Kicsit elhúzom a számat.
- Na igen, ez módfelett nyomós indok. Én se szeretnék azután elpatkolni, hogy megúsztam egy ilyen kalandot.
Tényleg kicsit ciki lenne. Megverekszek egy farkassal, túlélem a harcot, sikerül úgy ahogy veszélymentes övezetbe húznom magam, erre egy „ártatlan” ember kezei által veszek. Már amennyire lehet ártatlannak nevezni a nőt, aki most itt van velem. Mivel volt házas így olyan szempontból biztos nem az… oké Adam, ez honnan jött? Na honnan? Lehet csak kaptam valamit fejre is, ha már ilyen, általában nem megjelenő gondolatok futnak át a fejemben. Lehet mégiscsak bevertem a fejem abba a kőbe és nem sikerült elkerülnöm az ütközést?
- Öööö… hoppá. Pontosan miben érdekesebbek? A szárnyuk végett?
Másra nem tudok gondolni, elvégre a madaraknak ebben rejlik a különlegességük. Hogy tudnak repülni, vagy legalább is elegánsan zuhanni, ami miatt elég sok élőlény irigykedik rájuk… köztük az ember, aki ugyanezt nem képes utánuk csinálni, csakis egy nagydarab vasszerkezettel, amit repülőgépnek hívnak. Az pedig kevésbé annyira kecses, mint a madár, szóval marad továbbra is az irigykedés.
- Nevetni fogsz, de gondolkodtam rajta. Lenne egy kis huzavona meg papírmunka vele, de a mai világban már nem nehéz megnyitni egy iskolát, ha az embernek megvan hozzá tőkéje. Igaz, a konkurencia miatt még lehetnek problémák, de hát minden indulás nehéz. Néha eljátszottam a gondolattal, hogy belevágok és ha már egy-két ember lejönne tanulni, az is boldoggá tenne, elvégre a célomat elérem vele. Majd meglátjuk, hogy alakul… de ha összejön, szívesen látlak az óráimon.
Igen, ez eléggé mi lett volna ha, de végső soron miért ne? Ha valaki szeretne tanulni, az előtt sosem csuktam be az ajtókat. Meg amúgy is, a mai világban egy nőnek nem árt, ha meg tudja védeni magát… akár baseball ütővel, akár nem. A vicces az, hogy amit én tanulok, az Palomának pont jó lenne olyan szempontból, hogy nő… elvégre a stílus megteremtője is az volt.
- Hááát, lehet vannak olyanok, akik nem veszik jó névvel, bár erről te többet tudsz mondani.
Én még egy pszichológusnak se mondtam bele a szemébe, hogy dilidoki, szóval erről tényleg nem tudtam nyilatkozni.
- Naja, ez a mai világban elég nagy probléma. Sokan a szülők meggyőződése után veszik át a vallási dolgokat, ez pedig két helyen hibázhat. Vagy a gyerek nem fogékony az adott vallási irányzat dolgaira, vagy fogékony, de mégse találja meg a helyét. Sajnos sokan hiszik azt, hogy ami jó volt nekik, az majd a gyereknek is jó lesz… a baj csak az, hogy generációs eltérésekről beszélünk és egyes vallásoknál kimutatható, hogy akár tíz év alatt mennyit veszítenek az… „erejükből”, jópár pedig nem ok nélkül. Sokan elfordulnak időközben a hittől és, bár ez most kissé erős fogalmazás lesz, de a mai világban már nem tartják ezt menő dolognak… ha pedig a mai fiatalokat nézem, hát ez bizony elég fontos kritérium. – sóhajtok egyet. – S itt jön elő az a bizonyos mi lett volna ha kérdés. Ha Európában nevelkedek könnyen lehet, hogy most nem beszélgetünk itt.
Ami, teszem hozzá, részemről eléggé nagy kár lenne. Elvégre, a fájdalmaim ellenére jól éreztem magam, kár lett volna kihagyni még így is ezt az estét. Bár hozzáteszem, ha másként alakulnak a dolgok, valószínűleg nem is hiányzott volna. Ha nem jövök Fairbanks-be, nem ismerem meg Palomát és valószínűleg nem keveredek az udvarába, ahol szépen laposra ver majd utána ellát. Kimaradt volna egy teljes szál az életemből és még nem is tudtam volna, hogy van mit sajnálni. Na igen, ezek eléggé „vicces dolgok”. Sosem tudhatjuk, mit hagyunk ki, ha egyszer meghozunk egy döntést, mely onnantól irányítja az életünket. Sosem tudhatjuk, milyen opciókat rejt a másik lehetőség.
- Oké, oké, nyertél – tartanám fel mind a két karomat védekezésként, de mivel az egyik jelenleg elég erősen offline üzemmódban van, ezért csak az éppel tudom előadni ugyanezt.
A mai nap tanulsága, hogy Paloma nem veheti a közelemben kezébe az ütőt, mert ott nekem biztos csonttörés lesz a vége. Mindenesetre a tudatomban egy darabig még bizony ott csilingel a nő szép nevetése. Amikor viszont meghallom a következő topic felvezetését, valahogy az a gondolat ötlik fel a fejemben, hogy erre most nagyon nem kellett volna rákérdezni. Gondolhattam volna a hanglejtésemből, de persze előjött belőlem a magánnyomozó és csak lett még egy kérdésem. Taps taps Adam. Viszont utána megered a nyelve és csak elmeséli, mi történt vele. Hallgatom, hallgatom… hát basszus, egy emberrel nem történhetnek „nem mindennapos” dolgok? Néha annyira belefeledkezem az őrző életbe és annak nehézségeibe, hogy el is feledem, hogy az emberek élete se fenékig tejfel. Még ha csak egy ilyen esetről is van szó. El tudom képzelni, hogy akkor egyáltalán nem repesett a történtek miatt, még ha most kihallok valami nosztalgikus hangnemet is a hangjából.
- Magáról a bálról hallottam, de akkor még szervezés alatt állt. De ez az eset… áh, még így hallomás után is fordulatosra sikerült. Lehet egy ilyen után nekem se lett volna sok kedvem ott maradni.
Mondjuk megnéztem volna azt a szerencsétlen taxist, akinek lenyomja azt a rögtönzött káromkodós előadást.
- Nem, tényleg nem voltam ott. Pont akkor kint voltam Kínában, gondoltam meglátogatom a kolostort, ahol nevelkedtem. Néha szokásom visszajárni.
S megintcsak nem hazudtam… nagyot, elvégre a tartózkodási hely stimmel, csak éppen az ok volt más. Hiába, azért az esetek többségében igyekeztem úgy beszélni, hogy ne nagyon térjen el a valóságtól, ergo csak kis mértékben ferdítsem el. Így valamelyest nekem se volt gondom a lelkiismerettel, mert… hülyén fog hangzani, de nem nagyon szerettem hazudni. A munkámmal… az életemmel járt, hogy sosem mondhatok el mindent teljes egészében a kívülállóknak és… néha valahogy ez ellen a személyiségem igyekezett nagy erővel lázadni. Talán emiatt is volt, hogy néha mégiscsak elárultam pár szót abból, mit is csinálok… elcseszett egy ember vagyok, nemigaz?
- Azt hittem a medvék nem játszanak – na igen, megint nem tudok értetlen fejet vágni, hamar kilóg a lóláb. – Oké, felveszem őket is az elkerülendő állatok listájára. Fogj is!
Elvégre, felvehetem én a farkast is… a vadonélőt. A vérfarkast ha akarom se nevezhetem teljesen állatnak. Túlságosan értelmesek ahhoz, hogy így tegyek… már amelyik persze, de sajnos még a nagyon elvetemülteket se titulálhatom állatnak. Pedig ha rajtam múlna… új állatfajjal lehetne kiegészíteni a lexikonokat. Az pedig, hogy beleegyezett… hát mit ne mondjak, ugrott egy ütemet a szívem. Pedig lehet, mégse lesz belőle semmi… csak egy újabb, félremenő meghívás, minden eredmény nélkül, talán valamelyikünk el se tud menni rá. De mégis, nekem olyan örömet okozott, mint amikor a kisgyereket elviszik Disney Landbe… hirtelen nagyon elkezdtem várni fejben a november elejét… már csak azért is, mert kíváncsi voltam, bevállik-e a megérzésem a hóhérral kapcsolatban.
„Adam, te már megint elszálltál” – gondoltam.
- Jól mondod. Ha már pár ember észhez tér tőle, hogy bizony ez zajlik le az ő testében is és ez lesz a végeredmény, akkor már megérte. Minden kiállítás akkor jó, ha eléri a célját… csak hát a Bodies nem pont úgy dolgozik, mint a legtöbb kiállítás. Nem az ember által hátrahagyott alkotásokkal… hanem magával az emberrel, szó szerint. Bár nem tudom, igazából az egész kiállítás ötlete honnan jöhetett… vagy egyáltalán, hogyan adhatták elő a jövendő kuncsaftoknak az ötletet. Azért ha belegondolsz, ha holnap odaállítanék eléd, hogy felajánlod-e a tested a cégemnek kiállítási darabként a halálod után azért lehet kissé meglepődnél.
Én tuti összevonnám a szemöldökömet majd közölném az emberünkkel, hogy jó eséllyel ő már messze nem fog élni, mire az én testem elérné a természetes halál állapotát. Ideális esetben még másfél évszázadom volt hátra, szóval maximum az örökösök tudnának engem megtalálni az ajánlattal… már ha addig nem lesz elegem ebből az egészből, töröltetem ki az emlékeimet és kezdek normális életet az emberek között. Nem szándékozok persze ilyet tenni, nem hagynám szívesen magára a társaimat de hát… az élet útjai kifürkészhetetlenek.
- Tudtommal él és virul, legalább is a legutóbbi előadása, amit láttam a neten, februárból van. Olyan negyven év körül lehet.
Valahol sejtem, miért kérdezett rá és ad egy morbid töltést a témának, de igazából Paloma érdekes humorához már volt alkalmam hozzászokni, szóval nem akadok fenn rajta. Főleg, mivel nem ellenem szól, akkor meg? Lehet Dunhamnak és volt egy hasonló ismerőse, mert valahonnan szednie kellett annak a csontváznak az ötletét, az fix.
- Ott a pont, akkor majd legközelebb.
Najó, kezdem magam is megrémíteni lassan. Olyan határozott nyugalommal mondtam ki, hogy „legközelebb”, mint ha tudnék valamit előre. Mint ha ezt követően gyakori, visszatérő vendéggé váltam volna. Az rendben van, hogy valószínűleg ide fogok jönni majd főzni a lánynak, de hogy azt követően mikor jövök… lehet, hogy Palomát nem zavarná egy-két látogatás, de azért nem akartam beleélni magam… eddig ha valamibe beleéltem magam, az sosem sült el jól. Miközben hallgatom Paloma beszámolóját, eszembe jut, hogy februárban futottam össze én is Rowenával. A nősténnyel, akinek a megfigyelését el is vállaltam… najó, ne nevezzük megfigyelésnek, az olyan csúnya szó. Inkább a ránézek néha, hogy jól viselkedik című történet… igen, ez talán tetszetősebb.
- Hát mint főbérlő ez meg a rendes viselkedés a két fő szempont – bólogatok. – Azt tudod, mivel foglalkozik?
Mallory, Mallory… eléggé gyakori név de miért jutott az eszembe, hogy egy bizonyos listán láttam ezt a vezetéknevet, pont a tegnapi nap folyamán? Lehet kérdeznem kellene a biztonság kedvéért az illetékesnél. Csak hogy nyugodtan aludhassak este.
- Ezzel nem tudok viselkedni. Néha tényleg úgy érzem, hogy még nem léptem ki ebből az egészből teljesen… csupán féllábbal, de mondjuk még az is haladás az elmúlt évek dolgait követően.
Valahogy azt hittem, hogy amikor Jenny visszajött, minden helyre fog ütődni, hogy lezárult vele az a 15 éves „csak élek és kész” fejezet… aztán rá kellett jönnöm, hogy ez messze nem így van. Még bizony tart, csupán előrébb mozdultam belőle… de ki még nem léptem a gödörből. Amikor viszont felajánlja a dolgot… hát megint adok a kezébe egy következő közös program lehetőséget.
- Ha elérkezettnek látom az időt, akkor szólok – kacsintok.
Nem mint ha nem tudnék én borotválkozni pengével, elvégre amikor elkezdtem, még nem voltak ilyen motoros borotvák… aztán azóta is megmaradt ez a szokásom, hogy ha visszavágok, akkor a régi utat kövessem… hiába, én egy tipikusan régimódi csóka vagyok, aki igyekszik lépést tartani az újabb dolgokkal.
- Nem bizony – vigyorodok el. – Elvégre eléggé testhezálló.
Most pedig nem csak arra igyekszek gondolni, hogy általában a succubusnak is, leszámítva a démoni tartozékokat, gyönyörű női testet társítanak… Adam, már megint kezded? Most már gyönyörű? Oké, az, de… már megint elismételted! Arrgh. Szóval nem, nem fogja ezt a szememben lemosni magáról. Ha a mai estémnek kellene adnom valami címet, akkor lehet, hogy a „Vendégségben a succubusnál”-t választanám, vagy valami hasonló. Egen, azt hiszem ez meg is felelne, de azért ezt hangosan nem mondom ki. Nem szabad túlfeszíteni a húrt, ő meg egyelőre még nem gondolatolvasó. Ugye? UGYE? Megmondtam.
- Hát őszintén szólva téged tényleg nem tudnálak elképzelni úgy, hogy boltról boltra tipegsz és közben hatmillió szatyor lóg a karjaidról, de azért még megnézed a következő kirakatot. Maximum a könyvesboltnál – hát a kocsmára tényleg nem számítottam bár… említette, hogy motorozik. – Színt viszel a sok motoros medve társaságába? – mosolygok halványan.
Azért érdekes látvány lehet. Ott üldögél egy asztal körül a sok kétajtós szekrény Harley Davidsonos, ahogyan általában őket elképzelik az emberek, és Paloma, aki bár magasabb nő az átlagnál, de azért nagydarabnak nehezen lehetne mondani.
- Igen, igazad van. Mindenki irigyli a főnökét, hogy milyen jó neki, emberek felett áll, ugráltathat másokat és közben még vissza se szólhatnak neki, ha nem éppen a barátkozós fajta. Valószínűleg ez azért van, mert alapvetően minden ember erre vágyik valahol a lelke mélyén. Hogy ő legyen az, aki megmondja a frankót és utána mindenki úgy lép, ahogyan a „királynő” utasítja a „gyalogokat”. Ez szép és jó… csak nem képes rá mindenki. Nem vagyunk egyformák, ez az emberi élet szépsége. Van, aki nem bírja a stresszt, van, aki él hal érte. Egyesek farkasokkal birkóznak, mások inkább csendben elülnek egész nap. Nem mindenki képes arra, hogy irányító szerepkört töltsön be a saját munkakörében, bármennyire is akarja, ha nincs meg benne a szükséges felelősségérzet és céltudatosság – nyelek egyet, mert a sok beszédtől már mint ha kezdene kiszáradni a torkom. – Te viszont nem tartozol ebbe a kategóriába, ahogyan a közös ügyünk során észrevettem, szóval szerencsések a beosztottjaid a patológián.
Nem, ez nem nyalás, hanem a tények kimondva. Paloma egyszerűen vezető személyiség volt. Határozott, céltudatos, mindemellett pedig értette a dolgát. Bárcsak ez elmondható lenne a föld össze pontján levő munkahelyről. Szerintem nem árulok el nagy titkot, hogy bizony elég sok a mutyi… amikor csak valakinek a vállára ütnek, mondják, haver vagy, itt egy vezető állás. Nem baj, ha szarul megy, a fizetés a tiéd. Hányni tudnék az ilyenektől. Ijjaj viszont. Nem, nem azért, mert továbbszőtte a skótszoknyás dolgot… hanem mert majdnem visszakérdeztem, hogy hol és… szóval gondolom ez sem szolgál magyarázatra… vagy lehet csupán nekem perverz mégiscsak a fantáziám.
- Meglesz – kacsintok.
Halk kuncogást hallatok a megjegyzésére.
- Nyugi, nem is néztem annak, elvégre nem láttam kint a táblát.
Hülye poén álá Adam.
- Ahaaaa, szóval ő volt az a gyengegyomrú – emlékszem vissza arra a bizonyos delikvensre, aki nem igen bírta a vért. – Ezen már meg se lepődök. Ma már a legtöbb gyereket túlságosan is óvnak mindentől. Néha még a széltől is. Persze más a helyzet, ha valakinek vérrel kapcsolatos fóbiája van dee… ez még mindig a ritkább eset, mint amiről először beszéltem. Rossz hír ez az elnökeinek, akik előszeretettel küldik háborúba az ország katonáit… nem lesz valami jó az utánpótlás. – csóválom a fejem, mert igazából tényleg elkeserítőnek láttam a mai fiatalságot. – Pedig az adott szót illik betartani. Az a szerencséd, hogy még messze van a téli időszak… már nem mint ha amúgy nem lehetne megfagyni, deee… szóval érted.
Mondjuk kíváncsi lennék, hogyan jutottak el a tüzifavágás témához. Lehet ugyanúgy, mint mi a közös vacsorához. Ki tudja, Paloma miben méri még a „hálaadás” című történetet a vacsorakészítés mellett. Lehet nem csak haspók, hanem fázós is? Mondjuk akkor fel lehet melegíteni… Adam! Szóval, ott tartottunk, hogy nagy nehezen, vérverítékes csata árán megtaláltam azt a pózt, ahol nem akartam kiugrani azonnal az ágyból a szúrás és viszketés okozta tompa érzéstől. Paloma rengeteget foglalkozott velem ezen az estén. Nagy szó, elvégre én csak egy idegen vagyok bizonyos szempontból, aki birtokháborítást követett el és ő meg egyáltalán nem olyan orvos, vagy ápoló, hogy másokat babusgasson odaadóan. Szóval ezért is láttam mérvadónak, ha legalább egy köszönömöt kinyögök neki. Úgy tanítottak engem, hogy ha kapsz valamit, köszönd meg. Szóval ezért is hagyta el az ajkamat a hála… de arra tényleg rohadtul nem számítottam, hogy így fog viselkedni. Ritkán láthatott meglepettnek az este folyamán, de most az voltam. Valami rosszat mondtam volna? Nem, az nem lehet, elvégre illedelmesen jártam el. Akkor meg miért… nem, ezt egyáltalán nem értem. A nők olykor tényleg kiszámíthatatlanok. Mielőtt viszont még elhagyhatná a nappalit, hallhatja az utolsó szavaimat.
- Jó éjszakát.
Lehet talán ezt se kellene mondanom, de nem érdekel. Ilyen vagyok. Lehunytam a szemeimet, hogy végre elérhessen a pihenés engem is, miközben egyedül maradtam a sötét helységben. De az agyam egyelőre még nem akar leállni, próbál számot vetni az este történtekről. S volt is miről, azt kell mondanom. Paloma reakciójára nem találtam továbbra sem értelmes magyarázatot és… valahogy nem is akartam foglalkozni vele. Nem sértett meg vele és biztos vagyok benne, hogy valami nyomós indok állhat a háttérben, ami miatt így rámförmedt. Tény, hogy nő, nekik pedig nem mindig kell ok az ilyesmire, de az eddigiek alapján ezt a következtetést szűrtem le. Szóval inkább egy másik kérdésen gondolkoztam el… magamon. Kedves Adam Revenor, mi volt ez a ma esti viselkedés? Amikor tegnap visszaérkeztél Fairbanks-be, alig éltél. Szépen lassan a hónapok alatt visszasüllyedtél abba a melankóliás állapotba, ahol éveken át voltál. Legalább is nagyon úgy éreztem magam. Nem leltem az örömömet a mindennapokba, még úgy se, hogy Jenny ott volt velem. Egyszerűen… megint úgy éreztem magam, mint valami üres héj és kicsit fel is lélegeztem, amikor visszajöttem Fairbanks-be és újra munkába álltam. Most meg… mint ha semmi se történt volna. Viccelődtem, már-már felszabadult voltam és… boldog? Igen, vagy legalább is az állapotom nagyon emlékeztetett arra, amikor olyan vagyok. Egyszerűen… jó volt itt lenni Palomával, a közelében lenni és nem, egyáltalán nem csak azért, mert van mit nézni rajta. Igen, tény, ő se nagyon zavartatta magát a közelemben, ami a ruházatát illeti de… egyszerűen vonzotta az ember szemét… ahogy… be kellett látnom, a nő teljes egészében vonzó volt… ez persze annyira nem számít nagy megállapításnak, elvégre a hülye is látja. Ám azt is be kellett látnom, hogy Paloma hatással van rám, melynek a végkimenetelét nem tudtam megmondani… csupán azt, hogy örültem annak: várhatóan lesz még közös programunk.
Közben Paloma kiforgatta a zsebeimet és igazából semmi olyat nem talált, ami furcsa lenne. Előkerültek az irataim, a tárcám, illetve az egyik kabátzsebből jó adagnyi morzsát, ami akkor került oda, amikor ott tartottam egy nap a reggelimet és nem volt időm megenni. Több kabátzsebben is tartalék pisztolytárakat találhatott, szám szerint négyet. Eléggé fel voltam fegyverkezve, az szent. Főleg akkor jöhetett rá, amikor megtalálta a késemet. Első ránézésre átlagosnak tűnt, a pengéje viszont ezüstösen csillant a lámpafényben. Egyáltalán nem hétköznapi. Ezüstözött acélpengés kés. A legtöbb őrzővel ellentétben én áttértem erre a változatra, mert a penge ezáltal sokkal többet kibír. A hátránya az, hogy egy idő után lekopik az ezüstborítás és lehet vinni javíttatni. Valami valamiért. Engem időközben egyre jobban leküzdött a gyógyszer, az utolsó dolog pedig álomfölde előtt az volt, hogy hallottam Paloma halk lépteit, nem messze a nappaliban.

