majd kitalálom, hogy mi legyen vagy hogyan tovább. De nem, nem vitt rá a lábam, hogy felmenjek csak némán írt ösvényt az arcomra a könnyeim folyama. Visszafordultam Stevenre nézve halkan szólaltam meg.* - Sajnálom… * De hogy mit? Azt, hogy ennyire tönkre tettem a jelenlétemmel az életét. Jobb lett volna neki, hogy ha nem ismer meg és ott marad, ahol volt. Akkor most nem lenne ez, nem kéne szenvednie. Nem kellett volna eddig sem és ezután sem. Hisz megbánta… ez pedig csak erről árulkodott, ahogy az is, hogy a lelkiismerete vezette oda, hogy most itt legyek. S megpróbáltam felmászni a lépcsőn.*
Tudom, hogy valami rosszat mondtam. Abban a pillanatban tudom, amikor legördülnek a szavak az ajkaimról, már érzem, hogy nem lett volna szabad kimondanom őket. Tudom, mekkora ostobaság ez az érzés, és ehhez semmi más nem kellett, minthogy halljam a saját számból. Vissza akarom szívni, mint gyerekkoromban, ha valami hülyeséget mondtam, de ez már akkor is fizikai képtelenségnek bizonyult. Most pedig csak elég látnom, micsoda fájdalmat okoztam, akaratomon kívül Ashnek, és már tudom, hogy soha, de soha nem szólalok meg még egyszer. Hallgatom, amit mond, lehajtom a fejem, és viselem. Tűröm, mert igaza van. Még azt is hagynám, hogy az asztalt vágja a fejemhez, bár azért remélem, odáig nem fajul a dolog. – Nem, persze, hogy nem. De amikor elmentem hozzátok, áthágtam pár nagyon durva szabályt, Ash – mondom, és próbálok közeledni hozzá. – Ott lettem volna az életedben, hogy szemmel tartsalak és vigyázzak rád. Én lettem volna a bolondos szomszéd a túloldalról, aki forró csokit osztogat, vagy fene tudja… Nem is kellett volna tudnod az Őrzők létezéséről, Ash. Egész egyszerűen nem tudtam ellenállni a család lehetőségének, és annak, hogy ha rövid ideig is, de veletek legyek. Ahogy az utolsó szavakat kimondom, elgondolkodok egy pillanatra, míg a fejemre olvassa a következő vádsorozatát. Csak félig hallom, ugyanis a gondolataim már elkalandoztak. Mi lenne velem enélkül a lány nélkül? Élném a magányos agglegények életét, pénzhalom tetején ugyan, de teljesen egyedül, és mindenféle valódi érték nélkül. Valószínűleg még mindig a gyászban vergődnék, amit Katerinka miatt éreztem, mielőtt a lány jött volna. Nem bírom tovább. Kinyúlok felé, megragadom a karját, de egyáltalán nem bántó, vagy ártó szándékkal, teszek róla, hogy ne így vegye. A karjaim közé zárom, csontropogtató ölelésben részesítem, és a fülébe suttogom. – Soha, de soha ne mondj többet ilyeneket, Ash. Szeretlek, te lány, te vagy az egyetlen ok, amiért nem kötöttem fel magam olyan jó tíz éve – mondom csöndesen, miközben minden szabadulási kísérletet elfojtok, úgy, hogy ne fájjon neki. – Figyelj, én… Én sajnálom, amit mondtam. Egy idióta voltam, de ehhez már hozzászokhattál volna. Te vagy az egyetlen, és a legfontosabb nő az életemben, és nem akarlak elveszíteni. Soha. Persze, tudom, egyszer úgyis kirepül majd a fészekből. nem tarthatom magam mellett örökkön örökké. Azonban amíg itt van, velem, addig nem akarok vele vitatkozni ilyenek miatt. Így is elég nehéz lesz megteremteni neki a normális gyermekkor maradványait, nem kell még, hogy ilyenekkel húzzuk egymás agyát.
