Esküszöm, hogy forgatni sem lehetne viccesebbet, mint ami most éppen velünk történik a konyhában. Kívülről nézve, legalább is. Belülről, résztvevőként azonban a helyzet egyre fájdalmasabb, aggasztóbb és kényelmetlenebb. A vígjáték ott fordul át tini-horrorba, amikor az orromba kúszik a fémes, édes vér, amitől jobban összefut a nyál a számban, mint a félig elfogyasztott rántottától.
Újabb tüsszentés, és bár látom, hogy Paloma megpróbálja megakadályozni a megakadályozhatatlant, mégis... Fröcsög a borstól feketére pettyedzett vér, amerre csak nem szégyenli, alig bírom elkerülni, hogy legalább én ne kapjak belőle.
Üvegburában érzem magam, távolinak tűnik a nő hangja, a fájdalma viszont csábít, ahogyan a megeredt vére is. Nem, nem, nem, a kurva életbe!
Idegesen matatom a törlőkendő után, közben leverek ezt-azt. Nem tépek belőle semmit, csak bedugom a víz alá az egész hengert, és odadobom Palomának, nem jut el az agyamig, hogy nem lát szart se (szegény), de azt biztos megérzi, hogy a vállának ütődött a vizes papírköteg.
- Én... én... most.... kimegyek.
Öklendezem fel a szavakat, tényleg, mintha valaki szorítaná a torkomat. A szemem mogyoróbarnán villan. Ne menj, maradj. Kóstold meg.
- A büdös picsába!
Kiáltok fel, és kézzel-lábbal rohanok az ajtó felé, hogy kimehessek a friss levegőre. Levegő. Friss. Hideg. Az se zavar, hogy majd befagy a seggem. Jó nagy a kert, vagyis az erdő, így a lehető legtávolabb mászom a háztól, a hátamat egy fának döntöm, visszafelé számolok száztól egyig. A szapora légzésem lassan megnyugszik, elül. Megúsztam. De a dög haragja bennrekedt, és most kurvára utálom.
Fogalmam sincs, hogy mennyi időt töltök kint. Amikor kitisztul a fejem, megfogalmazom magamban, hogy előadom neki, hogy nem bírom a vért és rosszul leszek tőle. Bár, ez a tegnap esti boncolós beszélgetésünk fényében kicsit sántít, de majd ráfogom, hogy ittam és nagy volt a pofám. Ennyit még elbír az egóm, azt hiszem.
Óvatosan lépdelek vissza, résnyire nyitom a bejárati ajtót, de nem dugom be még az orromat se, hátha ott van még a szaga...
- Paloma? - kiabálok be - Jól vagy...? Feltakarítottál már?
Marhára központi kérdés, örülhetek neki, ha még visszaenged, ezek után nem lepődnék meg, ha csak úgy szolidan rám csapná az ajtót, mert ekkora paraszt voltam vele.

- Mi a…? – Valami nekivágódik a vállamnak. Az egész hengernek így víztől tocsogóan van olyan súlya és ereje, mintha röplabdát dobott volna nekem Connor. Nem esik le a földre, a vállamról az asztalra pattan. Szóval.. nem elég, hogy bevertem a fejem… szinte tetőtől talpig borsszemek borítanak… vér folyik az orromból, most meg még Connor is hozzám vágja a papírtörlős hengert… ami természetesen tocsog a tíztől.
- Azért ennyire ne szeress, kérlek! – Mordulok fel sértetten, aztán az asztalon tapogatózok, amíg sikeresen ráfogok a kisebb tócsában álló vizes papírhalmazra. Rámarkolok, úgy tépek le belőle, mert azért az egész hengert nem tolom a szemembe… nem távcsövezni akarok vele. Amikor Connor közli, hogy ő most lelép, résnyire kinyitom a szememet. Csak homályosan látom az alakját, de olyan, mintha rosszul lenne. A mozgása dekoncentrált.
Kapásból arra gondolok, hogy nem bírja a vért.
- Ugye nem fogsz hányni? – Áll meg egy pillanatra ereimben a vér. Az egy dolog, hogy azt mondtam, hogy rendbe teszem utána a konyhát, de akkor még nem volt kilátásban az, hogy kidobja a kisvukkot. Megrázkódok, amikor az ajtó bevágódik utána. Kicsit… ja nem.. bocs! Most kurvára ideg vagyok rá…
Én bezzeg összekapartam a kocsma mellől, és hazahoztam, mert segg részegen nem akartam otthagyni. Ki tudja mi lenne vele…, lehet már halálra fagyott volna valahol, vagy egy szatír zaklatná. Nem akarom a szentekig magasztalni magam, de azért értitek… nem ezt vártam volna.. Jó tett helyében jót ne várjak. Remek!
- Bekaphatod… - Szipogom, miközben kis galacsinokat gyurmázok az asztali száraz szalvétából, és betömöm vele az orromat. Már nem vérzik annyira, de nem akarom, hogy még jobban összevérezzem magam.
A szemem marhára csíp, de legalább már ki tudom nyitni valamennyire. Ujjhegyeimmel megérintem a homlokomat, fel is szisszenek. Jó kis dudor nőtt rá.
Pár percig elkínlódok még, mire valamennyire sikerül elfogadható állapotba hozni magam.
Felállok az asztaltól, a véres galacsinokat kivágom a kukába, és feltakarítok magam után. A rántottára vetek egy pillantást… úgy szívesen Connor fejére borítanám, ha felbukkan… de az nem én lennék.. pedig higgyétek el, hogy nagyon jól esne kicsit levezetni a felgyülemlett feszkót.
Nem hallok semmi neszt… de a kabátja még itt van, szóval annyira messze nem mehetett. Hát mindegy. Felőlem akár fel is falhatja egy barna maci. Nem érdekel.
- Bekaphatja. – Morgok az orrom alatt, aztán benyitok a lenti fürdőszobába. Beállok a tükör elé, de bár ne tettem volna. Ezt a leharcolt fejet! Még Bolein Anna is jobban festhetett…. lefejezés után…
Leveszem a köntöst, kibújok a hálóingből, meg a fehérneműből, és beállok a zuhany alá. Kisebb fekete tócsa alakul ki alattam a zuhanytálcában, mintha évek óta nem fürödtem volna…. pedig de. Kétszer mosom át samponnal a hajam, és a testemet is kétszer dörzsölöm végig rózsaillatú szappanommal. A hajamat jó alaposan áttörlöm, belebújok egy pamut fürdőköntösbe, aztán kilépek a fürdőből, és felmegyek a szobámba átöltözni. Továbbra se hallok neszt. Lehet közben beugrott a kabátjáért, és lelépett. Már ez se lepne meg. Farmert húzok, lila háromnegyedes ujjú felsővel, aztán leslattyogok a nappaliba.
A kandalló fölött egy állványon van egy kisméretű dísz szamuráj kardom, amit még ajándékba kaptam. Teljesen életlen, de egész élethű. Azt emelem le, és ülök le vele a kanapéra, magam mellé felhúzott lábakkal. Az acélpenge lapját a homlokomon levő dudorra szorítom. Becsukom a szemeimet, hogy relaxáljak kicsit… amikor meghallom Connor hangját. Hihetetlen mekkora érzéke van a szar időzítéshez! Nem kelek fel a kanapéról, nem is fordulok hátra, hogy megnézzem beljebb jött-e már, vagy az ajtóban szobrozik még mindig. Még csak a szememet se nyitom ki.
A hangomat felemelve kiabálok ki neki.
- Nem! Minden csupa vér… már a járólap alá is leszivárgott… én pedig zombivá változtam, és felfalok mindenkit, aki cserbenhagyott! Ami meg nem fér belém, azt a ház mögötti részen elásom a földbe! De csak mert tök jó fej vagyok! Nem!?

Jó, sajnálom, én tényleg kicseszettül sajnálom, hogy ott kellett hagynom egyedül, de mégis mi a francot kéne tennem? Odaállni elé, és közölni vele, hogy bocsi, akkor most felzabállak, mert begerjesztette a véred a moncsicsimet? Nagy szart... Inkább utáljon vagy dobjon ki, de legalább maradjon életben. Ez a legkevesebb, amivel meghálálhatom neki, hogy hazacipelt, meg hogy csinált nekem rántottát. Napernyővel.
Amikor végül kikiabál nekem, egyszerre szeretnék röhögni, de úgy istenesen, de nem tudom, mennyire lenne bunkóság, és egyszerre nyugszom meg, hogy valószínűleg tiszta a terep és minden oké. Azért mosolygok, kicsit habozok, mielőtt megszólalnék vagy megpróbálnék beljebb kerülni a kecóba.
- Elég intelligens vagy zombi létedre. - kiabálok vissza, aztán óvatos, halk léptekkel beljebb csoszogok. Tiszta a terep, halleluja, nem járok bokáig vérben. De amikor sikerül meglátnom azzal a szamuráj-izével, kicsit azért meghökkenek a képen. Ezt komolyan le kéne fotózni és felnyomni Instagramre.
- Hű.
Csak ennyire futja, meg arra, hogy megtorpanjak. Ha szemmel gyilkolni lehetne, többszörös hulla lennék minden bizonnyal. De ha szemmel bocivá lehetne változtatni valakit, akkor Paloma már rég kint kérődzne a kertben.
- Ne haragúúúdj... - nyafogom neki diónyi szemekkel - Túl nagy volt a pofám tegnap, de nem tudnék végignézni egy boncolást sem, mert már ennyi vértől is szinte kifordulok önmagamból. - micsoda szóvicc, háháhá - Ugye nem akarsz lekardozni?
Kérdezem meg óvatosan, pedig azért valahol irtó nagy poén lenne, hogy egy puklival a fején, hálóingben és köntösben kergetne a ház körül egy életlen díszkarddal. Olyan animés-mangásan tudnám elképzelni.
Ha úgy tűnik, hogy nem akar instant kicsinálni, akkor odatipegek mellé a kanapéra, és csak szuszogok egy darabig, ha ő nem töri meg mással a csendet.
- Gondolom akkor nekem most mennem kell.
Fordítom felé a fejem, és összepréselem a számat, amolyan "hát, ez van basszus" pofát vágva, pedig tök rossz lesz nélküle, mármint nem úgy hanem... úgy. Megkedveltem, minden kiállhatatlansága ellenére, és azért szerintem ő is csíp engem, bármennyire durcás most a feje miatt. De nem én kezdtem, ő volt a béna, ugye ezt vágja mindenki?