***

Gyógyszer ide, alvásszükséglet oda, a helyzet az, hogy képes voltam minden nap elég korán felkelni. Így volt ez most is, ahogyan kiment az álom a szememből és lassan ki is nyíltak. Persze a terep az idegen is volt, mos keltem fel először Paloma nappalijában. Talán ha nem rémlik be azonnal, hogy hol is vagyok, megijedek, hogy elraboltak… de persze ez nem él, úgy hogy lassan felülök. Az oldalam be is szúr, kellemetlen mementó az előző estéről. Viszont annyira nem érezem magam nyomottnak, ami jelzi, hogy a pihenés során visszaállt a varázserőm. De aztán elnézek oldalra és két meglepetés is fogad. Az egyik az, hogy Paloma a szomszédos fotelben aludt… a másik ahogyan aludt. Mint egy kitekert botsáska. Fogalmam sincs, mi vezette őt erre a cselekedetre, de azt azonnal láttam, hogy ez így minden, csak kényelmes nem… hogy képes egyáltalán így aludni. Még az is jobb lett volna, ha befekszik mellém… talán alvajáró? Viszont nem tudok tovább csak úgy feküdni, mint ha minden rendben volna. Amennyit foglalkozott velem Paloma fél éjszakán át, úgy érzem, ennyit megtehetek érte. Átkozom magam, amiért az egyik karom el van törve és a bordáim se százasok, mert ez eléggé behatárolja a lehetőségeimet. Mindenesetre úgy ahogy sikerül talpra állnom és óvatosan odasétálok mellé. A célom az, hogy normálisnak mondható helyzetbe rakjam át. Talán nem voltam százas, de a harcos mivoltomnak köszönhetően még mindig fokozottan erősebb voltam az átlag embernél, emiatt az amúgy pehelysúlyú Palomát gyakorlatilag úgy tudtam mozgatni, mint ha levegőből lenne. Még meg se kellett hozzá annyira erőltetnem magam, így mellőzhettem a durva fogásokat, mozdulatokat, csinálhattam finoman, ahogyan a lelógó lábát igyekeztem visszarakni a karfára… ahogyan a testét beljebb és lejjebb nyomtam a fotelba, hogy a feje a karfán legyen és ne lógjon… ahogyan a karját az ölébe rendezzem és utána betakarjam nyakig… hogy ne legyen kicsavarodva annyira… legalább is a terv ez volt, arról viszont fogalmam sincs, mennyire tud mélyen aludni… a telefonnal pedig úgy voltam, hogy majd ezután foglalkozom vele…

Igyekeztem értelmes arcot vágni és úgy tenni, mint aki érti, miről beszél a nő. Valamennyire konyítottam anatómiához, de ez annyira terjedt, amit én is megtudtam magammal kapcsolatban a gyógyítóktól. Hogy az egyes sérülések esetén hogyan gyógyítsam magam, ezzel hajtva végre egyfajta elsősegélyt, míg visszajutok a központba a többiek közé. Ez viszont csak az emberi testet jelentette, az állatokét már nem. Igaz, Emmának tudtam segíteni a múltkor és ő nem pont az emberi testét viselte, de ott csupán a bordáig kellett egy kicsit „meghegeszteni”, az meg nem sokban különbözik az élőlényeknél. Gondolom tovább nem kell ragoznom, hogy a hozzáértetlenségemet leírjam.
- Felőlem hozhatod, ha félsz nélkülük kiállni – kihívó vigyor jelenik meg a szám sarkában. – Mondjuk az se árt, ha fegyverek ellen tud védekezni az ember – ismerem el végül.
Vannak olyan nagylegények még a férfiak közül is, akik kerítéskaróval hiszik erősnek magukat és azzal mennek az amúgy fele akkora embereknek. Ezzel próbálják meg a saját gyávaságukat palástolni, mert a félnek ököllel kiállni. Általában az ilyen emberek esnek leghamarabb kétségbe, ha bekapják az első maflást… jópáran már nem mernek utána odajönni a másodikért. Persze, most nem Paloma baseballütős megmozdulását akartam leszólni. Férfiakról beszéltem, akik az ilyen támadásban lelik a kedvüket nap mint nap, erősítve az amúgy gyenge egójukat… nem pedig nőkről, akik a területüket védik.
- Én is. Kissé veszélyes, de azért voltak olyan pontjai az életemnek, amit semmi pénzért se hagytam volna ki. Na meg olyanok is, amiket igen, de az élet nem kívánságműsor szóval… inkább csak örülök, hogy vannak jó dolgok is.
Példának okáért ez a találkozó, de szerintem ezt már kifejtettem. Mondjuk most a következő mesélésével újabb adalékokat tudok meg a bállal kapcsolatban… és mentségemre szóljon, férfi vagyok, szóval megindul a fantáziám, amikor azt mondja, hogy leszakadt volna a ruha… hát azért tömegben egy ilyen… főleg, hogy kellemes küllemű nő esetén, azért az kissé kimeríti a ciki kategóriáját. Arról nem is beszélve, hogy általában az ilyen eseményeken mindig van nem egy fotós, videós, akik „szenzáció” végett szeretik a kínosabb pillanatokat megörökíteni. Legalább is én így tettem volna, ha ilyen mitugrász lennék… ha én magam, akkor valószínűleg a kabátom dobom rá a kíváncsi szemek elől.
- Gondolom úgy meg főleg nem, hogy nincs kivel menni. Tény, hogy én is képes vagyok egyedül elmenni az ilyen eseményekre, de az elég gyakran munkaszempontból van, nem pedig magánemberként… az már más kérdés, hogy elunom magam a végéig egy tucatszor, hacsak nem futok össze valakivel.
Mondjuk én alapvetően nem vagyok az a társasági típus. Még Kínában is sokkal nagyobb jelentőséget szenteltem a kisebb találkozóknak, mint a nagy összejöveteleknek. Ez mostanáig így volt. Nem tudom, hiába járok naponta emberek között, az nem jelentette feltétlenül azt, hogy vonz a tömeg. Különösebb gondom nem volt vele, de a kedvenceim közé se tartozott. Semleges a mi kapcsolatunk, hogy úgy fogalmazzak. S ennek ellenére én mégis elmegyek, hogy figyeljek a rendre. Azt hiszem egy hős vagyok. Viszont jön egy kérdés ami… valahol eléggé kellemetlen. De igyekeztem úgy reagálni, mint ha az ég egy adta világon minden rendben volna.
- Határozottan jó. Olyan… nosztalgikus. Alapvetően a kolostor elég régi, még a XVIII. században emelték a Csin hódítást követően. Mikor még korábban gyerekként sétáltam a falak között, már akkor lehetett érezni valami megmagyarázhatatlan dolgot a falak között. A kort… a régi idők lenyomatát… pedig akárhogy nézem, csupán kopottas falak, minden díszítés és felesleges csicsa nélkül. Aztán amikor visszamegyek, még mindig ugyanezt érzem, csak már felnőtt fejjel. Ilyenkor jó látni, hogy páran még ott vannak a kolostor falai között, akiket gyerekként ismertem. Sokan ott maradtak az árvák közül, mint szerzetesek, vagy egyéb segítők. Köztük a személyes nevelőm is, aki már hiába van benne a korban, olyan jól tartja magát, hogy szinte semmit sem változott. Jó érzés velük leülni és megbeszélni a dolgokat, visszaemlékezni a régi dolgokra. Persze ezek csak egyszeri alkalmak, nem is járok olyan gyakran vissza. Csupán pár alkalom és talán az teszi őket olyan nosztalgikussá.
Általában tényleg így volt. Évente egyszer-kétszer látogattam vissza általában a kolostorba, amikor egy-két napot ott töltöttem. Persze ilyenkor a mentorom is próbált viccelődve rávenni, hogy igazán visszamehetnék hozzájuk, mert szükség van a megfelelő emberanyagra, de én mindig hárítottam. Kétlem, hogy nekem van még jövőm Kínában. Amikor eljöttem onnan anno, lezártam életem azon szakaszát és tovább léptem. Persze hazatérni mindig jó, de úgy éreztem, ott már nem tudnék élni. Most mondhatnátok, hogy ehhez képest most 4 hónapig odakint éltem, de ne dőljetek be a látszatnak. Ez az elmúlt négy hónap semmire sem hasonlított az elmúlt látogatásaimra.
- Semmi gond – bólintok előzékenyen. – Én örülök annak, ha valakinek volt lehetősége megtapasztalni a normális családi légkört. Talán nekem nem volt rá lehetőségem, de nem zavar, ha más emlegeti. Másoktól irigyelni a boldogságot az egyik legszemetebb dolog az életben.
Valóban így éltem az életemet. Örültem neki, ha van egy kis boldogság még ebben az életben. Manapság sokkal inkább találkozik az ember energiavámpírokkal, mint olyanokkal, akik megtapasztalták az őszinte, családi szeretetet. Ha valaki az utóbbi kategóriába tartozott, azt persze lehet irigyelni, kívánni, hogy a helyében lett volna az ember, de elvitatni valakitől azt, ami egykor kellemes éveket okozott neki az… egyszerűen megvetendő dolog. Ezzel olyan dolgot vennénk el az emberektől, amit nem lehet megvenni pénzért. Az ilyenek mindig sokkal értékesebbek.
- Lehet nem értek hozzá annyira, de a szervdonorság szerintem egy kicsit más lapra tartozik. Mint te is mondtad, az lényegében arra szolgál, hogy új reményt adhassunk a túlélésre egy embernek. Főleg, hogy ma már elég hosszú várólista van olyan emberekről, akik átültetésre várnak és azon múlik az életük, hányadikak a sorban. Szervdonornak lenni becsülendő, elvégre valószínűleg ilyenkor a személy is vigyáz az egészségére, elvégre sose lehet tudni, pont melyik részét fogják felhasználni és nem szennyezheti magát felelőtlenül. Viszont akkor lényegében a tested darabjait még „hasznosítják”, egy emberben marad és aktívan működik. A Bodies pont emiatt más szerintem ilyen szempontból, elvégre ott mutogatják a dolgokat – sóhajtok. – Az viszont tény, hogy a halál után már tök mindegy. Elvégre a test az semmi, csupán egy porhüvely, mely megkapta azt a hálátlan feladatot, hogy hordozza a lelket. Maximum akkor lehet morbid, ha egy ismerősöd pont téged lát viszont a kiállítson.
Lehet tényleg túl lett ragozva ez az egész de szerintem amíg nem megyünk egymásnak vaslapokkal és baseball ütőkkel az ellenkező vélemények végett, addig nincsen gond. Ellenkező esetben inkább maradjunk a lapozásnál.
- Biztos van olyan befogadó. Lehet, hogy sokan rosszul lettek a megtekintésnél, de tény, hogy ha akkora nagy baj lenne a kiállítással, akkor már régen betiltották volna.
Azért gondoljunk bele, hányszor fordul elő az, hogy egyes túlbuzgó aktivisták addig verik az asztalt, míg nem feltétlenül ártó szándékú dolgokat is betiltatnak. Akkor most gondoljuk el, mi van azokkal, ami tényleg árt már széles körben is. A Bodies viszont nem jutott erre a sorsra már évek óta, így a társadalom tényleg elfogadja.
- Hoppáré. Az igazságügyi orvosszakértő és a kutató egy fedél alatt. Nem vagytok ti véletlenül rokonlelkek?
Bizonyos szempontból nem különbözik a kettő annyira egymástól, elvégre mindkettő emberekkel foglalkozik. Abba ne menjünk bele, hogy mennyire mélyrehatóan, de bizonyos szempontig egyezik a két terület. Közben kitárgyalásra kerül a szakállam is, mely igazából annyira nem nagy, de elérte azt az állapotot, ami már szembetűnőnek számít. Annyira lényegében nem voltam szakállpárti, de rámragadt az elmúlt évek során és ezidáig nem vitt rá a lélek, hogy megszabaduljak tőle. Talán majd eljön az idő, amikor gondolok egyet és úgy látom, hogy már nincs rá szükség… akkor pedig Paloma ott fog állni vigyorogva és majd lengeti a borotvát, mint halál a kaszáját. Kíváncsi leszek a végeredményre… nagyon régen láttam már magam szakáll nélkül. Vajon mennyire maradt olyan az arcom, mint amilyen előtte volt?
- Ehm… milyen pubi?
Sajnos latinul nem igen tudtam, de már az állatka nevének kiejtése is valahogyan fenyegető volt… persze aztán megtudtam, hogy miről van szó és egy megvilágosodott sóhaj jön ki a számból.
- Jaaa… hát a legutóbbi vizsgálatok alapján tiszta vagyok, szóval nem kell félni, hogy valami átugrál rád.
Ha már Miss Succubus gonoszkodásra adta a kedvét, hagy kapjon vissza belőle valamennyit. A megnyilvánulását meg egyáltalán nem láttam bunkónak, inkább intőnek. Érdeklődve hallgattam ezt követően a kis történetét és igen, bólogatok is, hogy értem, mi a probléma… na de ott felszalad a szemöldököm, hogy milyen szöveggel zárta le az egészet. Nem tudom, miért lepődök meg rajta, elvégre ez a megnyilvánulás annyira… Palomás. Lehet túlságosan vizuális alkat vagyok és azért lepődök meg, elvégre elképzeltem a jelenetet, így eléggé… au.
- Hát az biztos, hogy az eladónak adtál egy életre szóló élményt.
Szegény árus… gyanútlanul odamegy, tenné a munkáját, hogy segítsen, erre kap egy ilyet. Hát igen, ez se egy hálás meló, az már egyszer biztos.
- Egyszer engem is megpróbáltak elvinni egy ilyen túrára… nehezen sikerült is rávenniük, de aztán a bejáratnál közöltem az illetővel, hogy akkor majd keressen a könyvesboltnál és elvonultam. Úgy emlékszem egy könyvet is elolvastam, mire megjelent a delikvens, hogy mehetünk haza.
Huh de rég volt már az is… pont akkoriban, amikor ezek a nagy üzlet-együttesek divatba jöttek a nyugati világban. Hiába éltem eléggé elvonultan, azért egy idő után a szomszéd településekre begyűrűznek az újabb dolgok, főleg, ha az egy város.
- Igen, ezt nagyjából azonnal leszűrtem rólad. A kézfogás elég sokat elárul az emberről. Bááár… lehet egyszer kifaggatom majd a beosztottjaidat a főnökükkel kapcsolatban, szakmai célú érdeklődésnek álcázva.
Kíváncsi vagyok, milyen arcot vágna Paloma, ha egy nap besétálva a munkahelyére ott találna a dolgozói között, ahogyan kezemben egy notesszel bőszen irogatom az általuk elmondottakat és a nő a kérdezősködés tárgya… főleg, ha mindenféle kérdést feltennék, mely nem feltétlenül csak Paloma szakmai hozzáértésével foglalkoznak, hanem személyesebb dolog is. Most nem mondom azt, hogy milyen fehérneműt hord általában, mert ahhoz lett precedensem a mai éjszaka során… bár arra rákérdezhetek, hogy szerintük melyik szín dominálhat nála általában. Igen, az járható út… szegény nőt meg valószínűleg megenné a pulykaméreg, amiért rabolom a beosztottjai idejét és nem hagyom őket dolgozni. Lehet ezt mégiscsak megérné egyszer kipróbálni… bár lehet az életemmel játszanék elég erősen.
- Igen, ebbe a legtöbb ember beleszalad. Anno én Kínában Hong Kong környékén éltem, ott pedig a hőmérséklet nem igen szokott kevesebb lenni 16-18 foknál, leszámítva egy-két extrém időszakot. Ezt leszámítva elég meleg van, legtöbbször nem is hordtunk meleg ruhákat, mert nem volt rá szükség. Aztán amikor átköltöztem Skóciába, volt alkalmam szembesülni vele, mennyivel más. Azóta szinte csak a házban viselek rövid ujjú ruhát, szabadban kevésbé.
Amikor megemlíti, hogy eléggé forróvérű, nem lepődök meg kifejezetten. Azokra, akikben van spanyol vér, elég gyakran használják a jelzőt… igaz, hazudnék, ha azt mondanám, hogy a forróvérűt nem töltöttem fel valami más tartalommal is. Amilyen vehemens tud lenni Paloma néha, nem lepődnék meg, ha ott is az lenne… oké, befejeztem… egyelőre.
- Ha sokáig nem jelentkezik, akkor szólj és jövök én is szívesen… legalább lesz egy vésztartalékod erre a munkára.
Nem szándékoztam elvenni a kölyök munkáját, sőt… ha egyszer valamit megígérnek az emberek, akkor nem árt ám betartani őket, mert ellenkező esetben a dolog hitelvesztéshez vezet, az pedig sosem jó. Mondjuk… fiatal még az elmondottak alapján, van ideje még megtanulni a dolgok menetét… bár ha elég sok ilyen görbe estét csap, akkor el tudom képzelni, milyen féle lehet. Persze látatlanban nem ítélkeztem, nem volt szokásom. Egy idő után egyedül maradtam a gondolataim között a sötét szobában, a magánynak pedig van egy olyan hatása, hogy elég könnyen elálmosítja az embert. Nincs miért ébrenmaradni egyszerűen. Nincs kihez szólni, nincs kin még végigsimítani, esetleg egy utolsó puszit adni az arcára, vagy egyszerűen csak megszorítani a kezét. Szépen lassan kikapcsolja az embert, ahogyan körbeöleli az embert a sötétséggel együtt és lehúzza a mélybe. Igaz, esetemben nem feltétlenül csak erről volt szó, hiszen gyógyszert is kaptam, de hozzájárult. Miközben Paloma szörnyülködött a zsebeim tartalmán, a szemeim elnehezedtek és elnyomott az álommanó… vagy ellopott, kinek hogy tetszik.

***

Gondoljátok, hogy annyira könnyű dolgom volt Paloma helyrerakásánál? Nem, egyáltalán nem. Ez pedig nem csupán annyiból fakadt, hogy óvatosnak kellett lennem, mert még nem akartam őt felébreszteni. Megfordult az előző esti felállás. A nő gyakorlatilag teljesen ki volt szolgáltatva nekem, ahogyan mit sem sejtve aludta az igazak álmát én pedig felé tornyosultam. Persze nem akartam én vele semmi olyan dolgot csinálni, ami nem válik egy magát becsületesnek vélő férfi… becsületére. Nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy az ember automatikusan bátrabbá válik, ha valaki önkívületleni állapotban van mellette. Így például nem feltétlen volt annyira zavaró végigmérnem a nőt. Tény, hogy ezt már megtettem az este, de most zavartalanul tehettem és nem lopott pillantások álltak rendelkezésemre. Paloma egyszerűen fájdalmasan gyönyörű volt, így nem csodálkoztam azon, hogy az exe még mindig zargatja. Minden egyes porcikájára igaz volt ez, kissé sötétebb árnyalatú bőre pedig még valahol egzotikussá is tette. Persze, ez csak a test volt, amiről megállapítottuk, hogy annyira nem számít. Viszont a nő lelke is rendben volt, legalább is az én szemszögemből. Kissé nagyon megmondó, kissé szélsőséges… de alapvetően én eddig annyira kivetnivalót nem tapasztaltam. Hiába, ilyen egy ízig-vérig nő. Részemről a problémák akkor is jelentkeztek, amikor rendezgettem. Elég nehéz volt ugyanis rávenni magam, hogy a dolog végeztével elengedjem a selymes bőrt. Hogy ne maradjon ott és kalandozzon el, simítson végig rajta… esetleg kandikáljon be a falatnyi ruha alá, amit még viselt. A legszebb pedig, hogy fogalmam sem volt, ezek a késztetések honnan jönnek. Sosem voltam az a fajta, aki lopva megérinti a másikat, míg az magáról mit sem tudva hever. Eddig egyetlen emberrel kapcsolatban fogalmazódtak meg ilyenek a fejemben. Ezért volt annyira furcsa ez az egész a részemről… és vett rá valószínűleg, hogy ne legyen ebből a rendezgetésből semmi tapizás. Amikor hallom a szavait, felszalad a szemöldököm, de aztán csak halvány vigyor lesz belőle. Nofene, úgytűnik forróvérű patológusunknak „érdekes” álma lehet. Tessék, mondtam én, hogy kéjenc. Mondjuk kissé olyan volt ez a szöveg, mint ha egy túlfűtött regényből olvasta volna fel, de a lényeget lehetett érteni. Lassan végeztem a rendezéssel, Paloma újra úgy ahogy kényelmesen feküdt a kanapéban. Áh, bárcsak jó lenne a másik karom, akkor ágyba vinném… izé, ráraknám a nekem rögtönzött ágyra. Fél kézzel is menne, de akkor hozzá kellene szorítanom a mellkasomhoz és az se menne a törés végett. Maradt ez. Éppen a takarót raktam helyre a testén, nehogy megfázzon, amikor elhagyja egy újabb megjegyzés… pontosabban kérés az ajkait. Tekintetem azonnal az arcára vándorol, de látom, hogy csukva van… s még a keze is fellendül, elkapva az enyémet. Azonnal érzem, hogy nem szorít, ergo csak egy álombéli reakció lehet. Ha már fejlett a bőrérzékelésem, legalább ennyit meg tudjak állapítani az érintés alapján, nemde? Viszont… amit mond… hazudnék, ha nem képzeltem el… ahogyan ez pillanat lezajlik… hogy előre dőlök és ajkam az ajkára ér, eleget téve a kérésnek. De csupán képzelgés volt, én pedig újra meglepődtem, hogy mik zajlanak le a fejemben. Nem tévedtem… Paloma tényleg hatással volt rám. S végül, bár nem teszem meg végül, amit kér, a dolog nem marad tett nélkül… mert egyik kezemmel, egyetlen plusz érintésként lágyan húzódik végig a nő ajkain. Mélyet sóhajtok… majd ha nem történik olyan dolog, ami megköveteli a jelenlétem, akkor átbattyogok a konyhába. Igen, ránéztem közben az órára és láttam, mennyi az idő. Fogalmam sincs, Paloma mikor szokott kezdeni, de lassan biztos eljön a munkaidő… és lehet, nem szeretne üres gyomorral menni. Ugyan csak fél kezem aktív csupán, de valamit csak össze tudok ütni neki… már ha van miből persze. Lássuk mi van raktáron.