- Nem kellett volna… - biggyesztettem le az ajkaim – SOHA, soha nem adtam okot, hogy kételkedj bennem. Hiába voltam kölyök, még csak véletlen sem fecsegtem ki semmit ezekről! A szomszéd… aki a pofámba hazudik folyamatosan. A szomszéd, akit nem engedtem volna közelebb magamhoz. DE ott lettél volna… Bele gondoltál abba, hogy mi lett volna??? Elmondom Steven… Babákkal játszottam volna, fogócskázok és a sok tuskó ott ver át, ahol csak tud ha Te nem vagy. Ha nem vagy, az egyik buli alkalmával rég meghúzott volna valamelyik és ugyan olyan lennék, mint a többi tyúk. De nem… ha nem vagy, nem lett volna célja az életemnek. S bármennyire bánd is, százszor jobban szerettem veled futni vagy a hóban birkózni mint anyuval vagy az osztálytársaimmal lógni a napot. * Töröltem meg kézfejemmel az arcom, aminek csak annyi lett a következménye, hogy a kezem helyett Sam pulcsija bánta a dolgot, de nem érdekelt.* - Ha nem vagy, akkor nincs kit megérezzen az a dög a játszótéren. Ha nem vagy, mikor eltévedtem vagy vacsora, vagy pedig farkas lett volna belőlem, mert nem lett volna, ki elmagyarázza a mágia érzékenységem. HA észrevetted volna, így is, úgy is farkas lett volna belőlem. Igen, a mamiék meghaltak… de engem próbáltak boldoggá tenni. És még így is jobban jártam, mintha ugyan ez 8 évesen történik meg és az a dög kiírtja a családom, hogy ne legyen már semmim, ami oda köt.*Fulladtam zokogásba, csak úgy, mint akkor mikor Steven elintézte, hogy ne legyek veszélyben. Nem tudom mit keresett a játszótéren, de egyszerűen hívogató volt, ahogy éreztem és futás helyett inkább követtem. Ha Steven nem veszi észre, hogy eltűntem… ki tudja mi lett volna. * - Azt mondtam, hogy ne gyere közelebb… * Próbáltam ellökni magamtól, eltaszítani. Talán sikerült volna máskor, de egy átváltozás után semmiképp sem. Hisz még a lábaim sem bírták igazán. Egy idő után fáradtan adtam fel a szabadulás lehetőségét és csak magamhoz ölelve hagytam, hogy szorongassa a testem, ami egyébként is megvolt gyötörve. Arcom a mellkasába fúrtam és most nem érdekelt az erős virágillat. Csak az Ő természetes illata, ahogy szorosan magamhoz vontam. De ahogy a szavai újra lecsapnak, hát én sem voltam rest megütni. Arcom elhúzva tőle lendítettem meg a kezem, hogy az arcán csattanjon. Sajnálatos, hogy már a tanításai belém ívódtak és még véletlen sem tenyérrel próbálkoztam. Reflexszerűen szorult ökölbe a kezem, ahogy az állát vettem célba. S bár nem volt számára újdonság ez a megmozdulásom, de ne felejtsük el, hogy azóta egy farkas lakozik bennem, akinek az erejét még nem tudom kezelni. Így reménykedtem benne, hogy kapcsol. De a dühöm erősebb volt, így maga a mozdulatot nem bírtam megállítani.* - Ne merészeld még egyszer megbánni, hogy őszinte vagy! Komolyan kiheréllek Steven még egy ilyen mondat után. Ha már sajnálsz valamit, azt sajnáld, hogy így érzel. De verd ki a fejedből, mert Én fogom!!! A mamiék örülnének, hogy itt vagyok veled, mert látták, hogy mennyire hiányoztál ebben az egy évben és mennyire szomorkodtam. Látták, hogy mennyire örültem, mikor közölték, hogy jövünk. De komolyan mondom, ha így érzel… ha ennyire megbántad, elmegyek. *Néztem szigorúan a szemébe. Komolyan, addig fogom ütni ha kell, míg fel nem fogja. Csak, csak előbb alszom egyet, hogy visszanyerjem az erőmet és ne fájjon minden mozdulat.*