Megemelem a szemöldököm Connor kijelentése hallatán, de rögtön meg is bánom ezt a meggondolatlan cselekedetet, mert a púpomba nyilall a fájdalom, ami Quasimodo-val ellentétben nekem nem a hátamra, hanem a homlokomra nőtt. Kár, hogy nincs Halloween. Lazán ki tudnám magyarázni ezt az izét a fejemen, pláne ha a homlokom másik oldalán is lenne. Tisztára úgy festenék mint Hellboy… na jó, nem.. én dögösebben festenék abban a szerkóban, mint Ron Perlman…
Nem hallom meg, hogy Connor besettenkedik a nappaliba. Amikor meghallom viszonylag közelről a hangját, egy pillanatra kiver a hideg verejték. Össze is rándulok… majd még egyszer, de ekkor már az első rándulás miatti fájdalomtól, aztán kinyitom a szemem.
- Kolompot kéne akasztani a nyakadba. Olyan halkan közlekedsz, hogy az már zavaró.. – Cseszem le. De ennyi erővel azért is lecseszhetném, hogy miért olyan színű a szeme, amilyen… Mintha tehetne róla..
Ja. Inkább csak jól esik a kis lelkemnek, hogy belé köthetek. Azt hiszem. Amúgy igen… a szemeim elég barátságtalanul villannak felé, nem szűkölködik tekintetem a villámok szórásában. Haragszom rá, ez totál egyértelműen sugárzik feszült testtartásomból, és rámeredő tekintetemből, ahogy az orrnyergem próbálnám kicsit ráncolni.. felhúzva az orromat.
Amikor könyörgőre fogja, és esdeklőn mered rám a szemeivel, egy darabig még makacsul, tüntetőlegesen durcás képet vágok, aztán szép lassan veszít feszességéből a tartásom. Mellkasom szép lassan megemelkedik, ahogy hangos sóhajom közepette a tüdőmbe áramlik a levegő… majd visszasüpped, miután kifújtam.
- Jól van. Arról nem te tehetsz, ha nem bírod a vér látványát. – Ilyenért aztán végképp nem cseszegetném. Vannak akik bírják, vannak akik nem… és ha csak meglátják a laborban a tűt, és az érszorítót, már ki is terülnek, mint egy palacsinta.
Egy pillanatra elveszem a fejemtől a kardot, ezért láthatja a dudort, amit a penge hidegével próbálok apadásra bírni. Megfordítom egy csuklómozdulattal, hogy a másik.. még hűs oldalát nyomjam újfent a fejemhez.
- Ne aggódj. Nincs kedvem előröl kezdeni a takarítást. – Egy halvány mosoly kúszik az arcomra. Ez is valami, nem? Connor leül mellém, de egy darabig nem szól, én meg amúgy se vagyok beszédes kedvemben. Akár félre is értheti, hogy mégis csak haragszom rá.. pedig már nem.. csak fáj a fejem, olyankor pedig jobb szeretem a csendet, és a nyugalmat.
Jól elment az idő. Most tudatosul csak benne, hogy már a nap is felkelt. Fénye átszűrődik az erdő fáinak lombjain. A kérdésére lassan felé fordítom a fejem, úgy pillantok a szemeibe.
- Örökké mégse pesztrálhatlak.. gondolom már az apád is aggódik miattad, és ne mondd, hogy nem. A szülők mindig aggódnak, még ha nem is mutatják ki. Hívok neked taxit. Nem engedlek egyedül csámborogni az erdőben. Mondták, hogy sok a medvecsapda a medvék miatt. – Emlékszem még Emily figyelmeztetésére… ezért is aggattam tele a ház környéki bokrokat medveriasztó csengővel. Felállok, a kardot leteszem az üvegasztal lapjára, aztán a telefonom memóriájából előhívom annak a taxi társaságnak a számát, amelyikkel én is szoktam utazni. Kérek egy kocsit a házhoz, rövidre fogom a beszélgetést.
- Kb. fél óra. - Ülök vissza a kanapéra, majd kérdőn körbepillantok, miközben a levegőbe szaglászok. Tekintetem megakad Connoron, pofátlanul közelebb hajolok hozzá, majd egy kisebb fintort megeresztve visszaegyenesedek.
- Őőő… most bunkó leszek… de te büdös vagy. – Kicsit vicces a szitu. Én, aki a hullák mellett lazán elfogyasztok háromfogásos ebédet, nem bírom az áporodott kanszagot… de hát ez más…. ez… pfujj.. meg vááá…
- Nem akarsz lezuhanyozni? Ha így beülsz a taxiba, a sofőr az első kanyarban a málnásba hajt… Szerintem ne erőltesd az alkoholizálást… a bőrödön keresztül kegyetlen a kipárolgása. – Öhm. Na jó. Leállítom magam, mielőtt elvetném a sulykot… bár így is lehet, hogy sikerült… de hát ez vagyok én. Ami a szívemen, az a számon.
Egy hulla megengedheti magának, hogy büdös legyen.. de az élőktől nem viselem el.

Bármilyen lehangolóan szomorú is ez a helyzet, mégis vigyorognom kell a kolompos kijelentésén. Szegény csaj, de tényleg. Pedig baromira nem akartam rá hozni a szívgörcsöt - megint -, de úgy látszik, hogy baromira nem jön be soha, amit akarok. Lehet, hogy inkább azt kéne csinálnom, amit alapvetően nem akarok, hogy valami jó süljön ki belőle. Bár ha ezt megpróbálnám, akkor vállalhatnék melót valami biztosítási cégnél, és mielőtt bárkivel is haverkodnék, gyorsan rávenném, hogy kössön életbiztosítást.
- Ne hari. De ha ettől jobb kedved lenne... Tartasz itthon kolompot?
Nem gondolom komolyan persze, meg hát ahhoz gyanítom, hogy boci is kéne, az meg nincs. Ki az a marha, aki boci nélkül tart kolompot? De lehet, hogy csak én vagyok túl városi gyerek, és a rajzfilmek megtévesztő hatása alatt hiszem azt, hogy nem lehet csak úgy, minden boci nélkül kolompot tartani a könyvespolc tetején.
Egészen megkönnyebbülök, ahogy a durcája szép lassan felenged és beismeri, hogy nem az én hibám, hogy nem bírom a vért. Végső soron tényleg nem az enyém, hanem a dögömé, de ezt vele nyilván nem tudja megbeszélni, mert ha vele kéne beszéljen, az kicsit necces szitu lenne, abból meg egy reggelre épp elég kijutott.
Ahogy elveszi a kardot a homlokáról, felszisszenek a dudor látványától. Paloma az unikornis. Basszus, ne röhögj Connor, ne röhögj! Nem röhögök, csak megrándul a szám sarka, gyorsan lesütöm a szememet, hogy inkább a térdemet bámuljam helyette.
- Bölcs döntés.
Motyogom az orrom alatt a takarítással kapcsolatos megjegyzése hallatán. Csak némám ülünk, nem szól, nem szólok én se... Ha nem érezném, hogy nem érzem a dühét, akkor azt hihetném, hogy még mindig haragszik, de szerintem csak pihen, és ezek után az a legkevesebb, hogy legalább a néma kussban megpróbálok asszisztálni neki, ha már másban nem tudok.
- Basszus, a fater! - csapok a homlokomra - Jó, igazad van. Tényleg illene menni, de nem tehetek róla. Szeretek veled lenni, asszem.
Lehet, hogy ezt nem kellett volna ilyen nyíltan kimondanom, de amíg hívja a taxit, addig, van időm elfilozofálni azon, hogy micsoda egy idióta vagyok. Mint mindig, maradjunk ennyiben.
Bólogatok, van még fél óránk kettesben. Vagyis, mint később kiderül, nem teljesen. Ahogy szaglászik, úgy nézek rá, mint valami kattantra, ez az én reszortom, én vagyok a farkas, nekem kell szaglászni...
- Te meg mit... ó. - kérdezném, hogy mit csináld, de végül kimondja, én meg, hát... Én meg.... Öcsém, ez de égő! Inkább fel is kelek, hogy arrébb mehessek tőle, nehogy nekem itt érezze a pubertás szagomat.
- Ez nem volt kedves. - emelem fel a mutatóujjamat - De legalább őszinte. Az meg király. - húzom el a számat, bár attól még tényleg király - Neked meg egészen szarul áll az óriáspattanás a homlokodon, és sajna nem segít rajta egy zuhany. - vigyorodom el, behúzom a nyakamat is, egy-egy - Na de, ha megmondod, hol találok törcsit, akkor lefürdök. Tök zsír lesz, nem is tudom, melyik a rosszabb, ha bűzlök vagy ha csajszagom lesz. Gondolom nem tartasz itthon Old Spice-t.
Felsóhajtok, de egye ragya, legalább tovább érezhetem majd a szagát, ha már nem leszek itt. Na nem mintha számítana, de esélyes, hogy az életben nem látom többet, mert nem úgy néz ki, mint aki örök barátságot akarna kihozni ebből a kapcsolatból ugyebár, legalább ennyivel emlékeztethetem magam arra, hogy már megint hülye vagyok és naiv. Na, hol az a törcsi?

Amolyan „Ugye te most csak szórakozol velem?” féle pillantást vetek Connorra. – Úgy nézek ki, mint egy tehénpásztor? – Vonom fel kérdőn a szemöldököm, majd elnevetem magam. – De esküszöm, hogy beszerzek egyet, hogy ha legközelebb erre tévedsz, a szavadon foghassalak! – Nevetésem gonoszdi vigyorrá módosul… amiből két dolgot szűrhet le. Jobb lesz ha többé nem jár erre, mert kolomppal a nyakában végzi, a másik pedig az, hogy én komolyan veszem az ígéreteket. Pro- és kontra is.
Az a mozdulat, amivel homlokon csapta magát, az… nekem fájt… vagyis odaképzeltem a saját kis homlokomat a nagy puklival, és hogy azon csattan a tenyér. Grr.. úgy tudom utálni a vizuális fantáziámat, egyszerűen minden megjelenik előttem képileg, amibe belegondolok. Jó, persze… ez a munkám terén előnyös, de azon kívül néha kellemetlen tud lenni, mert jobb néha valamibe nem belegondolni. Ha most tini lány lennék valószínűleg ennek a „szeretek veled lenni” féle vallomásnak nagy jelentőséget tulajdonítanék. Connor a maga korához viszonyítva helyes srác. Kicsit nyikhaj, de jól áll neki.. bosszantó, de nem idegesítően, hanem aranyosan bosszantó. Szerintem ezért nem is tudok rá úgy tényleg haragudni. Persze jól esik, hogy ezt mondja, el is mosolyodom.. de úgy vagyok vele, hogy pár nap múlva már azt is elfelejti, hogy a világon vagyok…  A kamaszok már csak ilyen csapongóak.
- Jól van… akkor… ha néha engedi az időbeosztásod, eljöhetsz, és apríthatsz nekem rönköket. Az én karjaim nem annyira bírják az ilyen férfimelót, de fizetnék érte valamennyit, és…. hozatnék kaját is. – Nem, azt nem ajánlom fel, hogy főzök neki valamit, mert azt már tudjuk, hogy az nem lenne túl jó ötlet. Egyébként nem hiszem, hogy önként és dalolva jelentkezni fog tűzifa darabolásra, de azért bedobtam az ötletet, hátha.. Legalább lenne egy kis társaságom néha idekint.
A vállamat csak hanyagul megvonom, amikor közli velem, hogy nem volt túl kedves a beszólásom. – Sose állítottam, hogy kedves vagyok.. A nevem előtt a „doktor” szerepel, nem a „kedves”. – Nevetem el magam ismételten. Sose hánykolódtam ártatlanul amiatt, mert kimondtam, amit gondoltam. Igyekszem nem bunkónak lenni a környezetemmel, néha mégis összejön.
- Igazán!? – A kanapén levő párnát felkapva Connor után hajítom, a tarkóját célozva meg vele. Felkelek a kanapéról, és megindulok a fürdőszoba felé. Eközben válaszolok a szavaira. – Hát nézd. Mégis csak jobb story apukád szemében, ha azzal állítasz haza, hogy egy görbe estéd volt egy kiscsajjal, és azért nem értél haza időben… ami igazolhatja a „csajszagodat”… mint az, hogy a kocsma fala mellől szedtek össze holt részegen a biztos kihűlés elől. – Na jó, ez erős túlzás, de na… gondolom érti a lényeget. Nem akarom én hazugságra buzdítani, de nem is olyan régen még én is kamasz voltam, és néha kellett…. ferdíteni az igazságon, hogy otthon a családi béke megmaradhasson. Néha belefér az ilyen… és ezzel senkinek se árt. Apuci is megnyugszik, és mindenki boldog.
- Amúgy szerintem ne használj Old Spice-t. Az nem a te korosztályodnak való. – Amúgy is szörnyű az a termékcsalád. A szaglásom elég kifinomult, és nagyon nem szeretem. Nem mintha fontos lenne Connor esetében, hogy én mit szeretek… szóval igazából hagyjuk.
Kinyitom a fürdőszoba szekrény ajtaját, kiveszek a felső polcról egy sárga pamuttörölközőt, feldobom a mosdó melletti törölközőtartóra, aztán a jázmin-vanília illatú Creme21 márkájú tusfürdőmet felkapva Connor kezébe nyomom.
- Ha nem tudod hogy kell használni, csak sikíts. – Heccelem nevetve, aztán magára hagyom, hadd szabaduljon meg a testszagától. Amíg odabent pancsol, én rendbe rakom a nappalimat, mert az itt alvásától lett némi felfordulás. A takarót összehajtom, a helyére teszem… a kanapét is elrendezem… a vödröt a helyére viszem, amit kitettem neki, ha esetleg hányna… végül kitárom az ablakot, és lehuppanok a fotelbe. Enyhén lejjebb csúszok ültömben, a lábaimat becsúsztatom a dohányzóasztalka alá… bokáimat keresztezem egymáson, és nagyot ásítok. Amikor meghallom az ajtót nyílni, fejemet a kartámasznak döntve lesek a fürdőajtó irányába.