//350 ^^ //

// 111. ^^ //

Ravasz vigyor tűnt fel pár másodpercre az arcomon.
- Akkor ezesetben szívesen látlak egy órámon, ha tényleg lesz ebből valami. Bár vállalok magánórát is, ha úgy kényelmesebb.
Ha valóban nem fél tőle hát mutassa meg, ilyen egyszerű a képlet. Mondhatjuk, hogy ez egyfajta reklám is magamnak, hogy legyen kit tanítani. Elvégre mindig jobb úgy indulni, hogy már van kivel számolni. Persze az is lehet, hogy nem lesz az egészből semmi. Érdeklődés hiánya, időhiány, őrzőélet közbeszólása, rengeteg lehetőség van. Persze a magánoktatás még mindi járható út, szóval ha az iskola nem is jön össze, akkor ez még mindig ott lesz. Meglátjuk, hogy kedvenc spanyol hölgyeményünk hogy vélekedik erről.
- Igen, tudom. Majd talán egyszer eljön annak is az ideje.
Persze én sejtettem, hogy ez majd nagyon messze lesz, ha lesz rá lehetőségem egyáltalán. Most itt volt, de a körülmények nagyon ellene szóltak. Mint ha minden összeesküdött volna ellenem, hogy nem, még nem jött el ennek az ideje, tegyél le róla. Ehhez pedig eléggé radikális megoldásokat választott a sors. Túlságosan is az volt, most pedig eljutottam erre a pontra. Túlságosan is fel akarták hívni a figyelmemet arra, hogy végső soron én már nem tartozok a normális emberek közé… nem, nekem már teljesen más feladataim és prioritásaim vannak… amit én választottam magamnak.
- Ha te teljesen tisztán másznál ki az erdőből azután, hogy órákon keresztül kúsztál másztál, akkor megtapsollak – dobom vissza a labdát.
A zuhany… igen, határozottan ezen a véleményen vagyok.
- Pedig jól esne – vonom meg a vállamat. – De hát ez van, így jártam.
Valahol alig várom már, hogy kiszedjék belőlem ezeket a vackokat holnap és vehessek egy kiadós fürdőt. Az mindig képes lelket önteni az emberbe egy rohadt nagy után. Ahogyan lemossa róla a víz a mocskot és a fáradtságot, majd felfrissíti. Na igen, általában sokan várják a napnak azon pillanatát, hogy hódolhassanak ezen „szenvedélynek”. Érdekes mód ez volt az egyetlen, ami a mellett szólt, hogy elmenjek Palomától elég hamar. Minden más a maradás mellett szólt.
- Hááát… mikor mit. Nemrég Dante Isteni színjátékával értem végig. Általában regények vagy filozófiai művek kerülnek a kezeim közé, de ha valami jó is számításba jöhet, mely nem tartozik ebbe a kategóriába, akkor azt is szívesen átnyálazom.
Ez is egy olyan dolog, ami a kolostori nevelés mellékterméke. A művészet szeretete, az írott művek megbecsülése… egyáltalán annak kihasználása, hogy az ember fia tud olvasni és nem analfabéta. Elég sokmindent köszönhetek annak az időknek, ez is olyan volt. Persze, megtanulhattam volna máshol is, de itt tanultam meg, így megbecsültem minden egyes tudást, amit belém csepegtettek az évek során a szerzetesek. Az már csak rajtam állt, hogyan használom fel.
- Ezt már jópáran mondták – cukkolom kicsit arra vonatkozóan, hogy majd lesz nekem jaj.
De most tényleg, 51 év alatt annyi fenyegetést kaptam már, hogy egy idő után az ember gyakorlatilag immúnis lesz már az ilyen szavakra. Igen, felfigyel rá, de a félelem mint olyan elég gyakran elpárolog az emberből, főleg, ha csupán üres fenyegetés áll a háttérben. Vagy éppen játékos megfedés, de vajon melyik kategória volt Paloma?
- Igen, módfelett kellemes volt, de ez a téli hónapokra vonatkozott főleg. Nyáron ott is felmegy 30 felé a hőmérséklet elég gyakran. Olyankor örültünk neki kifejezetten, hogy a kolostor falai jól szigetelnek és odabent viszonylag hűvös volt… sőt, a kazamatákban már kifejezetten hideg – halk kuncogást hallatok. – Ott van a Chena és a Tanana is, azokat miért nem próbálod?
Azért megnézném, ahogyan Paloma fürdőruhában megrohamozza valamelyik említett folyót egy kis mártózás erejéig… Paloma fürdőruhában… oké Adam, a hülye esik bele először a saját csapdájába.
- Majd ha éppen nem akar semmi se megölni, akkor szívesen meglátogatlak… elvégre ígértem, hogy jövök főzni.
Bár itt nem csak a főzésről van szó. Valahogy elé jól éreztem magam most Palománál ahhoz, hogy esetleg egy kis baráti látogatásra is megjelenjek nála. Mondom ezt annak ellenére, ahogy megérkeztem és amilyen fogadtatásban volt részem, de tényleg így van. A nő társasága valahogy jótékonyan hatott rá és kíváncsi voltam, hogy ez most csak egy ilyen egyszeri, csodaszámba menő alkalom, vagy éppen ellenkezőleg. No majd kiderül, nem akartam előre semmibe beleélni magam. Abból… még sosem jöttem ki jól.
- De aztán nehogy automatikusan a baseballütőért nyúlj, ha jövök.
Valahogy kinézem belőle, hogy csak azért is odarakja valahova, mintegy fenyegető mementóként, ha tudja, hogy jövök… hiába, a női észjárás egyszerűen kiismerhetetlen és megjósolhatatlan.

***

Persze a kis akcióm nem marad hatás nélkül, ahogyan megérzem az apró nyelvecske érintését az ujjamon. Halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Hallottam róla egyszer egy hozzáértőtől, hogy egyes intuíciók, melyek az alvó testét érik, hatással vannak az álom menetére is. Lehetséges, hogy most én is befolyásoltam valamit. Nem tudhatom, elvégre még mindig nem látok bele mások fejébe. Viszont sejtve, hogy milyen álmai lehetnek, van egy sejtésem, hogy kellemesebbé változott. Az viszont már kevésbé lehet kellemes, amilyen pózt felvesz. Meg is vakarom a tarkómat, hogy hogy a fenébe nem kel fel ettől. Ez biztos fájhat tudat alatt, de mégis alszik tovább… hát hiába, nők, olyan kis helyre is be tudják magukat suvasztani, ahová másoknak kevésbé megy. Most tényleg megfontolom, hogy kiveszem őt a fotelből és inkább megkockáztatom az ágyra fektetni, de aztán elvetem. Biztos vagyok benne, hogy nem sikerülne, aztán ha felébred, akkor meg fuccs az egésznek. Szóval végül csak hátat fordítok neki és elindulok a konyha irányába… magával hagyva őt és azt a mázlistát, akivel éppen álmodik… mázlista? Na ez már megint honnan jött, magyarázza már meg nekem valaki!
Szóval átbaktattam a konyhába és nekiálltam felmérni a terepet. Egyből feltűnt, hogy viszonylag nagyobb rend uralkodik odabent, mint amire emlékeztem. A ruhám hiánya viszont keresésre indít, így diszkréten, de nekiállok átfésülni a terepet. Valóban nem tart túlságosan sokáig művelet, ahogyan megtalálom a ruháimat a mosógépben. Szó mi szó, a kabátra tényleg ráfért már egy nagymosás. Egyelőre viszont csak az pólómat veszem ki a gépezetből. Akármennyire is fog fájni a manőver és bármennyire is ellenálló a testem, sajnos ha sokáig így maradok, a végén még a nátha fog elvinni az meg szerintem eléggé ciki lenne. Legszívesebben újra helyreraknám a karomat, de ha Paloma le akarná ellenőrizni valami miatt, hogy megfelelően állnak-e a dolgok és észreveszi a gyors változást… na igen, szerintem ezt nem tudnám semmivel se kimagyarázni, leütni meg nem akarom. Szóval marad a fájdalmas megoldás. Óvatosan kibújtatom a kezemet a kötésből, majd a nyakamból is leakasztom a nyakamból is a fáslit. NA itt jön a vicces része, ahogy újabb mély levegőt veszek és nekiállok magamra húzni a fekete pólót. Mondanom se kell, hogy legszívesebben ordítanék a fájdalomtól, de össze kell szorítanom a fogamat, mielőtt felverem az egész házat. Az átlagosnak nevezhető procedúra percekig eltart, mire a póló visszakerül rám, én pedig előre dőlve, mély levegővétellel próbálom észhez téríteni magam. Ezt követően újra nyakamba akasztom a fáslit és bele bújtatom a kezemet, hogy továbbra is fel legyen kötve. Szerencsére nem kötölődött ki, így közel ugyanaz volt a végeredmény.
Aztán már jöhetett az igazi oka annak, amiért pont ide jöttem. A telefonra csak egy pillantást vetettem, hogy miért is csörgött, de nem kezdtem el turkálni benne. A hűtő elé érve csak megcsóváltam a fejem. Nem volt nehéz beazonosítani, vajon melyik készlet lehet Palomáé. Ha másból nem, a tequilából és a behűtött orvosi szerekből megállapítható volt. Naszép, bezzeg a csapos kenyerére arra tellik. A mélyhűtőbe is benéztem, de azonnal vissza is csukom. Az ilyen dolgok véleményem szerint nem valók reggelinek, maximum ha már nagyon későn kell fel az ember. Marad a többi. Szemezek egy darabig a tojásokkal, de aztán eszembe jut, hogy Palomának már herótja van a rántottától, szóval ehhez se nyúlok. Marad hát a kenyér, a chilis tubus, na meg a lapkasajt, amiket kis is szedek a hűtőből, egy dobozni gyümölcslé kíséretében. A következő művelet eléggé macerás, de úgy, hogy a kung fu miatt volt alkalmam félkézzel is gyakorolni, szerencsére nem váltam félkarú óriássá. Kerestem egy nagyobb tányért a szekrényben, amire egyelőre négy kenyeret húztam ki a csomagolásból. Ezekre nyomtam a chilis krémből. Ha már annyira szereti a csípőset, akkor hajrá. Ezt egy sikeresen fellelt késsel szétkentem, majd ráraktam a lapkasajtot. Hááát… rögtönzött szendvics, fogjuk rá… de azért megnézem, mit csináltam, nehogy úgy vaktába rakjam oda a nő elé és leessen a székről. Az első harapás után a fejembe száll a chili és szerencse, hogy hozzá vagyok szokva a csípőshöz, mert akkor most sikítás lett volna a vége. Így megúszom annyival, hogy felkutatok egy poharat és leöblítem az egészet egy kis hideg vízzel. Ez a procedúra persze többször megismétlődik, mire elfogy a kenyér és újat készítek helyette a nőnek. Legalább a saját reggelim is megvolt, már ha ezt lehetett annak nevezni.
Közben nem kerülték el a figyelmemet a nappaliból átszűrődő hangok, sem pedig hogy hamarosan beindult a zuhanyzó valahol a ház másik végében. Kedves házigazdám felébredt, szóval nem árt lassan végezni. Kivettem egy másik poharat Palomának, ha valóban megkívánja a gyümölcslét, majd utána kávé keresésre indultam. Sejtettem, hogy kávézik, elvégre az valahol egy jele a magasabb pozíciót betöltő embereknek. Valahogy ébren kell maradni, fel kell kelni, még ha nehezen is megy. Amint megtaláltam a megfelelő hozzávalókat, megindult a procedúra. Igaz, én inkább teás vagyok, mint kávés, azt nagyon ritkán iszok, de attól még tudom, hogyan is kell készíteni. Éppen főzöm le az első adagokat, amikor Paloma orvul besomfordál a konyhába és megszólít. Kissé meg is ijeszt, de azért nem ugrok fel előle az asztalra.
- Jó reggelt.
Lehet annyira hozzászoktam már a Hatodik Érzékhez, hogy anélkül fel se tűnik a közeledés? Áh, csak túlságosan el voltam merülve, ez lesz a jó magyarázat. Az meg persze egyáltalán nem kerüli el a figyelmemet, hogy Paloma hogyan áll. Még otthoni körülmények között sem volt gönye, feszengő, de most kissé… kissé? Egyáltalán nem emlékeztetett arra a sémára, ahogyan állni szokott. Persze ahhoz már nem kellett magánnyomozónak lennem, hogy kitaláljam, miért is van ilyen állapotban, amitől elhúzom a számat. Na tessék, így legyen ötösöm a lottón.
- Elég jól éreztem magam ahhoz, hogy kikeljek az ágyból, gondoltam csinálok neked reggelit. Ja, és köszi, hogy kimostad a ruháimat.
Ha már kajakészítésre akar amúgy is befogni, miért ne adhatnék valami ízelítőt abból, mit várhat, nemde? Mondjuk ez most eléggé proli kaja és max azt mutathatja meg, hogy meg tudok kenni néhány szelet kenyeret. Közben gyanútlanul elindultam a nő felé.
- Nem, most elég jól vagyok. De ezt inkább nekem kellene kérdeznem tőled – állok meg előtte, ahogyan jobban szemügyre veszem a tartását és az arcot, amit vág mellé. – Elfeküdted?
Inkább kijelentés volt, mint kérdés, de azért tapogatóztam. Miközben ott álltam előtte és gondolkodtam, mit is lehetne kezdeni ezzel a helyzettel, megcsap a nő parfümje. Meglehetősen finomnak találom a felém andalgó illatot, melyek be is szívok jó mélyen. Hirtelen nem tudom, melyik virághoz lehetne hasonlítani Palomát, de azt el kellett ismernem, hogy ez a virágillat határozottan illik hozzá. A fő meglepetés viszont csak ezután jött. Fogalmam sincs, hogy jött ez most ide, de Paloma a szemembe mondja, hogy velem álmodott. Láthatja rajtam, hogy meglepődök és szerintem ez a szerencsém. Elvégre ő még nem tudhatja, hogy tetten értem a motyogását álmában, így pedig elmélkedtem azon, milyen álma is lehet. A meglepettségem betudható viszont annak is: annyira még nem vagyunk régi ismerősök, hogy csak úgy feltűnjünk egymás álmában.
- Oh, tényleg? Mit? – kérdezek vissza tettetett tudatlansággal.
Persze nagyon is sejtettem, hogy milyen álma lehetett Palomának… és pont velem. Azt hiszem előállt az a mázlista, akit emlegettem nemrég. Valahol mulattatott a dolog, hogy én tudom, amit ő nem tud, na és vajon ebből mit fog kihozni. Vajon bevallja nekem, vagy kitalál hirtelen valamit. Viszont ahogyan a szemébe néztem ilyen közelről… mint ha bújtatott vágy csillogott volna a barna szempárban. Nem voltam benne biztos, hogy jól láttam-e, így nem is vontam le következtetést… de tény, hogy eléggé megdobbant a szívem valamiért, mikor szembesültem vele, hogy elég közel jöttem.

//grat ^^ //

- Igen, egyáltalán nem az. A Pokol még úgy ahogy könnyen érthető, de a Purgatórium és a Menny már feladja a leckét az ember fiának, lányának. Még nekem is neki kellett ülnöm párszor egy-egy fejezethez, mire megértettem, mit akart jelenteni – hiába, én nem vagyok irodalomtudós, hogy olyan könnyű legyen az értelmezés. – Nem csodálom. Nem hiába hívják egyesek azt a könyvet a középkor krónikájának. Süt belőle az a mentalitás, mely meghatározta Európát régen.
Néha őszintén elgondolkozok, hogyan lehetett így élni akkor. Az oké, hogy szerzetesi neveltetést kaptam gyerekként, de keletit, nem nyugatit és azért van különbség. Mikor szembesültem vele, hogy ki miért került a pokolba, miért kellett bűnhődniük az idők végezetéig… hogy mi volt az indok, az elv, melyek alapján örök kárhozatásra ítéltettek… hát azért meglepődtem. Ma már teljesen átlagosnak számító emberi érzelmek is levittek Lucifer gödrébe, nem csak a főbenjáró bűnök, ami azért… nos, valljuk be, hogy ha ez az elv még mindig működne, mára a Pokol közel betelne… és én is egy bentlakó kliens lennék. Hogy miért? Gondoljátok el, mágiát használok, pogánynak számító erőket irányítok… mint ha csak egy boszorkánymester lennék. A megjegyzésére csak egy kihívó pillantás marad továbbra is. Nem szoktam kérkedni, de ha valaki elszólja magát, az viselje.
- Ah, az már nekem tényleg a túl forró kategória. Jobban szeretem a kellemes hűvöset, ami még melenget, de egyben még ébren is tartja az embert – se te tagadhatnám, hogy a kínai születés ellenére skót vér folyik az ereimben. – Viszont ha ilyen jó Los Angeles, akkor majd egyszer megnézem. Esetleg meg is mutathatod.
Na ha az utolsó mondatból kihoz valami perverzet, akkor visszaadom a diplomámat… persze diplomám az nincs, szóval könnyű ilyen kijelentést tenni. Alapvetően nem voltam egy utazós típus, megültem én a seggemen akár éveken át úgy, hogy csupán az ügyfelekhez mentem és csak munka miatt mozdultam ki. Meg persze azért őrzőként se olyan egyszerű csak úgy elmenni kikapcsolódni. Néha azért rámjött a világot láthatnék, amikor már túlságosan is sok volt az egyedüllét és a mozdulatlanság. Egy idő után mindenki besokall, még én is. Talán majd egyszer megnézem magamnak ezt a Los Angeles nevű képződményt… bár akkor már legyen velem valaki, aki ismeri is az utat, nemde?
- Hát ha te most találsz valahol jeget akkor megtapsollak.
Az tény, hogy Alaszkában állandóan hideg van, de azért most nem volt annyira, hogy fagyjon. Szóval nyugodtan ugorhat egy seggest a folyóba.
- Volt szerencsém beleesni a Chenába pont, amikor ezt a bizonyos nyikhajt kergettem egy átpiált éjszaka után. Annyira nem kellemetlen, mint gondolod, csak hozzá kell szokni. Onnantól meg már egészen élvezhető.
Lehet valami dínó volt az ősöm és onnan van ez a hidegszeretet, de határozottan jobban el tudtam viselni a lehető legnagyobb hideget is, mint a kánikulát. Embere válogatja, mondogatta nekem mindig egy idősebb szerzetes, odakint a messzi Kínában. Bár lehet, hogy egykoron nem pont magamtól ugrottam bele a vízbe, de így a tapasztalat után már megismételném. Lehetséges.
- Hidd el, sokkal jobb, ha itt ejtjük meg az eseményt. Ha egy évig sikálnám se lenne a lakhelyem fogadásképes.
Persze a szobám képes lenne fogadni Palomát… a probléma csak az, hogy elég nehéz lenne elmagyaráznom az őrségben levő tagoknak, hogy mit is keres a társaságomban idelent egy ember, akinek ez a terület tabu. Érdekes arcot vágnának, azt le merném fogadni.
- Baseballütővel kloffolt hús Paloma módra? Na ez lenne ám a recept.

***

- Erre szoktam azt mondani, hogy majd pihenek a sírban, deeee… szerintem lesz még időm pihenni. Egy darabig úgy se fogok kimozdulni otthonról.
Legalább is ő ezt fogja hinni, de igazából nagyon is mászkálni fogok. Abie valószínűleg pár perc alatt összeforraszt, kötelez néhány nap, maximum egy hét pihenőre, de aztán újra a régi leszek teljesen. Mondhatjuk, hogy mi őrzők csalunk, ami az egészségügyet illeti, de ez van. Mindenkire szükség van, minden egyes nap, nem engedhetjük meg magunknak a hosszantartó lábadozást.
- Gondoltam rá, hogy kiveszlek a fotelből és átraklak az ágyra, de lehet a padlóval hamarabb találkoztál volna, mint a matraccal – húzom el a számat. – Amúgy hogyhogy lent aludtál?
Volt egy sejtésem, hogy a szobája fent van. Egyszerű, mint az egyszeregy, minek van emelete egy háznak általában? Persze lehet a hálószoba a földszinten is, de nem ez a bevett eljárás. Azt viszont tényleg szeretném tudni, hogy miért szánta rá magát erre a lent alvásra. Mert ha csak egyedül érezte magát és társaságra vágyott az alváshoz, akkor mellém is bedőlhetett volna. Nem zavart volna egyáltalán, gyerekkoromban hozzászoktam, hogy gyakran többen fekszünk egy kupacon.
- Na az úgy gázos. Én nem tudok segíteni valahogy?
Lehet, hogy az egyik kezem nem teljesen százas, de a másik még ép, szóval azt tudom használni arra, amire kell. Talán nem voltam gyógytornász, csontkovács, vagy éppen masszírozó zseni, de már néhány jól elhelyezett érintés is csodákra képes, ha az ember megfelelően csinálja. Már ha a másik elviselné, hogy csak úgy hozzáérjek. Annak is elég… érdekes végeredménye lett, amikor megérintettem az este folyamán. No és apropó érintés, apropó előző este. Úgy tűnik, nem csupán egyszeri eseményről volt szó, hanem be akart gyűrűzni a reggelünkbe is. Mikor közeledtem, már láttam valami furcsa fényt Paloma tekintetében. Nem tudtam hova tenni. Vagy mégis. Elárulta, hogy velem álmodott, én pedig levontam a következtetést a szavaiból, amiket motyogott, mégis milyenfélét. Már csak tényleg az volt a kérdés, hogy bevallja-e, lesz-e olyan merész. Viszont a jelek szerint az már kezdett sok lenni, hogy közelebb megyek. De nem zavartattam magam, odaálltam elé, még ha nem is abba a tipikus veszélyes közelségbe. Végül is, csak közelebb jöttem a beszélgetőpartnerhez, ebben még semmi olyan nincs, ami többre engedné következtetni az embert. Gondoltam én, de a következő események rácáfoltak a szavaimra.
- Te csak? – kérdeztem vissza megint gonoszul, mert valahol mulattatott, hogy hirtelen nem találja a szavát.
Elvégre, ez a nő eddig mindenre tudott választ adni, reagálni. A tény, hogy sikerült megfogni, az… nos, hihetetlennek látszott. De az még főleg, ami ezek után történt. Miközben a válaszra vártam, azaz mit is csinált Paloma a társaságomban álmában, kaptam egy másfajta választ. Mindvégig a nő tekintetébe fúrtam a sajátomat, nem is adva annak a lehetőségét, hogy másfele terelődjön. Ez viszont csapda volt, mert egy idő után már én se tudtam elvenni a tekintetem az övéből. Egyre csak viszonoztam a rám bámuló szempár tekintetét és vártam a választ, melyről sejtettem, hogy nem fog jönni… illetve jött. Ki mondta, hogy csak beszélni lehet? Lehet mutatni is. Ahogyan Paloma még közelebb jött, lecsökkentve az amúgy is kevés távolságot, már sejtettem, mi fog most történni. A szempár se ígért mást, ahogyan az sem, ahogy megérintette az arcomat. Minden egy irányba mutatott, nekem pedig mondhatjuk, hogy megszólalt a vészharang a fejemben. Ezt nem teheted, Adam. Máshoz kötődsz, ezt a nőt pedig jócskán nem is ismered, hiába beszéltetek egymásnak rengeteg mindent magatokról az előző éjszaka során. Nem teheted, nem engedheted… ez egyszerűen nem helyes. Tegyél ellene, állítsd meg. A szándék megvolt. Ép kezem előre mozdult. Azt terveztem, hogy még mielőtt Paloma közelebb jönne, egy finom, de jelző értékű lökéssel megakasztom. A kezem végül megtalálta a derekát… ám amit érzett, az eltért a tervezettől. Nem nyomást érzett, hanem fogást, ahogyan megfogtam Palomát, majd finoman arra bíztattam, hogy jöjjön még közelebb. Hiába tudtam, hogy ezt nem lenne szabad… valahogy nem érdekelt. A szívem nekem is felgyorsult és ahogy közeledett a nő arca, már éreztem a puha ajkakat az enyémén… de aztán valaki odafent úgy döntött, hogy álljunk csak le. Megszólalt Paloma telefonja és mindketten, mint akiket villámcsapás ért, hirtelen felesküdtünk a kialakult pillanatból. Paloma lépett el először, míg én maradtam a helyemen. Jóformán nem is értettem semmit abból, amit beszél a telefonon, annyira elkalandoztak a gondolataim. Eléggé nagy zavar támadt bennem. Önvád, meglepettség, döbbent és… sajnálat. Nem tudtam, hogyan álljak hozzá. Valahol el se hittem igazából, ami körülöttem folyt. Most tényleg majdnem megtörtént? Tényleg majdnem csókolóztunk. Nem, határozottan nem éreztem, hogy álmodom, így a választ igennek tekintettem. S mindez csupán egy ártatlannak nevezhető érdeklődésből indult ki. Egy kérdésből, mellyel csak gonoszkodni akartam, de visszaütött. Lám, ez van Adam, ha ki akarsz szúrni a fehérnéppel. Azt viszont tudtam, hogy nem lehetek ennyire ösztönszerű. Őrző vagyok, felelős az emberekért, vérfarkasokért és a társaiért. Minden cselekvésemet jól át kell gondolnom, fel kell mérnem, mert sosem lehet tudni, hogyan fog visszaütni rám… ahogy ez az egész terhesség téma is visszaütött. A gondolataimból az ráz fel, amikor Paloma megszólít. Ránézek. Nem, nem tehetem meg vele, hogy felelőtlen vagyok. Azok, akik egyszer kapcsolatba kerülnek az őrzőkkel, bármilyen téren, sosincsenek biztonságban. Most pedig nem csupán egy esetleges vérfarkas támadásra gondolok… hanem arra, amit egyáltalán egy őrző társasága okozhat hosszútávon.
- Mi a címed? – teszem fel a kérdést, miközben odamentem Palomához és átvettem a telefont. – Csak hogy később is idetaláljak.
Megint egy ártatlan kérdés, de lehet többféle képpen is értelmezni. Egyrészt próbáltam vele kicsit oldani a hangulatot, mert ha Palomára néztem, láttam rajta, hogy feszeng, akárcsak én, míg telefonált. Másrészt viszont az utolsó megjegyzés… nem tudom miért, de tudatni akartam vele, hogy ez az előbbi nem változtat a hozzáállásomon. Hogy egy ilyen majdnem csók nem fog elriasztani tőle, egyáltalán a társaságától. Sok minden vagyok, de gyáva nem. Valahol én is vágytam arra, ami majdnem megtörtént… ezt követően egy férfi vállalja csak a következményeket.
- Szia Abie – köszöntem a telefonba, miután beütöttem a telefonszámot és felvette. – Igen, igen, tudom, bocsánat… Megsérültem, szükségem lenne ellátásra… Az volt, de szerencsémre jó kezekbe kerültem.
Ezt követően bemondtam Paloma címét. Közben viszont ott voltam Paloma közelében, nem mozdultam el a beszélgetés során... már ha ő nem tette meg.
- Mikorra ér ide? … Értem, rendben… Hamarosan találkozunk.
Lenyomtam a telefont, majd visszaraktam az asztalra. Elvégeztem, amit el kell, innentől a sofőrön múlik. Igen, a sofőrön. Abie nem tud vezetni, autója sincs, biciklin pedig biztos nem fog letekerni idáig, hogy azon szállítson el. Szóval marad a várakozás. Ránéztem Palomára. Élénken élt az emlékeimben az előző este, a könnyed beszélgetés, melyet folytattunk, miközben összevarrt. S nem akartam, hogy mindez most súlyos hallgatásba menjen át. De nem tudom, mit mondhatnék, de azt igen, hogy nem akartam felhozni, magyarázatot kérni. Nem akartam őt még kellemetlenebb helyzetbe taszítani. Egy valamit viszont kiolvashatott a tekintetemből, még ha részemről nem is volt teljesen erkölcsi tisztaságra valló gondolat… sajnáltam, hogy az a bizonyos pillanat olyan hirtelen ért véget és nem ment tovább…