– Soha nem kételkedtem benned, Ash. Soha. És soha nem is fogok – mondom, és próbálom megnyugtatni. Szavai fájnak, mint egy golyó, amely zúz csontot és tépi a húst, de ezek valahol sokkal mélyebben vágnak belém, sokkal fájdalmasabbak. – Egyébként meg nem ez történt volna. Megvan a magadhoz való eszed. McLoyd vagy, Ash, minket nem olyan egyszerű átverni, mint egyesek hiszik. És ne hidd azt, hogy ezek a közös emlékek nem jelentik a világot nekem! Az utolsó mondatnál kicsit felemelem a hangomat, de közel sem sikerül olyan erőteljesre, mint szerettem volna. Nem üvölteni akarok vele, csak kifejezni, mennyire fontos is. Közben már tudom, hogy csúnyán félreértett, de nem tudom elmagyarázni neki, amit akarok. Úgy nem, hogy teljesen ki van akadva. – Vigyáztam volna rád, Ash, nehogy azt hidd, hogy nem – mondtam. – Ezért is voltam ott, és akkor. Elhiheted, nem hagytam volna, hogy bármi történjen veled, vagy a családoddal. Csak a testemen keresztül értek volna el hozzátok. Aztán az ölelésre sem éppen úgy reagál, ahogy azt várom. A szabadulási kísérleteit sikerül megakadályoznom, de az öklét már nem látom közeledni. Csak hátra tudom húzni a fejem, az utolsó utáni pillanatban, így az orromat találja el, ami reccsenéssel adja a világ tudtára, hogy ő most felmondott. Pedig túlélt már néhány egészen komoly helyzetet, de a vakítóan éles pöttyök, amelyeket a fájdalom varázsol a szemembe, teljesen ismeretlenek. Ahogy a fájdalom is, amely elönti a fél képemet. A vérem is megindul, ahogy szokása is, kövér cseppekben hullik az öltönyömre. Eddigre már elengedem Asht és hátratántorodok. Nem veszítem el a hidegvéremet. Annál ehhez több kell. Kezemet az orromra rakom, és nem érdekel a bőségesen folyó vér, csak elmormolom rövid hangon a jól megszokott varázsigét, és a vérzés azonnal el is áll. A csonttal viszont nem tudok mit kezdeni, azt majd vissza kell raknom a helyére magamnak. Így nézek fel rá, és sejtem, hogy eléggé siralmas látványt nyújthatok. Sebaj, ilyet is kell néha. Az orrom meg hasogat, de tudok normálisan beszélni. Talán mégsem annyira rossz a helyzet, mint hittem. – Nem bántam meg, hogy itt vagy, Ash – mondom. Azért egy kis orrhang belecsúszik az összképbe. – Fene az egészbe, te lány, hát nem jöttél rá, hogy már csak te vagy nekem ezen a nyomorult világon? Azt bántam meg, amit mondtam, mert láthatóan félreértettük egymást… Szeretlek téged, Ash, úgy, mintha a saját gyermekem lennél. Csendben ülök, és meghallgatom, ha mond valamit. Nem akarom tovább húzni a témát, mert a vitába mindketten csak beleőrülünk szépen, lassan, de ha ő ezt akarja, ám legyen. Meg kell értenie, hogy nem akarok neki semmi rosszat, soha, és amit mondtam, azt nem úgy értettem, ahogy ő gondolta. – Nem pihensz le? – kérdezem végül. – Mire felkelsz másként látsz majd mindent… És ki tudja, talán az étvágyad is megjön. Berakom a csirkédet a hűtőbe, aztán majd megeszed, ha megéheztél, oké?