- Ha azt hiszed, hogy ez olyan nagy cucc lenne, tévedésben élsz. - jelentem ki a kolompos megjegyzésére - Minden gond nélkül szaladgálnék kolomppal, egyáltalán nem lenne cinkes.
Hát ja, ennél azért egy kicsikét több kell ahhoz, hogy megalázva érezzem magam. Mármint, én tipikusan az a fajta vagyok, akivel baromira nem éri meg fogadni - persze ha szeretsz veszíteni... -, mert én aztán mindent, de tényleg mindent bevállalok. Sokszor mondták már, hogy nem vagyok normális, de én ezt inkább veszem bóknak és vigyorgok rajta, mintsem sértésnek.
Amikor azt mondja, hogy néha beugorhatok hozzá melózni, be kell valljam, hogy eléggé méregető tekintettel vizslantok rajta végig. Persze ha hazudna, azt érezném, de mégis... Paloma? Ott agy bent? Persze nem mondhatnám el, hogy enni idő alatt teljesen megismertem őt, de azért ez mégis fura. Lehet, hogy a konyhapult lefejelésével kiesett az orrán egy mini-Paloma, begurult a hűtő alá és most ott bosszankodik, amiért senki nem eszi észre.
- Hallod, te aztán tényleg nagyon beverhetted a fejed... - méregetem tovább, és ha nem lenne dagadt a homloka, még meg is tapiznám, hogy nincs-e láza - De ha tényleg komolyan gondolod, én... ööö...
Mivel valószínűleg tényleg komolyan gondolja, így egyre inkább kezdek bazsalyogni, mert azért ez tök menő, végül már bárgyú vigyorral a fejemen nézegetem a berendezést - Szívesen jövök zsebpénz nélkül is. Épp elég fizetség, hogy az agyadra mehetek.
Kissé nyelvet öltök, de azért gyorsan odahajolok és megpróbálok adni egy puszit az arcára. Azt hiszem, hogy a bennem erőteljesen tomboló kisfiú most marhára el van kényeztetve.
Persze utólag már cikinek érzem, és nem a puszi ténye miatt, hanem hogy büdösnek titulált. Gondolom, így mennyire értékelte, hogy odahajoltam, de... Bah, ez cikibb, mint a kolompviselés.
- Lehetnél akár Doktor Kedves is.
Na jó, ez még viccnek is rossz, bár a felém repülő párnára és a felkiáltására már tényleg elkezdek szakadni, mint az olcsó gumitanga.
- Hmm, vigyázz, a végén még azt akarja, hogy bemutassalak neki! Azt meg te sem szeretnéd.
Te jó ég, Colin, én meg Paloma egy vacsoraasztalnál. Szinte hallom a dünnyögését, látom magam előtt mindkettejük idióta arckifejezését, és sírok a röhögéstől.
Elégedetlenül ciccenek fel arra, hogy szerinte ez a márka nem az én korosztályomnak való.
- Szerintem kicsit alábecsülöd a "korosztályomat". Én még egészen szolid vagyok, hidd el nekem.
Mert hát van egy csomó paraszt, aki egész egyszerűen sokkal köcsögebb és többre tartja magát, mint egy érett férfi. Mondjuk nem csodálkozom azon, hogy ha Paloma esetleg tényleg az ilyen beképzelt majmok miatt nem szereti a fiatalokat, de hát minden neveltetés kérdése. Vagyis nem feltétlen... Én nem igazán részesültem ilyesmiben, néha meg is látszik rajtam, de nem vagyok páva. Vagy páwa, mert úgy a menő.
Slattyogva követem őt a fürdő felé, aztán átveszem tőle a tusfürdőt. Meg se nézem igazából, de a heccelésére megpróbálom könyékkel oldalba bökni, talán kicsit erőteljesebben is, mint arra számítani lehetne.
- Ja, hogy ezt nem az orromba kell feldugni? Minden nap tanul valamit az ember...
Dünnyögöm vissza és igyekszem szúrósan nézni rá, mert azért az úgy lenne hiteles, de azért a rosszcsont mosolyt még mindig fel lehet fedezni a vonásaim közt.
- Aztán ne leskelődj! Inkább gyere be.
Kiáltok utána, amikor kimegy és becsukódik mögötte az ajtó.
A zuhannyal nem vesződöm sokat, nagyjából öt-tíz perc alatt elkészülök öltözéssel meg törcsizéssel együtt. Nem vagyok holmi csaj, hogy áztassam magam és közben az élet értelmén merengjek... Ettől függetlenül nagyon baba ez a megtisztulás dolog, így a másnapot nyögve tényleg életmentő. És tessék megdicsérni, nem hagyok magam után )túl nagy) mocskot és még a törülközőt is megpróbálom nem csak úgy odabaszni, hanem kiteregetni oda, ahonnan elvettem, bár kicsit csálé szerencsétlen, de nem mondhatja, hogy nem próbáltam meg.
Felvont szemöldökkel pislogok rá, ahogy látom elnyúlva, szegény, mindjárt le fog folyni a padlóra, ha így folytatja.
- Pontosan olyan szagom van, mint valami egzotikus sütinek, de megteszi. Köszi.
Biggyesztem hozzá kedvesen - már persze nem a sütiszagot köszi, hanem a zuhanyt meg ezt az egész tegnap estét, ma reggelt. Nem ülök le mellé, csak álldogálok tőle kissé távolabb, aztán sóhajtok.
- Szóval... tényleg köszi. Tudod, nem nagyon vannak barátaim még errefelé és örülök, hogy te az vagy. Jó, ne mondj semmit, nekem az vagy! - emelem fel a kezecskéimet, mielőtt kötözködhetne - Úgyhogy nem szabadulsz, ha el tudom intézni, jövök majd fát aprítani.
Elnevetem magam, és rájövök, hogy ez a helyzet kicsit kényelmetlen most. Még van néhány perc elvileg, amíg megérkezik a taxi, de semmi értelmeset nem lehet addig csinálni, valahogy megüli a levegőt a várakozás gyomorrugdosó aromája.
- Kimegyek. Legalább levegőzök kicsit, mielőtt megjön a kocsi, így kevesebb az esélye annak, hogy rókázok majd út közben.
Rántom meg a vállamat, mintha számítana bármit, mert hát úgysem számít... Odabattyogok, amerre a kabátomat vélem, és ha megtalálom, akkor magamra kanyarítom, szerencsétlen ruha, most látom, hogy sikerült lehánynom itt-ott, nem teljesen, csak kicsit foltos és... büdös. Bár nem túlzottan, lehet, hogy csak a farkasorrom érzi igazán, de ez már igazán lényegtelen.
- Vigyázz magadra. És pihend ki magad, mert rémesen festesz.
Teszem hozzá, közben pedig masszívan a cipőm orrát fixírozom, bazsalyogva, mint valami hülyegyerek, de hát végső soron... pontosan az vagyok.

A puszi elől nem húzódtam el, bár meglepett Connor közvetlensége. Nem vagyok az a típus, aki ha a barátaival találkozik, körbepuszilja őket. Azt se állítanám, hogy zavar.. vagy belegázolt volna a személyes szférámban, egyszerűen csak szokatlan.
- Ugyan kérlek! – Kiáltok be neki a fürdőbe, miután már becsuktam magam mögött az ajtót.
- Kétlem, hogy bármilyen újdonsággal tudna szolgálni a látványod.. – Vigyorgok, majd megvonom a vállam. Láttam én már mindenféle embert kiterítve a patológián. Fiatalt, középkorút.. öreget.. gyereket.. s Connor számomra az utóbbi kategóriába sorolható. Nem vagyok egyébként sem az a fajta, aki a kulcslyukon leskelődik, persze biztos megvan annak is a maga izgalma, de ha valamit akarok, azt általában konkrétan a másik értésére adom.
- Süti… - Nyomok el egy ásítást. Hát most már én is megéheztem ám. Nem vagyok az a nagy süti faló, de most simán megennék valamit… például sárgabarack lekváros piskótatekercset, porcukorral meghintve a tetején. Áh! Inkább hagyjuk.. jobb, ha nem kínzom magam. Feljebb tornázom magam a fotelban, hogy mégse úgy nézzek ki, mint valami ledobott rongy, aztán a jobb lábam behúzom a bal combom alá, és enyhén kifordulva felpillantok Connorra.
Hallgatom a kis monológját, mély levegőt veszek, hogy válaszoljak rá, de belém folytja a szót. Elmosolyodok. Kedvelem őt persze… különben nem mondtam volna, hogy jöjjön máskor is… de.. nekem sokkal több kell ahhoz, hogy valakit a barátomnak nevezzek. Nem dobálózok ilyen kijelentésekkel csak úgy. Talán amikor annyi idős voltam, mint most ő… én is másképp láttam, de már nem vagyok annyi… és a felnőttség engem is sokban megváltoztatott.
- Nekem sincsenek. – Ami nem olyan meglepő, tekintve azt, hogy ha nem alszom, akkor dolgozok… ha pedig nem dolgozok, általában alszom. Ki kell építenem személyes kapcsolatokat, amik által kötődhetek a városhoz, különben becsavarodok. Ha őszinte akarok lenni… márpedig miért ne akarnék az lenni, nem gondoltam volna, hogy az első ismerősöm, aki nem kötődik a munkámhoz, a munkahelyemhez, az egy pelyhes képű „kis felnőtt” lesz. Néha sikerül meglepnem saját magamat is.
- Jöhetsz bármikor…  - Teszek egy átgondolatlan kijelentést, amit rögtön meg is bánok, és muszáj pontosítanom. - …vagyis… azért az éjszaka közepén nem díjaznám, ha dörömbölnél az ajtómon, hogy jöttél fát vágni. Úgy érzem, nem tudnék őszintén örülni a viszontlátásnak ebben az esetben. – Vigyorgok. – De napközben kereshetsz. – Benyúlok a tükrös asztal polcára, kiveszem onnan a színes post-it tömböt, letépem a legfelső lapot, a keresztrejtvény fejtéséhez használt feketén fogó golyóstollammal felfirkantom rá a nevem, meg a mobilszámom.
Felállok, majd odalépve hozzá egyenesen a homloka közepére ragasztom. – Üzenj előtte, hogy itthon találsz-e. Elég sokat dolgozom. – Potyára ne kajtasson ki.
- Rendben. – Az órára pillantok, van még néhány perc, ha a taxi nem késik, mert akkor még több is. Többször is utaztam már velük, mert nem mindenhova megyek a motorommal, kocsit pedig egyelőre még nem vettem, és annyira nem is ragaszkodok hozzá. Ha jövő ősszel is még itt leszek, akkor szerintem veszek egyet.
Kimegyek Connorral az előtérbe, nézem ahogy összekészül, aztán eszembe jut, hogy a kávét meg se ittuk. Most már mindegy, biztos kihűlt.. a hideg kávé és az újramelegített kávé meg borzalmas. Na majd legközelebb, ha lesz legközelebb. – Ezt inkább nekem kéne mondanom, neked! – Kettőnk közül szerintem én vagyok az, aki jobban tud vigyázni magára. Azon a kijelentésén, hogy rémesen festek, nem tudok megsértődni, mert tényleg nem vagyok a legjobb formámban.. Viszont nem hagyhatom válasz nélkül se a dolgot. A kezeimet összefonom magam előtt, kihúzom a hátam, s felvonva a szemöldököm végigmérem Connort.
- Hát pajtikám.. most nem azért, de… hááát.. te sem vagy egy Logan Lerman! – Vigyorgok gonoszkodva, majd kinyitom az ajtót, hogy kiengedjem. – Na sipirc, mielőtt még befoglak favágónak. Az alkohollal meg csak óvatosan! – Anyai jó tanács, hehe.
- Szia.. – Intek neki mosolyogva, aztán becsukom az ajtót. Nem állok ki vele szobrozni a ház elé.
Bevonszolom magam vissza, a nappaliba, és ledöglök a kanapéra. Csak egy kicsit… csak egy icipicit akarok aludni. Csak egy pillanatra lehunyni a szemem, hogy meglessem, milyen belülről a szemhéjam…
Mire a taxi megérkezik, és Connorral együtt távozik, én már az álmok világában járok..