Felvonom a szemöldökömet.
- Miért, mi a gond a kabátommal?
Rendben van, azt megadom, ha a kabátom kiválóan alkalmas a hideg távoltartására, erre pedig Skóciában és Alaszkában is szüksége van az embernek. Los Angeles viszont más tészta és valószínűleg bele is sülnék a kabátomba, ha úgy mutatkoznék. Jobban belegondolva… basszus, van nekem egyáltalán másfajta kabátom, vagy csak ez az egy? Ááá, biztos van… biztos? Na majd utánanézek. A végén még tényleg megsülök Los Angelesben… bár Paloma amilyen forróvérű mellette biztos nem fáznék… na már megint ezek a gondolatok.

***

- Mondtam én, hogy nem fogom betartani? – vonom fel az egyik szemöldökömet.
Persze, hogy nem fogom, elvégre nem engedhetem meg magamnak csak úgy, hogy bedőljek az ágyba és pihengessek önfeledetten, azt híve, hogy odakint minden rendben van. A-aaa, hiú ábránd, bár ha kimegyek, meg kell válogatnom, merre is járok. A végén még szólhatok valamelyik kollégának, hogy emlékmásításra lenen szükség, Paloma fejével meg nem szívesen babráltatnék. Ezt követően majdnem megjegyzem, hogy ha ennyire érdekli, akkor meg is kérdezhetné a címem, de kétlem, hogy jól jönnék ki belőle. A végén még foglaltatnom kellene valami lepukkant motelszobát, emellett megzsarolni a recepcióst is, hogy ez már évek óta foglalt, legalább is jó hosszú ideje. Áh… szobát foglalni, mert egy hölgy meg akar látogatni. Most csak ezt érzem én klasszikus szituációnak?
- Na az még érdekes baleset lett volna, ha emiatt romlik vissza az állapotom – húzom a fejét. – Lehet végül másfajta páciensed is lennék.
Najó, annyira talán mégse durvulnának el a dolgok. Le vagyok sérülve, tény, de ilyen állapotban azért egy emberrel még el tudok bánni. Főleg, hogy vészesetre még a varázserőm is teljes egészében rendelkezésemre áll. Bár az már ciki, ha egy „egyszerű” ember ellen mágiát kell használni. Főleg, ha nem pisztolyt nyomva az arcomba állt, mögötte egy hadsereggel. Mint amikor a skótoknál belekeveredtem abba a lövöldözésbe pár évvel ezelőtt és valahogy ki kellett vágnom magam. Akkor már indokolt volt, de amúgy még kezelhető szituáció.
- Oh… köszönöm, ez igazán kedves volt tőled.
Nem tudom, mennyire látszik meg rajtam, de jó érzéssel töltött el valamiért, hogy Paloma ezt bevállalta értem. Most azért gondoljátok el, rátörök az éjszaka közepén, össze kell fércelnie, de akkor már lemond a kényelmes alvás jelentette élvezetről is, csak mert ez az idióta nem képes teljesen ellátni magát. Elég sok lemondás egyetlen ember kedvéért, ráadásul önkéntes, mert nem kértem őt ezekre. Csoda hát, hogy ha hálát érzek?
- Az egyik kezem még azért működik és nem vagyok fekvőbeteg kategória, mint látod. De rendben van, nem erőszak a disznótor.
Talán nem lennék elsőrangú csontkovács félkezű óriásként, de talán meg tudnék nyomni néhány olyan pontot, ami ha nem is mulasztja el a bajt, de segít elviselni. Főleg ha megmondja, mit kell csinálni, azért egy őrzőnek nem árt, ha gyorsan tud tanulni. Még így is kevésnek számít az a közel kétszáz év, amit a magamfajta leélhet, akkor meg sosem késő tanulni, nemdebár? Például azt, hogy igazán eldönthetnék, mit akarok. Talán most furán jött ki ez a gondolat, de igaz volt. Világéletemben olyan embernek tartottam magam, aki tisztában van a cselekedetivel. Aki tudja, mikor mit miért tesz, cselekszik. Aki öntudatánál van, leszámítva azokat az időket, mikor alszik. Ebben a hitben voltam, egészen idáig. Ugyanis arra, amit tettem, nem volt magyarázatom. Egyszerűen csak sodródtam az eseményekkel, hagytam, hogy megtörténjenek a dolgok. Csupán egyetlen pillanat elég volt ahhoz, hogy bekerüljek Paloma személyes bűvkörébe és kialakuljon ez a szituáció. Elég volt annyi, hogy túl közel volt s láttam a szemébe a vágyat, a tüzet, mely megégetett engem is. Ez az egész pedig valahol… furcsa volt, vagy talán gyalázatos is. Hiszen én foglalt voltam, volt párom, ha nem is a közvetlen, mindennapi közelemben. Mégis… mégis elhajoltam és kész lettem volna csókolózni Palomával, mindennek a tudtában. Olykor az élet produkál olyan eseteket, amik sorsdöntőek lehetnek. Valahol pedig úgy éreztem, számomra ez olyan volt. Egy jelzés értékű esemény, mely hatással lesz innentől a továbbiakra. S egyben sürgetett valami mást is… valami… számomra nagyon szomorút és kellemetlent. Annyira… de annyira… áh, muszáj lesz ezt az egészet tisztáznom magamban, vagy ennek rövidtávon nagyon csúnya vége lesz. Meg ez a cím is. Miközben Abie-nek bediktáltam a címet, elgondolkoztam azon, hogy kissé ellentétben áll a névvel. Azok a dolgok, amit itt történtek, főleg az elmúlt pár másodpercben, mindennek nevezhetőek, csak fagyosnak nem. Lehunytam a szemem egy idő után, ahogyan beszéltem, így még a szemem sarkában sem láttam a pandamancin vigyorgót. Próbáltam összeszedni magam és a gondolataimat. Nagyon nem szerettem, ha szétszórt vagyok, dezorientált. A lecsukott szem viszont nem segített, mert gyakorlatilag a képzeletem megelevenedett, újra és újra lejátszva a történteket. Valami emlékeztetett… talán pont Paloma parfűmje volt a ludas, melynek illata még mindig ott terjengett körülöttem a levegőben és emlékeztetett a közelségére. Végül az adás behal, én pedig visszaadom a tulajdonosának a telefont, miután kinyitottam a szemem és ránéztem.
- Igen. Fél óra és itt lesznek értem.
Valahogy ennek egyáltalán nem örültem. Szívesen maradtam volna még kicsit, eltöltve egy kis időt Paloma társaságában, de ez mostantól már nem volt érvényes. Ehhez máshogy kellett volna alakulnia a dolgoknak. Ráfonni a karomat Paloma derekára és nem engedni, hogy elmenjen, eltűntetve a maradék távolságot… úgy tenni, mint ha Abie nem vette volna fel a telefont… máshogy alakítani a beszélgetést… remélem mindenki tisztában van vele, hogy én nem ez vagyok. Nem szeretek trükközni az ismerősökkel, sem pedig megjátszani magam feleslegesen. Elég volt számomra a normális ember látszatát fenntartani, meg a többi hozzájáró szarság. DE színész az egyáltalán nem voltam, sem pedig valami smucik alak. Csupán egy őrző… csupán.
- Ami azt illeti, egyet már megettem… csak tesztként, hogy ehető dolgot csináltam-e.
A kérdésére csak megingatom a fejemet. Szerintem én inkább most kihagyom a kávét és maradok a narancslénél. Ritkán iszok kávét és akkor se reggel. Voltak már vele kellemetlen eseteim, most pedig inkább nem szerettem volna semmi hasmars szerű dolgot, melyet előidézhet. Kicsit ciki lenne, ha összerázna az autó és meg kellene állni Abie felé menet. Szóval leültünk és nekiálltunk a reggelinek, miután megvolt a kölcsönös jókívánság, ahogyan az civilizált embereknél szokás. El is költjük, nekem pedig megmarad az adag közel fele. Kissé furcsállom is, hogy csupán ennyit eszik. Bááár, az alakját figyelembe véve nem is lehet egy zabagép, ami mindent elpusztít, ami az útjába kerül… vagy csak az agya forog túl gyorsan és az szívja el az energiát. Jó kérdés, de mindenesetre elég kellemesen telik el a reggeli.
- Szívesen, máskor is.
Az idillnek viszont vége lett, amikor meghallottuk a dudát. Elhúztam a számat, miközben meghallottam a nyilvánvalót. Hát ennyi volt, befejeződött a villámlátogatásom. Ideje kinyitni az ajtót és visszatérni a való világba. Érdekes, mint ha a ház valami karanténzóna lett volna, mely kívül tartja az őrült világ üvöltését. Ideig óráig, mert most szinte kitárta a karjait, hogy menjek vissza és tegyem, amit kell. Amit magamra vállaltam. Paloma segített összekészülni én meg megfogadom, hogy most legalább egy évig nem hagyok neki semmit. Így is úgy éreztem magam, mint valami fekvőbeteg, annyit foglalkozott velem, ráadásul szükségtelenül, hiszen hamarosan jobb leszek, mint újkoromban. A szégyen újult erővel ereszkedett rám.
- Morzsák? – pislogok meglepetten, de aztán elfehéredek. – Te jó Buddha, az még benne volt?!
Azt a pogácsát, ami hátrahagyta, még áprilisban vettem… miközben vártam a repülőgépre, hogy kimenjek Kínába. Közben minden a helyére kerül, felszerelés ügyileg, én pedig egy utolsó mozdulattal a helyére kattintom a pisztolytáskát az övemen. Paloma láthatja, nem olyan ördöngös, csupán helyére kellett kattintani a megfelelő fogót és ott is marad. Mielőtt kilépnénk, az arcomon érzem egy pillanatra Paloma ajkait, érezheti rajtam a jóleső borzongást. Nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak rá még egyszer.
- Te is vigyázz a medvékkel.
Szóval veszek egy mély lélegzetet és irány ki. Lebotorkálok az autóhoz, melyet az az őrző vezet, akivel annak idején a Vörös Hold estéjén szolgáltam együtt. Barátságosan odabiccent Palomának, majd csendben végignézi a történteket. Csattan a biztonsági öv, én meg már tényleg elég kellemetlenül éreztem magam. Jójó, ez azért még nekem is megy. De mégse tudok hepciáskodni most. Felnézek én is Paloma szemébe, amikor közli velem „vágyai” tárgyát.
- Majd jelentkezem.
Biztosítottam és nem is voltam hajlandó ebből engedni. Ha egy férfi egyszer valami megígér, tartsa is meg. Az ajtó csattant, a sofőr pedig felberregtette a motort és elindultunk. Lassan távolodtunk el Paloma házától.
- Nocsak Adam, látom jó éjszakád volt – vigyorgott rám a társam sunyin, oldalra bámulva.
Én viszont csak a visszapillantót néztem.
- Igen, az volt.
Egészen addig néztem a tükörbe, mígnem szem elől vesztettem a Succubus Lady-t…


//Köszöntem én is a játékot, folyt köv //

Elég durva, hogy megindult az idő. Bár lehet ennek elég sok köze van ahhoz, hogy eléggé pörgős napokat tudok magam után. Nem hiába kértem meg Williamet, hogy ha van valami teendő szóljon, megyek. Szerettem volna annyira lefoglalni magamat, amennyire az csak lehetséges. Ezzel is el akartam terelni a gondolataimat. Bár tény, kissé behatárolódott a mozgásterem, révén, hogy a rendőrség közelébe nemigen mehettem, nehogy Paloma meglásson engem és észrevegye a turpisságot. Miután bevittek Abie-hez, a szőke gyógyítónak nem okozott nagy gondot összekaparni és meggyógyítani a sérüléseimet… de ennek ellenére hivatalosan lábadozó kategóriában voltam. Így hát maradt az elkerülés… ami nem volt olyan könnyű, mint hittem. Vicces, mert ezidáig csupán az irodájában meg a patológián futottam bele Palomába, de az estét követően megnőtt ezeknek a száma. Teljesen random helyeken képes voltam őt meglátni. Egyszer ugyanabba a boltba tértem be, máskor a parkban sétálva vettem észre. Előbbinél bőszen kellett manővereznem, nehogy véletlenül előtte kössek ki és bele is izzadtam kissé a folyamatba. Végül sikerült, de azért igyekeztem figyelni rá a későbbiekben, hogy nehogy baj legyen. A végén tényleg Paloma fejével kell babrálnia valamelyik hozzáértőnek, azt meg nem szeretném. Persze, van róla tudomásom, hogy az őrzőknek szokásuk beavatni olykor az embereket is a világukba, de az ilyen szökőévente egyszer, ha előfordul, ráadásul nyomós indok is kell hozzá, mely nekem nem volt meg. Maradt hát az ügyeskedés. Szerencsére a munkámat egész jól tudtam végezni. Bár ezen nem tudom, miért lepődök meg annyira. Volt időm kipihenni magamat Kínában, feltöltődve jöhettem vissza bizonyos szempontból. Így nem volt nehéz jó munkát végezni. Szóval ment az idő, egyre csak teltek a napok, én pedig egy nap kaptam Abie-től egy telefont. Mármint hívást. Megkértem rá, szóljon, hogy ha elvileg olyan szakaszba lépett a gyógyulásom, hogy ott már komolyabb kockázat nélkül lehet mozogni. Hát eljött ez az idő, én pedig jól tudtam, mit jelenthet. Nem azonnal kezdeményeztem a hívást, biztos ami biztos alapon vártam még pár napot, hogy jól megfontoljam a következő lépésemet. Bár igazából nem volt mit megfontolni. Mondtam, hogy jövök, így hát tárcsáztam. Éppen kint álldogált az úttest mellett akkor, mikor kicsöngött. Nem tartott túl sokáig, mire Paloma felvette. A beszélgetés kissé döcögve indult, de aztán rátértem a lényegre. Valahol tartottam tőle a nagy hallgatás közepette, hogy Paloma nemet fog rá mondani. Elvégre, sok idő eltelt már azóta, egy pillanatnyi játékos megjegyzés szülte az ötletet, simán meggondolhatta volna magát mostanra. De nem így lett és közölte, hogy holnap már mehetek is. Na most rajtam volt a sor, kiverjen a víz. Na erre nem számítottam. Gondoltam még pár nap el fog telni addig… de legyen, ha holnap, hát holnap. A közeli viszontlátás ígéretével tettük le a telefont, én pedig sóhajtottam… és örültem is, hogy ilyen hamar mehetek hozzá. Viszont akkor valamit el kell intéznem. Éppen megint tárcsáztam… aztán a nagy eufóriában kiléptem a piros alatt és majdnem kivasalt egy autó…

***

Aznap kissé nehezen akart elmenni a délután első pár órája. Jópár dolgot el kellett intéznem. Többek között az előző telefonálás tárgyát is be kellett gyűjtenem. Valahogy adnom kellett a látszatra, így hát megkértem Abie-t, hogy készítsen nekem gipszet a karomra. Megcsinálta, szóval elmentem érte… én meg felírtam egy újabb tételt arra a listára, amivel tartozok a szőkének. Ahányszor már összevarrt és segített nekem ebben az egy évben szerintem míg élek nem tudok mindent visszafizetni. Na, de most haladjunk. Szerencsére aznap csupán délelőtt voltam beosztva, így a délutánom szabad volt. Igaz, volt némi rohangálásom egy üggyel kapcsolatban, de sikerült hamar lezárnom… úgy három óra magasságára, de mindent elrendeztem. Azaz maradt még négy órám összeszedni magam, megvenni a hozzávalókat és lemenni Palomához, ha pontosan akartam érkezni. Márpedig pontosan akartam, így hát indulás. Viszont rögtön az elején bajba voltam majdnem. Elég alaposan lefürödtem, mert rajtam volt az egész város pora és nem akartam mocskosan érkezni a nőhöz. Jó sokáig áztam a kádban, viszont utána vakartam a fejemet. Nem volt túlságosan sok ruhám, de azért elgondolkodtam, mit is vegyek fel. Elvégre csak egy kis baráti vacsorára készültünk, elvileg semmi komolyabb, ráadásul Palománál leszünk, szóval annyira csak nem kell hivatalosan öltöznöm. Lehet jobb lesz, ha viszonylag kényelmesebben öltözöm. Lássuk csak… farmer… egy szürke pulóver…fekete póló… zokni, alsó… igen, azt hiszem így rendben leszek. Alapvetően nem szerettem mást mutatni magamból, ami vagyok, öltözködés alapján meg pláne nem, szóval… te jó Buddha, úgy viselkedek, mint egy szűzlány az első éjszaka előtt. Nagy izgalmak közepette majdnem megfeledkeztem a gipszről is, szóval az is felkerült a karomra, majd ráhúztam a pulóvert. Ha nem kell, ne látszódjon, még emlékszem, Palomának milyen lelkiismeret furdalása volt, amikor rájött, hogy ő okozta a törést. Nem szeretném, ha ma este ez rontson a hangulaton. Megnéztem magam a tükörben. Mondjuk más választásom nemigen van ruha ügyileg, hiszen még főznöm is kell, az meg szép mutatvány lenne ingben meg öltönyben. Szóval oké, ez a része pipa és miután rendbe szedtem a hajamat és nem bűzlöttem egyáltalán, fogtam a kabátomat és indultam. Jöhet a következő etap… a bevásárló körút. Azt már szerencsére kitaláltam, hogy mit fogok főzni és a fejemben is ott volt a hozzávalók listája, így már csak be kellett szereznem őket. Előrelátó voltam és hoztam magammal egy táskát is, hogy legyen mibe pakolni, szóval irány az éjjelnappali. Nem kicsiny volt az a lista, melyet összeállítottam magamban, ezért hosszú időt töltöttem el a boltban, forgolódva a különböző termékeket között. Mert azért igyekeztem ezt se bízni a véletlenre. Szerettem volna, ha minden jól sül el aznap este, szóval gondosan kiválogattam, mire lehet szükség. Mindennek megnéztem még a szavatosságát is, elvégre egy kiadós cifra a romlott étel miatt eléggé kiábrándító lehet. Szóval lassan szaporodott a halom a kosaramban, ahogyan egymás után pakoltam bele a hozzávalókat. Amúgy nem vagyok egy nagy szakács, csupán volt pár recept a fejemben és azon kevesek egykét, pontosabban kettőt szeretnék majd megvalósítani. Hogy mit, azt egyelőre fedje homály, de hamarosan kiderül. Csakhamar kiderül, hogy jól tettem a táskám elhozását, mivel kiérve a fizető helyre jópár zacskót vett elő az eladónő. Szóval megúsztam a görnyedést, míg vártam a taxira az út mellett. Jócskán elmúlt már hat óra, mire sikerült fognom egyet és elindulhattam Palomához. Csendben bámultam a lassan sötétbe burkolózó városra, miközben a gondolataim elkalandoztak. Mit is várok a mai estétől? Nos, ez nagyon jó kérdés. Fogalmam sincs. A helyzet az, hogy nagyon régóta voltam már ilyen szituációban. Hogy… randizni menjek. Bár kérdéses, hogy mindez mennyire tekinthető randinak. Lehet eszembe se jutott volna, hogy ha kis híján nem csókoljuk meg egymást… eegen, akkor lehet meg se fordul a fejemben ez a dolog és nem készülődök olyan műgonddal, agyalok egy csomót azon, mit is vegyek fel. Eléggé bezavart ez az egész az összképbe. S hogy mi a legfurább az egészben? Egyáltalán nem zavart. Se az, hogy mi történt, se pedig hogy milyen kilátásai lehetnek ennek az estének… mert akármi lehetséges. Baráti vacsora ide, baráti vacsora oda, valahogy úgy éreztem, ebben az estében nagyon sokminden lehetséges majd. Vagy rosszul sül el… vagy jól… vagy túl jól. Hogy melyiknek örülnék, melyiket preferálnám… hááát… nem mertem semmibe se beleringatni magam. Őszintén szólva amennyire a magánéletemben az elmúlt időkben pozitív dolgok történtek, egyszerűen én már nem mertem előre mondani semmit. Amikor úgy éreztem, hogy már kezdek egyenesbe jönni, hirtelen megráncigáltak és beláttam, egyáltalán nincs így. Csupán illúzió Adam, gyerek ki a Matrixból. Így hát… úgy voltam vele, hogy… hoppá. Annyira elgondolkoztam a dolgokon, hogy észre se vettem, megérkeztem. A szélvédő túloldalán ott volt Paloma háza, teljes életnagyságban. Mint ha csak pár perc telt volna el azóta, hogy kiléptem a legutóbbi alkalommal. Annyira közelinek tűnt, pedig már egy hónapja volt. Szóval kiszálltam, kirámoltam a dolgaimat az autóból, kifizettem a sofőrt, majd miközben elhajtott, elindultam az ajtó felé. Szóval… én úgy voltam a mai estével, hogy nem voltak előre eltervezett céljaim. Csupán annyi volt, hogy megfőzök és remélhetőleg a nő számára kellemesen fog telni az este… de hogy mélyebben ez mit takar, hogy én hogy akarom… ezt tényleg nem akartam előre meghatározni. Féltem tőle ugyanis, hogy görcsösen el akarnám érni ezután és az rányomná a pecsétjét az estére. Nem, minden menjen csak úgy, ahogyan mennie kell. Elvégre a spontán dolgok gyakorta sokkal jobban veszik ki magukat, mint amiket eltervezünk. Csak remélni mertem, hogy ezúttal is így lesz. Lassan ott álltam már az ajtó előtt. Vettem egy mély levegőt, majd lenyomtam a csengőt. Oké Adam, csak természetesen. Ne viselkedj úgy, mint akit most visznek a kivégzőterepre. Csak egy kis baráti vacsora Adam, csak egy kis baráti vacsora. Nem lesz itt gond. Közben kattant a zár, nekem meg a szívem a torkomba ugrott. Úgy kellett visszanyelnem a helyére. Pfuj.
- Szép estét. Hát igyekeztem.
Na kb ekkor jött el az a pillanat, amikor szembesültem vele, kivel is állok szemben. Láthatta, ahogyan végigmérem, de ez csupán amolyan első megnézés és nem bámulás. Viszont amit így láttam az…
- Csinos vagy – adom tudtára a véleményemet.
Mit sem tudva közben arról, mennyit munkálkodott magán a kedvemért. Újfent megerősödött bennem a tény, hogy Paloma gyönyörű nő volt… s még ez az illat is… azt hiszem, tényleg kellemes este elé nézünk.