- Ó nem, valóban nem. Akkor Joshua mi volt??? Egy különleges madár? * Kiabáltam rá, hogy igen, McLoyd vagyok. De akár tetszik neki, akár nem naiv vagyok. Persze nem annyira, mint mások, de meg van a magam naivitása, amitől nem tudtam megszabadulni még Steven mellett sem. De csak azért kiabáltam, mert megemelte a hangját. Különben nem tettem volna. * - Ott lettél volna, mint egy szomszéd… * Húztam el a számat keserűen. De könyörgöm, nem ismer? Nem tudja, hogy sosem barátkoztam volna meg egy szomszéddal? Jó persze esetleg köszöntem volna, de ennyi. De fáradtam, nem volt már kedvem kiabálni. Utáltam veszekedni, pláne Stevennel. Azt hiszem, ennyire még sosem keltem ki magamból, de azt mondják, mindig van egy első. De tíz év alatt talán illő volt már megtörténnie az első nagy veszekedésnek. Pff… mint egy rossz, vagyis inkább jó házasok. De szavai már csak süket fülekre talál. Ezt már nem mossa le magáról, hogy megbánta az egészet. Igen, volt amit én magam is megbántam. De Őt egy percig se, soha. De a vörös köd nem hagy racionálisan gondolkodni, és az ellenkezésem ellenére is a karjai közt maradok. De aztán megint szól, s már nincs vissza út, a kezem lendül, hogy egy jól irányzott ütéssel térítse észhez a másikat. Aki a saját fájdalmába merülve beszél olyan ostobaságokat, hogy fájdalmam csak tovább szította. A furcsa az, hogy nem fáj a kezem, mint szokott. Ja igen, farkas vagyok. Hát, ezt még meg kell szoknom. Ahogy azt is, hogy már közel sem vagyok olyan gyenge, mint emberként mégha az emberek között nem is panaszkodhattam. Ékes bizonyítéka, hogy a reccsenés szinte a dobhártyámba ivódik és zeneként hat. Ahogy a vére erős, tömény illata beleivódik a sejtjeimbe, mozgásra késztetve a farkasom. Engem meg arra, hogy ne az orromon vegyek levegőt. Mázli, hogy a kis korcs most evet, így csak megmozgatta a vér és nem dobtam magam farkas alakba. Érdekes lett volna kimagyarázni Samnek a pulcsiját az biztos. De ez érdekelt most a legkevésbé, sokkal nagyobb volt a bűntudatom, ahogy a vére után megéreztem a fájdalmát, amit még a valahol bennem lakozó bestia még élvezett is. Zöld tekintetem azonban csak is a lelkiismeret furdalásom tükrözte. Hajm, már megint ez a kettőség. - Sajnálom… *Csak ennyit fűzők hozzá és már a lábaim kissé sután az átváltozás miatt, de gyorsan – mint egy csiga – szelik a fokokat, ahogy a szobám felé tartva inkább valóban ledőlök. Ez már csak rosszabb lett volna, ismertem magam. Ilyenkor már nem lehet rám hatni. Úgy ahogy voltam, csak magamra zártam az ajtót, elindítottam PR-től a Zombie számot jó hangosan, hogy mást ne halljak és sírva merültem álomba. Zuhanyzás és minden átöltözés nélkül…
Nem kapkodtam el a hazasétálást, de még így is viszonylag gyorsan haza értem. Valahogy a lomha sétálgatáshoz nem volt meg a lelki energiám az állapotom meg egyébként sem volt fényes. Utáltam, ami történt a műhelyben. De leginkább magam gyűlöltem az miatt, amit Darrennek mondtam. Még ha legalább csillapította volna a fájdalmam, amit okozott megbékéltem volna vele, de így… így nem tudtam. Hangos csattanással csaptam be magam mögött a bejárati ajtót és egy pillanatra sem álltam meg, egyenesen szedtem a lábaim a szobámba, ahol ismét hangos csattanással vágtam be az ajtót. Mérges voltam, de leginkább csalódott. De hogy magamban vagy Darrenben jobban, azt