Kedvelem Mallory-t. Korai lenne még messzemenő következtetéseket levonnom vele kapcsolatban, hiszen csak néhány hónapja cuccolt be hozzám, de jól kijövünk egymással… úgy érzem. Én nem zavarom őt, ő nem zavar engem. Mintha ráérezne arra, hogy mikor nem kívánok senkit se látni a közelemben… olyankor nincs is itthon. Most sincs. Vannak rossz napjaim, amikor minden felhúzom magam, ez is egy ilyen nap volt. Hibázott az egyik beosztottam, ami miatt természetesen a főnök engem vett elő. Így van ez. Mindenki a közvetlenül alatta levőt cseszegeti.. szóval rám maradt az a koránt sem hálás feladat, hogy én meg a beosztottamat hordjam le a sárga földig, de végül is megérdemelte! Én nem fogom tartani a hátam azért, mert ő figyelmetlen, és összekever két mintát. Az a dolga, azért kapja a fizetését, hogy figyeljen oda!
Most gondoljunk csak bele, mivel járhat egy hiba, amit senki se vesz észre. Gyilkossági ügynél például másra terelődhet a gyanú, ártatlan ember kerül a rácsok mögé, a gyilkos pedig éli tovább a világát… Na ezért kell odafigyelni a munkaidő első percében ugyanolyan alaposan, mint az utolsóban. Aki nem bírja, az ne csinálja.
Szóval… szar napom volt.
Kivettem a frigóból egy fagyasztott pizzát, kicsomagoltam, aztán bevágtam a sütőm középső rácsára, és beállítottam az időzítőt 15 percre. Kopog a szemem az éhségtől, mert a kavarodás miatt még enni se volt időm. Szeretem az ilyen intelligens konyhai masinákat, mivel én nem vagyok egy konyhatündér, és ha rajtam múlna, az ételek 99%, amit elkészítenék ehetetlen lenne. Ez legalább kikapcsol, ha lejárt az idő, én meg nyugodtan elmehetek zuhanyozni.
Be is álltam a forró víz alá lazítani, élveztem, ahogy végigfolyik a testemen, és a gőz végigszáguld a légcsövemen egészen a tüdőmig. Sose kapkodom el a zuhanyzást, imádok a csobogó víz alatt állni.
Mikor már kellően tisztának és illatosnak gondoltam magam, kiszálltam a zuhany alól, hogy megszárítkozzak, és belebújjak az egyik csipkés felsőmbe, meg a hozzá tartozó csipkés francia bugyimban. Mivel itthon vagyok, s mivel az albérlőm is nő –aki most itthon sincs- ezért nem zavartatom magam, alsóneműben flangálok házon belül. Így szoktam meg.
Mezítláb sétálok le a földszintre, aztán előveszek egy tányért a konyhaszekrényből, és ráhúzom a megsült.. még gőzölgő sonkás pizzámat.
- Na végre! – Ülök le az egyik székre, magam alá húzva bal lábamat, hogy végre nekieshessek jól megérdemelt vacsorámnak, amikor odakintről zajt hallok. Megszólalt az egyik csengő. Oké, ez nem lenne olyan nagy dolog, mert egy kisebb széltől is megszólalnak már… de olyankor nem egy, hanem több csengő lármázik. Most viszont csak egyet hallottam. Ez több, mint gyanús.
A pizzámat az asztalon hagyva osontam az ablakhoz, pontosabban a fal mellé, óvatosan elhúzva a függönyt. Kipillantva rögtön kiszúrtam a mozgolódást a bokornál.
~ A málnazabáló dögjét, azt! ~ Morrantam fel magamban. Hogy még a vacsorámat se tudom nyugodtan elfogyasztani, az egyszerűen hihetetlen! Kimasíroztam az előtérbe, ott tartottam egy baseball ütőt a biztonság kedvéért, meg az egyik cipős dobozomban rejtegettem egy borssprayt. Önvédelmi cuccként hordoztam magamban még Kaliforniában, ide is elhoztam magammal, úgy tűnik nagyon is jól tettem. Szóval a sprayvel meg a baseball ütővel a kezemben, úgy ahogy voltam, kiléptem a házból. Nagyjából tudtam, hogy honnan érzékeli a mozgást a kültéri világítás, direkt nem mentem olyan messze a faltól, hogy felkapcsolódjon, hanem mondhatni a rönkökhöz simulva araszoltam a ház sarkáig, és onnan befordultam hátra.
Kurva hideg van. Rendesen vacogok így egy szál semmiben, de most csak részben érzékelem, mert jobban lefoglal a „látogatóm”.
Kisebb kerülővel indulok meg a bokor felé, hogy ne szemből… hanem oldalról, egy fa takarásából ronthassak rá. Amint odaérek, azonnal cselekszem. Előre ugorva csapok a baseball ütővel egy jókorát a bokorba, s ezzel egy időben a másik kezemben levő sprayvel meg a bokor felé fújok.
- Tünés a kertemből te ronda benga állat, vagy laposra verem a képedet! - Kiáltottam fel dühödten, hevesen szívva tüdőmbe a levegőt.

Mióta Fairbanksban élek, s mióta annyi „medvetámadásos” eset kerül az asztalomra, tudom, hogy a macik nem olyan kis kedves bocsok, mint a Mackótestvérben Koda. Tudom, hogy milyen brutalitásra képesek, és épp ezért én se bánhatok velük úgy, mintha cuki kis plüssök lennének. Az a minimum, ha megvédem magam, és a lakóhelyem tőlük. A lényeg, hogy ne tudjon velem szemtől szembe kerülni, mert akkor simán leteper. Ezért kell a bokorban meglepnem. Ha mázlim van, nem szagol ki idejekorán.
Úgy tűnik, mázlim van. Az első ütésnél már éreztem, hogy a baseball ütő valami keménybe ütközik. Túlságosan lefoglalt az felturbózott lelkiállapotom ahhoz, hogy felfogjam elsőre, emberi kiáltást hallok. Újra lesújtok az ütővel, majd a sötétben megpillantom a kinyúló kezet. A marok az ütőre fonódik, én meg még nyomva a spray-t, értetlenül bámulok rá. Egy medve, ami emberi kézzel rohangál? Várjunk csak… egy medve, aki káromkodik…. Káromkodik, azaz tud beszélni?
Azért szép lassan sikerül helyreraknom a kirakós darabjait. Nem mintha ettől kevésbé lennék pipa… Sőt!
- Mi a szart csinál a kertemben éjnek évadján? Ki maga? Azonnal másszon elő a bokorból, vagy hívom a rendőrséget! – A kedvesebbik énem most teljesen a háttérbe szorul. Egyelőre nem ismerem fel a magánnyomozót, akit hónapokkal ezelőtt láttam utoljára, hiszen a sötétbe vész az alakja.
- Figyelmeztetem, hogyha valami perverz kukkoló, akkor velem nagyon rosszul jár! Gyerünk, másszon elő, és tűnjön innen, amíg finom vagyok, és nőies! – Az ütőt nem engedem el, rántok rajta egyet, hogy megpróbáljam kivenni a kezéből. Hacsak nem csinál semmi hirtelen mozdulatot, amit támadásnak vélnék, akkor nem ütök felé újabbat. A spray tartalma közben kifogyott, szóval már abból sincs mit ráfújnom. Közel, s távol nem lakik itt senki. A házam a város szélén áll az erdősáv kezdetén. Halvány lila gőzöm sincs, mit kereshet itt valaki ilyentájt a házam körül. Valami részeg disznó lenne, aki eltévedt, és az erdőben kódorgott? Vagy tényleg egy kéjenc kukkoló?
Amíg a dolog nem tisztázódik, addig ugrásra készen maradok… ha kell, ha szükséges... a tíz körmömmel kaparom ki a szemeit… és még csak lelkiismeret furdalásom se lenne miatta, mert én vagyok itthon. Minden jogom megvan hozzá, hogy megvédjem azt, ami az enyém.
- Nem viccelek! – Teszem hozzá, s ha felbukkan, akkor láthatja – már ha képes kinyitni a szemeit – ádáz tekintetem... és ledér öltözetem. Ms. Santiago, személyesen…

Az én orromat is facsarja kissé a bors spray szaga, ami még benne van a levegőben, hiszen csak vaktában fújtam a bokor felé. Nem lepne meg, ha reggelre begyulladnának a szemeim, bár szerencsére tartok itthon szemcseppet… mondhatni egy fél patikát, pontosabban. Nem vagyok az a betegeskedő típus, de ha valami mégis ledöntene a lábamról, legalább nem kell bekajtatnom gyógyszerért a városba.
Amikor előbukkan végre az alak, felszalad a szemöldököm a csodálkozástól.
- Héé.. magát ismerem! – Állapítom meg. Viszonylag jó az arcmemóriám, és bár még csak egyszer találkoztunk, de még emlékszem a pasasra.
- A magánkopó, még tavaszról… csak akkor csinosabb volt a képe, mint most… - Adom tudtára burkoltan, hogy festett már jobban is a jelenlegi állapotánál, bár van egy olyan sejtésem, hogy ezzel ő is tökéletesen tisztában van.
- Igen, én vagyok… ez pedig az én kertem, és az én bokrom, amiben épp… mit is csinált? – Az ütőt leeresztem magam mellé, most már azért másabb a helyzet, nem akarom feltétlenül leütni vele.
- Mit keres ilyen későn idekint? Valaki aztán jól helyben hagyta… - Aki biztos nem én voltam, mert egy ütéstől ilyen sebeket nem szerez, meg ha én találtam volna képen az ütővel, akkor minimum a protkója fele elszáll.
- Mondanám, hogy bocs, amiért magára támadtam… de tudja ez a környék kicsit veszélyes, és azt hittem, egy medve tévedt erre… csak védtem, ami az enyém… gondolom ezt megérti. – Ha nem, az se zavar különösebben, de tényleg nincs lelkiismeret furdalásom. Minden esetre a kezemet nyújtom neki, hogy felsegítsem, mert látom, nem megy neki az olya könnyen.
- Jöjjön be, mert befagy a seggem. Hívok magának egy mentőt, mert eléggé szarul fest, s amíg kiérkeznek, addig elmesélhetné, hogy mi is történt magával. – Ha hagyja, hogy felsegítsem, átfogom a derekát, hogy a vállamba karolhasson.
- Szerencséje van, hogy nem tartok itthon lőfegyvert, mert lehet most egy golyóval a szemei között feküdve kiterülve a bokorban… - Pedig esküszöm, hogy gondoltam már rá, hogy beszerzek egy puskát, csak Mallory miatt nem tettem eddig, nehogy frusztrálja a fegyver jelenléte a házban, de majd megbeszélem vele valamikor, amikor mindketten itthon vagyunk, és mindketten ráérünk.
Ha sikerül Adamet bekísérnem a házba, akkor a konyhába támogatom, és az egyik széket kihúzva az asztal mellől, leültetem rá.