Még szép, hogy feltűnt a dolog. Ott állt közvetlenül előttem Paloma és nekem már volt lehetőségem őt mindennapi viseletben látni. Volt azért eltérés az úgynevezett hivatali ruha meg a mostani között. A nő kifejezetten csinos volt így, nem is túl kihívó, nem is túl egyszerű. Pont el tudta találni a középutat. Igen… azt hiszem bajban leszek.
- Naja, csodákra képes néhány pihenve eltöltött nap. Már el is feledkeztem rajta lassan, milyen az – mert hát ezzel kellett volna egyáltalán töltenem a napjaimat, nemde.
Közben odaadtam a szatyrokat meg a táskát Palomának, ha már kérte. Érezheti rajta, hogy szép súlyuk van. Igazával fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet itthon neki, így hát megvettem mindent, amire szükség lehet. Ha meg lesz felesleg, legalább feltöltöm valamennyire az éléstárát és ezért se kell majd elmennie a boltba.
- Köszönöm, egész jól. A bordáim rendbejöttek, a lábam se fáj már. A karom még macerás. Kicsit még gyenge, mivel nem nagyon használom, de a törés már úgy ahogy beforrt, szóval már a gyógyulás végső stádiumában vagyok.
Aha, aztán közben úgy nyomnám vigyorogva a kétkezes fekvőtámaszokat, ahogyan nem szégyen. Abie gyógyításának köszönhetően a karom már teljesen rendbejött, szóval inkább csak vigyáztam rá, nehogy visszaessek sikeresen. Amilyen mázlista tudok lenni néhanapján, képes lennék rá, szóval… közben nekiálltam levetni a felesleges dolgokat. A leírásom végeztével Paloma elsétált, hogy mindent bevigyen a konyhába, a kopogó hangok hallatára pedig szemem utána fordul. Fogalmam sincs, hogy megérzi-e magán a tekintetet, mindenesetre ott vannak bizonyosan. Mondanám azt, hogy az előbb nem volt alkalmam végigmérni hátulról, de szerintem elég gyenge indok lenne. Sokkal közelebb jár az igazsághoz az, hogy most úgy se látja. Újfent meg kellett állapítanom, hogy kellemes látvány… ami persze végső soron csak egy részét jelenti a nőnek, viszont… najó, inkább vedlek, mert az életben nem fogok így csatlakozni hozzá. Kibújtam a cipőmből, majd elraktam őket úgy a fal mellé, hogy ne legyen útban. A kabátomat is levettem, ami kicsit nehézkes volt a gipsz miatt. Egek, mennyi problémát okozhat ez. Csakhamar egy szabad fogason találja magát, én pedig ezt követően lecsatolom a pisztolytáskát az övemről. Lehet, hogy paranoiásnak tűnhetek ezzel a mindenhova fegyvert viszek szokással, de szerintem érthető a történtek után. Hiába jöttem eddig taxival és sétáltam alig pár métert a házáig, sosem lehet tudni, mikor ugrik rá az emberre valami iszonyatos. Leraktam a cipőszekrényre, mert azért nem volt szándékom odabent mászkálni vele, mint valami demoklészi karddal. Ekkor ér el engem Paloma kiáltása. Na tessék, a haspók! Remélem azt azért ki tudja majd várni, míg elkészül és nem eszi meg a hozzávalókat készülés közben. Vettem egy mély levegőt: showtime!
- Akkor még szerencse, hogy kétfogásos vacsorát terveztem – jegyzem meg, miközben besétálok hozzá a konyhába. – Egy kis időbe bele fog telni, mire kész lesznek, de remélhetőleg megéri majd a várakozást.
Odalépek az asztalon levő cuccokhoz és megkezdem a kipakolást. A nőnek az azonnal leeshet, hogy bizony jól felkészültem. Rengeteg dolog került az asztalra. Általában ha ezeket az ételeket csináltam, akkor nem sok mindenre volt szükség, elvégre egy emberes adagokat gyártottam csupán. Viszont… hát, most alapból két emberre is főztem, meg talán nem árt, ha marad Palomának némi normális kaja későbbra, szóval sokszoroztam a hozzávalókat. Volt ott minden, amire szükség lehet. Fűszerek, hús, tofu, ecet… meg minden más, amire szükség lehet. Igyekeztem csoportosítani is a kipakolás során, hogy melyik ételhez mi kellhet, nehogy összekeveredjenek a hozzávalók a végén és rosszat rakjak az egyikbe, másikba. Mindenesetre az asztal legalább felét elfoglalja a sok dolog, amit hoztam. Lehet, hogy a női táskában fekete lyuk van, de azért egy hátitáskát és néhány szatyrot is meg lehet úgy tömni, hogy utána mindenki csodálkozzon: ez meg hogyan jött össze? Ha Paloma segédkezett, akkor mindig mondtam neki, hogy mit hova tegyen.
- Hááát… nem nagyon isznak étkezés közben, de úgy magában sem. Tudod, a legtöbb távol-keleti elég nehezen bírja az italt, nagyon könnyen fejre állnak az alkoholtól. Általában inkább tósztmondásra használják, főleg a kínaiak, vagy ha valamilyen csoportos eseményen nem akarnak kilógni a sorból és együtt rúgnak be. Mondjuk a főnök megköszöntésén, teszem azt.
Persze nem mondom azt, hogy nem isznak a kínaiak, de ez inkább olyan, mint ha drog lenne nekik. Volt már szerencsém borozni kínaival nem egyszer. Alapvetően én se vagyok egy nagyivó, elvégre a múltkor a Steve-el való italozásom során se kellett sok whiskey, hogy csakhamar jó legyen a hangulat. De azért ahhoz már tehetség kell, hogy valaki az első pohár, amúgy nem nagy alkohol tartalmú bortól elkezdje énekelni a kínai nemzeti himnuszt. Paloma közben elővarázsolja a két üveget, én pedig kissé megilletődve sétálok oda, szemügyre véve a palackokat.
- Hmmm… idejét se tudom, mikor ittam utoljára szakét. Jó választás.
Japán ital, az tény, de hát közel van az ország, így elég könnyen átjöhetnek a határon a különböző cikkek. Ráadásul én ugye az őrzőkkel éltem Kínában, ahol eléggé nagy a kulturális eltérés, így nem csak „hazai” cikkeket kellett biztosítani. Persze, megette mindenki a kínai kaját, de azért nem ártott, ha akad ott néhány angol vagy amerikai termék is. A másik palackra viszont már tényleg felvonom a szemöldökömet és kissé bajban vagyok. Hogy is közöljem ezt Palomával.
- Nos… a helyzet az, hogy ez nem kínai bor. Laulan Ducos Franciaországban van, onnan exportálják. Ugyanakkor, – forgatom meg a palackot, majd mutatok rá egy kisebb címkére az oldalán, amin kantoni írásjelek vannak – a francia borok iránt manapság eléggé megnőtt a kínaiak kereslete. Pár éve olvastam, hogy egy távol-keleti milliárdos vásárolta meg azt a bizonyos ültetvényt és ő importál Kínába, hogy terjessze. Ez a címke azt jelzi, hogy Kínában árulták, majd onnan került át hozzánk. Szóval lényegében a kereskedő nem tévedett, mivel ez azon kevesen márka közé tartozik, amit ők is szívesen megisznak.
Reméltem, hogy nem nagyon töröm le őt a valósággal, de szerintem ha elhallgatom előle ezt a tényt, az sokkal rosszabb. A végén még valaki más világítja meg neki a dolgot, akkor pedig kiderül, hogy ködösítettem és még nagyobb patália lenne belőle. Így is eléggé megvezettem szegény nőt mind az állapotommal, mind a kilétemmel kapcsolatban, nem szándékozom tovább növeszteni a zűrt. Bár ettől még mehet a baseball ütővel… amikor megkérdezi, hogy mire lenne szükségem, majdnem elszólom magam, hogy rád. Hiába, ahogyan ott támaszkodott a pultnál és a szemembe nézett… valahogy nekem is megelevenedett a legutóbbi reggelünk, amit közösen éltünk meg. Nagyon nehezen tudtam csak lenyelni a reflexszerű választ és újfent meg kellett állapítanom, hogy tényleg nem egyszerű este elé nézünk. Hogy ezt végül meg fogom-e bánni utólag, nos… az még a jövő zenéje, most pedig maradjunk csak a jelenben, mert kínos lesz a hallgatásom.
- Hát, lássuk csak. Szükség lesz vágódeszkára, késekre, wokra, kanálra, egy-két mélytányérra, fakanálra, pohárra, egy-két nagyobb lábasra… – sorolom, majd elgondolkozok. – Meg jópár lapos tányérra, hogy legyen mire rakni a hozzávalókat az adagolás lőtt. Ha meg még valami eszembe jut, akkor majd szólok.
Persze mindezt úgy mondtam, hogy le nem vettem a tekintetem a nő tekintetéről. Valahogy nem tudtam elszakítani egyszerűen, ez rossz ómen vajon? Csak azután sikerül, hogy felajánlja a kötényt és elszakad a tekintetem. Egy a nő tényleg valami démon?
- Lehet szükség lesz ár.
Elvégre, sose lehet tudni, mikor borul meg valami, esetleg fröccsen, satöbbi. Gondolom nem kell bemutatni azoknak a konyhai „baleseteket”, akik gyakran megfordulnak benne. Amint megvolt a kötényke, nekiálltam dolgozni. A hozzávalók elkészítésével szándékoztam elkezdeni, szóval amint megkaptam a vágódeszkát és a késeket, nekiálltam felaprítani a dolgokat. A húst, a zöldségeket… meg mindent, amit szükséges. Igyekeztem gyorsan dolgozni, hogy ne kelljen sokat várni, csak hát ugye nem kevés dolog várt befőzésre.
- No és mesélj, mi történt veled mostanában? Lett új bentlakó kliens a Succubus barlangban? – kérdeztem, csak azért, hogy ne valami unalmas, hallgatással teli főzőcske elé nézzünk.

Be kell valljam, nekem is hiányzott az ittlét. Mikor elmentem innen bő egy hónapja, volt egy kisebb üresség érzet bennem. Bár a választ erre tudtam bizonyosan. Eléggé sivár időszakom volt, de amikor kikötöttem Paloma házában és eltöltöttem itt azt a bizonyos éjszakát, lett egy kis fény a sötétségben. Hosszú idő óta először jól éreztem magam. Aztán, mint minden jónak, vége lett és mennem kellett, vissza a világba. Hiszen ez a dolga egy őrzőnek: hogy rendelkezésre álljon. A magánélet már csak másodlagos. Csoda hát, ha hiányzott az ittlét? Vagy, hogy pontosabb legyek, Paloma. Most viszont itt voltam és szándékomban állt egy újabb kellemes estét eltölteni itt. Hogy mennyire lesz kellemes, nos… rajtunk áll.
- Ez a tervem, remélem kielégítő lesz – kacsintok.
Azt viszont már látom előre, hogy ez az este a kölcsönös, félreérthető beszédből fog állni. Elvégre, rólunk van szó. Közben szépen lassan minden előkerül, csoportosítva. Ez ide, az meg oda, amaz meg amoda. Igazából én lepődök meg azon, hogy mindez elfért a hordozókban. Most komolyan, azért ennyire nem vásárolhattam be, nem is költöttem sokat… vagy mégis? Hát most így hirtelen nem tudom felsorolni a blokkot magamban. Mindegy, meg van véve, ez volt az első lépés. A második az, hogy feldogozzuk. A harmadik lesz az elfogyasztása… a negyediket pedig inkább nem részletezem higéniai okokból, ha nem baj. Azon viszont jókat mosolygok, amikor Paloma megnézi magának a különböző hozzávalókat az ételhez. Oké, hogy én se vagyok egy konyhatöltelék, de azért amilyen alap dolgokat megnéz magának… háááát, oké, most már értem, miért maradt inkább a mirelitkajánál.
- Naja, a kínai már csak ilyen. Még a leghígabb étel is tartalmas. Mondjuk furcsálltam is mindig, miért nem nőnek nagyobbra ennyi tápanyagtól.
Igaz, én alapvetően kínaiak között nevelkedtem gyerekkorom óta, volt alkalmam hozzászokni a tartalmas kajákhoz. Bár ahhoz képest a rengeteg edzésnek köszönhetően a mai napig nem sikerült elhíznom, holott azért a kínai elég gyakori nálam. Mondjuk lehet, hogy a kínai kaja miatt nem nőttem nagyobbra és vagyunk egy magasak a tüzes spanyollal. Vajon mi lehet abba a kajába… lehet ki kellene derítenem.
- Ha belegondolsz a legtöbb híresebb italt a nyugati civilizációhoz kötik, ami ma mainstream-nek számít és nagy számban el van terjedve. Ezek után még meglepődsz? – vonok vállat.
Nem vagyok egy nagyívó de azért a legtöbbet tudom országhoz, térséghez kötni. Főleg azokat, amelyiknek ez a nevében is benne van. Tudom, persze, hogy ez az óvodás szinte, de meglepődnétek, mennyivel célravezetőbb tud lenni néha az ilyesmi.
- Nem nagyon volt rá példa, míg ott éltem – értek egyet. – Alapból sokkal egészségesebben élnek, jobban odafigyelnek magukra. Nem hiába található ma a legtöbb legidősebb ember a távol keletiek között.
Na és ehhez még őrzőnek se kell lennie, csak elég odafigyelni magára és kész.
- Úgy van. A jó szaké az mindenhol megállja a helyét szerencsére.
Paloma arcát nézve valahol bánom, hogy elmondtam neki az igazságot, de igazából sok lehetőségem aligha volt. Minek fedeznék egy kóklert, most őszintén?
- Majd mond meg, honnan vetted. Ha valami csoda folytán téged túlél, majd megkapja tőlem is a magáét.
Az rendben van, hogy én a saját érdekükben átverem az embereket, mert nem beszélhetek arról, ki vagyok, mi vagyok. De hogy valaki profitszerzésből csinálja ugyanezt, ráadásul még ennyire kulturbunkó is… na az megérdemel egy kisebb fejmosást. Oké, én tisztában vagyok vele, hogy a világ ma már erről szólt, na de ennyire azért ne essünk már át a paci másik felére. Azt hiszem lesz egy látogatásom. Abban pedig reménykedek, hogy az estétől nem vette el a kedvét. Főleg ezután a szemezés után, ami lezajlik köztünk, miközben felsorolom neki, mire van szükségem. Szerintem egyesek már a hajukat tépik, amiért én itt játszom az értetlent meg a lassú miskát, de hát nem lehet mindent elsietni, hölgyeim és nyulaim. Bár az is jó kérdés, mi számít elsietésnek. Néha tényleg úgy éreztem, hogy még így is csigalassan haladok… mi felé is. Szóval Paloma közben elkezdett kipakolni. Gondolom mondanom se kell, hogy eléggé elképedek, amikor majdhogynem a fél konyhát nekiáll kipakolni nekem. Illetve, én már a végeredményt láttam. Egész végig az asztal mellett álldogáltam és a homlokomat ráncoltam, hogy megfelelő mértékben elosszam a fokhagymát a két étel hozzávalói között. Vajon hogyan kéne… hogy az egyiktől ne kapjon röhögőgörcsöt, a másiktól meg szálljon fejébe a nem létező gőz is. Kb akkor fordultam meg, amikor közölte velem, hogy megvan minden, én meg rácsodálkoztam a valóságra. Oké, azt hiszem kicsit nem ártott volna pontosítani a dolgokon, mert ennyi minden egy máig harcoló német alakulatnak is elég felszerelés lenne, nemhogy két főnek a főzésre.
- Ez most finom célzás arra, hogy legközelebb legyek pontosabb? – nézek rá felvont szemöldökkel.
Másra nem igen tudok gondolni, miközben Miss Succubus nekiáll kötényt keresni. Éppen lázasan vakarom a tarkómat, hogy mindezt hova fogom már megint pakolni úgy, hogy helyünk is legyen a főzésre, amikor meghallom a nevetését. Láthatja rajtam a gyanakvást, ahogyan sunyin közelít, de úgy vagyok vele, hogy annyira gonosz dolgot csak nem tartogat a számomra. Aha, ahogyan azt Móricka elképzeli. Mire végez már látom, mi van ráírva és… hát az elképzelt képtől, ahogyan kinézhetek, már belőlem is kitör a röhögés. Valahogyan annyira abszurd volt a résemről ez a szituáció hogy már nem bírtam ki nélküle. Na meg aztán fényképes bizonyíték is készül, na tessék… íme az én kis gonosz, külön bejáratú Succubusom.
- Remélem aztán kiplakátolod vele a szobádat – kuncogok.
Na de hiú ábránd azt hinnie, hogy megtorlatlanul fogom hagyni ezt a kis csínytevést. Főleg azután, hogy elkezdi megdézsmálni a hozzávalókat. Micsoda egy haspók, miből fogok én így főzni. Miközben meséli a történteket, én persze lázasan dolgozok, ahogyan az első fogás hozzávalóit igyekszek apró darabokra aprítani, illetve egy kis tányérra majonézt nyomok ki. Emellett az egyik pohárba vizet öntök és keményítőt oldok fel benne. Most mondanám, hogy szakmai ártalom, de a késsel elég otthonosan bánok és ügyesen szelem fel a zöldségeket, gyümölcsöket. Hát na, most nem mindegy, hogy ételt vagy élőszövetet vágok szét? Végső soron nem is baj, hogy Paloma annyi lapostányért vett elő, mert legalább van mibe rakni a hozzávalókat. Közben pedig hallgatom és megtudom, hogy nem lett újabb bentlakó kliens. A nyaralása során történtekre igazából érdemi dolgokat nem mondok, csak mosolygok, meg teszek egy megjegyzés, hogy „tényleg a világ, nemde?”
- Na, akkor jól telt a szabadságod. Sikerült felöltődnöd? – na meg még persze ez.
Amikor megemlíti a szülési szabadságot, egy nagyon rövid pillanatra megakad a kezemben a kés, de aztán folytatom. Eszembe jutott a saját, félresikerült és balul elsülő esetem és valahogy… ah, próbáltam visszanyerni magamat és nagyon reméltem, hogy Palomának nem szúr szemet a dolog. Hiába történt már rengeteg dolog azóta, továbbra se tudok róla beszélni és nem is akarnék. Szerencsére utána van mire lecsapnom, mint tyúk a takonyra.
- Nofene, mi történt? Valaki kiesett a vonat ajtaján?
Gondoltam ha már a vasútállomáson volt akkor ott történhetett valami… és hacsak nem valami részeg mászott fel a sínekre, hogy megnézze, milyen kényelmes párna lehet a vascső, akkor hasonló dolgot tudtam kitalálni.
- A nyikhaj? Áh, nem hiszem. Én nem keresgéltem ezt követően, másra meg aligha bízhatták az ügyet. Valószínűleg előkerült azóta és ajánlom neki, hogy még egyszer ne csinálja, mert akkor tényleg a medvebarlangból fogom előhúzni a maradványait.
Pontosabban ez volt az, amit én mondtam neki, amikor legutóbb hazarángattam. Már ha felfogta azt, amit mondtam neki. Az ilyen aranypöcsűek nem nagyon ereszkednek le agyszintben odáig, hogy felfogják a kisember szavait.
- Na és a te favágó nyikhajod jelentkezett már? – utalok egy korábbi témára.
Na de eljön a bosszú ideje.
- Nos én… lábadoztam. Egy korábbi ügyet vettem elő, melyet otthonról is tudok végezni. Egy anchorage-i milliárdos emberke kért meg, hogy kutassam fel a családját, mert nem igen ismeri a felmenőit és a lehetséges rokoni kapcsolatait. Az ilyesmit meg lehet oldani kevésbé megerőltető mozgással is, szóval ezen ügyködtem eddig, több-kevesebb sikerrel. Már nyomon vagyok, csak még pár dologgal kapcsolatban meg kell bizonyosodni.
Sosem szerettem félmunkát végezni. Közben persze vagdaltam a dolgokat a tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal és már a hús is felaprításra kerül utolsóként lassan.
- No meg…
Ekkor pedig galád módon belemártom az ujjamat a majonézbe és rákenem Paloma orrára. Direkt céloztam oda és nem az arcára, mert nem akartam tönkretenni a sminkjét, ha már ennyit dolgozott vele a kedvemért. De ahogy észrevettem, az orrocskáján nem sok minden van. Én meg csak vigyorgok, hogy tadaaa.[/b]