nem tudom. Hallottam, hogy Steven a szobájában van. Én meg csak az ágyra dobtam az egyik táskám, és a szekrényt kinyitva, kezdtem el hátra dobálni a cuccaimat, amiket belepakolok egy hétre. Persze nem épp mind ment az ágyra, némelyik mellé és még csak nem is érdekelt. Sosem érdekelt. Már rég nem sírtam, azonban a szemeim még most is ki voltak sírva, ahogy hazafelé és még fent a műhelyben is utat engedtem nekik. Nem kellett a zene, kicsit sem volt rá szükségem csak a csendre. Össze kellett szednem a gondolataim, hogy mégis miként tálalom ezt az egészet neki. De egyenlőre gőzöm sem volt. Azt azonban hallottam, hogy érkezik és egy mélyet sóhajtva döntöttem fejem a polcnak. * - Gyere csak… * Szóltam ki még mielőtt kopoghatott volna, hisz hallottam, hogy mikor ért az ajtómhoz. Azonban nem néztem rá, ahogy belépet, csak dobáltam továbbra is hátra a ruhákat, bugyikat és zoknikat.* - Milyen volt a reggeled? * Kérdeztem, de hangom kissé remeget, a testtartásom sem volt olyan, mint amilyen szokott. De lássuk be, egy vak is észrevette volna, hogy valami nem stimm, nem még egy olyan, aki ismert is.*
Reggel arra ébredtem, hogy a fiatal pultos csaj a könyvesboltból úgy eltűnt, mint a kámfor. Pár vörös hajszál maradt utána, meg az éjszakai menet után érzett kimerültség sajgó csontjaimban. Öreg vagyok én már az egyéjszakás kalandokhoz, be kell látnom. De olyan még nem történt, hogy valaki itt is hagyjon reggel. Nem, az az én rossz szokásom volt, de már jó régen levetkőztem. Na jó, ezt nem kell félreérteni. Mivel Ash is eltűnt, ezért egyszerűen kikapcsoltam a telefonomat, bevettem magam a szobámba, bekapcsoltam a laptopot, és szemeztem a hófehér papírral. Felírtam pár címet, de aztán ki is töröltem mindet, mert semmi jót nem éreztem mögöttük. De már legalább a billentyűket püföltem, ha teljesen meddőn is. Végül fölálltam, és elkezdtem készülődni. Ma kell átmennem Abbie-hez, hogy segítsek kifesteni. Ekkor hallom meg az ajtó csapódását, majd Ash lépteit. Valahogy már tudom, hogy nincsenek rendben a dolgok. Persze a múltkori óta alapvetően nincsenek tökéletesen, de az első nagy veszekedésen komolyabb károk nélkül jutottunk át. Nehéz dolog szülőnek lenni, főleg, ha az ember egy tizenhat éves, majdnem kész nőt kap a nyakába, akivel az eddigi kapcsolatát teljesen át kell értékelnie. De szerintem jól haladtunk, és minden nehézség ellenére megvoltunk. Abbahagytam hát a ruhák válogatását, és Ash ajtajához léptem. Még azelőtt szólt ki, hogy kopoghattam volna, így óvatosan benyitottam, és amikor megláttam, mit csinál, egy picit megijedtem. Lehet beváltja a fenyegetését? Nem, nem bírnám ki, ha elmenne. De mégis miért tenné? Azt a kis ügyet már megoldottuk… – Magányos – felelem a kérdésére, miközben belépett a kis barlangjába, és letelepszem az ágyra. nem akarok túlságosan közel menni, mert lehet, éppen azzal zavarnám meg, márpedig azt semmiképpen sem szeretném tenni. – Viszont te nagyon nem nézel ki jól. Mi történt, Ash? Ha valamelyik rohadék bántott, hát esküszöm… Mindketten tudjuk, hogy fölösleges befejeznem a mondatot. Ha valamelyik bántotta, hát én kibelezem, ilyen egyszerű. Fölkelek hát az ágyról, odamegyek hozzá, és ha hagyja, megölelem. Ránézem, és felvonom a szemöldököm, mikor konstatálom, hogy ezek nem az ő ruhái. Mi a fene történhetett? Így hát csak várok.