- Ugyan! Evett már mirelit pizzát? Nem egy álomvacsora… - Ennél alkalmasabb időpontban nem is eshetett volna bele a bokromba. Ha egy órával korábban történik, akkor még itthon se vagyok, és valószínűleg Mallory se volt akkor már itthon, szóval csak az üres ház ajtaján dörömbölt volna, segítséget hiába várva.
- Egy ügyet? Este, sötétben? Mondták már, hogy nem normális? – Gondolom, hogy most a legkevésbé van arra szüksége, hogy még én is szentbeszédet tartsak neki,de hát basszus… tuti nem normális az ürge, hogy ilyenkor odakint lófrál. Miért nem lehet ezt napközben?
- Az a farkas okozta ezeket a sérüléseket? Remek… Ha mázlija van, akkor tartok itthon veszettség elleni vakcinát. Kapott mostanában veszettség elleni oltást? – A konyhapulthoz fordulok, ahova még a mobilomat tettem le, mielőtt fürödni mentem. A mentők számát tárcsázom, ám amikor a fülemhez emelem a készüléket, semmit se hallok.
- Most mi van? – Elhúzom a fülemtől a telefont, és a kijelzőjére pillantok: „Nincs hálózat”
A térerőt jelző csíkok totál a nullán vannak. Na ne csinálja már megint! Amióta leejtettem véletlenül a Patológia kövére ezt a nyomoronc telefont, azóta nem működik rendesen. Hol van térerőm, hol nincs. Már be akartam vinni egy szervizbe, de napközben nem érek én rá ilyenekre, mert dolgozom.
- Nincs térerőm. Van magánál telefon? – Lököm a pultra a telefonomat, majd Adam felé fordulok, és végigpillantok rajta. Most mi a fenét kezdjek vele?
- A rossz hír, hogy csak motorom van, és ilyen állapotban nem tudom motorral bevinni a kórházba… a jó hír, hogy… él? – Gondolkodok el egy pillanatra, mielőtt a jó hírt közölném.
Szóval, most mi a francot csináljak vele? Én hullákat szoktam boncolni, nem élő embereket gyógyítani. Van némi kötszerem, fertőtlenítőm itthon… még varró cuccom is, hiszen itt lakom az erdő szélén, ezek szükségesek, hiszen velem is bármikor történhetne olyan, ami miatt sürgősen el kéne látnom magam… de a gyógyítás az nem az én asztalom.
- Na jó… megpróbálhatom ellátni magát, de nem ígérhetek semmit… Szóval csak a saját felelősségére… - Az orvosin általános sebészetet is tanultam, elméletileg úgy is megállnám a helyem, gyakorlatilag soha nem dolgoztam általános sebészként, csak akkor, amikor gyakorlatra elküldtek. Mióta lediplomáztam, és dolgozni kezdtem, azóta patológus vagyok, szóval élő emberekkel egyáltalán nem foglalkoztam. Kicsit viszolygok is tőle, hogy élő emberhez hozzányúljak… de hát mégse hagyhatom itt a konyhámban szenvedni, nem?
Ha Adam beleegyezik, hogy felmérjem az állapotát, akkor megkérem, hogy álljon fel. Szétgombolom a kabátját… vagy lehúzom a cipzárt, attól függően, hogy mivel van összefogatva rajta. Persze ha eleve nincs összezárva, ezt kihagyom.
Elsőként az épnek tűnő kezét bújtatom ki a kabát ujjából, hogy a másikról felesleges mozgatás nélkül lecsúsztathassam. Próbálok óvatos lenni, hogy ne okozzak plusz fájdalmat.
- Hogy történt? A támadás… - Kérdezem, miközben tovább vetkőztetem ugyanazzal a módszerrel, hogy felülről teljesen lecsupaszítsam. A ruhadarabokat az egyik szék támlájára terítem.
- Pontosan mije fáj, és mennyire? A lábát beütötte, vagy ott is megmarta, és azért sántít? – Ez se mindegy. Tudnom kell pontosan, hol vannak sérülései, hogy teljesen felmérhessem az állapotát. Mindig a legsúlyosabb ellátásával kell kezdeni.
Ha Mallory most véletlenül betoppanna eléggé félreérthető helyzetben találna minket… egy félpucér pasi meg én, itt az éjszaka közepén. Azt hiszem lenne okom a magyarázkodásra. Valahogy félévente mindig betalál hozzám egy hím egyed éjszakára. Erről jut eszembe… a nyikhaj Connorkát azóta se láttam, pedig azt mondta majd meglátogat. Sejtettem, hogy csak a levegőbe beszélt. Ennyit a tinikről.
- Fel tud ülni az asztalra? – A pizzás tányért meg az evőeszközöket átpakolom a pultra, hogy ne legyenek útban.

- Aha… - Hát, ez nem volt túl meggyőző. Minden esetre, ha tényleg kapott, akkor nem adhatok neki most még egyet.
- Azért ezt jó lenne biztosra tudni. Ha visszajön a térerőm, és tudok segítséget hívni, mindenképpen nézesse meg az orvosával a kórlapján, és ha nem kapott, akkor adassa be minél előbb. – Ez fontos. Az élete múlhat rajta. A kérését a hívással kapcsolatban nem furcsállom, mivel magánnyomozó. Biztos többször volt már szüksége segítségre.
- És ez a barát gipszelni is tud? – Mert az egy dolog, hogy varrni igen. Varrni én is tudok. Oké, nem olyan szépen… hiszen a hullák nem panaszkodnak, nálunk nem kell annyira figyelni arra, hogy szépen foltozzam őket össze… de láthatóan el van törve Adam karja. A törésre gipsz kell, a gipszet meg csak úgy lehet felhelyezni, ha előtte megröntgenzik, hogy a törés milyen irányú. Nem mellesleg gipszelés után is kell egy röntgen, hogy jól végezték-e a munkát, mert ha nem, kezdhetik előröl. Ha a csontok rosszul forrnak össze, az eléggé kellemetlen tud lenni. Olyankor egy elég kellemetlen műtéti procedúrán kell átesni, amikor újra eltörik a csontot… hadd ne soroljam. Szóval… szerény véleményem szerint jobban járna egy kórházzal, de ő tudja, az ő karja.
- Amúgy igen, persze… felhívom, ha ezt szeretné. – Bólintok rá végül.
- Fura látványt? – Elmosolyodok.
- Kétlem, hogy meg tudna lepni… ne aggódjon, nem fogok elájulni, láttam én már csúnya dolgokat… - Nem kell engem félteni, nem hiába lettem patológus.
- Ó, szóval új kliens a láthatáron? – Ez elég érzéketlen reakciónak hathat a széttépett holttestre válaszul. A maradványai viszont előbb utóbb bekerülnek hozzánk… már ami valóban megmarad belőle, ha az erdő állatai lakomát nem tartanak közben.
- A dög tetemét majd gondolom begyűjti a vadőrség. Ha párszor eltalálta, nem jut messzire. A vérveszteségbe mindenképp belehal. – Nem ráz meg túlzottan ez sem. Ha választani kéne, inkább az ember éljen, szerintem.
- És mi után kutatott eredetileg? – Semmi se kerüli el a figyelmem. Az alapján, ahogy fogalmazott, a holttestbe és a farkasba csak véletlenül botlott. Ezek szerint eredetileg nem miatt ment az erdőbe.
Szóval tartom, nem véletlenül. Veszélyhelyzetben az adrenalin szintje megemelkedik a szervezetünkben, s egyesek emiatt később kerülnek sokkos állapotba. Fontos, hogy a sérülttel folyamatos kontaktust tartson az orvos, beszéltesse. Úgy tűnik, hogy egymás után törnek a felszínre az orvosi egyetemen tanultak. Hiába telt el annyi év a gyakornokságom óta, úgy tűnik olyan ez, mint a biciklizés. Nem lehet elfelejteni.
Őszintén meglepődök, amikor minden ruhadarabot sikerül lehámoznom a férfiról. Na, hát erre tényleg nem számítottam. Ez az arcomra van írja.
- Hűha… látom csípi a tetkókat… ki se néztem volna magából. Nem tűnt annak a típusnak… - Ami a szívemen az a számon.
- Lehet, hogy valami kevésbé veszélyes foglalkozás után kéne néznie… Frankenstein doki szörnyecskéin is kevesebb volt a heg, mint magán… - Húzom össze a szemöldökömet rosszallóan.
- Az a szerencséje, hogy elég jó kondiban van… sokat edz? – Ezt se néztem volna ki belőle, de ezt már nem teszem hozzá. Ebben a Columbo kabátban, amiben rohangál jóval nyeszlettebbnek látszott. Nem gondoltam, hogy ennyire ki vannak dolgozva az izmai. Na jó, a tetkókat se néztem volna ki belőle… szóval inkább nem is próbálok meg képzetek gyártani vele kapcsolatban. Csupa meglepetés ez az ember!
- Azt, hogy mellékes-e, majd én eldöntöm… vagy van orvosi diplomája? – Vonom fel kérdőn a szemöldököm.
- Tudja, ezért szeretek halottakkal dolgozni. Nem szólnak bele a diagnózisba… hagyják nyugodtan dolgozni az embert. – Elindulok az előszoba felé. Az ajtóból még visszafordulok.
- Le ne forduljon nekem az asztalról, mindjárt jövök… - Az elsősegély cuccokat kint tartom az előszoba szekrény legfelső polcán. Kinyitom a szekrény ajtaját, majd lábujjhegyre ágaskodva kiemelem onnan a súlyos dobozt. Nem hittem volna, hogy valóban szükségem lesz rá, de most örülök neki, hogy beszereztem, amikor beköltöztem. A jókora dobozt, ami nagyjából a négyszerese az autókban tartott elsősegély ládáknak, becipelem magammal a konyhába, és felfektetem Adam mellé az asztalra. Nem volt még felnyitva, így a felnyitásával a zárpecsétet is elszakítom rajta.
- Először ellátom a vérző, mélyebb sebeit. Aztán megnézem mi a helyzet a csontjaival. A bordákkal nem sokat tehetek, de talán a karját sikerül megfelelően rögzítenem. A végére hagyom a bájos kis pofikáját. Ne aggódjon, azon csak horzsolások vannak… egy hét, és szebb lesz, mint azelőtt… már ha megborotválkozik. – Kacsintok vigyorogva. Eléggé sajátságos a humorom, de talán ez már neki is feltűnt.
A dobozt felnyitom, gyorsan végigfutom a tartalmát.
- Remek. Úgy látom van ebben minden, amire most szükségem lehet… - Állapítom meg, aztán a csaphoz sétálok, és megengedve a forró vizet, jó alaposan megmosom a kezeimet. Csak ezután bontom fel az egyik csomag gumikesztyűt, majd húzom fel a kezeimre.
Csipesszel kiveszek az géztamponok közül egyet, majd a belemártom a jódba, hogy valamennyit felszívjon belőle.
- Egy kicsit csípni fog. – Lépek Adam elé, és a mély karmolás által ejtett vágási sebek széleit megtisztítom.
- Arra gondoltam, hogy ha már így benézett hozzám ma este, akár tegeződhetnénk is. Sokkal kényelmesebb lenne. Nem gondolod? – Pillantok fel röviden Adam szemeibe, majd vissza a sebre. Nem vérzik már annyira, de elég mélyen megmarta a farkas. Miközben a sebszéleket tisztítom, megakad valamin a tekintetem. Közelebb hajolok, pár centiről szemlélve meg a sebet. Érzem a jód, és a friss seb jellegzetes szagát.
- Ó. – Ez az a fajta „ó”, amit általában nem jó hír szokott követni. Felegyenesedek.
- Egy újabb rossz hír… - A jódos-véres gézt a kukába dobom.
A csipeszt belemártom a jódba, majd ismét Adam szemeibe pillantok.
- Beletört a sebbe a farkas karmának egy része… ezt ki kell szednem… és nem hazudok, nem lesz kellemes. – Szabad, gumikesztyűs kezem hüvelyk és mutatóujját a seb két széléhez teszem, majd óvatosan széthúzom, hogy a karomdarabhoz könnyebben hozzáférjek a csipesszel.
- Mindjárt megvan. – A csipesszel sikerül ráfognom a karomdarabra, ha Adam nem kezd el ficánkolni, majd egy határozott rántással kihúzom onnan. Egy jó centis karomvég…
A seb persze ettől ismét felszakad, hiszen meg kellett bolygatnom, és most újra vérezni kezdett.
- Te kellesz nekem..! – Kapom ki a hidrogén-peroxidos flakont a dobozból, majd lekapva a tetejét a vérző sebre fújom. Ahogy a sebbe kerül, azonnal pezsegni kezd.
- Ez megköti, és eltávolítja a baktériumokat a sebből, nem tud elfertőződni. Mindjárt összevarrom… - Pillantok közben többször is Adam-re. Ha nagyon elsápadna, akkor időben lefektessem az asztalra. Nem hiányzik, hogy még el is ájuljon itt nekem.
- Már tudom is, hogy hálálhatod meg ezt nekem. – Vigyorodok el röviden.
- Tudsz főzni? – Vonom fel kérdőn a szemöldököm, miközben egy újabb géztampon segítségével letörlöm a sebszélről a kipezsgett vért.
- Csak azért, mert én nem… de már nagyon ennék valamit, ami nem mélyhűtött, és nem mikrós kaja… Szóval, ha majd felépültél, ezért cserébe főzhetsz nekem valamit. – Igen, én még ilyen körülmények között is képes vagyok a kajára gondolni. Ez van... ez vagyok én… Javíthatatlan perszóna!