Felvontam az egyik szemöldökömet a megjegyzés hallatán.
- Ó, megdolgozok én vele, csak az a kérdéses, milyen nehéz kielégíteni…
Szerintem nem ártana megvizsgáltatni lassan a fejemet Abie-vel, mert lehet az is kapott egy nagyot a legutóbbi dulakodásom idején. Nem szoktam én ilyen lenni. Az oké, hogy nem vagyok egy teljesen ártatlan lélek, mint aki éppen az első éjszakájára készül, de azért ennyire kihívó természet se. Általában hideg voltam, kimért, aki tartózkodik a hasonlóktól és igyekezett szenvtelen maradni, tartózkodva a kétértelmű beszédtől. Most meg, mint aki állandóan ilyesmikkel tölti az idejét. Lehet skizofrén vagyok? Könnyen lehet, más magyarázatot pedig aligha tudtam volna mondani a jelenlegi állapotomra. Vagy mentséget. Na főleg arra nem, amit gondoltam ezzel az egésszel kapcsolatban… egyszerűen… élveztem. Jó érzéssel töltött el, pedig a körülményeimhez képest nem szabadna, hogy így legyen. Élből kellene tiltakoznia ellene minden hasonló helyzet, történés ellen. S mégis. Csak mentem, haladtam előre az árral, mit se zavartatva magam. Valóban normális lennék? Vagy tán sosem voltam az. Fogalmam sincs, de a hangulatom kellőképpen jó volt ahhoz, hogy élvezzem a dolgokat.
- Gondold el én hogy éreztem magam, amikor beindultak a hormonjaim tinédzserként és rövidesen mindenkinél magasabb lettem vagy 20 centivel. Bár nem mint ha addig nem vettem volna a nyilvánvaló különbségeket – érintem meg az arcomat, utalva az ottani eltérésekre. – Hááát, azt én is aláírom, hogy eléggé kitűnsz a magasságoddal. De azért ha belegondolsz, bizonyos szempontból te is európai vagy részben. Tény, hogy azóta nagyon durva népességkeveredés volt, de aki világosabb bőrű, az csak onnan jött. Lehet valami lappangó DNS volt a családodban, ami pont nálad mutatta meg magát és azért nőttél magasabbra az átlagnál.
Najó, az igazság az, hogy azért Paloma se annyira magas, csak magasabb az átlagnál. Láttam már olyan nőt, akinél viszont már tényleg elgondolkoztam, hogy valami óriás volt a felmenője, mert mire vége volt a vele való beszélgetésemnek, beállt a nyakam elég csúnyán. Vicces amúgy, milyen sztereotípiák vannak, nem? A nő az általában mindenkinek alacsony, szép, aranyos, míg a férfi nagydarab, tagbaszakadt, büdös… khm, szóval értitek. Aztán ha egyetlen pontja felborul ennek, egyből jön a furcsálkodás. Hiába, mi már ilyen világot élünk.
- Ez nem lep meg, amennyi üveggel találtam a múltkor a hűtődbe.
Gyakorlatilag a nő hűtőjében a csapos kenyere több helyet foglalt, mint a tényleges élelmiszer, meg is lepődtem rajta. Igazából azt furcsálom főleg, hogy Paloma még viszonylag mindig jó húsban van a táplálkozási szokásaihoz képest és nem egy csontkollekció modell. Azt aláírom, hogy a milerit meg gyorséttermi kajának van elég durva kalóriaértéke, de azért… lehet pályát tévesztettem és étkezési szakértőnek kellett volna mennem…
- Ha belegondolsz több idejük is volt. Az európai szokások, melyből bizonyos mértékben a mienk kifejlődött, eléggé felborult. Talán a rómaiaknak lehetett egészséges étrendjük, de azt a vadnépek hódítása valószínűleg feledésbe merítette, azok meg tudtommal főleg húsevők voltak. Ezzel szemben Kínában mindvégig megmaradtak a szokások, nem volt minek bezargatni. Ha meg is szállták őket, idővel mindig a megszállók vették át az ő dolgaikat és nem fordítva. Szóval… könnyű több ezer évvel a hátad mögött egészséges életmódot örökölni.
Illetve annyira nem olyan könnyű, elvégre a szokásoknak nem csak fejlődniük kell, hanem meg is kell tartani őket. Mit ér a szokás művelő nélkül. A kettő feltételezi egymást. Mindenesetre valamelyest megkönnyebbülök, amikor Paloma elneveti magát.
- Óóó, ki mondta, hogy hozzá is érnék? – kérdezem hamiskás vigyorral az arcomon.
Vannak ám sokkal, de sokkal rosszabb dolgok annál, ha valakit agyba-főbe verünk. A test idővel begyógyul, a hegek behegednek… de a belsőbb sebek bizony szemetebbek. Azok kicsivel könnyebbe üszkösödnek el. Viszont hoppon maradok, aztán meg jön az a kölcsönös szemöldök ráncolás Paloma rögtönzött kiállítását követően.
- Okkké… szóval ha legközelebb azt mondom, hogy kérek egy pohár italt akkor pontos legyek, nehogy ecet legyen benne?
Kicsit sarkalatos példa, de szerintem megállja a helyét. Meg amúgy is, amit félre lehet érteni, meg félre is akarja érteni a másik, az megteszi. Palomából meg kinézek ilyen szintű direkt poént. Szóval azt hiszem igen… jobb, ha innentől odafigyelek rá, mert a végén még meglep engem valami nem pont olyannal, mint amire én gondolok. Kinézem belőle. Egy ilyen nő mellett sosem lehet biztos semmibe sem az ember. Főleg, ha még van mit megismernie belőle. Oké, aláírom, már nem voltunk idegenek egymásnak, de azért őscimborák sem. Még a múltkori éjszakázással együtt is friss volt túlságosan a kapcsolatunk… izé, nem olyan kapcsolat, mielőtt valaki félreérti így az éjszakázással egy közegben. Amikor beközli, hogy ő teljesen másra gondolt, csak kíváncsian döntöm oldalra a fejemet a rebegtetésére… aztán beközli a dolgot, én pedig eléggé elképedek.
- Jaaa, hogy arra a rovatra gondolsz? S mond csak, milyen családtag minőségében szándékozol bírni? – pimaszkodok vissza, ha már ő így feldobta nekem a labdát.
Mindenesetre azt hiszem, innentől jobb lesz figyelemmel követnem azt a bizonyos újságot. Ugyan kihallom a poén Paloma szavaiból, de sose lehet tudni, mikor jön egy amolyan miért is ne gondolata és küldi el végül mégis azt a bizonyos képet. Alapvetően nem zavarna, csak hát azért pár dologra sajnos oda kell figyelni. Sosem lehet tudni, az ember ellen mikor használják fel azokat, akikkel jóban van… főleg, ha őrző a illető, a másik meg egy „védtelen” ember. Szóval lehet, megkérem Prescottot, hogy tartsa nyitva a szemét innentől. Az ember használja ki a kapcsolatait, ha már megadatott neki, nemigaz? Én meg mint valami jótündér készítem itt elő az ételt a leányzónak. Kíváncsi vagyok, a szorgoskodásomról szándékozik-e képeket készíteni, vagy csupán a terhelő bizonyítékok gyártására van így szakosodva.
- Fairbanks ilyen, ahogyan észrevettem. Van egy különleges ereje az ilyesmihez. Mikor megérkezel, leszállsz a gépről, megfordul a fejedben, hogy vajon tényleg ide akartam jönni? Vajon jó helyen vagyok, vagy csak eltévedtem? Aztán élsz itt, szépen lassan megszokod… majd már hiányzik, mikor legközelebb kiteszed a lábad a városból. Nem tudom, milyen mágiát szórhattak annak idején a város helyére, de ezt azért elég sok embertől hallottam már. Amikor én megjöttem mondjuk, annyira nem lepődtem meg. Hasonló klímát akartam, mint Skóciában, hát megkaptam… de erről már beszéltem.
Igazából sosem értettem a hely varázsát. Vajon valóban elátkozták ilyen téren Fairbanks-et? Vajon tényleg valami mágia ül rajta, hogy vonzza az embereket, vérfarkasokat, őrzőket? Vagy csupán egy ugyanolyan átlagos település, mint a többi. Az biztos, hogy nem a farkasok jelentették a különlegességet. Azok ma már minden egyes városban, településen ott vannak, nem számítanak kuriózumnak, mint egykoron, mikor még kevesen voltak. Lehet nem ártana felgöngyölítenem ezt a kérdést.
- Oh… hááát, ez esetben kénytelen leszek kivárni az ügy végét. Na és nagyvonalakba se mondhatsz semmit, vagy ezt is köti titoktartás?
Nem várhatom el Palomától, hogy beszéljen felelőtlenül, ha már egyszer tilos. Főleg, ha pontos információkról lenne szó. Azért ilyenkor is meglátszik, hogy nem valami agyilag szőkével van dolgom, hanem tisztában van a kötelességeivel. Ezt valahol szeretem a nőben, még ha most hoppon is maradtam miatta.
- Ebben van valami, de azt azért vedd hozzá, hogy mindig a hülyének van szerencséje. Láttam már példáját annak, hogy valaki ilyen állapotban volt képes kikerülni még egy aknát is. Sajnos az alkohol eléggé kiélesíti néha az ember érzékeit és előfordulnak az ilyen „csodák”. Nem hiába van részeges stílus még a kung fu-ban is. Szóval… inkább nem vennék rá mérget, hogy belelép. Abból még akár tanulna is.
Lehet ráférne egy kiadós nevelés arra a kölyökre, de hát én az ügyön kívül hozzá nem nyúlhatok, mert jönnének ellenem hat ügyvéddel meg négy államügyésszel, mert bántotta ma „pici szemefényüket”. Az már más kérdés, hogy nálunk meg elég egy jelzés és ejtenek minden vádat. Kissé túlságosan messzire nyúlik ilyen téren az őrzők keze.
- Kétlem, már csak a nevük se egyezik. Emellett az a nyikhaj, akiről én beszélek, még egy szelet kenyeret se tudna levágni az egészről, nemhogy egy baltát eredményesen meglódítani. Előbb állítja bele a saját fejébe, mint a tönkbe. Persze, nagyszájúságból megtehette, de szerintem ha láttad volna azt a srácot, már a hasadat fogtad volna a röhögéstől, mert még fizikuma se lenne a melóhoz… bátorsága meg aztán főleg nem… már ha képes lenne levetkőzni a hiúságát a kétkezi munkával kapcsolatban.
Ezek az emberek már csak ilyenek voltak. Még malacot is csak képről láttak, nemhogy szerszámokat fogjanak és nekiálljanak forgatni őket. Szerintem előbb robban ki egy atomháború, mint hogy itt a felső tízezer nálunk rávenni magát ilyesmire. Sajnos vannak olyan dolgok, amikre embereket még a halál torkában sem lehet rávenni. Inkább halnak éhen, mint hogy biztosítsák, amit addig a köznép megtett nekik.
- Hááát… szerintem annyit elmondhatok, hogy félárva sorba került és emiatt hiányosak az ismeretei. Szerencsére alaszkai családról van szó és nem kell az egész USA polgárságának névsorát átböngészni. Elég megtalálni a megfelelő születési kivonatot és az ember már nyomon is van. Rutin műveletnek számít, csak sajnos már ülök rajta egy ideje, így lassan fel kell mutatnom valamit. Ami persze lesz, csak túlságosan is az alaposság híve vagyok ilyen szempontból.
Lassan tényleg nem ártana felhívnom Mr. Alidadot, hogy informáljam a haladásról. Szerintem lassan már kezdi azt hinni, hogy suttyomban visszatáncoltam az ügytől és hiába vár. Viszont már tényleg forró nyomon vagyok és eléggé meglepő eredményre is jutottam. Hogy is szól a mondás? Mindig ott keresd a megoldást, ahol az orrod előtt van. Meglepő, mennyire igaz ez az állítás… nemigaz, kedves Scarlett? Na de közben megtörtént a kis viszonttámadásom és… hát először ugye vigyorogtam. Főleg, amikor bebandzsított, hogy megnézze azt a valamit. Hát az haláli volt, lehet nekem is fényképeznem kellett volna. Na viszont ami utána történik… hááát, tényleg meglep, mert egyáltalán nem ilyen reakcióra számítok. Palomát ismerve valami mérges hisztit vártam volna inkább, vagy hogy nekemtámad valamely hozzávalóval… esetleg hogy hozza a baseball ütőjét. Viszont ezt az elszontyolódást… hát tényleg nem várom és talán emiatt is tud megvezetni vele. Na szépen vagyunk. Komolyan mondom, egyszer, csak egyszer engedek meg magamnak valami játékosságot és egyből meglesz a böjtje. Egyből történik valami olyan, ami miatt valaki rosszul kezdi érezni magát, ráadásul miattam. S pont ma, amikor szerettem volna, ha minden jól megy. Azt hiszem még se fogok olyan sokáig maradni… szépen leszerepeltem.
- Bocsi, én csak…
Na, aztán kapok egy kiadós leckét a női intrikából, ahogyan majdhogynem egy hóember fejét kezdem el idézni. Szinte érzem, hogy úszik az egész arcom a majonézben elölről, a fülemben pedig ott csilingel Paloma nevetése. NA szép, jó rászedett. Azt hiszem ideje lenne visszamondanom a magánnyomozói munkakörömet, mert ezt így benézni… hát baszd meg Adam.
- It’s good for me… and good for you – jegyzem meg, miközben egyik kezemmel nekiállok letakarítani legalább a szememről a fehér löttyöt, melyet még időben sikerült becsukni.
Na azért kicsit ciki lenne, ha majonéz folyna a szememből könny helyett. Na de akkor meghallom a megjegyzését és tudom, hogy ezt nem hagyhatom csak úgy. Szóval így félig letisztított arccal vetem magam Paloma után.
- Nana, te kis paparazzi, csak nem most jössz rá, hogy pályát tévesztettél? – próbálom őt játékosan megállítani.

- Talán nem lesz nehéz, de azért megdolgozok a kielégítésedért.
Ha már maga evezett ilyen vizekre, akkor nem eresztem el egykönnyen a fedélzetről. A nő személyes varázsa egyelőre még kitartott, másként aligha tudtam volna magyarázni, hirtelenjében miért lettem ennyire partnere a félreérthető, pontosabban kétértelmű beszédnek, mely akár flörtölésnek is felérne. A kérdés csupán egy. Valóban flörtölök, vagy csupán nem szeretném, hogy a másiké legyen az utolsó szó?
- Nos, igen. Gondolom annak idejéről neked is lenne mesélnivalód. Amikor én voltam abban a korban, ez eléggé problémás volt. Gondold el, több százan éltünk a kolostorban és abból legalább 50 gyerek volt velem egy korú. A szerzetesek szerencsére földöntúli nyugalommal lettek megáldva, hogy átsegítsenek minket ezen a problémás koron. Lehet én már rég kitéptem volna az összes hajszálamat miatta, de legalább nem lógtam volna ki a sorból ilyen téren.
Amennyi a kopasz kínai szerzetes, gondolom nem kell magyaráznom. Csodáltam, hogy Mei-nek egyáltalán van olyan hosszú haja, hogy összefoghassa. Fura… miért mindig Mei jut eszembe, ha Kínára gondolok? Nem Lissy, vagy akárki más a múltamból… hanem Mei, az örökké vigyorgó őrző nő, aki annak idején elhívott. Talán a közös múlt, hiszen az a nő mindenben segített a múltamban… s félek, most nem lenne büszke rám, ahogyan itt haladtak a dolgaim. Nem vétettem el ugyanis azt a pillantást, ahogyan Paloma néz. Elég sokat mondó, nem is kell nagyon belemenni. Azt ugyan nem árulja el, hogy pontosan mi zajlik a fejében, de lehet következtetni. Főleg, ha láttam már tőle hasonlót már korábban. Erre csak felvontam a szemöldökömet, halvány vigyor jelent meg az arcomon, de nem szólítottam meg. Próbálkozzon csak, engem nem zavar az ilyesmi, elvégre eddig is tanúbizonyságát tettem, azt hiszem. Kezdett ellenben kíváncsivá tenni, mégis mi zajlik le a gyönyörű, ámbár veszedelmes arc mögött. Veszedelmes? Igen, ez a legjobb szó.
- Annyira nem, de még mindig világosabb, mint a legtöbb kreol bőrű személy. Bár ez lehetséges a helyszín miatt is. Az én bőröm is elég sokat fakult, miután eljöttem Kínából. Legalább is párszor megkaptam, hogy én valami beteges pszichopata vagyok. Mindez a bőrszínem alapján. Bár ez alapján rólad ez még nem mondható el.
Oké, én tisztában vagyok vele, hogy Palomának van egy humora, ami miatt akár pszichopatának is elmenne, de azért én nem tartottam annak. Talán inkább… szokatlannak az átlagemberhez képest. Igen, ez a legjobb megnevezés. Bár a legtöbb embernek ami nem átlagos, megszokott, az bőven elég arra, hogy ráhúzzák a vizes lepedőt. Pedig csak meg kell érteni az ilyet. Ez mindig bajosabb. Viszont én képes vagyok rá. Talán ebben is rejlik egyfajta belsőbb erőm.
- Hááát… az alkohol valóban jó megoldás mindig. Háború esetén elég jó fegyvert lehet belőle csinálni, de arra se utolsó, hogy az ember még egyszer utoljára felöntsön a garatra, mielőtt elviszi a nukleáris tűz. Miaz? Ha lesz itt valaha Harmadik Világháború azt aligha fogják a régi módon megvívni, hanem csak megnyomják azt a bizonyos gombot. Szóval igen… nem árt, ha van nálad pár literrel, vész esetére.
Próbáljuk meg úgy beszélni az alkoholról, hogy ne tűnjünk alkoholistának, de azért valami érdekességgel szolgáljunk. Nos, fogalmazhatunk úgy, hogy néha el tudom beszélni hülyeségekkel az időt.
- Pedig megnézném, hogy milyen italt főzöl zugba. Mondjuk pincéd van hozzá, a bentlakó kliensek biztos díjaznák.
Meg úgy az egész szituációt. Most gondoljunk bele, adott egy nő, aki az igazságügyi orvosszakértő is mellette, erre kiderülne, hogy zugba főzi az italt. Valószínűleg olyan szalagcím lenne belőle, hogy akármelyik újságíró megnyalná utána a tíz úját. Főleg itt Amerikába, ahol azért szeretik elég szépen levadászni az ilyen illegális főzőket. Legalább is az ember a sajtó alapján erre következtet.
- No igen, a drága jó rómaiak. Talán azt mondtam, hogy egészségesebben éltek, de van különbség egészséges és egészségesebb közt. Sajnos annyira nem lep meg, hogy képesek voltak ilyesmire, bár akkoriban aligha ismerhették ennyire az anyagok hatását… bár ki tudja, ma már állandóan kiderül, hogy sokkal okosabbak voltak az óvilágba, mint mi most. Csak hát ha nincs jobb megoldás, mint mondtad is, akkor nincs jobb megoldás. Bár az emberekből kinézem, hogy direkt mérgezik magukat, ha élvezeti termékről vagy hasonlóról van szó. Önpusztítás, vak élvezetek, sajnos az ember képes rá még ma is, csak mostanában már kiforrottabbak az önpusztító szerek. Bár tény, valószínűleg a rómaiak ezt nem tudhatták az ólommal kapcsolatban, elvégre akkor nem építik bele a vízvezetékbe – jegyzem meg, miközben előveszem az egyik mélytányért és beletörök néhány tojást, majd elkezdem felverni – Elég durva gyilkos fegyver is lehet belőle, ha jobban belegondolsz. Elvégre, oké, hogy a szakértők felismerik, de a közember? Olyan ez, mint az arzén. Ha kis adagokba adagolod neki, akkor nem biztos, hogy észreveszi, aztán idővel, amikor már elég van benne, akkor szépen meghal a célszemély. Az okos gyilkos ismérve. A hosszú távú megoldás követői valószínűleg megnyalják az ilyenekért az ujjaikat. Hogy is volt a nomádoknál az a mondás? – közben végzek a tojásokkal, sűrű, narancssárga massza gyűlt össze a tányér aljában. – A türelmes vadász ejti el a prédát.
Elmerengés elmerengést szül, szokás mondani. Magával ragad a beszélgetés folyama és kicsit én is túlcizellálom a témát.
- Alapvetően Kína elhelyezkedése miatt szerencsés ilyen szempontból. Elég messze feküdt az akkor ismert civilizációktól. Keletről az óceán, Indiát elzárta a hegység, a maradék területen pedig állandó népség aligha volt, elvégre vadak lakták és őket a fallal elzárták. Ha egy társadalom ennyire el van zárkózva, akkor nincs kölcsönhatás, nincs, mi elvegye tőlük. Számukra pedig a szokások és minden ilyenek megadása könnyebb. Elvégre, számukra csak ez van, vigyáznak rá, csiszolják, mint a jó kardot. Ha pedig átvesznek valamit, annak ugyanezt szánják. Mondok egy példát. Gondolom tudod, hogy a buddhizmus eredendően Indiából ered. Szerinted mennyi van most belőlük ott? Minimális. Kínában ellenben az egyik meghatározó vallás, mert átvették, mikor kölcsönhatásba kerültek egymással. Persze lehetett ez politikai ok is, hogy ezzel egységesítsenek, de a hagyomány akkor is hagyomány lett.
S már megint itt tartunk. Lehet nem ártana végre már csomót kötni a nyelvemre, hogy ne beszéljem agyon a mai estét, különben arra leszek figyelmes: Paloma durmol a konyha padlóján, mert beleunt. Ennél azért szeretnék élvezetesebb estét, még ha egyesek félre is értik ezt a fogalmat.
- Ugyan már Paloma, szerinted csupán kocsismódjára lehet az ilyet intézni? Amúgy felhívnám rá a figyelmed, hogy egy káromkodást azért hallhattál tőlem aznap este – somolygok. – De ez valóban nem az én asztalom. Tudod, néha nem is kellenek szavak. Elég csupán kimondanod egy szót, majd utána mélyen hallgatnod. Közben pedig egy sokatmondó pillantás. Majd elismétled a szót… hallgatsz… megteszed mindaddig, míg meg nem töröd.
A legjobb stratégiák általában nem hirtelen jönnek. Az a taktika. Ez most olyan dolog volt, ami hosszabb idő után forrja ki magát, ha megteszed a megfelelő megfigyeléseket. S utána használod. Közben pedig persze folyik a főzőcske is. Felkapom a nagyobb wokot, amibe bele fog férni reményeim szerint az összes hozzávaló. Rárakom a tűzhelyre, majd nekiállok felforrósítani. Nem valószínű, hogy van benne még víz, de sosem lehet tudni. Amint megvan a nem túl forró hőmérséklet, beleöntöm az olajt is. Odakészítek egy másik tányért, majd miután már kész az olaj, mehet bele a csípős paprika és a fokhagyma. Egy fakanállal szorgoskodok, míg megfelelő és le nem ég, majd úgy ahogy van, tányérba öntöm azt, mi készült.
- Oh, voltam már a szakképzett „hentes” kezei között, tudom, mire képes – kacsintok, miközben elmosom a tálat.
A tálba utána víz kerül, majd visszarakom a tűzhelyre, hogy felforraljam.
- Még jó, hogy én megtaláltam az enyémet – hajtok fejet színpadiasan. – Üres lenne az élet nélküle.
Na mire átgondoltam volna, már ki is mondta. Az lesz a legjobb szerintem, ha hivatalos ügyekben inkább nem megyek Palomával, ha nem szeretnék össze-vissza beszélni. A végén még elvesztem az ügyet és a zsebem is üresen marad. Bár legalább lenne kire fognom a succubusom személyében. Pff, Adam, most meg már a tiéd? Nem szokásod neked az ilyen gondolat… mint már oly sokszor megállapítottam. Ah, érdekes… érdekes éjszaka.
- Hogy korán halnak, titokban? – tippelek, majd végighallgatom a beszámolóját. – De nem is a farkasok, azt hiszem. Lassan írhatnánk egy listát azokról a vadállatokról, melyek kiesnek a körből az egyes ügyek során. Az ügyhöz meg sok sikert, de ha kell egy kis besegítés, csak szólj – kacsintok.
Tény, hogy most van min dolgoznom, de már elvileg közeledek a végéhez, legalább is az egyik felének a végéhez. De korábban is volt már rá példa, hogy több ügyön dolgoztam egyszerre. S nem ment az eredmény rovására, szóval probléma egy szál sem. Szóval, én állok szolgálatra, de persze csak ha hívnak. Nem erőszak a disznótor civilizáltabb helyeken.
- Olykor nekem is lehet igazam, nemde? – kérdezek vissza. – Vajon a nyikhajod mit szólna, ha nagy nehezen rászánná magát a dologra, erre kiderülne, hogy hoppá, már minden fát összeaprítottak.
Na igen, szegény gyerekkel szemben ez biztosan nagy szemétség lenne, de hát ha egyszer nem jött időben, hát nem jött időben. A fiataloknak nem árt megtanulni, hogy az adott szót be kell tartani. Főleg egy férfinek.
- Igen, az egyik szülő meghalt, de állítólag már a másik se van az élők sorában, szóval kicsit nehezebb a felderítés, mint lennie kellene. Ezért is kell az alaposság, mert ha kiderül, hogy szar került a ventillátorba, akkor elég durván elővehetnek engem, szóval inkább szenvedek vele, mint összecsapjam – elgondolkozok. – Hmm… ez megfontolandó. Ha nem lenne elég megfelelő a bizonyíték, akkor lehet, élni fogok vele. Köszönöm előre is.
Na és aztán beindulnak az események. Miután Paloma előadja nekem az Oscar-díjas alkotását és telenyomja az arcomat a majonézzel. Őszintén elgondolkodok rajta, hogy hoppá, ez a csaj miért koptatja az idejét egy irodában meg a hullák között, amikor így akár be is futhatna Hollywoodban. Bááár… igazából valamin nem ártana elgondolkodni. Lehet ez most nem is színészet volt, csupán kihasznált valamit. Még pedig a jó szívemet, mert bőven elég volt most előadnia magát és hoppá, már éreztem, hogy valamit szépen elcsesztem. Ehhez képest ő szövögette a kis terveit, mint valami Fekete Özvegy és tadaaa, kész lett az előadás. Ő nevet, én meg csöpögök. Lehet fel kéne mutatnom a 10-es táblát. Meg elgondolkodni rajta, hogy miért is vagyok ilyen könnyen átverhető néha.
- A-aaa, lejárt ám a paparazzi időszak kis Succubus.
A telefont ugyan nem tudom elcsaklizni tőle, de túl közel kerülök ahhoz, hogy legyen ideje az arcomba nyomni, célozni vele és elsütni a készüléket. A célomat végső soron elérem, de a terhelő bizonyíték bent végzi a fiókban s nem férek hozzá. Áh, annyi baj legyen, egy éjszakára egy fénykép szerintem bőven elég… hacsak nem kamerázta be titokban a lakást, hogy még több felvétele legyen… bár ez felvet egy érdekes kérdést. Mi oka lett volna erre?
- Hm… tudod mi, küld csak! Legalább nevet egy jót. Manapság nem igen volt mivel megnevetetnem.
Őszintén szólva már rég kinőttem abból a koromból, amikor megijedek tőle, hogy ajjaj, most mi lesz, csúnyákat fognak mondani rólam a hátam mögött. Áh, gyerekidő, távol van már, nevessen csak Abie. Sokkal jobban áll az neki amúgy is, mint ha puffogna vagy morogna. Legalább ennyi kárpótlást megérdemel az után a részeg éjszaka után.
- Hát ha még ilyen pakolás mániás lennék…
Na igen, Paloma elhátrált előlem, de én mentem utána és hát ez is egy módja a sarokba szorításnak. Ugyan nem ott volt, de fogalmazhatunk úgy, hogy szorult helyzetben. Főleg, amikor csípője két oldalán rátettem a kezemet a pultra. Hát innen bizony nem fogsz elmenekülni, démon lányka. Lehet ezt viszont nem méri fel Paloma még, mert újra a nevetésre adja a fejét. Ugyanakkor nekem feltűnik a közelség, elvégre a testemen érzem a ruha ellenére a teste melegét, a lélegzetét. Lehet el kellene lépnem…
- Sose lehet eléggé túlzásba vinni – jegyzem meg, a hangom már elárulja, hogy kicsit távol vagyok most, de nem haragszok.
Elkezd letörölni, de nem jut messzire, fél arcomról ha lejön a fehér massza. Közben én se tétlenkedek és a tenyeremmel leszedek egy jó adagot a másik oldalról. Még marad rajtam, de legalább kilátszódok. Ám közben összefonódik a tekintetünk, s tadaaa, itt a legutóbbi eset… csak nem egy megbeszélésen, vagy éppen egy tálcán kínálva. A testközelből sokkal inkább megfelelőbb fogalmazás. Megérzem Palomában a változásokat. Bár nekem nincsenek farkasérzékeim, de látom a különbséget a nyugodt és a… szóval olyan állapot között. Főleg, ha a tekintetét is alapul veszem. Nekem pedig eszembe jut az elhatározás, amivel ide jöttem. Nem tervezek előre semmit. Lesz ami lesz és semmi több. Se erőszak, se hátrálás, vagy semmi… legyen, aminek lennie kell. Talán én leszek a legnagyobb rohadék, míg világ a világ de nem tudom… valahogy most az ilyen dolgok annyira nem tudtak érdekelni. Csak az, hogy menjek előre, ahogyan a Föld is halad. A kezem, mellyel lerántottam magamról azt a nagy adag majonézt, most feljebb kúszik. Persze nem a nő testén, a nem akarom a ruháját bekenni. Ujjam megtalálja azt a pontot, ahol már járt egyszer… ahogyan fehér sávot húzok vele Paloma ajkaira. Pár másodpercig úgy tűnhet, csak ennyit akarok… pár másodpercig… de aztán az „állatias” ösztönök erősebbnek bizonyulnak minden józan észnél. Ahogyan megfogom Paloma derekát a másik kezemmel, mint legutóbb, majd odahúzom magamhoz… hogy eltüntessem az összes távolságot köztünk és az ajkaink között… tovább lépve azt, ameddig legutóbb jutottunk…