*A válaszára összeszaladt a szemöldököm, de még mindig nem fordultam meg. Nem, kizárt, hogy valamit félrehallottam volna. Azért ennyire nem vagyok pocsék farkas, bármennyire is ne szeressem.* - Hát… éjjel nem úgy hallottam, mint aki túlzottan unatkozott volna. Ha mégis, akkor azt hiszem, hogy egy hivatásossal jobban jártál volna. Fizetsz, de legalább a minőség megvan. * Éljen, első ilyen mondatom, amibe nem pirultam bele vagy akartam volna elásni magam a sárgaföldig. Bár tény, hogy ennek valószínűleg csak azaz oka, hogy túl mérges voltam ahhoz, hogy ezen most fennakadjak. Ez pedig csak azt jelzi, hogy kivételes alkalom, hiába az első. A szavaira csak lesütöttem a szemem. Ezt mégis, hogyan magyarázzam el neki? Azonban ahogy átölelt már minden sokkal könnyebbnek tűnt. Kezemből leejtettem a ruhát és a fejem a mellkasának döntöttem, ahogy a kezem felcsúszott a karjára, ami szorosan ölelt magához. * - Nem tudom mi történt Stev. – fújtam ki magam, hogy összeszedjem a gondolataim. – Felmentem Darren műhelyébe, mert szüksége volt a farkasomnak rá és inkább engedtem. De nem volt ott, csak Jamie. Megakartam várni és… Te is tudod, hogy minden vacak érdekel, hát kérdezgettem meg kiöntöttem valamit véletlen. Aztán úgy beszélt velem, mint egy felmosóronggyal és, hogy üljek a sarokba és várjam meg Darrent. – horkantam fel keserűen – Az idegeim nem olyanok, mint régen, sokkal könnyebb elpattintani a húrt. Begurultam és megütöttem annak ellenére, hogy tudtam, hogy jóval idősebb tőlem. A falhoz vágott, aztán átváltozott, ennek köszönhetően meg Én is. Kárt csak azért nem tudott tenni bennem, mert Darren megjelent, vagy talán nem is akart. Nem tudom. Darren kibukott, hogy így talált ránk és… - haraptam az ajkamba, ahogy ismét könnybe lábadtak a szemeim. - … egy csomó dolgot mondott. Többek közt azt, hogy büntetésként ott kell maradnom Jamievel és megcsinálni valami szekrényt vagy mi a fene akart lenni az a rajz és a ma éjszakát a farkaslakban töltenem. Meg, hogy csalódott bennem. – Hunytam le a szemeim, ahogy fájdalmasan rándultak a vonásaim és nyelve egy nagyot folytattam, addig, míg megtaláltam a szavakat. – Küldött fel Ryannel ruhát és mikor leesett annak a nagyon hülyének, hogy egyedül nem tudok visszaváltozni, segítet. Egy ideig nem is volt baj, és megnyugtatott a közelsége, még úgy is, hogy tök meztelen voltam és ki voltam bukva Darren miatt. Még csak megvédeni sem tudtam magam, mert nem bírtam hozzá szólni Stev. Azt sem tudja, hogy mi történt és még csak nem is érdekelte, hogy egyáltalán mit kerestem ott. *Fordultam meg a karjai közt, hogy a szemébe nézhessek. Láthatta a fájdalmam, a keserűségem, de a java még csak most jött. * - Aztán neki álltunk csinálni azt a hülyeséget és megengedte, hogy fűrészeljek én is. Persze segített, hogy ne vágjam le a kezem. Ugyan úgy, mint anno te mikor rajzolnom kellett egy kocsit. Fogta a kezem a hátam mögül és irányította. Beszélgettünk és már egész jól elvoltunk, mikor véletlen megkaristolta az arcom a borostája. Hülyéskedtem, hogy legközelebb borotválkozzon meg, ha ilyen közel akar kerülni hozzám miközben ránéztem kicsit oldalra fordítva a fejem. Aztán nem akartam beszólni és elkezdtem rágcsálni a szám. Te is tudod, hogy mindig ezt csinálom ha valami olyat akarok ami nem fog tetszeni a másiknak, vagy épp elfolytok egy-egy mondatot vagy ha elmerülve gondolkodom. Erre meg furán viselkedett és elugrott