- Mióta is? – Elgondolkodok egy pillanatra. Az utóbbi évek valahogy egy kicsit összefolynak. Elég viharos volt a válásom Leonarddal, s naivan azt hittem, hogy a válás mindent elrendez, de a helyzet utána csak rosszabb lett… nem hiába költöztem Fairbanksbe.
- Aktívan bő három éve, de ha beleszámolom az egyetem alatt eltöltött gyakornoki éveket, akkor több… - Nem vehetem fel, és nem is akarom felvenni a versenyt azokkal a kollégákkal, akik már évtizedek óta vannak a szakmában. A tapasztalat az, ami a leginkább számít, és ami a legértékesebb. Ők viszont még a régi módszerek szerint tanultak. Az én előnyöm pedig az, hogy ismerem az új, modern eljárásokat, amikkel sokkal gyorsabban, és sokkal pontosabban lehet dolgozni. Szerintem a régi és az új módszer megfér egymás mellett, sőt… több szem többet lát, ezért is szeretem kikérni mások véleményét is egy-egy eset kapcsán. Nekem fontosak az egyéni meglátások, ahogy anno Adam véleményét is kikértem, amikor nálam járt a patológián.
- Á ez ismerős. Los Angelesben az ilyen mindennapos volt. Milliárdosok unatkozó csemetéi, akik jó dolgukban nem tudták mihez kezdjenek magukkal. A szülők egész nap a pénzt hajtották, vagy a kapcsolataikat építették, hogy még több pénzre tegyenek szert, de a gyerekre emellett meg nem volt idejük. Az meg hogy felhívja magára a figyelmet, elszökött otthonról. Persze a fél rendőrség őt kereste, mert hát mégis csak valakinek a gyereke… aztán általában valami lepukkant drogos szórakozóhelyről állították elő… de persze sose lett ügy belőle igazán, mert a szülők eltussolták némi kenőpénzzel. – Vonom meg a vállamat, és ezzel együtt Adam biztos lehet abban is, hogy bevettem a meséjét. Teljesen hihető a története, mert én is találkoztam már ilyennel.
- Ha esetleg nálunk bukkanna fel, majd szólok… hogy ne keresse feleslegesen. – Mivel Adam nem talált rá, gyanítom a kölyök még kint lehet valahol az erdőben, vagy az is lehet, hogy összecsinálta magát félelmében egy-egy furcsa zaj hallatán, és meg se állt hazáig. Ezeknek a kölyköknek általában a pofájuk nagyobb a bátorságuknál.
- Nincs bajom a tetkókkal.. de ha ilyen ütemben amortizálja le magát, akkor a sok sebtől és varrattól el fognak deformálódni a minták. – Teszem meg észrevételemet. Volt már dolgom persze tetovált holttestekkel is. Volt olyan, akin már teljesen felismerhetetlen volt, hogy valaha mit is ábrázolt a „kép”. Az illető nő a hasára varratott valamit, aztán volt egy császármetszéses szülése, ami miatt keresztül vágták a tetoválását is… utána pedig egy vakbél műtétje, ami miatt szintén a tetovált felületet kellett felvágni, így végül a tetoválásból csak egy felismerhetetlen csúnya folt maradt. Én ezért nem varratnék magamra. De mindenki maga tudja, mit csinál a saját testével. Engem tényleg nem zavar… se orvosi szemmel, se magánemberként.
- Kung fut? Akkor jó lesz vigyázni önnel.. – Mosolyodok el.
- És miért pont kung fut? Valami oka biztos van, hogy pont ezt kezdte el… vagy a szülei csak úgy beíratták, hogy levezesse a felesleges energiáit, és megtetszett? – Valamiért akarva-akaratlan is a Kung fu panda mese jut eszembe, és ennek hatására egy rövid vigyor fut át az arcomon.
- Nem, az alagsorban egy kínzókamrát rejtegetek, ahova gyanútlan férfiakat cipelek le, és fogva tartom őket.. Tudja, valójában succubus vagyok! – Kacsintok Adamre. Persze csak viccelek… hogy a magam módján feldobjam kicsit a hangulatot. Végül is nem halni készül… már ha nem cseszek el semmit… Bár akkor se lenne probléma, mert helyben fel is tudnám boncolni. Éljen a sokrétűség!
- Azt mondják, ha egy férfi egy fokkal szebb az ördögnél, akkor már biztosan elkel… - Biccentem félre a fejem.
- Magát ilyen téren egyáltalán nem féltem… még így sebes, és szőrös képpel sem… - Veregetem meg Adam ép vállát finoman.


Miután már kibányásztam azt a karomdarabot, csak akkor jut eszembe, hogy a dobozban van lidocain spray is. Megkímélhettem volna a felesleges fájdalmaktól Adamet, csak hát ugye... én nem szoktam használni a munkám során, mert hát a holtakon minek?
- Tudod még tartani magad? Le ne fordulj nekem az asztalról… - Az ujjammal az álla alá pöccintek, majd a tekintetét keresem. A pupilláit figyelem, majd az ujjamat elhúzom az orra előtt, jobbra meg balra is….
- Ha úgy érzed, kezdesz rosszabbul lenni, azonnal szólj, oké!? – Lekapom a kesztyűimet, aztán a kukába dobom, majd a konyhaszekrényhez lépve kiveszek egy nagyobb söröskorsót, és kiengedve a csapot, teletöltöm hideg vízzel. Egy csipetnyi sót szórok bele az ásványi tartalma miatt, majd felkeverem kanállal. Meg se fogja benne érezni, olyan minimális. Adam ép kezébe adom.
- Ezt iszogasd. Csak kortyonként, ne sokat egyszerre… Kell a folyadék, úgyhogy nem nyitok vitát. Iszol, és pont! – Mondom határozottan, mielőtt még ellenkezni kezdhetne.
- Az nekem már tökéletes… Én szimplán csak önveszélyes vagyok, ha főzésről van szó. Egyszer a fejemre rántottam a szekrényből a fél zacskó borsot. Gondolhatod…
A rántottánál meg is rekedt a főzési tudományom egyébként, de arra is rá lehet unni egy idő után… már herótom van tőle, szóval maradtam inkább a fagyasztott, meg a mikrós kosztnál. Néha rendelek kaját, meg olykor bemegyek a kórház étkezdéjébe enni, de általában annyi a munkám, hogy erre tényleg csak ritkán van lehetőségem. Szóval ha tudsz olyat, amitől nem kapok gyomorrontást, az nekem már tökéletesen megfelel! – Nevetek.
Közben persze nem csak a szám jár, hanem a kezem is. Újabb kesztyűt húzok fel, majd a „varrókészletet” szedem elő. A karmolások sebszélei lefertőtlenítve… a sebek átnézve, a karomvég kiszedve, jöhet varrás meg a kötözés.
- Szeretem a pikáns dolgokat! – Pillantok fel Adamre, majd befűzöm a tűbe a cérnát.
- Mexikói, thai, magyar, kínai konyha… bármi jöhet, amiben van zöldség, hús… és csípős. – Kevés olyan csípős kaja van, amit én ne ennék meg, szóval ha valaki olyat készít nekem, vagy olyanra hív meg, az nem igen lőhet mellé a kajaválasztában.
- Hé, ez nem hálapénz! – Nevetek fel védekezően.
- Pusztán viszonzod a kedvességem… és a vendégszeretetem. – Hát igen, így is fel lehet fogni a dolgokat, és így mégis csak szebben hangzik. Nálunk amúgy se ismert fogalom a hálapénz. A holtak nem szoktak adni, a rokonok meg pláne nem hálálkodnak, amiért ízekre szedjük a szeretteiket. Nekünk maximum a rendőrség, és a bíróság hálálkodik a szakvéleményünkért, és ennyiben ki is merült a hálálkodók sora.
- Adjak egy fakanalat nagyfiú, amire ráharaphatsz, vagy kibírod anélkül is, hogy összevarrjalak? Ha a fülembe üvöltesz közben, esküszöm beléd döföm a tűt, mert nem szoktam hozzá, hogy a páciensek panaszkodjanak… - Nézek Adamre felvont szemöldökkel, és ha kéri a fakanalat, hát én Isten bizony a fogai közé tolom, csak nekem ne kiabáljon, mint egy veszett kutya, mert attól tuti kifutok a világból.
A varrásban eléggé rutinos vagyok. Összefogom a seb széleit, majd gyors öltögetéssel összehúzom. Több karomnyom is van, ezért ezt a procedúrát többször is meg kell ismételnem, eltart egy darabig, mire teljesen végzek. Persze próbálok figyelni arra, hogy a szokottnál szebb munkát végezzek, mert hát ha beforr a seb, azért nem mindegy, hogy milyen marad a heg, ugyebár. Mégiscsak most egy élő, lélegző testtel dolgozom.
Közben azért néha fel, felpillantok Adam arcába, nézem, hogy nem sápad-e el túlságosan.
- És te mióta vagy magánnyomozó? Előtte rendőr voltál, vagy katona? Miért választottad pont ezt a pályát? – Dobok fel egy újabb témát, hogy ne álljon be túlságosan a csend. Az nem baj ha beszél, csak ne üvöltsön fel hirtelen.
Amikor az utolsó karmolás is összevarrásra kerül, kicsit hátrébb lépek, és távolabbról megszemlélem a munkámat.
- Na. Egész pofás lett… - Veregetem meg jelképesen a saját vállamat.
Eszembe jut, hogy a hűtőmben tartok egy krémet, amit gyakran szoktam használni vágási sérülések gyógyulásának felgyorsítására. A bal kezemről lehúzom a kesztyűmet, majd a hűtőhöz megyek, és kinyitva kiveszem az oldalsó polcról a Cicaplastot.
Visszasétálok Adamhez, majd kesztyűs ujjamra nyomok egy keveset a krémből.
- Nyugi, ez nem fog csípni… hűsít. Ez egy fokozottan vízálló, regeneráló krém, védőkötés szerű hatásának köszönhetően elzárja a sebet a külső szennyeződésektől, és felgyorsítja a gyógyulást. Elég hasznos dolog, szerintem neked érdemes lenne otthonra beraktározni belőle néhány dobozzal. – Mosolyodok el, miközben a varratok széleit óvatosan bekenem az átlátszó krémmel.
Amint ezzel is végeztem, lehúzom a másik kezemről is a kesztyűt, aztán levágok egy jó, két tenyérnyi nagyságút a tapaszból. Adam sebére teszem, majd óvatosan rásimítom a ragasztós részét a bőrére.
- Ezzel meg is vagyunk. – Állapítom meg az egyértelműt.
Ismét kezet mosok, majd alkoholos kézfertőtlenítővel is átdörzsölöm a kezeimet.
- A lábadat is megnézem majd, ha gondolod… de ha rá tudtál állni, szerintem csak megrántottad… vagy kificamodott… - Magyarázom még háttal állva neki, miközben a kezeimet dörzsölöm a csapnál.
Amikor végzek, ismét szembe fordulok vele.
- Na lássuk azokat a csontokat… - Sétálok vissza hozzá, majd előbb az ép karja felé intek.
- Emeld fel, a fejed fölé a kezed… - Tenyereimet finoman az oldalára simítom, majd óvatosan végigtapogatom egyesével a bordáit. Amennyire tőlem telik, igyekszek gyengéd lenni, hogy ne okozzak több fájdalmat a kelleténél.
- Oké, most nyújtott állapotban tedd a karod a vállamra… - Igazából azt nézem, vagyis próbálom kitapintani az ujjaimmal, hogy a különböző testhelyzetekben miként módosul a bordák állása. Az egyik fölött duzzanatot érzek.
- Ez mennyire fáj, ha megnyomom… itt… - Pillantok közvetlenül Adamre, a reakcióját lesve, miközben kicsit erősebben megnyomom azt a pontot, ahol a törést sejtem.