- Valószínűleg a legtöbben ezt mondanák. Sok embernek nincs gyomra már csak a holtestek látványához sem. Próbálják magukat meggyőzni, hogy csak alszik, de tudják az igazságot és emiatt elfordulnak, rosszul lesznek. Hát ha még fel is nyitják a testet. Nem hiába teszik ki csak kevesen a kollégáid a társadalom egy részét.
Még az a szerencse, hogy nekem nem volt annyira gyenge gyomrom, mint a legtöbbeknek. Bár lehet, ha nem ilyen véres melót végeznék, másként alakulnak a dolgok… s megint itt tartunk. Mi lett volna ha. Annyira értelmetlen ez a kérdés. Ha egy történész teszi fel, azt mondom, rendben van, mert ők a legbiztosabb HA-val foglalkoznak. Én viszont csak a legnagyobb jóindulattal is csupán egy kezdő filozófus vagyok, nem több. Nem kevesebb, persze. Csak én.
- Azt nem kétlem, hogy imádsz enni, te kis haspók – vigyorgok.
Ha komolyan azt hitte, nem tűnt fel az előbbi „lopása”, akkor rosszul hiszi. Bár nem zavar, elvégre azért hoztam mindezt, hogy meg legyen éve.
- Az bizony eltagadhatatlan. Szóval a kocsmák népe biztosan túléli a kezdeti időket… míg meg nem isszák az egész készletet világvége party címszó alatt – mondom ki a véleményemet a kocsmák népéről. – Félek, nem lennének annyira finomodók. Tény, hogy eredetileg a nukleáris fegyverkezés célja a másik elrettentése volt, de nem hiszem, hogy kihagynák őket egy lehetséges háborúból. Amikor a jon kipuri háború során Izrael vesztésre állt, az amerikai hadvezetés értesült róla, hogy készek lennének atomot kilőni a végső eshetőségként. Csak az USA beavatkozása miatt nem tőrt ki atomháború. Szóval szerintem most se lenne másként… csak épp egy világháború esetén nincs kinek közbeavatkozni. Így hát eléggé megszívnánk az egészet… még az is, aki atomot lő. Ő hal meg másodjára.
Nem hiába volt a félelem a hidegháború idején, képeztették a katonákat a lehetséges atomtámadásra. Ez a jövő hadviselése… és egyben annak a távoltartása is, hogy két nagyhatalom kerüljön egymással szembe a csatatéren. A világ sajnos így működik.
- Persze, lehetséges, hogy bevetik a biológiai fegyvereket, ám az elég kényes ügy. Emberiség elleni bűntettnek számít, akárcsak az atom, azzal a különbséggel, hogy ennek az esetében, ha kiderül, ki veti be, az alapvetően inkább még több ellenséget generál. Még a szövetségesek között is, elvégre ki akarna a süllyedő hajón maradni?
Az emberi természet már csak ilyen. Ha egyszer egy szövetséges valamely tagja ilyen fegyvereket vet be, az olyan, mint ha a szövetség többi tagja is megtette volna. Még ha ciki is, sokkal ésszerűbb ilyenkor kiközösíteni a vétkezőt. Főleg, ha ilyen smucik fegyverek használatára adták a fejüket. A téma viszont láthatóan nem zavar engem. Bocsi, de én nem dugom homokba a fejem ilyesmiktől. Aki annyira fél a lehetséges jövőképektől, hogy nem mer belegondolni, az álomvilágban él.
- Majd szólj nekem is, ha erre sor kerül. Beülök nézőnek – vigyorgok.
Őszintén szólva kíváncsi lennék Paloma lakótársára. Nem mint ha hátsó szándékaim lennének, de lassan már annyit emlegeti, hogy Mallory így, Mallory úgy, hogy most már talán látni is jó lenne, ki a téma tárgya. Egy ilyen alkalmat viszont lehet látni kéne… már csak azért is, hogy ne kelljen végigmászniuk a padlón. Bár akkor legalább felmosni nem kellene, ha úgy vesszük.
- Egy öreg mongoltól hallottam, akinek a törzse az északi határ mentén élt. Egyszer náluk jártam látogatóba pár napra és… hááát, megmutatta, milyen jól tudnak lőni… emberre, miután véletlenül olyanhoz nyúltam, melyhez nem lett volna szabad és futnom kellett.
Ajj, na az bizony nem volt valami szép eset. Nem szégyen a futás persze, főleg, ha egy törzsnyi dühös mongol kerget, de azért valahol szégyen is rám nézve, amiért képes voltam felingerelni őket egy apró hülyeséggel.
- Gondolom mert az a szabvány, hogy legyen annyi, csak éppen eladót nem vesznek fel eleget… minek, kevesebb embernek kell fizetést adni – jegyzem meg főzőcske közben. – Amúgy igen, nekem is feltűnt, hogy módfelett csiga tempót képesek diktálni az ilyen helyeken… pont ezért veszek mindig egy rakat újságot, ha látom, hogy nagy a sor… mire oda kerülök, hogy fizethessek, már végzek mindegyikkel gyakorlatilag. S akkor még nem is lakunk egy olyan nagy városban, hogy a tömeg indokolt legyen. A válasz megint egyszerű: az amerikaiak megalománok. Ha összehasonlítom a saját vásárlandó dolgaimat másokéval, ég és föld a különbség… csakhogy amíg én mindent tényleg el is használok vagy megeszek, addig nekik rájuk romlik vagy hozzá se nyúlnak. Csak legyen, ez a biztos tudat a számukra. Ez van, ha valakinek túl sok a pénze, vagy azt hiszi… nem tud mit kezdeni vele. Nem hiába rokkan bele a legtöbb lottó nyertes a hirtelen jött vagyonba – csóválom meg a fejem. – Naja, és az egésznek a vesztese gyakorlatilag az eladó, meg akinek nincs türelme. Előbbi azért, mert neki végig kell ülnie az egészet kínosan, nem szólhat vissza, utóbbi meg megpusztul a várakozás során majdnem. Ezt teszi az emberrel a jómód.
Ilyen szempontból jobban szerettem azt a kis skóciai falut, ahol régen laktam. Ott csupán sarki kisboltok voltak, a legközelebbi bevásárlóközpont meg a szomszéd városban. Az ember mindig kényelmesen beszerezhette a dolgait és még idegeskednie se kellett érte. Kár, hogy ilyen alig van ebben a városban. Mindenesetre azért Paloma szavait persze felfogtam, bár láthatta az elképedésemet, ahogyan egyre jobban átment hadaró üzemmódba és csak mondta mondta, nekem meg figyelni kellett, hogy mit is. Milyen magánnyomozó lennék azért, ha nem tudnék figyelni?
- Inkább az a meglepő, hogy nem tartasz itthon fegyvert. Az USA állampolgáraként állampolgári jogod és elég sokan élnek is vele… arra már inkább ne térjünk ki, hogy egyes suhancok szerint igazi menő dolog elvinni az iskolába és agyonlőni pár embert, csak mert „nehéz” az élet – undorodom az ilyen esetektől. – De szerintem érdemes lenne beszerezni itthonra. Ha gondolod meg is tanítalak használni.
Miért is ne, elvégre mentor vagyok vagy mi. Tény, őrzőket tanítok, de miért ne taníthatnék másokat is lőni, ha úgy látja a másik, hogy lehet róla szó. Talán később majd jól fog jönni neki.
- Naja, India… van ott mindenféle szerzet. Annyira nem meglepő, hogy ott akadnak katolikusok, elvégre az európaiak jó ideig megszállva tartották. Ez még a politikai vezetésben is meglátszik, gyakorlatilag az ország minden táján értik az angolt.
Mondjuk Abie sokkal többet tudna mesélni Indiáról meg az ottani dolgokról, elvégre ő ott nőtt fel. Én csak azt tudom, amit olvasok. Persze, sok mindent olvasok, de az nem jelenti autómatikusan, hogy tudok is mindent. Az csupán az öntelt emberek hülyesége, hogy könyvből mindent lehet tudni. Csupán a személyes tapasztalat az, ami feljogosíthat valakit ilyen kijelentésre. Közben még mindig folyik a ténykedésem, rakom a helyére az alapanyagokat, készítek elő mindent, amire szükség lehet… ez a kis spanyol meg lopkodja a hozzávalókat. Nem szólok rá, szíve joga mit tesz a hozzávalókkal, mint már mondtam. Legfeljebb lesz mit felhoznom, ha kevés adagot főzök ki az ebédből. Azon nincs mit ragozni, hogy hallott engem is elég durván beszélni egyszer… és igen, valóban indokolt volt, hisz a karomat elég szépen eltörte… újra, bár erről neki nem kell tudnia. Ha tudnia kellene, akkor beavatottnak kellene lennie, de nem az.
- Milyen helyet szántál neki? – kérdezem a karomra, halvány mosollyal.
Ah, na az se volt egy egyszerű eset, mire kihúzta a testemből azt a vackot. De ez is már csak a múlt egy szeletkéje és már csak mosolyog rajta az ember, semmi több. Akkor ott ugyan nem, de most már igen. Legalább rájöttem, hogy ha sürgősségi műtésre kellene mennem, akkor jöhetek Palomához is… csak a kellő bátorítás kell, hogy hozzányúljon az élő húshoz.
- Szokott használni. Annyi a trükkje, hogy az adott helyzethez adódóan válasszuk meg a szót. Amivel talán meg tudjuk törni. Persze kell az is, hogy egy gyenge személyiség is legyen a másik – a „kihívására” felvonom a szemöldököm. – Háát… te nem vagy gyenge személyiség. Mi is lenne az az bizonyos szó… jelenleg… hm… talán ha azt ismételgetném, hogy éhség.
Ő maga adta a kezembe ezt a fegyvert, amikor megmondta, hogy alig evett valamit, emellett lopkodja a hozzávalókat is, ami eléggé jelzés értékű. Talán ez lenne a megfelelő szó, de ez csak a mostani eset. Más esetekben valószínűleg nem tudnám megtalálni. Nem olyan egyszerű fegyver ez, de határozottan az eszeseké. Mondjuk főleg a korruptakat lehet vele lépésre kényszeríteni, ha egy egyszerű „tudjákot” suttogunk neki. A gondolat szépen elburjánzik az emberben, hisz csak ennyit hall. Vajon mire uralhattam vele? S megőrjíti a tudat. Egyszer már bevállt korábban.
- Óóó, ebben nem kételkedek. Majd lehet később is élnék a képességeiddel, ha úgy alakulnak a dolgok. Kíváncsi vagyok, mire vagy még képes.
Na most valahol az én hívom ki őt. Látszólag a „hentes” képességei vannak terítéken de igazából ez a megjegyzésem simán betudható egyfajta keringőre való felhívásnak. Amilyen meghitt, idilli volt most köztünk a hangulat, előfordulnak ilyen látszólag ártalmatlannak tűnő megjegyzések. Valahol viszont tényleg nem bánnám, ha a háttértartalom érvényesülne inkább. S megintcsak kérdezhetném magamtól, hogy mikor lettem én ilyen kihívó természet, még ha nem is direktbe. Hiába, a nők már csak ilyenek. Megzavarják a férfiember fejét. Főleg az ilyen belül-kívül rendben levő személyek.
- Előttem is láttál el valakit? – kérdezek rá a gyógyításra ezúttal.
Igen, mondta nekem, hogy nem nagyon dolgozik élő emberrel, de sose lehet tudni, hogyan alakulnak a dolgok. Ha éppen nem Paloma kertjében kötök ki, talán rajtam se gyakorolhatott volna. A vigyorgása engem is mosolyra fakaszt. Kíváncsi lennék, mi fordulhatott meg a fejében. De tény, hogy nem hazudtam. Nagyon örültem neki, hogy Palomát az utamba sodorta az élet. Néha azért velem is történhetnek jó dolgok, nemigaz? Még akkor is, ha azt egy meglehetősen harcias nőszemély képében kapom meg. Amivel persze nincs gond, elvégre én szeretem a vagány nőket… még ha én nem is számítok vagánynak.
- Hát igen. A sajtó ereje néha többet ér, mint több millió fegyver.
Ezt már mindenki megtapasztalhatta, aki csak kicsit odafigyel a hírekre. Ha a sajtó egyszer megszellőztet egy ügyet és nekiáll cafatokra szedni azt, addig nincsen megállás, míg vagy nem mutatják fel a tényleges ügyet, vagy éppen nem un bele a köznép. A magam részéről végtelenségekig utálom az ilyen alakokat, akik ebben látják a megváltást. Olyanok, mint a piócák, akik rátelepszenek az emberre és nem hagyják békén, még nem hallják, mit akarnak. A nyikhajra viszont már nem mondok semmit. Szegény gyereket szerintem eleget zrikáltuk a háta mögött és eléggé rosszul venné ki magát, ha aztán végül tényleg megjelenne itt Palomána, hogy lerója az ígéretét.
- Áh, semmi gond – legyintek. – Már rég túltettem magam azon, hogy nem ismertem a szüleimet. Amikor annak idején a kolostorban elárulták, miért is ütök el külsőre annyira a többi ottani gyerektől, még zavart a dolog. De azóta felnőttem, eltelt pár évtized, szóval volt időm megbarátkozni az árvák sorsával.
Igen, néha tényleg eljátszottam a gondolattal, milyen lett volna normális családban felnőni. Eljátszottam vele, de nem siránkoztam. Sokkal inkább igyekeztem azt elérni, hogy másoknak ne kelljen ilyen sorsban részesülniük. Motiváció ötös, ha nézzük az őrző tevékenységem… csak hát ugye a siker ezzel nincsen összhangban.
- Oké, szavadon foglak – biccentek kurtán.
A kérdésére elgondolkodva felnézek a plafonra… esélyt adva némi további lopkodásra.
- Az első dolgom inkább az, hogy megkeresem azt, akit „gyanúsítok” a rokoni szállal. Elbeszélgetek vele a rokonságáról, hogy összevonhassam a nyomozás eredményével. S ha minden passzol, utána hozom össze a találkozót és látom meg, hogy örül-e az ügyfél az eredménynek, vagy elégedetlen. Talán ez most kissé erősen hangzott, de hidd el, volt már olyan tuskóval dolgom, aki megütközött az eredményen és követelte, hogy újra nézzem meg, mert nem tartotta megfelelőnek az alanyt. Mondjuk a mostani munkaadóból nem igen nézném ki ezt az eddigiek alapján.
Nem valami változatos ilyen szempontból az eljárás, kivéve, ha valami nem stimmel és vissza kell vonulni további feltárásra. De akkor igazából kezdődik az egész elölről. Olyan sokkal színesebbé nem teszi. Maximum rájövök, hogy hol hibáztam és már van azt is esélyem figyelembe venni. Csak így tovább, mondaná valaki, de igazából… most mit is akartam mondani ezzel? Nem tudom, szerintem kezdek belebonyolódni lassan a saját belső világomba… pedig szeretem azt hinni, hogy nem vagyok bonyolult ember… ötletek?
- Tedd csak meg, mire vársz? – cukkolom a nőt.
Engem tényleg nem fog zavarni, ez látszik rajtam, tegye csak, ha meri, miközben szépen lassan beszorítom a nőt a pult mellé.