tőlem. Nem értettem és rákérdeztem… - túrtam a hajamba. - … hogy mi a baja. Aztán valami reflexről kezdett magyarázni, amit szintén nem értettem. Az egésznek meg annyi volt a lényege, hogy… hogy, szóval… Ő… neki… - makogtam, remek. De fújtatva egyet folytattam. – Merevedése lett, bár még mindig nem tudom, hogy miért vagy mitől, vagy hogyan hisz nem csináltam semmit. Még csak hozzá sem értem úgy. Nem érdekelnek a fiúk, de még ha érdekelnének, sem lenne az esetem. Idős is, csúnya is, esetlen, semmi kiállása… egyszerűen még ha hormon túltengésem is lenne, hamarabb fanyalodnék Samre. Ő legalább nevelhető és még van esély rá, hogy normális FÉRFI lesz belőle. – pislogtam rá szégyenkezve. Sosem tartottam magam lánynak Joshua óta, így nem is vártam vagy számítottam ilyesmi reakcióra senkitől a jelenlétemben úgy, hogy nem volt más a helységbe és az irányomba szól – Megijedtem és megint kiakadtam, már nem is emlékszem tisztán, hogy miket kiabáltam neki. Ki mentem, hogy lehűtsem magam, de nem sikerült. Hiányzott a mami, Ő biztos tudná, hogy mit kell tennem vagy mondanom. Visszamentem, de nem éreztem jól magam a közelében. Végül írtam Darrennek egy sms-t egy alkuval, hogy ha elvisz Jamie 10 kilométeres körzetéből, akkor egy hétig fent leszek a farkaslakban és csak párórára jövök le hozzád. – közben kikotorásztam a telefonom és megmutattam neki az sms -t. – Csak azért ajánlottam ezt, mert nem akartam, hogy azt higgyék mások, hogy velem kivételez, s annak ellenére mondtam egy hetet, hogy már az első büntetésem is jóval szigorúbb és igazságtalanabb is volt, mint Jamie-é. Mikor meg értem jött, közölte, hogy nem szeretik, ha fenyegetik. – Húztam el a számat keserűen. Sosem tettem volna ilyet, de ezt Steven tudja. – Utána meg egy kicsit eljárt a szám, mikor elkezdett arról magyarázni, hogy ésszel viselkedjünk. Direkt fájdalmat akartam neki okozni Steven – sosem voltam gonosz ilyen téren, tudja Ő is. Inkább megnevetettem és vidámságot csaltak mindenkibe nem pedig keserűséget és ráadásul szándékosan. -, de csak bennem lett mélyebb. Mintha minden egyes szavammal csak kitéptem volna magamból egy darabot. Haza küldött, hogy szedjek össze pár holmit, épp azt csinálom. – intettem körbe – De olyan pocsék ez az egész… elegem van ebből az egész farkasosdiból Stev. Unom, kezdek belefáradni, hogy semmi sem jó. Ha nem engedek a farkasomnak uralkodik rajtam, ha engedek más teszi vagyis csak tenné ugyan ezt és nem vezet sehova. Folyton falakba botlok és már nincs erőm átugrálni, kikerülni meg lehetetlenség. * Néztem fel a szemébe a könnyeim nyelve továbbra is. Épp elégszer engedtem ma már és úgy alapjaiban véve az utóbbi időben nekik. De elhallgattam, már nem tudtam mit mondani. Csak vártam a reakcióját erre az egész kattyvaszra, vagy hogy legalább meg tud magyarázni pár dolgot. Persze amit Jamie mondott el magáról, és személyes, azokról nem szóltam nem is voltak lényegesek a végeredményt nézve.*