- Igen, Los Angelesben az orvosin… meg mellette másoddiplomaként meg kellett csinálnom egy alap jogi diplomát is büntetőjog és kriminalisztika szakiránnyal. A kettő együtt elég húzós volt, de nem lehetetlen. Tudja, ahhoz… hogy valaki igazságügyi orvosszakértő lehessen, ne csak szimpla patológus, ahhoz kell egy szakirányú jogi képzettség is. Szóval muszáj volt. – Nem voltak könnyűek azok az évek, főleg mivel a családom sose élt jómódban, de végül is sikerült lediplomáznom.. ez volt a gyerekkori álmom. Ezt azért nem kötöm Adam orrára, szimplán pszichopatának nézne, ha elárulnám neki, hogy én már gyerekként is arról álmodoztam, hogy majd embereket boncolok. Mi’ romantikus…
- Értem. Szóval a baseball ütős támadás még belefért… - Nevetek arra replikázva, hogy csak azoknak kell vigyáznia Adammel, akiknek van miért. Azért ha egy kicsit belegondolok… eléggé vakmerő voltam, hogy csak így rárontottam a sötétben. Ha tényleg medve lett volna, lehet, hogy most én feküdnék az erdőben szanaszét szóródott testrészekkel. Mindig is problémát jelentett a hirtelen természetem, hamar felkapom az agyvizet, és olyankor csak utólag gondolkodok. Még szerencse, hogy „csak” egy ember volt a bokromban, nem pedig egy medve… amit sejteni véltem.
Amikor megtudom, hogy Adam szülők nélkül nőtt fel, kicsit szívom a fogamat, amiért rákérdeztem. Talán fájó sebet tépek fel, amit nem állt szándékomban. Jelenleg így is van épp elég baja.
- Oh. Sajnálom. – Őszinte a hangom, tényleg sajnálom.
Amit utána mond, az viszont nagyon érdekes. Nem gondoltam volna róla, hogy Kínában élt.
- Elég kalandos élet. – Így már érthető a kung fu. Én nem tudom mennyire bírtam volna az életet egy kolostorban, bár ha kiskoromtól kezdve úgy nevelkedtem volna, akkor az lett volna a természetes. Így persze felnőtt fejjel el nem tudnám képzelni magamról, hogy egy kolostorban tengessem mindennapjaim. „Paloma nővér” jujj… még a hangzása is szörnyű.
- De van ám! Csak éjszakára leveszem, mert nem túl kényelmes aludni benne… - Kacsintok, ezzel mintegy kivágva magam abból, hogy most miért is nincsenek rajtam azok a szárnyak.


- Én nyugodt vagyok édesem, nem engem akart széttépni egy farkas… csak úgy mellékesen mondom… - Idebent nincs félnivalóm. Mondhatni teljes biztonságban vagyunk. Azért volt annyi eszem, hogy amikor beköltöztem, felszereltettem riasztóval és biztonsági rendszerrel a házat… mégis csak itt lakom a semmi szélén, távol a lakott területektől. Ha valami be akarna hatolni, akár az ablakon keresztül is, a riasztó azonnal jelezne nekem is, meg a rendőrségen is. Arról már nem is beszélve, hogy az ajtón is kifelé is és befelé is nem elegendő a kulccsal való ajtónyitás, de tudni kell a riasztó kódját is, ha valaki közlekedni akar. Ezt meg rajtam kívül csak Mallory tudja.
- Azért olyan sokáig nem. Kellemetlenebb volt az, hogy tüsszentés közben lefejeltem a konyhapultot, aztán elpattant egy ér az orromban is a sok tüsszentéstől… szóval lett egy búb a homlokomon, és folyt az orromból a vér. Emellett volt egy vendégem, aki nem bírta a vér látványát, és kifutott a házból… szóval érdekes nap volt. – Így utólag már tudok rajta nevetni, de persze akkor nem volt annyira vicces.
- Aha, kínait… sőt, most hogy említetted, hogy ott születtél, már el is várom, hogy valami „hazait” készíts nekem! Imádom a kínai kaját, de eddig mindig csak gyorsbüfékből rendeltem, annak meg nem tudom, mennyi köze van a valódi ízekhez…. – Tudom, hogy ha valaki valóban helyi ízeket akar enni, akkor azt olyannal kell csináltatnia, aki arról a helyről származik. Mindenki a magáét tudja a legjobban.
Adam elég jól viseli a varrási procedúrát. Persze érzem rajta, hogy nagyon visszafogja magát, hiszen meg-megfeszül a teste időnként, és a szavai is elakadnak egy pillanatra, miközben beszél. A figyelmemet csak néha tereli el, és zökkent ki a koncentrálásból, ahogy megérzem a leheletét a hajam alá kúszni, és a nyakamnak csapódni. Akarva akaratlan is eszembe jut, hogy idejét nem tudom már, mikor voltam együtt valakivel. Persze nem ez a megfelelő időpont ilyenen filózni, pláne nem egy sérült férfi társaságában, de hát nem tehetek róla, hogy a gondolataim ilyen irányba kicsapongnak.
Hát az látszik Adamen, hogy a felmenői nem Kínaiak voltak, szóval valószínűleg csak ott éltek, amikor ő megszületett. De nem is tűnik helyi származásúnak se. Az alaszkai embereknek vannak jellegzetes arcvonásaik, ezt meg lehet figyelni… mindenhol jellemző egyébként ez. Az araboknál például jellegzetes az orrforma.
- A kabátod pedig eléggé Columbo-s… - Szekálom kicsit nevetve, ennyi szerintem belefér. Nem tűnik annak a típusnak, aki olyan könnyen megsértődne, pláne ilyenen. Nekem meg szokásom feszegetni a határokat. Miért ne tenném? Szeretem tesztelni az emberek tűrőképességét.
- Hát ilyen szép sormintát már régen „hímeztem”, de azért köszönöm! – Vigyorgok. A holttesteknél annyira nem szoktunk arra odafigyelni, hogy milyen szépen varrjuk őket össze, pláne azoknál nem, akiről tudjuk, hogy a család hamvasztásos temetést kért. Most viszont igyekeztem kitenni magamért, hogy ne legyen csúnya majd a heg, ha Adam sebei beforrnak.
- Egy hét múlva ki lehet szedni a varratokat. Addig ha megoldható, ne nagyon érje víz. Vannak vízhatlan tapaszok a patikába, ragaszd le fürdés előtt azzal, és akkor nem lesz gond vele. – A tusfürdőtől begyulladhat a gyógyulóban levő seb, ezért nem szerencsés legalább a varratszedésig ilyen módon tisztítani. Jobb, ha vigyáz rá.
Ha tudnám, hogy mindezeket tök feleslegesen rágom a fülébe, hát eléggé pipa lennék, szóval szerencsére mit se sejtek belőle.
- Jól van. Akkor megnézem a lábadat is, ha idefent végeztem… - Legalább nem ellenkezik. Igazán nem lenne most se kedvem, se erőm győzködni, hogy ő is jobban jár. Szimplán hátra lökném az asztalon, és lerángatnám a nadrágját, hogy na lássuk! Na jó… azért ennyire brutális nem lennék, de tuti határozott fellépéssel rábírnám, hogy mutassa csak meg..
Amikor Adam hirtelen felnyög, ijedtemben összerándulok.
- Baszki! – Káromkodom el magam, hiszen nem szoktam hozzá, hogy a pácienseim ilyen hangot adjanak ki.
- Vagyis… bocs… csak a frászt hoztad rám… - Magyarázkodok. Rendesen levert a víz, úgy megijedtem.
- Ez eltört, az biztos…  - Éreztem, amikor megnyomtam a csontot, hogy elmozdult. Nem is csoda, hogy úgy felnyögött, de tényleg a frászt hozta rám.
- A bordákat nem lehet gipszelni, de gondolom ezt te is tudod… - Inkább nem csesztetem tovább a bordáját, amit akartam, megtudtam.
- A hátad, vagy a nyakad nem fáj? – Ujjaimat a tarkójára helyezem, és óvatosan elkezdem végighúzni a csigolyáin, rendellenes góc után kutatva. Megsérülhetett a háta is, miközben dulakodott a farkassal. Igazság szerint jó lenne nyakmerevítőt rátenni, de az nincs itthon nekem se. Normális körülmények között, ha most kórházban lenne, akkor teljes kivizsgálásnak lenne alávetve, a feje búbjától a lábujja hegyéig.
Kezem végigcsúszik a gerincén, s ha nem találok semmit, vagy nem jajdul fel, akkor megnyugodhatok, mert valószínűleg a gerincét nem érte trauma. Tenyereimet aztán a nyaka két oldalára helyezem, és egyszerre mozdítva mindkét kezem, elkezdem levezetni a vállain. Hüvelykujjaim a kulcscsontokon szaladnak végig… majd a vállgörbületen elindulnak lefelé a karokon. A könyökhöz érve megállok.
Az ép kezét elengedem, mindkét kezemmel a törött alkarra helyezem. Az látszik, hogy nem nyílt törésről van szó. Az azonnali műtéti beavatkozást kívánna, ráadásul kéz-sebész specialistát kéne ugrasztani hozzá. Van olyan a kórházban, egyébként…
- Vállból tudod mozgatni a karodat, vagy onnan se? – Én nem éreztem, hogy kiugrott volna a helyéről, és dagadás sincs a felkarban, de attól még lehet rejtett törése. Ránézésre „csak” az alkarja törött el. Ha visel ezen a kezén karórát, akkor azt leveszem a csuklójáról, mielőtt a dagadás miatt elzárná az ereket, és a keringést a szorítása.
- Melyik a rosszabb? Ha így mozdítom…. – Egyik kezemmel óvatosan a könyöke alá fogok, és az alkarját megpróbálom a felkarjához képest derékszögbe emelni, majd vízszintes irányban mozgatni.
- Ha így…. – Most függőlegesen emelek rajta, és úgy mozgatom.
- Vagy ha csuklóból…  - Még mindig tartva a könyökét, másik kezemmel óvatosan a csuklójára fogok, fel-le, majd jobbra-balra mozgatom.. Aztán ujjaimat összefűzöm az ujjaival.
- Meg tudod szorítani a kezem? – Egy kicsit megkínzom ugyan ezekkel, de így elég nagy pontossággal ki tudom szűrni, hogy a sing, vagy az orsó csont törött-e el, esetleg mindkettő… és hogy a törés milyen irányú.
- Ezt mindenképp be kell majd gipszelni. Amíg ez be nem következik, annyit tehetek, hogy merevített kötést teszek a karodra, hogy a csont ne mozduljon el még jobban. Azt viszont nem tudom garantálni, hogy biztosan jó pozícióban állítom-e be ezt a merevített kötést. Röntgen nélkül olyan ez, mint vaktában lövöldözni a sötétben. Ha akarod, megcsinálom… ha nem, akkor így hagyom. Gondold át… addig lerendezem a képedet… - A konyhaszekrényből kiveszek egy üvegtálat, majd a csapnál engedek bele langyos vizet. Kiveszek egy bontatlan csomag konyhai papírtörlőt az alsó fiókból aztán a hónom alá csapva a tállal együtt visszalépek az asztalhoz.
- Igyál… - Pillantok közben a korsóra, amiből fogyott ugyan, de még mindig van benne.
A papírtörlőt megbontom, majd a csomagolásból kivéve letekerek belőle, és összegyűrve a vízbe mártom. Kinyomkodom belőle a felesleges vizet, hogy ne csöpögjön minden felé, aztán Adamhez fordulok. Bal kezemmel az álla alá nyúlok, és megtartom a fejét, miközben a nedves papírral elkezdem letörölni az arcáról az erdő piszkát, és a horzsolásoktól ráragadt alvadt vér maszatát.
- És miért éppen Alaszka? Hogy keveredtél Kínából pont ide? – Kíváncsiskodom, visszatérve a korábbi témára. Persze ezt a kérdést akár vissza is kaphatnám én magam is, hiszen ha közvélemény kutatást tartanánk a világ bármely pontján, hogy az emberek hol szeretnének inkább élni… Los Angelesben, vagy Alaszkában… szinte mindenki az „Angyalok városát” választaná… nem csak az időjárás miatt, hanem a város pörgése miatt is. Biztos furcsa lehet, hogy én is pont itt kötöttem ki, de hát mindenkinek megvan rá az indoka… és engem most Adam indoka tett kíváncsivá.
Ahogy szép lassan lemosom arcáról a szennyeződéseket, kezd megint arra a férfire hasonlítani, akivel hónapokkal korábban találkoztam a rendőrségi irodámban.
El is mosolyodok, miközben a vízbe mártom a papírtörlőt, és ismét kifacsarom, hogy a halántékát vegyem célba vele.
- Kezdesz hasonlítani önmagadra… - Viccelődök kacsintva.