***

A játék kezdetét vette. A bábuk felálltak az asztalon s visszafordíthatatlanul megindultak egymás felé. Felfoghatnám így is azt, melybe belecsöppentünk. Annyira abszurd ez az egész. Itt voltam, alig pár hónappal a hátam mögött életem egyik legnagyobb tragédiájának. Ha fogadnom kellett volna, azt mondom, hogy ilyen pillanat jópár évig nem fog eljönni. Hogy még sokáig depresszió közeli állapotban leszek. Nem csak azért, mert a fiam holtan jött a világra, hanem mert a kapcsolatom is nagyjából semmilyenné vált. Annyi minden történt negatív irányba az elmúlt hónapokban, hogy őszintén gondolkodtam azon: valaki nem szeret engem odaát. Nagyon nem. Visszajöttem Fairbanks-be, hogy teljesítsem a kötelességemet, emellett a munkámba temetkezzek, hátha az majd segít nekem összeszedni magam. Erre? Már a második napon olyan helyzetbe kerültem, ami éles fordulatot jelentett az életemben. Amikor kikötöttem Paloma kertjében, majd a házában és eltöltöttük az első közös éjszakánkat, még ha csak képletesen is nézem. S majd a másnap reggel… mely már olyan erős jelzés volt az élettől, hogy akár szirénákat is szerelhettek volna be, hogy ezret szólítsanak meg. A majdnem csók… a lassú közeledés. Tudtam, hogy valami megint megváltozott. Hogy tartogat nekem odafent az ég valamit ezzel a nővel, melyet még nem láthatok előre teljesen. Talán ez volt az, mely miatt úgy jöttem ma ide: lesz ami lesz. Nincs terv, nincs előre megfontolt szándék, se akarat. Csupán az, aminek történnie kell. Most pedig eljutottunk ide. Szemtől szembe álltunk egymással, rabul ejtve egymás tekintetét. Itt álltunk, s láttam Paloma szemében, hogy élvezi a helyzetet. Hogy nem fog elmozdulni, nem akar menekülni, hanem ő is odaáll, lesz ami lesz. Az ilyen dolog mérhetetlen bátorságot tud adni ahhoz, hogy menjünk csak tovább. Ne forduljunk vissza, ne ijedjünk meg a továbbiaktól. Csupán egy irányt hagy, ami előre vezet. Csak azért, hogy éljünk egy kicsit, feledve azt, amit kiválthat. A kezem így találja meg Paloma oldalát. Ugyanott fogom meg őt, ahol legutóbb. Talán már helye is van a kezemnek a nő testén? Úgy tűnik. Még egy utolsó pillantás volt, melyet Paloma tekintetébe mélyesztettem… hogy aztán megtörténjen a csók köztünk. Azonnal éreztem szinte, hogy viszonoz, ahogyan nyelvünk találkozott és megkezdte a csókcsatát. Megpecsételtük az este hangulatát, úgy érzem. Csak lehunytam a szemem és hagytam, hogy elmerüljek a hangulatban, a történésekben. Ahogy csókolóztunk, az agyam lassan kikapcsolt, átadtam magam a hangulatnak. Nem számított most számomra semmi. Se a farkasok, se az őrzők, se semmi. Csupán Paloma és minden, mi hozzá tartozik. Megrészegítenek az édes ajkak, ahogyan felveszem a nő ütemét. A karom tovább csúszik, ahogyan átfogom Paloma derekát és nem eresztem egy pillanatra se. Nem maradok el sokban vadságban a nőnél, ahogyan az eddig elfojtott dolgaim kinyílnak és nekiesek képletesen a nőnek, ténylegesen az ajkainak. Mint ha csak be akarnánk pótolni azt, ami legutóbb, egy hónapja elmaradt köztünk. Ahogyan két éhes ember találkozik és mindent meg akar kapni, amire csak vágyik. De vajon valóban csak éhes? Vagy sokkal több áll a háttérben ennél? Most nem tudtam volna megmondani. Csak azt, hogy vágyok a nőre. Minden egyes porcikára, mindenre, amit csak adhat nekem. Teljesen elvesztettem idővel a józan eszem, ahogyan a karcsú, tetszetős test még jobban hozzám dörgölőzik. Én is megyek közelebb, majdhogynem felnyomva a nőt a pultra. Paloma testi játéka csak még jobban indít előre. Forró leheletet érezhet a bőrén, amikor egy pillanatra elválik, de szerencsére jön is vissza hamar és folytathatjuk. Félelmetes, hogy milyen hatással van rám a nő. Csupán egy ember volt rám ilyen hatással eddigi életemben… de… nem, nem akartam összehasonlítást. Mert ez most más… sokkal másabb. Már azon voltam, hogy felültetem Palomát a pultra, ezzel véve le őt a lábáról, amikor elveszi megint az ajkát. Kapok utána, de az arcát éri az ajkam. Erre nyitom ki a szemem és a vörös köd ellenére látom, hogy másfele néz… riadtan? Tekintetem követi az övét és pont meglátom a probléma forrását, amikor Paloma elugrik tőlem és azonnal siet a tűzhelyhez, hogy elzárja a gázt. Megráztam a fejem, hogy tisztuljon… és akkor látom, hogy Paloma elkezd borulni. Nos… van egy jókora előnyöm a nővel szemben… a tetoválásaimnak köszönhetően gyorsabb vagyok és jók a reflexeim ezáltal. Amint elkezd a nő borulni, ugrok felé. Arra nem leszek elég gyors, hogy megakadályozzam a jókora zakóját… főleg, hogy nekem is sikerül belelépnem a vízbe és a zokni megcsúszik, a lábam ki alólam. Annyit érzek el, hogy elkapom ugyan Palomát, az én karjaimon csattan a földön, de én is elesek és csattanok a földön a térdeimre, fájdalmasan felnyögve. De a lényeget szerintem elértem… még ha egy jó adag vízben is fekszik.
- Én meg a feledékenységem – morgom, miközben így térdelve elzárom a tűzhelyet.
Lenézek Palomára… majd letörlök néhány majonéz darabot, mielőtt megpróbálom felállítani a földről… már ha nem történik addig valami.

- Az emberi szupremácia rákja az ilyen. Az állatokat gyakorlatilag mindenki megeszi, az embereket viszont csupán a kannibálok fogyasztják. Ez ugyanaz, amiért a vadászokat nem vonják felelősségre, ha lelőnek egy állatot brahiból. Csak egy állat, mit számít. Persze, elég csúnya büntetések vannak állatkínzásért, de inkább az emberölést honorálják méreginjekcióval, vagy villamosszékkel – sóhajtok. – Mondjuk ez még nem teszi elfogadhatóvá az ilyen viselkedést – kinyúlok oldalra, hogy futólag megérintsem Paloma kacsóját, minden tolakodás nélkül. – Csak az ostoba ember hiszi azt, hogy van különbség ilyen téren.
Sosem értettem az embereket ilyen téren. Néha annyira prűdek, hogy az már szánalmas. Anno én is képes voltam Palomával kezet fogni, amikor legelőször találkoztunk, holott tudtam, kiféle-miféle. Egy átlagos embert láttam csupán, nem gondoltam azt, hogy bepiszkít az érintésével. Bááár… valószínűleg egy olyan embert elég nehéz lenne bemocskolni, akinek már elég régóta mocskos a keze. Aki már húzta meg a ravaszt, csupán azért, hogy öljön. Akármi is volt a cél, a gyilkosság az gyilkosság marad. Emlékszem, annak idején nekem egy kisebb lelki traumát okozott, mikor legelőször öltem meg valakit. Pár napig eltartott, mire újra ki mertem menni a társadalomba.
- Alapvetően már maga az orvosi lét is kiváltságosnak számít. Azt mondtad, jártál egyetemre, ráadásul egy nem is kicsiny helyre. Mennyien voltatok az orvosi karon… s mennyien összegyetmi szinten? Nekem nem volt alkalmam ilyesmit megtapasztalni, elvégre más körülmények között nevelkedtem, de jártam már egyetemen, szóval eléggé feltűnt, hogyan csökkent a létszámuk. Szóval igen, eléggé kiváltságos dolog, amit csinálsz. Összetett, titkokkal teli, hiszen nem mindegy, mit csinálsz. Főleg azért is kellenek a hasonló emberek, akik képesek befogadni. Meg hogy kevesen mernek patológusnak menni. Ilyen szempontból tényleg igazad volt, hogy megszállottnak kell lenni. Nem sokan mernének nyúlkálni még a halott testben sem. Vagy félnek tőle, hogy esetlek egyszer valamelyik szerettük kerül a boncasztalra és őt kell felnyitni… igen, azt hiszem ez még nekem se menne.
Bár úgy elég nehéz lenne, hogy igazából nekem már alig vannak szeretteim. Ráadásul párezer kilométerrel odébb. Tehát még ha patológus is lennék, nagyjából a nullához konvergál a lehetősége. Na igen, ez az árvalét, meg a hosszú élet átka. Lassan mindenki kihall mellőlem, tiszavirág életűnek látom az egyszerű embereket is. Például itt van Paloma. Most fiatal, üde, de vajon milyen lesz harminc év múlva? Erősen középkorú, még nekem valószínűleg éppen elkezdenek megjelenni az arcomon a ráncok. Kíméletlen az őrző lét ilyen szempontból. Még ha kétszer olyan sokáig élek is, mint egy ember, a hosszú fiatalság és élet átka kísér el. A célbadobási kísérletén csak vigyorgok, de nem állok neki veszettül magyarázkodni. Elvégre, azt tényleg nem tudja kétségbe vonni, hogy jó étvágya van, s még kövérezni se kövéreztem. Kár ezért magyarázkodni.
- Kedves, nekem nincs bajom velük. Csupán megjegyeztem, hogy bizony elég szép mennyiségű alkoholt képesek elpusztítani egyetlen összeülés alkalmával is. De amúgy tényleg nincs komolyabb problémám velük. Tudod-e, milyen elsőrangú információforrás tudnak lenni megfelelő elinnivaló pénz esetén?
Hogy én hány motoros medvének csúsztattam már néhány dollárt, hogy onnantól ő legyen a szemem úttalan utakon, hátha lát valami érdekes dolgot… a megfelelő informátorok mindig ott vannak, ahol nem számol vele az ember. Pedig csupán ki kell nyitni hozzá az embernek a szemét és megragadni a lehetőséget.
- Óóó, nem is kellene hozzá veregetned a mellkasod. Megoldaná más. Elvégre, a mai világban már aligha léteznek olyanok, hogy titkok. Most mondok neked párat azokból a szervezetekből, mely nagy valószínűséggel előkerítené a titkos laborod. MI6, CIA, MOSZAD… vagy akármelyik titkosszolgálat, leszámítva a saját kormányodat. Annak idején a KGB-nek se volt olyan nehéz dolga kiszedni az atomtitkok az amerikaiakból. Megtalálták a megfelelő embereket, ők pedig közvetítettek. Arról nem is beszélve, hogy ha a kormányodnak már cinkes lenne az ügy, akár fel is dobnak téged, mint bűnbakot, hogy mindez csak a te magánakciód. Ők pedig onnan mossák kezeiket, mert te meg tisztázatlan körülmények között életed veszted egy balesetben, így nem tudsz beszélni. Ez a világ már csak ilyen.
Hogy én hány ilyen üggyel találkoztam már. Volt már rá példa, hogy elkezdtem nyomozni egy látszólag egyszerű eltűnési ügy kapcsán. Aztán ahogy derítettem fel az ügyet, egyre szövevényesebb és szövevényesebb lett minden. Mindez tartott addig, míg egy szép napon az MI6 egyik épületében találtam magam, két jólöltözött ügynökkel, akik igyekeztek rávenni, hogy talán nem kellene nekem ezzel az üggyel foglalkoznom. Lefizetés, fenyegetés… minden, ami szem szájnak ingere… igen ám, de aztán valahogy az én kapcsolataim mélyebbre nyúltak a kormányügynökségnél, szóval, még ha kissé változtatnom is kellett az ügyfél számára leadandó beszámolómon, én jöttem ki jobban az esetből. S ez csak egyetlen egy eset… ha még elmesélném azt a dolgot a kínai titkosrendőrséggel, uh…
- Na, miért nem? Vannak dolgok, amikor jobb csak nézni, mi lesz a végeredmény… legalább emlékeznék is rá.
A helyzet az, hogy nem voltam én olyan nagy ivó. Tovább bírtam az átlagembernél, de nem annyival sokkal. Még éberen él az emlékeimben az az este is, amikor Abie-hez állítottam be, nem pont józanul, így hát inkább kerülöm a hasonló eseteket. Főleg, mert lehet, hogy Paloma lakótársa jobban bírja nála az italt és lenne is mivel szekálnom onnantól a kisspanyolt… de nekem mióta számít ez szempontnak?
- Nem, ha a lányához nyúltam volna szerintem ott azonnal hozzá is kényszerítenek, de nem űznek végig a fél sivatagon. A helyzet az, hogy bementem egy szent helyre és ott megérintettem egy szakrális tárgyat. Nem tudtam, hogy nem szabad, de rajtakaptak és nem volt lehetőségem magyarázkodni. Szóval futhattam, míg le nem ráztam őket – feltűröm egy helyen a pulóverem ujját, egy foltra mutatva az alkaromon. – Még mindig megvan a nyoma a becsapódó nyílnak.
Ez is olyan dolog, amin utólag már csak röhögök egy jót, de akkor ott rohadtul nem volt vicces. Szerintem Usain Bolt ahhoz képest lassú csiga, amit én előadtam a sivatagban, bár inkább hosszútávfutásnak minősül, mint rövidtávas kocogásnak. Na viszont amit ezt követően mond el nekem, azzal eléggé meglep engem, mert nem néztem volna ki belőle.
- Fehérnemű… modell – pislogok. – Oké, azt eddig is tudtam rólad, hogy nem vagy szégyellős meg szívbajos, de azért pont ezt nem néztem volna ki belőled. No offens, nem negatívnak szántam, csak meglepőnek. S miért pont a modellkedés? Ez volt a legkézenfekvőbb akkor, vagy… mi?
Najó, szerintem tényleg látszódott rajtam, hogy meglepett ezzel a megvallásával. Pedig így utólag átgondolva logikus, ha számba veszem a paramétereket, azt leszámítva, amit a nő felhozott. Megvan hozzá a testi adottsága, hogy modellkedést vállaljon. Vagy talán még több is. Paloma már csak így ránézésre se tűnt olyannak, mint az átlagmodellek. Értsétek, nem egy csontkollekció. Manapság még mindig azt hiszik az emberek, hogy a sovány nő a tökéletes. De könyörögöm, amire már gyakorlatilag rászáradt a bőr az hogy lenne már tökéletes? Lehet, hogy Paloma nem ilyen, de legalább látszik rajta, hogy egészséges és nem valami beteges, vékonyság megszállott. Szerintem az ilyesmi sokkal inkább tetszik az embernek, mint az embertelen önsanyargatással elért vékonyság. Arról nem is beszélve, hogy Paloma egy gyönyörű nő, így ahogy van… s nekem ezt most megint miért volt olyan fontos megjegyeznem magamban?
- Hááát… – vakarom meg a tarkómat. – Eléggé túlzás. Alapvetően ilyen nagyobb kaliberű fegyvert se adnak olyan könnyen az ember kezébe. Kezdő fegyverhasználó kezébe meg pláne nem. A kétcsövű ráadásul inkább számít maffiafegyvernek, főleg, ha lefűrészeled. Ha rám hallgatsz, akkor inkább egy egyszerű maroklőfegyverrel kezdesz. Lehet, hogy nem lösz át vele olyan könnyen a falakon, de ha védekezésből lőnöd kell, jóval egyszerűbb céloznod vele. Arról nem is beszélve, hogy alapvetően már egy pisztolynak se gyenge a visszarúgása… képzeld el egy sörétespuskáét.
Ezen már én is vigyorgok, mert valahogy elképzelem, ahogy Paloma lő egyet a vadászpuskával, az meg egy csattanó hang kíséretében kirepül a kezéből és pörögve távozik a szoba másik felébe. Egen, azt hiszem tényleg inkább pisztollyal kellene kezdenie, abban meg még segíteni is tudok neki, szóval megspórolhatja a fizetséget az oktatónak a lőtéren.
- Fura, aszittem a kis Succubus barlangodban igazi kis gyűjteményt tartasz fenn odalent. Vagy csak nem most kezdesz neki? – húzom a fejét.
Látszott rajtam, hogy nem viccelek, tényleg kinéztem belőle hasonlót. Hogy odalent sorban állnak a befőttesüvegek, mellettük címkékkel, hogy melyiket mikor szedte ki, kiből származik és minek kapcsán került a kezei közé.
- Nalátod – vigyorgok, majd visszafordulva a deszka felé azért még megjegyzem. – Éhség.
Hagy gonoszkodjak olykor én is egy kicsit. Viszont lássa, kivel van dolga, ezúttal én adok oda neki egy katonát, nehogy túlságosan eluralkodjon rajta az éhség. Amikor felajánlja, hogy szívesen szembemenne a kihívással, én csak sokatmondó fénnyel a szememben nézek rá, én is megengedek egy sejtelmes mosolyt, de végül nem mondok semmit. Vannak olyan dolgok, amikor egyetlen pillantás, halvány vigyor többet elmond ezer szónál.
- Ezen nincs semmi meglepő. Gondolom a környező lakosok már elég jól ismertek tőled és ezért rohantak inkább hozzád, mint pár utcával odébb egy állítólagos orvoshoz, akiről mástól hallottak. Egy adott utcában ez elég könnyen előforduló jelenség. Mindig van egy ember a szomszédságban, aki ért valamihez és hozzá kell fordulni. Ez szakács, az asztalos, amaz szatócs, emmeg orvos. Nevezhetjük ezt közösségi munkamegosztásnak, vagy kinek mi tetszik, de megfigyelhető az ilyen összetartás szerűség. Annak idején Skóciában ennek megláttam a pozitív oldalát. Amikor egy nagyobb vihar levitte valamelyik szomszéd házának tetejét, együttes erővel mentünk ki rendberakni szegénynek, nehogy beázzon.
Nem lehet, hogy kicsit túlságosan sokat beszélek magamról? Mármint, lehet ráfázok ezzel. Most így beszélek szabadon, aztán ha megjegyzi mindezt, a végén még ellentmondok magamnak valahol és jöhet a kínos mellébeszélés. Hiába működik elég jól a memóriám, azért az ilyen dolgokba akarva-akaratlanul is belebukik az ember, hiába figyel oda. Ráadásul jókora baklövés is lehet belőle, ha nem tudom megfelelően kimagyarázni… de mégis… jól esett, hogy valakivel tudtam így beszélni még aki nem őrző.
- Igen… igen, fogalmazhatunk így is. Valahol azért is lettem magánnyomozó, mert szeretek segíteni az ilyen embereknek, akik rászorulnak… s nem is azoknak a nagyképű, minden hájjal megkent alakoknak dolgozni főleg, akik csupán egy terhelő bizonyítékot keresnek a vetélytársaikkal szemben.
Igen, úgy érzem határozottan megvan a véleményem az ilyen emberekről.


Minél több időt töltöttem el Palomával csókolózva, annál jobban elragadott ez az új érzés. Egyre inkább nem számított semmi, amit a külvilág jelentett és odakint volt a falakon kívül. Maradjanak csak itt, nem kíváncsi jelenleg rájuk senki kettőnk közül. Se a múltra, se pedig a jövőre. Csakis egyedül a jelen számított és a nő. Az, amit csinálunk és amit belátható időn belül készülünk csinálni. Mert ez, ahogyan belekezdtünk, csakis egy úton folytatódhat a jelek szerint. Annyira belefeledkeztünk egymásba és a vad csókokba hogy teljesen átadtuk magunkat a ránk törő érzéseknek. Mint ha tényleg szeretnénk bepótolni, mi valószínűsíthetően elmaradt. Ha akkor nem szólal meg a telefon… de valahogy úgy érzem, annak ott meg kellett szólalnia. A jelenlegi állapotomhoz képest akkor sokkal rosszabb bőrben voltam, nem tudom, mire mentem volna a helyzettel. Most legalább nem csak egy árnyék vagyok, hanem aktívan résztvevő szereplője a történéseknek. Aki akár még alakíthatja is az eseményeket. Nem maradtam adós a csókcsata közepette. Igaz, nekem nem pont ez volt a stílusom, de annyira megőrjített Paloma csókja hogy az ajkaim felvették a ritmusát, igyekezve oltani az éhes száj vágyait. Az én vágyam pedig érezhetően egyre nagyobb lett, ahogyan hozzásimultam, majdhogynem belebújtam Palomába, felkenve a pultra. Akartam őt… már egyre tisztábban éreztem, hogy együtt akarok lenni vele, akármi is lesz a böjtje. Nem volt tervem éjszakára… bármi belefért ebbe a látogatásba ilyen téren a részemről. Már-már ott tartottam, hogy teljesen elvesztem a fejem és tőlem talán szokatlan módon kezdődik el az esemény, de akkor Paloma elugrott tőlem, mert gáz volt, képletesen szólva. Én meg végignéztem a mutatványt, melynek az lett az eredménye, hogy mindketten a víztócsában kötöttünk ki, kisebb-nagyobb mértékben benedvesedve. Azért ilyet is csak ennek a némbernek a társaságában vagyok képes megélni. Az életben nem estem még el a konyhában, erre átjövök főzni és paff… ügyes vagy Adam, de legalább Paloma nem verte szét a fejét a kövön.
- Hát nem – de mégis együtt nevetek vele a történteken, hiszen utólag minden mulatságos tud lenni.
Végül sikerül talpra húznom Palomát úgy, hogy ne essen el az első lendülettel. Látom rajta, hogy nem úszta meg szárazon a történetet, de nem tűnik vészesnek. Egy ruhacsere majd megteszi, bár kicsit sajnáltam, hogy le kell majd vennie, igazán csinos volt benne… bár tényleg annyira baj, ha leveszi a ruháját? Közben a hajából is kikerült az összefogó, én pedig előre nyúltam, hogy a rakoncátlan tincseit visszarendezgessem a füle mögé, hagy lássam csak a szép pofiját teljes egészében. Mire végeztem, már húztam vissza volna a kezemet, de ottragadt a nő arcánál… nem sokkal később pedig Paloma visszahúzott. Itt lett volna esélyem a menekülésre… hogy meggondoljam ezt az egészet és véget vessek az őrületnek… ez volt az a pillanat, ahol még volt visszaút. Ám amikor kimondtam a szavakat, már nem volt.
- Ott, hogy megőrjítesz.
Az ajkaink újra megtalálták egymást, ahogyan Paloma hátrált és hamarosan már fent ült az egyik gépen és körém kulcsolta a lábait. A vágy, mely az intermezzo miatt valamelyes lanyhult, most újra felerősödött. Karjaimat a nő köré fontam, pontosabban csak az egyiket. A másik végigsimította a testén oldalt, idővel megtalálva a szoknya végét, hogy ott benyúlva simítsa meg a combjait. Az ajkam pedig nem eresztette őt, vállalva az újabb vad csókolózást. Vagy ha mégis, akkor a nyakát találtam meg. Érezhető volt, hogy teljesen meg akartam vadítani, hogy robbanjon, mikor eljön az idő. De aztán eljött egy pont, ahol össze kellett szednem a maradék józan eszem. A nem sebesült kezemet használtam csak, ahogyan leemeltem Palomát a gépről és elindultam vele kifelé a konyhából. Tudtam, hova vezet mindez és szerettem volna egy megfelelőbb helyet találni, mielőtt megint baleset lesz a vége. Ám nem jutottunk messzire. A lépcső aljában voltunk, amikor kényszert éreztem és nekinyomtam Palomát a feljáró mellett levő falnak, hogy újra megízlelhessem az ajkait. Tisztára, mint valami drog, nagyon nehéz volt most nélküle kibírni. Viszont a józan ész még úgy ahogy megvolt.
- Merre? – kérdeztem, mikor két csók között nehezen, de el tudtam venni a számat az övéről.
Nem jártam még az emeleten, fogalmam sem volt róla, hova kellene vinnem… hol van az a hely, melyen nyugodtan egymáséi lehetünk.