– Az, hogy nem voltam egyedül az éjjel, nem jelenti azt, hogy reggel sem – mondom. – De nem gondoltam, hogy ezt is meghallod. Mindenesetre lelépett, mire reggel fölkeltem. Ami furcsa, mert ez az én szokásom volt, még gimnáziumban… Túl sokat árultam el, igaz? Igaz, ami igaz, én sem szívesen hallanék ilyesmiket magamról tizenhat évesen. Bár ha lehetséges lenne, akkor már megvalósult volna az időutazás, ami meg a legjobb dolog lenne jelen helyzetünkben, ami csak történhet. Viszont meg kell hagynom, unom már ezeket az egyszerű, éjszakai nőcskéket. Furcsa tőlem, hogy hatvan évesen jutottam el erre a szintre? Igen, valószínűleg az. Sebaj, legalább van még időm találni valakit. Vagy, ahogy ő is mondta, fizethetek hivatásosokat. Bár az sem a legjobb, nem tudhatom, mit kapok el. Csak hallgatom, amit mond. nem is egy helyen akarok közbevágni, közbeszúrni valamiféle kérdést, de úgy határozok, inkább megvárom, merre halad a történet. Viszont, ahogy hallgatom, úgy leszek egyre idegesebb. Főleg Darrenre, meg némileg arra a Jamie nevű fickóra. Miért hagyták, hogy ez megtörténjen? Ashley egy fiatal lány, és még annál is fiatalabb farkas, és bár mindent megteszünk, azért nem tudja tökéletesen kontrollálni magát. Amikor megfordult, végigsimítottam a haját, hogy kicsit nagyobb biztonságérzetet adjak. Közben fél térdre ereszkedtem, így már lefelé kellett néznie rám, talán kényelmesebb lesz neki így. Amikor a végére ér, felsóhajtok. – Nyugodj meg, Ash, nincs semmi baj. Ha akarod, felhívom Darrent, és intézkedek az ügyben. Azt nem ígérem, hogy nem kell majd menned, de talán ki tudom harcolni, hogy én is veled tarthassak – mondom, bár tudom, mennyire kicsi erre az esély. Darren mindenképpen akarta ezeket a napokat, és Ash most egyenesen a kezébe játszotta. – De ha ez nem megy, akkor csak egy szavadba kerül, bemegyek és kihozlak onnan, ha valami baj történne. És hé, ez normális dolog. Szerintem nincs olyan emberi lény, aki a kezdetekben imádná a farkasát. De megszereted majd, hidd el nekem. Ismertem egy pasast, még régen, a CIA-nál, aki farkas volt. Elsőre ki sem néztem volna belőle, hogy megüvölti a holdat minden holdtöltekor, és egészen össze is barátkoztunk. Aztán egy falkaháborúban meghalt. Kár érte, remek ember volt. A következő részről viszont érzem, hogy nehéz lesz. – Ash, én értem, miért zaklatott fel ez az egész. Tényleg – mondom. – Ha akarod, beszélek ezzel a Jamie nevű fickóval, és megtudakolom tőle, mit is akart. De… Mit szólnál, ha a többi férfi farkas előtt nem csinálnál ilyesmit? Már majdnem felnőtt nő vagy, Ash, és bizony egyeseket ez… nos… másképp érint meg, mint a normális embereket. – Na, ezután merje azt mondani valaki, hogy lányos apának lenni könnyű munka. Adjunk nekik mellé egy vérfarkas-lányt, és máris kész a biztos gyógyszeres kezelés. – És ha akarod, Darrennel is beszélni fogok. Új még neki is ez a helyzet, és lássuk be, nem vagy az egyszerű, engedelmes leánygyermek, akiről az ő korában még ódákat zengtek. Nem mintha engem zavarna, én így imádlak, de neki biztosan nehéz megszokni a helyzetet. – Figyelj, ha így érzed, akkor hagyd, hogy segítsünk. Nem kell mindent egyedül megmásznod. Olyanok leszünk, mint egy hatvanas évekbeli reklám. Én megfoglak a derekadnál fogva, Darren a lábadat emeli, és együtt átsegítünk a nehézségeken – mosolyogok rá, és próbálom benne oldani a feszültséget. – De, hogy komolyra fordítsam: Én tényleg szívesen segítek bármiben, Ash, csak hagyd. És szerintem sokan mások is így vannak vele, akiket ismersz. Közben elengedem, és a kupacra nézek, amit eddig összedobált. – Szeretnéd, ha segítenék csomagolni? Meg, ha akarod, felmehetek veled a hegyre, ha tovább nem is, hát az ajtóig – mondom, és közben elkezdem keresni az egyik táskáját. Nem tudom, mennyire lenne jó az utazásra használt bőröndjeiket használni. Nem akarom felkavarni a régi emlékeket.
Kezdőlap