- Hát nézd… ha én lettem volna odakint, szerintem az első reakcióm az lett volna, hogy a legközelebbi fára olyan magasra mászok, amilyen magasra csak tudok. A farkasok legjobb tudomásom szerint nem tudnak fára mászni… vagy igen? – Vonom fel kérdőn a szemöldökömet.
- Csak elunta volna a várakozást egy idő után ott a fa alatt… - Jó, mondjuk ha váratlanul a semmiből ront rám egy ilyen dög, valószínűleg esélyem se lenne eljutni egy fáig… vagy ha mégis, akkor lehet mászás közben kapná el a lábam. Azért, ha így belegondolok, nem igazán szeretnék ilyen szituációba keveredni, úgy az elkövetkezendő… 60 évben.
- Öhm. Akkor még jó, hogy nem a paprika spray-t szedtem elő. Elvileg annak is kell lennie itthon valahol, csak hirtelenjében a borsot tudtam előkapni. – Talán bunkóság, de nevetek. Még a végén miattam utálta volna meg a paprikát Adam. Nem vettem volna a lelkemre, azt hiszem.
- Igen, ez nem most volt… még a télen. De ahogy látom, te sem szenvedtél maradandó károsodást a chili miatt. – Mindketten szerencsésen túléltük a saját kis kalandunkat úgy tűnik. Engem is elég szívós fából faragtak, Adam-ről már nem is beszélve.
- Ideje bizony! Már nem hátrálhatsz meg… nem fogadok el semmilyen kifogást mentesítésnek… még egy halotti bizonyítvány sem menthet fel a főzés alól! – Persze csak viccelek, ismét megvillantom sajátságos… Palomás humorom. Én az a fajta ember vagyok, aki könnyen hajlamos beleélni magát dolgokba, és szó mi szó, már eléggé beleéltem magam, hogy ez a szép szál… na jó, most annyira nem szép, de ez csak átmeneti persze… na szóval beleéltem magam, hogy főzni fog nekem. Tényleg odavagyok a kínai… keleti ízekért, szóval még hálás is vagyok azért, hogy pont az én bokromban kötött ki. Jó szolgálatot tesznek ezek a medveriasztó csengők. Macit ugyan még nem sikerült fognom velük egyszer sem, de Adam se rossz fogás… ahogy elnézem. Határozottan jobban örülök neki, mint egy grizzlynek. Azért tudnék vele mit kezdeni, ha most nem lenne lesérülve…. hékás! Hol van ilyenkor az orvosi etikett, meg a szabályok? Mégis csak a betegem… vagy mim… asszem.
Igazából betudom ezeket a „ferde” gondolatokat annak, hogy elég közel vagyunk jelenleg egymáshoz ahhoz, hogy a lehelete eljusson a bőrömig. Nem tehetek róla, hogy beindít néhány… természetes reakciót bennem. Végül is nő vagyok… ő meg férfi… s még ha most elég ramatyul is fest, azt el kell ismernem, hogy tetszetős a felsőteste, még így széttetováltan is. Meg is borzongok egy pillanatra, s alkaromon a szőrpihék katonás sorba rendeződnek.
- Tényleg? – Szerencsére a gondolataimat eltereli a Columbo-s téma.
- Az hogy lehet? Elég régi sorozat, ha jól tudom… hány éves is vagy? – Kérdezek rá, mert ugyebár most nem vagyunk kórházi körülmények között, ahol a beteg adatlapjáról minden fontos információt megtudhatok. Nem nézem többnek Adamet 33 évesnél, de amikor én gyerek voltam, már akkor is javában ment a Columbo, elég nagy sikerrel. Talán… nem volt tv a kolostorban, vagy Kínába nem vetítették a sorozatot. Ez is előfordulhat.
- Akkor eléggé testhezálló szerepet választottál. Én Halloweenkor… - Próbálok visszaemlékezni arra, hogy én tavaly mit is csináltam akkor.
- Azt hiszem dolgoztam, de nem vagyok benne biztos. – Az én munkám se olyan, hogy fixen kötött munkaidős. Amikor berángatnak, mert szükség van a teljes csapatra, akkor menni kell. Ez Los Angelesre fokozottan igaz volt. Hogy idén mit fogok csinálni, és hol leszek akkor, azt még nem tudom, bár kiindulva abból, hogy mennyire untam magam a nyárköszöntő bálon, nem látok rá sok esélyt, hogy egy Halloween-i buliba elmenjek. Nem elég, hogy kissé a fejembe szállt az alkohol, de még a ruhám is elszakadt. „Pompázatos” egy este volt, ami után másnap macskajajjal ébredtem.
- Hát… pont rád. Odahímezzem a monogramom is? Lehetnél a prototípusom. – Ajánlom fel vigyorogva, de persze nem gondolom komolyan, már megint a hülye vicceimmel dobálózok. Alapvetően nem szoktam ennyit hülyülni, inkább nyersebb vagyok az átlagnál, de ez az egész szituáció valahogy ezt hozza ki belőlem.
Talán ha a Santa Clarita-i barátaim most látnának, rám se ismernének. Fura hatással van rám Fairbanks… vagy Adam?
Na jó… inkább lapozzunk, mielőtt túlságosan, filozófiai mélységekben kezdeném el boncolgatni a dolgokat.
- Akkor valószínűleg nem beszélgetnénk most itt. – Ha egy vadállat már eljut addig, hogy valakinek a torkának ugorjon, akkor az illetőnek annyi. A tépőfogakkal könnyen felszakítja az ereket, és pár pillanat leforgása alatt jobb létre szenderíti áldozatát.
- Fájhat a törött bordádtól is a hátad. A törött karod is kisugározhat oda… de akár még a lábad is, ha megrándult. – Sokszor van úgy, hogy fáj valamink, de valójában nem is azzal a testrészünkkel van probléma, csak a fájdalom kisugárzik. Jó példa erre, ha valakinek túl sok a sava. Talán a gyomra nem is fáj, de olyan fejgörcsöt okozhat a savtúltengés, hogy simán összekeverhető a migrénnel. Olyankor elég lenne megenni csak egy kanálnyi szódabikarbónát, inni rá egy pohár vizet, vagy bevenni egy savlekötőt görcsoldóval, és a fájdalom fél órában belül enyhülni kezdene, egy óra múlva meg az egész már csak egy rossz emlék maradna.
Amikor közli, hogy az ütővel hol találtam el, csak akkor tudatosul bennem igazán, hogy nekem köszönheti a törést. Egy pillanatra ledermedek.
- Én törtem el a karodat? – Őszinte döbbenet, és emellett bűntudat ül a hangomban. Azt nem láttam a sötétben, hogy pontosan mit találtam el, csak azzal voltam tisztában, hogy eltaláltam azt, ami a bokorban van. A következő ütésnél pedig kinyúlt a kéz, és elkapta az ütőt, tehát nem értem célba vele. Ennyire erőset ütöttem volna, hogy eltörtem Adam karját? Mondjuk.. végül is fából van az a baseball ütő, és szakmámból adódóan tudom, hogy nem feltétlenül az erőn múlik mindig az ilyen. Valószínűleg pont olyan szögben kaptam el, ahonnan a csont sérülékenyebb volt, ezért a törés bekövetkezett. Ugyan kint a kertben azt mondtam neki, hogy nem sajnálom, amiért rátámadtam, hiszen „betört” a kertembe, de így most már azért másabb a helyzet. Az alkartörése nélkül is volt elég baja… ezt pedig én okoztam neki.
- Sajnálom. Tényleg. – Nézek egyenesen Adam szemeibe.
Oké, hogy én nem emberi életeket mentek a munkám során, de azért távol álljon tőlem, hogy másokban ilyen mértékben kárt tegyek. Egyetlenegy mentségem van: tényleg azt hittem, hogy egy medve tévedt a kertembe.
Valahol a könyöke alatt tört el a keze, ebben biztos vagyok. A csuklója rendben van, és az ujjaival is képes valamennyire megszorítani a kezemet. A probléma szerencsére nem olyan nagy, ha minden igaz egyetlen törésről van csak szó. Rosszabbul is járhatott volna, ha például szilánkos… vagy többszörös törés keletkezik az alkarján. Persze egy darabig így is használhatatlan lesz ez a keze.
- Hm.. – Egy vigyor jelenik meg az arcomon. Persze megint beindul a fantáziám… miért is ne tenné? Komolyan mondom, saját magamat szívatom ezzel az egésszel.
- Nem tehetek róla, de most megjelentél a lelki szemeim előtt skót szoknyában, és teljes skót öltözetben. Igaz az, hogy nem viselnek a férfiak arrafelé a szoknya alatt semmit? – Kérdezem kaján vigyorral. Szerintem ez a nőtársaim nagy részét is érdekli, nem csak engem. Hiába… nem születtem szentnek, és egy férfi szoknyában… alsógatya nélkül… hát… na jó Paloma, inkább figyelj oda arra amit csinálsz, mielőtt még Adam szemgolyóját is „kisikálod” a helyéről… Ismét sikerült kiragadnom a dolog „lényegi” részét.
- Én Santa Claritában születtem, Los Angeles mellett. Az apám még Mexikóban született, de gyerek volt még, amikor a szülei áttelepültek az államokban. Szóval Kaliforniában ismerte meg anyámat… így én már született amcsi lány vagyok. Még az egyetem alatt férjhez mentem… ami egy eléggé elhibázott lépésnek bizonyult rövid időn belül, szóval elváltam. A volt férjem nem igazán fogta fel, hogy vége… így mondhatjuk, hogy azóta is folyamatosan a nyomomban járt. Tudod hogy van ez… amíg nem történik semmi konkrét, nem folyik vér, addig a rendőrség tehetetlen. Nekem viszont kezdett az agyamra menni, besokalltam… aztán ide költöztem, hogy végre legyen egy kis nyugalmam. Az anyám ősei innen származnak, azért jöttem ide, mert úgy gondoltam, hogy itt úgy érezhetem még ismeretlenül is, hogy legalább valamelyest idetartozom a felmenőim miatt. Elég éles váltás volt Los Angeles után, de egyelőre nem bántam meg, hogy ide költöztem. – Engem is meglep, hogy milyen könnyedén beszélek ezekről a dolgokról Adamnek. Nem nagyon szoktam hangoztatni, hogy férjnél voltam, még az itteni kollégák közül is eléggé kevesen tudják. Valahogy a mostani szituáció eléggé bizalmi légkört teremtett ahhoz, hogy ilyen szinten megnyíljak felé. Ez tényleg elég nagy szó tőlem, mert amúgy nem nagyon szeretek magamról beszélni.
Az arca megtisztításával közben teljesen végzek, így a tál tartalmát kiöntöm, majd újra engedem vízzel.
- Szólj, ha még kérsz inni… - Pillantok a korsóra, aztán leteszem a tálat az asztalra.
A krémből az ujjamra nyomok egy keveset, és az arcán levő horzsolásokat nagyon vékonyan bekenem vele.
- Így ni. – Tekerem rá vissza a kupakot, aztán a kezeire pillantok.
- Szóval? Mi legyen a karoddal? – Térek vissza a további kérdésre, miközben egymás után a kezembe veszem a kezeit, és azokról is letisztítom a sebek körüli szennyeződéseket.
Ha nem kéri a karjára a kötést, akkor végeztem a deréktól felfelé elvégezendő teendőkkel. Azért gondolatban megveregetem a vállamat, hiszen úgy tűnik, hogy ha nagyon muszáj lenne, akkor a traumatológián is megállnám a helyem.
Azért persze nem szeretnék oda felkerülni, jól elvagyok én a patológián a hulláim között. Csend, nyugalom, béke, harmónia…
Amíg a válaszra várok, vetek egy pillantást a mobilomra, hogy van-e már térerőm, de egyenlőre még mindig totál nullán van a térerőt jelző csík. Mondjuk… annyira nem is bánom a dolgot. Be kell vallanom, azért élvezem a helyzetet, és Adam társaságát is…